Kody Keplinger: The DUFF - A pótkerék

Fülszöveg:
A tizenhét éves Bianca Piper cinikus, hűséges, és még véletlenül sem gondolja azt, hogy ő lenne a legszebb a barátnői között. Arról nem is beszélve, hogy okosabb annál, mint hogy elkábítsák az iskolai nőcsábász, Wesley Rush szavai. Ami azt illeti, Bianca kifejezetten gyűlöli ezt a srácot.  Amikor pedig Wesley Duffnak nevezi őt, egyszerűen ráborítja a kóláját.
Ám Bianca élete otthon sem éppen tökéletes, így figyelemelterelésre van szüksége. Azon kapja magát, hogy megcsókolja Wesleyt. És ami a legrosszabb, még élvezi is. Hogy elszabaduljon a mindennapok poklából, beleveti magát a fiúval egy titkos „ellenségek extrákkal” kapcsolatba. És ez egészen addig működik is, amíg ki nem csúsznak a dolgok az irányítása alól: kiderül, hogy Wesley nem is olyan rossz hallgatóság, ráadásul az ő élete is elég kiábrándító. Bianca elborzadva veszi észre, hogy kezd beleszeretni abba a srácba, akiről úgy gondolta, mindenkinél jobban utálja.

Ismét egy könnyedebb regényt választottam magamnak az ifjúsági kategóriából. És hogy éppen erre a könyvre esett a választásom, annak egy egyszerű oka volt. Igen, én is láttam a könyvből készült film előzetesét, (amiről azóta csakis azt hallom, hogy milyen egy rakás sz*r lett, mármint a film!), nem tudtam nem észrevenni a könyv magyar megjelenése idején kialakult rengeteg pozitív véleményt a történetről, így nem volt kérdés, hogy nekem is olvasnom kell valamikor a könyvet. Nem a kedvencem a szimpla romantikus műfaj, se a felnőtt, se az ifjúsági változata, de megfogadtam magamnak, hogy nem adom fel, hanem kitartóan keresem azokat a darabokat, amik igenis értékesek a hatalmas kínálatból. Az már más kérdés, hogy eddig kevés értékelhetőt találtam.

Most érkezett el a The Duff ideje, vagyis a magyarul A pótkerék címen futó könyv végre a kezeim közé került. A magyar cím érdektelen, az eredeti angol jelenti a lényeget, így ha nem haragszotok meg, The Duff-ként fogok rá utalni. Szimpla romantikus könyv ez, semmi extra, és ne tévesszen meg senkit a fülszöveg, se a mások által emlegetett "komolyabb témák". Ez utóbbi igaz, hogy van a könyvben, de annak egy olyan jelentéktelen részét képezi, mintha ott sem lenne. A komoly témák bedobása csak ürügy egy már klisés és sablonos romantikus kulimázhoz, amiben mindent meg lehet találni, amit annyira gyűlölhetünk (vagy épp szerethetünk) ebben a műfajban.

Csak, hogy néhány példával illusztráljam mire gondoltam. Adott egy "csúnyácska" lány és a menő, szoknyapecér fiú, akik az elején persze, hogy utálják egymást, de végül egymásra szeretnek. Adottak a "kellék barátnők", akiknek csak az az egyetlen szerepük a történetben, hogy a főszereplőnek legyen valaki, akinek aztán nyavalyoghat. Adott a szokásos zűrös családi háttér, ami csak indok arra, hogy a két főszereplő valami módon egymásra találjon. És adott a rengeteg hazugság, féltékenykedés, árulás, sírás-rívás, és humor, ami néha oldja a műfaj már annyira megszokott és halálosan fárasztó kellékei által nyújtott unalmat.

Értem én, miért tetszik sokaknak a könyv, látom, hogy mit szeretnek benne, és azt is értem, hogy mi lett volna az írónő célja. A fő üzenete hozzám is elért, és ezzel maximálisan egyet tudok érteni, és talán ez az egyetlen elem, ami kifejezetten tetszett a történetben. Wesley ugyebár DUFF-nak nevezi Bianca-t. Aki nem tudná ez mit jelent annak leírom. DUFF=Designated Ugly Fat Friend, vagyis nem szó szerinti magyar fordításban, egy baráti társaság legkevésbé vonzó személye. Ilyennek látja Wesley Bianca-t, hisz Bianca a két csodaszép barátnője mellett átlagosnak, szinte már csúnyának számít. Nem csúnya ő, csak a barátnői mellett tűnik annak. Igazából ezért sem értem, hogy miért azzal reklámozta mindenki a könyvet, hogy végre egy történet, ahol egy csúnya lány a főszereplő. Nem, Bianca nem csúnya. Csak egy átlagos lány.

Na, de a lényeg, amit ki szerettem volna ebből hozni, hogy mi a könyv fő üzenete. A DUFF nem csúnyát jelent, ha valaki DUFF, az nem azt jelenti, hogy ronda. Csak épp a barátai között, az adott közegben ő a legkevésbé vonzó. A könyvben is elhangzik, hogy bárki lehet DUFF, hisz minden csak kontextus kérdése. Hisz természetes, hogy én leszek a DUFF, ha a két legjobb barátnőm olyan mint két topmodell, de rögtön megváltozik a helyzet, ha egy nálam is átlagosabb (vagy épp csúnyább) lánnyal kezdek el barátkozni. Akkor már ő lesz a DUFF. Minden csak nézőpont és viszonyítás kérdése. Mellesleg mindenkinek mást jelent, hogy ki a szép és ki a csúnya. Ezzel pedig tökéletesen egyetértek.

Nem kedveltem meg Bianca-t, sőt egy teljesen antipatikus és gyűlölhető karakternek tartom. Hihetetlen önző, könnyen ítélkezik másokról, miközben magát mindenki fölé helyezi, egoista és beképzelt. Mindenről és mindenkiről meg van a saját véleménye, gyakorlatilag folyamatosan keresi mindenben a hibát, és mindennek a rossz oldalát látja. Talán csak a két barátnőjével és az apjával tud normális emberi módon viselkedni, csak őket szereti annyira, hogy megmutassa nekik, több is van benne annál, mint ami elsőre kitűnik róla. Negatív karakter, az egyszer biztos, nagyon lehetne utálni, és biztosan senkinek se lenne szimpatikus egy hozzá hasonló ember. Kicsit a Kihasznált alkalom főszereplőjéhez, Olivia-hoz tudnám hasonlítani. Nekem viszont éppen emiatt tetszett, mert más, mint a műfaj többi "főhősnője".

A végén nem hagyhatom ki, mindenképp meg kell említenem azt, ami a legkevésbé tetszett a történetben. A könyv olyan rossz üzenetet közvetít, nem, nem is üzenet ez, hanem inkább rossz példa, hogy szerintem nagy baklövés volt egy ilyen elemet belerakni egy ifjúsági történetbe. Bianca családja éppen széthullóban van, mellesleg elég nehéz jelenleg az élete, és mit tesz, hogy levezesse a feszültséget? Összefekszik egy fiúval, akit állítólag mindenkinél jobban utál. Úgy vélem nem kellene ilyen rossz példát mutatni a mai fiatalságnak, hisz eléggé züllöttek enélkül is. Sajnálom, de nekem ez az egész nem tetszett, és szerintem nem kellett volna ilyet írni egy ifjúsági könyvbe. Lehet csak én reagálom túl, de akkor is így érzek.

Nem váltotta be a könyv a hozzá fűzött reményeimet. Bianca abszolút unszimpatikus és utálható karakter, de éppen emiatt lesz egyedi és érdekes, és habár nem kedveltem meg, de értékelem a karakterét, mert valami újat hozott a műfajba. Az írónő által a történetbe csempészett némi humor se mentette meg nálam a könyvet a sok klisé és a rossz közvetített példa miatt, amelyek nélkül nem tudok szó nélkül elmenni. Tulajdonképpen nem értem ezt a nagy felhajtást, számomra csak egy erős közepes volt, és az is csak Bianca megszokottól más karaktere miatt. Az is mindenképp pozitívum, hogy önálló történetről van szó, és nem trilógia, manapság már ez is valami. A filmre viszont kíváncsi vagyok, mert ha tényleg nagyon más, mint a könyv, akkor lehet, hogy valami jót hoztak ki belőle.
UI: A borító valami förtelem, egy nagy katyvasz az egész. Nagyon nem tetszik. :(

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/kody-keplinger-the-duff-a-potkerek
Értékelés: 5/3

Rick Riordan: A szörnyek tengere (Percy Jackson és az Olimposziak 2.)

