The Originals (A sötétség kora) 4. évad összegzés

A Vámpírnaplók hanyatlása után minden bizalmamat a The Originals-ba fektettem, és habár a sorozat fő történetszálával máig nem tudtam megbarátkozni (vagyis Klaus és Haley gyerekével), bátran kijelenthetem, hogy a The Originals rendes és önálló sorozattá nőtte ki magát. Az első évad felvezetője után kaptunk egy annál sokkal jobb másodikat, és nálam a harmadik évad volt az etalon. Imádtam a harmadik évadot az elejétől a végéig, épp ezért félve vártam a negyediket. Sajnos (vagy nem is annyira?) csak 13 részt kapott a negyedik évad, így sejthettük, hogy valami egyszerűbb történetet kreálnak az írók az időhiány függvényében. Hogy jól jártunk-e? Nem hiszem. Mondom, hogy miért.

Véleményem szerint a negyedik évad egy irtó nagy mélyrepülése lett a sorozatnak. Sajnálom, mert ennél mindenképp valami jobbra számítottam, és habár sejtettem, hogy a zseniális harmadik évadot nem tudják felülmúlni, mégis bíztam az írók kreativitásában. Hatalmasat tévedtem, mert az írók egyáltalán nem erőltették meg magukat, hanem egy olyan unalmas és egyszerű történettel leptek meg minket, hogy én szégyelltem magam helyettük. Sajnos ez az évad sok helyen vérzett és sokkal több negatívum maradt meg bennem, mint pozitívum.

Kezdjük rögtön az évad fő történetszálával, vagyis a Sivárral. Én már rettentően unom, hogy mindig valami boszorkány kavarja a trutyit a sorozatban, és ez már a harmadik alkalom, hogy ezt játsszák el. Ha ez nem lenne elég, kapunk egy ősboszorkányt, aki természetesen a mindenek fölötti uralmat akarja megszerezni azért hogy.... készüljetek fel! Csak mert. Ennyi a magyarázat. Csak mert gonosz és kész. Semmi motiváció, semmi magyarázat, semmi cél. Inadu gonosz és kész és hatalmat akar gyűjteni, hogy elpusztítsa a világot, mert élvezi ha mások szenvednek. Kérem szépen... ha már főgonoszt írunk egy történetbe, akkor annak adjunk egy rendes motivációt és karaktert, mert ezek nélkül egy papírmasé és üres karaktert kapunk, aki csak lebeg a levegőben és kész. Utálom a nem komplex gonoszokat.

Ha mindez nem lenne elég, akkor ismét előkerül Hope fontossága és megint minden körülötte forog. Persze, hogy Hope-t akarják megölni, persze, hogy az ő erejét akarják megszerezni és persze, hogy őt szállja meg a gonosz, mert ő a leghatalmasabb boszorkány a földön. Apropó... most jutott eszembe a kérdés, és kérlek titeket, ha valaki tudja rá a választ, írja meg nekem: Hope hogy a fenébe lett boszorkány? Genetikai képtelenség, hogy Hope boszorkány, hisz Klaus vámpír-vérfarkas hibrid, Haley pedig vérfarkas volt, mikor megszülte őt. Vagyis nem tudom megérteni, hogy lett belőle boszorkány, az ég szerelmére! Vagy vérfarkasnak kellene lennie vagy pedig hibridnek, de semmiképp se boszorkánynak. (De komolyan! Ha valaki ezt megmagyarázza nekem, akkor örök hálám üldözni fogja.) Értem én, hogy fontos a gyerek, de muszáj mindig mindennek róla szólnia? Talán azért is imádtam annyira a harmadik évadot, mert akkor nem körülötte forogtak az események.

A harmadik, ami kifejezetten negatívként jött le számomra, az a Freya-nak megírt szerelmi szál. Egyrészt totálisan feleslegesen volt Freya számára egy romantikus kapcsolatot beleerőltetni ebbe a rövid kis évadba, de ha már annyira szerettek volna neki behozni valakit, akkor miért így kellett ezt megoldani? Egyrészt nem értem, hogy Freya hogy lett hirtelen biszexuális, mikor erre korábban semmilyen utalást nem tettek, másrészt az egész kapcsolat annyiban merült ki, hogy beszéltek két szót egymással és máris örök szerelembe estek. Mi volt ez kérem szépen?! Nyugtassatok meg, hogy nem csak én néztem értetlenül pislogva, hogy mit csinálnak szegény Freya karakterével az írók. Pedig benne is mennyi lehetőség lenne! És az istenért nem akarják azt kihasználni.

Olyan apróságokat már meg sem említek, minthogy Marcel és Sofya totál feleslegesek voltak az évad folyamán és észre se vettem volna, ha nincsenek jelen. Vagy hogy Elijah és Haley már megint nem képesek sokáig együtt maradni, hanem újra szerencsétlenkednek és összevesznek. Meddig játsszák még a királydrámát? Mert rohadtul kezdem unni. Próbálok én szurkolni nekik, de egyszerűen felmegy az agyvizem, ha azt látom, hogy megint eltávolodnak egymástól valami pitináer apróság miatt. És Davina! Végre örültem, hogy Camivel együtt meghaltak, erre nem visszahozzák? Minek kellett ide? Nem tudtak volna valami mást kezdeni Kollal? 

