Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni (film)

A történet:

Egy sulibeli lánynak leukémiája van, és Greg anyja rákényszeríti a fiát, hogy menjen át beszélgetni a beteghez. A kínos helyzetből különleges, csupa vicc barátság születik. (Forrás: port.hu)

Ennél rövidebb történeti leírást szerintem én még soha nem olvastam. Bár ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor végül is lefedi a lényeget. De nem is erről szeretnék most nektek beszélni, hanem a különleges és egyben kissé fura filmről, amit már az elején mindenkinek szívből ajánlok. Rögtön felkeltette az érdeklődésemet, mikor elsőnek láttam az előzetesét, ezért is vettem fel a "közeljövőben megnézendő filmek" listájára. Moziba sajnos nem jutottam el, de mikor rájöttem, hogy DVD-n már régen kijött (legalábbis Amerikában), akkor nem halogattam tovább, hanem megnéztem.

Akinek nem lenne elég a rövid bevezető és a kijelentésem, hogy szívből ajánlom a filmet, annak azért szeretném kifejteni egy kicsit részletesebben, hogy miért is érdemes megnézni, és hogy nekem mi tetszett benne. Ha elolvassuk miről szól a történet, akkor gondolom mindenkinek rögtön a Csillagainkban a hiba vagy épp a Most jó jut az eszébe. Tényleg hasonlít a megnevezett két filmre, az alap témájuk ugyanaz, hiszen egy rákos beteg lány köré épülnek az események, de higgyetek nekem itt véget is ér a hasonlóság. Ennek a filmnek teljesen más az üzenete, a mondanivalója, és nincs benne szemernyi romantikus szál sem. Ez jó hír lehet azoknak, akik esetleg nem annyira kedvelik a tini romantikát.

Nekem se volt ellenemre végre egy olyan filmet nézni, ahol nem kell a szokásos kliséket végigülnöm, ahol mélyebb mondanivalót tár elém a történet, ahol gondolkodni is kell egy kicsit. Ez máris egy hatalmas plusz pont a filmnek. A másik, ami nagyon tetszett benne, az a fura stílusa. Nem tudom jobban körülhatárolni, hirtelen csak a fura szó ugrik be rá. Fejezetekre van osztva a történet és a főszereplő Greg narrációjával bontakoznak ki az események. Néha fura a vágás, csendesek, lassúak és töprengőek a jelenetek, épp úgy, mint maguk a karakterek. Itt nincsen nagy adrenalin, nem az akción van a hangsúly, hanem a gondolatokon, az érzelmeken, és a karakterek személyiségén. Külön szeretném kiemelni azt a metaforát, amit Greg mutatott be nekünk arra, hogy milyen érzés számára, amikor egy szép lány közeledik felé. Azon a kis animációkon mindig jót mosolyogtam.

Mivel a történet nem valami pörgős és elég lassan halad előre, így értelemszerűen maguk a karakterek és a köztük lévő kapcsolatuk alkotják a történet fő vázát és mondandóját. Greg egy érdekes karakter, egy különc fiú, aki köszöni szépen, jól meg van barátok nélkül. Az iskolában mindenkivel felületes haverságot ápol, és "kollégájával" Earllel azzal töltik szabadidejüket, hogy saját kisfilmeket készítenek. Őt sem nevezi barátjának, pedig gyerekkoruk óta együtt készítik a filmeket és azóta lógnak együtt. Világos, hogy Gregnek gondjai vannak, nem akar kötődni, nem akar igazán közel kerülni senkihez, inkább magába zárkózik és közönyösen, motiválatlanul és nemtörődöm módon viszonyul a világ és minden ember felé. Épp ezért se akarja pátyolgatni Rachelt, mikor kiderül, hogy a lány rákos. Ő az egyetlen, aki nem sajnálkozik rajta, akit nem érdekel a lány problémája. Az anyja viszont ráparancsol, így kénytelen átmenni hozzá, hogy együtt lógjanak. És itt kezdődik e fura barátság.

Rachel a másik karakter, aki kapott még némi mélységet. Ő a lány, aki előtt még ott áll az egész élet, és akinek mégis szembe kell nézni egy halálos betegséggel. Nem szeretné, hogy mások sajnálkozzanak rajta, egyedül akarja leküzdeni a nehézségeket. Nem fogadja jól Greget, és nehezen barátkozik meg azzal, hogy a fiú hirtelen elkezdett közeledni felé. Aztán mégis elkezd együtt lógni Greggel és Earllel, és ahogy fokozatosan megismeri a fiúkat, úgy lesznek ők hárman egyre jobba barátok. Egy szép barátság folyamatának lehetünk szemtanúi, amire mindhármuknak nagy szükségük van. Rachel így nem egyedül néz szembe a rákkal, Greg élete pedig a lány hatására elkezd megváltozni. Megkedveli a lányt, és közel kerül a szívéhez, ami ellen küzd is egy ideig, de aztán belátja, hogy nem tud közömbös lenni iránta.

A film nagyon szépen felépíti ezt a barátságot és a folyamatot, ahogy Greg és Rachel közel kerülnek egymáshoz. Ismétlem, nincs itt semmiféle romantikus szál, egy percig se gondolnak ilyesmire, ők tisztán csak barátok, egy igaz barátságról van szó. Greg épp ezért nehezen nézi végig, ahogy Rachel egyre rosszabbul lesz, és ahogy feladja a harcot. Szeretné őt megmenteni és segíteni rajta. Ami azonban nem jön össze neki. És itt értünk el az utolsó ponthoz, ami tetszett a filmben. Ez pedig a tragikus befejezés. Greg félrevezető narrátor, de sejtettem én már akkor, mikor kijelentette, hogy ne aggódjunk, Rachel túl fogja élni, hogy csak hazudik. és lám igazam lett. Így még szebb a történet, és egyszerűen ennek így kellett véget érnie. Szeretem a tragikus történeteket, és ez ide éppen illett.