Fülszöveg:
Percy Jackson új éve az iskolában meglepően nyugodtan indul. Egyetlen szörny sem akarja betenni a lábát New York-i sulijába. Ám amikor az osztály ártatlan meccse élet-halál harccá válik egy csapat emberevő óriás ellen, a dolgok, hogy is mondjam… kezdenek eldurvulni. Váratlanul érkező barátja, Annabeth is csupa rossz hírt hoz: a Félvérek táborát védő határokat egy titokzatos ellenség lerombolta, és amíg ezeket újra helyre nem állítják, a félisteneknek nincs hová rejtőzniük…

Aranyos és szórakoztató könyv volt a sorozat első része, a Villámtolvaj, így nem volt számomra kérdés, hogy valamikor olvasni fogom a folytatást. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar kedvem lesz hozzá, de most mégis így alakult, mert kellett valami könnyed és egyszerű történet a komolyabb olvasmányaim közé. Nem hosszú a könyv, így nem is tart sokáig az olvasása, így kifejezetten jó "pihentetőnek".

Igazából  nem nagyon tudnék mást mondani a második részről, mint anno az elsőről. Még mindig ugyanaz a véleményem, és A szörnyek tengere legalább annyira tetszett, mint anno a Villámtolvaj. Még mindig adott a kis Harry Potter jelleg, még mindig humoros és szórakoztató a történet, még mindig kedvelhetőek a karakterek. Egy igazi vérbeli gyerekkönyv ez, amit minden olvasni kedvelő fiatalnak bátran ajánlok. Percy-t továbbra is bírom, nagyon aranyos és szerethető főszereplő, egyedi a maga módján, mégis hihető. Olyan, mint a tinédzserkor küszöbén álló fiúk nagy többsége.

Látszik, hogy Percy és Annabeth kezdenek egyre jobb barátok lenni, és nem kell hozzá agytrösztnek lenni, hogy érezzük, majd össze fognak jönni, ha mindketten idősebbek lesznek, és igazán aranyos pár lesz majd belőlük. Nem lesz unalmas sosem a kapcsolatuk, az biztos. Annabeth szintén szimpatikus számomra, annak ellenére, hogy van egy kis Hermione beütése, vagyis pontosabban nem is kicsi, hanem inkább nagy, de ez legyen a legkisebb gond. Még mindig jobban kedvelem az okoskodó/stréber fiatal lányokat, mint a hisztiseket, a nyafkákat vagy az idiótákat. (Ezekből épp elég sok van a mai YA könyvekben, túlságosan sok, ha engem kérdeztek.)

Bírtam Grover kalandját, és remekül szórakoztam a helyzetén, ahogy próbálta odázni, hogy a küklopsz megegye őt. Mondjuk elég nagy véletlen (szinte már hihetetlen!), hogy épp ott van elrejtve az Aranygyapjú, ami a tábor megmentéséhez kell, ahol Grovert fogja tartják, elég erőltetett megoldás lett ez az író részéről, de mivel gyerekkönyvről van szó, valamilyen szinten megbocsájtható az erőltetett véletlenek sorozata. Több ilyen is volt egyébként a könyvben, de ismétlem hogy emiatt, ezt nem tartom (olyan nagy) hibának. Ilyen volt még például Percy újonnan előkerült féltestvére, Tyson, akit szintén "humoros karakternek" szántak, és annak tökéletesen is működött, de nem nyújtott olyan emlékezeteset, hogy megkedveltem volna, épp ezért sem bántam, hogy a végén távozott (egy időre biztosan) a történetből.

Percy és féltestvére, Tyson

Az első rész alapján még nem lehetett annyira megmondani, hogy mi lesz a könyvsorozat fő történetszála és irányvonala, de azért már nagyjából látni lehet, így nagy izgalmakat ígér a folytatásokban. Tetszett a könyv vége "nagy csavar", és az is, hogy a fő ellenség lassan kezd új életre kapni. (Itt is itt van a Voldemort hasonlat. Mint mondtam, sokban hasonlít ez a könyvsorozat a Harry Potterhez, és ez nem véletlen sajnos.) Kíváncsi vagyok mi lesz a próféciából, és hogy végül hogy alakul majd a történet.

Könnyed, izgalmas és felettébb szórakoztató gyerekkönyv a Percy Jackson sorozat, amit minden fiatalnak szívből ajánlok, főleg azoknak, akik szeretik/szerették a Harry Pottert, és valami hasonlót keresnek azóta is. Kedvelhetőek és aranyosak a karakterek, a főszereplő egy hihetően ábrázolt tinédzser fiú, aki maga is egy egyéniség, és az írói stílus miatt roppant gyorsan és gördülékenyen lehet haladni. Könnyed kis történet ez, lazításhoz, egy kis kikapcsolódáshoz éppen tökéletes. Jöhet a 3. rész!

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/rick-riordan-a-szornyek-tengere
Értékelés: 5/4

James Dashner: Halálkúra (Az Útvesztő 3.)

Fülszöveg:
KISZABADULTAK AZ ÚTVESZTŐBŐL. ÁTJUTOTTAK PERZSELTFÖLDÖN. KOCKÁRA TETTÉK EGYMÁSÉRT AZ ÉLETÜKET. ÁM A VÉGSŐ IGAZSÁGGAL SZEMBEN TEHETETLENEK.
A Tűzpróba után úgy tűnik, az őrült hajszának vége. De Thomas biztos benne, hogy nem bízhat a VESZETT-ben. Hiába állítják, hogy nincs több megtévesztés, hogy a Próbák nyomán már minden szükséges információt megszereztek, és most Thomas és társai visszakaphatják az emlékeiket, hogy végrehajthassák az igazi küldetésüket. A csapat tagjaitól várják ugyanis, hogy létrehozzák az emberiséget fenyegető halálos vírus ellenszerét. Csakhogy Thomas sokkal több mindenre emlékszik, mint a VESZETT vezetői hinnék. Hazugságokkal többé nem mennek semmire. Ám a dermesztő igazság jóval veszélyesebb, mint azt Thomas valaha gondolta volna. A csapat újabb gyilkos kalandra vállalkozik, hogy kifürkéssze a VESZETT legnagyobb titkát. Menekülésük során tomboló Buggyantakkal és profi fejvadászokkal kell megküzdeniük, majd egy titkos szervezet csap le rájuk. Milyen árat kell fizetniük azért, mert a saját kezükbe vették a sorsukat? Túlélheti-e vajon bárki a Halálkúrát?

Régóta vártam az első rész után a folytatást, és szerencsére már az egész trilógia megjelent magyarul. Imádtam Az Útvesztőt, szerettem a Tűzpróbát, annak ellenére, hogy nem ért fel az első rész zsenialitásához, így félelemmel vegyes izgalommal vártam az utolsó részt. Féltem, hogy csalódni fogok, hisz odakint Amerikában ez a legmegosztóbb könyv, ezt szerették legkevésbé a rajongók. A Halálkúrának sem sikerült túlszárnyalnia Az Útvesztőt, és sajnos a Tűzpróbát sem. Ha választani kellene a kettő között, akkor inkább hasonlít a Tűzpróbához, és mivel már az is sokakat megosztott, így szerintem a Halálkúrával ugyanez lesz a helyzet.

