Ker Dukey - K. Webster: Csinos új babácska (Csinos játékbabák 3.)

Fülszöveg:

Vesztél már el annyira, hogy árnyékká változz?

Benny szíve megtört, gyötri a magány.

Elvesztette babácskáját, szerelmét, otthonát.

Sérülten keresgél, s újjászületve,

Barátra lel végül egy igaz emberben.

Tanul a világról, vágyról, késztetésről.

Kell egy új babácska neki, egy új jövő.

Aztán a régi kín új képzetekkel int,

S Benny beteg elméje késért kiált megint.

Érezted már, hogy csak téblábolsz, de nem élsz? A háttérben létezel, ahol senki sem vesz észre. A babám elárult és megölt engem – több tekintetben, mint hitte. Figyelek, várok és vágyakozom. Hamarosan vissza fogja adni nekem, amit elvett… Vicces, hogy így működik az élet.

A szerzőpáros Csinos játékbabák könyvsorozatát mindig érdekesnek gondoltam. Anno az első rész a versikébe szedett fülszöveggel keltette fel az érdeklődésemet és nem fogok hazudni, az első rész tetszett a maga nemében, holott azért láttam a hibáit. Aztán a második rész nagy csalódás volt, de a kettő együtt alkotott egy kerek egészt és ez így volt jól. Hogy miért ezzel kezdtem? Alapjáraton egy duológiának indult a történet, csak aztán a sikerre való tekintettel készült hozzá két folytatás. Mondjuk ki, nyugodtan megállhattak volna a második rész után. Nem kellett volna folytatni a történetet.

Sajnálom, de nekem nem tetszett a harmadik rész és majdnem mindent és mindenkit utáltam benne. A szerzőpáros meg sem próbált valami értelmes és koherens folytatást írni, hanem fogta magát és összedobott egy ostoba és irreális történetet, rengeteg mocsokkal, szadizmussal és gyilkolással. A régi karakterek teljesen kifordultak önmagukból az újak pedig annyira irreálisak és unszimpatikusak, hogy bárki vette át a szót csak forgattam a szemem, hogy ez nem lehet igaz. Benny, Elizabeth és Dillon nézőpontot kapunk egyébként és ezek közül Dillon volt az egyetlen, aki maradt a régi önmaga.

Az egyetlen pozitívum, hogy szegény Jade végre megkapta a békét és nyugalmat ami kijárt neki és ő a háttérbe szorulva nem sok bukkant most fel. A sok szörnyűség után ami vele történt, abszolút megérdemelte. A józan és normális emberi gondolkodást Dillon képviselte a harmadik könyvben, csakúgy mint a korábbi részekben. Mint mondtam, Dillon volt az egyetlen aki egy épkézláb karakternek lett felépítve és akitől nem másztam a falra jelenleg. És ennyi, ez volt a két pozitívum, mert többet nem tudok felsorolni.

Annyira dühítően ostoba és feleslegesen folytatott a történet, hogy azt sem érdemli meg, hogy értelmes és egybefüggő kritikát írjak róla, így csak pontokba szedném mi az a sok dolog, ami kiakasztott és ami miatt utáltam ezt a könyvet.

Lássuk:

1. Erőltetetten kényszerű folytatás. Mégis mi a francért fogadta be Tanner Benny-t és miért segített neki? Hogy - hogy Benny apjának új házasságából született lányai épp úgy néznek ki, mint a rég halott nővér, akit Benny évekkel ezelőtt elveszített és akibe teljesen bele volt bolondulva? Igen, testvérek és a testvérek hasonlítanak egymásra, de nem ennyire azért.

2. Azt még értem hogy Benny teljesen rákattan a Bethany hasonmás Elizabeth-re, de Elizabeth miért kattant rá rögtön egy ismeretlen zaklató, totálisan világos hogy zakkant férfira, akiről messziről süt, hogy nem normális?

3. Elizabeth hogy lett ugyanolyan pszichopata, mint Benny és az apjuk, mikor elvileg egy normális és hétköznapi családi környezetben nőtt fel? Mert ugyebár senki se születik egy kattant elmebetegnek, legalábbis általában. Ha erre a negyedik részben lesz valami épkézláb magyarázat, akkor rendben, bár nem hiszem, hogy kapunk majd ilyesmit.

4. Elizabeth hogy nem ismerte fel Benny-t rögtön az első találkozásukkor, mikor elvileg tudta, hogy ki ő és hogy néz ki? És nem, az nem magyarázat, hogy Benny levágta a haját, meg szét lett varrva a teste. Könyörgöm, attól mert valakinek más lesz a frizurája és szerez néhány tetkót magára, még ugyanaz az ember és fel lehet ismerni. Az pedig csak a hab a tortán, hogy mikor rájön, hogy Benny az akivel összegabalyodott, akkor lazán csak vállat von, hogy ez van és kit érdekel. Végül is nem nagy dolog egy kis vérfertőzés, ugye? És nem, nem maga a vérfertőzés ténye zavar, mert ezt a témát jól meg lehet írni, hanem az ahogy itt kezelték az egészet.

5. Benny karaktere teljesen kifordult magából és a korábbi megszállott pszichopata helyét már valamiféle sötét hősszerelmes vette át, én meg csak pislogtam, hogy mi van? Mind tudjuk Benny mit művelt Jade-el, Macy-vel és rengeteg más nővel. Most meg játssza itt nekünk a romantikus hőszerelmest és nekem el kellene hinnem, hogy a korábbi kegyetlen pszichopata eltűnt? Jade-t szintén „szerette” (már ahogy Benny szeretni képes, hagyjuk), mégis mennyi rossz dolgot művelt vele. Miért más Elizabeth? Vele miért tudja magát visszafogni? Nem értem. Teljesen hihetetlen számomra ez a pálfordulás.

6. Tanner karakterét tényleg nem tudom hova tenni és nem akarok rosszmájú lenni, de mintha csak azért lett volna belerakva ebbe a könyvbe, mert kell pár homoerotikus jelenet, ami eddig ugyebár kimaradt. Tanner mit akar Benny-től? Miért segít neki?

7. Benny oldaláról nézve a dolgokat, érthető, hogy szüksége van Tannerre, mert neki köszönhetően van pénze meg erőforrásai és igen szemérmetlen módon kihasználja Tanner megszállottságát iránta, de kérem szépen…. hogy még erotikus módon is? Mióta lett Benny biszexuális? Mert hogy azok alapján amit leművelt Tannerrel és pár nővel, nyugodtan vehetjük annak. Teljesen random váltás ez Benny részéről, mert eddig világosan ki volt mondva, hogy ő csak a nőket szereti. Minden áldozata nő volt, csak nőket rabolt el, csak nőket ölt meg, csak nőket akart „saját babának”. Most meg hirtelen kitalálja, hogy kell neki „fiú baba” is, mert milyen jó lesz majd Tanner fölött uralkodni. Tényleg nem értem és csak fogtam a fejem, hogy hova kerültem hirtelen. Talán valamiféle homoszexuális vágyálomba? Döntsük már el kérem szépen, hogy a karakterünknek mi a szexuális irányultsága és aztán ne változtassuk rajta ostoba módon. Köszönöm.

A logika és a realizmus hiánya után már csak a sok szadista és sötét dolog kellett csak ide, amilyen téren a szerzőpáros hozta a korábbi részek színvonalát, van itt minden, amit el tud képzelni az ember. Rengeteg erőszak, kegyetlen gyilkosság, zaklatás, csonkolás, nemi erőszak és így tovább, minden amit megszoktunk ettől a sorozattól. Élénken az agyamba égett az a rész, ahogy láthattuk, hogy végezték ki Benny apját a börtönben, bár nem fogok hazudni, maximálisan megérdemelte Stanton amit odabent kapott.

Teljesen felesleges folytatása ez a könyv egy egész korrektül megírt és koherens történetet bemutató duológiának, ahol az első két rész igenis megállta a helyét a műfaján belül. Nem azt mondom, hogy valaha nagy kedvencem lett az első két könyv, de ott legalább látszott az értelmes és normális történetvezetés és a karakterek motivációi és céljai érthetőek voltak. Ott minden a helyén volt, mármint persze a műfajon belül, mert hát alapjáraton a Csinos játékbabák sorozat nem egy lágy és kellemes esti tündérmese. Viszont ez a harmadik rész erőltetett, kínos, zavaros, tele szenvedéspornóval és igazi pornóval, na meg karakterekkel akik vagy kifordultak korábbi énjükből, vagy pedig olyan valósak és hihetőek, mint Benny épelméjűsége. Van még egy negyedik rész, amit biztos elolvasok valamikor, mert csak befejezem a sorozatot, ha eddig eljutottam. Ezek után inkább bele se gondolok, ott mire számítsak. Az biztos, hogy semmi jóra.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/ker-dukey-k-webster-pretty-new-doll-csinos-uj-babacska

Értékelés: 5/2

Tahereh Mafi: Ne felejts (Ne érints 6.)

Fülszöveg:

Juliette Ferrars.

Ella Sommers.

Vajon melyik az igazi, és melyik a hamis?

Most, hogy Ella tudja, kicsoda Juliette és mire rendeltetett, a dolgok még jobban összekuszálódtak. Miközben azért küzd, hogy megértse múltját, és egy olyan jövő felé tekint, amely bizonytalanabb, mint valaha, elmosódnak a jó és a rossz – Ella és Juliette – közötti határok. És mikor a jól ismert ellenségek újra fenyegetni kezdik, nem biztos, hogy képes a saját kezébe venni a sorsát.

Közeleg a Regenerációval való végső leszámolás napja. De mikor bekövetkezik, amire mindvégig várt, lehet, hogy nem dönthet arról, kinek az oldalán harcol.

Nehéz kezdet volt számomra Tahereh Mafi Ne érints könyvsorozatának első része még évekkel ezelőtt, mert annyira nem tetszett, hogy a folytatástól rögtön elment utána a kedvem. De mivel nagyjából mindenhonnan azt hallottam, hogy később jobb lesz, majd meglátom, így aztán végül csak adtam esélyt a folytatásnak. Nálam olyan közepesen erős minőséget üt meg ez a könyvsorozat, nem a magas minősége miatt olvasom, inkább már csak azért tartottam ki a végéig, mert érdekelt, hogy mi lesz a lezárás.

Sajnos most is csalódnom kellett, ez a hatodik rész olyan gyenge lett, hogy azt el sem tudom nektek mondani, de azért mindenképp megpróbálom. Nagyon rövid a könyv, alig történik benne valami, fura nézőpont felosztások vannak és a vége annyira egyszerű mint a faék. De tényleg. A sztori röviden annyi, hogy Ellát vagy Juliette-t vagy tudom is én már, hogy hívják a főszereplőnket, (igazán eldönthetné már végre mi lesz a neve) a Regeneráció elrabolja (megint), a többiek ezen szomorkodnak és idegeskednek (megint), majd pedig megmentik (megint). Pontosan ugyanez volt az ötödik rész története szinte az elejétől a végéig, csak ott legalább kaptunk Aaron nézőpontot Juliette (eldöntöttem, hogy nekem Juliette marad a csaj és kész) és Kenji mellé.