Ha tetszett a Csillagainkban a hiba, vagy a Most jó film, akkor ezt is mindenképp ajánlom. De azt vegyétek figyelembe, hogy ez nem romantikus történet, így aki arra vágyik, az talán inkább hagyja ki. Kissé fura, lassú, és néhol vontatott a film stílusa, így lehet, hogy sokan unni fogják, de ha szeretitek az egyedi alkotásokat és a komoly témával foglalkozó, mély mondanivalóval rendelkező történeteket, akkor talán ez is tetszeni fog. Könyvadaptációról van szó, így mindenképp olvasni akarom majd a könyvet. Van egy olyan érzésem, hogy az még jobban fog tetszeni.

Értékelés: 10/9

Előzetes:

Az Éhezők Viadala: A Kiválasztott 2. rész

A történet:

Az éhezők viadala: A kiválasztott - II. rész az eddigi történetet drámai erővel lezáró végjáték, amelyben Katniss Everdeen (Jennifer Lawrence) felismeri, hogy már nem egyszerűen a túlélésért, hanem a jövőért kell küzdenie. Panem országát lángba borítja a totális háború, Katniss pedig végső leszámolásra készül Snow elnökkel (Donald Sutherland). Legjobb barátai - Gale (Liam Hemsworth), Finnick (Sam Claflin) és Peeta (Josh Hutcherson) - támogatásával Katniss kockázatos küldetésre indul és a 13-as körzet legjobbjaival együtt életét kockáztatja Panem polgárainak felszabadításáért. A harcosok merényletet terveznek Snow elnök ellen, akinek rögeszméjévé vált a fiatal lány elpusztítása. A Katniss előtt álló halálos csapdák, kegyetlen ellenfelek és erkölcsi dilemmák az Éhezők viadalának minden eddigi próbatételénél nagyobb megpróbáltatásokat jelentenek a siker felé vezető úton. (Forrás: port.hu)

Az év egyik legjobban várt filmje volt nálam Az Éhezők Viadala befejező része, és ahogy közeledett a november, egyre nehezebb volt nyugton várnom a film kijövetelére. Imádtam a könyveket, szeretem a filmeket, amik a kisebb változtatások ellenére egész jól megragadták a történet fő mondanivalóját, és a sikerhez nagyban hozzájárult a remek szereplőgárda is. Elérkezett hát a november, és habár a korábbi terveimmel ellentétben nem tudtam már a premier napján elmenni a moziba, de ami késik nem múlik, így a hét elején végre eljutottam a filmre.

Elégedetten ballagtam haza a moziból, mert éppen azt kaptam, amit vártam. A Kiválasztott második része remek és sokkal izgalmasabb folytatása az első résznek, egy hosszú történet kiváló befejezése és lezárása. Most is törekedtek a készítők a minél jobb könyvhűségre, ami nagyjából össze is jött nekik. Persze akadtak kisebb változtatások, de azok nem befolyásolták a fő történetszálat, így engem nem nagyon hoztak lázba. Ami fontos volt, az megmaradt, és ennek minden könyvadaptáció esetében így kellene lennie. Adott volt egy remek könyves alapanyag, és a lehető legjobb filmet hozták ki belőle, amit csak lehetett.

Mivel a két műfaj sokban különbözik egymástól, és más eszközökkel dolgoznak, így sejteni lehetett, hogy a filmben most is a látványra és az akcióra mennek rá. Lehet, hogy már régen olvastam a könyvet és rosszul emlékszek, de mintha a Sztár Osztag útja nem lett volna ennyire veszélyes a könyvben, mint amilyennek a filmben láttam. Telepakolták csapdákkal az útjukat, és az egészet úgy ábrázolták, mintha egy újabb Viadalt láthatnánk. Sokan meghaltak és elestek út közben, volt itt akció és adrenalin rendesen, nem lehetett unatkozni egy percet sem. Látványos volt, ez nem vitás. Tetszett, hogy úgy mutatták be Katniss és társai útját, mintha egy újabb Viadal lenne.

Még mindig imádom a film zenéit és öröm volt hallgatni a régi kedvenceket, amik éppen a jó időben és a jó helyen csendültek fel, hogy fokozzák az adott jelenet hangulatát. Tetszett, hogy felelevenítettük a múlt eseményeit és nem felejtették el a régi halottakat, és azt, hogy honnan indult a történet és maguk a karakterek. A filmek sikerének másik titka a remek könyves alapanyag mellett ,maga a remek szereplőgárda. Jennifer Lawrence még mindig remekel Katniss szerepében, Woody Harrelson pedig még mindig hozza Haymitch fura karakterét. És végre Josh Hutcherson is lehetőséget kapott arra, hogy megmutassa több van Peeta karakterében, mint amit eddig láttunk belőle a filmekben. Jól hozta Peeta megtört és zavart világát, és imádtam a Katniss és Peeta közötti interakciókat. Nagyon aranyosak voltak együtt.

Sajnos azonban két negatív dolgot is meg kell említenem, ami nem tetszett a filmben. Egyrészt még mindig hiányolom Katniss gondolatait, mert a könyvben, révén az ő szemszögéből látjuk az eseményeket, sokkal jobban meg lehet ismerni őt, és sokkal jobban bele lehet látni a gondolataiba. Nem mintha Jennifer Lawrence nem próbált volna meg mindent azért, hogy az arcjátékával és a mimikájával elhozza nekünk Katniss gondolatait és érzéseit, de azért a kettő nem ugyanaz. A könyvben jobban lehet érteni a lányt, hogy mit miért tesz, és hogy miért úgy viselkedik, ahogy egyes esetekben.

És a végére hagytam a legnagyobb negatívumot, amit észrevettem, és ami bevallom őszintén a végére kissé zavarni kezdett. Végig úgy éreztem a film alatt, hogy iszonyat gyorsan és könnyedén túllépünk az egyes halálokon. Persze értem én, hogy nincs idő sajnálkozni és siránkozni, és nem is mindegyik karakter fontos azok közül, akik meghaltak, de azért Finnick és Prim halálát sokkal jobban ki lehetett volna emelni. Főleg Primét. Nem kapott akkora jelentőséget, mint kellett volna, és itt térek vissza az előző dologhoz, vagyis, hogy hiányoztak Katniss gondolatai. A filmben így nem lehetett átadni igazán, hogy mit érez a húga halála miatt és hogy mennyire összetört a történtek hatására.