Nekem tetszett összességében a könyv, nagyjából azt kaptam, amire számítottam, de azért nem lett ez olyan rossz, mint ahogyan sokan panaszkodtak miatta. Kapott egy korrekt lezárást, mármint azért számítani lehetett arra, hogy valami ilyesmi lesz a vége, és én abszolút elégedett vagyok a befejező kötettel. Nem azt mondom, hogy hibátlan, mert nem az, lehetett volna ezt még sokkal, de sokkal jobbra is megírni, de azért megállja a helyét. Stílusra és hangulatra inkább a Tűzpróbára hajaz. Tetszett, hogy kalandos a történet, a szereplők mentek össze-vissza, szinte egy perc nyugtuk se volt. Mindig történt valami izgalmas, kész akciókönyv a javából, én egy percig se unatkoztam.

Dashnernek újra elérte nálam, hogy ne bírjam letenni a könyvet, hisz folytatta "idegesítő" szokását. Vagyis minden egyes fejezetet olyan izgalmakkal fejezett be, hogy egyszerűen nem lehetett abbahagyni. Folytatnom kellett, nem bírtam ki, hogy ne tudjam mi következik. Szeretem az ilyen könyveket, annak ellenére, hogy néha hatásvadásznak tűnik az ilyenféle megoldás, de nézzük objektíven a dolgokat. Így kell egy izgalmas könyvet megírni. Hogy az olvasó képtelen legyen azt letenni. Dashnernek ez határozottan sikerült.

A korábbi nagy csapat jelentősen megfogyatkozott, és alig maradtak páran a régi kedvenceink közül. Thomas továbbra is a narrátor, és így a végére egészen a szívemhez nőtt. Az előző kritikámban is említettem, hogy szeretem a fiú főszereplős könyveket, és most sem kellett csalódnom benne, mert szerencsére Thomas (és Dashner) megkímélt minket az elcsépelt és unalmas romantikától. Kicsit féltem, hogy nagyobb szerepet kap így a vége felé a romantika és a szerelmi háromszög, de szerencsére nem így lett. Nem nyomta el a történetet, sőt szinte alig volt benne egy-két "szerelmes" momentum, ami éppen elég volt ide. Nekem nem hiányzott, és nem is kellett volna bele. Ez egy fiús könyv, tele kalanddal, izgalommal és adrenalinnal, amibe nem illet volna a nyálas romantika.

Persze az érzelmek hiányának volt egy negatív hatása. Odáig még rendben, hogy nem romantikázunk, az szerintem senkinek se hiányzott, de azért így a végére el kell ismernem, hogy igaza volt az egyik bloggernek, aki kritikájában azt kifogásolta, hogy szerinte olyan "lélektelen" ez a könyvsorozat. Ha jobban belegondolok, van ebben valami. Tényleg nem érzelgősködnek a karakterek, aminek én mondjuk valamilyen szinten örülök, de itt az utolsó részben már nekem is szúrta egy kicsit a szemem, hogy a drámai halálokon csak úgy se perc alatt túlléptünk és mentünk tovább. Nem azt mondom, hogy Thomasnak napokig kellett volna bőgnie ennek és annak a halálán, de azért kaphatott volna nagyobb hangsúlyt a dolog, hisz két legjobb barátját vesztette el. Persze, megy tovább a történet, és nincs idő keseregni, mert végig az életéért küzd, de valahogy akkor is jobban megérintethette volna a barátai halála. Talán ez a könyv legnagyobb gyengesége, ez az egyik elem, amin én mindenképp változtattam volna.

Ebben a részben a korábbi karakterek nagy része háttérbe szorult, amit nem bántam különösebben, mert nem kedveltem őket annyira, hogy sírjak a hiányuk miatt. Thomas legtöbbször Minho-val, Brenda-val és Jorge-val "nyomult", ők lettek a csapat, aki küzdött a VESZETT és a Jobb Kar ellen vagy mellett. Brenda-t még mindig nem tudom hova tenni, szerintem olyan semmilyen karakter. Míg a Tűzpróbában még valamennyire aranyos és szimpatikus, itt meg csak volt Thomas mellett, és semmi emlékezeteset nem csinált. Csak volt és kész. Olyan szürkévé vált. Minho-t még mindig csípem, Newtot pedig iszonyatosan sajnáltam a vele történtek miatt. Az ő történetszála az egyik, aminél épp azt éreztem, hogy lehetett volna ezt sokkal mélyebben és drámaibban is átadni. Így is jó volt, de azért mégsem érzem azt a nagy sokkot, amit kellene. Teresa is jelentősen háttérbe szorult, és róla se tudtunk meg valami sokat így a végére. Jobban el lehetett volna magyarázni, hogy miért hisz ennyire  VESZETTben, hogy mit is érez tulajdonképpen Thomas iránt. Kaphatott volna egy kis mélységet a karaktere, ehelyett alig szerepel. Kihagyott ziccer, ha engem kérdeztek. Teresa határozottan összetettebb és érdekesebb karakter, mint Brenda, így ha választani kellene a két lány közül, én Teresa mellett tenném le a voksom.

Mint egy trilógia befejező része, a Halálkúra megadta a válaszokat, amikre a történet eleje óta vártunk. Kaptunk magyarázatot a Kitörésre, a VESZETTre, a világra, amiben élnek, és arra, hogy tulajdonképpen mi is volt a VESZETT célja a kezdetektől. Egy új szervezet tűnik fel, a Jobb Kar, akik a VESZETT ellen ténykednek. Épp ideje volt valami hasonló szervezetnek felbukkannia, hiányoltam is őket, hisz azért sejteni lehetett, hogy nem mindenki ért egyet a VESZETTtel, gondoltam én, hogy lesznek olyanok, akik próbálják felszámolni őket, és akik kiállnak ellenük. Kicsit megkésve felbukkantak, de azért ahogy az ilyenkor lenni szokott, nekik sem teljesen nemesek és tiszták a szándékaik. Mivel elég későn lépnek be a történetbe, így azért nem is tudunk meg róluk olyan sok mindent, amit nagyon sajnálok. Itt volt ezért egy kis hiányérzetem. Jobban is meg lehetett volna magyarázni, hogy mi ez a Jobb Kar, és hogy mit is ténykednek.

Nem hagyhatom ki a könyv végét se. Húgommal beszélgettünk a végéről, miután mindketten elolvastuk, és ő azt mondta, hogy neki nem tetszik, szerinte olyan semmilyen, lezáratlan a vége. Én meg erre azt feleltem, hogy IGEN, épp ez a jó benne. Hogy nem javul meg hirtelen a világ, hogy nem találják meg az ellenszert, hogy nem lesz minden és mindenki boldog, és hogy mindenki vesztett valamit. A VESZETT nem érte el a célját, vagyis nem úgy, ahogy eredetileg szerették volna, Thomasék nem mentették meg a világot, és néhány barátjukat is elvesztették a harcokban, és nem vált belőlük erőltetett megmentő és hős karakter. Hanem fogták magukat és távoztak, mert rájöttek, hogy nem tehetnek semmit, és nem éri meg tovább harcolni mindezért. Nekem egyértelműen bejött ez a "lezáratlan" befejezés, szerintem illet ide, és valami hasonlót vártam. Szerintem épp az ellenkezője hihetetlen, mikor pár tizenéves gyerek megmenti a világot. Lássuk be, egy fecske nem csinál nyarat, és ne essünk azért túlzásba. Ha már a felnőtteknek sem sikerül megmenteni a világot, akkor majd pont néhány tinédzser fogja?

Nem tudtam, mire számítsak a befejezésben a sok negatív külföldi kritika miatt, ennek ellenére nekem összességében mégis tetszett a könyv. Nem azt mondom, hogy tökéletes, nem azt, hogy néhány dolgot nem lehetett volna másképp megoldani, hanem azt, hogy számomra megfelelő lezárása ez a történetnek. Az elejétől a végéig izgalommal olvastam, képtelen voltam letenni, nem lehet rajta unatkozni az biztos. Szerencsére most sem kapott nagy szerepet a romantika, és ez így van rendjén, de azért a többi érzelemre lehetett volna egy kicsit nagyobb hangsúlyt fektetni. A halálok fölött túl hamar túlléptünk, és így elvesztették jelentőségüket, amit kicsit bánok. A "lezáratlan" jellegű befejezés nekem tetszett, sokkal jobb ez így, mintha fuldokolna mindenki a végtelen boldogságban.

