Interview with the vampire (Interjú a vámpírral ) 1. évad összegzés

A történet:

Mindenkit ​érdekelnek a vámpírok.

Évszázadok óta foglalkoztatják a képzeletet, hátborzongató történetek hősei, elkárhozott, démoni teremtmények, az éjszaka gyönyörű vadászai, akik embervérre éhezve lesnek gyanútlan áldozataikra. Ezek a mesék olyannyira lenyűgözőek, hogy egyesek szinte már megszállottan rajonganak értük.

Talán éppen ezek a gondolatok jutnak eszébe annak az ifjú újságírónak, aki egy nap különös felkérést kap: valaki, aki azt állítja magáról, hogy vámpír, szeretne interjút adni neki. Ám bármire is számít, egy különc pozőr helyett valódi démont talál. A döbbent riporter szeme előtt megelevenednek a mesék, életre kelnek a legendák, s míg a különös, korszakokon átívelő történet kibontakozik, megismerhetjük egy szörnyeteg emberi lelkét, vágyait, ösztöneit, évszázados kutatását igazságok és válaszok után, s megtudhatjuk, hogy az egyetlen dolog, ami enyhítheti az örök élet kínját, a szerelem. (Anne Rice: Interjú a vámpírral könyvének fülszövege)

Kezdjük azzal, hogy mennyire imádom a könyvből készült 1994-es filmet, és hogy milyen nagy kedvencem Anne Rice Vámpírkrónikák könyvsorozata, így senkit se fogok meglepni azzal, hogy mikor megtudtam, hogy tévésorozatot készítenek belőle, akkor ujjongva fogadtam a hírt. Aztán telt az idő és szinte semmi se történt, és mikor már majdnem elkönyveltem magamban az egészet egy halott projektnek, akkor befutottak az első casting hírek, és onnan nem volt megállás. Persze engem is kisebb sokként ért a hír a casting bejelentések után, és aztán pedig újabb sokkot kaptam, mikor megérkeztek az első információk a tévésorozatbeli változtatásokról, így rögtön megcsappant a lelkesedésem a sorozat felé, és egy időre elfelejtettem a dolgot.

Mivel az egyik, ha talán nem a legnagyobb kedvenc vámpíros könyveimről van szó, iszonyatosan nagy elvárásokkal vártam a sorozatot, és már az első változtatások kiakasztottak és felidegesítettek, mert egyszerűen nem értettem mi szükség volt rájuk. Vagyis ha pontosabb akarok lenni, akkor aztán megértettem, hisz ahogy Louisból és Claudiából néger karaktert kreáltak, így nem maradhatott a történet az eredeti korszakban ahol játszódott, kénytelenek voltak későbbre tolni néhány évtizeddel, ahol azért már egy kicsit jobb volt a négerek helyzete és a világban elfoglalt helyük. Persze még ekkor sem a modern korról beszélünk, mert hát Louis tévésorozatbeli karakterének egyik fő jellemzője az lett, hogy küzd a négerekkel szembeni előítélet ellen, és láthatjuk, hogy ez milyen nehéz volt akkoriban az 1900-as évek elején.

Tudom, hogy megint nem leszek népszerű a véleményemmel, és őszintén szólva nem érdekel, mert akkor is le fogom írni, hogy nem értem miért kellett Louis és Claudia karakterét megváltoztatni, sőt ha már itt tartunk, akkor nem csak őket változtatták meg, de Armandról majd később szeretnénk néhány szót szólni. Tehát… miért kellett Louis és Claudia karakterének hátterét és így az eredettörténetüket megváltoztatni? Mi célja volt mindennek a mai túltolt és minden egyes filmbe és sorozatba beletolt politikai korrektségen kívül? Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy ha adott egy remek alapanyag, remek karakterekkel, háttértörténettel és mindennel, ami kell egy izgalmas történethez, akkor miért kell azt erőltetett és indokolatlan módon megváltoztatni?

Egyszerűen képtelen vagyok felfogni és nekem ne jöjjön senki azzal, hogy de hát manapság már nem lehet olyan film vagy sorozat, ahol a kisebbségeket, mindenféle nemzetiségűeket vagy más nemi beállítottságukat nem ábrázolnak megfelelő mennyiségben és minőségben, mert ezt értem (habár nem értek vele egyet, de ez más téma), csak azt nem értem, hogy itt mi szükség volt erre. Hisz ahogy később haladunk előre a sztorival, akkor igenis jönnek majd nem csak fehér karakterek, hanem mindenféle nemzetiségűek, tehát később igenis reprezentálva lettek volna ők is. Még szerencse, hogy Lestat karakteréhez és hátteréhez nem nyúltak hozzá, mondjuk azt már biztos nem fogadta volna senki ilyen egyszerűen. Sajnálom, de ezekkel a sok változtatással nem tudok kibékülni akkor sem, ha végül is nem sült el olyan rosszul a dolog.

A másik könyvhöz képest történő változtatás ami nem tetszett az Claudia karakterének „megöregítése”. Igen, itt is értem, hogy a könyvbéli Claudia egy ötéves kislány, és egy ötéves kisgyerek nem tudja sosem eljátszani ezt a karaktert és annak szenvedéseit és valamennyire meg kell öregíteni az adaptációban. Az 1994-es filmben ezt olyan jól megoldották, hisz ha jól emlékszem ott 11 éves lett, ami habár öregebb, mint a könyves karakter, de azért még mindig gyereknek tekinthető. Ezzel szemben itt a sorozatban ha jól emlékszem 14-15 éves lett, ami azért már nem biztos, hogy gyereknek tekinthető, sőt ha úgy öltözik és viselkedik, akkor talán egy nagyon fiatalosnak kinéző fiatal nőnek is el lehet adni.

Mondom miért volt problémám mindezzel. Egyrészt túlzottan a szexualitásra építették fel a karakter drámáját, és hogy tinédzsert kreáltak belőle, Claudia egy idegesítő és roppant ütnivaló tinip*a lett, amivel még annál is unszimpatikusabb karakter lett belőle, mint amilyen eredetileg lehetett volna. A könyvbéli Claudia sosem volt nagy kedvencem, bár mindig is értettem és átéreztem a karakterének a drámáját és a szenvedését, de itt a sorozatban olyan idegesítően picsogott és nyávogott végig, hogy egyszerűen képtelen voltam elviselni. Ugyanúgy bosszantott minden egyes megjelenésekor, ahogy Lestat-ot. És nem ez a legnagyobb probléma a sorozatbeli Claudia karakterével, hanem az, amit egy külföldi kritikában is olvastam és amit én se tudnék jobban megfogalmazni.

Claudiából tinédzsert kreáltak és ezzel elvették a karakter drámájának és szenvedésének a lényegét. Hisz a könyvben és az 1994-es filmben épp az a lényeg, hogy Claudia egy gyermek testben ragadt felnőtt nő, akinek a személyisége az évek múlásával egy felnőtt nőévé válik, ezzel szemben örökre gyereknek fog kinézni. Mivel gyereknek néz ki, így egyedül képtelen boldogulni az életben, főleg abban az időszakban amikor ők éltek, ezért örökké Louis-hoz és Lestathoz vagy akár bármely más felnőtt emberhez van láncolva az életében. Mindig másra kell majd támaszkodnia.

A sorozatbeli Claudia egy tinédzser és ahogy a sorozatban is láttuk, ha nagyon akarja, akkor felnőtt ruhákba öltözik és simán eladhatja magát egy fiatalosnak kinéző felnőtt nőnek és így bármikor tud magáról gondoskodni, nincs szüksége senkire. Van egy olyan rész, ahol Claudia egy időre elhagyja Louist és Lestatot és egyedül él évekig, tehát ha nagyon akarja, akkor abszolút megoldható a dolog. Épp ezért a sorozatbeli Claudia „hatalmas” drámája hiteltelen és minden tét nélküli, hisz ha annyira elege van a két „apjából” akkor miért nem hagyta ott őket a francba és kezdett új életet valahol messze tőlük, főleg hogy senki se tartotta volna vissza?