Összességében egy jól sikerült, méltó befejezése ez Az Éhezők Viadala filmsorozatnak, egyértelműen jobban sikerült, mint A Kiválasztott első része. Nekem azonban még mindig az első két film a kedvencem, és ez úgy tűnik már így is fog maradni. Kicsit sajnálom, hogy vége, és nem lesz több film, de amint kijön DVD-n, biztos újra meg fogom nézni. Ismét lezárult egy korszak. Kíváncsi vagyok, mi lesz eztán a következő nagy őrület.

Értékelés: 10/8

Előzetes:

Rácz-Stefán Tibor: Fogadj el!

Fülszöveg:

Hiszel magadban?
Petra a pénztelen, vidéki lány elit gimnáziumba kerül, ahol mindenki gazdag és menő, így aztán hazudik, hogy ne lógjon ki, hiába figyelmezteti Dávid. Petrát a lányok befogadják, barátokat szerez, egy fiú is tetszik neki, de kiderül az igazság. És ettől kezdve pokollá válik az élete. Túl lehet-e élni a bosszút, az iskolai megalázásokat?
Dávidnak is van egy kínos titka, a lányok nem izgatják, de a szívét nagyon is megdobogtatja Áron, a jóképű padtársa, aki pontosan tudja ezt, és gonoszkodva ki is használja. A két barát szerelemmel, árulással és szenvedéllyel teli útja döbbenetes eseménybe torkol. Van egy pont, amikor már nincs tovább. Van egy pont, ahol a szerelem már fáj

Sokat gondolkoztam azon, hogy elolvassam-e a könyvet vagy sem, de végül arra jutottam, hogy adok neki egy esélyt. Miért vacilláltam annyit? Egyrészt féltem attól, hogy nem tudok pártatlanul véleményt formálni, mert évek óta rendszeresen olvasom Tibi oldalát, és habár személyesen még sosem találkoztunk, mégis úgy érzem, hogy valamilyen szinten "ismerősök" vagyunk, és hát nem szerettem volna megbántani senkit az esetlegesen negatív véleményemmel. Másrészt még mindig óvatosan közelítek a kortárs magyar írók könyvei felé, mert még mindig bennem van egy kis negatív félsz velük kapcsolatban. Mégsem tudtam ellenállni a könyvek, nem tudtam legyőzni a kíváncsiságomat, így csak elolvastam.

Olvastam korábban más véleményeket a könyvről, így tudtam, hogy komoly témára számíthatok, de azt még én se vártam volna, hogy ennyire durva lesz a könyv témája. Volt itt minden kérem szépen, sőt, ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor úgy érzem, hogy túl sok komoly téma lett egy könyvbe pakolva, és épp ezért egyik se lett kidolgozva rendesen. Mikor befejeztem a könyvet, erősen kettős érzésem volt vele kapcsolatban, és kellett néhány nap, hogy reálisan átgondoljam, mi tetszett benne és mi nem. Próbáltam tárgyilagos maradni és nem elfogultan véleményezni, így a végére csak összeraktam magamban a képet és tisztázni tudtam magamban a dolgokat.

Kezdjük a pozitív dolgokkal. Legjobban az írói stílus tetszett, ami engem is meglepett, mert kezdő írónál azért szoktak lenni fura dolgok, de én itt egyáltalán nem fedeztem fel semmi ilyesmit. Egyszerű és olvasmányos volt a stílus, gördülékeny, fiatalos, éppen a megcélzott korosztálynak megfelelő. Tetszettek az apró poénok, mármint az a kevés, ami épp volt benne, mert hát inkább a komoly témákon volt a hangsúly és nem a viccelődésen. A másik dolog, ami nagyon tetszett, az a könyv második fele, vagyis maga az iskolai lövöldözés. Az egész nap leírása magával ragadott, tetszett ahogy fokozódott a hangulat, ahogy Petra egyre jobban bekattant, ahogy tervezgette, kit hogyan fog megölni. Az egész iskolai jelenet fokozatosan lett felépítve, tetszett a feszültségkeltés megoldása. Nagyon izgalmas volt olvasni, és mintha egy filmben lettem volna, úgy peregtek le előttem az események.

Sajnos a karakterek nagy többsége nem nőtt a szívemhez, a mellékkaraktereket egyszerűen ki nem állhattam, de nekik mondjuk éppen ez is volt a funkciójuk. Petra karaktere számomra egyszerűen irreálisan és hihetetlen, de erről később, vele ellentétben viszont Dávid rögtön kedvenc lett. Egyértelműen Dávid a kedvenc karakterem, és Tibi egészen jól megragadta a fiú karakterét, a gyengeségeit, a vágyait, a gondjait, a problémáit, és a céljait. Nem mintha ezen meglepődnék, hisz Tibi tulajdonképpen önmagát írta bele Dávid karakterébe, saját életéből merítette az ihletet, így nem csoda, hogy ennyire remekül sikerült megragadni a fiú karakterét. Dávid és Áron szerelmi szála kissé talán klisésre sikeredett, és Áront se kedveltem meg, ennek ellenére szurkoltam nekik.

A pozitív dolgok mellett, sajnos volt néhány negatív dolog is, ami mellett nem tudok szótlanul elmenni. A könyv története számomra túl "hollywoodi" és egyes helyeken túl hatásvadász. Míg ez egy amerikai könyvben/történetben teljesen átlagos és talán még hihető is, addig némely dolgok ebben a magyarországi közegben szimplán nevetségesnek hatottak. Nem tetszett a magániskola ötlete, nem tetszett az egyenruha, hisz nálunk egyik sem jellemző manapság. Ezek mind-mind amerikai minták, és számomra túlságosan erőltetettnek hatottak egy magyar közegben.

A könyv végére kifejezetten idegesített a sok pop-kulturális utalás, mert az egésznek annyira reklámszaga volt, hogy ha nem tudnám, hogy ezért semmi pénzt nem kapott az író, akkor azt hinném, hogy fizetett hirdetéseket kell olvasnom a könyvben, ami azért egy idő után elég idegesítő. És ha már itt tartunk. Szerintem nem jó dolog, ha egy író ennyire saját magát írja bele a könyvébe. Évek óta olvasva Tibi oldalát, nagyjából tisztában vagyok vele, hogy mit szeret és mit nem, és a könyvben csakis olyan dolgokat említett meg, melyek az ő személye kedvencei. Nem mintha ezzel bármi baj lenne, de számomra akkor is fura, és nekem jobban tetszett volna, ha jobban el tudja magát határolni a karakterektől, és ha nem írja bele ennyire a saját kedvenceit a történetbe. Számomra ez az egész valamiért nagyon furán jött ki.