Kicsit sajnálom, hogy vége, de ennek itt és így kellett véget érnie. Nem kell ehhez folytatás, így kerek a történet. Persze nem maradunk útvesztős könyvek nélkül, hisz ősszel érkezik magyarul az előzménykönyv, ami mondjuk eddig annyira nem hozott lázba, de ha már megjelenik magyarul, akkor természetesen olvasni fogom. Addig pedig még párszor biztosan újraolvasom az egész trilógiát.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/james-dashner-halalkura
Értékelés: 5/4 (Sajnos, kissé alulmaradt a Tűzpróbához képest, de egy 4 pontot mindenképp megér. Én sajnálom a legjobban, hogy nem adhattam meg rá az 5-öt.)

A könyvet köszönöm a Cartaphilus Kiadónak!

Kevin Hearne: Üldöztetve (A Vasdruida Krónikái 1.)

Fülszöveg:
Atticus O’Sullivan, a druidák utolsó képviselője, békésen éldegél Arizonában, és egy ezoterikus könyvesboltot vezet. Szabadidejében pedig alakot vált, hogy ír farkaskutyájával vadászatra induljon. Szomszédjai és vásárlói abban a hiszemben élnek, hogy ez a helyes, tetovált, ír srác egy nappal sem több huszonegynél – pedig éppen huszonegy évszázada él a földön. Azt már ne is említsük, hogy energiáját a földből nyeri, éles nyelve van, és egy még élesebb varázskardja: Fragarach, a Válaszadó.
Csak az a probléma, hogy egy fölöttébb dühös kelta isten is szemet vetett kardjára, és évszázadok óta üldözi. Ez a kitartó istenség Atticus nyomára lelt, és barátunknak minden erejére – továbbá egy csábító halálistennő segítségére, vámpír- és vérfarkas ügyvédeinek falkájára, egy szexi csapos lányra (akinek fejét egy hindi boszorkány bérelte ki), és egy adag régimódi, ír szerencsére – szüksége lesz, hogy szétrúgjon néhány kelta ülepet, és megszabadítsa magát a gonosztól…

Igazából a megkezdett könyvsorozataimat kellene folytatnom és ez is a terv, de most mégis valami újdonságra vágytam, így előszedtem az egyik olyan könyvet, amire régóta kíváncsi voltam és belekezdtem. Így került a kezembe az Üldöztetve, amit két okból szerettem volna olvasni. Egyrészt mert sok jót hallottam róla olyanoktól, akiknek bízom az ízlésében, így természetesen én is kedvet kaptam hozzá, másrészt pedig azért, mert imádom az olyan könyveket, amiben egy fiú/férfi a narrátor, mert ezek szinte mindig sokkal jobbak szoktak lenni a női főszereplős könyveknél. Egyszerű az ok, hisz a férfiak nem nyavalyognak szerelmi ügyeken, nem őrlődnek irritálóan két nő között, így szerencsére megkímélnek az általam annyira utált szerelmi háromszögtől. (Tudom, tudom, mindig ide lyukadok ki, de higgyétek el, ennyire utálom a szerelmi háromszögeket. A világ végére ki lehetne kergetni vele.)

Na de mielőtt teljesen más vizekre eveznék, térjünk vissza eme bejegyzés témájához, vagyis A Vasdruida Krónikái könyvsorozat első részéhez. Nem  olvastam utána, hogy miről szól majd a történet, így mondhatni semmit nem tudtam róla, csak annyit, hogy férfi főszereplős és, hogy lesznek benne druidák. (Jól összeraktam mi? Hát igen, a könyvsorozat címe sokat segített. :D) Mint említettem sok jót hallottam róla, így egy kellemesen vicces, szórakoztató történetet vártam. Nem voltak magasak az elvárásaim, de azt határozottan sikerült megugrania a könyvnek.

Rövid és olvasmányos könyvről van szó, iszonyat gyorsan lehet vele haladni. Nem csak ez az oka ennek, hanem az is, hogy ez egy jó könyv. Tényleg az, egy igazán humoros és kedvelhető történet, egy abszolút érdekes és kedvelhető főszereplővel, egy könnyed és laza, de mindenképpen szórakoztató stílussal, rengeteg kis poénnal és egy csipet mágiával. Vagyis adott a remek fantasy könyv, ennél jobbat aligha lehetne kívánni. A Vasdruida Krónikáit egy másik könyvsorozathoz szeretném hasonlítani. Teljesen olyan stílusra és hangulatra, mint a Napernyő Protektorátus. Tényleg, olvasás közben rögtön ez ugrott be, így ha tetszett az említett sorozat, akkor ezt is biztosan szeretni fogod.

Oberon és Atticus

Mondhatni tökéletes könyvsorozat indító kötetről van szó. Felvázolja nekünk a háttérvilágot, amit nem mutat be részletesen, csak éppen annyit láthatunk belőle, hogy felkeltse az érdeklődésünket, és hogy minél többet akarjunk megtudni róla. Persze, hogy így tesz, hisz így kíváncsian várjuk majd a folytatást. A főszereplőnk egy roppant humoros és kedvelhető fiatalember (aki habár már csaknem 2100 éves, de mégis 21-nek néz ki, a többi meg csak részletkérdés!), akinek beszólásain és gondolatain jókat mosolyogtam olvasás közben. Ő az utolsó druida a földön, és épp ezért igen különlegesnek számít a saját világában, melyben rajta kívül élnek még tündérek, vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok és ki tudja még mi. A lényeg, hogy adott egy kissé klisés urban fantasy jelleg, de valamiért mégsem éreztem annak, tulajdonképpen nem zavart, hisz egy druida lett a főszereplő, mégsem egy vámpír vagy vérfarkas.

Tényleg baromira megkedveltem Atticust, egy roppant okos, bájos, szórakoztató és harcias férfi, akit csakis imádni lehet. A nőkhöz való viszonya alapján tipikus férfinak mondanám, vagyis nem veti meg a szebbik nemet, de hát ő már csak ilyen. És ahogy a kutyájával bánik, és ahogy szeretik egymást! :) Nagyon aranyosak ők ketten, ő és Oberon. Két igazi pajtás, két igazi barát, és a kapcsolatukat az sem ronthatja el, hogy az egyikük ember a másikuk pedig egy kutya. Imádtam a beszélgetéseiket, Oberon pedig olyan aranyos, hogy még én is szívesen befogadnám és elbeszélgetnék vele. (És ez nagy szó, mert én utálom a kutyákat egyébként.)

Nincs valami nagy történet, és a "fő gonosz" se valami nagy durranás, mégis tetszett a könyv. Tipikus sorozatkezdő darabként indított el egy nagyszabású történetet, amihez még rengeteg folytatást fogunk kapni. A stílus, a hangulat, a rengeteg kis apró humor, na meg a kedvelhető és szimpatikus főszereplő és hűséges négylábú barátja adják e könyv szívét és lelkét. És habára történet nem valami emlékezetes, az utóbb említettek miatt mégis remekül szórakoztam olvasás közben. Könnyed kis limonádé ez, nem akarja megváltani a világot, és épp ezért olyan jó. Mert tudja, hogy mi és nem akar annál többnek látszani. Ha könnyed szórakozásra vágyom, egy kellemes kis kikapcsolódásra, akkor fogom folytatni a második résszel. Mert folytatni fogom, az teljesen biztos.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/kevin-hearne-hounded-uldoztetve
Értékelés: 5/4

Amy Kathleen Ryan: Szikra (Ragyogás 2.)