De hogy ne csak panaszkodjak és kritizáljam az évadot, megnyugtatlak titeket, hogy azért néhány dolog tetszett is benne. A legnagyobb pozitívum (amiért hatalmas pacsi az íróknak), hogy Hope végre nem kisbaba többé, hanem az 5 éves időugrásnak köszönhetően megnőtt és végre valami komolyabbat is lehet vele kezdeni. Ne értsetek félre, még most sem a szívem csücske, hogy minden körülötte forog, de legalább már komolyabb dolgokat lehet vele csinálni és nem tehetetlen kisbabakánt áll a középpontban. Mondjuk itt is tudnék kötekedni, ha nagyon akarnék. Ha már időugrást terveztek az írók, akkor miért nem ugrottunk nagyobbat és telt el mondjuk rögtön 10-15 év? Még jobb lett volna, ha Hope tinédzserként lép be újra a történetbe, és akkor még több mindent lehetett volna vele kezdeni. Nincs igazam?

A másik, aminek örültem, hogy Rebekah és Kol mindketten visszatértek és viszonylag sokat szerepeltek az évadban. Mármint önmagukhoz képest, mert azért még mindig csak mellékszereplőkként voltak jelen. Ne felejtsük el azt sem, hogy milyen remekül változik és fejlődik Klaus karaktere. Eddig is látni lehetett, hogy már nem az a velejéig gonosz hibrid, akit a Vámpírnaplókban megismerhettünk, mert a lánya születése igenis megváltoztatta. Most, hogy Hope megnőtt még közelebb kerülhettek egymáshoz. Olyan aranyosak voltak együtt, nekem nagyon tetszett, ahogy épült közöttük az apa-lánya kapcsolat és kíváncsi vagyok, hogy miként alakul mindez a folytatásban. Nem sokat mutattak ebből, ezt is lehetett volna jobban ábrázolni, de talán a folytatásban nagyobb szerepet kap Hope és a szülei kapcsolatának fejlődése.

Nagyon sajnálom, de a negyedik évad számomra hatalmas csalódás és ahogy olvashattátok, sokkal több dolog volt, ami nem tetszett benne. A sok-sok negatívum elnyomta azt a kevés pozitívumot, amit fel tudtam benne fedezni. Egyértelműen ez a sorozat eddigi leggyengébb évada, a mélypont, ha mondhatom így, ami nagyon meglepett a tökéletes harmadik évad után. Ha jól tudom jövőre jön az ötödik évad, és őszintén bízom benne, hogy ennél jobb lesz és visszatér a régi minőséghez. Mondjuk ezt a szintet nem lesz nehéz megugrania.

Értékelés: 10/3 (Ez a három pont is csak a három pozitívum miatt, amit fel tudtam fedezni benne.)

Előzetes:

Catherine Fisher: Sapphique (Incarceron 2.)

Fülszöveg:

Finn megszökött Incarceronból, a szörnyű élő Börtönből, ám kínozzák az emlékek: a testvére, Keiro még mindig fogoly.
Claudia ragaszkodik hozzá, hogy Finn király legyen, a fiú azonban a saját identitásában is kételkedik.
És vajon Rix, az őrült mágus tényleg Sapphique kesztyűjét találta meg, az egyetlen emberét, akit a Börtön valaha is szeretett? Ha pedig Keiro ellopja, azzal vajon elpusztítja a világot?
Az egyikük Bent van, a másik Odakint.
Mindketten a szabadságot áhítják.
Ahogy Sapphique…

Most úgy döntöttem, hogy a félbehagyott könyvsorozataimmal kellene haladnom, így előszedtem néhány sorozat befejező részét és az elkövetkezendő időben ezeket fogom olvasni. Elsőnek nem is volt kérdés, mi kerül sorra, hisz annyira imádtam az első részt, hogy máig ott szerepel az örök kedvencek előkelő listáján. (Itt csak kevés könyv kap helyet, azok, amiket bármikor, bármilyen mennyiségben újra tudom olvasni.) Imádtam az Incarceront és fura belegondolni, hogy több mint 3 év telt el azóta, hogy elsőnek olvastam.

Végre sikerült megkaparintanom a folytatást és félelemmel vegyes izgalommal vetettem bele magam. A félelem oka pedig nem volt más, mint a negatív kritikák tömkelege, amivel szembetaláltam magam. Sokan panaszkodtak azért, hogy nem épp ilyen folytatásra számítottak és hogy sok elvarratlan szál maradt a végére, amire aztán már nem is kapunk semmilyen magyarázatot. Mindenesetre próbáltam tárgyilagosan hozzáállni és nem előítéletes lenni, így adtam neki egy esélyt.

Nem akarok hazudni, látok némi igazságot a korábbi kritikában és a könyv befejezése után bennem is maradt némi keserédes érzés. Egyrészt imádtam a második részt, nekem majdnem annyira bejött, mint anno az első, de be kell ismernem a vége szerintem is kissé mintha összecsapott lett volna. Vagy ki tudja... talán szándékosan hagyta az írónő nyitva a szálakat, hogy mindenki maga döntse el, kinek hisz, vagy hogy mit gondol. Lehet, hogy ezzel akarta rejtélyessé tenni a befejezést, ami ha belegondolunk illik a történethez, csak hát sokan nem szeretik a nyitott szálakat. Nekem ezzel nincs gondom.

A történet ott folytatódik, ahol az első rész végén abbamaradt. Finn kiszabadult Incarceronból, így nem maradt más hátra, mint hogy elfoglalja jogos helyét a trónon. Azonban a mostohaanyja, Sia királynő nem adja könnyen a hatalmat, így roppant ravasz tervet sző a fiú félreállítására. Előkerül egy fiú, aki azt állítja ő az igazi Giles herceg és hogy Finn egy szélhámos, ezzel mindenkit teljesen összezavarva. Nekem tetszett ez a csavar, mert legalább bonyolított a dolgokon.