A harmadik ami szúrta a szemem és szintén nem értettem mi szükség volt erre, az Armand karakterének ilyen ostoba és érthetetlen módon történű behozása. Ha már most az elején be szerették volna hozni Armandot, akkor miért kellett Rashid néven bemutatni és egy másik karakterként eladni az elején? Miért nem lehetett már rögtön Armandként behozni a sztoriba? Az már csak a hab a tortán, hogy Armand se pontosan úgy néz ki, mint ahogy a könyv szerint kellene neki, de legalább most fiatal fiú külsőt kapott, és félig-meddig sikerült megragadni a karakterének az esszenciáját, a szolgálatkészségét, a szolgalelkűségét… már persze amennyit láthattunk belőle ugyebár. Őszinte leszek, nem olyan rossz ez a kicsit módosított Armand (bár alapból kenterbe veri az 1994-es filmben bemutatott Armandot, amit sosem szerettem, mert a könyvbéli Armand a második nagy kedvenc karakterem Lestat után), de jobban örültem volna, ha nem így mutatják be, hanem inkább csak a második évadban bukkan fel új karakterként.

Ilyen sok panaszkodás és negatívum után viszont szeretnék rátérni arra, hogy miért lett remek az első évad. Mert igenis remek, az egyik legjobb új sorozat, amit az idén láttam. Az első évad a könyv nagyjából első felét fedi le, a második évad a könyv második feléről fog szólni, ha minden igaz. Ez egy roppant jó döntés volt a készítők részéről, mert így bőven volt és lesz idő mindenre, nem kellett sietni és kapkodni a történettel, alaposan és részletesen be lehet mutatni a karaktereket, kapcsolataikat, ellentéteiket, érzelmeiket, vágyaikat és problémáikat. Mindenkire bőven jutott idő, sőt van akire talán túl sok is, de legalább így nem kellett sehova se kapkodni.

Külön tetszett az alap koncepció módosítása, miszerint Louis 50 évvel az első interjú után újra felkeresi Daniel-t, hogy 50 év távlatából, immár a mai modern világban újra elmondja a férfinak a történetét, amit ugyebár egyszer már megtett 1973-ban. (Hisz az első könyvben 1973-ban ad interjút Louis Danielnek.) Mivel Louis másodjára meséli el a történetet, a sok-sok változtatást a könyvhöz képest, Daniel se hagyja figyelmen kívül és kérdőre vonja Louist érte. (Sőt, elég gyakran ki is osztja, amit vicces volt nézni és Louis is néha csak meresztgette a szemét az időseb Danielre.) Mert hogy 50 éve nem így mesélte a sztorit, ahogy most 2022-ben, és épp itt jön az egész szépsége. Louis ugyebár mindig egy megbízhatatlan narrátor volt és mind később kiderül azért nem teljesen úgy történtek a dolgok, ahogy azt ő előadta az újságírónak. Louis csak a saját szemszögéből, a saját igazságát meséli el, nem törődik másokkal és meg se próbálja érteni a másik oldalt. Akkor tisztul ki aztán a kép, mikor később Lestat és Armand is előadja a saját verzióját a sztoriról.

Lestat karakterét szerintem tökéletesen sikerült életre kelteni, én belekötni se tudok. Remek színészt választottak a szerepre, mintha csak az életre kelt Lestat lenne külső és belső tulajdonságok esetében is. Persze mint ahogy fentebb írtam Louis narrálja a sztorit, így mi azt a Lestatot látjuk jelenleg, akit Louis megismert és akinek Louis felé mutatta magát. Lestat egy roppant komplex és sokrétegű karakter, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem igaz az a sok jó és talán még több rossz tulajdonság, amit Louis lefestett róla, de korántsem ez a teljes kép, mert Lestat ennél sokkal bonyolultabb. Lestat múltja, gyengeségei, nehézségei és drámája akkor érthető meg majd igazán, mikor elérünk a saját könyvéhez és teljesen megismerhetjük őt. Itt még csak egy szeletet látunk belőle, ami halovány része csak a teljes képnek.

Imádtam Louis és Lestat kapcsolatának kissé toxikus és abuzív, de legalább nyílt ábrázolását, amit az 1994-es filmben még nem mertek meglépni, de ma már nyugodtan lehet… és te jó ég, mennyire imádtam a kapcsolatuk intenzív dinamikáját. Remek páros voltak ők és rajtuk keresztül követhettük végig hogy milyen az, ha egy egyébként remekül induló boldog kapcsolat aztán az idő múlásával kihűl és végül elhal. És ezen még egy gyerek se segíthet, hisz Claudia jelenléte se segített megmenteni a kapcsolatukat, sőt a végén inkább csak jobban rontott rajta. Jó volt látni a Lestat és Claudia ellentét felépítését és fokozatosan kicsúcsosodását, ami aztán a végső leszámoláshoz vezetett ugyebár. Igaza volt Louisnak abban, hogy Lestat és Claudia túlságosan hasonlítanak egymásra, és talán épp ezért voltak képtelenek elviselni egymást és dűlőre jutni az ellentéteikben, mert egyikük se akart engedni, és addig nem nyugodott, amíg a másik fölébe nem kerekedett és neki nem lett igaza. Az ironikus a dologban pedig az, hogy Claudia sosem ismerte volna el, de pont, hogy sokkal jobban hasonlított jellemében és tulajdonságaiban Lestatra, mint Louisra valaha.

Összegezve tehát nem meglepő az első évad hatalmas sikere és rengeteg pozitív visszhangja, mert az első évad valóban remekül sikerült, még a néhány számomra negatív dolog ellenére is. A történet remekül felépített és izgalmasan halad előre, a karakterek remekek, kapunk jó sok erotikát, erőszakot és vért, ahogy azt egy vámpíros történetben illik, és szerencsére nem kellett kapkodni, mindenre bőven volt idő. Nekem nagyon bejött az első évad és iszonyatosan várom a másodikat. Aztán pedig bízom benne, hogy a könyvek szerint folytatódik tovább a sztori a többi évad során, mert annyi remek történet van Louis interjúra után, amit még el lehetne mesélni, hogy remélem ezeket is látni fogjuk a sorozatban.

Értékelés: 10/8

Előzetes:

House of the Dragon (Sárkányok háza) 1. évad összegzés

 

A történet:

A Trónok harca eseményei előtt nagyjából 200 évvel veszi kezdetét a történet, mely bemutatja az akkoriban fénykorát élő Targaryen dinasztia bukásához vezető út első nagy lépését, a csak Sárkányok táncaként emlegetett Targaryen polgárháborút kirobbantó legfőbb eseményeket és magát a polgárháborút. A Sárkányok tánca során a Targaryen dinasztia két csoportra szakadva önmaga ellen küzd, hogy ki fejére kerüljön a hőn áhított korona és ki szerezze meg a hatalmat. A polgárháború véres évei alatt rengeteg ember hal meg, maga a Targaryen családból is szinte majdnem mindenki meghal, csakúgy, ahogy sárkányaik nagy része és a háború után már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt volt. (Saját leírás)

Régóta nem vártam már úgy sorozatot, mint ezt, mert hát lássuk be, hogy az utóbbi 2-3 évben (főleg a koronavírus miatti leállások miatt) elég gyatra filmek és sorozatok jöttek ki. Idén úgy tűnik, hogy végre újra beindult a szórakoztatóipar és egymás után jelennek meg a jobbnál-jobb sorozatok, aminek én kifejezetten örülök. Ezek közül az egyik a Sárkányok háza volt, ami igazán érdekelt, mert nagy Trónok harca rajongóként nem volt kérdés, hogy nekem ezt látnom kell. Bevallom kicsit féltem, hogy a Trónok harca után milyen lesz ez a sorozat, de szerencsére jól sült el a dolog. Az első évad 10 részből áll, a részek nagyjából 60 percesek, én felirattal néztem.

Rögtön azzal kezdeném, hogy azon kívül, hogy a Trónok harca előzménysorozatáról van szó, és ugyanazoknak a családoknak az ősei szerepelnek itt is, akiket korábban megismertünk, szerintem nem lehet, sőt egyenesen nem szabad a két sorozatot összehasonlítani és egymáshoz méricskélni. A Trónok harca teljesen más történettel, más fő koncepcióval, ezernyi karakterrel és történetszállal operált. Vele szemben a Sárkányok házában teljesen más a fő történetszál, sokkal kevesebb a karakter és még kevesebb a fő karakter, és teljesen más stílusban mesél, más dolgokon van a hangsúly. Főként a Targaryen dinasztiára fókuszál, itt ők vannak a középpontban, ami azért remek, mert történelmük egy igazán izgalmas és egyben tragikus időszakát követhetjük majd nyomon.

A készítők úgy döntöttek, hogy az első évadot teljes egészében a polgárháborúhoz vezető események bemutatásával töltik ki. Alapjáraton értem az okát, és valószínűleg nem nagyon lehetett volna máshogy megoldani a dolgot, mert valahol csak el kell kezdeni, ám emiatt rögtön ki is térnék a sorozat kettő, ha netán talán a két legnagyobb hibájára. Az első évad több mint 20 év eseményeit meséli el, így csak a legfontosabb pillanatokat kiragadva, mert hát nincs mindenre idő, aminek az lett a következménye, hogy kapkodva, összecsapva és sokszor értetlenül ugrál a sztori előre az időben.

Vannak olyan események amiket nagyjából nem is látunk, hanem csak egy-két szóban utalnak rájuk, így aki nem ismerte előtte a történetet, vagy nem olvasta a könyvet, amiből a sorozat készült, az csak nézett nagy szemekkel, hogy akkor most mi is van. Olyan karakterek kapnak sok játékidőt, akiket így az elején nyugodtan hátrébb lehetett volna még szorítani, hiszen később bőven lett volna idő még velük foglalkozni. Emellett pedig olyan karakterek kapnak kevés időt, akik sokkal fontosabbak vagy érdekesebbek lettek volna, és mégis alig láthattuk őket. (Nagy szívfájdalmam, hogy alig kaptunk valamit Harwin Strong karakteréből, holott én annyira kíváncsi lettem volna arra, hogy milyen kapcsolat volt Rhaenyra és közte. Hisz ha 3 gyereket is szült neki, akkor csak nem egy semmitmondó légyottról volt szó, nem igaz?)

A sorozat másik nagy hibája szerintem az, ami szintén a nagy időugrásokból adódik, hogy az évad első felében egyes karakterek fiatalkori énjét látjuk, majd az évad másik felében már az idősebb felnőtt énjét, amit itt színészcserével oldottak meg a készítők. Félreértés ne essék, nem a színészcserével van a gondom, mert ezeknél a karaktereknél igenis indokolt volt a döntés, így végül is jól oldották meg, hanem inkább azzal, hogy akkor miért nem a teljes főbb színészgárdánál ugyanígy csinálták? Vagy ha nem színészcserével, akkor sminkkel, maszkkal, hajváltással vagy valahogy a többieken is jelezni kellett volna az idő múlását.

És az a legfurább az egészben, hogy Viserys királynál teljesen jól megoldották a dolgot, hisz ott ugyanaz a színész volt végig, de sminkkel és maszkkal fokozatosan öregítettek rajta. Aztán ott van Daemon, Criston Cole, Rhaenys és Corlys Velaryon akik 20 év alatt szinte semmit nem öregedtek. Daemonnál próbálkoztak más-más parókákkal jelezni az idő múlását, de a másik háromnál még erre se vették a fáradtságot, így ők mint valami halhatatlan lények 20 év alatt teszem azt semmit sem változtak. Amitől szerintem tisztára nevetségesen néztek ki a többiek mellett, akiken látszott valahogy az idő múlása. Úgy tűnik, mintha a készítők elfeledkeztek volna róluk, hogy talán őket is öregíteni kellene valahogy.

Aztán nem szeretném kihagyni Rhaenyra és Alicent "barátokból ellenségek" kapcsolatának bemutatását az évad során. Szerintem ez egy remek ötlet volt és nagyon jól működhetett volna, ha valahogy jobban és alaposabban kidolgozzák. Mert amit végül kaptunk az kicsit nevetséges, de inkább csak röhejes a maga a módján. Ha olyan nagy barátnők voltak korábban, akkor Alicent komolyan csak azért képes volt "öri-harit" fogadni, mert Rhaenyra egyszer hazudott neki? Jó, értem én, hogy nem volt szép dolog hazudni, de komolyan egy kis hazugság miatt képes volt teljesen a nagy barátnője ellen fordulni és rögtön örök haragot kiáltani felé? És ha már itt tartunk, akkor igenis Alicent volt az, aki elkezdte a hátba szúrást, amikor minden szó nélkül és anélkül, hogy azt megbeszélte volna Rhaenyra-val, hozzáment annak az apjához. Amiért ugyebár Rhaenyra később megbocsátott neki, szóval eztán Alicentnek egy rossz szava se lehetett volna semmire. Tényleg jó ötlet lehetett volna ez a "barátokból ellenségek" dolog, csak itt irtó bénán lett felvezetve.

A következő amit nem értek, és amivel nem tudok sehogy se megbarátkozni, hogy miért kellett a Velaryon ház tagjait "lebarnítani". Nem, nem vagyok rasszista, és mindenki felé nagyon is elfogadó vagyok, béke, szeretet és miegymás, mielőtt bárki nekem ugrana emiatt. Csak fel nem tudom fogni, hogy ha egy könyvben egy adott karakter le van írva valahogy, akkor azt miért nem lehet a sorozatban ugyanúgy megcsinálni? Gyűlölöm ezt a mai trendet, hogy rengeteg könyves karaktert a filmben vagy a sorozatban teljesen máshogy ábrázolnak. Sőt engem nem csak az zavar, ha más bőrszínük lesz, hanem az is, ha csak más a hajszínük vagy a szemszínük. És azt már meg sem említem, hogy a Velaryonok sötétbarna bőréhez mennyire röhejesen festett az ezüst hajuk. Kövezzetek meg, de egyszerűen képtelen vagyok ezzel a mai túltolt és erőltetett trenddel megbékélni, és szerintem sosem fogok.

Na, de hogy azért valami jót is mondjak, azért összességében igenis tetszett az első évad az eddig felsorolt hibái ellenére. Felvezetőnek megfelelt, és aztán a második évadtól indulhat a valódi harc, mert amit eddig láttunk, az semmi se volt az ezután következőkhöz képest. Rhaenyra remek központi karakter, az ő karaktere és karakterfejlődése lett talán a legjobban ábrázolva az évad folyamán, ami mondjuk nem meglepő, hisz kvázi kinevezhetjük főszereplőnek is akár. Mellette másik nagy kedvencem Daemon, szerintem ezzel senkit nem leptem meg. Daemon szempontjából van egy kis hiányérzetem, mert talán az ő  karakterén lehetett volna még kicsi mélyíteni, de erre van még idő a folytatásban.

Ha oldalt kellene választanom, akkor számomra nem kérdés, hogy a Feketékkel lennék, hisz Rhaenyra a jogos királynő, ez nem vitás, a Zöldek a trónbitorlók és az árulók. Hovatovább az se segít a dolgon, hogy a Fekete csapatban sokkal érdekesebb és szerethetőbb karakterek sorakoznak fel, hisz Rhaenyra és Daemon mellett ott vannak még Rhaenyra fiai és a Valeryonok. Ezzel ellentétben a Zöldek csapatában olyan irritáló és "ütnivaló" karakterek sorakoznak egymás mellett, mint Otto Hightower, Criston Cole, a Lannister testvérek vagy épp idősebb Aegon. Na jó, Aegon annyira nem idegesítő, ő inkább valamiféle comic-relief karakternek tekinthető a maga módján. Szegény nem tehet róla, hogy királyt csinálnak belőle, miközben ő a háta közepére se kívánja a koronát és az ezzel járó felelősséget. A Zöldek közül Aemond az egyetlen, aki nem egy rakás szerencsétlenség, de ő meg majdnem olyan hataloméhes és pszichopata, mint maga Daemon, szóval olyan mintha Daemon karakterének koppintása lenne csak épp fiatalabb kiadásban. Érdekes ellenpólusai lehetnek egymásnak a folytatásban.

Összességében nekem tetszett az első évad a hibái ellenére, főleg ha figyelembe vesszük hogy eztán nem lesz több időugrás és színészváltás, így ezeken legalább már túl vagyunk. Imádtam a sok-sok sárkányt, jó volt látni ezt a "sárkánydömpinget" és hogy némelyik kiemeltebb szerepet is kapott a történet során. Az első évad felvezetőnek elment a grandiózusabb folytatáshoz, csak kár hogy két évet kell várni a második évadra. Én mindenesetre nagyon várom.

Értékelés: 10/7

Előzetes:

Karen M. McManus: Lehull a lepel (Lehull a lepel 1.)

Fülszöveg:

Ebben ​a magával ragadó, lerakhatatlan történetben megtudhatjuk, mi történik akkor, amikor öt idegen együtt sétál be egy terembe, de csak négyen jönnek ki élve onnan. Figyelj nagyon, és talán sikerül megoldanod a rejtélyt. Hétfő délután a Bayview gimi öt diákja büntetését tölti egy osztályteremben. Bronwyn, az ész, a Yale-re készül, és soha nem szegi meg a szabályokat. Addy, a 

szépség, a tökéletes bálkirálynő megtestesítője. Nate, a bűnöző, most feltételes szabadlábon van dílerkedés miatt. Cooper, a sportoló, bajnok baseball játékos. És Simon, a különc, a Bayview gimi hírhedt pletykarovatának szerkesztője. Csakhogy Simon nem éli túl a büntetést. Mielőtt még kijöhetnének a teremből, Simon meghal. A nyomozók szándékosságot sejtenek a halál körül. Simon hétfőn halt meg, keddre viszont pletykaáradatot tervezett nyilvánosságra hozni legismertebb osztálytársairól. Ezzel pedig mind a négyüket a gyilkosság gyanúsítottaivá teszi. Vagy az is lehet, hogy mindannyian egy szabadon portyázó gyilkos bűnbakjai? Mert mindenkinek vannak titkai, nem igaz? De vajon milyen messzire mennél el, hogy ne lepleződj le?

Én tényleg nagy reményekkel álltam neki ennek a könyvnek és tényleg szeretni akartam, mert nagyon érdekes történetet írt le a fülszöveg. Gondoltam mi lehetne izgalmasabb egy kis nyomozásnál, főleg ha érdekes és komplex karaktereket kapunk mellé. Mellesleg imádom a Breakfast Club (Nulladik óra) című tini filmet, ez a könyv pedig tisztára olyan, mintha annak lenne az újragondolása valamilyen szinten. Tehát minden adott lehetett volna ahhoz, hogy nagy kedvenc legyen számomra a könyv, de sajnos nem lett az. Mondom miért.

Persze a legfontosabb az volt számomra, hogy mi lesz a rejtély megoldása a végén, és mondanom sem kell, hogy ebben csalódtam a legnagyobbat. Ha pontos akarok lenni nem is a rejtély megoldása a problémám, mert azt még valamilyen szinten jónak gondolom, inkább a rejtély mögötti "kérdések" azok, amiket nem tudok hova tenni. Lássuk akkor. Tehát Simon öngyilkos lett és direkt akarta gyanúba keverni a négy másikat, hogy ezzel szívassa meg őket csak mert..... *hatásszünet*.... mert szerinte mindannyian valami "rosszat" tettek ellene a múltban. A "rossz" persze annyiban kimerül, hogy például egy lány nem Simonnal, hanem egy másik fiúval jött össze, vagy hogy elfelejtették meghívni egy iskolai versenyre meg ehhez hasonlók.

Mikor kiderültek ezek a mögöttes okok én csak pislogva fogtam a fejem, hogy ez most komoly? Nem akarok gonosz lenni, de ezek olyan pitiáner ügyek, hogy nem értem mi járt az írónő fejében, mikor kitalálta ezeket a mögöttes magyarázatokat. Én azt hittem, hogy szegény Simont totálisan "kicsinálták", mint mondjuk Hanna-t a 13 okom volt könyvben, és ha mondjuk hasonló dolgok történtek volna Simonnal, mint ott Hanna-val, akkor valamilyen szinten jogos lett volna a bosszúja, ha úgy vesszük. Ehelyett Simon olyan pitiáner ügyek miatt akarta tönkre tenni a négy másik életét, hogy egyszerűen nem tudtam komolyan venni.

Jó, az mondjuk teljesen nyilvánvaló, hogy Simon nem volt teljesen normális, és azt sem értem, hogy a fiú halála után, miért pont rögtön a négy másikat kezdték egy gyilkossággal gyanúsítani. A cikkek miatt? Ez hülyeség, mert Simon nem csak négyükről írt " durva leleplező" cikkeket, hanem nagyjából az egész iskoláról. Ha négyük közül ölte volna meg valaki, akkor miért pont akkor csinálta volna, amikor közösen vannak iskola utáni elzáráson? Hogy magát is gyanúba keverje? Azt meg sem említem, hogy a rendőrség totál nulla IQ-val folytatta le a nyomozást, és helyettük a tiniknek kellett kibogoznia a szálakat. Olyan teljesen nyilvánvaló dolgokra ők jöttek rá, minthogy fel kellene törni Simon blogját és megnézni, hogy oda ki, mit és mikor írogatott vagy hogy Simon milyen oldalakat olvasgatott és akkor egyből rájöhettek volna, hogy Simon totál kattant volna és hogy semmi sem az, aminek tűnt.

A másik amivel problémám volt a lapos és egysíkú karakterek. Még maguk a szereplők is kimondják a könyvben, hogy mindannyian a tini filmek karaktereinek klisés megtestesítői, és te jó ég mennyire azok! Félreértés ne essék, tudom én hogy már mindent láttuk sokszor és szinte lehetetlen újat mutatni, és alapjáraton nem az a baj, hogy klisések a karakterek. Hanem az, hogy ennek ellenére nem kaptak mélységet, nem lettek úgy megírva, hogy ne zavarjon az, hogy mindannyian egy kliséhalomból építkeznek.

Bronwyn, Addy, Cooper és Nate

Talán ha ki kellene emelnem a két jobban sikerült karaktert, akkor Coopert és Addy-t mondanám, de őket is csak azért, mert az ő saját történetszáluk érdekesebbre sikerült, mint a másik kettőé. Cooper a saját önelfogadása útját járja végig, miközben próbálja levetkőzni a félelmét, hogy mi lesz vele, a családjával és a sportolói karrierjével, ha kiderül, hogy meleg. Addy pedig habár külső nyomásra, de rájön, hogy az élet, amit addig élt, nem is olyan jó, mint hitte, és hogy igenis több van benne egy szőke cicababánál, és hogy nincs szüksége senkire, de főleg férfira nem ahhoz, hogy boldogulni tudjon az életben. Addy átalakulását és karakterfejlődését volt a legjobb végig követni, nekem ő lett a kedvenc karakterem.

Nate és Bronwyn alapjáraton jó kis karakterek lehettek volna, mert mindkettőben megvolt a potenciál, de annyira nem tudtam őket komolyan venni, mikor az összes káosz közepette ők csak azzal voltak elfoglalva, hogy mennyire egymásra vannak gerjedve, holott alapjáraton most kezdték el csak egymást megismerni valójában. Pár nap alatt totálisan egymásra kattannak és utána lejátszanak egy Rómeó és Júlia típusú szerelmi nyavalygást, amitől a végére a hajamat téptem, mert én nem ilyesmiről akartam volna olvasni egy elvileg rejtélyközpontú, nyomozásról szóló könyvben. Nem a szerelmi szál a gond, hanem az, hogy túl nagy hangsúlyt kapott, és a szerelmi nyavalygáson túl néha mellékesen az eszükbe jutott, hogy ja őket épp gyilkossággal gyanúsítják.

Minden adott lehetett volna ahhoz, hogy egy jó kis történet kerekedjen ebből, mert az alap ötlet szerintem remek. Csak sajnos béna és random magyarázatokat kaptunk a végén a rejtély megoldására, és tele volt rakva logikai bakikkal a könyv, amik mellett nem tudtam szó nélkül elmenni. A négy főszereplőnk egy kliséhalmaz, akik ennek ellenére lehettek volna érdekes karakterek, ha kapnak némi komplexitást, de itt sajnos ez csak részben valósult meg. Addy lett a kedvencem, talán ő a legjobban sikerült karakter, ha választani kell. Sajnálom, mert sokkal jobb könyvet vártam, mint amit kaptam, és ezek után nem is tudom, hogy meg merjem-e nézni a sorozatot, amit a könyvből készítettek. Talán adok neki egy esélyt, talán ott többet kihoznak a történetből és a karakterekből, mint itt.

Ui1: Ha valaki megmagyarázza nekem a béna magyar címet, annak megköszönném. Miért nem volt az jó címnek, hogy "Egyikünk hazudik"???

Ui2: Most komolyan lesz a könyvnek folytatása? És miről fog szólni, ha egyszer ez egy lezárt történet? Miért kell mindent erőltetve folytatni???

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/karen-m-mcmanus-lehull-a-lepel

Értékelés: 5/3

Holly Black: A semmi királynője (A levegő népe 3.)

Fülszöveg:

A ​hatalmat sokkal könnyebb megragadni, mint megtartani. Jude alaposan megtanulta ezt a leckét, amikor mérhetetlen hatalomért cserébe lemondott a gonosz király, Cardan feletti uralmáról.

Tündérfölde száműzött halandó királynéjaként elveszettnek érzi magát, a semmi királynőjének. Ám megfogadja, hogy mindent visszaszerez, amit elvettek tőle. Az esély kétszínű ikertestvére, a szintén halandó Taryn képében érkezik meg, akinek az élete veszélybe kerül.

Jude kénytelen vállalni a kockázatot, és visszatérni a veszedelmes tündérudvarba, valamint szembenézni a Cardan iránti érzéseivel, hogy megmentse a nővére életét. Csakhogy sok minden megváltozott Elfhonban a távozása óta. Háború közeleg. Jude beférkőzik az ellenséges tábor mélyére, és ő maga is belekeveredik a véres politikai csatározásba.

Amikor egy eddig szunnyadó, ám igen erős átok elszabadul, pánik söpör végig a vidéken, és Jude választani kényszerül a becsvágya és az embersége között…

Nagy meglepetésemre rögtön beleszerettem a trilógia első részébe, és szerencsére a második rész se okozott csalódást. Izgatottan vártam mi fog történni az utolsó részben, és most hogy befejeztem, kicsit felemás érzéseim vannak vele kapcsolatban. Nem azt mondom, hogy rossz lett volna, mert kiolvastam alig egy-két nap alatt, hanem inkább úgy fogalmaznék, hogy nem teljesen voltam elégedett azzal, ahogy a történet és a karakterek sorsa alakult.

A pozitív dolgok közé tartozik mindenképp, hogy a történet még mindig olvastatja magát. Black tud írni az holt biztos, szinte le se tudtam tenni, mert mindig érdekelt mi fog történni a következő fejezetben. Még jobban "komolyodott" a történet és most már tényleg kitört a háború, csak nem épp az, amire korábban számítottunk. Bár gondolhattam volna, hogy a végső nagy ellenfél nem a tengeri birodalom lesz, hanem inkább Madoc és a hatalomvágya. És Madoc igenis erős és agyafúrt ellenfél volt, tényleg ő kellett ide, mert így még izgalmasabbá tette a történetet.

Madoc

Jude és Madoc kapcsolata nagyon bonyolult és szerintem néha ők maguk sem tudják, hogy ők most egy oldalon állnak vagy épp ellenségek. Mert lássuk be, hogy igenis Madoc az oka mindannak a rossznak, ami Jude-al és a testvéreivel történt gyerekkoruk óta, miatta kerültek a tündérek földjére, miatta lett olyan az életük amilyen. És habár ezért haragudniuk kellene rá, de azért tudjuk, hogy Jude és Taryn akkor se tudna már normális emberként a földön élni, ha akarnának. Ők pedig nem akarnak, főleg Jude, aki a hatalom megszállottja lett eközben. Tehát Madoc volt az, aki végül is olyanná formálta Jude-t, amilyen lett.

És Madoc igenis megszerette az ikreket, annak ellenére, hogy nem ők az igazi vérszerinti gyermekei. Kicsit keserédes ez az egész, mert van egy mondat, ami tökéletesen kifejezi Jude és Madoc kapcsolatát és hogy Jude miért őrlődik magában azon, hogy kellene viszonyulnia Madochoz. "Végigmérem a vörössapkást, aki felnevelt, aki egyszerre apám és az apám gyilkosa." - Nagyon tetszett ez a megfogalmazás, mert tökéletesen igaz, és épp ezért szomorú valamilyen szinten. Persze Madoc jól kinevelte Jude-t, és a lány hasonlított rá a leginkább a három testvér közül, épp ezért lettek aztán izgalmas ellenfelei egymásnak.

Cardan és Jude

Az alapok megvoltak ahhoz, hogy a harmadik rész olyan jól sikerüljön, mint az első kettő, de nekem néhány dolog sajnos nem tetszett benne. Egyrészt értem én, hogy most a háború volt a középpontban, de így a harmadik részre valamivel több romantikázást vártam volna Cardan és Jude között. Jó, az elején még Jude haragudott rá az átverés miatt, de utána azért valamivel többet lehetettek volna együtt. Igazából értem miért nem volt erre lehetőség, mert Jude mindig a kalandok sűrűjében keveredett és Cardan oda nem mehetett utána, de azért valamivel több interakció közöttük jót tett volna a lelkemnek.

A másik amit nem tudok hova tenni, hogy miért kellett a végére ez a "Cardan kígyóvá változik és meg kell törni az átkot" dolog, főleg, hogy alig pár oldal alatt Jude megtöri az átkot és minden  marad a régiben. Félreértés ne essék nem ezzel a történetszállal van igazából a gondom, hanem azzal, hogy a legvégére lett odabökve, és akkor is iszonyat hamar megoldották a dolgot, így kicsit olyan feleslegesen súlytalanul lógott a levegőben ez a történetszál. Mintha az írónő csak azért rakta volna bele, hogy legyen plusz pár oldal, mert valamivel nyújtani kell a könyv hosszúságát. Ha nagyobb bonyodalmak lesznek belőle, ha esetleg nehezebb megtörni az átkot vagy mondjuk nem a háború közepén történik mindez, akkor nem lógott volna ki annyira a történetből. Mondjuk ezzel lehet csak nekem volt bajom.

A harmadik, amit nem értettem, hogy Locke-t miért kellett ilyen váratlanul és random módon kiölni a történetből. Nem mintha nem érdemelte volna meg, mert igen, csak olyan furán lett lezárva a karakter sorsa, hogy elsőnek azt hittem, ez is csak valami játszma vagy átverés, vagy nem tudom. A másik meg, hogy kicsit túl hihetetlen volt Taryn-től, hogy pont ő volt az, aki megölte a férjét, mikor idáig totálisan bele volt zúgva. Nem tudom, nekem ez nagyon karakteridegen lépés volt Taryn-tól, mintha az írónő csak azért találta volna ki mindezt, hogy Jude-nek legyen oka visszamenni Tündérföldére, és aztán beinduljanak az események. Olyan erőltetettnek tűnt számomra ez az egész.

Jude és Cardan

Nem szeretnék elfeledkezni a lezárásról sem, mert számomra kicsit lagymatag lett, olyan meseszerű, ha őszinte akarok lenni. Persze, értem én, hogy ez egy mesés alapokra helyett ifjúsági könyv, és nagyon véres nem lehet a vége, de kérem szépen háború volt, és szinte mindenki túlélte a dolgot komolyabb sérülések nélkül. És Jude pedig megbocsát Madoc-nak ahelyett, hogy mondjuk kivégeztette volna. Komolyan azt hittem, hogy az lesz a vége, hogy Jude kivégezteti Madoc-ot mindazért amit vele és Tündérfölde ellen tett, és szerintem ez lett volna a tökéletes lezárás, mert ezzel Jude végre lezárhatja a múltját és Madoc is megkapja, amit megérdemelt volna. Ez lett volna a Jude karakteréhez illő lépés, és szerintem senki se tiltakozott volna ellene.

Felemás érzéseim vannak a trilógia utolsó részéről, mert ha összességében nézem, akkor ez is tetszett, mint az előző részek, de ha jobban megvizsgálom a történetet, akkor találnék olyan mozzanatokat, amik nekem nem jöttek be, és amiket én máshogy alakítottam volna. Black viszont még mindig tud írni, nagyon könnyed és olvasható a stílusa, könnyen lehet vele haladni és izgalmasan felépített a történet. Csakis azért van bennem némi hiányérzet vagy csalódottság, mert néhány történetszálat szerintem máshogy kellett volna alakítani, és akkor valahogy reálisabb és izgalmasabb lett volna a lezárás. Mindenesetre örültem, hogy megismerkedhettem a trilógiával, nagy kedvencem lett.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/holly-black-the-queen-of-nothing-a-semmi-kiralynoje

Étékelés: 5/4

Holly Black: A gonosz király (A levegő népe 2.)

Fülszöveg:

Elég erősnek kell lenned, hogy fáradhatatlanul újra és újra lesújts.

Az első lecke az, hogy erősödj meg.

Miután kiderült a döbbenetes tény, miszerint Oak Tündérfölde örököse, Jude-nak meg kell védenie az öccsét. Ennek érdekében magához láncolta a gonosz királyt, Cardant, akit a háttérből irányít. Tündérfölde folyamatosan változó politikai szövetségei között még akkor is nehéz lenne lavíroznia, ha Cardan mindenben engedelmeskedne neki. Csakhogy a király mindent megtesz annak érdekében, hogy  megszégyenítse Jude-ot, és aláássa a hatalmát, hiába nyűgözi le továbbra is a lány.

Amikor egyértelművé válik, hogy egy Jude-hoz közeli személy el akarja őt árulni, és ezáltal veszélybe sodorná nemcsak a saját, hanem az összes szerette életét, Jude kénytelen az áruló után nyomozni – miközben a Cardan iránt érzett bonyolult érzelmeivel is viaskodik –, hogy halandóként magánál tarthassa a hatalmat a tündérvilágban.

Azt hallottam, a halandók szerelme nagyon hasonlít a félelemre.

Imádtam az első részt, igazán kellemes és üdítő olvasmány volt, mikor a legkevésbé számítottam volna rá. Rögtön utána másnap nekiestem a folytatásnak bízva abban, hogy nem fogok csalódni. Szerencsére nem így lett, és nem túlzás azt állítani, hogy a trilógia második része még inkább magával ragadott, mint az első. A trilógiák középső részei az esetek többségében inkább csak "húzórészek", amelyek megágyaznak a nagy grandiózus lezáráshoz, de itt most nem éreztem hogy így lenne, ami szintén plusz pont.

Jude és Cardan hatalmi és szerelmi játszmája tovább folytatódik, és a tét sokkal nagyobb mint korábban bármikor. A korábbi "gyerekes" és "szinte tét nélküli" szívatások és harcok már a múlté, sokkal nagyobb tétben játszanak tovább, de nem csak ők, hanem a körülöttük lévők szintén. Jude olyan helyzetben találja magát, amiben sosem hitte volna, hogy lenni fog, ám mivel remekül játszotta a lapjait, most végre ő döntheti el mi legyen Tündérfölde és az ott élők sorsa.

Jude és Cardan

Egy remekül végrehajtott átveréssel Cardan fejére tetette a koronát, így Cardant bábként irányítva gyakorlatilag Jude irányítja az egész birodalmat. Az persze más kérdés, hogy Cardan sosem akart nagy tündérkirály lenni és nem igazán akar az uralkodással és az azzal járó nehézségekkel foglalkozni, így minden alkalmat megragad, hogy Jude-al szembemenjen és megnehezítse a lány életét. Persze nincs könnyű dolga, mert a korábbi varázslat miatt még mindig kénytelen Jude-nak engedelmeskedni, habár azért találékonyan megtalálja a kiskapukat, hogy ellenkezhessen vele.

Egyszerűen imádom a Jude és Cardan közötti dinamikát, mert sosem lehet tudni, hogy most épp szerelmesen olvadozva egymás karjaiba omlanak vagy éppen alattomos módon próbálnak a másiknak keresztbe tenni. Persze mindkettejüknek meg van a gyenge pontja amit a másik igenis jól ismer. Cardan gyenge pontja maga Jude, míg Jude gyenge pontja főképp a hatalom iránti vágya és megszállottsága, így főként ezekkel manipulálják egymást. Az első rész végén Jude verte át zseniálisan Cardant és alakította a dolgokat a saját kénye-kedve szerint, most pedig Cardan verte át Jude-t, már ha átverte egyáltalán, mert ezt még én magam se tudom eldönteni.

Jude, Cardan, Nicasia, Locke és Taryn

Már nem csak Cardan és Jude polgárháborúzik egymás ellen, hanem kezd igazi háború felé sodródni Tündérfölde, amivel nagyobb tétet kapott a sztori. Jó ötlet volt, hogy komolyabb gondok is megjelentek a két főszereplő civakodásán túl, bár azért lehetett volna nagyobb hangsúlyt fektetni az egyéb összeesküvésekre és árulásokra. Cardan utolsó megmaradt testvére Balekin se húzta sokáig, pedig azt hittem, hogy nagyobb szerepet kap, bár azért valamilyen szinten várható volt, hogy őt is eléri a végzete.

Valahogy most a többi karakter olyan laposra sikeredett, és senki nem hagyott bennem mély nyomokat, pedig az első részben sokukat szerettem. Nicasia például nem értem miért pont  most jött rá, hogy ő szereti Cardant, mikor korábban gyakorlatilag semmi nem volt köztük. Taryn és Locke igazán megérdemlik egymást, és remélem érzitek az iróniát a szavaimba, mert ez a két karakter idegesített most a legjobban. Locke amúgy egy irritáló fajankó, aki mindig csak kavarja maga körül azt a bizonyos dolgot, nem is értem Taryn mit eszik rajta. És Taryn... ő pedig nem értem miért árulta el a saját testvérét, mikor úgy tűnt, hogy végre kezdik egymást megérteni Jude-al és végre helyrejöhet a kapcsolatuk. Madoc az egyetlen, aki hozta, amit vártam tőle, és sajnos még mindig nem egy a céljuk Jude-al, így apa és lánya valahogy most is folyton szembekerül egymással. De persze nem kell őket félteni, tudják hogy kezeljék egymást.

Kaptunk egy újabb izgalmas és csavaros történetet, ami emelte a tétet, és sokkal komolyabbá tette a harcot bárki szemszögéből is nézzük. Cardan és Jude immár hivatalosan csatlakoztak a kedvenc könyves párosaim előkelő sorához, mert nagyon bejön a köztük lévő érdekes és folyamatosan változó dinamika. Sajnos a mellékszereplők nagy része kissé unszimpatikus lett ebben a részben, mintha az írónő velük nem nagyon tudott volna mit kezdeni, így vagy baromságokat csináltak vagy háttérbe szorultak, talán ez az egyetlen negatívum, amit a második könyvről tudnák mondani. Mindenesetre nem várok sokáig, hanem rávetem magam a lezárásra, mert tudnom kell mi lesz az utolsó részben.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/holly-black-the-wicked-king-a-gonosz-kiraly

Értékelés: 5/5

Holly Black: A kegyetlen herceg (A levegő népe 1.)

Fülszöveg:

Persze hogy olyan akarok lenni, mint ők. Gyönyörűek, égi tűzben kovácsolt pengék. Örökké élnek. És Cardan közülük a leglenyűgözőbb. Őt gyűlölöm legjobban. Annyira gyűlölöm, hogy néha még levegőt venni is elfelejtek, amikor őt nézem.

Egy szörnyű reggelen Jude és a nővérei végignézik, ahogy lemészárolják a szüleiket. A félelmetes gyilkos mindhárom lányt elrabolja, és Tündérföldére, a nagykirály udvarába viszi. Jude-ot csúfolják és kínozzák a halandósága miatt, és hamarosan rádöbben, ahhoz, hogy életben maradjon ebben a kiszámíthatatlan, veszélyes új világban, éppolyan okosnak, agyafúrtnak és hamisnak kell lennie, mint maguknak a tündéreknek. Csakhogy a hatalomhoz vezető lépcsőfokokat sötét árnyak és árulás lengi körbe. Ráadásul szembe kell néznie a dühítő, arrogáns, ám karizmatikus Cardan herceggel. A lehető legóvatosabban kell eljárnia.

Megmondom őszintén régóta halogattam ezt a trilógiát, mert valahogy nem voltam olyan tipikus ifjúsági könyves hangulatban, és valahogy minden más érdekesebbnek tűnt nála. Most akadt az első rész újra a kezeim közé és teljes tudatlanságban nekikezdtem, hogy aztán annyira elmerüljek benne, hogy mindössze pár óra leforgása alatt be is fejezzem. És nekem ez most iszonyatosan bejött, eszembe juttatta a régi nagy ifjúsági kedvenceket és hogy miért szeretem annyira az ilyen műfajú könyveket.

Nagyon olvasmányos a könyv stílusa és pörög a történet ezerrel, amire mondjuk nem értem miért nem számítottam, hiszen Holly Black másik könyvsorozata, az Átokvetők, szintén nagy kedvencem. Tudom én, hogy Black jó könyveket képes írni, így számíthattam volna rá, hogy ez a sorozata is rögtön kedvenc lesz. Főleg ha így folytatja tovább és nem rontja el a történetet. Pedig ha úgy vesszük akkor semmi újdonságot nem mutat a sztori, sok mindent láttunk már belőle korábban hasonló stílusban és fordulatokkal, de itt is működik a dolog.

Jude és családja, balról: Taryn, Vivienne, Madoc, Oak, Orianna és Jude

Örültem neki, hogy egy kemény és kissé ridegen számító főhőst kaptunk, mert mostanában a "nebántsvirág" jókislány karakterektől a falra tudok mászni. Jude nem is állhatna távolabb a jókislány szereptől, amire ugyebár meg van minden oka, hisz ha azt nézzük, akkor sok rossz dolog történt vele és érthető, hogy első nekiindulásra csak meg akarja magát védeni, majd pedig olyan hatalmi játszmákba keveredik, amiből aztán akkor se tudna könnyen kiszállni, ha akarna. Jude pedig egyáltalán nem akar kiszállni, hanem beleveti magát a politikai és hatalmi játszmákba minden erejével és eszével.

Mindez azért nagy szó, mert halandó emberként kell boldogulnia a felséges és csodás tündérek között, akik lenézik, akik gúnyolják és akik semmire se tartják őt. Jude pedig helytáll a játszmában, sőt elég jól elnavigál a játszmák tengerében. Másik aminek örültem, hogy Jude kapott egy ikertestvért Taryn személyében, aki mintegy "jobbik én" tükörképként jelenik meg Jude-al párhuzamban. Persze Taryn se olyan ártatlan, mint amilyennek tűnik, mert azért ott lapul az elejétől közöttük az ikertestvérekre jellemző rivalizálás és versengés, de mégis csak finomabb és egyszerűbb karakter, mint a húga. Taryn egészen más módszert választott a tündérföldre való beilleszkedésre, hisz inkább alkalmazkodva és meglapulva igyekszik beilleszkedni, hátha elfogadják így őt, míg vele szemben Jude a nyílt támadás és az ellenállás módszerét választotta.

Nagyon tetszett a Jude és Cardan közötti ellenségekből-szövetségesek (és gondolom majd szeretők, ha így folytatják) történetszál, úgy forrt közöttük a levegő, hogy néha már sistergett a lapokon. Ők ketten komolyan az elejétől a végéig folyton veszekedtek, alázták, szívatták, bántották és igyekeztek átverni egymást, hogy csak kapkodtam a fejem, hogy mivel mennek már neki megint a másiknak. Próbáltak a másik fölébe kerekedni és végig dominenciaharcot vívtak, és hol az egyik, hol a másik győzött, de a győzelem aztán sosem tartott sokáig, mert érkezett a visszavágás. Most úgy tűnik, hogy Jude kerekedett Cardan fölé, várom, hogy a folytatásban, hogy fog fölötte "uralkodni" és azt is, hogy Cardan hogyan próbál majd szabadulni. Mert az biztos, hogy nem fogja hagyni, hogy Jude dróton rángassa sokáig.

Jude és Cardan

Ismét bebizonyosodott, hogy a tündérek világában és főleg a tündér királyi udvarban nem unalmas az élet, mert itt bárki bármi megtenne a hatalom és a korona megszerzése érdekében. Olyan karakterek hullottak el, akikre nem számítottam volna, de így legalább volt tétje a dolognak és nem csak "lötyögött" a történet mindenféle dráma nélkül. Bár annak örültem volna, ha a hercegek többet szerepelnek, mert mindegyik érdekesnek tűnt a maga módján, de azért nem tudok panaszkodni, mert a könyv vége olyan függővéggel zárul, ami miatt nyomban érdekel a folytatása és biztosan hamarosan neki is kezdek.

Jude és a nevelőapja, Madoc közötti fura apa-lánya kapcsolat is tetszett, főleg annak fényében, ha azt nézzük, hogy Madoc volt az, aki lemészárolta Jude és testvérei igazi szüleit. Jude nem mintha szántszándékkal és önként, de felnőtt korára elég sok mindenben kezdett hasonlítani Madocra annak ellenére, hogy nem az igazi apja volt a férfi. Sőt, ha úgy vesszük sokkal szorosabb apa-lánya kapcsolat alakult ki közöttük, mint Madoc és az igazi lánya, Vivi között, Madic pedig valamilyen szinte büszke is arra, hogy Jude milyen erős és kemény emberré vált, még akkor is, mikor ellenkező érdekeik miatt egymásnak kellett feszülniük.

Igazi vérbeli ifjúsági fantasy sorozat első része A kegyetlen herceg, ami nekem annyira bejött, hogy alig pár óra alatt kiolvastam és igyekszem mihamarabb a folytatást a kezembe venni. Egy fordulatos és ármányokkal és árulásokkal teli történet bevezető része, amiből annyi mindent ki lehetne majd hozni, hogy remélem később se kell benne csalódnom. Kíváncsi vagyok Jude hogyan evickél tovább a hatalom tengerén, bízom benne, hogy sok-sok izgalom vár rám a folytatásban.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/holly-black-the-cruel-prince-a-kegyetlen-herceg

Értékelés: 5/5

Sarah J. Maas: Föld és vér háza (Crescent city 1.)

Fülszöveg:

A félig tündér, félig ember Bryce Quinlan imádja az életét. Minden estét bulizással tölt, és eltökélte, hogy kiélvezi mindazt, amit Lunathion – azaz Crescent City – nyújthat. Csakhogy egy kegyetlen gyilkosság alapjaiban rendíti meg a várost, és Bryce világa darabokra hullik.

Két évvel később Bryce még mindig a város legismertebb szórakozóhelyeit járja, immár a feledés reményében, ám hirtelen folytatódnak a gyilkosságok. A hírhedt bukott angyalt, Hunt Athalart megbízzák, hogy figyelje minden lépését, és Bryce rájön, többé nem menekülhet a feledésbe.

Bryce és Hunt igyekszik kideríteni az igazságot – és feldolgozni saját múltjuk szörnyűségeit. A megbolygatott szálak a város legsötétebb részein és a háborúban álló kontinenseken keresztül egyenesen a pokol bugyraiba vezetnek, ahol az évezredek óta szunnyadó erők most ébredezni kezdenek…

Csakúgy, mint mások én is hatalmas elvárásokkal kezdtem neki Sarah J. Maas új könyvsorozata első részének, a Föld és vér házának. Nem néztem utána a történetnek, szimplán csak a fülszöveget olvastam el, hogy tudjam, mire számítsak. A hatalmas elvárásaimat nem minden téren sikerült megugrani, de nyugodtan kijelenthetem, hogy egy egész korrekt könyvet sikerült összehoznia.

Örültem neki, hogy most egy felnőtt urban fantasy történetet kaptam, mert két ifjúsági könyvsorozat után igazán ideje volt némileg más oldalról megközelíteni a dolgokat. Viszont nem akarok hazudni, annyira azért nem éreztem „felnőttesebbnek” a történetet, mint ahogy azt szerettem volna. Számomra attól nem lesz felnőtt urban fantasy egy könyv, hogy nyíltabban és gyakrabban káromkodnak benne, és hogy több erotikát pakolnak a sztoriba. Értem én az írónő próbálkozását, de ha őszinte akarok lenni, ha kivennénk a sok káromkodást, meg az erotikát, akkor simán elmenne egy ifjúsági könyvnek. Valahogy élesebb stílusváltást és több komolyabb témát vártam.

A másik, amiért kicsit keserű szájízzel írom most ezeket a sorokat, hogy így a harmadik könyvsorozat idejére várnék némi megújulást, várnék valami vérfrissítést, várnám, hogy ne önmagát ismételgesse újra és újra. Hisz ismét megtalálhatóak a legfontosabb Maas "motívumok", mert nekem senki se mondja, hogy nem ugyanazt kaptuk ismét kiindulópontnak. Megint egy átlagos(nak tűnő) lány áll a történet középpontjában, akit mindenki lenéz, és akit senki se vesz komolyan, hogy aztán a végére kiderüljön, hogy igenis különleges és ő minden probléma megoldásának a kulcsa. Aztán ott a kemény férfi harcos vele szemben, akivel az elején nem szimpatikusak egymásnak, hogy aztán mégis összejöjjenek és végül az a bizonyos férfi elárulja a főszereplőnket, aki ezért kiábrándul belőle és végül valaki más mellett köt ki.

Aztán ne feledjük el, hogy az első részben mindig meghal valaki, aki nagyon fontos a főszereplőknek, és ez a későbbi események egyik fő mozgatórugója. És sorolhatnám tovább a könyv egyes elemeit és történetszálait, amelyeket szinte művi pontossággal tudnék a korábbi két könyvsorozat történetszálaihoz illeszteni. Egyértelmű tehát, hogy Maas ismétli önmagát, vagyis nagyon úgy tűnik, így az első rész alapján, ami nem feltétlen rossz dolog, főleg ha később javít ezen a hibán. Láttuk már, hogy egy közepes és kissé klisés kezdés után tud ő remek és komplex sztorit felépíteni (lásd Üvegtrón könyvsorozat), de láttuk az ellenkezőjét is, amikor egy remek kezdés végül unalomba és érdektelenségbe fulladt (lásd Tüskék és rózsák udvara könyvsorozat). Nagyon remélem itt az előbbi fog történni, mert igenis vannak jó dolgok ebben a könyvben, amikre lehetne építkezni.

Hunt és Bryce

Személy szerint imádom az urban fantasy könyvsorozatokat, (főleg a felnőtt urban fantasy-t), olvastam is sokfélét. A Föld és vér háza egy remek alapötletet vet fel, csak épp nem kapjuk meg a háttérvilág részletesebb bemutatását, sem a különféle fajok és lények alaposabb leírását. Nagyjából persze érthető, hogy ki kicsoda, ki kinek az ellensége, ki kit nem szívlel és ilyenek, de valahogy a világ kialakulásának és történelmének leírása igencsak hiányosra sikeredett. Nagyon bízom benne, hogy erről többet megtudunk a folytatásban.

Tetszett a fő nyomozási szál és az ahogy eljutottunk végül a nagy leleplezésig, és alaposan meglepődtem a „rossz fiú” kilétén, mert mindenkire tippeltem volna csak épp rá nem. Ezzel a nyomozós stílussal olyan Anita Blake-s beütést kapott a könyv csak persze némileg moderáltabb kiadásban. Az is tetszett, hogy habár kaptunk romantikus szálat Brye és Hunt között, mégse ezen volt a fő hangsúly, hanem a nyomozáson és azon, hogy Bryce hogyan szenved még mindig Danika elvesztése miatt, és hogy miként sikerül a végére túllépni a gyászon és a fájdalmon a barátnője elvesztése miatt. Jó, azt azért elismerem, hogy ez a „Szeretet mindent legyőz és blablabla…” kissé Disney-sen émelygős, de azért még abszolút megemészthető.

Mondjon bárki bármit, nekem nagyon bejött Bryce karaktere és annak kifejezetten örültem, hogy a főszereplő karaktere igencsak távol állt a korábbi két könyvsorozat főszereplőitől. A Tündérkrónikák Mackayla Lane karaktere óta tudjuk, hogy a mihaszna partizós (szőke) cicababák is lehetnek remek karakterek, és hogy az első benyomás nem minden. Hisz ha rossz dolgok történnek az emberrel, akkor bárki össze tudja szedni magát és megkomolyodni az élethez és annak nehézségeihez. Különösen tetszett, hogy Bryce gyakran rájátszott erre a róla mások szemében kialakult elég negatív előítéletre és épp ezt használta ki ellenük.

Bryce és Danika

Bryce-t tehát imádtam, nekem sokkal szimpatikusabb főszereplő, mint mondjuk Feyre valaha volt. Hunt-ot nem tudtam megkedvelni, számomra olyan semmilyen karakter lett és most igenis bízom benne, hogy Bryce nem mellette köt ki végül. Nála komolyan akárki jobb lenne, még a démon Aidas is, de tényleg. Apropó Aidas… csak engem érdekel valamiért különösen a karakter? Vajon mit akarhat Bryce-tól valójában? Szerintem sokkal fontosabb karakter lesz ő a folytatásban, én nagyon bízom benne. Ruhn lett a másik nagy kedvencem, szerintem ő a második legjobb karakter, és nem csak a Bryce-al való testvéri kapcsolata miatt. Kíváncsi vagyok, hogy alakul a testvérek kapcsolata a folytatásban, azért remélem nem negatív irányba, ahogy arra mindenki számítana a könyv végén kiderültek függvényében.

Nagy szívfájdalmam, hogy Danika halálával róla nem olvashatunk többet, és annak igazán örültem volna, ha mondjuk több „visszaemlékezés” van róla vagy a Bryce-al közös múltjukról. Külön öröm volt látni, hogy se Bryce és se Danika nem egy ma született bárány, de épp ezért találtak végül egymásra. Egyikük se tökéletes jó kislány, de egymásért bármit megtettek volna bármikor és igenis ilyen egy igazi örök életre szóló barátság. Úgy érzem, hogy az első könyv központi és talán legfontosabb eleme a barátság és a barátok fontosságának kiemelése lett, ami nekem abszolút bejött.

Az írónő szinte le sem tagadhatná a könyvét, mert nagy vonalakban hasonlóan indította el a harmadik könyvsorozatát, mint ahogy az első kettőt. Nagyon sok történeti szál és igen sok karakter ismerős lehet a korábbiakról, ami ismétlem nem gond, főleg ha aztán merőben máshogy futnak ki a szálak, mint ezelőtt. A könyv közepe kissé leült és igen sok feleslegesen elnyújtott elmélkedés van benne, de az utolsó 100-200 oldal nagyon ott van és igen ütősre sikeredett. Nagyon várom a folytatást, és remélem, hogy Maas meg tud lepni olyan újdonságokkal és váratlan fordulatokkal, amikre nem számítunk, és amit nem láttunk még idáig tőle.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-fold-es-ver-haza

Értékelés: 5/4