Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)

Röviden, csak annyival indítanék, hogy most egy vendégposzt érkezik a blogra, ami igen régen volt utoljára. Húgom írt kritikát egy filmről, amit nemrég látott és ami annyira bejött neki, hogy mindenképp ki kellett adnia magából a véleményét. Az ő összegzését olvashatjátok alább.

A történet: 

Eszter a tinédzserkor megpróbáltatásait a mangák világában igyekszik átvészelni. Kívülállóként szemléli kortársait, náluk sokkal többet jelent neki, hogy angoltanára külön figyelmet fordít rá. Amikor egy nap a tanár váratlanul elmegy a gimnáziumból, Eszter lába alól kicsúszik a talaj. Muszáj szembenéznie tinédzser korosztályával, azok hiúságával és saját csapongó érzelmeivel. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-) az első magyar tini thriller, egy online zaklatásba forduló szerelem, pattanásig feszült története. (Forrás: port.hu)

Azzal kezdeném, hogy ez a film mekkora nagy meglepetés volt számomra, mind a téma mind a megvalósítás ügyében. Az előzetes és az összefoglalók alapján azt gondoltam, hogy a film arról fog szólni, hogy van nekünk egy lila hajú lány, akinek a személyiségét – jó magyar filmhez hűen – az adja, hogy lila a haja…, majd ő beleszeret az angol tanárába, aki ezzel visszaél, és kompromittáló felvételeket ad ki a lányról, amiért azt az iskolában elkezdik bullyingolni (szép magyar szóval élve), ezért pedig a lány megpróbál öngyilkos lenni. Azt gondoltam, hogy ez a történetszál a film első fele lesz, aztán pedig azt fogja bemutatni, hogy Eszter hogyan folytatja tovább az életét a történtek után és, hogy hogyan viszonyuknak hozzá ezután az emberek.

Hát nem ez történt, amiért én kifejezetten hálás vagyok, mert ez az egyik olyan jellemzője a magyar filmeknek, amiért pont, hogy nem nézek magyar filmeket: hogy pontosan tudod, hogy mi fog történni a film elején, közepén és végén. Persze gondolom, hogy az „átlag filmfogyasztó” éppen az ilyen filmeket keresi, ahogyan szokták mondani az emberek: egy fáradt nap után csak szeretnének leülni a képernyő elé és kikapcsolni, tehát ebbe nem fér bele az, hogy esetleg gondolkodni is kelljen egy filmen.

Én nem ilyen néző vagyok, úgyhogy nagyon örültem, hogy a filmnek sikerült meglepnie a történetben, mert igaz az elején arra enged következtetni, hogy tényleg csak ennyiről fog szólni a film, hogy egy diáklány beleszeret az angol tanárába, majd pedig ez az érzelem viszonzásra kerül. Viszont a film fele körül kapunk egy másik nézőpontot, és ez volt az első, ami nagyon meglepett és elnyerte a tetszésemet, mert ilyet még magyar filmben nem is láttam: kezdődik a film Eszter nézőpontjából, majd hirtelen a semmiből kapunk egy másik szereplőt, akinek a gondolatait végigkövethetjük és megpillanthatjuk, hogy amiket addig a filmben megélt Eszter, azokat ez az új nézőpontkarakter hogyan élt meg. Nagyon érdekes volt, főleg úgy, hogy ennek a másik szereplőnek a szemszögéből nézve a történeteket, teljesen más értelmezést kapott a cselekmény.

A másik dolog, ami tetszett, hogy a „rosszfiú” „jófiú” lesz történetszál remekül meg lett írva, valamiért itt nem idegesített sem a szerelmi szál, sem pedig az elcsépelt sablon sztori a suli rosszfiújáról, akit ha az ember jobban megismer, kiderül, hogy igazából egy rendes srác. Beni és Eszter tök cukik voltak, az elején nem hittem, hogy ők fognak végül összejönni, azt hittem, hogy a Beni csak megjátssza, hogy bejön neki a lány, hogy aztán majd ő is megalázza és kihasználja. Ebben is sikerült átvernie a filmnek, de ennek is örültem, mert szépen fel volt építve a történetük és a jellemük.

A harmadik dolog, ami megfogott az, hogy a film közepén kiderül, hogy tulajdonképpen nem az angol tanár és nem is Beni lesz a „rosszfiú” ebben a történetben – akiket mindenki várt volna ugye -, hanem éppen az a gyerek, akire senki nem számított. Az osztályterem végében meghúzódó, visszafogott, szótlan, de egyébként kedvesnek és aranyosnak tűnő normális fiú, akiről kiderül, hogy szerelmes a főszereplő lányba, de nem csak, hogy szerelmes belé, szinte már megszállott is. Persze lehet mondani, hogy egy tizen x éves srác érzelmei még nem kiforrottak és ilyen bárkivel előfordulhat, de én azt mondom, hogy amit ez a fiú csinált, ilyet egy épeszű tinédzser sem csinál. Nagyon tetszett, hogy a végén az ő megszállott „szerelme” teszi tönkre a lány életét, azé a lányét, akit állítólag szeret. Hogy a film tulajdonképpen lerombolja azt a sémát, amit szoktunk látni: hogy a rosszfiú árt a lánynak, majd az addig a háttérben meghúzódó, egyébként kedves srác vigasztalja meg, majd lesz a párja a film végén. Itt nem ez történt, Beniről derült ki, hogy igazából nem is olyan tuskó, mint az gondolnánk, és az aranyosnak és normálisnak tűnő kisfiú, meg igazából egy pszichopata. Szó, ami szó, azt a gyereket addig ütném, amíg él.

A film képi világa szép, az, hogy láttuk a szereplők közötti cseteléseket a vásznon nagyon jó és fiatalos ötlet, az egész újnak és izgalmasnak hatott. Az is remek, hogy a film bemutatta, hogy a mai világban, ahol már mindenki hozzáfér az internethez, milyen könnyű létrehozni egy email fiókot vagy akár egy facebook fiókot és másnak kiadni magad.

Egyetlen negatívumot szeretnék kiemelni, az pedig nem más, mint a film vége. Szerintem nem jó helyen vágták le a végét, még azt megmutatathatták volna, hogy kiderül, hogy igazából nem is az angol tanárral csetelt Eszter és, hogy azért, amit tett, megkapja a méltó büntetését az a bizonyos másik nézőpontos karakter. Így viszont nekem kicsit befejezetlen lett a vége, olyan, mintha csak levágták volna a film végéről azt a 3-5 jelenetet, ami szerintem még kellett volna.

Összességben a film 10/8, ajánlanám bárkinek.

Előzetes:

Bates Motel 3. évad összegzés

Ismét egy vendégposzt érkezik, újra Ramitól, aki az egyik kedvenc sorozata legújabb évadáról írt nektek. Nem is szaporítom tovább a szót, fogadjátok szeretettel.:)

Május 11-én ért véget a Bates Motel 3. évada az A&E csatornán. Ahogyan azt az eddigi évadoknál már megszoktuk, idén tavasszal is csupán 10 új részt kaptunk. A folytatásról - a 4. évadról - eddig semmi hír nincs, ahogyan arról sem, hogy a bármelyik Viasat folytatná a sorozat szinkronos sugárzását. (én még mindig nem hallgattam bele a szinkronhangokba, így arról nem tudok nyilatkozni, hogy hogyan sikerült a szinkron-casting)

Nehéz leírni, hogy eddig mi történt a Bates Motelbe, mert ez a sorozat, tipikusan az a sorozat, ahol nem a nagy történeti csavarokon, rejtélyeken és kalandokon van a hangsúly, hanem a családi/lelki drámákon és a karaktereken illetve az ő kapcsolatukon. A sorozat története tulajdonképpen csak egy „aláfestés” a karakterek kibontakoztatásához, vagyis nem a történet alakítja a szereplők jellemét, hanem a karakterek jelleme miatt alakul a történet úgy, ahogy – ami valljuk be, egy igen érdekes koncepció. Én mindenesetre nagyon szeretem az ilyet. A történet majdnem ott veszi fel a fonalat, ahol a 2. évad végén abbahagyta: leállt a drog biznisz White Pine Bayben, a motel menti kerülőút megépítése úgy néz ki, hogy be fog következni és a sorozatunk főszereplőjéről; Norman Batesről még mindig senki nem tudta meg, hogy miket követett önkívületi állapotában.

Azzal kezdeném, hogy szerintem a 3. évad volt az eddigi legjobb és a 2. a leggyengébb, ami hát valljuk be, elég meglepő azt nézve, hogy a sorozatok nagy része a 3. évad közelében indul el a lejtőn. A Bates Motel esetében azonban ez nem így van, ami valamilyen szinten várható is volt, hiszen mindenki tudja, hogy mi lesz a történet nagy-vége és ahhoz pedig, hogy odáig eljussunk elég sok mindennek meg kell még történnie. És akkor következzenek azok az okok, amiért szerintem ez az évad volt a legjobb az összes közül.

Norman állapota súlyosbodik: Az első két évadban nem sokszor láttuk Norman „másik oldalát”, nem láttuk, hogyan néz ki az, amikor számára kibillen a világ az egyensúlyából és átveszi felette az irányítást a másik éne. Mindig csak szó volt róla, hogy Norman ilyen, meg olyan, de igazából annyira soha nem láttuk, hogy mi is a baj pontosan vele. Na ezt a hiányosságot a 3. évadban a készítők jócskán pótolták. Kreatív és látványos filmes eszközökkel mutatták be a skizofrénia tüneteit és megnyilvánulásait, minden egyes ilyen jelenetet imádtam.