A másik fiú annyira jól adja elő magát, hogy mindenkiben kételyeket ébreszt, még azokban is, akik korábban teljesen mellszélességgel Finnt támogatták. Claudia elbizonytalanodik, hogy most valóban Finn-e az, akit keresett, vagy csak tévedett vele kapcsolatban... sőt maga Finn is megkérdőjelezi a saját személyét, az emlékeit és a céljait. Amúgy se volt könnyű helyzetben, hisz elveszett emlékei és az Incarcronban átélt szörnyűségek miatt, már nem az az ember, aki a történtek előtt lehetett valamikor. Még ha ő az igazi Giles herceg, akkor se tud már igazi herceghez méltón viselkedni, mert a sok szörnyűség, szenvedés, nélkülözés és borzalom teljesen más embert faragott belőle. Erre megjelenik ez a másik fiú, aki tökéletesen megtestesíti mindazt, aminek neki kellene lennie, így nem csoda, ha Finn kételkedni kezd magában.

Nem csak a származása miatti kételyeivel kell megküzdenie, hanem a bűntudattal és a tehetetlenséggel szintén, amiért magára hagyta barátait az Incarceronban. Keiro és Attia hátramaradtak, és várják a fiút, hogy ígéretéhez híven megmentse őket, Finn azonban képtelen ezt megtenni, főleg mert tovább kell harcolnia a jogaiért és saját belső harcát is meg kell vívnia. Nekem nagyon tetszett az Odakinti történet, Finn harca, a királynő és Caspar ármánykodása, a másik fiú felbukkanása és Claudia eltökéltsége, hogy mindenben támogassa Finnt. Korábban Finn és Claudia voltak a két főszereplő, de most valahogy a lányt nem éreztem olyan erős karakternek, mint ezelőtt. Kicsit mintha mellékszereplő vált volna belőle ebben a részben.

A másik oldal sem maradt hátra, most sem kellett nélkülöznünk az Incarceron sötét és borzongató világát. Keiro és Attia ketten próbálnak boldogulni és Finn nélkül megtalálni a kiutat. Keiro nem bízik abban, hogy Finn segíteni fog nekik és haragszik vértestvérére, amiért hátrahagyta őt, Attia viszont szüntelenül hisz Finnben. Mégsem ül ő sem ölbe tett kézzel, hanem megpróbálnak megszökni. Sapphique elveszett kesztyűje lehet a kulcs a szökésükhöz, így ezt próbálják megszerezni. Ez persze nem megy könnyen, mert egy őrült mágustól kell elszedniük, hogy aztán a börtönben ragadt Igazgatót kicselezve és az önmagától szabadulni vágyó Incarceront átverve tudjanak megszökni. Hisz az Incaceron is szökni szeretne... ha azonban felszabadul önmagától, akkor mindenki aki benne van halálra van ítélve.

Roppant izgalmas történetet kaptunk az elejétől a végéig, mint a két szálon, amin én egy cseppet sem unatkoztam. Csak faltam a sorokat és az oldalakat. És aztán ott a könyv vége, amiről sokan írtak és igazat szóltak. Tényleg maradtak nyitott kérdések, amikre nem kaptunk semmilyen magyarázatot. Mi az Incanceron tulajdonképpen és hol van valójában? Tényleg az a kis kocka lenne vagy az Igazgató csak hazudott? Ki volt Sapphique és létezett-e egyáltalán vagy csak egy mítosz? Valóban Finn lenne az elveszett Giles herceg?

Ez a három legfontosabb kérdés a történet kezdete óta és egyikre se kapunk konkrét választ. Az az ironikus az egészben, hogy John Arlex választ tudna adni ezekre, de inkább úgy dönt, hogy nem így tesz, mert a válaszok nélkül is jóra fordultak a végén dolgok. És ha minden jóra fordul, akkor mi értelme lenne megtudni az igazat? Érdekes gondolat valóban.... nem tudom, hogy az írónő jól döntött-e, hogy nyitva hagyta ezeket a kérdéseket, de szerintem ennek így kellett lennie. Hisz így mindenki eldöntheti, hogy ő mit gondol és hogy mi a saját magyarázata a történtekre.

Ismét több szálon fut a történet, párhuzamosan halad egymás mellett az Odakinti világ és az, ami az Incarceronban történik. Finn és Attia lettek most számomra az abszolút főszereplők, mindkettejük története nagyon tetszett. Fisher olyan érdekes háttérvilágot alkotott meg, amit most is csak csodálni tudtam. Volt itt újra cselszövés, árulás, izgalom, és lezáratlan kérdések, amitől megmaradt a rejtély a könyv befejezése után. Sajnálom, hogy vége, mert nagyon szerettem ezt a két könyvet, de örülök is annak, hogy az írónő nem húzta-halasztotta csak azért, hogy kötelezően trilógiát kreáljon belőle. Nagyon tetszett a könyvsorozat, és az egyik legkreatívabb és legegyedibb YA történet, amivel valaha találkoztam.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/catherine-fisher-sapphique

Értékelés: 5/5*

Tarryn Fisher: Zűrös vörös (Szeress, ha hazudok is 2.)