Komolyan nem értem, hogy az írónő miért nem talált ki egy új történetszálat, egy új bonyodalmat, valami új történeti csavart, vagy nevezzük akárhogy, de hogy a hatodik könyvben gyakorlatilag ugyanaz történt, mint az ötödikben, erre csak annyit tudok mondani, hogy unalmas és fantáziátlan. A másik amit nem értek, hogy miért tartotta jó ötletnek, hogy most csak Kenji és Juliette nézőpontot kapunk, főleg hogy az még egyenlőtlenül is lett elosztva. Egyszerűen nem értem a logikát benne.

Nazeera, Aaron, Juliette és Kenji

Az első trilógiában ugyebár csak Juliette volt az egyedüli mesélő, aztán a második trilógiában megkaptuk Aaront és Kenjit mellé. Mármint persze csak akkor ha Mafi-nak úgy tartotta kedve. Teljesen következetlen a dolog, ha egyszer már elkezdi azt, hogy három narrátorunk lesz, akkor maradjon így végig. Vagy itt most azért hagyta ki Aaront, mert nem tudott vele mit kezdeni, nem akarta leírni, ahogy Juliette eltűnése után a fiú mit érez és gondol magában? Pedig ebből jó dolgokat lehetett volna kihozni, nem értem miért hagyta ki ezt a ziccert. Ha mindez nem lenne elég, Aaron ebben a részben alig tűnik fel a színen és amikor igen, akkor mufurc módjára magában szenved Juliette eltűnése után és közben mindenkit kioszt a sárga földig. Annyira nem illet ez a reakció Aaron korábbi karakteréhez, Aaron sosem volt egy összeomlós fajta, hanem inkább mindig tettre készen indult a dolgára, főleg ha Juliette-ről volt szó vagy a lány került bajba.

Ha eltekintünk a hiányzó Aaron nézőponttól, ami nagy hiba szerintem, akkor nézzük mi a helyzet Kenji és Juliette narrációjával. Nem mintha nem bírnám Kenji-t, bár ő nekem mindig inkább az a vicces barát karakter volt, akit inkább a mellékszereplők közé sorolnék. És nem az a gond, hogy kapott saját nézőpontot, hanem az, hogy ilyen kiemelt szerepet kapott, mintha ő lenne a férfi főszereplőnk Aaron helyett. Jó, gondoltam, ha sok Kenji-t kapunk, akkor legalább halad a kapcsolatuk Nazeera-val, legalább erről olvashatok többet. A nagy fenét, ezek most gyakorlatilag alig romantikáztak és az „alig” alatt értsétek azt, hogy semmi nem volt köztük. Most nem is tudom, összejöttek akkor vagy nem? Ha pisztolyt tartanának a fejemhez se tudnám megmondani, hogy akkor Kenji és Nazeera egy pár lett a végére vagy sem. Függőben maradt ez az egész, vagy javítsatok ki ha tévedek, de semmi olyasmi nem rémlik, ahol konkrétan összejöttek volna.

Juliette pedig, te jó ég, ettől a nőtől én most falra másztam, de tényleg. Elrabolja a Regeneráció, átmossák az agyát, kitörlik az emlékeit, hogy agyatlan szuper katonát kreáljanak belőle, és így látjuk, hogy mi minden történik vele. Adott volt egy érdekes helyzet, szívesen olvastam volna arról, hogy viseli ezt a sorsát, hogy nem fura neki, hogy semmire és senkire nem emlékszik, vagy hogy lelkes katonaként, hogy bízik meg a Regenerációban és Adersonban, tehát az agyatlan fanatizmus, ész nélküli engedelmesség kérdéskörét olyan szépen körbe lehetett volna járni. Ezt néhány mondatban letudtuk és miről szóltak Juliette részei? Na, miről? Hogy a lány hogyan nyáladzott Anderson után.

Anderson

Igen, jól olvastátok, Juliette végig Anderson után csorgatta a nyálát, hogy miért azt nem tudjuk, mert hát nem is érdekes. Az írónő valamiért úgy gondolta, hogy ha Juliette már végigment Adamen és Aaronon, akkor jöhet az apjuk is, mert miért ne? A következő esetleg James lett volna? Nem értettem miért értelme volt ez a „Juliette epekedik Anderson” után történetszálnak, mert kezdjük ott, hogy miért is kezdene el epekedni utána? Jó, kaptunk valami idióta magyarázatot erre, de az egy erőltetett baromság, és ennek a történetszálnak semmi, de semmi értelme nem volt a fő történet szempontjából.

Ha Juliette nem kezd el bociszemekkel epekedni Anderson után, akkor is lehetett volna engedelmes katona, semmi szükség nem volt ezt még mellé belerakni a könyvben. Ha azt a tényt nem vesszük figyelembe, hogy Anderson van vagy 40 éves míg Juliette csak 17 ha jól emlékszem, és ennek az egésznek már csak a szimpla gondolata is undorító, még csak semmi értelme se volt mindezt beleírni a könyvben, enélkül ugyanígy működhetett volna a dolog. Ami pedig valószínűleg csak engem idegesített személy szerint, most akkor hogy a fenébe néz ki Anderson? Nem arról volt szó korábban, hogy Aaron kiköpött apja, szőke haj, zöld szem stb? Erre most Anderson barna hajú és szürkés szemű lett. Vagy itt is én emlékszek rosszul? Na mindegy.

Úgy érzem Mafi egyáltalán nem gondolta át ez a befejező részt, mert gyakorlatilag önmagát ismételte, ugyanaz a történet, mint ami ötödik könyvben volt. Nem értem Aaron miért nem kapott saját nézőpontot, nem értem miért kellett Juliette olvadozása Anderson után, nem értem most akkor mi lett Kenjivel és Nazeera-val a végén, és a sok értetlenség mellé, még elég vontatott is volt a könyv, semmi izgalmat nem találtam benne. Nem erre számít az ember egy hosszú könyvsorozat lezárása során, nekem hatalmas csalódás volt a hatodik rész, ennél azért ezerszer jobbat vártam volna.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/tahereh-mafi-ne-felejts

Értékelés: 5/2

Rick Yancey: Az utolsó csillag (Az ötödik hullám 3.)

Fülszöveg:

Az ​ötödik hullám végigtarolta a világot, és elpusztított szinte mindenkit, aki az első négy hullám után még életben maradt. A túlélők maroknyi csapatára már csak a világvége vár. Mindegy, hogy emberek vagy az Azok soraiból származó, hibás programozású lények, továbbfejlesztett szuperhősök. Öt napjuk van, aztán az égen lebegő zöld anyahajóból záporozni kezdenek a bombák, amelyek egyszer s mindenkorra eltakarítják a Föld felszínéről az emberi civilizáció minden nyomát – a fertőzést, aminek Azok az emberiséget tekintik. 
Cassie, Adu, Zombi, Evan, Dumbo és Sam együtt és egyenként is szembesül a dilemmával: vajon mi a fontosabb, menteni az életüket, vagy menteni azt, ami emberré teszi őket? Rejtőzködés vagy harc? Megküzdenek még egy-egy Némítóval, védelmezik a gondjaikra bízott gyerekeket, igyekeznek betartani régi ígéreteiket, és ráébrednek, hogy a szeretet a világvége fenyegetésétől sem sorvad el. Végül Cassie megpróbálkozik a lehetetlennel: egy utolsó küldetésben, akár az élete árán is megkísérli elpusztítani a mélyében bombákat rejtő anyahajót…

Bevallom őszintén igen régen olvastam már az első két könyvet, de nem is ez a fő oka annak, hogy kb. semmire nem emlékszek belőle. Ez sajnos annak a jele, hogy nem hagyott bennem maradandó nyomokat, ami lássuk be nem egy pozitív kezdet. Persze ne úgy értsétek, hogy a nulláról kezdtem neki, mert a karakterek és a fő történetszál rémlett, de az apró kis csavarok és minden egyéb nem igazán maradt meg. Az egyetlen, ami mélyen belém ivódott, hogy mennyire utáltam Cassie és Evan nyáladzását, meg hogy kedveltem Adut és Zombiet. Meg talán annyi, hogy az első rész nem jött be annyira, de ahhoz képest a második már jobban sikerült.

Azt kell mondjam ez is azok közé a könyvsorozatok közé sorolható, amiknek nem tett jót, hogy trilógiává nyújtották az amúgy sem túl bonyolult alap konfliktust. Adott volt egy remek ötlet, amiből annyival de jobb és izgalmasabb történetet lehetett volna kihozni, hogy kár a kihagyott ziccerért. A befejező rész nem nyűgözött le, sajnálom, de ez így van, és ekkor még egészen finoman fogalmaztam. Mondjuk ki nyíltan. Untam. Hatásvadász és nagyon epikus akart lenni, de közben csak ismételte önmagát és nem hozta azt a várva várt katarzist, amit el szeretett volna érni.

Nem kapunk normális magyarázatot a végén a földönkívüliekre, a Némítókra, a technológiai háttérre, a második rész végén belebegtetett "fordulatról" kiderül, hogy nem is úgy van, ahogy eddig hittük. Aztán kapunk egy folyamatosan hisztiző és nyivákoló Cassie-t, meg egy papucs Evant, aki aztán önszántából az ellenség kezei közé kerül, hogy aztán egy tök értelmetlen álhalált haljon. Aztán, ami nem maradhatott ki, Cassie hősi halált hal, mert az kell minden ifjúsági poszt-apokaliptikus könyvbe, mert nem elég drámai, ha az egyik főszereplő nem hal meg a végén. Mondjuk annak legalább örülök, hogy Cassie halt meg, és nem Adu vagy Zombie, mert értük fájt volna a szívem.

Adu

Evan és Cassie szerelmi drámája tovább folytatódott, és nem igazán értettem, hogy akkor ők most mit éreznek egymás iránt. Az egyik percben még nem szeretik egymást, a másikban igen, és ez így folytatódott a végéig én meg csak azért szurkoltam, hogy Vosch tényleg dobja rájuk a bombát, vagy Adu végre puffantsa le Evant. Szóval katyvasz, katyvasz hátán, unalmas és önismétlődő történet, klisés drámák és fordulatok, és mintha a stílus sem lenne a régi. Furán lettek vágva a jelenetek, kaptunk felesleges nézőpontokat, amit nem értettem minek kellett, szóval volt itt minden... csak épp nem az, ami nekem kellett volna.

Adu és Zombie maradtak a kedvenc karaktereim, ők a legérdekesebbek, nem kétség, és csakis az ő történetszáluk ért valamit ebben a részben. Mindketten érdekes karakterek, akik sok mindenen mentek keresztül, de még mindig nem adták fel. Bírtam, ahogy egymást osztották néha, és bírtam a kis szikrát közöttük, ennyi épp elég volt, nem kellett ide semmilyen nyáladzás. Jó páros lennének, csak hát eddig nem igazán jött össze nekik. Mondjuk ez épp így volt jó, ha összejönnek, akkor talán a végén őket is megutálom, mint a másik párost.

Nem sokat vártam a könyvtől, igazából nem tudtam mire számítsak, de nem azzal szerettem volna szembesülni, amivel végül sikerült. Nem kötött le a történet, olyan volt az egész, mintha önmagát ismételte volna és ez mellé kötelezően belepakolták volna a poszt-apokaliptikus sztorik nagy klisés drámáit. Csak hogy ezekkel nem azt érték el, amit szerettek volna, hanem inkább közönyös unalmat.