No school, no love: Az első két évadban Norman iskolába járt, így akarva-akaratlanul belefutottak a készítők a „gimis klisékbe”, ami bevallom őszintén, nekem néha nem annyira tetszett. A 3. évadban azonban a főszereplőnk magántanuló lesz és Norma kinevezi a motel menedzserének is, így ezzel végre-valahára magunk mögött hagytuk a gimis történeteket. Talán ebből következik az is, hogy ebben az évadban Normannek tulajdonképpen nem volt szerelmi szála (Emma, ugyan!) és lehet, hogy ez sok mindenkit zavart, engem egyáltalán nem. Sőt! Ez így volt tökéletes, mert hát legyünk őszinték, egy olyan ember, mint Norman nem képes igazi, valódi szerelemre, ezért az első két évadban is elég hiteltelen volt a Bradleyvel vagy a Codyval való „kapcsolata”.

Dylemma és Normero: Az előző kritikámban még azt akartam, hogy Norman és Emma jöjjenek össze és eleinte örültem is, amikor az első pár részben úgy tűnt, hogy lesz valami közöttük, de aztán a lelkesedésem olyan gyorsan elpárolgott, mint a nyári eső. Én még ilyen esetlenül felépített és lezárt „kapcsolatot” nem láttam egy sorozatban, az egész úgy jött le nekem, mint nézőnek, mintha a készítők csak a rajongóknak akartak volna ezzel kedveskedni, ami mind szép és jó, de a sorozat szempontjából teljesen érthetetlen volt, hogy Norman hirtelen, egyik percről a másikra (tényleg így volt, nézzétek meg) elhívja randizni Emmát. Emlékszem, néztem a jelenetet és csak pislogtam, hogy „Mi, mi, mi van? Lemaradtam valamiről?” Aztán hála az égnek ezt a „valamit” hamar le is zárták és egy új pár kezdett kialakulni, amiről eleinte azt hittem, hogy csak én képzelem bele, de aztán kiderült, hogy egyáltalán nem. Dylan és Emma az a két ember, akiket nem tudtam volna elképzelni egymás mellett és egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy ők jók lennének együtt, de aztán a sorozatban mégis így alakult, én meg egyből a Dylemma fedélzetén találtam magam (shipperek talán értik ezt a kifejezést). Annyira aranyosak és olyan jó végre Dylan egy normális lánnyal látni, remélem a 4. évadban is folytatják ezt a szálat a készítők és nem szakítják szét őket valami mondvacsinált indokkal.

A másik shippem Normero, akikről már az előző kritikámban is írtam, hogy jók lennének együtt, de akkor igazából még csak viccből írtam, amolyan „jó lesz az” alapon. Aztán jött a 3. évad első része és teljes gőzzel shippelni kezdtem őket. Istenem, de szeretem ezt a párost! Mindketten erős, határozott és makacs személyek és éppen ezért volt/van ennyi konfliktus közöttük. Viszont valamiért mindig izzik körülöttük a levegő és mindketten meg szeretnének bízni a másikban, de a korábbi élettapasztalataik miatt, nehezen képesek nyitni a másik felé. Olyan kevés ilyet találni a sorozatokban! Nagyon remélem, hogy a 4. évadban most már tényleg összejönnek, mármint tényleg összejönnek és nem csak kerülgetik egymást, mint ebben az évadban.

Végül pedig meg kell említenem néhány gyenge pontját az évadnak, két dologról van szó, az egyik Bradley. Már az első évadban is utáltam ezt a csajt, nem tetszett se a karaktere sem azok a történetszálak, amik hozzá kapcsolódtak. Egyenesen irritált, így rettentően örültem, amikor a 2. évadban végre kiírták… erre visszahozzák az utolsó két részre. Egyáltalán nem lepett meg ami vele történt, annyira kiszámítható volt, hogy éppen csak az nem vette észre a jeleket, aki nem akarta. Nem tetszett, hogy visszahozták, szerintem meglehetett volna oldani máshogyan is Norman „beőrülését”, de minden rosszban van valami jó: végre biztosan tudom, hogy többet nem fog szerepelni.

A másik, ami nem tetszett az Caleb, Norma testvére. Egyrészt örültem, hogy végre alaposabban körüljárták Caleb és Norma kapcsolatát és, hogy többet megtudtunk arról, hogy pontosan milyen kapcsolat is volt közöttük, de az, hogy a végén ebből azt hozták ki, hogy Norma megbocsátott Calebnek és mindannyian a zongora körül énekelgettek, mint egy nagy, boldog család, az azért már sok(k). Lehet bennem van a baj, de számomra felfoghatatlan az, hogy valaki meg tud bocsátani annak, aki éveken át folyamatosan megerőszakolta és aztán még behívja a házába és úgy tesznek, mintha soha, semmi nem történt volna. És a sorozat is ezt az üzenetet sulykolja a nézőbe: hogy ez így jó és ez a normális, mert hiszen Caleb mégiscsak Dylan apja és nézd csak milyen jófej vele és, „hűde” megbánta, amit tett. Állj! Ez NEM normális. Ismétlem: ez nem így van! Addig oké, hogy nekem is jó volt látni, hogy valaki végre igazán szereti Dylant és törődik vele, de hogy ennyiért mindenki mindent megbocsát Calebnek, az nem tetszett. Ez egyszerűen nem hiteles: a valóságban, ha valaki ilyet tesz, azt börtönbe zárják és pont. Nem érdekel, hogy megbánta, nem érdekel, hogy mennyire szerette/szereti Normát, nem érdekel, hogy csak ketten voltak egymásnak. Rape is rape és nincs „de”.

Összességében tetszett az évad, sokkal erősebb volt, mint az elődei és százszor több karaktermélyítés volt ebben a 10 részben, mint az előző 20-ban. Ha lesz 4. évad biztosan nézni fogom és nagy izgalommal várom, hogy mit tudnak még kihozni ebből a sorozatból.

Értékelés: 10/9

Előzetes:

How to get away with murder (Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot?) 1. évad összegzés

Rég volt már vendégposzt az oldalon, így gondoltam itt az ideje. Húgom nagyon megszerette a nevezett sorozatot, ami az idei szezon egyik legjobbja, így az első évad végén írt nektek egy összegzést róla. Következzen Rami kritikája a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot? sorozatról. :)

A történet: Annalise Keating a neves ügyvéd, a philadelphiai egyetem jogi karán professzori állásban is dolgozik. Keating "Hogyan lehet megúszni egy gyilkosságot" című szemináriumán saját eseteit elemzi a diákokkal, és az életszagú feladatok igencsak lázba hozzák a hallgatóságot. A professzorasszony a diákok munkáját azzal is motiválja, hogy felajánlja, a kurzus legkiválóbbjait beveszi saját csapatába dolgozni. A briliáns, karizmatikus védőügyvéd professzor, és ifjú csapata hamarosan rejtélyes gyilkossági ügybe keverednek. (Forrás: port.hu)

A sorozatot azért kezdtem el nézni, mert miután lement a pilot, az egész tumblr dashboardom ezzel volt tele és mindenki arról beszélt, hogy milyen jó ez a sorozat. Így hát fogtam magam és megnéztem azt a bizonyos első részt és mit ne mondjak, egyből beleszerettem ebbe a sorozatba - egy darabig.

A How To Get Away With Murder (HTGAWM) 2014 szeptemberében kezdődött és 2015. február 26-án ért véget az első évad, a maga 15 epizódjával. A második évadot már most berendelték, hiszen remek a sorozat nézettsége, a pilotot több mint 14 millióan, míg a legutolsó részt pedig 9 millióan nézték meg. Őszintén? Engem ez egy cseppet sem lepett meg, mert ez a sorozat tipikusan az a sorozat, amit ha egyszer leülsz megnézni az első pár részt, utána magába szippant, és ha egyszer megfogott, utána nincs menekvés. Higgyetek nekem, a saját esetemből tanulva mondom ezt.

Nehéz szülés volt ez a kritika, mert sokáig nem tudtam megfejteni, hogy miért vesz rá a sorozat arra, hogy hétről-hétre leüljek és megnézzem az újabb részeket. Aztán megvilágosodtam és a saját magam által feltett kérdésre két szóval tudnék válaszolni, azért, mert a HTGAWM elgondolkodtató és emberi.

Elgondolkodtató, mert a sorozat alapból egy „nyomozós sorozat”, "minden héten kapunk egy gyilkost” felállással, de nem azért mondom azt, hogy elgondolkodtató, mert, hogy a nézőnek ki kell találnia, hogy ki a gyilkos, stb., mint a többi hasonló sorozatnál. A HTGAWM azért elgondolkodtató, mert mind a 15 részben olyan témákat feszeget, amelyeken önmagukban napokig lehetne vitatkozni, hogy mi a helyes és mi nem. Feketék-fehérek viszonya az USA-ban, meleg-kérdés, vérfertőzés, férfiak megerőszakolása, családon belüli fizikai és pszichés erőszak, vallás, pedofília és persze a fő kérdés: mi számít gyilkosságnak és mi nem az, vagy éppen mikor „megbocsátható” egy másik ember megölése?

Mind-mind tabu-téma, amiről egy átlagos sorozat vagy nem szól semmit vagy pedig egy sitcomon belül viccet csinál a témákból, de a HTGAWM egy egész epizódot szentel annak, hogy ezeket a kérdéseket alaposabban körüljárja, és akarva-akaratlanul kifejtse az álláspontját a témákban. És ez az egyik, amit szeretek benne, hogy meglepően nyíltan mer szólni olyan témákról, amelyekről mindenki csak hallgat. Az arcunkba meri tolni és rávesz, hogy gondolkozzunk el róluk és alakítsuk ki a saját véleményünket és állásfoglalásunkat az ügyben. Imádom a sorozatban, hogy rádöbbentett, hogy igazából soha nem ismerhetünk senkit igazán és, hogy nem tudhatjuk, hogy egy családban vagy egy párkapcsolatban mi minden zajlik a zárt ajtók mögött.

A másik ok, amiért még mindig nézem a sorozatot az, hogy emberi. Először arra gondoltam, hogy azért ilyen jó ez a sorozat, mert tele van rossz emberekkel, Samtől kezdve, Annalise-en keresztül az összes diákig mindannyian rossz emberek, egytől egyig. Önzők, nagyképűek, képmutatóak, hálátlanok, kihasználják az embereket és még sorolhatnám a rengeteg negatív jelzőt, ami ráillik a sorozatban szereplő összes - de tényleg az összes - karakterre. Aztán ahogyan ezt végiggondoltam, rájöttem, hogy nincs igazam, mert ezek a karakterek nem rosszak, csak emberek.

A fent említett elgondolkodtató jelzővel függ össze az, hogy minden epizódban, amikor X szereplő tesz valami rosszat azért, hogy magát mentse (vagy valaki mást), először mindig az jutott eszembe, hogy „Úristen, ennél rosszabb embert én még életemben nem láttam”, de aztán továbbgondoltam a dolgot és mindig rá kellett jönnöm, hogy meglehet, hogy hasonló helyzetben én is úgy cselekedtem volna, mint az a karakter. Mert hát lássuk be, emberek vagyunk, így természetünkből adódóan önzők és mindig mindent úgy alakítunk, hogy nekünk és a szeretteinknek jó legyen, nem érdekelnek minket a következmények vagy az, hogy a tettünk, hogyan hat egy másik ember életére. És ezzel a sorozatban szereplő karakterek sincsenek másképpen és ezért persze lehet őket gyűlölni, én biztosan nem teszem, mert nagyjából mindegyik karakternek egy-egy tulajdonságát magaménak érzem.

Összegezve én azt mondom, hogy ezt a sorozatot lehet nagyon gyűlölni és lehet, nagyon szeretni is, de abban biztos vagyok, hogy nincs köztes út. Az évad első pár részét egyszerűen imádtam, de aztán ahogy kezdtem megsejteni, hogy mi fog történni a mid-season fináléban, és amikor végül igazam is lett, bevallom csalódtam a sorozatban, mert azt hittem ennél jobbal jönnek elő. Aztán mikor januárban kijött a 10. rész adtam neki egy utolsó esélyt és újra sikerült elérnie, hogy megszeressem. Látom én az égbekiáltó hibáit – mert hát az van bőven, közel sem tökéletes a sorozat -, de egyszerűen nem érdekel, mert amíg képes rávenni, hogy hétről-hétre érdekeljen, hogy mi lesz a karaktereivel, addig nekem megfelelő ez a sorozat.

Annalise-t sokáig nem voltam képes megérteni, hogy miért teszi azt, amit, de aztán az utolsó előtti részek valamelyikében végre megértettem, hogy miért állt ki olyan sokáig a férje mellett. A két segítőjéről annyit, hogy mindkettőt csak akkor szeretem, ha kapcsolatban vannak valamelyik diákkal (Bonnie és Asher, óh igen!). Ha már Asher, akkor elmondom, hogy ő az egyik karakter, aki számomra kilóg a többiek közül és nagyon remélem, hogy a következő évadban őt is bekapcsolják a főtörténetbe és végre kiszakad ebből a bárgyú, „vicces karakter” sablonból. Wes a másik, aki felé nem érzek semmit, mert nekem túlságosan jellemtelen (ezért is nem értem, hogy Annalise miért őt babusgatja folyton). Laurel és Michaela két teljesen ellentétes karakter, de ugyanolyan szerethetők és megérthetők és végül ott van nekünk Connor, akit az évad első felében szeretve-gyűlöltem azért, ahogyan Oliverrel bánt, aztán az évad második részében mindent jóvátett és most már csak azért szurkolok nekik, hogy a következő évadban minden „tisztázódjon” és, hogy ne hozzanak ki az írók az Oliverrel való kapcsolatából egy latin szappanoperát.

Várom a 2. évadot, bár kicsit megint csalódtam a sorozatban, hogy már harmadik alkalommal akarják ugyanazzal a csavarral fenntartani az érdeklődésünket. Bár már most tudom, hogy úgyis megint mindent jóvá fognak tenni, amint kijön a 2. évad 1. része.
10/8

Előzetes:

Bates Motel

Nem szándékozom hosszú bevezetőt írni. Rami ismét egy vendégposztot készített nekünk, melyben a Bates Motel című sorozatról kapunk egy összegzést. Fogadjátok újabb írását szeretettel. :)

Rami ajánlója:

Ez az a sorozat, amit az egyik délutáni unatkozásom közepén kezdtem el nézni. Mint valami isteni szikra bevillant a Bates Motel így hát leültem a laptopom elé és elkezdtem nézni az első évadtól. Ezzel a sorozattal kapcsolatban nincs semmi izgalmas történetem arról, hogyan szerettem meg vagy egy jó kis anekdota arról, hogyan ismertem meg. Egyszerűen bekúszott az agyamba az ötlet, hogy nekem meg kell néznem ezt a sorozatot (pedig előtte nem ismertem) és így is tettem, mert nem volt jobb dolgom és egyébként is nézni akartam valami új sorozatot a kedvenc sorozatom (Hannibal) századik újranézése után.

A Bates Motel csak nekem számít újdonságnak, a sorozat eddig összesen 2 évadból áll és minden évad 10 részből. 2013 márciusában vetítették le az első részt, a 3. évad pedig majd 2015 tavaszán érkezik az USA-ban. Magyarországon eddig az első évad ment le szinkronosan (még nem mertem megnézni, hogy kinek milyen szinkronhangot adtak, egyelőre nem is fogom), arról, hogy a 2. évadot átveszi-e bármelyik csatorna nem tudok semmit.

Nehéz megfogalmazni, hogy miről szól ez a sorozat. A sztori alapját Robert Block Psycho és Hitchcock azonos című 1960-as filmklasszikusa (igen, amiben az a híres zuhanyzós-sikítós jelenet van) adja. Az eredeti történet Norman Bates pszichopata sorozatgyilkosról szól, aki a saját anyjának képzelve magát olyan nőket gyilkol meg, akik betérnek a moteljébe. Nem olvastam a könyvet és nem is láttam a filmet így az eredeti történetről nem akarok, és ha akarnék, se tudnék többet írni. A sorozat tehát a Psycho eredettörténete, azt a korszakot jeleníti meg, amikor Norma és Norman megveszik a híres motelt és üzemeltetni kezdik azt. A történet kettőjükről szól, alaposan bemutatja az anya és fia közötti szoros viszonyt és a mindennapi életüket együtt, de külön-külön is. Láthatjuk, hogy Norma miként éli meg és rendezi le a felnőtt élet problémáit és ugyanezt kapjuk Normannél is, akinél végigkövethetjük, hogyan birkózik meg az iskolával és, hogy milyen a kapcsolata a lányokkal.

Bevallom őszintén ezt a sorozatot két okból kezdtem el nézni. Ebből az egyik a főszereplőt alakító Freddie Highmore (kövezzetek meg, én is csak lányból vagyok), a másik pedig ez a furcsa és kitekert viszony, ami Norma és Norman között van. Na és persze kit ne érdekelne a csodálatos Hannibal után még egy sorozatgyilkos eredettörténete? Egy szó, mint száz én bizalmat szavaztam neki, mert egész életemben érdekelt minden nem átlagos ember és az ő történetük.

Freddie Highmore-t eddig nem ismertem, egy szerepében sem láttam, de olyan megkapóan hozza a pszichopata Norman Bates karakterét, hogy mostantól oda fogok rá figyelni. (bár továbbra is megdöbbentő számomra, hogy egy ilyen édes angol fiú, hogyan tudja ennyire jól hozni ezt a tőle teljesen távol álló karaktert) Norman karaktere érdekes, összetett és bonyolult. Egyszerre egy átlagos középiskolás fiú, anyuci pici fia, egy aggódó barát és egy olyan ember, aki törődik másokkal és persze eközben egy skizofrén sorozatgyilkos is, aki úgy öl, hogy azután nem emlékszik rá. Életem során nem találkoztam még skizofrén emberrel, így nem tudom, milyen lehet valójában ez a betegség, de a sorozat elképesztően jól bemutatja, hogy hogyan történik meg ez valakivel és hogyan nyilvánul meg a való életben. Imádom, hogy Norman ennyire komplex és érthetetlen karakter, mert éppen ezért jó és szeretnivaló.

Dylan Massett Norman Bates féltestvére és én az érem másik oldalának tekintem őt. Teljesen az ellentéte Normannek, rá nincs hatással Norma, ő olyan ember, aki a saját életét éli és mindezt önerőből téve. Dylan karaktere számomra ugyanolyan szerethető, mint Normané, sőt az ő történetszálai voltak, hogy jobban érdekeltek, mint a Normané vagy éppen a Normáé. (a Normáénál mondjuk, kb. minden jobban érdekel) Dylan egy normális, egyszerű fiú, aki a legelső részben állít be a boldog családhoz és megzavarva a nagy kettősüket mindent felborít az életükben. Eleinte azt hittem, hogy egy bunkó, nagyképű, idegesítő, kavaró szereplő lesz, akit majd Norman vagy Norma megöl az egyik részben, de egyáltalán nem így lett. Dylan a sorozat legésszerűbb, legtalpraesettebb, legkompetensebb és legokosabb szereplője. Imádom, ahogyan a Normannel való testvéri kapcsolatuk alakul, azt, hogy bármit megtenne a családjáért és én személy szerint azt is, ahogyan az elején viselkedett Normával. Nagyon tetszik, hogy az összes részben szerepel és bár nagyon sajnáltam a 2. évadban, de ugyanakkor még jobban a szívembe is zártam. Mindig ő lesz számomra a stabil, racionális alapkő, még ha a sorozatban majd minden a feje tetejére is áll.

A fenti két szereplő: Emma Decody és Alex Romero. Nem sokat tudunk róluk így a két évad elteltével sem, Emma a beteg lány, aki szerelmes Normanbe és egyben a legjobb barátja is, Alex pedig a város sheriffje. Valamiért mindkét karakter szimpatikus számomra és remélem a 3. évadban még többet fognak szerepelni. Emmában szeretem, hogy olyan átlagos – de a szó jó értelmében – és hogy mindig Norman mellett van, még azután is, hogy a fiú elmondja neki, hogy nem érez iránta semmit. (ennek ellenére én nagyon remélem, hogy végre lesz köztük valami a 3. évadban) Romero-t a 2. évadban szerettem meg, amikor jobban megértettem a motivációit és többet megtudtam róla. Komoly, összeszedett és alapos férfi, aki ismeri a várost és a város szabályai szerint, de rendet akar tartani a békés együttélés érdekében. (remélem lesz valami köztük Normával a 3. évadban. Igen, én mindenkit össze akarok pároztatni mindenkivel a 3. évadban)

És persze nem maradhat ki Norma Bates, a híres pszichopatánk édesanyja. Nem tudom megfogalmazni, hogy miért, de engem nem kötött le az ő története (inkább mondanám, hogy megnevettetett) és egyáltalán nem lett szimpatikus sem. Ő a legrosszabb anya, akit a Föld eddig a hátán hordott, a Normanhez való szoros kötődése és „szeretete” pedig számomra undorító. Inkább nézném azt, hogy egy ember feltrancsíroznak, mint azt, amit Norma néha a fiával csinál. Az én lelki világomnak ez a beteg és groteszk viszony, ami anya és fia között van visszataszító.

Mindkét évad remek volt, de természetesen voltak gyengébb történetszálak (Bradley és Cody, miért?!). A sorozat egységes képet mutat, habár az első évad utolsó három vagy négy része egy elég erős váltást hozott és az addigi creepy és félelmetes sorozatból átment egy valamivel viccesebb és „fekete-humorosabba”, amit én egyáltalán nem bántam. Egyébként is szerintem a Bates Motel – ne kérdezzétek ez hogyan lehetséges, de – az American Horror Story és a Született Feleségek keveréke. Megkapó kis sorozat én két nap alatt ledaráltam a két évadot, teljesen beszippantott a világa. Várom a 3. évadot.
10/9

Előzetes:

Hannibal (2. évad összegzés)

Régen volt már vendégposzt az oldalon, de ezt a hiányt most pótolni fogjuk. :) Rami korábban írt már a Hannibal sorozatról, és most a második évad vége után készített egy összefoglalót a jelenlegi helyzetről. Fogadjátok őt szeretettel. Érkezik a Hannibal második évadának összegzése Ramitól.

"You're right. We are just alike. You're as alone as I am. And we're both alone without each other."

A Hannibal első évada tetszett, magával ragadott a remek történet, a kiválós színészi játékok, a jól megírt karakterek, a gyönyörű képi világ és a Bryan Fuller féle sötét humor. Egy életre megszerettem ezt a sorozatot, de valamiért mégsem vártam a 2. évadot annyira, mint mondjuk a többi sorozataimnak az új évadát. Ennek talán az volt az oka, hogy összességében tetszett az első évad, de nem tudtam elképzelni, hogy a 2. évadban hogyan fognak ebből jól kijönni, hiszen az első évadnak ott lett vége, hogy Will elmegyógyintézetbe került, Hannibal pedig mintha mi sem történt volna, élte tovább az életét. Szóval nem mondanám, hogy annyira vártam volna a 2. évadot, ha jól emlékszem talán a második résznél vettem észre, hogy egyáltalán elkezdődött a sorozat 2. évada. De aztán megnéztem az új részeket és a csodálatos Bryan Fullernek sikerült bebizonyítania, hogy nagyon alábecsültem őt.
A Hannibal 2. évada ugyanis szerintem fényévekkel jobb, mint az első évad volt.
A történetről: Ott kapcsolódunk be a történetbe, ahol lemaradtunk: Will a Baltimore-i elmegyógyintézetben csücsül és annak ellenére, hogy mindenkinek elmondja, hogy Hannibal tette ezt vele, senki nem hisz neki. Eközben a sorozat címében szereplő egyén az otthonában tengeti tovább csendes és „nyugodt” életét, miközben minden egyes jelenete arra reflektál, hogy a drága pszichiáterünk megbánta, hogy legjobb barátját bezáratta és meg lehet, hogy rájött arra, hogy az élet nem is olyan izgalmas, ha nincs benne Will Graham. Ahogyan az első évadban, most is jelen vannak a creepy gyilkosságok és a szokásosan tehetetlen és szerencsétlen FBI – élén Jack Crowforddal -, na meg itt van nekünk Alana Bloom, Freddie Lounds és még sokan mások, akik szintén a történet fontos mozgatórugói.

A továbbiakban azokat a fontosabb momentumokat szeretném kiemelni, amiért szerintem a 2. évad ezerszer jobb, mint az első volt.

Will Graham:
Már az első évados sorozatajánlómban is istenítettem Hugh Dancy-t, így már nem tudok róla olyat írni, amit eddig ne mondtam volna el. Will karaktere számomra az első évadban is szimpatikus volt, de csak a másodikban volt lehetősége arra, hogy kiteljesedjen. Will hamar rájön arra, hogy igazából senki nem tud és/vagy akar rajta segíteni, illetve, hogy senki nem hisz neki. Így nem sok idő kell hozzá, hogy realizálódjon benne, hogy csakis önmagára számíthat és, hogy az egyetlen ember, aki képes megmenteni őt, az saját maga. („I guess I'll have to save my own life.” 2x02) Ezután – nagyon leegyszerűsítve a dogot – megrázza magát és kitalálja a tökéletes megoldást arra, hogy miként tudna kijutni arról a helyről, ahová Dr. Lecter juttatta. Teljesen eltűnik belőle az első évados remegő éne, megkeményedik, cinikus és szarkasztikus lesz (amit én személy szerint imádok benne) és lassan elfogadja, hogy soha nem fog neki hinni senki, hacsak be nem bizonyítja az igazát. Imádom az összes szarkasztikus megjegyzését, a konkrét rákérdezéseit Hannibalnál, hogy ő ölte-e meg XY-t és persze az összes jelenetet, amiben elhiteti Alanával, hogy ő a gyilkos. Olyan emberré válik, akinek nincs veszítenivalója. Lassan rádöbben a legnagyobb erejére is: a hatalmára, ami képessé teszi őt arra, hogy Hannibal Lectert befolyásolja és miután erre rájött, nem is szégyell kihasználni azt.

Számomra a legjobb dolog volt a 2. évadban végignézni Will karakterfejlődését és bár én egy pillanatig nem hittem el, hogy megölte Freddie-t és hogy ő is gyilkos, kannibál lett, fogalmazzunk úgy, hogy voltak olyan jelenetek és mondatai, amik után én is elgondolkoztam azon, hogy vajon Will melyik oldalon áll.

Frederick Chilton:
Leszögezném, hogy én már az első évadban is szerettem őt és tiszta szégyen, hogy meg sem említettem az előző kritikámban. Chilton karaktere szolgáltatta számomra az évad első felében a „humor” faktort és ő az a karakter, aki tudom, hogy azért lett megírva, hogy mindenki utálja, de én mégsem tudom. A 7. rész után meg inkább csak sajnáltam őt. Hannibal teljesen kihasználta és bár minden egyes porcikám azt mondja, hogy nem kellene sajnálnom azok után, amiket Dr. Gideonnal vagy éppen Willel tett, mégis ezt teszem. Dr. Chilton tipikusan az a karakter, aki mindig a győztes oldalhoz húz, mindig a legjobban jön ki minden helyzetből, és aki nem fél megtenni semmit azért, hogy a pozícióját megtartsa, és az elismertségét növelje. Ellenszenvesnek és megvetendőnek kellene, hogy legyen (akárcsak a könyvben), de számomra a sorozatban nem az.

Mason és Margot Verger:
Ha a 2. évad első fele „Chiltoné volt” a második fele természetesen a Verger testvéreké. Nem ismertem az eredeti történetüket a könyv alapján, nem tudtam mire számítsak tőlük, így számomra teljesen újdonságnak hatott mindaz, ami velük történt. Mindkét színész remekül hozza a karaktert, de külön kiemelném, hogy Michael Pill Mason Vergere fantasztikus, erre az alakításra nem lehet rosszat mondani és teljesen egyet tudok érteni azokkal, akik Jokerhez vagy Moriarty-hoz hasonlítják. Ami vele történt sokkoló volt és szerintem ezt senki nem érdemelte volna meg. Ez volt az a pont, amikor elkezdtem kételkedni Will jóságában, hiszen persze, hogy tudom, hogy milyen ember Mason, de hogy mi legyen a sorsa az nem Hannibal és Will dolga, hogy eldöntse. Rendkívüli módon várom, hogy visszatérjen a 3. évadban és megpróbáljon bosszút állni Dr. Lecteren (és Willen természetesen)

Hannibal és Will:
Fent már írtam Willről külön, de így együtt is meg kell őket említenem. Attól a pillanattól fogva, hogy Will kiszabadult az elmegyógyintézetből nem szólt másról ez a sorozat, mint arról, hogy kihasználva Hannibal megszállottságát az irányába, megpróbálta „elcsábítani” őt és a kegyeibe férkőzni, hogy a férfi megbízzon benne. A probléma Will tervében csupán annyi volt, hogy miközben ő befolyásolta Hannibalt, a pszichiáter is őt és a végére már maga Will sem tudta, hogy melyik oldalon is áll, és hogy ha eljön az idő képes lesz-e megtenni azt, amit kell. Az összes Will és Hannibal jelenetet – az első évadhoz hasonlóan – imádtam és az egész folyamatot, ahogyan Will és Hannibal „murder husbands” módba váltott.

Jacket és Alanát annyit szidtam az előző kritikámban, hogy többet nem tudom már. Mindketten más okokból, de számomra továbbra is a legvisszataszítóbb karakterei a sorozatnak és a legjobb jeleneteik azok voltak, amelyben Will számon kérte rajtuk, hogy miért nem bíztak meg benne. Az Alana és Hannibal szál nevetséges volt, főleg azt nézve, hogy az egyetlen közös témájuk (még az ágyban is, igen ez így volt, tessék megnézni) Will volt és mindketten csak azért voltak a másikkal, mert Willel nem lehetettek. Így gondolom nem meglepő, hogy azt mondom; remélem, mindketten meghalnak a 3. évadra. (bár tudom, hogy sajnos úgysem fognak)

A 2. évad kedvenc részei számomra a 7. és persze az utolsó rész volt, ami az egyik legjobb évadzáró, amit eddig sorozatban láttam.
Mivel a 2. évad nézettsége valamelyest javult megkaptuk a 3. évadot, amivel kapcsolatban nekem ismét nagy félelmeim vannak. A szarvas meghalt, Will és Hannibal kapcsolatának vége, miről fog szólni még a sorozat? Mi értelme lesz, ha Will és Hannibal nem fog minden részben interakcióba lépni egymással? Vajon előtérbe kerül majd Will lelkiismerete amiatt amit Randall Tierrel és Mason Vergerrel tett?
Fogalmam sincs mi lesz a 3. évadban, de – bár nem tudom, hogyan lehetne megoldani és miért történne meg – várok rengeteg Will és Hannibal jelenetet és persze Mason Verger bosszúját.
10/10

2. évad előzetes:

Revenge (Bosszú)

Ismét egy újabb sorozatajánló, csak most épp nem tőlem, hanem a drága húgomtól, aki lassacskán vendégbloggerré növi ki magát. Elöljáróban csak annyit, hogy én is imádom ezt a sorit, csak most nem én, hanem húgom írt róla nektek. :) Jelenleg fut Amerikában a 3. évad, az első kettő már magyar szinkronnal is elérhető. Most ismétli az M2 csatorna esténként 21:10-től, éppen a 2. évad közepe körül járnak. És a végére egy kis érdekesség tőlem: a Revenge a Monte Cristó grófja klasszikus történet modern feldolgozása női főszereplővel.

Sorozatajánló Ramitól:

Ezt a sorozatot drága nővéremnek köszönhetem, mert ő volt az, aki a hónap elején rávett, hogy belekezdjek. Bevallom, amikor mondta, hogy nézzek bele a „Bosszú” című sorozatba, egyből azt hittem, hogy ez is egy újabb „csak neki tetszik és én soha nem fogom megérteni, hogy miért” sorozat lesz (lásd Dél Királynője vagy a híres Gossip Girl), de nem így történt. Éppen ezért lehet az is, hogy - amikor már lassan ledarálom az eddigi összes részt a sorozatból - én magam írom ezt az ajánlót és nem ő, mert szerintem jobban megszerettem nála. Ez pedig meglepett engem is, mert az összefoglalóból vagy a promó képekből (még milyen promó képek... jó ég!) a Revenge tipikusan olyan sorozatnak tűnt, ami nekem nem szokott tetszeni. De aztán megnéztem az első részt és teljesen berántott magába ez a világ.

A történet Amanda Clarke-ról szól, akinek az apját még kiskorában gazdag és befolyásos emberek tönkretették, ezért Amanda később - személyazonosságot cserélve Emily Thorne-al - visszatér, hogy megbosszulja ezt. Sok szappanoperából átemelt dolog van benne, ezt elismerem. Viszont ami egyedivé és szerintem szerethetővé, élvezetessé és főként függővé teszi az embert, azok a következő dolgok.
A sorozat eddigi részeit megnézve bátran elmondhatom, hogy eddig, kb. 10 rész, ha valamelyest unalmasabb volt a többinél (unalmasabb, nem unalmas!), viszont általában minden epizód tele van izgalmas csavarokkal és nyitott végekkel, amiért a körmömet rágva ültem le minden részt nézni.

Emily Thorne

A remek sztorihoz és történetvezetéshez hozzájön egy rakás kiforrott és érdekes karakter (mondjuk kár, hogy ekkora nagy kontrasztok vannak a sorozat karakterei között, mert aki nem nagyon érdekes, az meg nagyon, de nagyon unalmas és átlagos). Köztük maga a főszereplő is, ami igen furcsa, mert általában a sorozatokban a főszereplőt soha nem szoktam szeretni. :D Emily egy kemény, karakán és kitartó nő, szereti maga intézni a dolgait, nehezen nyílik meg és még nehezebben enged bárkit a közelébe. Ennek ellenére (vagy éppen ezért?) mégis szerethető, talán az apja iránt tanúsított szeretete és lojalitása miatt, vagy lehet csak azért, mert nekem mindig is bejöttek az erős női karakterek, legyen szó sorozatról, filmről, vagy akár könyvről. És ebből fakad az is, hogy ebben a sorozatban a bevett történettel ellentétben itt Emily az, aki mindig megmenti a szerelmét és nem fordítva, ami nekem kifejezetten imponál.

Conrad és Victoria Grayson

Victoria és Conrad Grayson a sorozat „gonoszai”, ám valamiért őket nehezen tudom utálni, inkább már csak egy fáradt sóhajjal veszem tudomásul, hogy miket művelnek, vagy jókat nevetek azon, ahogyan megpróbálják egymást elviselni. Egyértelműen érezhető a két színész közötti kémia, minden dialógusokat imádom, de főleg azt, hogy eleinte megpróbáltam eldönteni, hogy kinek van igaza, vagy, hogy ki a gonoszabb a másikkal, vagyis megpróbáltam valaki mellé állni, de mára rájöttem arra, hogy ők direkt így lettek megírva, hogy tulajdonképpen ugyanolyan jók és rosszak is és tökéletesen kiegészítik, illetve megérdemlik egymást.

Nolan Ross

És a sorozat legjobb karaktere az én szememben egyértelműen Nolan Ross, a számítógép zseni, hacker és multimilliomos legjobb barát, aki mindig ott van Emily mellett már az első résztől fogva. Nolan tipikusan az a karakter, akit az írók olyan precizitással alkottak meg, hogy nincs olyan ember, aki ne szeretné. (ahogyan ilyen pl. Tyrion Lannister vagy Magnus Bane is. Fel a kezeket, ki nem szereti Tyriont?!) Okos, vicces, lojális és hűséges, imádom az összes jelenetét, beszólását, történetszálát és én személy szerint szerettem Tylerrel (akinél látszott, hogy Nolan annyira szeretne valakit, aki törődik vele), Padmával (számomra gyors volt az összehozásuk, de ennek ellenére nagyon szerettem őket együtt), Marco-val és Patrickkel is. Mondjuk azt már kevésbé, hogy általában akikkel kapcsolatba kerül, azok csak kihasználják és/vagy elárulják. (tudom, miben settenkedsz Patrick, engem nem versz át!)

Emily és Nolan

A sorozat szintén nagy erőssége és „megfogó” eleme az Emily és Nolan (#Nemily) közötti barátság, hogy szépen lassan, de biztosan olyanok lesznek szinte, mint a testvérek. Ez mind szép és jó és lehet, csak én vagyok így, de nekem Emily részéről sokszor nem jön át ez a nagy barátság. Nolan majdnem meghalt miatta (többször is), folyton fedezi őt, ami miatt nem egy kapcsolata tönkrement, egyszóval mindent megtesz érte az első pillanattól fogva, viszont Emilynél ugyanazt nem látom viszont. Ha már vészhelyzetről van szó, akkor természetesen rohan segíteni és megmenteni Nolant, de amúgy egy kedves szava nincs hozzá (mondjuk, kihez van?). Nem érdeklődik, hogy mi van vele, az 1x10 részben (amikor már rég megbízhatott volna Nolanben) szemrebbenés nélkül elárulja és még neki áll feljebb, sőt még a 2. évadban nem egyszer cserbenhagyja (Padmás eset) vagy éppen nem a legjobb barátként viselkedik (Nolan apja meghal dolog). És akkor ezek még csak néhány hirtelen eszembe jutott dolgok voltak. Szóval én látom ezt és tetszik Nemily meg minden, de annak jobban örülnék, ha az írók jobban erőltetnék a barátságot Emily részéről is. 

A többi karakterről még lehetne írni, de minek? Daniel papírmasé figura, akinél az 1. évad elején azt hittem, hogy történni fog valami, de aztán mégsem és ráadásul akkor jött a 2. évad…, Jack szintén átlagos, Amandával az elején nagyon tetszettek, aztán jött a gyerek, óh jaj; Charlotte-ot és Declant bírtam, Charlotte random „behülyüléseit” már kevésbé. Aidenről pedig nem éri meg beszélni sem.
Összegezve ez egy nagyon jó kis sorozat, ami betekintést nyújt a gazdagok (vállalkozók és politikusok) világába, ami tele van ármánnyal, színlelt mosollyal és különböző játszmákkal, amik a felszín alatt folynak.

Értékelés: 10/10

Előzetesek:

Angol:

Magyar:

Hannibal (Hannibal)

Régen volt már az oldalon sorozatajánló, (ennek egyszerű az oka, nincsen kedvenc új sorozatom, amiről írni akarok). Húgom viszont mostanában teljesen odáig és vissza van a Hannibáltól, így írt róla egy ajánlót és gondoltam kiteszem az oldalamra, hátha valakinek még felkelti az érdeklődését.

Megjegyzés: Engem teljesen hidegen hagy ez a sorozat, de lehet titeket nem, szóval....  íme egy újabb sorozatajánló Ramitól: :)

„You're not a psychopath, although you may be attracted to them.”

A sorozatra a magyar marketingesek miatt figyeltem fel, mivel nem tudtam nem észrevenni a teleplakátolt Budapesten legalább az egyik posztert, ami a sorozatot hirdette. Ám először úgy voltam vele, hogy „Hannibal? Az nem az én műfajom, nekem túl véres és erőszakos”, de aztán a semmiből hirtelen megjelent tumblrön a Hannibal fandom, így a dashboardom egyre több és több - a sorozattal kapcsolatos - dologgal lett tele, ami végül oda vezetett, hogy belenéztem a sorozatba, pontosan 3 napja. Ám még a sorozat megnézése után is érvényes a legelső gondolatom a sorozatról, mert a Hannibal tényleg nagyon véres és erőszakos, így előre jelezném, hogy erősen 18-as karikás, úgyhogy gyenge idegzetűek ne nézzék meg!

Tehát teljesen kitartok a mai napig a kijelentésem mellett, ami azért meglepő, mert lehet, hogy igazat mondtam abban, hogy ez nem nekem való (a fent említettek miatt), ám valamiért mégis teljesen megnyert magának a sorozat egy életre! A továbbiakban pedig azt fogom kideríteni, hogy miért történhetett ez.

Először is a történetről: Mindenki ismeri Dr. Hannibal Lectert, a kiváló pszichiátert és a történetét is, ám Bryan Fuller sorozata ezt a klasszikus történetet teljesen más szemszögből mutatja be, méghozzá is Will Graham, az FBI különleges ügynöke szemén keresztül. Will furcsa betegségben szenved, ő maga definiálja ezt már az első részben, „fogalmazhatunk úgy, hogy közelebb az Asperger-szindrómához és autizmushoz, mint a nárcisztikusokhoz és szociopatákhoz. Bárkivel együtt tudok érezni. És ez nem annyira mentális rendellenesség, mint inkább élénk képzelőerő.” Ez a sorozatban úgy jelenik meg, hogy Will képes újraélni a gyilkosságokat – a gyilkosok szemén keresztül látva az eseményeket. És ezt a képességét szeretné Jack Crawford (szintén FBI-os) kihasználni a különböző gyilkosságok felderítésénél, persze előtte kikérve egy ajánlott pszichiáter véleményét Will mentális állapotáról, aki nem lesz más, mint Dr. Lecter. Tovább is ecsetelhetném, hogy miről szól a sorozat története, de szerintem a Hannibal nem ezért jó sorozat, ennél sokkal érdekesebb az a folyamat, ahogyan Hannibal szépen lassan, de biztos beférkőzik Will fejébe és az ügynök tudtán kívül elkezdi irányítani annak az életét – sőt az egész őket körülvevő környezetét.

Meg van az ilyen sorozatnál elkerülhetetlen - egész évadot átszövő - gyilkosság-nyomozás szál is, aminek főbb szereplői Garrett Jacob Hobbs és lánya, Abigail Hobbs illetve a „Chesapeake-i Mészáros”, az az maga Hannibal. Persze emellett megjelennek még más gyilkosok is és a végén kiderül, hogy minden összefüggött mindennel, de ahogy azt fentebb is írtam: szerintem nem ez a lényege a sorozatnak.

Számora ugyanis sokkal érdekesebb az a módszer/technika, az a manipuláció, amivel Hannibal ráveszi Willt, hogy úgy táncoljon, ahogyan ő fütyül, miközben az ügynök ezt észre nem véve egyre biztosabban közelít a börtön vagy éppen az elmegyógyintézet felé. A sorozat olyan szépen ábrázolja Will Graham leépülését a 13 rész alatt, hogy ezért minden elismerésem Bryan Fulleré. Az összes Will és Hannibal beszélgetést/terápiát imádtam, Hugh Dancy és Mads Mikkelsen erre a szerepre lettek kitalálva, de erről majd később.

  

Itt szeretnék néhány szót említeni a számomra két legellenszenvesebb és ki kell mondanom: legostobább karakterről, akit valaha vászonra vittek, ők pedig nem mások, mint Alana Bloom és Jack Crowford. Kezdjük Alanával: nálam az már alapból nem nyerő egy sorozatban, ha egy nőből férfit vagy egy férfiból nőt csinálnak a készítők (remélem, halljátok amerikai Sherlock készítők!!!) így nem túl meglepő, hogy Dr. Alana Bloom már alapból hátránnyal indult a szememben, tekintve, hogy neki Dr. Alan Bloomnak kellene lennie és kb. csak azért írták át, hogy ebből egy „szép” szerelmi szálat lehessen alkotni. Amit meg már végképp nem értek, hisz ilyen nem is történt meg a sorozatban, mondjon akárki, akármit, szerintem Will csak egy „stabil kapaszkodót” látott a nőben, semmi többet. A nő akárcsak Hannibal, szintén pszichiáter, ám annak is annyira csapnivaló, hogy nem tesz semmit miközben már kb. az első részben észrevette, hogy valami baj van Willel. És mikor a legutolsó részben a tetőfokára hág Will „problémája”, akkor is Jackkel kezd üvöltözni, hogy hogy engedhette ezt meg? Jó ég! Mintha ő nem lett volna ott a 13 részig és nem állíthatta volna le bármikor ezt az egészet!

A másik delikvens pedig Jack Crowford, aki belerángatja Willt ebbe az egészbe és erős túlzással, de elmondható, hogy ő  is nagy szerepet játszik abban, hogy Will oda jutott, ahova. Pontosan tudja, nagyon jól látja Willen, hogy nem bírja a sok vért, a gyilkosságokat, a sok szörnyűséget, de csak tovább és tovább erőltetni, mondván, hogy ezzel sok ember életét megmenti a férfi. De kérdem én: mit ér az a sok ember élete, ha ezzel egy embert teljesen tönkretesznek? Talán a megmentett emberek élete mentséget szolgáltat a Willel történtek miatt? Jack Crowford szemében talán, az enyémben közel sem. Egy szó, mint száz: őt még Alanánál is jobban gyűlölöm, mert ő volt az, aki belevonta Willt ebbe és pszichológiai nyomás alá téve őt folyamatosan bent is tartotta.

Remélem a 2. évadban mindkét karakter nagyon gyorsan meghal, mert nem bírom már sokáig nézni őket.

A fenti képen szereplő nő: Freddie Lounds, az újságíró nő, aki a TattleCrime.com-ot vezeti és egyetlen célja, hogy mindenhol bajt kavarjon. Ezt a nőt már az első pillanattól fogva utálom, mindenkit csak manipulál, és olyan dolgokba kotnyeleskedik bele, amihez semmi köze vagy/és amivel a nyomozást is hátráltatja. Remélem, úgy végzi, ahogyan a könyvben és minél hamarabb. (megj.: eredetileg ő is férfi, nem tudom mi volt ezekkel a készítőkkel, hogy mindenkiből nőt kreáltak…)

A lenti képen szereplő nő pedig nem más, mint Dr. Lecter pszichiátere: Dr. Bedelia Du Maurier. Róla az 1. évadban nem sokat tudtunk meg, de érdekesnek tűnik a karaktere, főleg az utolsó részeket elnézve. Én merem állítani, hogy ez a nő minden tud Hannibalról és annak a „munkaidőn kívüli kis tevékenységeiről”, viszont, ha ez igaz, kíváncsi vagyok, miért falaz neki. Ki tudja, majd a 2. évadban remélem, kiderül.

És végül a két főszereplőről, először is Will Grahamről, akit Hugh Dancy testesít meg a filmvásznon. Will karaktere érdekes és magával ragadó, tipikusan az a főhős, akinek minden jó akarata ellenére az őt körülvevő rossz és az az ellen harcolni képtelensége miatt a végén elkerülhetetlen a bukása. Számomra csak annyi a kérdés a 2. évados karakterével kapcsolatban, hogy vajon már az első részben is átvált-e pszichopata üzemmódba vagy majd csak később? Hugh Dancy remek, mióta a Vér és Csokoládéban láttam, azóta vártam, hogy valami „nagyban” is szerepeljen és lám teljesült a kívánságom. Csak magaslatokban tudok róla beszélni, nagyon szeretem.

És akkor jöjjön a legvégén Mr. Szemétláda, aki mosolyogva tapossa szét a szívedet és változtatja meg egy pillanat alatt a világról alkotott gondolkodásmódodat és teszi ezt nem azért, mert tönkre akar tenni, hanem mert játszani akar, és ahogyan ő fogalmazott „csak kíváncsi”. Azt hiszem Dr. Hannibal Lectert senkinek nem kell bemutatni, az a klasszikus gonosztevő, akinek nincsenek ésszerű magyarázatok a tetteire. Nem is ez a különleges benne a sorozatban, hanem az őt megformáló Mads Mikkelsen, aki olyan zseniálisan játssza el az őrült, pszichopata pszichiátert, hogy a sorozat végén magad sem tudod majd eldönteni, hogy tulajdonképpen ő tényleg végig a barátjának tartotta-e Willt, vagy csak valóban kíváncsi volt, hogy egy olyan ember, mint Will, hogyan reagál adott szituációkban.

Szerény véleményem szerint a barátjának tekintette Willt, hisz többször is elmondta, hogy ő az egyetlen olyan ember, aki megérti, és saját magát látja benne. Viszont az már egy másik dolog, hogy Hannibal Lecternek közel sem ugyanaz az elképzelése egy barátságról, mint egy átlagos embernek.

Összegezve tehát ez egy nagyon jó sorozat, ami nagyon sok szép és érdekes képpel/beállítással, illetve dialógusokkal/monológokkal dolgozik (érdemesebb eredi nyelven megtekinteni!) őszintén bevallom én néha nem is értettem, hogy mikor miről beszélnek éppen vagy mit is látok a képernyőn. Ezt a sorozatot többször is meg kell nézni, hogy az ember megértse a mögöttes tartalmakat is.

Nekem a kedvenc részem egyértelműen a 7. és a 8. volt, ez a kettő, de főleg a 7. rész volt kiemelkedően jó, talán azért, mert innen indult be jobban a sorozat. Szerintem az első 6 rész eléggé laposra sikeredett, de azokat is feltétlenül meg kell nézni, hogy a későbbieket megértsük.

10/9

Előzetes:

The Following (A követők)

Egy újabb sorozatajánló következik, ismét nem tőlem, hanem húgomtól. A mostani egyik kedvenc új sorozatáról fog egy kicsit mesélni.

Ajánló Ramitól:

A sorozattal olyan úton kerültem kapcsolatba, hogy tumblrön folyton Jacob és Paulos gifekkel bombázták a dashboardomat, így elkerülhetetlen volt, hogy utána nézzek, hogy kik is ők. Nagy nehezen rájöttem, hogy ebben a bizonyos „The Following” című sorozatban szerepelnek, majd ezután bele-belenézegettem azokba a részekbe, amiben ők aktívan szerepeltek. Majd rájöttem, hogy maga Kevin Bacon is szerepel a sorozatban – sőt ő a főszereplő! -, ami után már megállíthatatlan volt, hogy meg ne nézzem az egészet a legelső résztől fogva. Eleinte kicsit féltem, hogy nem fog tetszetni - mert hát ugye nem bírom az ilyen „horror/thriller” sorozatokat -, de nem így lett: a sorozat teljesen magával ragadott. Vagy az történhetett, hogy hozzászoktam az ijesztő dolgokhoz, vagy a sorozat kezdett egyre kevésbé ijesztő lenni. Ez még nincs eldöntve számomra.

A történet lényegében arról szól, hogy Joe Carrollt a sorozatgyilkost – és ex irodalomprofesszort -, 2004-ben – az akkor még FBI-os - Ryan Hardy rács mögé juttatta, azonban 2013-ban Joe, a kivégzése előtt néhány hónappal megszökik a börtönből. Ezután persze mindenki azt gondolná, hogy az következik, hogy megszökött és éli vígan az életét, de nem. Visszakerül a börtönbe és onnan közli Ryannel, hogy nagy meglepetéseket tartogat még számára. Elmondja, hogy a 9 év alatt kitalált egy tökéletes történetet, aminek Ryan lesz a főszereplője, ha akarja, ha nem végig kell asszisztálnia az összes gyilkosságot, amit Joe követői végeznek el helyette.

Oké, lehet, eddig nem hangzik túl megkapóan a sorozat vagy éppen egy átlagos „nyomozós” sorozatnak tűnik, pedig nem az – véleményem szerint legalább is nem. Miben különbözik szerintem az átlagos „nyomozós” sorozatoktól?

A két főszereplő: Ryan Hardy és Joe Carroll, avagy Kevin Bacon és James Purefoy. Először kezdjük talán a szerepeikkel: mind Ryan, mind Joe szépen kidolgozott és felépített karakterek. Igaz, hogy a sorozat még csak a 11. résznél tart, de én már látok bennük potenciált. Joe az a klasszikus, kifinomult, „öltönyös-gazember”, aki a követőire - kedvenc írójának - Edgar Allen Poe-nak a szavaival képes hatni. Mert Poe szerint az életet a gyilkolás által lehet megvalósítani. (vagy valami hasonló) Ezzel szemben Ryan képviseli a másik oldalt, tulajdonképpen egy olyan embert, akinek sikerült „kitörnie” Joe varázsa alól. Ryan nem tökéletes, nem az a tipikus „jófiú”, nem tűnik ki a „szuper okosságával”, ő csak egy hétköznapi ember, de valamiért mégis eléri, hogy szeressük őt. Kevin Baconnél azt hiszem senki nem tudta volna jobban életre kelteni a karakterét, ám most nem igazán róla szeretnék írni, hisz az ő tehetségét mindenki ismeri. James Purefoy viszont nekem meglepetés volt, eddig soha életemben nem hallottam róla. Tökéletesen illik rá a szerep, remekül el tudja játszani a sorozatgyilkost, aki egy eszméért gyilkol. Ahogyan azt Kevin mondta egy interjú során: Ha rád néz, nem tudod eldönteni, hogy most meg fog csókolni, vagy meg fog ölni.

Nagy lehetőségeket látok még Mike Weston karakterében is, remélem, hogy szépen lassan igazi jóbarátok lesznek Ryannel illetve, hogy nem fog kiderülni, hogy ő is egy Joe követői közül, mert akkor eret vágok.

És azt hiszem a legnagyobb eltérés az ehhez hasonló sorozatokhoz képest, hogy itt egyszerűen nem tudod nem kedvelni a sorozatgyilkosokat.

Oké, mielőtt valaki hívna egy pszichiátert nekem, hadd magyarázzam meg. Az ok, amiért szerintem valaki megszereti a sorozatgyilkos szektát, az az, hogy megismerjük őket. Megtudjuk szinte az egész életüket, és ha akarjuk, ha nem, megsajnáljuk őket és innen már csak kicsit hiányzik a megszeretéshez. Például:

Jacob Wells, Paul Torres és Emma Hill – avagy az elátkozott trió. Nem szeretném lelőni a poénokat idő előtt annak, aki még nem látta a sorozatot, de annyit talán mondanék, hogy már miattuk megéri nézni a sorozatot. Sőt! Én konkrétan miattuk kezdtem el és az óta sem bántam meg, mert az ő száluk – szerintem legalább is - mindig érdekes. Mindhárom karakter remek, de nem tudok úgy véleményt mondani róluk, hogy ne spoilerezném el a sorozatot (hisz a tetteik alapján tudnék róluk véleményt mondani), szóval csak annyit jegyzek meg, hogy nekem Jacob az egyik kedvenc karakterem a sorozatban.