Fülszöveg:
Waverly, Kieran és Seth versenyt futnak az idővel – és mivel az emberiség jövője a tét, nem hibázhatnak… Miután az életét kockáztatva sikerült megmenekülnie az ellenséges hajóról, Waverly végül visszajut az Empyreanre. Az utolsó hónapokban egyedül az otthon emléke tartotta életben… csakhogy ez az otthon semmiben sem emlékeztetett arra, amit maga mögött hagyott. Fogságba esett szüleit az Új Látóhatáron kellett hagynia, most pedig szembesülnie kell azzal, hogy Kieranból szigorú vezető lett, aki Seth ellen hangolta a legénységet. Mi történt a régi Kierannal? Waverly immár nem tudja, kiben bízhat. És az egyetlen ember, akiben hinni szeretne, az a hajó ellenségének kikiáltott ragyogó rosszfiú, Seth. Waverly pontosan tudja, hogy minden még rosszabbra fordul, ha nem szabadítják ki a szüleiket, de fogalma sincs, hogyan csinálják…

Több mint egy éve olvastam az első részt, a Ragyogást, így bevallom nem sok részletre emlékszek belőle, de azért a fő történetszál és a három főszereplő karaktere még élénken él bennem. Az apró részletek talán elsikkadtak, de a lényeg megmaradt és csakis ez a fontos. Hamarabb szerettem volna olvasni a folytatást, mert igenis érdekelt, hogy mi lesz a fiatalok sorsa, és az első rész is tetszett annyira, hogy mielőtt kezembe vegyem a másodikat. Sajnos csak most jutottam el idáig, valahogy mindig valami más érdekelt jobban. Mekkora hülye voltam, hogy nem kezdtem bele hamarabb! Nem is sejtettem, hogy miről maradtam le idáig.

Már a Ragyogás is remek könyv volt a szokatlan témájával, a kompromittáló főkonfliktussal és a három remek főszereplőjével, és éppen ezek miatt tetszett annyira. Nem voltam felkészülve arra, amit ez a könyv adni fog számomra, de már rögtön az elején beszippantott és nem eresztett a végéig. Továbbra is izgalmas és érdekes a történet, továbbra is imádom a három főszereplőt, és megint úgy fejeződött be a könyv, hogy azonnal szeretném a folytatást. Remélem mihamarabb érkezik magyarul, mert nagyon szeretném tudni mi lesz a történet vége.

Kicsit féltem, hogy csalódnom kell a második részben, hisz a trilógia középső könyvei általában átívelőnek szolgálnak az első és a befejező rész között, és gyakran érezheti úgy a gyakorlott olvasó, hogy az egész csak egy rohadt nagy időhúzás a végső nagy konfliktus előtt, de szerencsére itt nem ez a helyzet. A Szikra ugyanolyan remek könyv, mint a Ragyogás, sőt... nekem jobban tetszett, mint az első rész. Talán maga a történet nem volt olyan mozgalmas, talán nem fektettek olyan nagy hangsúlyt arra, ami a múltban történt, mégis magával ragadott a történet és nem eresztett egészen a végéig. Egyszerűen képtelen voltam letenni a könyvet, így igen hamar kiolvastam.

Hogy miért tetszett ennyire? Imádtam az egész könyvön átívelő hatalmi harcokat és azt, ahogyan ez a három remek karakterek fejlődött, változott, és ahogy alakult az egymással való kapcsolatuk és viszonyuk. Waverly, Kieran és Seth mindhárman egyenrangú főszereplői lettek ennek a történetnek, és mielőtt megijednétek, hogy egy irritáló szerelmi háromszög tagjai ők, mindenkit megnyugtatok. Nem! Nincs itt semmilyen szerelmi háromszög, annak véget vetett az írónő és milyen jól csinálta! Ahogy változott a karakterek kapcsolata, ahogy váltak ellenségekből barátokká vagy épp fordítva, úgy dőlt össze a szerelmi háromszög, és remélem később se lesz feltámasztva. A három karakter nagy utat tett meg, és sok mindenen mentek keresztül, számos tragédiát éltek át, és annyira tetszett a párhuzam, ahogy a korábban pozitív karakterek negatívvá váltak, míg akit korábban ellenszenvesnek éreztem, nos, őt pedig most kedveltem meg igazán. Az írónő profi módon alakította a karakterek jellemét, a tetteik és érzéseik abszolút reálisak voltak és hihetőek.

Waverly és Kieran kapcsolata mondhatni teljesen tönkrement és ebben egyikük sem hibás. Sokat változtak, és mindketten kemény traumán vannak túl, és máshogy reagálták le a dolgokat, ami nemhogy közelebb hozta volna őket egymáshoz, hanem épphogy közéjük állt. Waverly még mindig nem dolgozta fel, amit a másik hajó emberei tettek vele és a többi idősebb lánnyal, és hogy nem tudta megmenteni a szüleiket. Bosszút szeretne állni, így tökéletesen megértettem azt, amit a "betolakodóval" tett. Kieran a saját gondjaival van elfoglalva, Seth szökött fogoly, így gyakorlatilag semmilyen támasza nem maradt, emellett a kisebb gyerekek őt okolják azért, mert nem mentették meg a szüleiket. Waverly erősnek mutatja magát, de belül mégis megtört. Ha ez nem lenne elég, talán ő az egyetlen, aki bátran ki mer állni az egyre inkább sötét útra lépő Kierannel szemben, ami persze teljesen megmérgezi a kapcsolatát a fiúval.

Kieran erős, határozott és magabiztos vezetője az Empyreumnak... vagyis szeretne az lenne. Nemesek a céljai, össze akarja fogni a gyerekeket, rendet akar tartani, és szeretné visszaszerezni az ellenséges hajóról, az Új Látóhatárról a szüleiket. Tényleg jók a céljai, csak sajnos az ezek eléréshez használt módszerek nem épp megfelelőek. Kieran szinte már tekintélyuralmi rendszert vezet be a hajón, abszolút hatalmat akar, és minél több ideje vezetője a hajónak, és minél többen "lázadnak fel" ellene, annál elszántabban akarja megtartani a hatalmat. Kieran megtört és összetört, a szó szoros értelmében. Nem az az erős és határozott vezető, aminek tűnni akar, igazából retteg és fél, hogy megint mindenki ellene fordul, retteg, hogy Seth meg akarja ölni, és éppen emiatt a félelem miatt teszi mindazt, amit. Teljesen érthető, hogy miért cselekszik úgy, ahogy, és épp ezért nem lett számomra unszimpatikus, holott negatív karakterfejlődésen ment keresztül. Jelentősen megváltozott... és nem épp jó irányba. Valamilyen szinten bukott karakter ő, egy meghasonlott lélek, aki retteg, és aki bármit megtenne, hogy ne kerüljön megint olyan kiszolgáltatott helyzetbe, mint amilyenbe egyszer volt.

Végül ott van Seth, aki mondhatni tükörképe Kierannak minden téren. Seth volt a Ragyogásban a negatív karakter, akkor ő okozta a gondokat a fiúk csapatában. Ő törte meg Kierant, és miatta lett olyan Kieran amilyen. Seth negatív karakternek indult, de aztán ahogy megismertük az indokait, láthattuk, hogy a motivációi teljesen érthetőek, és épp ezért nem tudtunk rá haragudni. Valamilyen szinten még egyet is értettünk vele, de azért persze kezelhette volna másképp a dolgokat. Sethnek is megvolt mindenre az oka, de csakúgy, mint Kieran, ő sem a megfelelő módon oldotta meg a gondjait. Kieran tükörképeként éppen fordított irányba változik. Míg Kieran pozitív hősből lett negatív, addig Seth negatív karakterből válik a Szikrában egyre szimpatikusabbá és kedvelhetőbbé. Az írónő remekül építette fel a párhuzamot a két fiú közt, nekem ez tetszett a legjobban a könyvben, és a két fiú karakterfejlődése az, ami szerintem a könyv legerősebb eleme. Mindkét fiú remek karakter, messze túlszárnyalják Waverly-t.