Sajnálom, de ez most nem jött be.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rick-yancey-az-utolso-csillag

Értékelés: 5/2

Natalie Babbitt: Örök kaland

Fülszöveg:

Winnie Fostert, a tízéves kislányt gazdag szülei még a széltől is óvják. Winnie unatkozik a kerítésekkel körbevett birtokon, és bosszantja a sok óvintézkedés, ezért kiszökik a közeli erdőbe. Itt ismerkedik meg Jessie Tuck-kal, aki nagyjából tizenhétnek néz ki, de elmondása szerint száznégy éves. A Tuck család ugyanis minden jel szerint megtalálta az örök élet forrását. 
Az öröklét misztériumát kutató regény izgalmas formában fogalmazza újra az emberiséggel egyidős kérdéseket: miért vagyunk halandók, és ha tehetnénk, választanánk-e az öregedés helyett az örökkévalóságot.

Még mindig a megszokott kedvenc műfajaimon kívül keresgélek, és hosszas tűnődés után végül erre a könyvre esett a választásom. Döntésem két tényező vezérelte. Egyrészt régóta a várólistámon csücsül ez a történet, másrészt pedig iszonyat rövid a könyv, de tényleg nagyon rövid, így még ha nem is nyeri el a tetszésemet, gondoltam nem veszítek vele semmit. A fülszöveg alapján egy szimpla kis gyerekmesére számítottam, semmi többre, és nagyjából meg is kaptam azt.

Mielőtt még valaki tévesen egy romantikus nyáladzásra gondolna a fülszöveg elolvasása után, azt nyomban szeretném lehűteni. Az Örök kalandban semmilyen romantikus szál nincs, kivéve talán annyi, hogy Winnie csodálattal tekint Jesse-re, de ezt se nevezném igazi szerelemnek, inkább csak gyerekes rajongásnak. Mert hogy igen, Winnie egy 10 éves kislány szerencsére, (azért szerencsére, mert így kimaradt a könyvből a tini romantika, amiért hálás köszönetem üldözi az írónőt), és épp ezért sorolható a történet a gyerekkönyvek kategóriájába. Ez tehát az első, ami tetszett benne, hogy nem volt benne semmilyen tini romantika.

A másik, amiért mindenképp jár a plusz pont, hogy az írónő gyerekkönyvnek írta meg a történetet, és nem valami elcsépelt romantikus YA-t csinált belőle. Utánanéztem a 2002-es adaptációnak, és abban a készítők éppen ezt változtatták meg a sztoriban, így máris félek megnézni. Nem értem miért kell egy ártatlan gyerekkönyvet egy már annyira unt YA kliséhalmazzá degradálni, ahol persze gondolom nagy szerepet kap a Winnie és Jesse közötti vonzalom és a tini szerelem. Épp azért örültem a könyvnek, mert itt semmi ilyesmi nincs gyerekkönyv lévén, erre a filmben épp az egyik nagy pozitívumot változtatják meg. Kár érte. mármint a film esetében, itt a könyvnél viszont örültem annak, hogy épp az ellenkezője történt.

A harmadik, amiért tetszett a regény, az maga a fő történetszál. Ismét az öröklét kérdése kerül előtérbe, csak most vámpírok nélkül. A Tuck család ugyanis több mint 100 éves, mióta ittak egy rejtélyes patak vizéből. Nem öregszenek és nem tudnak meghalni, maguk sem tudják hogy lehetséges ez, de mióta megtörtént a csoda próbálnak alkalmazkodni az új életükhöz. Felmerül a kérdés, hogy megéri-e a halhatatlanság, hogy milyen ára van, ha valaki ezt választja. Hogy mik az előnyei és a hátrányai. Nem túl filozofikusan boncolgatja ezt számunkra az írónő, de azért felveti az ilyenkor szokásos kérdéseket, hogy mindenki gondolkodjon el maga róla. (Ha engem kérdeztek, én szívesen lennék halhatatlan, főleg, ha ebben az esetben nem is kell hozzá az emberek vérét kiszívnom.)

2002-es adaptáció plakát: Jesse és Winnie

Sajnos azonban nem olyan tökéletes ez a könyv, mint amilyennek szerettem volna. A legnagyobb problémám vele éppen a rövidsége, és meg is magyarázom, hogy miért. Alig 150 oldalnyi a történet és habár a fő történetszál és a központi téma felettébb érdekes, maga a kivitelezés igen elkapkodott és irreális. Alig két nap alatt játszódik le minden hihetetlenül gyorsan és nem éppen reálisan. Oké, persze ez egy gyerekkönyv, elrugaszkodhat a valóságtól, de azért két nap alatt még egy gyerek sem szeret meg egy teljesen ismeretlen családot, és még egy gyerek sem hiszi el nekik a halhatatlanságról szóló meséiket miután gyakorlatilag elrabolták őt.

Összecsapottnak és elsietettnek érzem a könyvet, amit nyugodtan ki lehetett volna fejteni akár kétszer ekkora terjedelemben. Nem csak az a gond, hogy alig két nap alatt történik minden, hanem az is, hogy így nem kapjuk meg a karakterkidolgozást, amire szükség lenne ahhoz, hogy bárkit megszerethessünk. Nem azt mondom, hogy nem voltak szimpatikusak Winnie és a Tuck család, de szinte semmit nem tudunk meg senkiről, csak annyit, hogy Winnie egy naiv kislány, hogy Jesse az a fiú, aki szeretné élvezni az életet, hogy Miles a komolyabb testvére, és hogy a Tuck szülők nem örülnek annak, hogy halhatatlanok lettek. Ez nem karakterizálás, ez semmi. Egyszerűen senkit nem ismerünk meg eléggé. Senki nem kap elég időt. Azt meg már nem is említem meg, hogy a halhatatlanság vizére se kapjuk meg a magyarázatot. Hogy miként került oda a patak, hogy tehet az valakit halhatatlanná, vagy egyáltalán hogy mi a szerepe.

Remek kis gyerekkönyv lenne az Örök kaland, ha nem éreztem volna ennyire összecsapottnak és iszonyat rövidnek a történetet. Az elején éppen a rövidsége volt a vonzó benne, ezért is kezdtem neki, de miután megismertem a történetet, rájöttem, hogy pont itt nem kellett volna ilyen rövidre megírni. Két nap alatt játszódik le minden, ami alatt egyszerűen lehetetlen volt megismerni a karaktereket, szinte semmit se tudunk senkiről, és az idő rövidsége miatt maga a történet is irreálissá vált számomra. Elfért volna több karakterizálás, több magyarázat, több idő, hogy láthassuk, amint Winnie valóban megismeri és megszereti a Tuck családot. Nagyon sajnálom, mert lehetett volna ez sokkal, de sokkal jobb is.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/natalie-babbitt-orok-kaland

Értékelés: 5/2

Laurell K. Hamilton: Lidérces álmok (Anita Blake, vámpírvadász 12.)

Fülszöveg:

St. Louis-ban sorra halnak meg a sztriptíztáncosnők, a bizonyítékok pedig nem egy, hanem hét sorozatgyilkos felé mutatnak, egészen pontosan hét vámpír felé, akik élén egy renegát vámpírúr áll. Anitát is bevonják a nyomozásba, és neki is lát a tettesek kézrekerítésének, ám egyre inkább úgy tűnik, hogy egyedül nem fog boldogulni. Könynyen lehet, hogy Jean-Claude, a város vámpírura és a vérleopárd Micah mellett még keserű exszeretője, Richard segítségét is igénybe kell vennie. Anita nyomozását állandó gyanakvás kíséri, ráadásul közben meg kell küzdenie erőteljes, pusztító vágyaival, valamint vámpírokkal, vérfarkasokkal és alakváltókkal, aminek eredményeként a vámpírvadász új és eleddig saját maga előtt is ismeretlen magasságokat és mélységeket fedez fel.

Az utóbbi néhány alkalommal nem valami jó könyveket sikerült kifognom, (és még finoman fogalmaztam), így gondoltam ideje visszatérni a "Jolly Jokerhez", vagyis az Anita Blake könyvsorozathoz. Mindig akkor szoktam előkapni az újabb részt, ha kezdem elveszteni a hitemet a könyvek iránt, (értsd, vagyis a sok rossz olvasmány után). Szépen haladok előre ebben a végtelenített sorozatban és most került sorra a 12. rész. Nagyon sajnálom, de tényleg! Én sajnálom a legjobban, de most ez a könyv se tetszett.

Kezdjük azzal, hogy nem értem miért kellett a könyvet több mint 720 oldalban elnyújtani. Aránytalan a felépítése, nincs normális, a korábbi könyveknél megszokott történetvezetés, hanem tömény szex és unalom, egy némileg odabökött gyilkossági szállal és nulla nyomozással. Ez a Lidérces álmok és ha kihagytam volna, akkor se vesztettem volna semmit a könyvsorozat fő történetéből. Utólag talán jobb is lett volna, ha kihagyom, mert akkor nem vesztegettem volna el rá napokat. Hosszú a könyv az igaz, de inkább amiatt tartott sokáig, mert egyszerűen nem kötött le. Szenvedés volt az olvasás, mondjuk ki őszintén és nem hittem volna, hogy a többi rajongóhoz híven én is elkezdek pampogni egyszer, de úgy tűnik mégis megértük ezt a napot.

Miért imádom az Anita Blake könyveket? Tökös, vicces és életrevaló főszereplő olyan dumával, hogy csak na. A fő történetszál mindig egy nyomozási szál, vagy lehet kettő is, a lényeg, hogy valami természetfeletti gyilkosság van a középpontban, amit Anita-nak kell megoldania. Közben persze kapunk némi magánéleti drámát Anita pasijai és barátai személyében, de eddig ez az egyensúly olyan szépen volt felépítve, ahogy azt kell. Most meg borul minden és a magánéleti dráma és a töménytelen szex veszi át a vezető szerepet, az icike-picike nyomozási szál pedig nem is tudom minek van belerakva, mikor Anita nagyjából telibe sz*rja, hogy ki a gyilkos. Őt most csak az érdekli, hogy mindenkit megfektessen és hogy bővítse a háremét. Mert igen, Anita-nak háreme lett.

Jó tudom, hogy Hamilton a Merry-s könyvsorozatát később írta, és hogy az Anita-s volt előbb, és míg az előzőnél nem volt gondom Merry háremével, mert ott legalább az elejétől fogva erről szólt minden, itt viszont abszolút nem értem ezt a nagy váltást. Nem igaz, hogy nem lenne elég 1 vagy maximum 2 pasi Anita-nak! Nem! Neki kell 5. Mert hogy Jean-Claude, Richard és Micah után sikeresen beújítja még Damiant és Nathanielt is magának. És igen... a sok pasi, sok szexszel jár. A könyv nagy része, olyan 90% biztosan szexről szól. Vagy csinálják vagy arról beszélnek, a lényeg, hogy semmi nem történt ezen kívül csak mellékesen Anita elutazott két gyilkossági helyszínre, hogy aztán ott is d*gjon valakivel. Remélem ezt az ardeur-os dolgot már nem húzza sokáig az írónő, mert ha még sokáig kell erről olvasnom, akkor egy idő után én is meg fogom unni. Pedig kár lenne érte.