Említettem korábban, hogy túl sok lett a komoly témákból egyetlenegy könyvben. Felvetődik itt a meleg kérdés, a szegények kontra gazdagok kérdése, a kiközösítés, a bullying, az illegális pornó készítése és felrakása az internetre kiskorúak esetében, a hazugságok azért, hogy másnak mutassuk magunkat, és a végén ott a legkomolyabb, vagyis az iskolai lövöldözés és az öngyilkosság. Túl sok, túl sok a komoly témából, és néha úgy éreztem, hogy egyik sincs rendesen kidolgozva. Mintha mindez csak a meghökkentés és a megbotránkoztatás miatt lett volna egyetlenegy könyvbe belerakva.

Petra karaktere abszolút irreális, és ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor saját magának okozta a gondokat. Igaz, hogy sok szörnyűséget tettek vele, igaz, hogy folyamatosan bántották és megalázták, de azért mindettől ennyire senki sem kattan be. Az a legnagyobb problémám a könyvvel, hogy egyes helyeken sántítanak az ok-okozati összefüggések, és épp ezért néhány karakter és azok cselekedetei teljesen irreálisakká váltak. Petra gondját például egyszerűen meg lehetett volna oldani, ha iskolát vált. Nem is értem miért maradt a Szép Remények gimiben. Korábban is az anyja támogatása nélkül jelentkezett át a magániskolába, akkor most is nyugodtan iskolát válthatott volna az anyja akarata ellenére. És akkor máris könnyebb lett volna az élete.

Aztán ott van az internetre felrakott pornóvideó kérdése. Ne mondja nekem senki, hogy ha egy lányt leitatnak, és akarata ellenére készítenek róla egy szexvideót és azt felrakják a netre, akkor a rendőrség így reagálja le a dolgokat. Oké, Petra nem ellenkezett, ő maga itta meg az alkoholt, de mivel részeg volt, így nem tudott normálisan dönteni, és a felvételen az is rajta van, hogy Bálint a lányt valamilyen szinten erőszakkal vette rá arra, amire. Erre a rendőrség gyakorlatilag nagy ívben tojik Petra szégyenére, és nem is foglalkoznak vele, Bálint számára pedig semmilyen következménye nem lett a dolognak. Valamilyen szinten erőszak volt, amit Petrával tett, és ilyen kérdésekben mindig a nők mellé szoktak állni, nem pedig a férfit dicsőítik, mintha valamiféle alfa hím lenne. És hol voltak a tanárok? Azok se tettek semmit. Legalább az iskolában rendet vághattak volna, hogy ott ne bántsa senki Petrát. Egy tanár se volt, aki helyretette volna azokat az elkényeztetett csitriket és tahókat? Mindenkit megvettek a gazdag szülők? Az egész iskolát? Számomra ez is annyira hihetetlen és irreális. És éppen ezt éreztem sok dolog esetében. Túl irreális és túl hihetetlen lett számomra, főleg, hogy nálunk Magyarországon azért nem történnek ilyenek, még Amerikában se gyakran.

Erőteljesen kettős érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban, és bevallom nehezemre esett pártatlannak maradni és szigorúan objektíven megítélni a könyvet. Voltak benne jó dolgok, amik tetszettek, például az írói stílus, Dávid karaktere, és Dávid és Áron kapcsolata a meleg kérdéssel körítve, de sajnos összességében számomra túl hatásvadász és túl hollywoodi lett az összhatás. Sok dolog egyszerűen irreálisnak hatott számomra, annyira hihetetlennek, hogy annak ellenére, hogy fikció a történet, mégse tudtam elhinni, hogy ilyen bármikor megtörténhet. Néhány helyen sántítottak az ok-okozati összefüggések, és egyes problémákat könnyen meg lehetett volna oldani, és máris megoldódott volna valamennyire a helyzet. Sokat gondolkoztam hány pontot adjak rá, de a negatív dolgok miatt, sajnos nem tudok egy erős közepesnél jobbat.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/racz-stefan-tibor-fogadj-el

Értékelés: 5/3

Kim Harrington: A tisztánlátó (Clarity 1.)

Fülszöveg:

Ne hunyd be a szemed. Kivéve akkor, ha a sötét valóságot már nem tudod elviselni.

Cape Cod turisták által kedvelt városában, Eastportban él egy csodabogár família. Az én családom. Én tisztánlátó vagyok. A bátyám médium. Anyánk telepatikus képességekkel bír. Míg a turisták odáig vannak értünk, a városban az emberek inkább lesajnálnak minket. Bár egy impozáns viktoriánus házban élünk, házi kísértetünk még sincs, és otthonunk földszintjén rendeztük be spirituális vállalkozásunkat: családi jósdánkat.

Leginkább a borító fogott meg a könyvben és csakis amiatt éreztem némi késztetést arra, hogy el szeretném olvasni. Nem tudtam róla szinte semmit, fogalmam sem volt, hogy mire számítsak majd benne, csak annyit sejtettem, hogy ez is egy szokásos YA könyv lesz. Épp ezért felvérteztem magam a műfaj annyira irritált hibái és kliséi ellen és eldöntöttem, hogy erős leszek és ha beledöglök, akkor is végig fogom olvasni. Képzeljétek el mekkorát csodálkoztam, mikor olvasás közben leesett, hogy ez nem is olyan rossz. Kellemesen csalódtam.

Egy fantasy köntösbe csomagolt nyomozási történetet követhetünk végig, amiben a főszereplővel együtt próbáljuk megfejteni a rejtélyes gyilkosságot, ami felbolygatta a kisváros életét. Megöltek egy fiatal lányt, és senki nem tudja ki lehetett a tettes. Új rendőrfőnök érkezik a városba jóképű fiával, akik Clarity és családja segítségét kérik a nyomozásban, holott nem is hisznek a természetfelettiben, sem abban, amit a lány és a családja csinál a megélhetésükért. Clare bátyja is belekeveredik az ügybe, így Clare személyes ügynek tekinti a dolgot, és teljes erővel veti bele magát a nyomozásba.