Fülszöveg:

Drága Olivia! 
Azt hitted, elveheted őt tőlem. Vesztettél. Most, hogy már az enyém, mindent meg fogok tenni, hogy velem maradjon. Kételkedsz bennem? Minden, amire te fented a fogadat, az enyém lett. Ja, és ha esetleg érdekel: már egyáltalán nem is gondol rád. Nem fogom elengedni őt… Soha.
Leah

Leah Smith végre mindent megszerzett, amit valaha is akart. Vagy mégsem? Házassága leginkább kölcsönbérletnek tűnik, mintsem élethosszig tartó elköteleződésnek, az általa felépített kép pedig a szeme láttára omlik össze. Új szerepében és a titkokkal teli múltjának terhével el kell döntenie, meddig hajlandó elmenni az ellopott kincsek megtartásáért.

Sok idő eltelt mióta a Kihasznált alkalom című könyvet olvastam, de arra még most is tisztán emlékszek, hogy mennyire imádtam. Nem vagyok a NA könyvek nagy rajongója, de mikor az első rész fülszövegét olvastam, már akkor tudtam, hogy ez a sorozat be fog jönni nekem. És így is lett. A Kihasznált alkalom valami olyat mutatott, amit ritkán lehet találni a hasonló stílusú könyvekben. Kaptunk egy hihetetlenül manipulatív, önző és számító főhősnőt, aki úgy kavart bele mások életébe, mintha annak semmi következménye nem lenne. Kibontakozott egy olyan szerelmi háromszög, amilyet én még nem láttam sehol. Olívia nagy zűrt kavart, az nem kétséges és mivel nem épp pozitív véget ért az első rész, tudtam, hogy olvasnom kell majd a folytatást.

Egy olyan trilógiáról van most szó, melynek mindegyik részében más a narrátor. Sajnos Olívia-t most nélkülöznünk kellett és helyette Leah vette át a mesélő szerepét, így megismerhettük a "zűrös vörös" igazi személyiségét. Persze Leah nem okozott senkinek se meglepetést, mert korábban kaptunk már belőle némi ízelőt, így számítani lehetett rá, hogy újfent nem egy kedves és szimpatikus főhőssel találjuk szembe magunkat. Leah szörnyű ember, ez nem vitás. Hirtelen nem is tudnék dönteni, hogy a két nő közül melyik a rosszabb, mert ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor mindketten azok... csak épp másmilyen módon.

Leah egy elkényeztetett "hercegnő", nem lehetne jobban  megfogalmazni. Megszokta, hogy mindig mindent és mindenkit megkap, amikor csak szeretné. Mikor találkozik Calebbel és a fiú visszautasítja, akkor már csak büszkeségből is kitűzi maga elé a célt, hogy márpedig övé lesz a férfi, ha beledöglik is. És Leah bele is döglik valamilyen módon, ha úgy vesszük. Kihasználja az előnyös adottságait és szépségével és felvett megnyerő személyiségével magához csábítja, és egészen jól megy addig minden, amíg Caleb újra össze nem találkozik első szerelmével Olíviával. Leah akkor jön rá, hogy ennyi nem elég és ha magához akarja láncolni Calebet, akkor valami véglegeset kell kitalálnia. És ekkor veti be a nők örök fegyverét... a terhességet.

Ismét két szálon fut a cselekmény, mert ahogy halad a jelen, közben visszaemlékszünk a múltra, és Leah meséli el nekünk a Calebbel való kapcsolatának alakulását. Ebben nem sok újdonság van, mert nagy részét tudni lehetett korábbról, de most Leah szemén keresztül láthatjuk, az ő kommentjeivel és gondolataival. Habár Leah rossz ember és nem több, mint egy nyafka fiatal nő, aki senkivel és semmivel nem foglalkozik magán kívül és azon, hogy megszerezze, amit és akit akar, valahogy mégis magyarázatot ad a viselkedésére a családi háttér, ahonnan jött. Ilyen szülők mellett nem csoda, hogy olyan ember lett, amilyen. A hideg és folyton kritikus anya és a lenéző apa nagyban rátette a bélyegét Leah személyiségére.

Nem mintha ez magyarázat lenne bármire, de azért legalább némi indokot szolgáltat Leah bosszúszomjas és álnok viselkedésére. Hisz végtére is... a szülei ugyanilyenek voltak. Sosem szerették őt, így nem csoda, hogy bármit megtenne azért, hogy örökre magához láncolja a férfit, akit kiszemelt magának. Mert hogy Leah nem szereti és sosem szerette Calebet, abban holt biztos vagyok. Csak az egója, csak a büszkesége vezérli arra, hogy mindenáron maga mellett tartsa, mert ő volt az egyetlen férfi, aki sosem lehelt utána. Nem akar ismét vesztes lenni, nem akarja elveszíteni a harcot és a női hiúsága miatt ragaszkodik foggal-körömmel az igazához. Egy hihetetlen bonyolult női karakter ő, aki abszolút unszimpatikus és akivel nem tudtam együtt érezni. Olívia se volt egy szent, de ő valahogy közelebb került hozzám, vele valahogy együtt tudtam érezni, míg Leah esetében ez egyszer sem merült fel.

Mindenképp meg kell említenem, hogy a könyv milyen érdekes módon kezelte az anyaság kérdését és az ezzel kapcsolatos dolgokat. Leah csak azért szül gyereket, mert így szeretné Calebet magához láncolni. Nem akart igazából anya lenni és így nem is jöttek elő belőle az anyai ösztönök, sőt ha durván őszinte akarok lenni, akkor nagy ívben tojt a lányára az elejétől a végéig. Csak eszközként tekintett rá a Calebért vívott harcban, vagy, ami rosszabb, újabb vetélytársat fedezett fel benne, aki elvonja őróla Caleb figyelmét. Féltékenységében elhanyagolta a kisgyermeket, és ha rajta múlott volna, akkor a gyerek nem sokáig húzza. Szemernyi anyai ösztön se szorult belé... és mindezt hihetetlen volt olvasni. Másnak talán fájt volna vagy ellenérzéssel viseltetett volna Leah iránt ezek miatt, de nekem nagyon tetszett ez a megoldás, mert éppen illett Leah karakteréhez.