Egyetlen pozitívumot azért mindenképp szeretnék megemlíteni, bár ezt is nagyítóval kellett keresnem, mert nem akartam végig csak panaszkodni. Anita már nem a régi, ez vitathatatlan. Nem is azzal van a baj, hogy változik, komolyodik és más lett a szexuális élete és ezzel kapcsolatos véleménye, hanem azzal, hogy ettől az egész könyvsorozat lényege tűnik el és veszik a homályba a sok szex mellett. Azt viszont értékelni szeretném, hogy Anita néha magába néz és rájön, hogy igenis megváltozott és néha még neki is gondot okoz ez a változás, nem csak nekünk. Keresi magában az okokat és van hogy lelkiismeret furdalása van emiatt, amitől legalább a régi Anita marad valamennyire. Jó hogy néha megszólal a lelkiismerete és hogy néha előtörnek a kétségei. Én legalábbis örülök ennek.

Szerintem ez az eddigi leggyengébb Anita Blake könyv és lassan kezdem érteni miért nyavalyog mindenki a könyvsorozat újabb részei miatt. Sajnos ez most nekem se tetszett, mert vontatott volt, mert unalmas, mert a 10. szex után már rohadtul nem érdekelt, hogy Anita éppen kivel hentereg megint össze-vissza, miközben totál hidegen hagyta a gyilkosság és csakis a pasijain járt az esze. Mert igen, már öt van neki. Bőven sok volt ez a 720 oldal, a fele is elég lett volna és a lényegre koncentrálva talán valami jobbat is ki lehetett volna hozni ebből a könyvből. Talán. Ezt már nem tudjuk meg.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-liderces-almok

Értékelés: 5/2

Jenny Han: A fiúknak, akiket valaha szerettem

Fülszöveg:

Írás közben egy csöppet sem fogom vissza magam. Úgy fogalmazok, mintha ő soha nem olvasná el. Merthogy nem is olvassa. Minden egyes titkos gondolatomat, gondos megfigyelésemet, mindent, amit eltettem magamban, belesűrítem egy levélbe. Amikor megírtam, lezárom, megcímezem, majd elteszem a pávakék kalapdobozba.
Ezek nem szerelmes levelek a szó legszorosabb értelmében. Akkor íródnak, amikor már nem akarok többé szerelmes lenni. Búcsúlevelek. Mert miután megírtam őket, nem emészt többé a mindent felemésztő szerelem. Onnantól fogva úgy tudom megenni reggel a gabonapelyhet, hogy közben nem azon jár az eszem, vajon ő is banánnal szereti-e a Cheeriost. Úgy éneklem a szerelmes dalokat, hogy már nem neki éneklem. Ha a szerelem olyan, mint a megszállottság, a leveleim olyanok, mint az ördögűzés. Megszabadítanak. Legalábbis azt kéne tenniük.

Sajnos az a helyzet, hogy sosem szerettem a szimpla romantikus könyveket, legyen az akár felnőtt vagy épp ifjúsági. Ritkán olvasok ilyet és amikor mégis, akkor nagyon megválogatom, hogy mit veszek a kezembe, ennek ellenére mégis gyakran melléfogok. Ilyenkor abba a hibába szoktam esni, hogy az agyon hype-olt könyvek felkeltik az érdeklődésemet és azt hiszem, hogy a sok pozitív kritika miatt nekem is tetszeni fog az adott könyv, pedig ez csak nagyon ritkán fordul elő. Most is ebbe a hiába estem, pedig tudhattam volna, hogy ez a könyv nem nekem való.

Nem akarom leszólni az ilyen típusú könyveket, és nem azt mondom, hogy rosszak, csak azt, hogy engem sosem hoznak különösen lázba. Hogy egy szimpla romantikus könyv tetsszen, ahhoz nem elég annyi, hogy a főszereplő lány a szerelmi háromszög hálójából próbál kivergődni 300 oldalon át, miközben az író(nő) felsorakoztatja előttem a műfaj kliséit, amiket ezerszer olvastam korábban. Egy szó mint száz, engem nem köt le, ha egy lány és egy fiú bénáznak 300 oldalon keresztül, az pedig csak felidegesít, ha mindezt egy szerelmi háromszögbe csomagolva tálalják fel nekem.

Ha ennyire negatív vagyok és ennyire nem szeretem a műfajt, akkor kérdezhetnétek miért vettem a kezembe a könyvet, mikor már a fülszövegből és a borítóról is ordít, hogy mire számíthatok tőle. Nos, gondoltam valami igazán egyedit fog kihozni az írónő az alap szituációból, és gondoltam ez a "leveles dolog" valami jó kis katyvaszt teremt, amitől érdekesebbé válik a könyv. Jelentem, nem lett igazam. A levelek véletlen kiküldése nem okozott semmilyen egetrengető galibát, semmilyen érdekes vagy szokatlan szituációt, mert a könyv ugyanazokkal a már ezerszer lerágott klisékkel operál, mint a műfajának többi példánya. A szerelmi szál kiszámítható és unalmas, a karakterek súlytalanok és felejthetőek, és könnyen ki lehet találni ki küldte ki a leveleket, tehát még ez a kis izgalom is kiveszett a történetből.

Talán a családi drámából ki lehetett volna hozni némi értékelhető történetszálat, ha erre lett volna helyezve a hangsúly, de sajnos ez nem így történt. Lara Jean és a nővére kapcsolata, a lányok anyjuk nélküli felnövése és a szoros testvéri kötődés, ami összekötötte őket, ezek azok amik egy kicsit is érdekeltek és amikről szívesen olvastam volna többet. Persze az itteni csavarok szintén előre láthatóak voltak, de legalább ebben a történetszálban lett volna némi potenciál, amit az írónő nem is igyekezett kihasználni. Sajnálom, mert jobb lehetett volna általa a könyv.

Igazából nem nagyon tudok mást írni a könyvről. Nem több, mint egy átlagos, romantikus ifjúsági történet. Itt vannak a megszokott klisék, az elengedhetetlen és már rohadtul unalmas szerelmi háromszög, és abszolút felejthető karakterek, akikben semmi egyedi, semmi szerethető nincs. Csak vannak és kész, nincs mély és komplex karakterük, nem érdekesek a kapcsolataik. Számomra ez egy gyengébb átlagos könyv, és meggyőzött abban, hogy egy időre hanyagoljam a romantikus könyveket, mert lássuk be, ezek nem nekem valók.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/jenny-han-a-fiuknak-akiket-valaha-szerettem

Értékelés: 5/2

Lev Grossman: A varázslók (A varázslók 1.)

Fülszöveg:

A többi fiatalhoz hasonlóan Quentin Coldwater sem hisz a varázslatokban egészen addig, míg egy zártkörű és titkos egyetem hallgatója nem lesz New York egy eldugott részében. S noha a tanulás évei úgy telnek, mint bárhol máshol – barátokra tesz szert, rendszeresen lerészegedik, majd idővel lefekszik valakivel, akibe beleszeret –, a titkos tudás örökre megváltoztatja őt. Kitűnően sajátítja el a modern varázstudományt, ám a szíve mélyén mindig is vágyott nagy kalandot és boldogságot nem kapja meg hozzá. Egy nap a barátaival azonban felfedeznek valami hatalmasat, ami mindent megváltoztathat.

Hallottam én erről a könyvről régebben, de eddig valahogy nem nagy késztetést éreztem arra, hogy elolvassam. Hogy miért változott meg a véleményem? Nemrég tudtam meg, hogy sorozatot készítenek a trilógiából, és mikor belenéztem az előzetesbe, akkor hirtelen máris nagyobb kedvet kaptam hozzá. Így mikor válogattam a következő olvasmányaimat, akkor gondoltam miért ne? Adjunk neki egy esélyt, hisz ha a sorozatba is bele akarok nézni, akkor illene előbb a könyvet elolvasni.

A sorozat előzetese miatt már nagyjából tudtam, hogy mire kell számítanom, így a könyv első fele nem okozott nagy meglepetést. Ismertem az alap helyzetet, a karaktereket, arra viszont életemben nem számítottam volna, hogy az író minden szégyenérzet nélkül összelopkodja más sikeres könyvek ötleteit, azt egy kicsit átalakítja, hogy aztán eladja a saját könyveként. Mert lássuk be itt ez történt. Ha a könyvet röviden össze kellene foglalnom, akkor úgy írnám le, hogy a Harry Potter világa találkozik a Narnia Krónikái világával, csak itt nem gyerekek, hanem egyetemisták a főszereplők. De komolyan. A Harry Potter és Narnia Krónikái számos elemét vette át Grossman, és még csak meg sem próbálta elrejteni ezt a tényt az olvasó elől. Persze tudom én, hogy ma már nincs új a nap alatt, és sokszor ugyanazokat az ötleteket használják fel az írók, de azért nem kellene ennyire nyilvánvalónak lennie a hasonlóságnak.

Ha figyelmen kívül hagyjuk a lopás tényét, mert hát mint mondtam, nincs új a nap alatt, akkor azzal szembesülünk, hogy oké... "ihletet merített" az említett két könyvből. Fogadjuk el. Talán nem is a lopás a gond, hanem az, hogy ha már lopunk, akkor csináljuk azt jól. Formáljuk úgy a sztorit és a karaktereket, hogy vonják el a figyelmet a sok hasonlóságról, tegyünk bele valami pluszt és egyedit, amitől ez a könyv jobb lesz, mint az elődei. Csináljuk valamit, ami elhatárolja azoktól, és akkor fel se tűnik a sok hasonlóság. Az a gond, hogy Grossmannak ezt nem sikerült kiviteleznie, mert irtó unalmas a stílus, laposak a karakterek, nincsen humor, és ezek hiánya miatt sokkal élesebben láttam a könyv hibáit. Az egyetlen karakter, akit megkedveltem az Eliot, talán ő az egyetlen, akire érdemes némi szót pazarolni.

A sorozat fő karakterei: (balról) Julia, Margo, Eliot, Quentin, Alice és Penny

Ahogy haladtam előre a történettel újra és újra felsóhajtottam magamban és a végére már közömbösen konstatáltam, hogy igen, itt megint egy lopott történetszál, amit valahol olvastam korábban. Ne higgyétek, hogy túlzok, mert nem, és hogy adjak némi bizonyítékot is erre, íme néhány egyszerű példa. A karakterek varázslók, mint a Harry Potterben. Itt is levelet kapnak arról, hogy felvették őket, majd egy szuper titkos Varázsiskolában kezdenek el tanulni varázsolni. Amíg a Harry Potterben normálisan kidolgozott háttérvilágot kaptunk, minden logikus, értelmes és összefüggő volt, addig itt erre semmilyen energiát nem áldozott az író. Tanulnak valamit az iskolában, de hogy minek, az a nagy kérdés. Mi a tanrend? Milyen órák vannak? Mi a varázsvilág felépítése? És még sorolhatnám az alapvető kérdéseket, amire itt nem kapunk választ.

A könyv első fele egy Harry Potter utánzat, majd a második felében hopsz, minden előzmény és logikai magyarázat nélkül a karakterek egy idegen varázsföldre, Fillory-ba kerülnek. És itt jön képbe a sok Narnia Krónikái hasonlat. Átlépnek egy másik világba, ahol egy gonosz ellenséget kell legyőzniük, hogy aztán őket válasszák meg a varázsvilág királyává és királynőjévé. A Chatwin gyerekek története egy az egyben koppintása a Narnia Krónikái testvérek történetének, és itt is mindenféle beszélő állattal és furcsa lényekkel találkoznak. És még sorolhatnám tovább a hasonlóságokat, de annak semmi értelme nem lenne. Ismétlem, ha lett volna valami, ami elvonja a figyelmem erről, akkor talán nem zavart volna ennyire, de sajnos a könyv nem elég jó, hogy ezt megtehesse.

Egyetlen pozitívumot azért mondanék a végén, mert ez az egyetlen momentum a könyvben, ami elnyerte a tetszésemet. Tetszett Quentin kiábrándult, céltalan és unott világképének ábrázolása, mely gyakorlatilag tökéletes reprezentálása a mai fiatalság viselkedésének. Tetszik vagy sem, manapság ez a helyzet. Mikor a fiatalok kikerülnek a gimnáziumból vagy az egyetemről, nagy részük nem tudja mihez kezdjen az életével, nincsenek céljaik, vágyaik, reális jövőképük. Félnek felnőni és elkezdeni a nagybetűs életet, ahol felelősséget kell vállalniuk a tetteikért és egyedül kell boldogulniuk. Szinte kényszeresen elégedetlenek mindennel és mindenkivel, legfőképp magukkal, és boldogtalanul tengődnek éveken át, amíg végre rájönnek mihez kezdjenek magukkal. Quentin karaktere és viselkedése tökéletesen átadta ezt az érzést, tökéletesen megragadta ennek a jelenségnek a lényegét.

A Harry Potter és a Narnia Krónikái összegyúrva... így tudnám a könyvet jellemezni, így még aki nem olvasta, az is egyből tudni fogja, hogy miről szól a történet. Rengeteg a koppintás az előbb említett két könyvből, és mivel ez a könyv önmaga nem elég jó vagy egyedi ahhoz, hogy ezt a tényt elfeledtesse velem, így olvasás közben végig csak arra tudtam gondolni, hogy "Hé, én ezt már olvastam valahol! Ezt is! Ezt is!" , és így tovább. A folytatás biztos nem érdekel, de talán a sorozatnak adok majd egy esélyt. Meglátjuk.
Ui: Közben eljutottam odáig, hogy sikerült megnézem a sorozat pilot epizódját, és eddig nem rossz. Valahogy jobb és sokkal inkább megfogott magának, mint a könyv, talán a látvány vagy a színészek miatt, nem tudom. Aztán majd idő függvényében kiderül, hogy folytatom-e vagy sem.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/lev-grossman-a-varazslok

Értékelés: 5/2

A végére gondoltam érdekességként berakom ide a sorozat előzetesét is, hátha valaki kedvet kap hozzá. :)

Kresley Cole: Vámpíréhség (Halhatatlanok alkonyat után 1.)

Fülszöveg:
A vámpír horda 150 évnyi pokoli kínzása után, Lachlain, a Lykae (vérfarkas) klán királya kiszabadul fogvatartói kezéből. Bizonytalan, tele gyűlölettel mégis megtalálja társát egy finom és törékeny vámpírban, aki után már 1200 éve vágyódik. Emmaline Troy a félénk, mindentől óvott félig vámpír félig valkyrie fiatal életében először (még csak 70 éves) utazik Párizsba, nagynénjei féltő védelme elől, hogy információt gyűjtsön szüleiről. A dühödt Lykae elrabolja és egyik pillanatban gyengéden viselkedik vele, ám amikor ráébred, hogy vámpír, őrjöngeni kezd…

Hosszas keresgélés és kutatás után választottam ki ezt a könyvet, nem csak úgy véletlen került a kezembe. Ez most nem olyan eset volt. A felnőtt fantasy könyvek hatalmas kínálatában keresgéltem, kifejezetten olyan könyvek között, amit sokan szeretnek, és sokan olvastak, de én valamiért még nem. Gondoltam, ki kell próbálnom a régi nagy kedvenceket, és ha már annyian szeretik, akkor biztosan nekem is tetszeni fog. Ismét beleestem a saját csapdámba, mert hosszas vacillálás után éppen egy olyan könyvet sikerült kifognom, ami nem nekem készült.

Habár tudtam, hogy olyan fantasy könyv ez, amiben igen nagy hangsúlyt kap az erotika, vagyis nem ért meglepetésként, mégis úgy gondolom, hogy ismét bekövetkezett a legrosszabb, ami egy felnőtt fantasy könyvvel történhet. Az írónő egyértelműen az erotikára helyezte a hangsúly, minden más csak körítés mellette, amiről egyből a Szürke trilógia jutott az eszembe. Ott is ez volt a gondom. Soha nem a rengeteg szex idegesített, mert hát lássuk be, minden érett felnőtt szeret ilyenekről olvasni, hanem az, hogy a szexen kívül semmi másról nem szól a könyv. A szexen kívül nulla volt a történet, idegesítőek és lehetetlenek a karakterek és a szituációk, és borzalmas az írói stílus (vagy a fordítás). Nem akarom a Vámpíréhséget a Szürke könyvekhez hasonlítani, mert azért annál jobb egy fokkal, de nagyjából ugyanaz a kategória. Csak ebben van egy kis fantasy szál is. Van benne, habár nem tudom minek, mert mint mondtam, semmi lényegeset nem kezd vele az írónő.

Akartam szeretni ezt a könyvet, mert a fülszöveg felkeltette az érdeklődésemet, gondoltam lesznek majd nagy harcok, klánok vesznek össze és esnek egymásnak, folyik majd a vér és minden más, ehelyett kaptam egy túl hosszúra nyúlt előjátékot a szex előtt. Nem túlzok... tényleg erről szól a könyv. Lachlain és Emma majdnem 200 oldalon keresztül kerülgetik egymást, Lachlain folyton beindul Emmára, még akkor is, ha a lány csak ásít egyet, Emma pedig kéreti magát, mert ő egy szemérmes 70 éves vámpír, aki még sosem volt pasival. Igen, ismét az elcsépelt felállás. A szexuálisan tapasztalt, folyton-folyvást kanos férfi kontra a szende szűz lány, aki kéreti magát, miközben gyakorta két nap alatt beleszeret abba a férfiba, aki elrabolta, majdnem megölte és aki többször megalázta. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én rohadtul unom már a tapasztalt kanos pasi és a szűz lány felállást. Igazán kitalálhatnának valami újat az erotikus irodalom írói.

A rengeteg szexen van a hangsúly, és mellette szinte minden más lényegtelen. Az írónő nem fektetett nagy energiát sem a világfelépítés, sem a karakterek kidolgozásába, ami nagy kár, mert engem pont a könyv urban fantasy része érdekelt volna. Csak odaböki nekünk, hogy vannak vérfarkasok, vámpírok, walkűrök, meg még ki tudja mi, és ezek néhány 100 éve összecsapnak, hogy egymást kiirthassák, és ennél többet nem tudunk meg. Ja és azt majdnem elfelejtettem, hogy Emma egy nagyon ritka és különleges példány, hiszen ő az utolsó női vámpír, és ha még nem lenne elég különleges, akkor ott van a tény, hogy félvér. Mert ő félig vámpír, és félig walkűr. Lachlainről se tudunk meg többet, csak annyit, hogy 150 évig raboskodott, és csakis azért szabadult ki, mert végre megtalálta örök párját, és ennyi év alatt már annyira kanos lett, hogy majdnem egyből helyben megerőszakolja Emmát a sikátorban, ahol találkoznak. Mert hát így kell magunkat megszerettetni azzal az emberrel, akit elvileg örök életre a párunknak szeretnénk.

Azt ne kérdezzétek, hogy Lachlain honnan tudja, hogy Emma élete párja. A lány az és kész, nincs rá semmilyen logikus magyarázat. Lachlain kiszagolta őt, rágerjedt és onnantól övé Emma, legalábbis szerinte, és bárkit, aki mást mond, előszeretettel tép szét. Értem én, hogy 150 évig rab volt és elhaladt mellette a világ, és időbe telik míg beleszokik a modern korba, de ne mondja nekem senki, hogy az 1800-as években az volt a bevett udvarlási szokás, ahogy Lachlain bánik Emmával. Emma persze nem tudja megvédeni magát, mert hát ő nem iszik emberekből, így egy gyenge virágszál, de arra persze képes, hogy a könyv végén a világ leggonoszabb és legerősebb vámpírját a talán legrövidebb és legegyszerűbb összecsapás során legyőzze. Mert hát ez olyan reális, nem? Majd pont egy ilyen nebáncsvirág fogja megölni a Földön élt legerősebb vámpírt. A végén lévő akciójelenet így elvesztette minden realitás érzékét, és talán jobb lett volna, ha az írónő inkább nem is tesz ilyen történetszálat bele.

Nem kellett volna kezembe vennem ezt a könyvet, mert egyértelmű, hogy nem én voltam a célközönség. Senkit ne tévesszen meg a fülszöveg, ez nem egy izgalmas felnőtt urban fantasy, korántsem az. Ez csak egyike a ma már oly divatos erotikus könyvek halmazának, amiben a szexen kívül szinte semmi sincs normálisan kidolgozva. Ha egy kis erotikára vágyik az ember, akkor tökéletes, viszont ha valami értelmet, vagy netán egy kis kalandot keres, akkor messziről kerülje el ezt a könyvet. Nem is értem, hogy van ebből a könyvsorozatból 10-nél is több rész, de azt biztos, hogy engem nem érdekel a folytatás. Ennyi bőven elég volt Lachlainből és Emmából.

Bővebb információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/kresley-cole-vampirehseg
Értékelés: 5/2

Debora Geary: Modern boszorkány (Modern boszorkány 1.)

Fülszöveg:
Mi jut eszébe mindenkinek a boszorkányokról? Seprűnyél, nagy üst és varázsfőzetek. Ám a modern boszorkányok nem ilyenek. Otthonosan mozognak a modern technológia világában, és előszeretettel használják azt.
Jamie és Nell testvérek, mindketten boszorkányok. Egy programot készítenek, amelynek segítségével boszorkánytársadalmat építhetnek ki a világhálón. A program egy varázslat hatására érzékeli az átlagemberekre nem jellemző energiákat, és a weboldalra irányítja a talált boszorkányt. Egy nap Lauren, a 28 esztendős ingatlanügynök böngészés közben a chatszobában találja magát, ahol három nő megpróbálja meggyőzni, hogy ő boszorkány. A nő teljesen átlagos életet él Chicagóban, így elég cinikusan áll a beszélgetéshez, nem hisz a többieknek. A programban van a hiba, vagy ő egy edzetlen boszorkány, ami veszélyes lehet önmagára és a környezetére nézve is? A többi boszorkány dolga, hogy kiderítse az igazságot.

A borító egészen megtetszett, van benne valami egyediség, valami különleges báj, amiért vonzott magához. Aztán elolvastam a fülszöveget és úgy gondoltam, hogy üsse kavics, úgyis rég olvastam már igazi vérbeli boszorkányos történetet, így adtam neki egy esélyt annak ellenére, hogy a fülszöveg valamiért mégsem ragadott annyira magával. Nem azt mondom, hogy nem érdekelt, mert az nem lenne igaz, hisz ha nem érdekel valami, akkor a kezembe se veszem, inkább úgy fogalmaznék, hogy annyira azért nem hozott lázba. Inkább csak olyan "ha most nincs jobb ötletem, akkor ez is jó lesz" elven vettem a kezembe.