Kellemes és aranyos történet volt ez, magam sem tudnám megmondani miért, de egész jól szórakoztam rajta. Könnyed és olvasmányos volt a stílus, kedvelhető a főszereplő és csavaros a nyomozási szál. De tényleg! Még én se láttam előre, hogy ki lehetett a gyilkos, ami nagy szó, mert általában mindig ki szoktam az ilyet előre találni. Most viszont az írónő egészen félrevezetett, és éppen az lett a hunyó a végén, akire életemben nem gondoltam volna. Sőt, a gyilkosság oka is éppen olyan lett, amire szintén nem számítottam volna. Mondtam volna én bármit, de azt biztos nem, ami végül lett. Ezért pedig jár a hatalmas plusz pont, mert éppen ez tartotta fent az érdeklődésemet és talán épp ez volt a fő oka annak, hogy lekötött a könyv és nem a műfaj kliséivel foglalkoztam.

Talán csak a legnagyobbat említeném meg, ami bizonyára sejtitek mi lesz. Egyik nagy vesszőparipám a szerelmi háromszög, amit egyszerűen képtelen vagyok elviselni. De nem csak itt, hanem bármilyen könyvben. Komolyan! Kész felüdülés találni olyan könyvet (főleg a YA kínálatban) ahol nincs szerelmi háromszög. Itt is végigszenvedtünk egyet, ami azért bevallom lehetett volna sokkal idegesítőbb is, így hála az írónőnek, hogy azért visszafogta magát. Egyik fiút se kedveltem meg, de Clarity viszont szimpatikus volt. Okos, talpraesett, kitartó és imádja a családját. Jó volt olvasni a családi összetartásukról, és igazán éreztem, hogy ők hárman, Clarity, a bátyja és az anyjuk tényleg szeretik egymást és bármit megtennének egymásért.

Tetszett a könyv, egyszeri olvasmánynak tökéletes volt és mindenképp kiemelkedik a műfajon belül egyedi hangulatával, és az izgalmas nyomozási szállal. Clarity-t sikerült megkedvelnem, szerintem igenis szerethető főhős, ha figyelmen kívül hagyjuk a pasis ügyeit. Leginkább a Clarity családjánál megfigyelhető szeretet és összetartás fogott meg, jó volt egy ennyire remek családot látni ifjúsági könyvben. Nem tudom miről szólhat a folytatás, de egyszer biztos sort kerítek rá. Reméljük, az ennél csak még jobb és akkor nem lesz semmi gond.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/kim-harrington-clarity-a-tisztanlato

Értékelés: 5/4

Matthew Quick: Napos oldal

Fülszöveg:

Patnek van egy elmélete, miszerint az élete egy film. Egy film, amelynek nemcsak főszereplője, de nézője is egyben, és amelynek rendezői székéből maga Isten dirigál. Egy film, amelynek csak és kizárólag akkor várja hepiend a végén, ha kiállja a maga elé állított próbatételeket. Ezek után talán nem meglepő, hogy Pat frissen szabadult egy elmegyógyintézetből. És az sem, hogy egyik leküzdendő akadállyal szembesül a másik után: senki sem hajlandó beszélni vele a nagy Ő-ről, aki jelenleg ex, kedvenc csapata vereséget vereségre halmoz, a talán még nála is furcsább Tiffany folyton ott liheg a nyakában, az új pszichiátere pedig mintha házasságtörésre biztatná, hogy elősegítse a gyógyulását. És ha ez még nem lenne elég, egy világhírű szaxofonos kísérti!
A regény elbűvölő utazásra invitál Pat elméjébe, ahonnan ugyan kissé torz, ugyanakkor szívszorongató és végtelenül szórakoztató is a kilátás. Ahonnan mi is nézői lehetünk Pat filmjének, amely néha szomorú, néha vidám, mint maga az élet.

Régen is hallottam én erről a könyvről, főleg mikor a belőle készült film egyik főszerepéért, Jennifer Lawrence megnyerte az Oscar-díjat. Akkor el is akartam olvasni, csak aztán valahogy lecsengett az iránta való lelkesedésem és elfelejtődött. Nemrég azonban elolvastam az író másik könyvét, a Bocsáss meg, Leonard Peacock-ot, és mivel azt imádtam így nem volt kérdés, hogy ennek a könyvnek is adok egy esélyt. Így került a kezembe.

Semmit nem tudtam a történetről, utána se olvastam, nem láttam a filmet sem. Nem igazán tudtam, hogy mire számítsák, csak annyiban voltam biztos, hogy realista történet ez, valami komolyabb témával. Hisz az író másik könyve is ilyen volt. Teljesen tudatlanul álltam neki, de már az első néhány oldal meggyőzött és egyszerűen képtelen voltam letenni. A Napos oldalban sem kellett csalódnom, és Matthew Quick ismét lenyűgözött. Remélem több könyve is van és azok is meg fognak idővel jelenni magyarul, mert erre a pasira oda kell figyelni.

A történet főszereplője, Pat, akit a könyv elején visz haza édesanyja az elmegyógyintézetből, ahol igen sok időt töltött el. Pat mentálisan beteg személy, ezt már rögtön ki lehet találni abból, ahogyan beszél és ahogyan vélekedik a dolgokról. Mégsem a betegsége határozza meg, hanem a végtelen optimizmusa és a törekvése arra, hogy minél jobb ember lehessen. Nem emlékszik arra, hogy mi történt vele azelőtt, hogy az elmegyógyintézetbe került, csak annyit tud, hogy a felesége elhagyta, mert rossz ember és férj volt. Úgy hiszi, hogy akkor ér véget Nikki és közte a "különidő", ha végre sikerül megváltoznia és olyan jó emberré válnia, amilyennek a felesége mindig is akarta.

Pat tehát kitűz maga elé egy célt, amire megvan minden motivációja és ennek rendeli alá az egész életét. Edzeni kezd, próbál kedvesebb és segítőkészebb lenni mindenkivel, igyekszik elűzni a negatív gondolatokat az életéből és csakis arra koncentrál, hogy Nikki visszafogadja őt. Csak ez a cél élteti. Haza költözik a szüleihez, ahol számos egyéb inger éri, amelyek vagy épp segítik vagy épp akadályozzák célja megvalósításában. Közel került a szívemhez Pat karaktere, kevés ilyen sérült főszereplőről olvastam könyvekben, és a hozzá hasonlóakat mindig nagyon megsajnálnom és megkedvelem.