Ha jobban belegondolunk nem sokat haladnak előre a jelen történései és a végkifejlet sem meglepő, mert tudjuk, hogy egy omladozó kapcsolatot egyetlen gyerek se fog megmenteni. Nekem inkább a múlt felelevenítése, a múltbéli történések tetszettek jobban, mert általa megtudhattam ki is ez a Leah tulajdonképpen és hogy lett olyan, amilyen. A könyv végén ismét kapunk egy nagy csavart és mikor Leah Caleb képébe vágja az igazságot, akkor tátva maradt a szám, mert ez mindent megváltoztat a jövőre nézve. (Jó... persze sejthettem volna, hogy ez lesz, de engem mégis meglepett, mert nem gondoltam, hogy ezt is megmeri lépni. Mekkorát tévedtem.)

Ismét egy negatív karaktert kapunk főhősnek, aki ugyanolyan.. sőt ha lehet még rosszabb ember, mint amilyen Olívia volt az előző részben. Leah egy önző, akaratos és manipulatív csitri, aki bárkit és bármit megszerez magának akkor is, ha másokon kell azért áttaposnia. Teljességgel unszimpatikus, de valamiért mégis szórakoztató. Ugyanolyan szórakoztató, mint ahogy ez a három rossz ember egymás vérét szívja évek óta. A harc pedig még nem ér véget. Az utolsó részben Caleb lesz a narrátorunk, és én már nagyon várom, hogy olvashassam a két nő után a férfi nézőpontját is. Mert tuti, hogy abban sem lesz majd köszönet.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/tarryn-fisher-dirty-red-zuros-voros

Értékelés: 5/5

Tabitha Suzuma: Kimondhatatlan

Fülszöveg:

A szerelem nem ismer határokat…
Lochant és Mayát a testvéri szálakon túl mindig is mély barátság fűzte egymáshoz. Mivel alkoholista anyjukra nem számíthatnak, közösen nevelik három kisebb testvérüket. Ez a megpróbáltatásokkal teli élet – és a köztük lévő tökéletes összhang – a megszokottnál jóval közelebb hozza őket egymáshoz.
Olyan közel, hogy végül egymásba szeretnek.
Lochan és Maya tudja, hogy a kapcsolatuk vállalhatatlan, és nem folytatódhat tovább. Ám tehetetlenek, mert amit éreznek, az semmihez sem fogható…

Kicsit komolyabb témák felé evezve került a kezembe a könyv, amit ki tudja mióta olvasni szerettem volna. Mikor végre megjelent magyarul, akkor minél hamarabb le szerettem volna csapni rá, de sajnos csak most jutottam el odáig, hogy végre olvashassam. De miért is érdekelt engem annyira Suzuma regénye? Egy olyan szerelemről szól, ami abszolút tiltott és tabu a legtöbb ember szemében. A testvérek közötti szerelem.

Ötletem sem volt, hogy fogja az írónő felvezetni és bemutatni ezt a kényes témát úgy, hogy azért ne undort vagy viszolygást váltson ki az olvasóból. Sok olvasó áradozva mesélt a könyvről és az élményről, amit általa kaptak, így igen nagyok voltak az elvárásaim. Azért se tudtam elképzelni, hogy lehet megírni egy testvérek közötti szerelemről szóló történetet, mert nem tudtam sehogy sem elképzelni, hogy mi miatt szerethet egymásba két testvér, akik együtt nőttek fel. (Itt most felejtsük el az a valószínűbb esetet, mikor a felek számára csak később derül ki, hogy valójában testvérek, mert korábban nem tudtak róla.)

Lehet, hogy velem van a baj, de nem tudom megérteni az írónő által bemutatott indokot. Nekem ne próbálja eladni senki, hogy két testvér egymásba szeret, csak mert az anyjuk és az apjuk feléjük se néz, és nekik kell gondoskodniuk a kisebb testvéreikről. Ettől maximum szoros kötődés és összefogás alakul ki közöttük, igazi barátság, de semmiképp se szerelem. (Ilyen például a Shamelessben Fiona, Lip és Ian testvéri kapcsolata.) Az egyik nagy problémám a könyvvel tehát az, hogy számomra ez nem elég magyarázat arra, hogy miért is szeretett egymásba Lochan és Maya.

A másik, amit nem értek… még ha ez elég ok lenne arra, hogy egymásba szeressenek, akkor miért pont ennyi idő után? Miért nem már évek óta? Eddig normális testvérekként funkcionáltak, aztán egyszer csak beugrik nekik, hogy márpedig ők szeretik egymást, és hogy milyen nagy kín, hogy nem lehetnek együtt. Számomra túl hirtelen jött a váltás a testvéri kapcsolatból a szerelembe, és nagyon furcsa volt az átmenet. Egy nap mindketten megkattantak és már azon kezdtek el nyavalyogni, hogy mennyire szeretik egymást. Így ha nagyon gonosz akarok lenni, akkor azt kell mondjam, hogy a könyv alap váza, a magyarázat a tabu témára elég felszínes és érthetetlen módon lett felvázolva, amitől nem tudtam hasra esni, sőt… inkább csak néztem nagyokat.

