Pittacus Lore: Egyek a végsőkig (Lorieni Krónikák 7.)

Fülszöveg:

A ​mogadoriak megszállták a Földet. Hadihajóik ott lebegnek a jelentősebb városok fölött, és nem akad olyan ország, amelyik nyíltan szembe merne szállni velük. Már csupán a Védők állnak az útjukban, ám nekik társakra, katonákra lenne szükségük ahhoz, hogy felvegyék a harcot a megszállókkal.

Összefognak az USA hadseregével, ám talán még ez is kevés, további erősítésre van szükség. A segítség váratlan helyről érkezik: kiderül, hogy szerte a világon sok más tininél is ugyanúgy kifejlődtek tálentumok, ahogy John, a Negyedik legjobb barátjánál, Samnél. Johnéknak mindenképp a mogoknál hamarabb el kell érniük ezeket a fiatalokat, különben az ellenség a maga sötét céljaira használja fel őket és képességeiket.

Ám a mogadoriak már annyi mindentől megfosztották Johnt – az otthonától, családjától, barátaitól, és még azt is elvesztette, akit mindennél jobban szeretett –, ezért nem érzi késznek magát arra, hogy veszélybe sodorja mások életét. Pedig már nincs mit veszítenie, ráadásul egyszer csak kifejlődik egy elképesztő új tálentuma. Ennek révén ő maga válhat a mindent eldöntő fegyverré.

Kockáztatja-e vajon az életét, hogy megmentse az emberek világát, vagy belátja, hogy az egységben mutatkozó erőre hagyatkozva még ennél is többet remélhet?

Elsővel Malajziában végeztek.

Másodikkal Angliában.

Harmadikat Kenyában ölték meg.

Nyolcadik Floridában halt meg.

Sorra legyilkolták őket.

Aztán az egész emberiség ellen fordultak.

Nem hagyjuk, hogy a Föld is a Lorien sorsára jusson. Elérkezett a végső leszámolás ideje.

Egy újabb könyvsorozathoz értem, aminek az utolsó része épp most került sorra, így sikerült azt befejeznem. Mint már korábban említettem az idei év egyik nagy célja olvasás terén, hogy a korábban megkezdett sorozatokat befejezzem vagy haladjak velük amennyire csak lehet és persze attól függően, hogy mennyi részük jelent meg idáig magyarul. Persze ez a célkitűzés csak azokat a sorozatokat érinti, amik érdekelnek annyira, hogy folytassam őket. Sajnos sok olyan van, amelyiknél egy vagy két rész után rájöttem, hogy ez a történet engem nem érdekel vagy szimplán csak nem tetszik, azokat pedig nem fogom folytatni. Túl kevés az idő és olyan könyveket akarok olvasni, amik érdekelnek és/vagy amiket szeretek.

A Lorieni Krónikák sosem lett a hatalmas kedvencem, egy erősen átlagos de még a jobb kategóriából való YA könyvsorozatként viszont mindig lekötött annyira, hogy olvassam tovább, és hát most értem el az utolsó részhez, mely az Egyek a végsőkig nevet viseli. Utolsó rész, a nagy összecsapás, a végső leszámolás, és a lezárás, amire mindenki várt és ami felé végig haladtunk. Itt már nincsen több titok, mindenki arra az oldalra került, ahol lennie kellett és mindenki tudja, hogy nincs tovább, hanem meg kell küzdeni a nagy harcot. A lorieniek, az emberek és emberi védők összefognak a mogadori megszállás ellen és itt csak az egyik fél győzhet.

Nem nagyon tudok mást mondani erről a részről, tényleg csak ennyi történik benne. Hőseink összejönnek a nagy harcra, felkészülnek a nagy harcra, majd megvívják a nagy harcot. Ennyi. És ha bárki azt képzeli, hogy nem az lesz a történet vége, mint ami minden YA könyvnek a vége szokott lenni, az nagyot fog csalódni. Egy ideig olyan jelek voltak, hogy kicsit tragikusabb lesz a lezárás, de aztán csak nem halt meg senki fontos és nem mondok semmi újdonságot, a gonoszok le lettek győzve, a jók meg lettek mentve, a hősök tették, amit tenniük kellett és ennyi. Mert ilyen véget szoktak kapni az ehhez hasonló könyvek.

Ismét két narrátort kapunk, továbbra is felváltva John és Hatodik szemén keresztül látjuk az eseményeket, így éppen emiatt többnyire két szálon fut a sztori. Mivel a nagy harc, a nagy leszámolás, a nagy csata a lényeg (és nem véletlen hangsúlyozom ki annyira, hogy minden „nagy” és „epikus”), de tényleg csak ez, így elég mozgalmas és látványos akciót kaptunk, szinte sosem ült le a történet, mindig pörögtek az események, mindig történt valami, nem lehetett rajta unatkozni. Ha filmben néztem volna akkor egy nagyon akció dús fantasy/sci-fi pörgött volna le a szemem előtt. És most nem azt mondom, hogy ez rossz dolog, mert értem hogy ez volt itt a lényeg, de mellé lehetett volna nagyobb hangsúlyt fektetni a lélektani dolgokra is.

Persze megkapjuk John esetében a gyászát és azt, ahogy magában próbálja feldolgozni Sarah halálát, és erre fektet némi hangsúlyt az író, ezt elismerem, de ezen kívül a többiek karakterével semmi nem történik, de tényleg semmi. Csak ott vannak és harcolnak, amikor kell és kész. Annak ellenére, hogy Hatodik az egyik narrátorunk az ő lelki világával se nagyon foglalkozik az író, holott neki szintén lenne oka némi önmarcangolásra vagy lelki drámára. Hisz miatta halt meg Sarah és még Setrakis Rát se sikerült valójában megölnie. Ezért érezhetne némi bűntudatot, szégyent vagy önmarcangolást. De nem, Hatodik csak harcol tovább és kész. Értem én, hogy Hatodik nem egy érzelgős karakter, hanem rideg és racionális, de azért ilyen történések után éppen az lenne a reális ha ő is összezuhanna egy kicsit.

Az egyetlen akinél próbált az író valamiféle összetettebb történetszálat kreálni, az Ötödik karaktere, aki próbálja a maga módján jóvá tenni korábbi árulását és bűneit és segíteni a csapatnak, de még erre se fektetett olyan nagy hangsúlyt, hogy nagyobb jelentőséget kapjon ez a történetszál. A többiekről pedig már inkább nem is beszélek, és nem azért mert nem akarok, hanem mert nem tudok. Velük gyakorlatilag semmi nem történt ebben a részben, csak ott voltak, harcoltak és kész. Marina, Kilencedik és Ella annyira háttérbe szorult, annyira jelentéktelenné váltak ebben a részben, hogy mintha ott sem lettek volna a könyvben, de tényleg. Amikor kellettek a képességeik, akkor persze az író előszedte őket a harchoz, de azon kívül mintha benne se lettek volna ebben a könyvben, mintha jelentéktelen mellékszereplők lennének a többiek mellett. Nagyon sajnálom, mert Marina és Kilencedik amúgy korábban remek karakterek voltak és hiányoltam, hogy velük is történjen valami érdemleges és érdekes.

Kissé felemás érzéseim vannak a könyvsorozat utolsó részével kapcsolatban. Mint egy hosszú sorozat, hisz mégis csak hét részről beszélünk, lezárása egészen korrekt lett, a nagy harcokkal, csatákkal és leszámolással. Grandiózus lezárás ami illik egy tini fantasy-hez. De mint önálló könyv, azért hagyott maga után némi kívánnivalót, mert a harcokon és az összetűzéseken kívül nem sok más történt benne. Néhány fontos karakter pedig gyakorlatilag annyira a háttérbe lett szorítva, hogy néha azt is elfelejtettem, hogy ők is léteznek. Számomra így kissé csalódás ez a lezárás.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/pittacus-lore-egyek-a-vegsokig

Értékelés: 5/4

V.C. Andrews: Virágok a padláson (Dollanganger saga 1.)

Fülszöveg:

A szerző első öt könyve – Anya és lánya, Sötét angyal, Kárhozottak, Az éden kapuja – megérdemelt sikert aratott Magyarországon is. S most elkezdjük a világhírnevét megalapozó – ugyancsak öt regényt felölelő – Dollanganger család történetét, melynek minden egyes kötete páratlanul sikeres bestsellerré vált az Amerikai Egyesült Államokban.

Olvasók milliói követték végig megbabonázva a Dollanganger gyerekek szívszorító történetét – a gyerekkortól a felnőttéválásig – hogy megtudják mi volt az a szörnyű titok, amely a család szenvedéseit s borzalmas tragédiáját okozta.

Bevallom őszintén először a 2014-es filmet láttam, de azt ne kérdezzétek, hogy mégis hogy került velem szembe, mert arra nem nagyon emlékszem. Annyit érdemes azonban tudni, hogy a film rögtön magával ragadott a maga tragikus és kissé sötét hangulatával és mikor megtudtam, hogy könyvből készült, akkor nem volt kérdés, hogy valamikor a könyvet olvasni fogom. Nem új könyvről van szó, hanem elég régi ha úgy vesszük és nem is fantasy, amit én annyira imádok, hanem a Virágok a padláson egy tragikus igaz történet. Már ha elhisszük ahogy az első rész kezdődik, bár ha engem kérdeztek, miért ne lehetne valós történet? És ha így nézzük, akkor még szomorúbb és megdöbbentőbb az egész.

A Dollanganger gyerekek, Cathy, Chris, Cory és Carrie élik boldog és idilli életüket szerető anyjuk és apjuk társaságában, amíg apjuk meg nem hal egy váratlan autóbalesetben. Anyjukkal, Corinne-al magukra maradnak és mivel a nő így már nem tudja egyedül finanszírozni korábbi megszokott életmódjukat, így kénytelen a gyerekekkel együtt visszaköltözni a gazdag szülei hihetetlen hatalmas házába. Családja korábban kitagadta őt, így most azzal a céllal tér vissza, hogy elérje apjánál, hogy megbocsásson neki és visszavegye a végrendeletébe így a férfi halálakor ő örökölhesse a hatalmas vagyont.

Közben hihetetlenül mogorva és bigottan vallásos anyjával is meg kell birkóznia, aki nem szívesen fogadja vissza a lányát és annak négy gyermekét, akiket nyíltan gyűlölni kezd és ezt nem is fél kimutatni feléjük. De miért tagadták ki Corrine-t a szülei 20 évvel ezelőtt és a nagyanyjuk miért gyűlöli annyira a négy gyermeket? Ez itt a nagy kérdés. A történetről legyen elég ennyi így az elején és gondolom figyelmeztetnem se kell senkit, hogy ez a kritika innentől fogva spoileres lesz, így aki nem szeretné tudni a nagy titkokat, az inkább ne olvasson tovább. Hanem olvassa el magát a könyvet vagy nézze meg a filmet.

A "porcelánbabák": Chris, Cathy, Cory és Carrie (és a gyűlölt nagymama)

A könyv E/1 személyben meséli el nekünk a gyerekek történetét, Cathy, az idősebbik lány szemén keresztül. Rögtön itt tennék egy kis megjegyzést, mert én jobban örültem volna annak, ha mondjuk nem csak egy nézőpontból kapjuk meg a történetet, hanem mondjuk mellé lehetett volna még rakni a Chris nézőpontot is. Engem mondjuk érdekeltek volna az idősebbik fiú gondolatai, hogy miért volt olyan, amilyen. És jó lett volna egymás mellett látni kontrasztban a két főszereplőnk gondolatait és érzéseit. Mert az írónő akárhogy is emelte ki Cathy-t főszereplőnek, szerintem Chris mellette ugyanolyan fontos szereplő, és annak is kellett volna lennie.

A könyv csaknem három év eseményeit öleli fel, a boldog gyerekkortól kezdve a padlásra zárva töltött három nyomorúságon éven át egészen a gyerekek szökéséig. És ha valaki azt hinné, hogy halál unalmas dolgok történhettek amíg a gyerekek be voltak a házba zárva, azt ki kell ábrándítanom, mert ők cseppet sem unatkoztak, hanem újabb és újabb kihívásokat gördített eléjük az élet, új és új nehézségeket és problémákat, amit mind meg kellett oldaniuk. Mert ami úgy indult az elején, hogy csak ideiglenes megoldás, abból életük legrosszabb és legkegyetlenebb három éve kerekedett.

Nagyon szomorú ez a könyv, mert végig együtt lehet érezni Cathy-vel és a testvéreivel, velük együtt borzadtam el a dolgokon, amik történtek velük és amin keresztül kellett menniük. És mindenben az a legszomorúbb, hogy pont amiatt az ember miatt kellett ennyi szenvedésen keresztül menniük, akiben a leginkább bíztak, akit a legjobban szerettek és akire igazából számítottak volna. Az anyjuk volt az, aki miatt mindezt végig kellett szenvedniük, nem is a „gonosz” nagymama, és ez a legtragikusabb az egészben.

Mivel mindenkit Cathy szemén keresztül látunk, így van egy kis torzítás az egyes karakter jellemének ábrázolásában. Hiszen egyértelműen pozitív embernek vannak lefestve azok, akiket Cathy szeretett, majd mellé negatívnak, akiket nem kedvelt. Persze ez a torzítás éppen az E/1 személyben való mesélésnek az egyik hátránya (ha talán a legnagyobb), de azért annyira nem sokban különböznek a valós karakterek attól, ahogyan a lány látja őket. Talán a legnagyobb kérdés ezen a téren maga Chris karaktere, aki azért lássuk be tett pár eléggé megkérdőjelezhető dolgot a húgával (és még finoman fogalmaztam), és mindezek ellenére Cathy mégsem csinál belőle negatív gonosztevőt, hanem továbbra is pozitív színben tünteti őt fel.

2014-es film plakát

És itt szeretnék rákanyarodni a történet legkényesebb témájára, a rokonok közötti szerelmi kapcsolatokra, a vérfertőzésre. Mint kiderül, Corrine és a gyerekek apja Christopher rokonok voltak, a férfi a félnagybátyja volt a nőnek, mikor megismerték egymást és egymásba szerettek. Corrine vallásos szüleivel szembemenve elszöktek, összeházasodtak és ezért tagadták ki őket a családból. Ez még mondhatnátok annyira nem durva, hisz azért nem olyan nagy a rokoni kötelék, talán egy nem ennyire vallásos és bigott családban, nem lett volna ebből akkora balhé. Éppen emiatt a botrány miatt gyűlöli a nagymama a négy gyereket, mert szerinte meg se szabadott volna születniük és hogy biztos ők a pokol fattyai és így tovább.

Ha azt hinnétek ez így elég kényes téma, akkor jön a többi. A padláson bezárva töltött három év megpróbáltatásai, nehézségei és szenvedései, a közös tragédiák, és hogy bezárva egymás mellett nőttek fel gyerekekből tinédzserekké, a két idősebb gyereket annyira közel hozza egymáshoz, hogy egymásba szeretnek. Igazából ők se értik, hogy mi történik velük, azt viszont tudják, hogy helytelen amit éreznek, de egyszerűen képtelenek bármit tenni az érzéseik ellen.

Ha engem kérdeztek abszolút reális, ami velük történt és cseppet sem irreális, sőt az lett volna inkább az irreális ha nem kezdenek el másként érdeklődni egymás iránt. A közös tragikus életük, a sok-sok nehézség, és hogy nekik kellett gyakorlatilag gondoskodni a két kisebb testvérükről, nem csoda, hogy más érzéseket is lángra lobbantott bennük, mint szimplán testvéri szeretet. Azt a párhuzamot már meg sem említem, hogy míg Cathy az apjukat istenítette és imádta, Chris inkább az anyjukért volt oda és mivel a két gyerek szinte a szülei tükörképe, így nem csoda, hogy végül egymásban találták meg a szerelmet. Amit mindannyian tudjuk, hogy nem kellett volna, de ilyen az élet.

Szeretnék néhány szót szólni a nagymamáról és az anyjukról, Corrine-ról. Közöttük szintén volt egy párhuzam, amit nagyon jónak találtam. A könyv eleje úgy indul, hogy a nagymama a gonosz, aki kínozza, lenézi, megveri és szidalmazza a gyerekeket, ő zárja be őket a padlásra, ő kínozza őket lelkileg és testileg. Ekkor még az anyjuk számukra a mentsvár, akitől várják a megoldást a problémára. És ahogy haladunk előre a történetben, ahogy elmaradnak Corrine látogatásai, ahogy nyilvánvalóvá válik, hogy már szemernyit sem érdekli őt a gyermekei sorsa, úgy fordul meg a dolog. És aztán a végén kiderül, hogy ez a sok szenvedés nem is a nagymama hibája, hanem az anyjuk tette velük mindazt a sok rosszat, és miatta történt majdnem minden rossz dolog. Corrine egy egoista és önimádó nő, akit a vagyonon és önmaga szépségén kívül semmi, de semmi nem érdekel és hogy megszerezze az apja vagyonát, azért bármire képes… de tényleg bármire. Még a saját gyerekeitől sem rest megszabadulni. Nem csoda, hogy a végére minden gyermeke meggyűlölte őt, nem is érdemelt mást.

Akár igaz történet, akár nem, engem mélyen megérintett ez a könyv és nagyon tetszett. Szomorú volt olvasni az elejétől a végéig, és habár a vége kicsit pozitív, de mindannyian tudjuk, hogy még csak eztán következnek az igazán nagy dolgok. Felnövéstörténet, árulás, szeretet, gyűlölet, minden megtalálható ebben a könyvben, ami kell. Fordulatokkal megspékelt sztori egy olyan szerelem történettel, ami talán a legnagyobb tabu a világon. Van még egy második rész szintén Cathy szemszögéből, azt is olvasni fogom, amint sorra kerül, mert habár korábban láttam a filmeket, de most is igaz a mondás, hogy a könyvek mindig jobbak, mint a filmek.

Ui: Az előző mondatom ellenére azért szívből ajánlom a 2014-es filmet, a maga nemében jó lett, sőt így utólag azt is elmondhatom, hogy mint könyvadaptáció majdnem tökéletesen sikerült. Csak a könyvben lévő tényleg durva dolgokat hagyták ki vagy egyszerűsítették le. De a maga nemében a film is remek, mindenkinek ajánlom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/v-c-andrews-viragok-a-padlason

Értékelés: 5/5

Gail Carriger: Szívtelen (Napernyő Protektorátus 4.)

Fülszöveg:

A lélektelen Lady Alexia Maccon ismét alaposan felforgatja Londont…

Ezúttal azonban nem a saját hibájából szakadt a nyakába a baj. Amikor egy őrült kísértet megfenyegeti a királynőt, Alexia veszi kezébe az ügyet – és a nyomok a férje sötét múltjába vezetnek.

Mindezt megtetézi a húga (döbbenetes!) csatlakozása a szüfrazsett-mozgalomhoz, Madame Lefoux legújabb találmánya és tarajos zombisülök áradata – Alexiának arra sem marad ideje, hogy saját előrehaladott terhességével foglalkozzék.

Vajon sikerül rájönnie, ki akarja megölni a királynőt, mielőtt túl késő lenne? Megint a vámpírok szervezkednek, vagy az áruló ezúttal farkasbundát visel? És egészen pontosan micsoda fészkelte be magát Lord Akeldama második legjobb szekrényébe?

A legutóbbi könyv ami a kezeim közé került a Napernyő Protektorátus sorozat negyedik része, ez is egyike azoknak a sorozatoknak, amiket még évekkel ezelőtt kezdtem el és azóta nem sikerült befejezni. Na, de ami késik nem múlik és már itt is vagyok vele. Csak az volt a nagy problémán a kezdés előtt, hogy szégyen nem szégyen bevallani, nem sok mindenre emlékeztem az első három részből. Pontosan az ilyenek miatt hasznos a könyves kritikák írása, mert most évekkel később el tudtam olvasni az akkoriban írt véleményemet az egyes részekről és ez máris segített az emlékek felelevenítésében.

Gail Carriger könyvsorozata egy különlegesen kreatív és roppant módon egyedi sorozatként vonult be az emlékezetembe, melynek minden egyes része igencsak szórakoztató volt a maga módján. Egy steampunk regényről beszélünk, ha valaki esetleg ezt nem tudná, és ezzel most így mindent elmondtam róla. Ha ez pedig nem lenne elég, akkor kapunk mellé sok-sok humort, egy kisebb nyomozási és természetfeletti szálat, és ami megadja az egésznek a bukéját az maga a könyv stílusa és írásmódja. Nem tudom milyen eredeti angol nyelven, mert én magyarul olvastam, de a magyar fordítás szerintem mindig is remek volt. Csavaros, kissé mesterkélt, fennkölt, humoros de ezek mellett mégis roppant olvasmányos és szerethető.

Véleményem szerint a könyv stílusa és írásmódja a legnagyobb erőssége és ha maga a történet nem szólna semmiről, én állítom még akkor is tudnám olvasni a végtelenségig. Szerencsére ez nem így volt, mert igenis szólt valamiről a könyv, bár ez a rész valahogy annyira nem lett mozgalmas és kalandos, mint amilyenek a korábbiak voltak. Lehet azért mert a terhes, vagyis hogy inkább a könyv szavaival éljek a „gyermekteherrel megáldott” Alexia igencsak a végét járta már a dolognak, így szülés közeli állapotban most nem tudott annyit rohangálni és ugrálni, mint korábban. Mondjuk az állapota azért annyira nem tartotta vissza a zűrtől és a balhétól, mert még így is sikerült kinyomoznia egy merénylet összeesküvést, rendet tenni a falkában, és mindezt persze úgy, hogy közben igyekezett legjobb úrinői formáját hozni.

Alexia és Conall

Alexia még mindig szerethető főhős, nagyon bírtam, de nem csak ő, hanem a többiek szintén hozták a formájukat. Emlékeztettek rá, hogy miért szerettem annyira magát a főszereplőnket, mint karaktert, és arra is, hogy Alexia és Conall miért olyan aranyos páros. Mindig imádtam olvasni az évődéseiket és ahogy csipkelődtek egymással. Persze Alexia néha elnyomja maga mellett a férjét, és Conall azért néha bánhatna erősebb kézzel a feleségével. Hisz ha már terhes, akkor igazán megülhetne a hátsóján abban a kilenc hónapban. Nem mintha Alexiát olyan könnyű lenne visszatartani, de azért néha igenis szükség lett volna rá.

Aztán ott vannak a nem olyan jelentős, de annál érdekesebb mellékkarakterek, akik közül ebben a részben én Lord Akeldamát és nagy meglepetésemre Alexia húgát, Felicity-t bírtam a legjobban. A piperkőc, bájgúnár vámpírlord Akeldama egy egyéniség, nincs erre jobb szó, őt nem lehet nem szeretni. Imádnivaló minden egyes felbukkanásával és megjegyzésével. Felicity pedig a korábbiakkal ellentétben most nem idegesítő szerepet kapott, hanem inkább a további humorforrást hozta magával, amitől talán elég röhejes lett a karaktere, de a humorból sosem elég, így ezt most megbocsátjuk neki.

Nem csalódtam a könyvsorozat negyedik részében, hozta a korábbiak színvonalát, mind stílusban, humorban, történetben és persze a remek karakterek sem maradtak el. Nagyon szeretem a könyv stílusát, még akkor is el tudnám olvasni hosszú órákon át, ha maga a történet nem szólna semmiről. A magyar fordítás pedig mindenképp dicséretet érdemel. Kicsit függővéges a lezárás, kíváncsi vagyok mi lesz ebből, bár van egy-két sejtésem, de majd meglátjuk. Ha minden igaz még van az ötödik könyv és az az utolsó rész a sorozatban. Igyekszem hamarosan sort keríteni rá.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/gail-carriger-szivtelen

Értékelés: 5/4

Tahereh Mafi: Ne engedj (Ne érints 5.)

Fülszöveg:

Juliette rövid hivatali ideje Észak-Amerika főparancsnokaként katasztrófába torkollott. Ráadásul támogatás és útmutatás helyett Warner összetörte a szívét, amikor kiderült, hogy sötét titkokat rejtegetett előle a származásával kapcsolatban.

A drámai eseményekkel zárult szimpózium után Juliette-nek szembe kell néznie családjával, megrázó eredettörténetével és a Regeneráció valódi törekvéseivel, miközben gyermekkorának olyan emlékei is felszínre törnek, melyek örökre megváltoztatják kapcsolatát azokkal, akiket igazán szeret.

Vajon elég erős ahhoz, hogy a legkilátástalanabb helyzetben is felülkerekedjen a körülötte egyre csak sűrűsödő sötétségen?

Igen, még mindig a korábban megkezdett könyvsorozatok befejezése a fő cél. Igen, most is eszerint választottam ki a következő olvasmányomat. És igen ismét egy sorozat sokadik része következett. Nevezeten a Ne érints sorozat ötödik része került most sorra, ami a Ne engedj címet viseli. Viszonylag friss élményeim vannak a korábbi részekről, mert tavaly olvastam őket, így mindenre pontosan emlékezve kezdtem el az ötödik részt.

A negyedik rész egy nagy függővéggel zárult, amit aztán igen gyorsan lerendezett az írónő, sőt ha pontos akarok lenni, akkor nem csak hogy lerendezte, hanem át is írta. Juliette és a többiek békéje a feje tetejére áll és kiderül, mégse olyan jó minden, ahogy azt korábban hitték és hogy a Regeneráció igenis szervezkedik a háttérben ellenük. Örültem ennek a fordulatnak, mert eddig teljesen irreálisnak tartottam, hogy egy 17 éves csitri lány kinevezi magát főparancsnoknak és ez ellen senki sem tiltakozik az egész országban. Mint kiderült, ez a nagy közöny csak csel volt és a Regeneráció igenis munkálkodott a háttérben, hogy hőseink békéje ne tartson sokáig. Juliette és Aaron eltűnik, Kenji és a többiek pedig próbálják őket megtalálni és kiszabadítani.

Aaron és Juliette

Nem valami hosszú ez a rész, elég zsenge kis olvasmány, amiben ha őszinte akarok lenni nem sok akció történik. Ha nincsenek benne nagy harcok és akció, akkor kérdezhetnétek mi a fene történik benne. Nos, ez a rész vitathatatlanul inkább a lelki drámákra és a nagy leleplezésekre helyezte a hangsúlyt. Juliette és Aaron megtudja az igazságot önmagáról és a közös múltjukról, mert hogy sokkal több volt az ő történetükben, mint azt eddig hitték. Kiderül a Regeneráció valódi célja és törekvései, valamint az, hogy ki áll a dolgok hátterében. Sajnos én már tudtam, hogy Anderson nem halt meg valójában, így a visszatérése nem ütött akkorát, bár talán jobb lett volna, ha halott marad. Nem sok újdonságot adott hozzá a történethez, csak folytatta szadista játszmáit Aaron és Juliette ellen, és most sem hazudtolta meg magát. Az egyik történetszálon Juliette és Aaron múltja elevenedik meg előttünk, amíg a jelenben ők ketten fogságban sínylődnek.

Kenji és Nazeera

A másik történetszál nagy meglepetése, hogy kaptunk Kenji nézőpontot, ami kissé furcsa volt nekem, de aztán megszoktam. Kenjit még mindig imádom, és jó volt róla többet olvasni, sőt azt is megtudni, hogy miként gondolkodik, kiről és miről mit gondol. Ezen a vonalon tovább haladva Nazeera szintén nagyobb szerepet kapott és kiderültek a lány valódi céljai, valamint tovább építette az írónő a Kenji és Nazeera szerelmi szálat, aminek az előző részben vetette el a magjait.

Kicsit úgy érzem, hogy elég sok szerelmi ömlengést kaptunk ebben a részben, mert egyrészt jött a szokásos Juliette és Aaron adag, és mellettük már itt volt Kenji és Nazeera is. Nem mintha a két párost össze lehetne hasonlítani, mert teljesen mások, de nekem ez a két tinirománc már több volt a kelleténél főleg hogy így mindkettőt saját narrálás során kaphattuk meg. Juliette és Aaron persze továbbra is remek páros és a sok titok és szenvedés után, ők igazán megérdemelték, hogy végre úgy tűnik most már normálisan egymásra találtak. Ők aranyosak voltak. Velük szemben viszont a Kenji és Nazeera szálat kissé megalapozatlannak érzem, szerintem túl hamar jöttek össze. Ha az írónő jobban kidolgozta volna ezt a szálat, akkor sokkal jobbat ki lehetett volna ebből hozni. Úgy érzem Nazeera-t annyira még mindig ismerhettük vagy szerethettük meg, hogy igazán érdekeljen a sorsa és a karaktere, kicsit olyan semmilyennek tűnik Kenji mellett. Nem tudom, lehet csak én gondolom így.

Nagyon sok minden nem történt ebben a részben, ám szerencsére kiderültek a titkok és a korábban elfedett hazugságok, megismerjük Juliette és Aaron múltját, de most már tényleg, és kapunk két szerelmi páros ömlengést és édelgést azok minden pozitív és negatív aspektusával. Olyan „átvezető” rész érzésem van ezzel az ötödik könyvvel kapcsolatban, minden ami történt és minden ami kiderült épp a nagy finálé, a nagy leszámolás felé vezet. Én pedig izgatottan várom ezt a nagy lezárást, ami bízom benne ennél jóval kalandosabb és akció dúsabb lesz.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/tahereh-mafi-ne-engedj

Értékelés: 5/4