El sem tudom mondani mennyire tetszett a Szikra, kiváló folytatása a Ragyogásnak, sőt, az első résznél ezt a folytatást mintha sokkal erősebbnek éreztem volna. Tetszettek a hatalmi harcok a fiatalok közt, és ahogy a három főszereplő kapcsolata és viszonya alakult. Kieran és Seth két remek karakter, és a köztük húzódó egyértelmű fordított párhuzam az, ami leginkább magával ragadott a könyv olvasása közben. A könyv vége izgalmas befejező részt ígér, és épp ezért nagyon várom már a harmadik rész magyar megjelenését. Remélem a Maxim Kiadó nem késlekedik, és minél hamarabb kezemben tarthatom a záró kötetet.
Ui: A borító viszont most nem tetszik, szerintem (már bocsánat a csúnya szóért, de) nagyon ocsmány. :S Stílusra olyan, mint az első volt, de most valami mégsem jó. A színe se megkapó, a fiú se a borítón... valahogy nem működik.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/amy-kathleen-ryan-szikra
Értékelés: 5/5*

Ann Aguirre: Helyőrség (Razorland 2.)

Fülszöveg:
Pikk egy új világban találja magát. Míg odalent a társai felnőttként, a közösség teljes jogú tagjaként kezelték, a városkában csak egy gyerek a sok közül, akinek az iskolapadban a helye. Pikk képtelen megtagadni magát, hiába igyekszik beilleszkedni a kisváros életébe, makacssága újabb és újabb konfliktusokba sodorja.
Ráadásul Fakó is hűvösen és távolságtartóan viselkedik vele, míg Kósza többet akar a puszta barátságnál. Az új környezetben a barátok egyre jobban eltávolodnak egymástól. Pikk nem tehet mást: a maga útját kell járnia, bármilyen fájdalmas és magányos legyen is az.
A tanév végén Pikk őrszolgálatra jelentkezik, hogy a kiválasztottakkal együtt megvédhesse a földműveseket a korcsok egyre hevesebb és kegyetlenebb támadásaitól. Az eseménytelenül induló küldetés azonban váratlan fordulatot vesz. A városlakók által alábecsült korcsok figyelik az embereket. Terveket szőnek és várnak. El akarják pusztítani Megváltás városát, és a végső katasztrófát csak Pikk látja előre…

Még tavaly decemberben olvastam a trilógia első részét, a Menedéket, és azonnal levett a lábamról. Mondhatjuk úgy, hogy rögtön felkerült a kedvenc poszt-apokaliptikus könyveim listájára. Akkor elhatároztam, hogy mihamarabb olvasom a folytatást, és szerencsére ennek nem sok akadálya volt, hisz a következő két rész megjelent már magyarul, mégis valahogy feledésbe merült, és csak a napokban jutottam eszembe, hogy folytatnom kellene a sorozatot. Így előszedtem a Helyőrséget, és izgatottan vetettem bele magam a második részbe.

A Razorland trilógia egyértelműen a minőségibb ifjúsági könyvek közé tartozik, minden téren hozza azt, amit egy ilyen típusú könyvek hoznia kell(ene). Ha szereted a műfajt, és még nem volt alkalmad olvasni a könyveket, akkor mindenképp pótold, mert egy hihetetlen remek és érdekes történetről maradtál le idáig. Adott egy izgalmas háttérvilág megannyi kérdéssel és kalanddal, adottak a remek és szerethető karakterek, adott a sötét és világvége hangulat, de azért mellette megtalálható az elengedhetetlen tini romantika is, ami az első részben kezdődött el, és itt még hangsúlyosabb szerepet kapott.

Az első részben tetszett, hogy kalandos, mozgalmas és izgalmas volt a történet, a karakterek mentek ide-oda, szinte sosem álltak meg, miközben rengeteg minden történt velük. Sok nehézséget kellett leküzdeniük, miközben összeállt a "nagy csapat", és így összekovácsolódtak, hogy végül együttes erővel eljussanak arra a biztonságos helyre, ahol szerintük eztán viszonylag békés és nyugodt élet vár rájuk. Itt még nem volt olyan sok romantika, itt még szerencsére nem kapott nagyobb szerepet a szerelmi szál, és ennek kifejezetten örültem.

Sajnos, vagy nem, attól függ, kinek a szemszögéből nézzük a Helyőrségben kissé felcserélődtek a korábbi arányok. Az adrenalin és a kalandok erőteljesen háttérbe szorultak, szinte alig történt egy-két támadás, a karakterek szinte végig egy helyben mozogtak, most nem kellett nagy távolságokat megtenniük és mindenféle ismeretlen és új veszélyt leküzdeniük, hanem csak élniük kellett az életüket. Így akármennyire is rossz ezt bevallani, néha untam a könyvet. Az első részhez viszonyítva sokkal visszafogottabbra sikerült, és mivel a karakterek gyakorlatilag egy helyben ültek, és nem kellett semmilyen fenyegető veszéllyel sem megküzdeniük, így előtérbe került a szerelmi szál, ami nem tett jót az összehatásnak.

Nem csak a történet lassult be emiatt, nem csak az vált néhol unalmassá, hanem a korábban megkedvelt és szimpatikussá vált karaktereket is megváltoztatta és néha már irritálóvá tette. Tökéletes példa erre Pikk és Fakó. Az első részben imádtam őket, mindketten remek és komplex karakterek voltak, és tulajdonképpen még most is azok, de amit levágtak szerelmi téren, azt egy idő után nem bírtam elviselni. Pikk vadásznő énjét kedveltem meg. Erős, határozott, kitartó és épp ezek miatt abszolút kedvelhető női főszereplő. De ez a "szerelmes tinilány" énje... ennél idegesítőbbel csak igen ritkán találkoztam. Még Pikk is megjegyzi magában párszor, hogy mennyire nem szívleli a "szerelmes és romantikus énjét", és küzdött azért, hogy felülkerekedjen a tini problémáin, főleg mikor kezdett beindulni a történet a könyv második felében. Még ő is tudja, hogy mennyire apró-cseprők a gondjai, és hogy mennyire elrontotta a két fiúval való kapcsolatát, és ez mindenképp pozitívum, és annak kifejezetten örültem, hogy a végére összeszedte magát, és rájött, hogy mi a fontos és mi nem az, és abbahagyta a szerelmi nyűglődést, mert esküszöm nem lettem volna képes sokáig elviselni azt.

Fakó, Kósza, Tegan és Pikk

Nem csak Pikk fordult ki önmagából a nagy unalomban, hanem Fakó is, akit itt abszolút nem értettem. Nem hogy odament volna a lányhoz és elmondja mi a fene baja van... nem! Ő inkább besértődik, húzogatja a száját, mint egy hisztis kiscsaj, és elvárja, hogy Pikk magától találja ki, hogy mi baja van. Már az első részben is Kósza sokkal szimpatikusabb volt számomra, és még mindig őt kedvelem jobban. Tehát, bejött a korábbi félelmem, és kaptunk egy irritáló szerelmi háromszöget, amit szerencsére a könyv második felében az írónő kicsit visszafogott, és ismét a kalandokat helyezte előtérbe. A könyv első fele tehát inkább nyugisabb és itt a szerelmi nyűglődés a hangsúlyos, míg a második felében szerencsére beindulnak az események, és megkaptam az unalmas elejéért a kárpótlást, ami nagy szerencse, mert már kezdtem volna feladni a könyvet, és azt hittem nagyot kell benne csalódnom. Persze, átvezető rész, persze gondolhattam volna, de azért meg lehetett volna ezt jobban is oldani.

Azt hittem, hogy kiderül valami lényeges a korcsokról, hogy megtudjuk, kik ők és hogyan lett belőlük az, ami. Ez nem történt meg, gyakorlatilag semmi lényeges nem derült ki, amit azért bocsátok meg, mert ott van még mindig az utolsó rész, és remélem abban választ kapok a kérdéseimre. Mindenesetre a korcsok változnak, fejlődnek és okosodnak. Pikk és a többiek ezt egyértelműen észreveszik, és ez a felállás izgalmas és érdekes befejező részt ígér. De, hogy valami jót is mondjak, meg kell említenem, hogy nagyon tetszett az a rész, ahogy az írónő bemutatta, Pikk miként talál rá az új családjára, és hogy miként illeszkedik be a normális hétköznapi életbe a nevelő szülei oldalán.

Pikk ugyebár egy gyakorlatilag gyerekek vezette csoportban nőtt fel szülők és felnőttek nélkül, így nehezen szokik hozzá, hogy szerető szülőkre talált Oaks maga és Edmund személyében. Mellettük gyerek lehet, az, ami tulajdonképpen sosem lehetett igazán az Enklávéban, mellettük érezheti meg elsőnek milyen érzés az, ha valakit szeretnek és hogy milyen egy igazi családban élni. De nem csak ők vannak nagy hatással a lány életére, hanem Hosszúpuska is, aki gyakorlatilag mentorként jelenik meg Pikk oldalán. Pikk sokat tanul tőle, és a férfi talán az egyetlen, aki igazán megérti a lányt, hogy milyen is ő valójában, és hogy miért olyan, amilyen.

Kicsit más ez a könyv, mint amire számítottam, és sajnálom, hogy az eleje belassult és így unalmassá vált. Nem akartam, hogy igazam legyen, de sajnos az lett és a könyv első felében a karakterekkel együtt nekem is végig kellett szenvednem az egyébként teljesen felesleges szerelmi nyűglődéseiket. Mikor már azt hittem, hogy nem bírom tovább, szerencsére a könyv második felében beindultak az események, és megkaptam azt, amiért megszerettem az első részt, és aztán már nem volt több gond. Mégis, éppen emiatt, nem ért el nálam a második részt olyan mély benyomást, mint anno az első. Mindenesetre el fogom olvasni a záró kötetet, már csak azért is, mert érdekel mi lesz a vége, és hogy miként zárul Pikk és a csapat története.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/ann-aguirre-helyorseg
Értékelés: 5/4

Kelly Creagh: Soha már (Soha már 1.)

Fülszöveg:
Isobel Lanley, a pom-pom lány elborzadva veszi tudomásul, hogy Varen Nethers-szel kell megírnia az angol dolgozatát. A dolgozat leadási határideje hihetetlenül igazságtalan módon a rivális focicsapat elleni nagy mérkőzés napjára esik. A hűvös és tartózkodó, cinikus és éles nyelvű Varen már az elején tisztázza, hogy a dolgozaton kívül nem akar a lánytól semmit. Isobel azonban hamarosan kifogásokat kezd keresni, hogy Varen-nel találkozhasson, miközben egyre jobban elszakad barátaitól és az erőszakos és féltékeny barátjától. Isobel egyre mélyebbre merül Varen álomvilágába, ami a jegyzetfüzetébe írt sorokból kelt életre, egy világba, ahol Edgar Allan Poe félelmetes történetei válnak valóra.
Ahogy egyre jobban felfordul körülötte a világ, Isobel felfedezi, hogy az álmoknak és a szavaknak sokkal nagyobb az erejük, mint azt gondolta és, hogy a legijesztőbb valóság az, amit az elme annak hisz. Képes lesz megmenteni Varent az Őrülettől, ami fogva tartja őt vagy mindkettőjüket felemésztik Varen rémálmainak árnyai?

Nagy rizikót vállaltam, mikor eldöntöttem, hogy ezt a könyvet fogom következőnek olvasni, mert őszintén szólva csak annyit tudtam róla, hogy ez egy romantikus ifjúsági könyv, amiben egy gót fiú és egy pomponlány egymásba szeret. Nem olvastam utána részletesebben a témának, de mivel érdekes felállásnak tűnt, és most valami könnyedebbre vágytam, és mert még mindig hiszek abban, hogy a szimpla romantikus könyvek között is vannak értékes darabok, így adtam egy esélyt Creagh művének. Képzelhetitek mennyire meglepődtem, mikor elkezdett beindulni a történet és kiderült, hogy ez korántsem az a szimpla romantikus könyv, amire számítottam.

Annál valami sokkal több és annál egyértelműen egyedibb. Nem voltak nagy elvárásaim, ha őszinte akarok lenni, gondoltam végigszenvedem magam rajta, és bosszankodok egy sort ismét a klisés és hiteltelen tini romantikán, de nagy meglepetésemre ahogy haladtam előre, és egyre jobban kezdett kibontakozni a történet, azt vettem észre, hogy nekem nagyon tetszik ez a könyv, és hogy alig bírom letenni. A második felét pedig szinte megállás nélkül olvastam végig, és mikor befejeztem, akkor csak annyit jutott eszembe, hogy „Ez iszonyat jó volt!”

Ne tévesszen meg senkit a borító és a fülszöveg, bár az utóbbi azért kicsit sejteti a dolgokat, csak én annyira nem olvastam el tüzetesen, hogy megragadjon bennem az infó. Ez nem egy egyszerű romantikus ifjúsági könyv, ez annál jóval több. Egy gótikus horrortörténet, nekem legalábbis mindenképp annak tűnt, és épp ezért, mert ilyet még nem olvastam korábban, és mert hasonlít az egyik nagy kedvencemre, ezért nekem nagyon tetszett. Várakozásaimmal ellentétben élveztem a történetet, és bárkinek szívből ajánlom, aki valami egyedit keres a mai YA kínálatban.

Isobel és Varen

Isobel és Varen története nagyon hasonló a Fantasztikus labirintushoz, vagy a Darkchylde képregények alap koncepciójához. Nem akarok túl sokat elárulni, de a lényeg annyi, hogy szerencsére a könyv nem egy sablonos és klisés tini szerelemről szól, hanem egy borzongató, horrorisztikus fantasy történetről, amiben a szerelmi szál csak a körítés. Persze annak is fontos szerepe van benne, de szerencsére nem az a lényeg, és nem olyan rózsaszínesen cukormázas, amitől felfordult volna a gyomrom. Persze ha kötözködni akarnék, akkor megjegyezhetném, hogy gyakorta két hét alatt szerettek egymásba, és ez tényleg elég hihetetlen, tekintetbe véve mennyire mások egyébként, de ismétlem, a könyv stílusa és maga a fő történetszál annyira tetszett, hogy még a kis hibák se érdekeltek mellette.

Isobel és Varen egy iskolai dolgozat miatt kénytelen együtt dolgozni, és miközben közelebbről megismerik egymást, rájönnek, hogy a másik egyáltalán nem olyan, mint amilyennek korábban képzelték. Isobel körül furcsaságok történnek, és mire észbe kap egy sötét fantasy világban találja magát, ami Varen elméjének és álmainak életre kelt verziója. A fiú az álomvilágába menekülve próbált megszökni a normális életéből, az álmaiban teremtette meg saját furcsa világát és barátait, de egy idő után elvesztette az irányítást, és mindez életre kelt. Ez a világ Isobelt is hamarosan beszippantja, és a lányra marad a feladat, hogy megmentse Varent és önmagát mielőtt túl késő lenne számukra.

Pinfeathers

Nem akarok többet elárulni a történetről, de azt mindenképp érzékeltetni szerettem volna, hogy fantasy történetről van szó, és abból is egy egészen különleges darab a Soha már. Tetszett az írói stílus, a magyar fordító remek munkát végzett, olyat, amit ritkán lehet látni. Tetszettek a történetbe ágyazott versek és a végéig a történetet egyre inkább körüllengő horrorisztikus és baljós hangulat. A stílus, a hangulat, a könyv fantasy része az, amitől olyan egyedi és szeretnivaló lehet ez a történet. Isobel és Varen kissé talán sablon karakterek, és nem azt mondom, hogy a kedvenceimmé váltak volna, mégsem idegesítettek vagy untattak annyira, mint általában az ilyenek szoktak. Isobelnek persze volt egy-két fura libás megnyilvánulása, de tetszett, ahogy megváltozott, és ahogy rájött, hogy mi a lényeges az életben és mi nem az.