Mindezzel persze nem azt mondom, hogy nem tetszett a könyv, mert akkor hazudnék. Habár az indok és a magyarázat számomra nem elég, mégis teljességgel átéreztem Lochan és Maya kapcsolatát. Ha minderre egy sokkal érthetőbb és reálisabb okot kaptunk volna, ha normálisabban fel lett volna vezetve, akkor ütött volna hatalmasat. Nem tudom… kicsit úgy érzem, hogy a tabu téma miatt lett olyan felkapott ez a könyv, mert igazából mindenki amiatt vette csak a kezébe. Még én is. Ha egy szimpla romantikus történet lett volna két idegennel, vagy teszem azt mostohatestvérrel… máris csak egy sablonos, csöpögős szerelmi történetként maradt volna meg mindenki tudatában.

Két dolgot semmiképp se akarok kihagyni, mert ez a kettő tetszett a leginkább a könyvben. Az egyik a káros családi háttér bemutatása és hatása főleg a gyermekek életére. Lochan és Maya apja lelépett, anyjuk pedig kiégett 40-esként fiatalabb pasit hajkurászva esténként issza le magát a klubokban és gyakorlatilag tojik a gyerekeire. Így főként Lochan, de Maya segítségével veszi magára az összes terhet, ami a szüleik feladata lenne. Szomorú volt olvasni, mennyire nehezen boldogulnak, hogy mennyire megnehezíti az életüket a helyzetük, és hogy ez a szomorú sors mennyire rányomja a bélyegét a személyiségükre. Ahogy összetartottak mindennek ellenére, ahogy Lochan és Maya kezelte a helyzetet és nevelte a kisebb testvéreiket, szívfacsarító volt számomra.

A másik, amit imádtam, Lochan karaktere. Számomra Lochan a könyv főszereplője. Persze elvileg Lochan és Maya is narrátorok, de Maya mellett Lochan sokkal összetettebb és bonyolultabb karakternek tűnik, amitől egyszerűen imádtam őt. Lochan a családi helyzetük abszolút áldozata minden lehetséges módon, ő sínylette meg leginkább. A személyiségét nagyban befolyásolta, a társas kapcsolatait tönkretette, a jövőbeli terveit totálisan elfeledtette vele mindaz, ami történt velük. A végén önzetlenül cselekedett és feláldozta magát, vagyis ő bukott a legnagyobbat. Nem hittem volna, hogy ilyen véget ér a könyv, de nekem iszonyatosan tetszett, mert tudjátok, hogy mennyire szeretem a tragikus történeket. Mellette Maya karaktere elnagyoltak és kidolgozatlannak tűnik, legalábbis számomra, mert őszintén szólva nem is nagyon tudnék mondani rá semmit, amitől közel került volna hozzám.

A végén pedig itt a kérdés, amit a könyv is érintőlegesen pedzeget. Tényleg olyan rossz és elvetemült dolog a testvérek közötti szerelem, ha mindkettejük beleegyezésével történik? Miért baj az, ha két ember szereti egymást és azzal nem ártanak senkinek? Mert lássuk be, ez csak rájuk tartozik és senkinek semmi köze hozzá. Azt se tudtam, hogy a vérfertőző kapcsolat miatt börtönbe kerülhet egy ember, legalábbis Nagy-Brittaniában biztosan, mivel ott játszódik a könyv. (Ezzel is okosabb lettem!:) Ha belegondolok, és félreteszem az ellenérzéseimet a vérfertőzés iránt, akkor kissé felháborodhatnék azon, hogy két embert börtönbe zárhatnak azért, csak mert szeretik egymást. Nagyon érdekes ez a dolog, lehet kicsit beleásom magam a témába.

Nem egy rossz könyv ez, mert voltak olyanok elemek, amik tetszettek benne. Imádtam a komplikált családi helyzet bemutatása, Lochan remekül összetett és szerethető karakterét… csak a fő történetszál alapjait és a vérfertőzés kialakulásának magyarázatát és bemutatást nem tudtam egyszerűen így elfogadni. Számomra mindez kevés, és nem magyarázza meg, hogy Lochan és Maya mitől szerelmesedtek bele egymásba hirtelen. Vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban, de a felsorolt negatívumok miatt, csak egy közepes olvasmány számomra.

 További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/tabitha-suzuma-forbidden-kimondhatatlan

Értékelés: 5/3

Laurell K. Hamilton: Haláltánc (Anita Blake, vámpírvadász 14.)

Fülszöveg:

St. Louis-ban fellép a világhíres vámpír balett-társulat. A nagy eseményre rengeteg vámpírúr érkezik, pomme de sang jelölteket hozva magukkal Anitának, akinek energiaháztartása az ardeur miatt egyre csökken. És ha ez még nem lenne elég, úgy tűnik, teherbe is esett, a teszt pozitív. A lehetséges apák száma viszont majdnem ugyanannyi, mint a pomme de sang jelölteké. Ezzel egy időben a triumvirátus hatalma véletlen események során megerősödik, Anitát pedig több ízben is meglátogatja Minden Vámpírok Öreganyja, a sötét Marée Noire, aki minden jel szerint ébredezik…

Jó, tudom, tudom... az Anita Blake könyvsorozat már régen elért arra a szintre, amikor nem kellene reménykednem, de én balga mégis így teszek. Sok idő eltelt azóta, hogy az előző részt olvastam és mikor választani kellett, hogy mi legyen a következő olvasmányom tudtam, hogy Anita-nak helyet kell szorítanom. Őszintén szólva nem sok maradt meg az előző részek történetéből csak annyi, hogy egyre több volt a szex és egyre kevesebb a nyomozás és az akció. Fura, hogy a könyvsorozat első néhány részére élénken emlékszem, míg a későbbiekre pedig kevésbé.