Éreztem én, hogy ez nem az én könyvem lesz, ha már a fülszöveg se kelti fel az érdeklődésemet, akkor ott tényleg nagy baj van. A szép borító nem elég ahhoz, hogy eladjon egy egyébként unalmas, valótlan vagy épp irritálóan idegesítő történetet. Hogy e három jelző közül a Modern boszorkányra melyik az igaz? Az első. Ez a könyv valami hihetetlenül unalmas. Nem tudok rá jobbat mondani, egyszerűen untam magam olvasás közben, így nem haladtam vele olyan gyorsan, mint szerettem volna. Nem volt nagyon kedvem végig olvasni, de mégis megembereltem magam, és végigküzdöttem magam rajta.

Nem ajánlom a könyvet, lagymatag az egész, ez talán a megfelelő szó rá. Unalmas a történet, szinte semmi sem történik a 300 oldalon keresztül. Sehova sem halad egyik történetszál sem, a szereplők folyton csak chatelnek vagy esznek, nekem legalábbis ennyi maradt meg. Meg persze néha varázsolgatnak egy kicsit, lévén ha már boszikról van szó, akkor ki ne maradjon a varázslás, de ezt az egészet is olyan unalmasan és vontatottan csinálják végig, hogy esküszöm egyik este majdnem bealudtam a könyvön. Nekem a fantasy könyvekbe kell az izgalom, kell az adrenalin, valami rejtély, valami küldetés, vagy cél, ahova a szereplők tartanak, tehát legyen már valami íve a történetnek és ne csak úgy lógjon minden és mindenki a levegőben. Itt ezek közül semmi se valósult meg,

Ha ez nem lenne elég, az unalmas történetvezetést az írónő egy olyan émelyítően nyálas és rózsaszín romantikus köddel spékelte meg, hogy ha véletlen nem aludna be az olvasó az unalom miatt, akkor biztosan belefulladjon a rózsaszín nyálba. És itt most nem feltétlen a romantikára gondolok, mert az nem sok volt a könyvben (szerencsére), hanem inkább a családi szeretet nagyságának és tökéletességének a képembe nyomásáról. Mert itt azt történt. Nem vagyok én fából, és átérzem én a családi szeretet fontosságát, de itt annyira folyt a sok nyál és a sok szeretet, hogy már a könyv felénél becsömörlöttem tőle.

És ha már a romantikát szóba hoztam, az a kevéske szerelmi szál, ami belekerült a könyvbe, nos az se lett épp élethű és valóságos. Jamie és Nat gyakorlatilag egy hét alatt szerettek egymásba, és egy hónap alatt döntötték el, hogy ők már pedig örökké együtt fognak élni, mert annyira szeretik egymást. EGY HÓNAP ALATT!!! Tudom, tudom... lehet, hogy néhány embernek gyorsan mennek az ilyen dolgok, de számomra ez sosem volt így, vagyis soha nem vagyok képes átérezni/megérteni az ilyen instant és számomra irreális szerelmi szálakat.

Valahogy az írói stílus se nyerte el a tetszésemet. Kifejezetten fura volt, végig azt éreztem rajta, hogy annyira erőltetetten próbál az írónő humoros és "aranyos" lenni, hogy mégsem sikerült vele elérnie azt a hatást, amit szeretett volna. Nem tetszett a sok chates beszélgetés, mert számomra úgy tűnt, hogy az írónő ezzel akarta kikerülni a sok leírást, mintha így akart volna spórolni a munkáján, mintha így akarta volna megkönnyíteni a saját dolgát. Igazából, ha nagyon őszinte akarok lenni szinte az elejétől a végéig untatott a könyv, és amikor épp nem ásítoztam az unalomtól, akkor pedig azt próbáltam elkerülni, hogy bele ne fulladjak a sok rózsaszín nyálba. Nem is értem, hogy lehetett ezt a könyvet ilyen formában megjelentetni. Sem a történet, sem a karakterek, sem a stílus nem jött be és abban holt biztos vagyok, hogy a folytatást messziről el fogom kerülni. Nem ajánlom senkinek, de ha valaki egy könnyed, egyszerű, családi, semmitmondó történetre vágyik, nos, akkor talán neki tetszeni fog.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/debora-geary-modern-boszorkany
Értékelés: 5/2

Tahereh Mafi: Ne érints (Ne érints 1.)

Fülszöveg:
Tahereh Mafi delejes erejű első regényében egy emberfeletti erővel rendelkező lány egy hatalmi játszma közepén találja magát egy szánalmas világban, mely tele van vérpezsdítő szerelemmel, kábító gonoszsággal és a jövőt meghatározó választásokkal. Senki sem tudja, miért végzetes Juliette érintése, de a Regeneráció kormányának tervei vannak vele. És terveik között szerepel, hogy fegyverként használják a lányt. De Juliette-nek is megvannak a maga tervei. Soha életében nem volt szabad, ám végre felfedezi magában az erőt, hogy visszavágjon. És megtalálja a jövőt az egyetlen fiúval, akiről azt hitte, örökre elvesztette. TAHEREH MAFI Connceticut állam egyik kisvárosában született; jelenleg Kaliforniában, Orange megyében él, ahol az időjárás az ő ízléséhez képest szinte túl tökéletes. Amikor nem talál könyvet, cukorkapapírokat, kuponokat, régi recepteket olvasgat. A Ne érints az első regénye.

Ez volt az a könyv, aminél sokáig vacilláltam, hogy olvassam-e vagy sem. A fülszöveg annyira nem keltette fel az érdeklődésemet, tipikus átlagos ifjúsági könyvnek tűnt, semmi többnek, az ilyeneket pedig valamiért már reflexből próbálom kerülni. Nem olyan híres ez a könyv itt minálunk, olvastam róla jókat és rosszakat, sajnos az utóbbi volt többségben, és valamiért nekem se akaródzott, hogy elkezdjem. Hogy mégis miért vettem a kezembe? Magam sem tudnám megmondani, most valahogy így sikerült. Megbántam-e hogy elolvastam? Nem. Hiszen imádok olvasni, még a rossz könyveket is végigszenvedem. A mottóm, hogy egy könyvet sem hagyok félbe. Jó-e ez a könyv? Hát... ezt már nehezebb megmondani.

A könyv eleje nagyon fura volt számomra a stílusa miatt. Elsőnek azt hittem én kaptam hibás példányt, mert rengeteg áthúzás és szóismétlés volt a szövegben, aminek elsőnek nem értettem a funkcióját, de aztán pár oldal után leesett a dolog. Az írónő olyan stílust teremtett, amit én még ezelőtt nem láttam. Hogy ez jó-e vagy rossz, azt mindenki döntse el maga. Ami engem illet nem tudnám megmondani. Egyrészt zavart a sok szóismétlés és az még jobban, hogy sokszor olyan fura mondatok kerültek velem szembe, hogy csak pislogtam. Vagy a magyar fordítás a rossz, vagy az eredeti is ennyire "túlírt", ezt nem tudhatom, de nekem akkor is gyakran olyan "izzadságszagúnak" tűnt a dolog. Mintha az írónő annyira irodalmian és körültekintően akart volna fogalmazni, hogy a végén már nem egyedi lett az összhatás, hanem inkább nevetséges. Ez tagadhatatlanul egy ifjúsági könyv, akkor minek kell ide ez a fennkölt irodalmi stílus? Annyira fura volt néhány helyen, annyira elütött a műfaj megszokott stílusától, hogy engem ez kifejezetten zavart.

Mégis, értem én ennek az egésznek a célját. A könyv elején mint már mondtam rengeteg a szóismétlés, az áthúzás, és elég zavaros az elbeszélés. Ezek mind-mind Juliette kezdeti zavart elmeállapotát hivatottak bemutatni, és valamilyen szinten tényleg jó öltet volt, hogy bemerte ezt Mafi vállalni, és valóban érdekes lehetett volna, de nekem valamiért akkor sem tetszett. Az ifjúsági könyveknél szerintem az egyszerű fogalmazás, az egyszerű nyelvezet a kívánatos, tudjuk, hogy milyen műfajban alkotunk és tudjuk, hogy mi a műfaj szabálya. Ne próbáljunk többnek látszani, mint amik vagyunk. Habár a stílus a könyv egyik gyenge pontja, mégis ez lehetett volna a legjobb része is. Már ha tetszett volna nekem ez az egész. Sajnos ezen felül semmi egyedi nincs a regényben, egy klisés YA könyv, olyan, amit már vagy ezerszer olvashattunk.

A történet nem valami bonyolult, és helyenként unalmas. Lassan haladnak előre az események, és habár disztópiás világban játszódik, tulajdonképpen nem kapunk részletes leírást a háttérvilágról, annak kialakulásáról, a mostani hatalmi helyzetről. Csak elénk böki az írónő, hogy elpusztult a világ, a Regeneráció átvette a hatalmat, vannak lázadók és kész. Ennyit tudunk és semmi mást. Engem érdekeltek volna a részletek, ez most sajnos kimaradt. Ha már unalmas és hiányos a történet, akkor talán kárpótolhattak volna a remek karakterek. Sajnos ez se így történt. A karakterek egysíkúak, unalmasak és papírmasék.

Juliette tipikus Mary-Sue, aki kedves, aranyos, okos, szép, különleges képessége van, ami senki másnak. Kiválasztott, mindenki őt akarja megkaparintani, mindenki belé szerelmes, holott ő nem tudja magáról, hogy milyen szép. Soha senkit se bánt, senkinek se akar rosszat, mindenkinek megbocsájt... és fuldoklik a rózsaszín nyálban. (Mint én olvasás közben.) Adam dettó, mint Juliette, mindketten tragikus sorsú karakterek, ennek ellenére egy csepp rosszindulat sincs bennük. Gyakorlatilag pár nap alatt halálosan egymásba szeretnek, de hogy mit szeretnek egymásban, azt nem lehet tudni. Aztán ott van a gonosz fiú, Warren, aki meg szimplán gonosz és kegyetlen. És gyakorlatilag mindegyik karakter ilyen. Vagy jó, vagy gonosz, nincs a kettő közti átmenet. Nem szeretem az ilyet, én a komplex karaktereket részesítem előnyben.

Nem éri meg erről a könyvről többet beszélni. Ha valami egyedi stílust keresel, akkor talán ez a te könyved. Ha egy klisés és átlagos ifjúsági könyvet keresel, akkor ez mindenképp neked való. Ha szeretted az X-ment és a különleges képességekkel rendelkező történeteket, akkor Tahereh Mafi trilógiájának első részét neked találták ki. Ha rád ezek közül egyik sem igaz, akkor inkább kezedbe se vedd a könyvet, mert halálra fogod unni magad rajta. Az viszont biztos, hogy engem nem érdekel a folytatás.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/tahereh-mafi-ne-erints
Értékelés: 5/2

Rebecca Maizel: Végtelen napok (Vámpírkirálynő 1.)

Fülszöveg:
"Az egész történelem során nem találtam senkit, akit ennyire szerettem volna, mint téged… senkit." Ezek voltak Rhode utolsó szavai hozzám. Az utolsó alkalom, amikor szerelmet vallott. Az utolsó alkalom, hogy láttam az arcát. 592 éve először újra lélegeztem. Kifekhettem a napra. Éreztem az ízeket. Rhode feláldozta magát, csak hogy én, Lenah Beaudonte, újra ember lehessek. Hogy képes legyek véget vetni a vérszomjas időknek. Sosem hittem volna, hogy egyszer majd újra szerelembe esem valakivel, aki nem Rhode. De Justin olyan… vakmerő volt. Izgalmas. Gyönyörűbb, mint a legvadabb álmaim. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd újra tizenhat éves leszek… ahogyan azt sem, hogy visszatér a múltam, és kísérteni kezd.

Kedvenceim a vámpíros könyvek és Anne Rice Vámpírkrónikái óta kitartó szorgalommal és lelkesedéssel vadászom a jobb vámpíros könyvekre, habár eddig sajnos nem nagyon jártam sikerrel. Mindenesetre nem adom fel, keresem a vámpíros könyveket és amelyek felkeltik valamiért az érdeklődésemet, azokat próbálom megszerezni magamnak. Így jutott el hozzám a Végtelen napok és mivel a fülszöveg ígéretesen hangzott, így gondoltam nekem ezt olvasnom kell. Nagy elvárásaim voltak, amit nem kellett volna, hisz így ismét nagyot csalódtam.

Igazából az a legnagyobb problémám ezzel a könyvvel, hogy annyira jó és tökéletes lehetett volna, annyi mindent ki lehetett volna hozni belőle, hogy fáj az a sok elvesztegetett lehetőség. Vegyük sorra mi nem tetszett, és szerintem min kellett volna változtatni. Az írónő fogott egy érdekes témát, amivel nagyot üthetett volna, de ő úgy döntött, hogy az egészet leegyszerűsíti, beleilleszti az ifjúsági könyvek egyszerű keretei és kliséi közé, és ezzel máris elrontotta az egészet. Ha merészet álmodott volna, ha fogta volna az alap koncepciót és mondjuk felnőtt fantasy-t ír belőle, akkor ez a könyv ezerszer jobb és különlegesebb lett volna. Hogy pontosan mire gondolok?

Lenah egy csaknem 600 éves vámpír, aki újra ember szeretne lenni. Teremtője és szerelme, Rhode egy szertartás segítségével teljesíti a lány kívánságát, és saját életét feláldozva Lenahból újra embert kreál, majd elrendezi számára azt az emberi életet, amire a lány annyira vágyott. *Dobpergés!!!* Visszaküldi a gimnáziumba! Igen, jól olvastátok. Ez a 600 éves vámpír, aki újra ember lesz, mihez kezd az életével? Visszamegy a gimibe tanulni. Mert tényleg ez lenne a nagy álma? Hogy éretlen 16 éves tinik között tengesse újdonsült emberi életét? Igazából számomra itt bukott meg alapvetően a könyv és innentől egyszerűen képtelen voltam komolyan venni.

Könyörgöm szépen, gondoljunk bele... Lenah 600 évet élt, ezernyi tapasztalat van a háta mögött, megélt rengeteg örömöt, kudarcot, bánatot, látta az élet jó és rossz oldalát, nem hiszem, hogy neki lehetne bármi újat mutatni. Jóval túl van már egy 16 éves értelmi szintjén, és erre mégis mi az élete álma? Hogy újra gimibe járjon agyhalott tinédzserek közé. Nem, egyszerűen ez számomra hiteltelen és lehetetlen. Az alap elgondolás remek lett volna, csak azt nem bírom felfogni, hogy miért egy ifjúsági könyv keretei között kellett ezt az egészet kidolgozni. Persze nem az írónő találta fel a spanyol viaszt, Anne Rice ezt a témát korábban ennél sokkal jobban feldolgozta már egyszer A testtolvaj meséje című könyvében. Ott Lestat reakciója és cselekedetei újbóli emberi létére ennél sokkal reálisabbak voltak.

Másik legnagyobb problémám a férfi főszereplő, Justin. Az a bajom vele, hogy egy sablon karakter, akiben semmi egyediség sincs, nem értem Lenah mit látott benne. Egy éretlen 16 éves kamaszfiú, akinek csak a külsőségek, a bulik és az számít, hogy ki mit gondol róla. Nehezen tudom elhinni, hogy egy Lenah-hoz hasonló 600 éves vámpír, aki korábban Rhode-ba és Vickenbe volt szerelmes, hogy pont a másik két sokkal érdekesebb és összetettebb férfi karakter után, egy ilyen lapos és jellegtelen Justinba szeret bele. Számomra ez egyszerűen felfoghatatlan. Justin helyett én sokkal szívesebben olvastam volna többet Rhode-ról és Vickenről, szívesebben ismertem volna meg őket jobban, mert mindketten érdekes karakterek a maguk módján. Persze szerepeltek Lenah visszaemlékezéseiben, de az számomra vajmi kevés volt.

Hogy valami pozitív dolgot is mondjak, mert olyan is volt, kifejezetten tetszett az elgondolás, hogy a főszereplőnk most nem egy naiv, kedves, jószívű és segítőkész lány lett, hanem egy igenis antipatikus, utálható, sőt mondhatni gonosz lélek. Lenah egyáltalán nem kedvelhető karakter, sőt utálatos a maga módján, rengeteg embert megölt hosszú élete során, egyiket se bánta, sőt élvezte a dolgot. Önimádó, nagyképű és iszonyúan önző, kihasználja az embereket, szinte mindenkit maga körül, és habár negatív karaktere miatt nekem is utálnom kellene, mégsem tudom. Mert ettől lett érdekes, és ettől emelkedett ki a többi hasonszőrű könyvek főszereplői közül. Egyetlen dolog nem tetszett vele kapcsolatban, hogy olyan gyorsan változott meg a történet folyamán a személyisége. Számomra ugyancsak hihetetlen, hogy 600 évnyi "gonoszkodás" után mindössze pár hónap alatt ennyire drasztikusan megváltozik valakinek a személyisége. A rossz tulajdonságokat nem lehet ilyen egyszerűen elhagyni, sajnos ez így van. És valahogy az ez mögött húzódó okok is annyira értelmetlenek, hogy pont Justin miatt változott meg ennyire.

Nagyon kár ezért a könyvért, mert az alap elgondolás remek, és ha ezt érettebben, netán talán reálisabban dolgozza ki az írónő, akkor valami igazán egyedit alkothatott volna. Volt néhány érdekes gondolat, ami nekem is tetszett, de a korábban felsorolt hibák sajnos rányomták a bélyeget a könyv megítélésére. Átlagos, sablonos, logikai hibákkal teli történet lett végül a Végtelen napok, aminek legnagyobb problémája, hogy az ifjúsági műfajban lett megírva. Felnőtt fantasy-ként szerintem nagyobbat ütött volna. Kár érte. Nagyon kár.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/rebecca-maizel-infinite-days-vegtelen-napok
Értékelés: 5/2

Colleen Hoover: Reménytelen

Fülszöveg:
A koránt sem szent Sky végzős középiskolásként találkozik Dean Holderrel – egy sráccal, aki nagy nőcsábász hírében áll. A fiú már a legelső találkozás alkalmával rabul ejti a szívét, ugyanakkor félelmet is kelt benne. A múltjára emlékezteti Sky-t, aki hosszú időn át próbálta eltemetni magában a történteket. Eldönti, hogy távol tartja magát a fiútól, de annak kitartása és ellenállhatatlan mosolya hamar semmivé foszlatja az elhatározását. Dean azonban maga is nyomasztó emlékeket őrizget. Amikor ezekről tudomást szerez, az visszavonhatatlanul megváltoztatja Sky-t, talán örökre szétrombolva lelkében a bizalom érzését.
A múlt mindkettőjükön mély sebeket ejtett, melyek csak akkor gyógyulhatnak be, ha bátran szembe tudnak nézni a történtekkel. Az őszinteség az egyetlen út, hogy végre szabadon, korlátok nélkül éljenek és szeressenek.

Jaj, ez a könyv.... *Nagy sóhaj és kezdjük!* Tudom, tudom, az én hibám, hogy megint bedőltem a sok pozitív értékelésnek, pedig sejthettem volna, hogy ha valamit ennyire az egekig magasztalnak, akkor az korántsem olyan jó. Ilyenkor mindig elgondolkozok azon, hogy miként lehet, hogy csak én látom a hibákat, és hogy lehet, hogy rajtam kívül senki (vagy csak nagyon kevesen) sem veszi észre őket. Goodreads statisztika alapján 113 500 értékelésből 4,4/5 pont, nálunk a moly.hu-n pedig 171 értékelésből 94%-os átlag. Ez alapján valami tökéletes könyvre számítottam, de korántsem azt kaptam. Sajnálom, de nekem ez a könyv nem tetszett, sőt, több helyen kifejezetten felidegesített, és egyszerűen nem értem, hogy kaphatott ilyen magas átlagot az előbb megnevezett két könyves oldalon.

Talán bennem van a hiba, talán nem, az már korábban kiderült, hogy a szimpla romantikus könyvek nem nekem készülnek, és talán nem is kellene próbálkoznom, mert hát nekem ezek nem tetszenek, és kész. A Reménytelen nem szimpla romantikus könyv, ezért is kezdtem bele. Elvileg realista könyv lenne, vagyis komoly témák jelennek meg benne, méghozzá az egyik legkomolyabb és legkényesebb, amivel mindig óvatosan és körültekintéssel kell bánni, mert ha az író nem így tesz, akkor könnyen hihetetlenné válik az egész. A komoly témák esetében fontos a realitás, a megfelelő ábrázolás a megfelelő karakter reakciókkal, és valahol itt bukott meg ez a könyv. A romantika része nem valami egyedi, ezerszer látott fordulatok, és a két főszereplő is tucatkarakter, a többiek pedig még csak említésre se méltóak. A csavarok kiszámíthatóak, minden előre kitalálható, nem kell hozzá agytrösztnek lenni, hogy tudjuk mi jön eztán a következő oldalakon. Romantikus könyvként átlagos, komoly realista könyvként pedig csúfosan megbukott.

Sajnálom, de ezt az értékelést nem tudom spoilerek nélkül megírni, és nem is akarom. Így innentől kezdve természetesen spoileres, és csak saját felelősségre olvassatok tovább. Le kell írnom mi bajom volt ezzel a könyvvel, hogy lássátok, igenis megvan rá minden okom, hogy ennyire utáljam. Kezdjük az apróságokkal, amelyek kisebb dolgok, és mást biztosan nem zavartak, de engem nagyon. Ezek csak engem idegesítettek, így végül is nem akkora nagy hibák. Sky és Six folyton "leribizték" egymást, ami egy idő után zavaróvá vált. Értem én, hogy csak poénkodtak meg minden, de eztán meg csodálkoznak, hogy mindenki azt hiszi róluk, hogy könnyűvérű kis nőcskék? Akármennyire poén, és egyszer-kétszer még tényleg elmegy, de ki szólítja így folyton a legjobb a barátnőjét? Senki. Eztán következik a másik gondom. Sky utálja, hogy negatív pletykákat terjesztenek róla, amelyek nem igazak, és ennek többször is hangot ad. Aztán mikor rossz dolgokat hall Holderről, akkor azt persze egyből elhiszi. Mert hát nem neki kellene pontosan tudnia, hogy az iskolában mindenki csak össze-vissza pletykál, és hogy a szóbeszédnek fele se igaz? Ha róla pletykálnak, akkor azon kiakad, de ha valaki másról, azt persze egyből elhiszi. Mert tényleg ennyire megbízható mindenki az iskolában, nem igaz?