Pat karaktere iszonyat összetett, és éppen ezért érdekes. Motivált és pozitív ember, de ezek mellett számos negatív tulajdonsága is van. Megrögzött és kényszeres, mert semmi más nem érdekli azon kívül, hogy Nikki-t visszaszerezze. Tudja, hogy rossz ember volt és próbál változni. Ismeri a hibáit, és tudja mit kell tennie azért, hogy más ember legyen belőle. Céltudatos és megfelelő önismerettel rendelkezik. Mivel mentális beteg, így az ehhez tartozó vonások is kiütköznek a karakterén. Kissé gyermetegen áll a dolgokhoz, semmiért nem vállal felelősséget és tényleg megragadt egy úgynevezett "második gyerekkorban", amikor semmivel és senkivel nem kell törődnie igazán csak azzal, hogy az irreális álmát és célját kövesse.

Nem csak Pat ilyen megtört és beteg karakter, hanem a másik főszereplő, Tiffany is. Pat és Tiffany sokban hasonlítanak egymásra, mindketten a szüleikkel élnek, tragikus dolgok történtek a múltjukban és emiatt mindketten megkattantak (egy kicsit). Tiffany a férjét vesztette el, és ebbe mondhatni belebolondult. Akkor változik meg az élete, mikor találkozik Pattel. Elkezd a férfi után járni, aki elsőnek nem érti a dolgot, de egyre jobban megkedveli a nőt, és lassan de biztos barátok vagy akár még többek is lesznek egymásnak. Tiffany próbál segíteni Patnek abban, hogy rávezesse, Nikki visszaszerzése hiú ábránd és hogy a férfi elfogadja, a felesége soha nem fog visszajönni hozzá. Jó szándék vezérelte, de amit tett, az szerintem is megbocsáthatatlan és igen meggondolatlan lépés volt. Nem csoda, hogy Pat annyira kiakadt és nem csoda, hogy mindenki megharagudott Tiffany-ra. Nagyon megszerettem mind a két karaktert, mert az író olyan jól adta át az érzéseiket és a személyiségüket, hogy egyszerűen csak kedvelni lehetett őket.

De nem csak a két remek karakter miatt szerettem annyira a könyvet, hanem a karakterek közötti kapcsolatok és az üzenete miatt is. Érdekes volt olvasni Pat és az apja közti kapcsolatról, és akárki akármit mond, szerintem az apja rideg és agresszív személyiségének igenis nagy hatása volt arra, hogy Pat is olyan volt anno valamikor. Az édesanyja pedig pont az ellentéte, szinte egy rossz szava sincs a fiára, folyton babusgatja, mindig kiáll mellette és még mindig gyerekként kezeli. Egyik szülő típus se egészséges, és a családi gondok is nagyban rátették a bélyegét Pat gyógyulásának folyamatára.

Nem hagyhatom ki a könyv legfőbb üzeneteit sem, amikkel csakis egyet tudok érteni. Mindig kell valamilyen cél az ember életében, hisz akkor van értelme a létezésének, ez ad iránymutatást az életben. Fontos, hogy a dolgok pozitív oldalát lássuk, hogy ne folyton a rossz és negatív dolgok miatt aggodalmaskodjunk. Bíznunk kell a napos oldalban, bíznunk kell abban, hogy a dolgok előbb vagy utóbb igenis jóra fordulnak. Fontos a barátság, hisz sokszor a barátok azok, akik átsegítenek a nehéz időszakokon és fontos a család, mert ők mindig mindenben mellettünk állnak és támogatnak. Emellett néha az élet olyan lehetőségeket kínál, amikre korábban nem is gondoltunk vagy számítottunk volna, és annak ellenére, hogy mások voltak a terveink és a céljaink, néha azokat el kell engedni és meg kell ragadni mindazt, amit az élet tud nyújtani számunkra.

Nagyon tetszett a Napos oldal, csakúgy, mint az író másik remek könyve. Imádtam Pat és Tiffany karakterét, imádtam a karakterek közötti kapcsolatokat és imádtam a könyv több üzenetét is, amivel mélységesen egyet tudok érteni. Teljesen megvett magának a könyv, és annyira magával ragadott, hogy egyszerűen képtelen voltam letenni, mert tudnom kellett, hogy mi fog eztán történni. Nagyon tetszett a megoldás, hogy egy mentálisan beteg és sérült férfi lett a főszereplő és az író szépen át tudta adni ezt a fura karaktert annak minden szerethető és irritáló tulajdonságával. Az biztos, hogy Matthew Quick nevét megjegyeztem magamnak, és ha megjelenik a többi könyve is magyarul, azokat se fogom kihagyni.

Ui: A filmet ezek után biztos megnézem valamikor, bár sejtem, hogy biztos nem lett ilyen jó, mint maga a könyv volt.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/matthew-quick-napos-oldal

Értékelés: 5/5*

Wendy Higgins: Angyali szövetség (Angyali gonosz 2.)

Fülszöveg:

Anna Whitt, egy őrangyal és egy démon lánya megfogadta, hogy soha nem követi apja példáját, nem rontja meg az embereket. Naivitás volt ez tőle. Ahogy sok minden más is. A suttogók rákényszerítik, hogy túlélése érdekében megszegje fogadalmát, akkor is, ha ezzel engednie kell lénye sötét oldalának, és hírhedtté válni iskolatársai között. Élete sivárabbnak tűnik, mint valaha. Ráadásul ott van Kaidan Rowe is, a Bujaság hercegének fia, ő tölti be minden gondolatát. Mikor aztán váratlanul tudomást szerez egy réges-régi jövendölésről, a világot kezdi járni Kopano – a Harag hercegének fia – kíséretében, hogy megszervezze a démonokkal szembeni ellenállást. Hamarosan kiderül ugyanis, hogy az óriások felszabadítása nem mehet vérre menő küzdelem nélkül. A végső győzelemig Annának és Kaidannak félre kell tennie érzéseit, és leküzdeni élete legnagyobb kísértését. Vajon megéri-e életüket kockáztatniuk a szerelemért?

Néha én is olyan hangulatban vagyok, hogy nem a komolyabb vagy kalandosabb könyveket keresem, hanem elég ekkor egy könnyed kis limonádé, valami, ami kikapcsol és amit nem kell túl gondolkodnom. Most is egy ilyen könyvet kerestem, és mivel ilyenből rengeteg van az ifjúsági könyvek piacán, így nehéz volt döntenem, melyiket vegyem a kezembe. Végül az Angyali gonosz trilógia folytatása mellett döntöttem, aminek az első részét anno egy közepesre értékeltem. Nem hittem volna, hogy valamikor folytatni lesz kedvem, de most egy ilyen könnyed laza történethez volt kedvem.

Nem bántam meg, hogy elolvastam a második részt. Tudtam, mire számítsak és éppen azt kaptam, nem okozott semmilyen téren meglepetést. Mivel egy trilógia második részéről van szó, így sejtettem, hogy erőteljes húzórészről lesz szó, és igazam is lett. Gyakorlatilag semmi érdemleges nem történt a könyvben, hanem csak Anna nyavalygott Kaidan után és közben merő félreértésből összekavartak mindketten valaki mással. Nem sokat haladt előre a történet, és tulajdonképpen csak az utolsó részt vezette fel a középső kötet.

Persze próbálta az írónő úgy alakítani a dolgokat, hogy úgy tűnjön van értelme a történetnek és hogy történik is valami igazán fontos, de igazából nem így volt. Persze Anna az apja segítségével elindul szövetségeseket keresni, hogy együtt legyőzhessék majd a gonosz hercegeket, de a nagy szövetségeskeresés annyiból állt, hogy utazgatott össze-vissza, ja és közben szerzett két szövetségest, akik közül az egyiket a végén ki is nyírták. Vagyis nem sokat haladtak előre, és nem sok értelme volt mindannak, amit csináltak. A lényeg, a lényeg, hogy a történet éppen olyan középszerűen sablonos és klisés lett, mint amilyenre számítottam.

Persze valahogy azt is sejtettem, hogy nem csak a történet hagy majd némi kívánnivalót maga után, hanem maga a karakterfejlődés is. Anna és Kaiden nem változtak valami sokat, és igen... még mindig szenvednek azért, mert ők nem lehetnek együtt. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, mindketten úgy tesznek, mintha a másik már nem érdekelné őket, hogy aztán némi félreértés folytán megsértődhessenek egymásra, és egy harmadik karjai között keressenek menedéket. Igen, itt is eljátszottuk a "mivel te már nem szeretsz, én azonnal rávetem magam valaki másra" effektust, ami manapság szintén kötelező elem az ifjúsági könyvekben. Mind Anna és mind Kaiden valaki más karjai között vigasztalódik, persze csak merő félreértés miatt, és aztán megy a szokásos sértődés, veszekedés, "én utállak téged és te utálsz engem" komédia. Tudjátok... csak a szokásos tini szappanopera.

Az egyetlen érdemleges gondolat az volt a könyvben, mikor az írónő felvetette a kérdést, hogy mi lesz a következménye annak, ha egy jó kislány és egy rossz fiú szeret egymásba. Vajon a jó kislány fog lezülleni a fiú kedvéért? Vagy a rossz fiú javul és komolyodik meg a lány miatt? Nagyon elgondolkodtam ezen a kérdésen, és szerintem igen érdekes kérdés ez. Úgy vélem, hogy mindketten változnak egy kicsit és próbálnak hasonlítani a másikra, hogy az elfogadja őket és ne legyen olyan ékes köztük a sok különbözőség. Jó lenne erről a kérdésről többet olvasni, mert szerintem igenis érdekes és elgondolkodtató.

Annak ellenére, hogy már a könyv elkezdése előtt tudtam, hogy mi mindennel fogok benne szembekerülni, és nagyjából be is jöttek a számításaim, mégsem idegesített annyira a műfaj sok kliséje és baromsága, mert most éppen egy ilyen lagymatag és limonádé történetre volt igényem. Egész jól elszórakoztam olvasás közben, kikapcsolt a történet, és nem kellett rajta túl sokat gondolkodnom. Egyszerű, átlagos és ismerős volt, egy könnyed olvasmány. Mert néha éppen ilyenre vágyom. Mert néha éppen ilyen kell. Lehet, hogy egyszer még az utolsó részt is elolvasom, mert már csak azért is érdekel, hogy mi lesz a sztori vége.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/wendy-higgins-angyali-szovetseg

Értékelés: 5/3

Anne Rice: Vérhozsánna (Vámpírkrónikák 10.)

Fülszöveg:

Lestat visszatér, bosszúra szomjasan, és ezúttal Rowan Mayfair igézetében. Az egyszerre angyali és démoni vámpír kénytelen ölni, miközben ide-oda bolyong Anne Rice panteonjának félistenei, csupa régi ismerős között. Julien Mayfair kínozza és kísérti a vámpírt; Rowan Mayfair, a boszorkány, aki magához hívja a szellemeket, életveszélyesen vonzónak találja Lestatot; Patsy Blackwood, a country-énekesnő, akit Quinn Blackwood ölt meg, és vetett a mocsárba; Ash Templeton, az 5000 éves táltos, akinek génjeit a Mayfairek viszik tovább.
Lestat most azért harcol, hogy megmentse Patsy lelkét a földhöz kötött kísértetek sötét birodalmából, feltárja a táltosok titkát, és eldöntse, mi legyen Rowan Mayfair sorsa. Anne Rice felejthetetlen álomvilágai – Blackwood Farm és a Mayfair-boszorkányok birodalma – csapnak össze a vérszomj és a jóság, a kéj és a megváltás között vergődő Lestat befejező, utolsó történetében.

Most hirtelen nem is tudom pontosan, hogy már megjelent-e vagy a közeljövőben fog, de Anne Rice több mint tíz év után megírta a Vámpírkrónikák újabb folytatását. Az eredetileg 10 részes könyvsorozat összes részét olvastam korábban, már csak az utolsó maradt ki az életemből, és mivel nemrég szembesültem a ténnyel, hogy érkezik magyarul az új rész, így gondoltam ideje elolvasni az utolsó részt, hogy majd mihamarabb következhessen a folytatás. A 10. rész a Vérhozsánna címet viseli, és elvileg ez lett volna a Vámpírkrónikák utolsó része. Így elsősorban mintha befejező rész lenne, úgy olvastam, és úgy próbáltam meg értékelni.