A jelen könyv befejezése után csak egy kérdés zakatolt a fejemben. Hogy a fenébe fogok én erről a részről kritikát írni? Nem... nem én jöttem ki a gyakorlatból, és nem rajtam múlt a dolog. Nem is lehet nagyon miről írni, mert a Haláltánc nem más, mint egy tömény orgia. Igen, jól olvastátok, egy tömény orgia, és ha akarnám se tudnám szebben mondani. Még szerencse, hogy nem is akarom.

Persze az előző részek is tele voltak már rengeteg szexszel, de eddig legalább próbálkozott Hamilton némi (még, ha csak csekély) nyomozási szállal. Itt ezt most teljesen figyelmen kívül hagyta és írt egy pornó regényt némi romantikával fűszerezve, hogy ne csak a szexről szóljon minden, de a romantika így se kapott akkora szerepet, hogy ne az orgiák kerüljenek a középpontba. Csak hogy lássátok nem túlzok, gyakorlatilag 2 nap alatt játszódik le ez a rész, és ez idő alatt Anita aláfekszik kb. minden férfinak, aki az útjába kerül. Mert hát táplálni kell az ardourt... meg minden, értitek, nem? Csak én most jutottam el arra a szintre, hogy már nekem is megfeküdte a gyomrom ez a töménytelen szex.

Na, nem mintha nem értékelném a sok orgiát, mert pornóregénynek tökéletes lett, csak az a gondom, hogy én egy vérbeli nyomozós Anita Blake történetre vágytam, nem pedig hatalmas orgiákra. (Majdnem csúnyábban fogalmaztam, de nem akarok obszcén lenni.) Tehát igen. Nem nagyon tudok mást írni a Haláltáncról. Történet nuku, karakterfejlődés nuku, izgalom nuku, nyomozás nuku. Anita egyre idegesítőbb és már csak a csípős és karakán dumájában hasonlít régi önmagára, viselkedésében és értékrendjében távolról sem. Néhány beszólásán és gondolatán most is hangosan nevettem fel, de ezen kívül mást nem tudnék említeni, ami igazán érdemleges lenne ebben a könyvben. Talán a következő jobb lesz, de az biztos, hogy ez eddig a leggyengébb rész a sorozatban.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-halaltanc

Értékelés: 5/1

The 100 (A Visszatérők) 4. évad összegzés

Egyik kedvenc sorozatomról van szó, amit máig imádok, mégis valamennyire megkopott már a kezdeti lelkesedés. Nem azt mondom, hogy unom, vagy hogy rossz lenne, hanem azt, hogy már nem azzal a hatalmas mindent elsöprő lelkesedéssel várom az új részeket, mint annak idején. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy a harmadik évadot sokkal gyengébbnek éreztem az első kettőnél, és féltem, hogy mi lesz a folytatásban. Úgy vélem minden egyes sorozatnál a 3. és 4. évad az igazi fordulópont. Itt dől el a sorozat további sorsa. De komolyan! Figyeljétek meg, hogy a legtöbb sorozat a 3./4. évad környékén indult lejtmenetbe és aztán egyre csak rosszabb és rosszabb lett. (Nagy szívfájdalmam, az egykori másik nagy kedvenc, a Vámpírnaplók így járt.)

Féltem tehát, hogy milyen irányt vesz a sorozat, főleg azért, mert pontosan tudni lehetett, hogy miről fog szólni a folytatás. A harmadik évad végén ALIE által megjósolt "világvége" a fő téma, vagyis a The 100 visszatér az alap motívumához, egy igazi poszt-apokaliptikus érzés jellemzi az egész évadot. A túlélésről szól és az arról, hogy mire képes az ember a saját túlélése érdekében. Pontosan azt kaptam, amire számítottam, persze némi meglepő és váratlan fordulattal tarkítva (mert nem is lenne a The 100 az, ami, ha nem így lett volna), amikre életemben nem számítottam volna. A negyedik évad fényévekkel túlszárnyalta a harmadikat, és szerencsére sikerült újra felkelteni a lelkesedésemet.

Nézzük akkor sorba, mi mindent imádtam az évadban, mert van bőven miről beszélni. Az évad fő történetszála tehát az, hogyan élhetné túl ez a megmaradt emberiség a hónapok múlva bekövetkezendő robbanásokat, vagy mi a fenét. (Nem értettem pontosan mi okozza, de a lényeg, hogy a korábbi világvége után még épségben maradt atomreaktorok már nem bírják tovább, és elkezdenek felrobbanni, amitől megperzselődik a Föld és mindenki, aki rajta él.) Vagyis, ha nem találnak valami megoldást, akkor mindenki meghal. Hogy reagálnak az emberek ilyen helyzetben? Hát persze, hogy fejetlen csirkék módjára kapkodásba kezdenek, mindenféle ötlettel jönnek elő a megmenekülés érdekében, miközben igyekeznek féken tartani az egyre forrongó indulatokat és békésen megoldást találni. Nem kell mondanom, hogy ahogy telik az idő és egyre közelebb a vég, ez egyre nehezebbé válik és lassan fordulnak egymás ellen a korábbi szövetségesek. A Földiek most sem hazudtolják meg magukat, megint alaposan megnehezítik az Égiek dolgát.