Varen érdekes figura az biztos, és nem sok gót fiú főszereplővel találkozhatok YA irodalomban. Mármint mindig valami übersármos pasi a főszereplőnk, most meg egy különc fiú, amit megint csak értékelni tudtam. A két főszereplőn kívül még Pinfeatherst bírtam, rá nagyon kíváncsi vagyok, így remélem a következő részekben többet megtudhatok róla és arról, hogy milyen kapcsolat van közte és Varen között. (Bár van egy elméletem, és tuti az lesz, de azért kíváncsi vagyok, mit hoz ki ebből a történetszálból az írónő.)

Most kifejezetten örülök neki, hogy van folytatása a könyvnek, és annyira izgi lett a vége, hogy tudom, hamarosan olvasni fogom a folytatást, mert egyszerűen tudnom kell, hogy mi történik. Isobel és Varen története egy borzongató, horrorisztikus kaland, amit bátran ajánlok mindenkinek, aki unja már a megszokott, sablonos és kiszámítható ifjúsági könyveket. Nem hittem volna, hogy ennyire magával ragad a történet, nem hittem volna, hogy ennyire fog tetszeni, de így lett. És higgyetek nekem, ezen én csodálkozom a legjobban. Mégis, tud valamit az írónő, megérezte mi az, amivel megfoghat magának. Remélem a folytatás nem lesz csalódás, mert azt nagyon sajnálnám, de majd meglátjuk. Ígéretes a kezdet, és nagyon érdekel hogyan alakul tovább egy különös páros kalandja.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/kelly-creagh-nevermore-soha-mar

Értékelés: 5/5

Victoria Schwab: Felszabadulás (Az Archívum 2.)

Fülszöveg:
Mackenzie Bishop, az Őrzők egyike, akinek feladata, hogy megakadályozza az erőszakos Történeteket kijutását az Archívumból, nemrég kis híján maga is egy Történet keze között lelte halálát. Most pedig, amikor az új iskolában új tanév kezdődik, Mackenzie igyekszik új életet is kezdeni – és maga mögött hagyni a nyáron történteket. A továbblépés azonban nem könnyű – különösen akkor nem, ha az ember álmát a történtek és a Történetek kísértik. A múlt persze múlt és már nem okozhat több fájdalmat, amikor azonban egy rémálom Mackenzie ébren töltött perceiben is újra és újra felbukkant, az Őrző kénytelen eltűnődni azon, vajon tényleg annyira biztonságban van-e, mint gondolja.
Mindeközben emberek tűnnek el nyom nélkül, és látszólag az egyetlen közös bennük Mackenzie – aki ugyan biztos benne, hogy az Archívum többet tud, mint amennyit elárul, mielőtt azonban ezt bebizonyíthatná, ő maga válik az első számú gyanúsítottá. És ha Mac nem találja meg az igazi bűnöst, akkor mindent elveszíthet: nem csupán az Archívummal való kapcsolatát, hanem az emlékeit is – sőt, akár még az életét is. Vajon képes lesz-e Mackenzie kibogozni ezt a rejtélyt, mielőtt ő maga is végleg fennakadna az őrült történések hálójában?

Egy újabb könyv, ami csaknem hónapok óta csücsül az egyébként egyre hosszabb várlólistámon, és végre sikerült rászánnom magam, hogy kézbe vegyem és elolvassam. Mostanában azon irányelv szerint próbálok választani olvasmányt, hogy a korábban megkezdett sorozataimat kellene folytatni, épp ezért gondoltam erre a könyvre. Habár az első rész, Az Archívum nem nyerte el a tetszésemet annyira, mint szerettem volna, mindig is érdekelt a folytatás, így bizakodva kezdtem neki.

A Felszabadulás nem váltotta meg a világot, és ha röviden kellene róla véleményt nyilvánítanom, akkor annyit írnék, hogy pontosan azt kaptam tőle amit vártam az első rész után. Mármint nem volt olyan nehéz kitalálni, hogy mire számítsak, hogy miként fog folytatódni a történet, épp ezért nem okozott nagy meglepetéseket, amit mindenképp sajnálok, mégis olyan egyszeri kellemes olvasmány volt. Habár nem váltotta meg a világot, valamiért mégsem untam magam rajta, így viszonylag gyorsan kiolvastam. Azt hittem, ez lesz a befejező kötet, de ezek szerint tévedtem, hisz elég lezáratlan véget kapott, és biztosan lesz még folytatása. Fura, nem is értem, honnan vettem én azt, hogy ez csak kétrészes könyv. Na mindegy, nem is ez a lényeg.

Mellébeszélés helyett mondanom kellene néhány szót magáról a könyvről is, hisz az lenne itt a dolgom, és gondolom titeket is az érdekel. A Felszabadulás pontosan olyan lett, mint az első rész, ha az tetszett, akkor ez is fog, ha nem, akkor ez sem. Így a véleményem is hasonló az első részéhez. Még mindig úgy hiszem, hogy az alap ötlet kiváló és egyedi, csak ebből ennél sokkal többet ki lehetett volna hozni. Nagy elszalasztott lehetőség ez az írónő részéről, és nagyon sajnálom, hogy egy ilyen klisés tini könyvet fabrikált köré, mert ennél sokkal, de sokkal jobbat is lehetett volna ebben a témában írni. Mint mondtam az alapötlet egyedi. A halottak Történetként kelnek életre, és az Őrzők feladata, hogy begyűjtsék őket és mindenkit eljuttassanak az archívumba, ahol rendszerezett polcokban tárolják őket. Mackenzie a nagyapját követve lett Őrző. Az első részben egy elszabadult és pusztító terveket szövögető Történetet kellett megállítania, és most a korábban történtek utóhatásaival kell megküzdenie.

Tulajdonképpen a Felszabadulás és Az Archívum lehetne egyetlen nagy vastag könyv is, hiszen az események szorosan kapcsolódnak egymáshoz, a kettő együtt olyan, mintha egy nagy kerek egész történet lenne, és az mindenképp tetszett, ahogy a folytatás kiegészíti az első részt. Mégis megmaradtak a korábbi hibák, a néhol idegesítő tini történetszálak, mint mondjuk az erőltetett gimis "jelenetek" és az "én normális életre vágyom, mint mindenki más" monológ, meg a szinte már "elengedhetetlen gimis haverok, akik előtt titkolózni kell".

És ne felejtsük el, hogy Mackenzie ismét magánakcióba kezd, holott az első részben is majdnem belebukott, és igazán tanulhatott volna a hibájából. De nem! Megint elköveti ugyanazt a hibát, megint megkerüli az archívumot, megint titkolózik előttük és Wesley előtt is, csak hogy ő maga számolhasson le ismét Owennel. Mert az legutóbb is milyen jól sikerült, nem? Nem értem én, és nem tudtam vele egyet érteni. Owen ismét az orránál vezette a lányt, és habár a végére csak rá jött, hogy Owen megint a bolondját járatta vele, azért mégis majdnem sikerült megint átvágnia őt. Nem értem, hogy bízhatott meg újra a fiúban, és nem értem, hogy miért nem kért segítséget, hogy leszámoljon vele. Nem szégyen az, ha valaki segítséget kér, ha egyébként szüksége van rá.

Ez a könyv pontosan azt adta számomra, amit vártam tőle az első rész után. A Felszabadulás Az Archívum tökéletes kiegészítése és folytatása, minden jó és rossz elemével együtt. Mackenzie-t valahogy most sem tudtam megkedvelni túlzottan, és még mindig úgy hiszem, hogy az alap ötlet kiváló, csak a kivitelezés hagy némi kívánnivalót maga után. Számomra ez a könyvsorozat egy erős közepes semmi több, és sajnálom, hogy csak ennyit tudott belőle kihozni az írónő. Sokkal, de sokkal több potenciál lenne ebben az alap ötlet miatt. Kár, hogy az írónő ezzel nem tudott élni.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/victoria-schwab-felszabadulas
Értékelés: 5/3