Sajnos a Vámpírkrónikák minősége az idő előrehaladtával egyre hullámzóbb lett, és érezni lehetett, hogy az írónő kezdett kifogyni az ötletekből. Írt néhány könyvet, amiben nem is Lestat volt a narrátor, de aztán a végére csak visszatért mindenki kedvencéhez, és megint őt helyezte a középpontban. Ebben a könyvben ismét Lestat mesél nekünk, újra ő lett a narrátor, ami rögtön az elején hatalmas pozitívum, mert hát őt nem lehet nem szeretni. Lestat mit sem változott, még mindig az a fura fickó, aki mindig is volt. Még mindig az egyik kedvencem a könyvsorozatból, de sajnos nem az első kedvencem, mert az mindig is Armand volt és örökké ő is marad.

Lestat csaknem 200 éve él vámpírként és ezalatt az idő alatt rengeteg rossz, kegyetlen és véres dolgot művelt. Mindezt nem csak olyanokkal, akik megérdemelték, hanem olyanokkal is, akik nem, sőt akiket igazából szeretett is. Nehéz jellem ő, és habár ilyen régóta él, mégsem képes tanulni a saját hibáiból. Újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat, és megint ott rontja el a dolgokat, ahol korábban megtette már egyszer. Most sem bír magával, és ismét új vámpírt teremt, amire megint meg van a magyarázata, vagyis hogy mindezzel csakis Quinnek szeretne segíteni, de valójában most is önmagára gondolt. Magányos és egyedül van, és tudja, hogy Quinn mennyire szereti Mona-t, és azzal, hogy Mona-t vámpírrá változtatja, azt szeretné elérni, hogy ők ketten vele maradjanak. Vagyis a Vérhozsánna könyv, az előző rész, a Blackwood Farm közvetlen folytatása, és rögtön az abban történtek után veszi fel a fonalat.

Nem tudom, hogy tudatos a múlt hibáinak megismétlése, vagy Anne Rice ennyire kifogyott az ötletekből és nem tudott mást kitalálni, de Lestat, Quinn és Mona triója engem kísértetiesen emlékeztetett Lestat, Louis és Claudia hármasára. Az egyetlen különbség csak annyi, hogy Mona nem egy kislány, hanem egy fiatal nő. Amúgy pedig mintha a múlt ismételte volna meg önmagát. Quinn és Mona egymáshoz való ragaszkodása és szerelme, Lestat szándéka, hogy maga mellett tartsa őket, Mona lázadása Lestat ellen, mind-mind a múltra emlékeztetett engem. Habár Mona felnőtt nő, mégis igen sokban hasonlít Claudiára, mert néha elég gyerekesen tudott viselkedni. Hisztizett, lázadt, feleselt, mérgelődött és féltékenykedett. Míg Claudia egy gyermektestbe zárt felnőtt, érett lelkű nő volt, addig Mona pedig egy felnőtt női testben lévő gyerekes személyiség. Ha ezt vesszük, akkor pedig éppen egymás ellentétei ők ketten. Tetszett ez a párhuzamom a múlt és a jelen között,

Mona

A másik dolog, ami tetszett, hogy az írónő ebben a könyvben fűzte össze a két különböző könyvsorozatának a szálait. Nem olvastam még a Mayfair boszorkányokról szóló könyveit, és bevallom nem is tervezem, de itt kötötte össze a boszorkányok és vámpírok világát és sorsát. Sőt, még a Táltosok világát is belerakta a történetbe, így három faj találkozott össze és került bele ugyanabba a sztoriba. Lestat most Rowan Mayfairbe szerelmesedik bele, ami meg sem lep, mert Lestat folyton beleszeret valakibe, legyen az nő vagy akár férfi. A végén azonban felülkerekedik önző vágyain, és elengedi a nőt, hogy ezzel esélyt adjon neki a normális életre. Lestat sok mindenben nem változik, mégis ezen a téren mutatott azért némi fejlődést. Már nem csak magára gondolt, hanem arra, akit szeret, és úgy rendezte a dolgokat, hogy Rowannek legyen jó, ne pedig önmagának.

Egyetlen negatívumot tudnék csak megemlíti. Ha azt vesszük, hogy ez lett volna a könyvsorozat utolsó része, akkor elvártam volna némi utalást a többiekre is. Nagyon hiányoltam őket, mert Mahareten kívül senki más nem szerepelt benne. Valahogy bele kellett volna őket vonni a történetbe, vagy ha ezt nem is, legalább megemlíteni, hogy kivel mi van manapság és hogy kinek hogy alakult az élete. Bár talán ez is tudatos koncepció volt az írónő részéről, ezzel kifejezve azt, hogy Lestatot nem érdekli a többiek sorsa és hogy ő mindig csakis magával foglalkozik. Mégis, engem zavart a többiek hiánya, nyugodtan ejthetett volna róluk néhány szót.

Ha úgy veszem, mint befejező kötetet, akkor maradt némi hiányérzetem a könyv olvasása után. Hiányoltam a régieket, szívesen olvastam volna róluk is, nem csak Lestatról, az új vámpírjairól és a Mayfair boszorkányokról. Tetszett a múlt és jelen közti párhuzam, és a Lestat, Quinn és Mona triót is bírtam, jó kis dinamikát alkottak ők hárman. A könyv vége nem olyan boldog, mint lehetne, és ezért mindenképp jár a plusz pont, sőt elég lezáratlan, épp ezért se bánom, hogy végül mégis folytatta az írónő a sorozatot. Kíváncsi vagyok a 11. könyvre, mely a Lestat herceg címet kapta. Abban elvileg visszatérnek a régi kedvencek, és azért is várom, hogy mennyiben lesz más a több mint tíz év után írt folytatás, mint a régi könyvek. Remélem nem okoz majd csalódást. Mindenesetre jó volt ismét elmerülni a Vámpírkrónikák világában, és tetszett a könyv összességében,

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/anne-rice-verhozsanna

Értékelés: 5/4