A sorozat reálisan kezelte és ábrázolta az emberek reakcióit és tetteit egy ilyen helyzetben. Mindenféle megoldással jöttek elő, a tudományostól kezdve, a menedék keresésén át. Az egyik ötlet befuccsolt, majd következett a másik. Hogy aztán a végén olyan megoldás legyen, amire nem gondoltam volna. Nem akarok semmit sem elárulni, de engem nagyon meglepett az évad végén lévő megoldás, melyre magam nem gondoltam volna. Két részre szakadt (jó pontosabban háromra, mert Clarke ismét saját útját járta, amin meg sem lepődök) a szereplőgárda, az egyik menekülését a megtalált bunker adta, a másikét pedig az, ahonnan indult az egész sztori. Ezzel remek ívet kapott az eddigi történet, és szépen körbezárt a sorozat. Külön tetszett, mikor megjelent a párhuzam az Égiek és a Weather-hegy módszerei közt és már nem emlékszem pontosan ki jegyezte meg, de Clarke és Abby annyira belelovalták magukat a megmenekülésre szőtt terveikbe, hogy majdnem ugyanazt tették szegény Luna-val, mint amit a Weather-hegyiek tettek velük.

Kellően izgalmas volt végig ez a 13 részes évad, persze némi üresjárattal tarkítva, de ezen nem lehet meglepődni. Minden sorozatban vannak húzórészek, ezeket ki kell bírni és kész. A fő történetszál, a váratlan fordulatok és izgalmak végig biztosították azt, hogy az évad nagy részében nem lehetett unatkozni a sorozaton. A másik nagy erőssége a The 100-nak, a remek karakterek, akik annyira jól lettek felépítve és árnyalva az évadok során, hogy arra szavaim sincsenek. Nem tudom eleget hangsúlyozni, hogy mennyire imádom a karakterek nagy részét.

Két nagy kedvencem ki más lehetne, mint Clarke és Bellamy. Eleget méltattam őket korábbiakban is. Mondjuk az előző évadban kissé behülyültek mindketten és voltak olyan húzásaik, amitől csak fogtam a fejem, de szerencsére mostanra "helyrejöttek" és azok lettek, akiknek lenniük kell. Ők a két vezér a csapatban, és habár mostanában inkább összedolgoznak és nem egymás ellen, azért néha most is akad némi nézeteltérés közöttük. Remekül fejlődik a barátságuk, remek karakterek ők ketten külön és együtt is, és remélem sosem lesz köztük romantikus szál, mert az tönkre vágná ezt az egészet.

Nagyon aranyos volt együtt Abby és Kane. Habár összejöttek, mégsem vitték túlzásba őket. Néha úgy érzem, hogy a felnőttek teljesen feleslegesek a történetbe, de aztán látom, hogy mégis van szerepük, mégis kellenek ők ide, mert nélkülük azért csak nem lenne ugyanolyan a dolog. Jaha-t nem bírom hova tenni, már megint kavarta a sz*rt, amiért megcsapkodtam volna néha egy hatalmas péklapáttal. Miért kell ő még mindig ide? Miért nem halt már meg? Az egyik legfeleslegesebb karakter a sorozatban. És ha már felesleges karaktereknél tartunk! Jasper... hogy én mennyire utáltam már szegényt! A folytonos rinyálással, kivagyisággal és irritáló beszólogatásaival. Na, de szerencsére többé nem kell őt elviselnem. Ez volt számomra a másik nagy meglepetés, mert nem hittem volna, hogy végre meg fog halni, de szerencsére így lett. De nem csak az ő halála lepett meg, hanem Roané vagy épp Luna-é is.

Egy valakit majdnem kihagytam, pedig ez a karakter is ott tart már, hogy csatlakozott a kedvenceim köréhez. Ő lenne Octavia. Clarke és Bellamy mellett Octavia az, aki a legnagyobb utat tette meg a kezdetektől fogva, olyan szépen építették a lány karakterét, hogy azt öröm volt nézni. Habár untam a Lincoln utáni nyavalygását és szenvedését, de tudom, hogy kellett a személyiségfejlődéséhez és ahhoz, hogy eljusson oda, ahol most van. A következő csavar, ami meglepett, Octavia kvázi Földi királynővé válása. Lexa halála utáni zavarokban úgy hittem, hogy előbb vagy utóbb, de valahogy Clarke lesz az új Parancsnok, aki összefogja majd a Földieket és az Égieket, és mikor elkezdtek kísérletezni az Éjvérrel, akkor úgy tűnt ilyen irányba akarnak haladni. Majd csavartak egyet az írók és végül Octavia jutott el oda, hogy kivívta a Földiek tiszteletét és ezzel gyakorlatilag a királynőjükké vált. Kérdés, hogy mihez kezd a "hatalmával", hogy miként fogja eztán vezetni őket. Engem pl. ez kifejezetten érdekel a folytatásban.

Az évad vége a szokásokhoz híven egy nagy cliffhangerrel zárul ezernyi kérdést felvetve, amitől személy szerint, iszonyatosan várom a folytatást. Sajnos várhatok még, mert minimum egy évről van szó, de legalább újra visszahozta a korábban kissé megszunnyadt lelkesedésemet a sorozat, ami nagy szó. Úgy gondolom a The 100 (vagy ahogy magyarul fut nálunk A Visszatérők, mert igen, már elkezdték magyar szinkronnal adni nemrég!) manapság az egyik legjobb sorozat, és mindenkinek bátran ajánlom.

Értékelés: 10/9

Előzetes: