Sarah J. Maas: Tüskék és rózsák udvara (Tüskék és rózsák udvara 1.)

Fülszöveg:

A tizenkilenc éves Feyre az erdőben vadászva megöl egy farkast, ám nem sokkal ezután egy másik szörnyeteg bukkan fel, aki jóvátétel gyanánt magával hurcolja egy olyan baljós és mágikus vidékre, amit a lány csak a legendákból ismer. Feyre hamar rájön, hogy fogvatartója valójában nem állat, hanem Tamlin, egyike azoknak a halálos és halhatatlan tündéreknek, akik egykor a világ felett uralkodtak. 
Tamlin birtokán Feyre jéghideg gyűlölete forró szenvedéllyé alakul át, és ez az érzés felperzsel minden olyan hazugságot és figyelmeztetést, amit neki a tündérek csodálatos, ámde veszedelmes világáról korábban mondtak. Azonban a tündérek birodalma felett egyre nő egy ősi, gonosz árnyék és Feyre-nak kell megtalálnia a módját, hogy feltartóztassa… vagy örök pusztulásra ítélje Tamlint és világát.

Kicsit sokáig tartott mire sikerült leülnöm megírni ezt a kritikát, mert mostanában nem nagyon van kedvem hozzá, de nem akartam tovább halogatni. Mielőtt azonban aggódni kezdenétek ez nem a könyv hibája volt, hanem csupán a saját lustaságom. Valahogy az írásra mostanában elég nehézkesen veszem rá magam, de ma kora reggel csak sikerült. Sarah J. Maas másik könyvsorozatát, az Üvegtrónt imádom, így sosem volt kérdés, hogy esélyt adok a másik sorozatának. Csak az volt a kérdés, hogy mikor leszek olyan hangulatban és mikor jut rá időm. Nos.... ez most történt meg.

Maas ismét egy klasszikus mesét vett alapul és dolgozta át a saját ötleteivel. A Tüskék és rózsák udvara sorozat tulajdonképpen egy modern Szépség és a szörnyeteg átdolgozás fantasy köntösbe ültetve, egy sokkal életrevalóbb és harciasabb főhősnővel és persze tündérekkel. Az írónő úgy látom imádja a tündéreket, mert ez már a második könyvsorozata, ami tündéres világban játszódik. Nem mintha ezzel gond lenne, én is imádom a tündéres könyveket. A remek alap tehát meg van, a tökéletes recept ebből tevődik össze: meseátdolgozás+tündérek+badass főhősnő+remek karakterek= remek könyv.

Tetszett az első rész, sokkal jobban megfogott magának, mint anno az Üvegtrón első része. Az Üvegtrón sorozat aztán remekül alakult és a második részétől már sokkal jobb lett, részről-részre jobb. Kicsit félek, hogy a mostani erősebb kezdést aztán majd gyengébb folytatás követi, de meglátjuk mi lesz. Persze nem volt ez sem tökéletes könyv, néhány dolog kicsit szúrta a szemem, azokról is szeretnék majd néhány szót szólni. Na, de kezdjük azzal, ami tetszett.

Szerencsére nem sokat kellett várni és rögtön beindultak az események. Feyre viszonylag hamar Tamlin udvarába kerül büntetésképp, amiért megölt egy tündért farkas alakjában. (Na... ez furán hangzott, de majd megértitek, ha elolvassátok a könyvet... igen... némelyik tündér farkassá tud változni.) Onnan nem nagy meglepetés, de megpróbál megszökni, miközben egyre közelebb kerülnek egymáshoz és egyre több mindent tud meg a tündérek világáról és a Tamlin udvarát sújtó átokról. Ez a rész őszintén szólva nem sok meglepetést tartogatott, mert gyakorlatilag ugyanaz történt, mint a Szépség és szörnyetegben. Fokozatosan közel kerültek egymáshoz, aztán egymásba szerettek és így tovább. Nem azt mondom, hogy nem voltak jók együtt, csak semmi meglepetést nem tartogatott a szerelmük alakulása.

Feyre

A legnagyobb különbség azonban a főhősnő karaktere. Nem mintha Belle-el bármi gond lenne, de Feyre egy lapon se említhető a másik lánnyal. Tudatosan vagy sem, de Feyre tisztára ugyanolyan lett, mint az Üvegtrón Celaena-ja. Erős, ravasz, konok, kitartó harcos, aki nehéz helyzetből jön, és akinek egymaga kell boldogulnia a világban. Persze Feyre-nek van családja, de az mondjuk nem sokat ér, mert olyan, mintha nem is lennének. Nincs velük jó kapcsolata, sőt neki kell eltartania őket, amitől még keményebb és megtörtebb ember lett belőle, aki belül magányos, és akivel senki sem foglalkozik vagy törődik igazán. Persze neki is van egy gyengédebb oldala némi művészi vénával megspékelve, de azért legtöbbször elég magánakvaló és komoly szokott lenni, amíg meg nem ismeri őt igazán az ember.

