Bridgerton (A Bridgerton család) 2. évad összegzés

A napokban fejeztem be a Bridgerton második évadának újranézését és el sem tudom mondani mennyire tetszett most is. Ebből elég egyértelmű lehet mindenki számára, hogy most egy elég istenítő kritika fog következő, mert a második évad fényévekkel jobban sikeredett, mint az első. Aztán lehet ebben sokan nem fognak velem egyetérteni, de számomra a második évad egy remekmű, imádtam az elejétől a végéig. Ismét 8 részt kapunk és a második évad Julia Quinn A vikomt, aki engem szeretett című könyvét dolgozza fel, ahogy hallottam igen sok változtatással. De én most szintén csak a sorozatról tudok és fogok nyilatkozni.

A második könyv fülszövege így a második évad rövid leírása:

1814 ​is eseménydús szezonnak ígérkezik, de e sorok írójának véleménye szerint ez nem igaz Anthony Bridgertonra, London legkívántabb agglegényére, aki ez idáig semmi jelét nem mutatta házasulási szándékának. És az igazat megvallva, miért is mutatná? Nála jobban senki nem játssza a tökéletes élvhajhászt.

Lady Whistledown társasági lapja, 1814. április

De a pletykalap szerzője ezúttal téved. Anthony Bridgerton nemcsak hogy elszánta magát a nősülésre, de már ki is választotta magának a feleségjelöltet. Az egyetlen akadály a hölgy nővére, Kate Sheffield, a legalkalmatlankodóbb nőszemély, aki valaha londoni bálterembe tette a lábát. A tüzes intrikus megőrjíti Anthonyt elszántságával, hogy megakadályozza a házasságot. De amikor Anthony Bridgerton éjszakánként lehunyja a szemét, Kate igen erotikus álmokban jelenik meg neki. A közvélekedéssel ellentétben Kate biztosra veszi, hogy nem a megjavult szoknyavadászokból lesz a legjobb férj; Anthony Bridgerton pedig a legnagyobb élvhajhász. Kate elszántan védelmezi a férfitól húgát, de fél, hogy éppen az ő szíve sebezhető. Amikor Anthony ajka az ajkához ér, hirtelen attól tart, ő maga sem képes ellenállni ennek a megvetendő élvhajhásznak.

A herceg, és én folytatása!

Ebben az évadban immár a legidősebb Bridgerton testvér, Anthony kerül a középpontba és a korábban ért szerelmi csalódása után, eldönti, hogy itt az ideje megházasodni. Csak hogy Anthony minden érzelemtől mentesen, pusztán csak kötelességből akar egy nőt elvenni, akivel családot alapíthat és örököst nemzhet. Mikor erre a feladatra a szezon gyémántját Edwina Sharmát szemeli ki, azt hiszi semmi sem állhat az útjába, csak hogy ott van Edwina nővére, Kate. Kate pedig mindenáron távol akarja tartani Anthony-t a húgától, mert hiszi, hogy Anthony nem alkalmas férjnek, de főleg a húga férjének nem. És itt kezdődik a „játék”, mert Anthony mindent megtesz, hogy Edwina közelébe férkőzhessen és elnyerje a lány kegyeit, Kate pedig mindent megtesz, hogy Anthony útjába álljon és elriassza a húgától a férfit. És igen, jól sejtitek, az egyik legkedvencebb könyves toposzom az „ellenségekből szerelmesek” az évad fő témája, mert hogy igen hamar kiderül, hogy Anthony és Kate sem közömbösek egymásnak.

Egyik nagy előnye a második évadnak, hogy a két főszereplőnk mindkettő remek karakter, Anthony és Kate mondhatjuk egymás tükörképei. Mindketten a legidősebb testvérek, okosak, műveltek, kötelességtudóak, makacsak, kissé zsarnokoskodók, de a családjukért és a szeretteikért bármit megtennének. És amíg ezek a tulajdonságok egy férfiban igencsak vonzóak főleg abban a korszakban, amikor a történet játszódik, egy nőnél már sokkal kevésbé azok, és ez is az egyik oka lehet annak, hogy Kate 26 évesen férj nélkül már igencsak vénlánynak számított akkoriban. Anthony a saját életét áldozta fel az apjuk halála után, hogy a családfőként előre lépve gondoskodjon a testvéreiről és az anyjukról, Kate pedig ugyanígy tett a saját életében. Kate-nek mindig a húga, Edwina volt a legfontosabb, mindent megtett azért, hogy Edwina-ból kifogástalanul viselkedő és vonzó ifjú hölgyet neveljen, a saját életét ezzel pedig mindig háttérbe szorítva.

Anthony és Kate tehát egymás tökéletes tükörképei és épp azért indult nehézkesen a kapcsolatuk, mert tükröt állítottak egymás elé. És sajnos nem csak a jó tulajdonságaik hasonlóak, hanem a rosszak is, és épp ez okozta az elején a nagy ellenszenvet egymás irányába. Mégis, pont egy Kate féle nő az aki Anthony mellé kell, mert Kate az, aki mindig ellent tud mondani Anthony-nak, aki igenis néha helyére teszi a férfit és aki tudja őt kezelni minden rossz tulajdonságával. Imádtam őket az elejétől a végéig, és ahogy az évad első felében szabályosan szívták egymás vérét, azon mindig csak nevetni lehetett. Aztán pedig ahogy elkezdett forrni körülöttük a levegő, már csak azt vártam, hogy mikor omlanak egymás karjaiba. Anthony és Kate kapcsolatának alakulása kissé lassabb dinamikát jár be az első évados Daphne és Simon kapcsolathoz képest, ők csak az évad végére jönne össze.

Én nagyon szerettem a Sharma családot is, Mary, Kate és Edwina jó kis háttértörténetet kaptak, nagyon jó volt látni, ahogy Kate és Edwina szoros nővéri kapcsolatát bemutatta a sorozat. Edwina kissé egyszerűbb és „könnyebb” karakter lett, mint Kate, szinte mindenben szöges ellentéte a nővérének, szinte csak egy kis műalkotás, egy összerakott baba, aki hibátlan és akit csak arra „képeztek” ki, hogy tökéletes feleségjelölt legyen. Nem sok karaktert mutat ezen kívül, de nem is az volt a szerepe az elején. Szerencsére a végére kinyílik Edwina előtt a való világ és többet láthatunk abból, hogy ki is ő valójában.

A fő történetszál mellett kapunk egy Eloise és egy Benedict történetet. Eloise fejébe veszi, hogy ő márpedig ki fogja nyomozni, hogy ki lehet valójában Lady Whistledown, és a nyomozás során egy nyomdához, egy nyomdászfiúhoz és feminista mozgalmakhoz keveredik. Ez a tini Eloise és Theo románc engem rohadtul idegesített és teljesen nem illett Eloise karakteréhez, nem értettem minek kellett ide. Benedict pedig tovább keresi a helyét a világban és úgy határoz, hogy kezd valamit a művészi vénájával, így jelentkezik egy művészeti egyetemre, ahol egész jól kezdi addig érezni magát, amíg rá nem jön, hogy csak azért került be oda, mert Anthony igen nagy adományt küldött az iskolának. És ezt Benedict persze nem veszi jó néven, mert eddig abban a hitben élt, hogy végre egyedül sikerült valamit elérnie, és ez mégsem így lett. Daphne szintén visszatért kisebb szerepben és jó volt látni, ahogy "vissza adta" a segítséget és a támogatást, amit anno kapott Anthony-tól.

Aztán ott vannak a Featherington-ék, akik a papa halála után várják az új Lord Featherington érkezését, aki reményeik szerint végre gondoskodni fog róluk. Persze arra nem számítanak, hogy egy csaló kerül a köreikbe, és Portia roppant eszesen és talpraesett módon kihasználja Jack kuzin felbukkanását és „adottságait” és valamiféle bonyodalmas játszmába kezdenek először egymás ellen, majd együtt. És aki azt hitte, hogy ebből nem Portia kerül ki győztesen a végén, az nem ismerte még ki eléggé a nőt. Portia csakis a családjáért és a lányaiért él, bármit megtenne értük.

Az első évad végén ugyebár kiderült a nézők számára, hogy Pen az, aki Lady Whistledown álnéven írogatja a pletykalapját. Így ez a rejtély már nem titok többé, ebben az évadban inkább azt láthatjuk, hogy Pen hogyan működteti a kis vállalkozását, hogy szerzi be a pletykákat, amikről aztán írogat, hogy juttatja el azokat a nyomdába és hogy bonyolítja le ezt az egészet. Megkapjuk a logisztikát az egész Lady Whistledown vállalkozás mögött, és most Pen még segítőre is akad. Persze tovább folytatódik Colin után való epekedése, hogy az évad végén Colin akaratán és tudtán kívül nagyon megbántsa Pent. Szegény Pen a végére teljesen összetörik Colin elutasítása és titkának lelepleződése miatt, ezzel felvezetve a harmadik évad fő történetszálát, ami Pen és Colin története lesz.

A mesésen romantikus, színes, humoros álomvilág továbbra sem változott, a sorozat stílusa és hangulata megmaradt a második évadra, ezt még mindig imádtam. Kaptunk néhány feleslegesen túlnyújtott kavarást és kissé „szappanoperás” jellegű megoldásokat is, de ezeken szerencsére hamar túlléptünk, kis negatívumként talán ezt tudnám csak megemlíteni. Mégis a fő történetszál és a két remek főszereplő és a kapcsolatuk alakulása miatt, és mert sokkal jobb kémia volt közöttük, mint az első évados főszereplőinknél, így nekem a második évad sokkal jobban bejött, mint az első. Majdnem tökéletesnek tudnám mondani. Imádtam az elejétől a végéig.

Értékelés: 10/9

Előzetes:

Bridgerton (A Bridgerton család) 1. évad összegzés

Mivel a napokban jött ki a Bridgerton harmadik évada a Netflixen és mivel őszinte megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy az első két évadról még nem írtam kritikát (ami tényleg nagy szégyen), így gondoltam ideje bepótolni a lemaradást. Újra kezdtem hát nézni a sorozatot az elejétől és minden évadról érkezni fog kritika. (A harmadikról majd csak akkor, ha a második fele is megjelenik.) Most pedig akkor az elsővel kezdeném. Aki nem ismerné a Bridgertont vagy semmit se hallott még róla annak röviden a lényeg.

A sorozat Julia Quinn A Bridgerton család könyvsorozatán alapul, ami ugyebár egy elég hosszú, nyolc részes könyvsorozatot jelent. Stílusosan minden egyes könyv egy évadot fed le és ha valaki nem értené, hogy miért éppen nyolc könyv, akkor itt a válasz. A történet a Bridgerton testvérek (Anthony, Benedict, Colin, Daphne, Eloise, Francesca, Gregory és Hyacinth) életéről szól többnyire a szerelmi életüket a középpontba helyezve. Mivel nyolcan vannak testvérek, mindegyik könyv az egyik gyerek „felnövés” történetét és párkeresési nehézségeit mutatja be. Mindezt a viktóriánus kori Angliában. A könyvsorozatot nevezhetjük nyugodtan történelmi romantikus könyvnek, de én most nem a könyvekről akarok beszélni (nehéz is lenne, mert egyiket se olvastam), hanem kizárólag csakis a Netflix sorozatról. Az első évad A herceg és én címet viselő első könyvet dolgozza fel, és nyolc részből áll.

Az első könyv fülszövege, így az első évad rövid leírása:

Létezik-e nagyobb kihívás a londoni előkelő társaság ambiciózus anyái számára, mint egy nőtlen herceg, akihez lányukat örömest feleségül adnák?

Minden jel arra mutat, hogy Simon Basset meg fogja kérni legjobb barátja húga, a bájos és okos Daphne Bridgerton kezét. Ami csak kettejük titka: házasságról szó sincs, csak így kívánják Simontól távol tartani a lányaikat férjhez adni kívánó, igen aktív társasági hölgyeket. Daphne pedig, mivel hercegi udvarló találta kívánatosnak, később alkalmas kérőket kaphat.

Ám miközben Daphne sorra keringőzi Simonnal a bálokat, igen nehéz arra gondolnia, hogy az egész csak színlelés. A férfi ravaszkás mosolya talán, de tekintete felragyogása bizonyosan azt a hatást éri el, hogy Daphne beleszeret a szép hercegbe. Ez már egyáltalán nem színlelés. A lány a lehetetlennel próbálkozik: megpróbálja meggyőzni a gyönyörű szoknyavadászt, hogy okos kis tervüket némiképp módosítaniuk kell, és semmi nem olyan jó, mint szerelmesnek lenni…

Tudom, tudom mi a sorozattal sokak legnagyobb problémája, hogy nem hiteles történelmileg, mert színes bőrű emberek játszanak nemesi rangban lévő karaktereket, de én ezt a témát elengedtem és nem úgy nézem, mint egy történelmi sorozatot, hanem inkább mint csak valami kellemes kis fikciót, egy álomvilágot, egy fantasy-t és akkor már cseppet sem érdekel a dolog. Mert a Bridgerton egy remek kis sorozat, és mikor azt mondom, hogy remek, akkor nem túlzok, mert habár alapjáraton többségében nem ilyen stílusú sorozatokat szoktam nézni, ez mégis rögtön az elején mikor elsőnek láttam levett a lábamról.

És hogy miért? Egyszerűen olyan különleges, mesés, vidám, humoros és színes az egész sorozat világa és hangulata, hogy rögtön beszippantja az embert. Aranyos, szerethető és romantikus, minden romantikát kedvelő nézőnek különösen ajánlom, de esküszöm még az is jót szórakozik rajta, akik nem különösebben a műfaj nagy kedvelői. Mindezek mellé kapunk egy kis rejtélyt is, hisz Lady Whistledown álnéven egy a társasági élet számára ismeretlen személy gyakorlatilag egy korabeli "pletykalapban" beszéli ki az úri körök és azok tagjainak titkait, botrányait és bukásait, mindezzel sokszor nem kis kalamajkát okozva.

A fő történetszál mindig az egyik Bridgerton testvér párkeresési nehézségeiről szól, az első rész főszereplője a legidősebb lány, Daphne és a megközelíthetetlen, de annál jóképűbb, Simon Basset herceg és annak bemutatása, hogy ők hogy találnak végül egymásra. Mindegyik szerelmi románc egy tipikus romantikus műfajra jellemző klisét dolgoz fel, itt éppen az „álkapcsolatok” toposza kerül feldolgozásra. De ami „álkapcsolatnak” indul, abból aztán később valódi érzelmek lesznek.

Ha már itt tartunk akkor kezdeném rögtön a két főszereplővel. Daphne-t én nagyon szerettem, mert nagy utat járt be az évad folyamán, ahogy egy naiv és tudatlan, csupa célokkal és álmokkal teli nemes kisasszonyból végül felnőtt érett nővé válik és megtudja milyen a világ körülötte és hogy nem mindig lehet minden tökéletes, ahogy ő azt elképzelte. Persze hibázik az út folyamán, de éppen ettől lesz emberi. Tudom, hogy Simonért (vagy inkább a színészért, aki őt játssza) milyen sokan odavoltak akkoriban mikor kijött az első évad, de ha őszinte akarok lenni, én nem igazán tudtam soha hova tenni Simont, és habár a színész valóban jól néz ki, ezt el kell ismernem, de a színészi játékát azért nem tudnám annyira az egekig magasztalni. Mint páros jól működtek együtt, de itt igazából Daphne volt az, aki megadta mindig az események sava-borsát, az ő karakterét sokkal jobbnak érzem, mint Simonét.

De hogy ne csak a főszereplő párosról beszéljek, tucatnyi mellékszereplő és mellék történeti szál teszi teljessé az évadot. Ott van a többi testvér Daphne mellett, ki nagyobb, ki kisebb szerepben. Anthony a tipikus legidősebb testvér, akinek a kötelességei és a vikomtként felé irányuló elvárások nyomják a vállát, és miközben össze-vissza szórakozik mindent megtesz azért, hogy gondoskodjon a családjáról. Bár nem mintha annyira nagy segítség lett volna abban, hogy Daphne útját egyengesse az évad folyamán, és sokszor nem hogy nem segítette a húgát, hanem inkább csak akadályozta őt. Anthony történetét itt már kezdik a készítők felépíteni és felvezetni a következő évadra, ami ugyebár már Anthony-ról fog szólni.

Aztán ott van Benedict, Eloise és Colin akik még több szerepet kaptak, hisz ők az idősebb testvérek Daphne és Anthony mellett. Colinról olyan sokat nem lehet még megtudni azon kívül hogy egy végtelenül kedves, együtt érző, romantikus, de kissé naiv fiatal férfi, akiért Pen gyerekkoruk óta teljesen oda van. Eloise a vérmes feminista, aki a háta közepére se kívánja a korának női elvárásait, aki soha nem akar megházasodni, és aki csak olvasni és művelődni szeretne semmi mást. Benedict a második legidősebb fiú, aki Anthony árnyékában nőtt fel, aki a bátyjánál sokkal egyszerűbb és lazább, ha mondhatok ilyet, aki nem fél az alacsonyabb osztálybeli emberek közé keveredni (ez pedig majd Benedict történetét vetíti előre), és aki igazi művészlélek, aki még keresi az útját, mert nem igazán tudja, hogy mihez kezdjen az életével. Jól fel volt építve a párhuzam a mindig tökéletes és kötelességtudó Daphne és Anthony és velük szemben az „örök második” Eloise és Benedict közt. A legjobb testvéri kapcsolat szerintem Eloise és Benedict közt volt, imádtam őket együtt, ahogy gyakran húzták egymást.

De nem csak a Bridgerton család tagjait kapjuk meg, mert szerves részét képezik a történetnek a szemben lakó Featherington család annak mindegyik színes és igen mulatságos tagjával. Élükön Penelope-val, aki Eloise és Colin gyerekkori barátja és aki évek óta titokban Colin után epekedik. De Penelope édesanyja, Portia és a két nővére is nagy arcok, főképp inkább komikus karakternek lettek ábrázolva, bár annak igazán jól működnek, ehhez kétség sem fér. Aztán ott van a királynő és Lady Danbury, csak hogy a legfontosabbakat említsem, na meg persze még kisebb mellékszereplőket is kapunk, akik habár nem sok vizet zavarnak, de nem is raknak hozzá sok mindent a nagy egészhez, inkább csak időkitöltésnek vannak beleírva a sztoriba. Charlotte királynő nagy karakter, olyan fejeket tud vágni és olyan beszólásai vannak, hogy nagyot lehet rajta mosolyogni és habár Lady Danbury-nek szintén valami hasonló lenne a szerepe, meg tényleg van egy-két jó pillanata, de többségében inkább idegesítő a túlzott gesztikulációja és okoskodása.

Rengeteg érdekes és összetett karaktert kapunk tehát, mindenki megtalálhatja a maga kedvencét, ebben nem lesz hiány. A humor, a romantika, a rejtély, a társadalmi kötöttségek és elvárások, valamint az egyedien színesen mesés hangulat és érzés az, ami a Bridgertont egyedivé teszi. Aki nem elégszik meg csak a romantikával, az kap mellé egy kis fűszert is, mert igen sok erotikus jelenetet kapunk, tehát ezen a téren se kell nélkülözni semmit. Az első évad rögtön beszippantott engem és sok más embert is, mert igen nagy rajongói bázist tudhat már magának. Mégis, az első évadon érződik, hogy ez még csak a kezdet, sok idő elment a karakterek bemutatásával és felépítésével, nem kapott mindenki elég játékidőt, de látszik benne az ígéret, hogy lesz ez ennél sokkal jobb is.

UI: Netflixen magyar szinkronnal szintén elérhető a feliratos verzió mellett, és engem lepett meg a legjobban, de elég jó lett a magyar szinkron, szóval így is bárkinek ajánlom.

Értékelés: 10/7

Előzetes:

Jeaniene Frost: Síron innen, síron túl (Cat és Bones 7.)

Fülszöveg:

Mindig akad egy újabb kiásandó sír.

Az élet az utóbbi időben természetellenesen nyugodtan telt a vámpír Cat Crawfield és férje, Bones számára. Tudhatták volna, hogy nem szabad lazítaniuk az éberségükön, mert egy megdöbbentő felfedezés miatt most újra kénytelenek akcióba lendülni, hogy megakadályozzanak egy mindent elsöprő háborút…

Egy aljas CIA-ügynök rettenetes titkos tevékenységet folytat, amely azzal fenyeget, hogy veszélyesen elmélyíti a feszültséget az emberek és az élőholtak között. Catnek és Bonesnak versenyt kell futniuk az idővel, hogy megmentsék a barátaikat a halálnál is rosszabb sorstól… mert minden újabb felfedett titokkal egyre halálosabbnak bizonyulnak a következmények. És ha kudarcot vallanak, az életüket – és mindenkiét, akit szeretnek – egy hajszál fogja elválasztani a sírtól.

A világszerte kirobbanóan sikeres Cat és Bones-sorozat befejező része.

Hagyd, hogy elragadjon!

Mivel időközben sikerült hozzájutnom a Cat és Bones könyvsorozat utolsó részéhez, így gondoltam tudjuk le akkor a dolgot és jöjjön most ez a könyv a sorban. Nem olyan régen olvastam a hatodik részt így viszonylag friss emlékekkel tudtam nekiállni a folytatásnak, ez se hátrány, ha ebből a szempontból nézzük. És mivel egy hosszú hét részes könyvsorozat befejező részéről van szó, így csak azért is hajtott a kíváncsiság, hogy milyen lezárást kapunk a hosszú történet végére.

Ha úgy vesszük akkor a történet ott folytatódik ahol az előző abbamaradt, majdnem ugyanott veszi fel a fonalat. Madigan ügynök titkos és felettébb aggasztó ténykedéseit Cat nem tudja tovább tétlenül nézni és mikor értesül korábbi kollégái állítólagos haláláról, akkor elhatározza, hogy utána jár a dolgoknak. Mert abban mindenki biztos, hogy Madigan hazudik és titkol valamit, és milyen igazuk lesz! Sőt, mint később kiderült, Madigan sokkal nagyobb titkokat rejteget, mint arra Cat-ék valaha számítottak volna. És innentől kezdve spoileresen folytatom, mert nem lehet máshogy.

Nagyon meglepett hogy milyen irányba vitte el az írónő a történetet, mert bármi másra gondoltam volna csak arra nem, hogy oda lyukadunk ki, ahova végül elértünk. Persze adta magát a dolog, hogy Madigan titkos kísérleteket végez valamiért és hogy ehhez Cat-nek is köze van, de én azt hittem, hogy valami vámpírellenes szert fejlesztenek vagy nem is tudom igazán mire számítottam, de arra semmiképp sem, ami kiderült. Valóban szuper fegyvert készítettek, csak itt a fegyver nem egy tárgy hanem egy alig 8 éves kislány, aki nem mellesleg Cat gyermeke. És aki nem csak hogy fél vámpír és fél ember, mint Cat régen volt, hanem harmad vámpír/ember/ghoul és ezért talán a legerősebb teremtmény a földön. Vagy valami ilyesmi. Mert habár a kislány erős és különleges, mégsem a képességei a lényegesek, hanem a puszta létezése, hisz egy új faj első példánya, akiben a régóta ellenséges vámpírok és ghoulok tulajdonságai keverednek. Ilyen lény pedig nem létezhet, és ha mindez kiderül, az a két faj közti háborúhoz vezethet.

Ha mindez nem lenne elég kiderül, hogy Madigan nem az a nagy lángelme és fondorlatos gonosztevő, akinek hittük, hanem csak egy báb, akit egy random emberbőrbe bújt démon rángatott zsinóron idáig. A démon célja pedig hogy kirobbantsa a háborút a vámpírok és ghoulok között és így meggyengítse őket, hogy újra a démonok lehessenek a legerősebbek a Földön. Vagy valami ilyesmi. Őszintén szólva valami nagyobb és érdekesebb ellenfélre számítottam volna így a végére, nem pedig arra, hogy az írónő valami random démont előszed, miközben Madigan szerepe pedig totálisan jelentéktelenné zsugorodik. Nem mintha Madigan olyan nagy karakter lett volna, de legalább régebb óta ismertük és végig úgy volt felépítve, hogy valami nagy szemétséget művel a háttérben. Ellenfelek terén tehát csalódtam.

Maga a történet, a fordulatok, titkok, leleplezések és az izgalom sokkal jobban és koherensebben lett most felépítve, mint az előző részben. Gyorsan és lendületesen lehetett olvasni annak ellenére, hogy azért nem hozott sok meglepetést, itt is minden fordulatot ki lehetett találni előre. Ha nagyon kekeckedni akarnék, akkor a fő történetszál Cat-el és a lányával szinte majdnem megegyezett az Underworld negyedik filmjének történetével, és aki látta azt, az pontosan érti, hogy mire gondolok.

Cat és Bones hozták a formájukat, aranyosak és szexik voltak egyszerre és végre normális erotikát kaptunk ebben a részben, nem olyat, mint az előzőben. (Azt a repülős szexjelenetet a hatodik részben még mindig nem sikerült kihevernem.) Ha tovább akarnék kötekedni, akkor feltenném a kérdést, hogy mi szükség volt arra, hogy behozzuk Cat-nek van egy lánya, akiről idáig nem is tudott? Jó, persze nem hagyományosan szülte meg, hanem Madigan emberei „kikísérletezték” szerencsétlen gyereket, legyen elég ennyi, akit érdekelnek a részletek, olvassa el a könyvet. Nem tudom, szerintem kicsit erőltetettnek tűnik, hogy az írónő így a végére behozta a történetbe a gyermek történetszálat, mintha anélkül nem lehetett volna valami értelmes és boldog befejezést írni.

Mert mi van akkor ha Cat és Bones csak kettesben élik tovább halhatatlan életüket? Ketten nem lettek volna boldogok? De. Feltétlen szükséges volt ide ez a kislány? Nem. Számomra furcsán vette ki magát ez az egész, kicsit olyan Twilight-os beütése lett ettől ennek a sztorinak, mert itt is az az üzenet jött le számomra, hogy csak a gyerekkel lehet boldog az élet, és a gyerekért mindent meg kell tenni, mert ő az élet értelme. Blablabla. Szájbarágós és erőltetett az egész. Azon persze jót mosolyogtam magamban mikor kiderült, hogy Tate a biológiai apja a lánynak, és Bones megjegyezte, hogy most már Tate-től se fog soha az életben megszabadulni, csakúgy, mint Cat anyjától, Justinától.

Az utolsó részre senkit nem kellett nélkülöznünk, minden fontosabb karakter és mellékszereplő visszatért kisebb-nagyobb szerepben. Voltak akik hozták a formájukat és nem lehetett őket nem szeretni, mint mondjuk Denise és Ian, és voltak akiktől csak újra felszaladt az ember szemöldöke, mint mondjuk Don. Mikor azt hiszed, hogy már mindent tudsz Donról és végre megbocsátottál neki a sok múltbéli hibáért, akkor kiderül valami új és megint ütnéd, amíg él. Cat így volt ezzel, és mi is olvasók. A sok komolykodás közepette kaptunk azért jó adag humort is, amit nagy részben Ian szolgáltatott nekünk, mint a rezidens mókamester. Ebben a részben így bírtam őt, pedig azért sokszor éles határon szokott táncolni a szerethető humoros és az idegesítő barom karakterek között.

Határozottan jobban sikerült a hetedik könyv, mint az előző, de azért az első néhány résztől már igen messze vagyunk minden tekintetben. A történet kísértetiesen emlékeztetett egy vámpíros film egyik részének történetére, amitől nem lett rossz, csak ugyanezt láttam már egyszer korábban, így semmi meglepetést nem tartogatott számomra. A lezárást kissé elnagyoltnak és erőltetettnek érzem, én azt se bántam volna, hogy ha Cat és Bones csak maradnak kettesben és úgy alkotva családot élik tovább az életüket. Kicsit fura volt számomra ez a lezárás, és kicsit csalódtam benne bevallom őszintén, de összességében a Cat és Bones könyvek mindig kedvencek maradnak, mert az első három-négy rész máig nagy favorit. Sajnálom, hogy vége lett, de talán jobb is így.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/jeaniene-frost-siron-innen-siron-tul

Értékelés: 5/4

V.C. Andrews: Virágszirmok a szélben (Dollanganger saga 2.)

Fülszöveg:

A Dollanganger gyerekek élete rendbe jön, boldogságuk mégsem lehet teljes. Carrie egész életében, tragikus haláláig viseli a szörnyű rabság következményeit. Chris nem tud lemondani a padláson született álmáról, és a testvérszeretet ellen lázadó Cathy is hiába vágyakozik arra, hogy békés révbe érjen.

A szerző Virágok a padláson című regényének hősei – már felnőtt fejjel – kétségbeesetten keresik helyüket az életben. Mindhármójukban ott munkál a keserű emlék, nyomasztja őket Foxworth Hall baljós árnya, megállíthatatlanul sodródnak a tragédiájukat okozó, anyjukkal való végső drámai találkozás felé.

Nem olyan régen, mindössze pár héttel ezelőtt olvastam a Virágok a padláson című könyvet, ami a Dollanganger saga első része. Nagyon tetszett a könyv, izgalmas, szörnyű és ugyanakkor brutálisan kegyetlen volt, amit a Dollanganger gyerekeknek át kellett élniük benne. Az első könyvnek ott lett vége, hogy a testvéreknek sikerült megszökniük a fogságból és megpróbáltak olyan messzire eljutni a Foxworth Hall-tól amennyire az csak lehetséges. A második rész, ami a Virágszirmok a szélben címet kapta, itt veszi fel a fonalat.

Kezdeném rögtön azzal, hogy itt szintén hamarabb láttam a 2014-es filmet, így magáról a történetről azért volt már némi fogalmam, tudtam mire számítsak. Azt is tudtam, hogy itt már sokkal több eltérés van a könyv és a film között, mert míg az első rész azért elég hiteles és majdnem 100%-os adaptációnak tekinthető, a második filmben azért jóval lazábban álltak hozzá a könyvhűséghez. Csak hogy pár igen fontos dolgot említsek, íme néhány példa. Könyvben a második rész onnan indul ahol az első abbamaradt és fokozatosan látjuk, hogy telik el 10-15 év, addig a filmek esetében a második rész rögtön 10 éves időugrással indul. A könyvben Paul Sheffield igen nagy szerepet kap, míg a filmben nem szerepel, az ő halálával kezdődik a film a 10 éves időugrás után. Teljesen máshogy alakulnak időrendben az események, az egyes karakterek interakciója, és a filmben látott Sarah peig, aki ugyebár Chris menyasszonya lesz, ilyen karakter nincs is a könyvben.

Láthatjátok hát, hogy a könyv itt már merőben más, mint maga a 2014-es film, de én most főképp a könyvről szeretnék beszélni, mert azt olvastam most. Örültem annak, hogy a könyv maga részletesebb és pontosabb képet mutat nekünk a Dollanganger testvérek életének alakulásáról és látjuk, hogy sikerült fokozatosan túltenniük magukat a szörnyű múlton és mindazon a sok borzalmon ami velük történt. Vagyis miket beszélek én, hisz az roppant nagy hazugság, hogy valaha sikerült volna túltenniük magukat rajta, fogalmazzunk inkább úgy, hogy azt látjuk, hogy próbálnak boldogulni az életben, hogy birkóznak meg a felnőtté válás nehézségével és azzal, hogy egyszer fel kellene nőni és önállóan boldogulniuk kellene az életben.

A Dollanger gyerekek: Carrie, Cathy és Chris

Legnagyobb segítségük mindebben Dr. Paul Sheffield és szolgálója, Henny, akik befogadják a három gyermeket és akiket Paul eztán szárnyai alá vesz, így lehetővé téve, hogy tudják folytatni az életüket. Paul megmenti őket minden tekintetben, vagyis minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy segítsen rajtuk. Tetőt rak a fejük felé, eteti és ruháztatja őket, valamint mindenben a segítségükre lesz, hogy azt kezdjenek az életükkel, amit csak akarnak. Ha Paul és Henny nem lett volna, akkor ki tudja mi lett volna a Dollanganger gyerek sorsa. Persze vitatkozhatnánk azon, hogy Paul tényleg ilyen önzetlen és segítőkész lélek, csupa emberbaráti szeretetből tette azt, amit értük tett, mert hát lássuk be ez azért nem teljesen igaz. Azért elég nagy szerepe volt ebben annak is, hogy Paulnak már rögtön megtetszett Cathy még akkor is, ha csaknem 25 év korkülönbség van közöttük. De erre térjünk vissza később.

Cathy, Chris és Carrie máshogy próbálnak boldogulni és feldolgozni a történteket, mindhárman másmilyen utat választanak. Carrie az, aki a legcsendesebb és leginkább „beletörődő” utat választja, némán tűri, ahogy az iskolában csúfolják és kiközösítik, ahogy a testvérei igen gyakran magára hagyják, hogy a saját igen negatív önértékeléséről már ne is beszéljünk. Carrie önbizalomhiányos, halk szavú, önmarcangoló, depressziós és úgy hiszi, hogy semmit sem érdemel meg az életben, és a sok ideig tartó magában szenvedése lesz a veszte. Nem sokáig marad meg az életkedve, és aztán egy végzetes lépésre szánja rá magát.

Chris választja talán a legracionálisabb és a legérzelemmentesebb utat, mert számára az lesz a legfőbb és talán az egyetlen cél, hogy tanuljon, tanuljon és tanuljon és hogy orvos lehessen belőle hosszú évek kemény munkája révén. Közben persze tovább ácsingózik Cathy után, de a lány határozottan próbál tovább lépni és mindent megtesz annak érdekében, hogy sose történhessen meg köztük az újra, amit anno a padláson tettek. Nem mintha Cathy nem vágyna rá, de tudja, hogy a normális világban nem lehetnek sosem együtt és ezért mindenáron próbálja magát távol tartani Christől.

És itt térnék át Cathy-re, mert ugyebár továbbra is Cathy a narrátorunk, az ő szemén keresztül látunk mindent, így legjobban az ő lelkébe, gondolataiba és érzéseibe pillanthatunk bele. A többieket pedig csak az ő szemén keresztül látjuk. Cathy az, aki a legvehemensebb módon reagálta le a velük történteket, ő nem a csendes szenvedést vagy a racionális továbblépést választja mint a bátyja vagy a húga. Nem, Cathy a gyűlölet és a bosszúvágy karmába kerül és hosszú éveket tölt azzal, hogy bosszút forral anyjuk és nagyanyjuk ellen. Gyerekként még csak távoli célnak tűnik mindez, de aztán felnőttként igenis véghez viszi, amit eltervezett. És ebben a bosszúban senki és semmi nem tudja őt megállítani.

Ha nagyon őszinte akarok lenni nem hibáztatom Cathy-t mindezért, mert szerintem igenis jó oka volt arra, hogy így érezzen, sőt még a bosszúhoz is, mert igenis vannak olyan dolgok, amik bosszúért kiáltanak és amiket egyszerűen nem lehet megbocsátani. Cathy-vel nem ez volt most a gondom, hanem az, hogy mindeközben négy férfin ment keresztül és gyakorlatilag mind a négyüket szinte teljesen tönkretette valamilyen módon. Nem igazán tudtam követni, hogy akkor most épp kit szeret és kit nem, és azon már csak kínomban nevetni tudtam, amikor mindig akkor jött rá, hogy ő tényleg szereti az adott férfit, mikor az már meghalt. Paul, Julian és Bart (hogy Christ ne is említsem ugyebár) mind megszenvedték valamilyen módon Cathy bosszúvágyát és haragját, Cathy használta őket mikor szüksége volt rájuk, aztán pedig szörnyen viselkedett velük.

Tetszett itt is az a párhuzam, mikor Cathy egyre többször hasonlította magát az anyjához, és itt már nem csak a külsőségekre gondolok. Mert ahogy Cathy és Chris felnőtt, úgy már tényleg a szüleik mondhatni tökéletes másaik lettek külsőleg. Cathy az évek múlásával rájön, hogy talán nem is különb, mint az anyja, hisz ő sem képes férfi nélkül élni, ő is hiú és sokat foglalkozik a külsejével és ezt használja fel a férfiak elcsábítására, és ő is legalább annyira önelégült és akaratos. És azt már meg sem említem, hogy ő is néha épp azokat bántja, akiket a legjobban szeret.

2014-es film plakát

Nem olyan rövid ez a könyv se, mégis sokkal kapkodósabbnak és tömörebbnek éreztem, mint az első részt. Talán azért mert míg az első könyv nagyjából 3 év történetét meséli el, itt a másodikban már csaknem 15 év telik el, és ebben a 15 évben igen sok minden történik, így néha olyan az érzése az embernek, hogy az írónő kapkodva mesél, és elnagyolva mond el dolgokat és mutat be karaktereket. Talán ha mondjuk kevesebb szerelmi szálat kap Cathy és azok jobban ki vannak dolgozva, akkor jobban működött volna a dolog. Bár lehet ez a zsúfoltság és kapkodás csak engem zavart.

Mindezek a néhány negatívum ellenére, tetszett a második rész is, mert a könyv sokkal alaposabban és részletesebb meséli el a sztorit, mint anno a 2014-es film, amit láttam. Itt jobban érthetőek a karakterek és azok motivációi, az ok-okozati összefüggések és miértek. A Dollanganger gyerekek sorsa mondhatjuk jóra fordult, vagyis ők mindent megpróbáltak tenni ennek érdekében ki-ki a maga módján, ám sajnos hármójuk közül nem mindannyian tudnak a múltjukkal megbirkózni, így most is keserédes a vég, és így volt ez életszerű. Van még három további könyv a sorozatban, a következő kettőben Cathy két fia a narrátor, az utolsóban pedig a nagymama eredettörténetét kapjuk meg, nem tudom, hogy valaha olvasni fogom-e ezt a három könyvet, mert ha nagyon őszinte akarok lenni, azok már nem érdekelnek annyira, de nem tudom mit hoz az élet. Majd meglátjuk, lehet egyszer sorra kerülnek.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/v-c-andrews-viragszirmok-a-szelben

Értékelés: 5/4

Jeaniene Frost: A sírcsapda (Cat és Bones 6.)

Fülszöveg:

Hogyan küldesz a halálba egy gyilkost, ha már halott?

Cat Crawfield, miután épp hogy megakadályozta a természetfelettiek háborúját, nem vágyik másra, mint kis együttlétre vámpírférjével, Bones-szal. Sajnos még megvan a New Orleans-i vudu királynőtől kapott kölcsönképessége. így (merő szívességből) újra harcba szállnak, ezúttal egy gonosz szellem ellen.

Heinric Kramer boszorkányvadász volt évszázadokkal ezelőtt, jó ideje azonban szellemként kísért. Minden Halloweenkor testet ölt, és ártatlan nőket kínoz, mielőtt élve elégeti őket. Ám idén az elszánt Cat és Bones mindent kockára tesz, hogy a túlvilágra küldjék… örökre. De egyetlen rossz lépés is ahhoz vezethet, hogy a saját sírjukat ássák.

Szenvedélyes történet arról, hogy a vámpírok sokszor mennyivel emberibbek az embereknél.

Egyik nagy kedvencem volt évekkel ezelőtt a Cat és Bones könyvsorozat, és sajnos vagy sem, nálunk idehaza nem lettek nagyon híresek a könyvek, pedig igenis remek vámpíros sorozatról van szó. Ebben mondjon bárki bármit az eredeti kimondottan szörnyű, de inkább nevezzük nevén ocsmány első magyar kiadásos borítók igen nagy szerepet játszottak. Nézzétek vissza, hogy az első három rész milyen borítóval jelent meg magyarul és most mondjátok meg őszintén, ti leemelnétek ezeket a könyveket a polcról, ha a könyvesboltban kerültetek volna szembe velük? Hát nem.

Én is ajánlás útján kezdtem bele, mert többen elismerően írtak a sorozatról, és csakis azért adtam neki esélyt. Aztán az első magyar kiadó habár belátta, hogy a borítók ocsmányak és elkezdte a negyedik résztől már az eredeti csodás borítókkal kiadni, amit igen okos döntésnek tartok, nem is értem miért nem így kezdték el már az elejétől fogva. Ám utána nem húzták sokáig, mert az Ulpius becsődölt, a Könyvmolyképző pedig úgy döntött, hogy megmenteni a sorozatot és kiadják a hátramaradt néhány részt, szerencsére a csodaszép eredeti angol borítókkal folytatva a sort. Csak hát az első három rész förtelmes borítója, az Ulpius becsődülése majd hogy a Könyvmolyképző csak később adta ki a megmaradt részeket, sajnos beverte az utolsó szögeket is a könyvsorozat koporsójába, már hogy ideillő hasonlattal éljek. A feledés homályába veszett és sosem lett körülötte igazán nagy hype.

Sok idő eltelt azóta, hogy az ötödik részt olvastam volna, a történetre persze emlékszem, de nem minden maradt meg, így a korábbi kritikáimat újraolvasva elevenítettem fel az emlékeimet és az akkori véleményemet a történetről. A hatodik részben sem áll meg az élet Cat és Bones körül, megint belekeverednek egy kis zűrbe, hogy pontosabb legyek egy sorozatgyilkost kellene elkapniuk és megállítaniuk mielőtt az tovább folytathatná a gyilkolást. Ha emberről vagy netán vámpírról lenne szó, mindez semmiség lenne Cat és Bones számára, csak a mostani ellenfél egy szellem, és itt jön a nagy kérdés. Hogy ölsz meg egy szellemet, aki már halott? És ebbe majdnem beletörik a párosunk bicskája is. A fő történetszálról legyen elég ennyi, Cat és Bones próbálják megvédeni a potenciális áldozatokat és megölni a sorozatgyilkos szellemet.

Nem azt mondom, hogy nem jó ez a történet, csak valamiért nem értettem, hogy jön most ide egy szellem sorozatgyilkos, amikor eddig nagyjából mindig vámpírok voltak az ellenfelek. Cat ugyebár mindig a vámpírok ellen harcolt és őket gyilkolászta, persze csak addig, amíg rá nem jött, hogy nem minden vámpír gonosz gyilkológép. Azt pedig különösen erőltetettnek éreztem, hogy miért pont Cat és Bones feladata az, hogy kezdjenek valamit ezzel a problémával, mikor ismétlem nem a szellemek likvidálása a fő szakterületük? Az egész könyv nagyjából annyiból állt, hogy Cat-ék hajkurászták a szellemet, aki pedig őt hajkurászta, hogy megölje. A szellem rájuk talált, szétverték egymást, majd elmentek egy új helyre, ott a szellem megint rájuk talált, majd megint szétverték egymást és így tovább.

Sajnos nagy meglepetések és történeti csavarok se voltak most ebben a részben, mert annyira klisés és kiszámítható volt az egész, hogy a végére kezdtem én kínosan érezni magam. Most komolyan, ki nem számított arra, hogy majd az egyik feltételezett áldozatról kiderül, hogy ő Kramer titkos halandó segédje? Ki nem számított arra, hogy Kramer Cat-et szemeli ki magának, hogy ő legyen az egyik áldozata? Ki nem számított arra, hogy Cat magánakcióba kezd a végén? Semmi meglepetés nem volt, kiszámítható volt a történet az elejétől a végéig.

Bones és Cat

Ha mindez nem lenne elég, akkor megkaptuk az egyik legnevetségesebb szexjelenetet, ami nem hogy szexi és izgalmas nem volt, de inkább csak röhejes. Tudom, tudom, lehet csak nekem nem elég jó a képzelőerőm (de igenis jó, higgyétek el), vagy én nem tudtam átélni egy a baromi szexinek és menőnek szánt „repülős erotikát”, vagy csak az írónő nem jól írta le és azért lett ilyen baromság belőle, tényleg nem tudom, de egyszerűen képtelen voltam komolyan venni ezt a szexjelenetet. Cat és Bones repülés közben akcióznak, ha értitek mire gondolok, de tényleg. Repülés közben.

És nem annyi az egész, hogy lebegnek egy helyben és megy a dolog, hanem konkréten repülnek előre valamerre és közben csinálják. Én végigröhögtem magamban ezt az egészet és csak azt vártam, hogy a nagy élvezkedés közepette, mikor repülnek neki az első fának vagy valaminek, amit nem vesznek észre, mert annyira lekötik egymás figyelmét. Sajnálom, de ezt nem tudtam komolyan venni, röhejes és kínos volt az egész, és azért se értem, mert a korábbi könyvekben olyan jó kis szaftos erotikát kaptunk mindig, hogy azt öröm volt olvasni. Nem értem az írónő mire gondolt itt, és nem értem miért nem szólt neki egy szerkesztő vagy valaki, hogy ezt a részt inkább vegye már ki és találjon ki egy másik jelenetet helyette.

Mást nem nagyon lehet mit mondani, így a könyvet elolvasva már értem, hogy miért ez a rész kapta a legrosszabb értékelést a moly-on a sorozat részei közül. Kicsit csalódás volt számomra, ennél valami sokkal koherensebb és izgalmasabb történetet vártam volna olyan régi Cat és Bones stílusban. Persze a könnyed stílus, a humor és a két imádni való főszereplő még mindig remek, így olvastatta magát a könyv, de a fő történetszál hagyott maga után némi kívánnivalót. Ezek után nagyon érdekel, hogy mi fog történni az utolsó részben, remélem ott valami jobb sztorit kapunk majd.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/jeaniene-frost-a-sircsapda

Értékelés: 5/3