Ha ez nem lenne elég, evezzünk az egyre komolyabb problémák felé. Holder az elején olyan, mint egy őrült, pszichopata zaklató, és én Sky helyében a világ másik végébe menekültem volna előle. Meg kellene már tanulniuk az íróknak, hogy van különbség a tapadó, lány iránt érdeklődő és flörtölő fiúk és a creepy zaklatók közt. Mert Holder sajnos az elején az utóbbi kategóriába tartozik. Egyszer találkozott Sky-al, aztán egyből lenyomozta, mindent kiderített róla, a nevét, hogy hol lakik, tényleg mindent, sőt szinte követni kezdi őt, erre Sky miatt tesz? Nem hogy sikítva rohanna el előle, inkább beleolvad a karjaiba. Az ilyen pasi egyáltalán nem aranyos és szexi, hanem ijesztő a szó minden értelmében. Aztán meg hagyja egy alig pár napja ismert fiúnak, hogy az éjszaka közepén bemásszon az ablakon a szobájába, és mindezt olyan természetesnek fogják fel, mintha örök puszipajtások lennének. Lányok, ha egy fiú éjszaka engedély nélkül bemászik a szobátokba a szüleitek tudta nélkül, az nem szexi és aranyos. Nem! Az ijesztő és meneküljetek amilyen gyorsan csak tudtok.

A könyvben használt komoly téma a nemi erőszak és a családon belüli erőszak. Sky-t 5 éves korában az apja többször megerőszakolta, és a lány a trauma miatt mindezt elfelejtette. Elrejtette magában mélyen a tudata alatt, mert akkor még nem tudta azt feldolgozni és megmagyarázni magának. Ezt lehet megint csak én látom másként, meg értem én, hogy 5 évesen nem érti még, hogy ez milyen rossz dolog volt, és hogy mit is jelent pontosan, de ha velem ilyet tett volna az apám, biztos nem felejtettem volna el. Vagy ha bárki ilyet tett volna velem. Nem tudom felfogni, hogy lehet elfelejteni egy ilyen traumatikus dolgot, akármennyire fiatal is az ember. Szerintem ilyen nem létezik, én ezt nem tudom elhinni. Egy 5 éves kislány már komoly tudattal rendelkezik, megmaradnak az emlékei. Mellesleg, hogy lehetett az, hogy Sky apját nem ítélték már el korábban a húga megerőszakolásáért is. A férfi húga feljelentette őt, nem ítélték el, mert rendőr. Paff, hát ez nagyon komoly tárgyalás lehetett. Én pont azért ítélném el jobban, mert rendőr, és ennek ellenére tesz ilyen dolgokat. Számomra ez is egy teljesen hihetetlen magyarázat.

És a végére hagytam a "kedvencemet", mert ezen húztam fel magam a legjobban a többi marhaság mellett. Itt telt be véglegesen a pohár. Sky és Holder elmennek a végén lány apjához, hogy szembesítsék azzal, amit tett, és ugyebár az lesz a vége, hogy a férfi meghal. Eztán visszamennek a szállodába és alig telik el egy óra, elkezdenek szeretkezni. Igen, jól olvastátok. Meghal előttük egy ember (aki mondjuk teljesen megérdemelte, de ez most nem tartozik ide), aztán pedig elkezdenek hemperegni, és az egész úgy van beállítva, hogy egy milyen romantikus, milyen hatalmas és jelentőségteljes pillanat a kapcsolatukban. Pislogtam nagyokat, mikor ehhez a részhez értem, és itt ásta el magát nálam a könyv. Annyira "reális", nem? Meghal valaki előtted, utána egy órával pedig, mintha mi sem történt volna elkezdesz szeretkezni.

Ez a könyv ott van a legrosszabbak között, amit idáig olvastam. Teljes hihetetlenséggel állok a tény előtt, hogy ilyen nagy sikert aratott és hogy ennyien szeretik, mikor olyan nagy hibái vannak, hogy azt még a vakoknak is látniuk kellene. Nagyot akart szólni és a komoly téma bevonásával akarta megnyerni az olvasók rokonszenvét, de azt annyira hihetetlen és irreális módon tálalta, hogy bennem csakis ellenérzéseket váltott ki. Senkinek se ajánlom, de tudom, hogy sokaknak tetszeni fog, habár ennek akkor se értem az okát. Eredetileg három pontot akartam adni rá, de miközben írtam ezt a bejegyzést ismét felidegesítettem magam a rengeteg hibán, így levittem kettőre. És ezt is csak jóindulattal. (Az egyetlen pozitívum a könyvvel kapcsolatban a borító. Az viszont nagyon tetszik.)

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/colleen-hoover-hopeless-remenytelen
Értékelés: 5/2

Sophie Jordan: Tűzláng (Tűzláng 1.)

Fülszöveg:
EGY FÉLTVE ŐRZÖTT TITOK. HALÁLOS ELLENSÉGEK. PUSZTULÁSRA ÍTÉLT SZERELEM.
A drakik a sárkányok mai leszármazottai, akik képesek emberből sárkánnyá, és sárkányból emberré változni. A tűzokádás ritka képességével megáldott Jacinda még a drakik között is különlegesnek számít, mikor azonban lázadó természete miatt családja menekülni kényszerül az emberek világába, a lány nagyon nehezen tud beilleszkedni új közegébe. Közben egyre gyengül a benne élő draki szellem, és az egyetlen lény, aki képes életet lehelni Jacinda sárkány-énjébe nem más, mint a gyönyörű, rejtélyes Will. Csakhogy Will családja drakikra vadászik, ám Jacinda annak ellenére sem képes ellenállni a fiúnak, hogy tudja: nem csak saját életét, de a drakik legféltettebb titkát is kockára teszi.
Mitikus erejű, magával ragadó történet egy lányról, aki szembeszállt az elvárásokkal, és akinek szerelme ősi tilalomfákat döntött le.

Nem akarok köntörfalazni, és rögtön az elején elmondom nektek, hogy ez a könyv szerintem egy baromi nagy kihagyott lehetőség.  Az írónő remek ötletet dolgozott fel, egészen újszerű és egyedi háttérvilágot teremtett a történet és a karakterek számára, és olyan központi természetfeletti elemet dolgozott fel, amivel én még ezelőtt nem találkoztam. Itt nem a már szinte lerágott csontnak számító vámpírok, vérfarkasok, szellemek vagy épp tündérek bukkannak fel, hanem a drakik. A drakik a sárkányok emberi leszármazottai, olyan emberek, akik bármikor képesek sárkányokká változni. Nekem nagyon tetszik az ötlet, és szerintem ez az egyik legegyedibb természetfeletti lény, amivel ifjúsági könyvben valaha találkoztam. Ez az újszerű ötlet biztató jelként lebegett a szemem előtt, és azért akartam elolvasni a könyvet, hogy hátha végre nem egy tipikus YA könyv kerül a kezembe. Ismét tévedtem.

Senkit se akarok megbántani, akinek tetszett ez a könyv, mert igazából nem olyan rossz. Szögezzük le az elején, hogy nem rossz a könyv. Persze van benne egy csomó idegesítő dolog, mégis lehet szeretni. Aki fogékony azokra a tipikus sablonos ifjúsági könyvekre, az ezt is imádni fogja. De mivel én már kifejezetten unom a klisés könyveket, így engem egyáltalán nem nyűgözött le. Csalódtam benne, hisz az egyedi téma miatt most valami igazán különlegesre számítottam, ahelyett azonban kaptam egy sablonos tini könyvet, ahol a sárkányok és vadászok közti harc, illetve a sárkányok világának jobb megismerése helyett, az értelmetlen tiniromantika és az unalmas iskolai órák töltik ki a könyv nagy részét.

Sajnos a drakik története, a falka részletesebb bemutatása, a vadászok alaposabb megismerése mind csak vágyálom maradt számomra, mert ezekről alig tudtunk meg valamit. A könyv eleje még jól indul, azonnal belevágunk a dolgok közepébe, ami egyáltalán nem baj, de aztán alig pár oldal múlva hirtelen beül a történet és úgy is marad a végéig. Jacinda és családja elmenekül a klánból és elkezdik a normális életüket a hétköznapi emberek között. Vagyis az izgalom helyét átveszi a mérhetetlen unalom. Egymást követik a klisés iskolai jelenetek, a nagy találkozás, a rivalizálás, a félreértések és a veszekedések, majd pedig a titkolózások. Az unalmas történet helyett elvártam volna legalább érdekes és szerethető karaktereket, de sajnos ezt se kaptam meg.

Jacinda az agyamra ment, mert percenként változtatta a véleményét, hogy akkor most távol tartsa-e magát Willtől vagy sem. Egyik percben nem akart vele barátkozni, mert akkor jaj, veszélyben van a vadászok miatt, aztán meg két perccel később ott omladozott a fiú után, hogy nem számít a veszély, ő akkor is meg fogja ismerni, mert csak Will miatt maradhat életben benne a draki. Aztán megint nyavalygott a veszély miatt, majd megint nem, és ez így ment végig, amit a könyv felétől halálosan untam. Jacinda folyton azon nyávog magában, hogy mennyire hiányzik neki a klán, mert csak ott lehet önmaga, miközben pontosan tudja, hogy a klán irányítani akarja az életét, és ki akarják használni, ennek ellenére mégis szívesen menne vissza hozzájuk. És nem csak ebben a két dologban nem tudta meghatározni magát, még számos másikban sem tudott végső megállapításra jutni. Egyszer ezt gondolta, aztán pont az ellenkezőjét, és a bizonytalansága az őrületbe kergetett.

Nem csak Jacinda volt idegesítő és irritáló, hanem a többi karakter nagy része is. Will számomra teljesen semleges, nem egy nagy karakter, igazából semmi lényegeset nem tudunk meg róla, és Jacinda anyjáról vagy húgáról inkább ne is beszéljünk. Mindketten hihetetlenül önzőek, és gyakorlatilag minden bűntudat nélkül ítélték Jacinda drakiját halálra. Az anyja direkt vitte olyan helyre, ahol a draki meghal benne, majd pedig hogy jobban rásegítsen a lánya egyik felének pusztulására még a drágaköveket is eladta, amik pont a lánya egyik felét tarthatnák életben. Értem én, hogy csak meg akarta védeni a lányát, és hogy féltette őt, mégis ezt az egészet úgy állította be, hogy milyen önzetlen és segítőkész, miközben inkább önző volt, mert a saját maga által vágyott hétköznapi életet akarta a lányára rákényszeríteni, azzal, hogy gyakorlatilag megöli Jacinda egyik felét.

Szerettem volna szeretni ezt a könyvet, de a sok tinikavarás, a rengeteg értelmetlen iskolai jelenet, meg Jacinda és Will össze-vissza kapcsolata, amitől csak fogtam a fejem, mind az idegeimre ment, és már csak nyűglődve fejeztem be a végénél. Engem sokkal jobban érdekelt volna a draki világ bemutatása, a falka élete, a harcuk a vadászokkal és az entrószokkal, vagyis bármi aminek a mitológiai háttérhez van köze, és nem a szokásos és ezek szerint elengedhetetlen tini nyavalygáshoz. Nagy csalódás a könyv, ennél ezerszer jobbat vártam. Hogy mondjak valami jót is a végére, a borító legalább szép lett, tetszik a lány haja, és a draki bőr megjelenítése az emberi bőrén, valamint a szeme. Az biztos, hogy nem nagyon érdekel a folytatás, helyette ezernyi jobb könyvet fogok inkább elolvasni.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/sophie-jordan-firelight-tuzlang
Értékelés: 5/2