Feyre mellett a másik három fontosabb karakter szintén érdekes a maga módján. Mindegyikben van potenciál, csak némelyik kevesebb időt kapott a kibontakozásra... legalábbis eddig. Tamlin a másik főszereplőnk, akivel nincs semmi baj, de valamiért mégse került közel a szívemhez. Nem tudom miért, mert igazából semmi baj nincs vele, neki is meg van a saját története, nem is unalmas, de valahogy nem lett a kedvencem. Persze Feyre és ő remek kis páros lesznek, de valahogy az erős női főhős mindig elnyomja a mellett lévő férfi főhőst és most szintén ez történt.

Sokkal közelebb került a szívemhez Lucien, Tamlin barátja és udvaronca. Talán mert sokkal szörnyűbb története van, talán mert nagyobb tragédiákat élt át, talán mert bírtam, ahogy az elején osztotta néha Feyre-t. Jó volt nézni, ahogy a lánnyal végül barátokká válnak, nekem tetszett ez a történetszál. Semmi romantikus nem volt benne, tisztán igazi barátság, és remélem ez is marad. Aztán ott van Rhysand, az ügyeletes "rossz fiú", aki eddig csak egy "rossz fiús" kliséhalomnak tűnhet, de szerintem biztosan tartogat még meglepetéseket a jövőre nézve. Biztos több van a karakterben, csak sajnos látom mi lesz a dologból. Ne legyen igazam, de ebből egy (számomra hihetetlenül irritáló) szerelmi háromszög fog kibontakozni. Félek tőle, hogy ez lesz... pedig nagyon efelé halad a sztori.

Tamlin és Feyre

Némi negatívumot megemlítenék a végén. Nem tetszett az írónő megoldása a maszkokkal. Elképzeltem magamban olvasás közben az arcokra ragadt maszkokat, és sajnálom de ez elég bénán nézhetett ki. Jobb lett volna megtartani az eredeti verziót, hogy szörnyként vagy más alakban lettek elátkozva. Jó... értem miért nem akarta így az írónő, mert akkor nem lehetett volna szerelmes jeleneteket írni, mert egy állattal azért mégse kezd el senki fajtalankodni, de azért mégis olyan fura lett ez a maszkos megoldás. Akkor már inkább valami eldeformált, roncsolt arcot és testet kellett volna, vagy nem is tudom.

A másik, ami nem nyerte el a tetszésemet, az maga a fő gonosz, Amarantha. Sajnos ő is egy kliséhalom lett, akinek tervei annyiból állnak, hogy ostoba sérelmei miatt és mert Tamlin visszautasította, el szeretné pusztítani az emberek világát. Valahogy nálam nem érte el azt a félelmetes hatást, amit szeretett volna. És ha már itt tartunk... a három próba. Jó ötlet volt szerintem, csak engem az zavart, hogy iszonyat gyorsan lezavarták mind a hármat és azért lássuk be egyik se volt egy nagy nehézség. Én azt hittem, hogy ez a rész jobban ki lesz fejtve, hogy azért valamivel nehezebb dolga lesz Feyre-nek. Mondjuk ez csak személyes vélemény, de azért lássuk be sokkal eredetibb és izgalmasabb próbákat is ki lehetett volna találni.

Nem volt ez rossz könyv, korrekt sorozat indítóként könyvelem el. Ha az Üvegtrónhoz hasonlítom, akkor ahhoz képest sokkal erősebb kezdés mindenképp. Ugyanaz a recept itt is meg van, mert kaptunk egy tündérekkel tarkított világot, ahol tündérek és emberek egymás ellen harcolnak (vagy fognak), egy erős női főhőst és érdekes férfi karaktereket, akik közül mindenki találhat kedvencet magának. A történet izgalmas a maga módján, de ha jobban belegondolunk semmi újat nem mutatott, mert tulajdonképpen a Szépség és szörnyeteg sztoriját írta le újra, csak a végén vett más irányt a történet. A végén nagyot fordult a világ Feyre-vel és épp ezért nagyon érdekel a folytatás. Remélem érkezik magyarul mihamarabb.

UI: A borító ismét csodaszép lett, de hát ezen már meg sem lepődök. Maas könyveinél ez így szokott lenni. :)

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-a-court-of-thorns-and-roses-tuskek-es-rozsak-udvara

Értékelés: 5/4

Keri Smith: Nyírd ki ezt a naplót színesen

Korábban már írtam néhány sort arról, hogy került hozzám Keri Smith Nyírd ki ezt a naplót színesen című könyve. Azóta több mint két hónap telt el és ahogy időm engedte, elővettem és kiéltem rajta a kreativitásomat. Mikor húgom megtudta, hogy van nálam egy ilyen könyv, akkor rögtön kölcsön akarta kérni, ebből is látszik, hogy még két felnőtt ember kíváncsiságát is felkeltheti annak ellenére, hogy nem mi vagyunk kifejezetten a célcsoport.

Nem mintha csak gyerekeknek és fiataloknak ajánlanám a könyvet, de hát lássuk be, hozzájuk közelebb állnak ezek a játékos, szórakoztató és sokszor igen humoros feladatok, amit igazi kihívásként kell teljesíteniük. Tényleg igazi kihívás némelyik feladat, persze nem azért mert nehéz vagy bonyolult lenne megoldani, hanem azért, mert a sok-sok ötlet közül nehezen tudtam eldönteni melyiket valósítsam meg.

A korábbi Nyírd ki ezt a naplót könyvekhez (ha jól tudom eddig kettő jelent meg, a Nyírd ki ezt a naplót és a Nyírd ki ezt a naplót mindenhol címmel) nem volt szerencsém, így azokról nem tudok nyilatkozni, de ez a 3. rész színesebb és rikítóbb kiadásban mindenképp elnyerte a tetszésemet. Még nem értem a végére, van egy-két feladat, ami várat magára, de azért elég szépen haladtam vele.

Nem tudom, hogy az első két könyvben mennyiben mások a feladatok, sajnos nincs meg a viszonyítási alapom, de felmerült bennem a kérdés, hogy ki lehet három könyvnyi különböző feladatot találni? Nem ismétlődhetnek a feladatok? Ha valakinek meg van az összes, akkor nyugodtan megírhatja nekem a választ, csak mert érdekelne.

Hoztam nektek néhány képet arról, hogy egyes feladatokat hogy oldottam meg. Nem mindig ragaszkodtam az utasításokhoz, néha a saját fejem után mentem, de ez legyen a legkisebb gond. Ha a könyv egészét vesszük, akkor kívülről elég jó állapotúnak tűnik, aminek egyszerű oka van. Én úgy vigyázok a könyveimre, mint a hímes tojásra, és a feladatok ellenére egyszerűen nem volt szívem kárt tenni a külsejében, mert az igazán csodaszép lett.

Egyszerűen képtelen vagyok leönteni, leejteni, összegyűrni és még sorolhatnám egy könyvet, mert nincs szívem megtenni. Így ezt nézzétek el nekem. Tudjátok... én az az ember vagyok, aki még kölcsönadni se szereti a könyveit, mert az emberek általában nem úgy bánnak egy könyvvel, mint én. Őket nem zavarja, ha meggyűrődik, ha elszakad itt-ott, ha foltos lesz, de engem rohadtul idegesít.

Lássuk akkor néhány képet.

Igen, jól látjátok, egy csomó hajszál és rágó ragasztja össze azt a két lapot. Undi... de épp ez jutott az eszembe.

A számozást valahol a felénél feladtam, de egyszer biztos befejezem majd.

Nem a lázadó énem kerekedett felül, amikor nem színeztem be az egész lapot, hanem csak kifogyott a filcem... így rövidre kellett zárnom a dolgot. Ciki, de ez van.

Körök és körök...

Ennyi féle színű tollam és filcem volt, amit húgomtól kaptam kölcsön. Ezeket használtam a könyvön.

Na, ki találja ki minek a körvonalai láthatóak?

Roppant kis kreatív könyv a Nyírd ki ezt a naplót színesen (és gondolom az egész sorozat is), aminek a célcsoportja inkább a gyerekek és a fiatalabb korosztály, de a felnőttek szintén jót szórakozhatnak rajta. Én legalábbis jót szórakoztam az biztos, nagyon ötletes feladatok voltak benne, amihez az embernek elő kellett szednie a kreatív énjét. A hiányzó feladatokat még pótolom valamikor.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/keri-smith-nyird-ki-ezt-a-naplot-szinesen

A könyvet köszönöm a Maxim Kiadónak!

Kresley Cole: Végtelen lovag (Az Arkánum Krónikák 2.)

Fülszöveg:

Néhány évszázadonként eljön az idő, amikor a tarot kártya lapjai életre kelnek, hogy megküzdjenek egymással, életre-halálra.
"– Minden játékban végzett velem?
– Nem mindben. De a Lótusz Hölgye akkor is meghalt.
– Vagyis mások öltek meg… Nyertem már játékot? – Azt kívántam, bárcsak ne tudnám meg. – Hányszor?
Matthew habozott.
– Többet, mint bárki más előtte. Vagy azóta.
Akkor gyilkosságban rekordtartó vagyok. Nem csoda, ha Selena annyira aggódik, amikor új Arkánumokkal találkozunk. Mindenkinek rám fáj a foga.
– Ki kapott el?
Matthew a kezét nézte. Téma lezárva.
– Akkor azt áruld el legalább, hogy a Halál hányszor kapott el!
– Ez a Halál? Az utolsó három játékban kétszer. – Matthew barna szeme elkomorodott, amikor hozzátette: – Gyakorlat teszi a mestert."
Tegyél fel mindent egy lapra!

Sok időbe telt mire végre magyarul megjelent Az Arkánum Krónikák 2. része, amit izgatottan vártam. Aztán még több idő kellett ahhoz, hogy végre eljussak odáig, hogy a kezembe vehessem, de szerencsére ez is megtörtént. Az első részt, a Méreghercegnőt szerettem már csak az érdekes alapötlete miatt is és mert a még jobb folytatás ígéretével kecsegetett. Hogy sikerült a második rész? Nem is tudom hirtelen, abban azonban biztos vagyok, hogy erősen felemás érzéseim vannak róla.

Nem akarok elfogult lenni, és nem is szoktam (na jó, csak a nagy kedvenceim esetében, de ezzel mindenki így van!), így mindenképp el kell mondanom, hogy ez a könyv jó a maga módján, teljesen olvasható, de ha jobban belegondolok lehetett volna ennél sokkal jobb is. Ha a hibákat és a (szerintem) rossznak ítélt dolgokat máshogy alakította volna az írónő, akkor sokkal elégedettebben fejeztem volna be.

A második rész rögtön ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész abbamaradt. Evie felfedte valódi énjét és képességeit a többiek előtt és elköveti az első gyilkosságát. Jack persze nem veszi könnyen az akadályokat, mondjuk nem hibáztatom, hisz én se reagáltam volna másképp, ha megtudtam volna, hogy a barátnőm egy gyilkos erővel megáldott szörnyeteg. Talán túlzok, de Evie tényleg az, ha így vesszük a dolgot. Tetszett, hogy Jack és Evie nem lépnek túl egykönnyen a dolgon, hogy időt szánnak arra, hogy feldolgozzák a dolgokat, hisz mindkettejüknek van mit feldolgozniuk.

A könyv fő történetszála és a remek alapötlet még mindig telitalálat. Az Arkánum kártyalapok bizonyos időközönként emberekként elevenednek meg, hogy egy véres és kegyetlen játék folyamán leszámoljanak egymással, hogy csak a győztes maradjon. A győztes, aki halhatatlanná válik és aki pár száz év múlva ismét kezdheti elölről a játékot, mikor a többiek reinkarnálódnak. A világ közben pusztulásra van ítélve és az emberiség a kihalás szélére kerül, és ebben a poszt-apokaliptikus új világban kell a megmaradt embereknek boldogulniuk. Nagyon kreatív ötlet, amit még mindig csak méltatni tudok. Poszt-apokaliptikus fantasy, én ennek nevezném.

A könyv gyakorlatilag két részre bontható. Az első felében Evie és Jack próbálnak megküzdeni a gondjaikkal és a kapcsolatuk problémáival, miközben még mindig az a kis csapatuk célja, hogy eljussanak Evie nagymamájához. Aztán megjelenik a Halál és magával viszi Evie-t. A könyv másik felében Evie a Halál foglyaként "sínylődik" a fiú várában. Igazából egyáltalán nem sínylődik, én inkább nyaralásnak nevezném, mert azért nem volt ott rossz dolga.

Értelemszerűen most a könyv második fele kötött le inkább, mert már nagyon érdekelt, hogy a Halál, vagyis Aric miért van ennyire bepöccenve Evie-re. Érdekelt kettejük múltja, amit röviden megismerhettünk Evie álmai révén, és valami hasonlóra számítottam. Nem hittem, hogy ennyire a szívemhez fog nőni a Halál, de végül így lett, kétség sem fér hozzá, hogy ha nekem kellene döntenem, akkor rögvest lecserélném Jacket rá. Megismerhettük némileg a múltját, főleg az Evie-vel való múltját, és nem olyan gonosz és kegyetlen ő, mint amilyennek elsőre tűnt. Érzem, hogy több van a karakterben, remélem később még több mélységet kap és nem csak annyiból fog állni, hogy Evie után csorgatja a nyálát.

Az eredeti borítón a Halál és Evie

Itt pedig rögtön áttérhetünk a könyv negatív oldalára. Igen, jól sejtitek... ismét kaptunk egy szerelmi háromszöget, amitől esküszöm a falra tudok mászni. Evie-t egészen eddig kedveltem, és erős női karakternek tartottam, még bele nem esett a YA hősnőnk végzetes hibájába... vagyis, amíg el nem kezdett nyavalyogni azon, melyik férfit válassza, és nem kezdett el kavarni mindkettővel. Ráadásul olyan irreális módon, hogy csak pislogtam. Megharagszik Jackre, akit állítólag annyira, de annyira szeret, és azért mert épp haragszik rá, rögtön a Halál karjaiba veti magát. Én meg csak arra tudtam gondolni, MI VAN?! Ezt azért jobban is meg lehetett volna írni, mert így Evie-ből egy nyavalygó kis l*tyó lett és rögvest az utálatos karakterek közé soroltatta magát.

A másik, amit nem értettem, hogy ha elvileg ez egy YA, vagyis ifjúsági könyv lenne, akkor mégis hogy a fenébe került ide több szexjelenet? Ne értsetek félre, nem durva szexjelenetekre kell számítani, de mégis olyan furán hatottak egy állítólag YA műfajba sorolt könyvnél. Vagy én maradtam le valamiről? Ez nem YA könyvsorozat lenne? Mert eddig nagyon annak tűnt. Ebben a műfajban ez egyáltalán nem megszokott, itt inkább csak a lágy utalások dominálnak és ennyiben kimerül a szexualitás. Ez biztos csak nekem jött le furán, de mindenképp szóvá kellett tennem.

Azt se szeretném kihagyni, hogy az első részhez képest ez mintha lassabb lett volna. Mármint az első részben sokkal akciódúsabb és mozgalmasabb volt a történet, ott jobban dominált a poszt-apokaliptikus hangulat, hisz mindig valamilyen veszéllyel kellett szembenézniük a karaktereknek. Folyton úton voltak, menekültek, most meg inkább csak bujdostak és ültek egy helyben. Itt inkább a karakterek drámája, a kapcsolatok nehézségei és az új karakterekkel való kapcsolatok alakulásán volt a nagyobb hangsúly. Hiányoltam az izgalmat, az adrenalint és a kalandokat. Nem azt mondom, hogy rossz volt, amit kaptam, de mellette egy kicsivel több akció bőven elfért volna.

Nem tudom mit írjak, mert tetszett a könyv, meg nem is. Az előbbi oka a remek alapötlet, az érdekes és szerethető karakterek és persze a Halál. Az utóbbi oka, hogy kissé belassult a történet, hogy Evie kedvencből egy idegesítő nyafkává vált, aki egyik pasiról ugrál a másikra, és hogy az "első csapat" a könyv második felében teljesen eltűnt. Ha Evie karaktere nem változott volna ekkorát, és ha több adrenalin lett volna a történetben, akkor nagyobbat ütött volna. Mindenesetre érdekel a folytatás, remélem mihamarabb érkezik magyarul.

Ui: A magyar borító nekem nem jön be, jobb lett volna, ha marad az eredeti.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/kresley-cole-endless-knight-vegtelen-lovag

Értékelés: 5/4

Maggie Stiefvater: A Hollókirály (A Hollóciklus 4.)

Fülszöveg:

Óvakodj az élőktől! Ne bízz a holtakban!
Gansey már évek óta egy eltűnt király nyomait kutatja, és szép lassan a barátait is bevonja a küldetésbe: Ronant, aki álmokat rabol meg; Adamet, aki elérte, hogy más rendelkezzen az élete fölött; Noah-t, akinek már nincs is igazi élete; és Blue-t, aki szerelmes Gansey-be… miközben jól tudja, arra rendeltetett, hogy megölje a szerelmét.
A végjáték megkezdődött. Az álmok és a rémálmok egybefolynak. Szerelem és veszteség elválaszthatatlanná válnak. És a keresés már nem egy konkrét útvonalra szorítkozik

Csak néhány könyvsorozatról mondhatom el, hogy az örök kedvenceim közé tartoznak. Ezek azok a könyvek, amik kitüntetett helyet foglalnak el a szívemben (ez kissé nyálasan hangzott, de igaz!), és amelyek összes része maximális értékelést kapott tőlem. Olyan könyvek ezek, ahol minden a helyén van: a történet, a karakterek és azok fejlődése, a humor, a komoly/komor témák kezelése, az író(nő) stílusa és a hangulat és az a plusz egyediség se hiányzik, ami mindig nagyot lök egy könyv értékelésén. Nem hiába kezdtem ezzel a kis felvezetővel a kritikát, sejthetitek, hogy A Hollóciklus könyvsorozat szintén ezen könyvek körébe tartozik.

Nem tudtam a korábbi részeknél se elégszer hangsúlyozni, mennyire imádom Stiefvater sorozatát. Valami tökéleteset alkotott meg számomra, amivel egyszerűen képtelen vagyok betelni. Az első három részt imádtam, és többször újraolvastam már, így epekedve vártam, hogy végre magyarul megjelenjen a záró kötete, A Hollókirály. Amint sikerült megkaparintanom, rögtön olvasni kezdtem és nem meglepő módon igen hamar kivégeztem. Rövid vélemény: imádtam a befejező részt. A hosszabb kifejtés pedig most következik.

Ahogy írtam a felvezetőben, ez az egyik olyan könyvsorozat az életemben, ahol az elejétől a végéig azt érzem, itt minden a helyén van. Több dologból áll össze egy olyan könyv, ami remek olvasási élményt nyújt számomra. Természetesen most csak saját ízlésemről tudok nyilatkozni, biztos vannak sokan, akiknek nem tetszett az első rész és nem is olvasták tovább. Nem vagyunk egyformák, mindenkinek más tetszik, mindenki mást szeret, és ez így van jól. Én mindenesetre szeretném minél szélesebb körben terjeszteni, hogy milyen remek A Hollóciklus könyvsorozat és remélem ezzel a kritikával ráveszek néhány embert arra, hogy megpróbálkozzon vele.

A fő történetszál itt éri el a csúcspontját. Gansey nem adta fel élete nagy célját, még mindig a Hollókirály, Glendower sírját keresi és úgy tűnik meg is fogja találni. A természetfeletti szál, a mitikus elemek keverése a fő történetszállal, a karakterek saját személyes "drámájával", és e két elem fantasztikus ötvözése most sem alakulhatott volna másképp. Ha nagyon kategorizálni kellene, akkor én urban fantasynak titulálnám, de azért mégsem teljesen az. Nem a természetfeletti elemek itt a lényeg, én legalábbis nem úgy érzem, mert sosem a mágia, a miszticizmus volt a könyvsorozat erőssége. De nem ám!

Számomra két dolog a legfontosabb ebben a sorozatban. Egyrészt az írónő stílusa. Lassan halad a történet, nincsen nagy adrenalin és inkább a karakterek fejlődésén és egymáshoz való kapcsolatuk alakulásán van a fő hangsúly. Sokan talán épp ezért találhatják lassúnak, netán talán unalmasnak a könyveket, holott ez koránt sincs így. A négy főszereplő olyan remek karakter, annyira élnek a lapokon, hogy szinte már a saját barátimnak érzem őket. Stiefvater egy rejtélyes, humoros és olvasmányos stílust alkalmaz, amitől nagyon gyorsan lehet haladni a könyvvel. Imádom az apró kis humorát, főleg, mikor a karakterek belső gondolatait fejezi ki ezzel. A magyar fordításra se lehet panasz, szerencsére hozzáad az élményhez, és nem elrontja azt.

Gansey és Blue

És hát a karakterek! Korábban is méltattam őket már hosszú sorokon keresztül, de egyszerűen ők a szíve és lelke mindennek. Mind a négyen olyan mások, hogy különbözőbbek nem is lehetnének, ennek ellenére igaz barátok, akik bármit megtennének egymásért a súrlódásaik ellenére is. Néha persze veszekednek, néha persze összezördülnek és haragszanak egymásra, de ha kell, akkor mindig ott vannak és segítenek a másiknak. Korábban ugyebár csak a négy fiú volt és akkor változott meg a helyzet, mikor Blue bekerült a baráti társaságukba, ezzel megváltoztatva a történet folyását és a fiúk életét is.

A kezdetek óta sok minden változott. Egyrészt itt van Gansey és Blue kapcsolata, ami keserédesen szomorú a maga módján. Sosem kaptunk klasszikus értelemben vett szerelmi szálakat, ami nagy szerencse, mert a feleslegesen nyálas romantika elrontotta volna azt, amit nyújt a könyv. Inkább csak lopott pillantások, kis utalások és apró csókok csattantak el, és mindez olyan aranyosan, hogy csakis szurkolni lehet a párosoknak. Gansey és Blue kapcsolata sosem teljesedhetett be igazán, és az elején képtelennek tűnt, hogy két ennyire különböző ember valaha tényleg egymásba fog szeretni. A különbözéseik ellenére működnek annyira jól együtt, mert kihozzák egymás jobbik énjét.

Mi a helyzet a másik párossal? Ronan és Adam? Az első két részben én ebből semmit nem vettem észre, holott sokan írták, hogy már akkor is voltak utaló jelek. Én akkor még kételkedtem, de aztán a harmadik résztől kezdve már számomra is nyilvánvalóvá vált a dolog. Tudjátok mit? Imádom őket együtt. Az ő kapcsolatuk csak most indult el, így nem sokat láthattunk még belőlük, de már most a kedvenceimmé váltak. A másik pároshoz hasonlóan ők is kiegészítik egymást.

Nem csak szerelmes párok kapcsolatának alakulása tetszett, hanem a baráti kapcsolatok szintén. A három fiú nem is lehetne másabb, és mégis igaz barátok. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy Ronan a kedvencem, (hisz biztos sokaknak ő az), őt érzem a legbonyolultabb és épp ezért legérdekesebb karakternek. Még most sem ismerhettük meg őt igazán, holott sok titka kiderült, szerintem van még benne sok rejtély és sok-sok kérdés, amire mind tudni szeretném a választ. Gansey-nek és Adamnek is megvannak a saját személyes gondjaik és problémáik és a sorozat végére mindenki megküzd a saját démonjaival.

Ronan és Adam

Három apró negatívumot említenék a végére. Egyrészt most jutottam el arra a pontra, hogy totál feleslegesnek találom Blue családját, mert ha jobban belegondolunk semmi érdemlegeset nem adtak hozzá a történethez. Persze humorforrások, és kellettek felnőttek is, akik segítik a fiatalok kalandját, de akkor sem értem, minek kellettek ennyien ide. Elég lett volna csak Blue anyja és kész. A másik, hogy ebben a részben nem kaptunk egy "méltó" ellenfélt a másik oldalra.

A korábbi részekben az "ellen oldal" szintén érdekes volt a maga módján a saját gondjaival és céljaival, hisz gondoljunk bele... Whelk, Szürke és Greenmantle mennyivel érdekesebb karakterek voltak, mint ez a démon? Ez csak egy sötét hüvely, ami mindent el akar pusztítani. Kissé túlzásnak érzem a démoni szálat, nem igazán tudom hova tenni, azt se bántam volna, ha kimarad a lezárásból és kapunk helyette egy érdekesebb emberi ellenpólust. És a vége! Jobban örültem volna, ha negatív befejezést kap, mert az olyan tökéletes lezárás lett volna, erre csak nem az lesz a vége. Vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, mert örülök is neki, meg nem is, de úgy hiszem, nagyobbat ütött volna, ha keserédes lesz a vége.

A Hollókirály tökéletes befejezése egy tökéletes könyvsorozatnak. Itt ér tetőpontjára a történet, itt derülnek ki a titkok és rejtélyek, miközben a karakterek közötti kapcsolatok is itt alakulnak át jelentős módon. Az apró szerelmi szálak még mindig aranyosak és szerethetőek, a fiúk és Blue igaz barátsága mind-mind követendő példa, és a természetfeletti szál végig tökéletes párost alkotott a karakterek személyes drámájával, családi gondjaikkal és saját belső démonaikkal. Sajnálom, hogy vége, de szerencsére nem teljesen, mert érkezik a spin-off sorozat Ronan főszereplésével hamarosan. Mindenképp olvasni fogom azt is, érdekel milyen folytatást lehet ennek írni, hisz A Hollóciklus fő történetszála és kérdései mind választ kaptak.

Ui: A borító megint csodaszép, remekül illik a korábbi részekhez.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/maggie-stiefvater-the-raven-king-a-hollokiraly

Értékelés: 5/5*

Clélie Avit: Itt vagyok

Fülszöveg:

Elsa nem érez hideget, szomjúságot, éhséget. Egy hegymászó baleset után kómába zuhanva, hónapok óta érzéketlenül fekszik egy kórházi ágyon. Illetve nem teljesen érzéketlenül. Hall. Csak ezt senki sem tudja. Thibault az édesanyját kíséri be a kórházba az öccséhez, ő viszont nem hajlandó bemenni hozzá. Neheztel rá a halálos balesetet miatt, amit okozott. A kórházban bolyongva véletlenül Elsa szobájába téved. Ahová ettől kezdve rendszeresen visszatér…

Régóta csücsült már a várólistámon ez a könyv, de nem tudnám megmondani, hogy egyáltalán miért került fel oda. A borító nem valami hívogató, egyszerű és unalmas, a fülszöveg se ígér olyasmit, amiért törném kezem-lábam, hogy olvashassam, és a túlságosan jó értékelés se valami jó jel. Főleg ha realista könyvről van szó, mert ha a jó értékelésű realista könyvet olvasok annak mindig az lesz a vége, hogy nekem cseppet se fog tetszeni.

Azért most vettem a kezembe a könyvet, mert valami rövid kis olvasmányra vágytam és csakis a könyv rövidsége miatt kezdtem neki, fogalmam se volt mire számítsak. Ez a könyv... sajnálom, de ez a könyv az elejétől a végéig egy baromság. Őszintén nem értem miért szeretik ilyen sokan és miért kapott ilyen sok pozitív értékelést, mikor az egész történet unalmas, irreális és ami még rosszabb hihetetlenül bizarr. Mondom is, hogy miért gondolom így.

Az alap ötlet jó lehetett volna. Adott nekünk egy fiatal nő, aki balesetet szenved és hónapok óta kómában fekszik. Már majdnem mindenki lemondott róla, de ő mégis "tudatra ébred", és habár még nem tér magához és nem látszik rajta, hogy menthető lenne, ő mégis hall és érzékel mindent maga körül. Az orvostudomány egyik legnagyobb kérdését helyezi az írónő a középpontba. Vajon a kómában fekvő betegek tényleg hallják, mikor hozzájuk beszélnek? Meddig érdemes bízni abban, hogy felépülnek? Meddig remélhet a család és a barátok? Meddig bizakodhatnak az orvosok, hogy valaha felépül a kómás beteg? Mind izgalmas és elgondolkodtató kérdés, amiről ezerszer szívesebben olvastam és méláztam volna el. Ez a könyv akkor ütött volna nagyot, ha egy családi/baráti dráma áll a középpontban azzal a kérdéssel, hogy megmenthető-e még vajon Elsa?

Sajnos nem ezt kaptuk, hanem egy bizarrul hihetetlen szerelmi történetet, ami a valóságban egyszerűen sosem történhetne meg. Mivel realista könyvről beszélünk, így elvárom, hogy olyan szerelmi szál legyen benne ami reális és ami akár meg is történhetne. Lehet unalmas, akár nyálas, de akkor is olyan legyen, amit el tudok hinni. Erre mit kapunk? A férfi főszereplőnk, Thibault egyik nap véletlen Elsa kórházi szobájába keveredik, hogy itt leljen egy kis nyugalmat saját gondjai elől. Ki tudja miért roppant vonzó lesz számára egy ezernyi csövön lógó, hónapok óta kómás beteg nő, így titokban elkezdi látogatni, beszél hozzá és pár nap alatt halálosan bele szeret. Én meg olvasás közben csak arra tudtam gondolni, hogy MI A FENE VAN?!

Nem vagyok én szívtelen dög, se nem érzéketlen tuskó, szeretem én a romantikát és értékelem a normálisan és reálisan megírt romantikus történeteket, de ilyen egyszerűen nem létezik. Az egész történet egy nagy baromság. Mégis ki az a normális férfi, akkor egy kómában fekvő idegen nőt kezd el látogatni és beszélni hozzá? És a nő barátai és családja miért nem akadnak ki ezen? Egy idegent engednek be a kórházi szobába, aki lehetne akár egy pszichopata is. Ilyen az életben sosem fordulna elő, kérem szépen! Főleg a nő családja nem engedne olyat a nő közelébe, akit nem ismernek és akiről nem tudnak semmit. De komolyan!

Az egész könyv épp ettől lett számomra hiteltelen és ennek következtében felettébb idegesítő. Az írónő egy roppant jó alapötletet rontott el rengeteg irreális cukormázzal és egy a valóságban sosem megvalósulható szerelmi szállal, ami önmagában egy nagy baromság. Pedig a felvetett komoly témák és azokkal kapcsolatos gondolatok engem kifejezetten érdekeltek volna, de sajnos nem ez került a középpontba, hanem éppen az, ami aztán mindent elrontott. Sajnálom, de ez a könyv egy baromság az elejétől a végéig, nem tudok rá jobb szót kitalálni, mert az, és őszintén nem értem, miért kapott ilyen sok pozitív értékelést.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/clelie-avit-itt-vagyok

Értékelés: 5/1