A másik nagy kedvencem a sorozatgyilkos oldalról: Roderick, akinek még mindig nem tudom a vezetéknevét. Igaz, eddig nem sok mindent tudtunk meg róla, de fogalmazzuk úgy, hogy nekem már most szimpatikus, és ahogyan az egész sorozatban, benne is látok bőven lehetőségeket.

És akkor a sok jó után szólnék a rossz oldaláról is a sorozatnak - avagy én mit gondolok kevésbé izgalmasnak vagy éppen olyan dolognak, amin a sorozat könnyen elbukhat.

1.      eleinte voltak visszaemlékezések, amik mostanában egyre inkább megfogyatkozni látszanak, vagy éppen érdemtelenek (lásd: Parker nyomozó múltja, why?!). Én imádom a visszaemlékezéseket, úgyhogy remélem ezt a jó szokásukat visszahozzák és megőrzik a készítők.

2.      Joey + Claire: A kisfiú cuki meg minden, de túl sokat nem ad hozzá a történethez (ráadásul szerintem elég lassan kapcsol bizonyos helyzetekben a kissrác). Claire meg számomra teljesen felesleges és lényegtelen karakter, maximum azért van, hogy legyen benne egy szerelmi szál is (ami tulajdonképpen a központja lenne a sorozatnak, szomorú)

3.      Ha jól hallottam, már régen be lett rendelve a második évad a sorozatból, aminek nem is tudom, hogy örüljek-e. Ugye még 5 rész van az évadból és persze, szép és jó, hogy több részt láthatok majd, de nagyon remélem, hogy nem fogják elrontani a sorozatot, mert őszinte leszek, nekem fogalmam sincs, hogy hogyan fogják ezt elhúzni még egy évadig. Mert gondolom, a második évadban nem hoznak be az újabb gonoszt, annak nem lenne túl sok értelme.

Összegezve tehát én nagyon szeretem ezt a sorozatot és, akit egy kicsit is érdekelnek az ilyen „2 ellentétes karakter egymásnak feszül + horror elemek” sorozatok azoknak melegen ajánlom!

10/9

Előzetes:

A szökés (Prison Break)

Ismét húgom egyik sorozatajánlója következik, nem is szaporítanám tovább a szót, hanem lássuk.
Ajánló Ramitól:

Őszintén megmondom, már nem is emlékszem, hogyan és mikor kerültem kapcsolatba a Szökéssel. Az biztos, hogy 2005-ben kezdték el sugározni Amerikában és 2009-ben be is fejezték, vagyis a sorozat „csak” 4 évadot élt meg. Magyarországon 2006 augusztusában kezdte el adni az RTL klub, amikor én 13-14 éves lehettem.

A történet alapja a klasszikus börtöntörténet: valaki ártatlanul börtönbe kerül, majd egy hosszú és – sokszor fájdalmas - küzdelem után az igazságszolgáltatás – vagy más – útján, de kikerül onnan. Ám a Szökés nagysága abban (is) rejlik, hogy nem ezt az utat választotta. Ugyanis itt a főszereplő, Michael nem ártatlan – a szó hétköznapi értelmében véve legalább is -, hiszen igen is elkövette azt a bankrablást, ám ha azt nézzük, hogy mindezt az ártatlanul elítélt bátyjáért tette, máris elgondolkozunk azon, hogy vajon az „ártatlanság” fogalmába milyen dolgok is férnek bele és mik nem. A sorozat középpontjában a testvéri szeretet áll, hiszen Michael mindent feláldozott, hogy kihozza bátyját, Lincolnt a Fox River Állami Fegyintézetből. És ha valaki most az kérdezné, hogy: „hogyan lehetett ezt az egész alapkoncepciót 4 évadon át elhúzni?”, annak azt ajánlom, hogy nézze meg a sorozatot, mert nagyon meg fog lepődni.

Be kell vallanom, elég furcsa úgy írni ezt a sorozat összegzőt, hogy már régen elmúlt bennem a „Szökés láz”. De akkor miért teszem ezt mégis?
Egyrészt mert megígértem a nővéremnek, hogy írok egy véleményt, másrészt viszont mert egyszerűen jó emlékezni erre a sorozatra és kész. Ez egy olyan sorozat, aminek minden időben és szerintem korban van és lenne mondanivalója, nem az átlagos, „most menő” sorozatok közé tartozik. (mint a most oly’ népszerű, vámpíros/természetfeletti sorozatok).
Na és, hogy ezen kívül még miért gondolok vissza szeretettel és őszinte – máig tartó és el nem múló – rajongással erre a sorozatra?
Szinte ezer és egy okot tudnék mondani, nézzünk néhányat:
A sorozat ugyebár 4 évadból áll és azt kell mondjam a Szökésben nincs egyetlen olyan rész sem, amit untam volna – ez pedig lássuk be igen nagy teljesítmény. Minden évad cselekményszála olyan szépen, összetetten és logikusan összefügg, hogy szerintem a mai napig nem találtak ki egy olyan sorozatot sem, amiben a végére minden elem ennyire a helyére került volna, mint a Szökésben.
A történet tulajdonképpen 4 részből épül fel: a Fox Riverben játszódó események, a kijutás utáni hajsza, ismét börtönben (csak most a Sonában), majd ismét kint, ám ezúttal nincs semmiféle menekülés.
És ez is az egyik nagy teljesítménye a sorozatnak, hogy ha belegondolunk az 1. és a 3. évad illetve a 2. és a 4. évad ugyanarról szól, de ugyanakkor mégsem! A sorozat eléri azt, hogy a néző ne úgy üljön be a 3. és a 4. évad elé, hogy „Na, ezt már láttam egyszer.” Az alapkoncepció persze ugyanaz, de mindig van valami, ami miatt az egész újnak, frissnek és főként jónak hat!
És akkor következzenek a fő okok, amiért még ennyi idő után is bármikor, bármekkora mennyiségben képes vagyok nézni ezt a sorozatot:

Michael Scofield - mert őt nem lehet nem szeretni. Ha az eszével és az okosságával nem is vesz le valakit a lábáról, akkor a gyönyörű szemeivel biztosan. De az ilyen „kislányos” szempontokon túllépve, őszintén elmondhatom, hogy – szerintem -, hogy ő az egyik legjobban megírt karakter a sorozatok történetében. Összetett és mély személyiség, a tetteinek mindig van célja és főként értelme (!), első számára a család és a barátok, egyszóval egy olyan személy, akit a néző könnyen a szívébe zár. Nem tehetek róla, nekem a mai napig ő az egyik kedvenc sorozatkarakterem.

Alexander Mahone – mert ki az, aki nem szereti a sorozat legtöbb személyiségváltozáson átment karakterét? És az a furcsa az egészben, hogy én az összes „szerepét” szerettem. A 2. évados idegbeteg, de ugyanakkor nagyon okos, „akkor is elkapom Michael Scofieldot” énjét egyszerűen imádtam, a 3. évados szenvedését igaz rossz volt végignézni, de legalább szépen levezették ezt a szálat, nem pedig az volt, hogy Mahone hirtelen egyik percről a másikra leszokott. Na és a 4. évados „még mindig kicsit szenvedős, de azért már újra a régi, okos Mahone” karakterét ismételten szerettem. A Michaellel való kapcsolatát, ahogyan ellenségekből szépen lassan barátokká váltak pedig élvezet volt nézni és azt hiszem, ez a legszebb és legjobban megírt barátság-kialakulás a sorozatok történetében.

A Szökés harmadik erősségének pedig talán a következők mondhatóak el:
- A sorozatban nincs olyan, hogy unalmas mellékszál, vagy szereplő, ugyanis az összes karakter kidolgozott, szépen felépített élettörténettel és céllal rendelkezik, nincs olyan, hogy bedobnak egy szereplőt, csak azért, hogy teljen a screentime.
- Gyönyörűen felvezették az elhidegült testvéri kapcsolatból létrejövő mély, testvéri szeretet kialakulását a 4 évad során.
- Soha nem tudhatod, hogy ki a jó és ki a rossz. Azt hiszem ez az a sorozat, aminek a legtöbbször sikerült meglepni és egyben össze is zavarnia.
- A „cél szentesíti az eszközt” nagy filozófiai kérdéssel is elég mélyen foglalkozik a sorozat, sőt mondhatni ez áll a középpontjában. Hiszen Michael bármit megtenne Lincolnért, de mi van akkor, ha ezért valakit bántania kell, vagy ha a tettével egy másik ember életét tönkreteszi? Meddig lehet elmenni egy cél érdekében? Mennyit ér meg vajon a testvérünk élete, az igazság kiderítése és a saját nevünk tisztázása? Megéri-e és egyáltalán szembe lehet-e menni egy nagyobb hatalommal? És vajon fel lehet-e kelni akkor, ha már a sokadik próba után is mindig a földön végezzük?

- És legvégül az egyik talán számomra legszimpatikusabb tulajdonsága a sorozatnak, hogy valóságos. Nem egy elképzelt világban játszódik, minden a realitás talaján történik, olyannyira, hogy néha-néha mi is el hisszük, hogy ilyen dolog akár velünk is megtörténhetne. Az emberi oldalához tartozik a sorozat vége is, ami, az „elvárt” habos-babos, rózsaszín, „mindenki boldog” vég helyett bemert vállalni egy olyan véget, ami szerintem tökéletes lezárása volt ennek a sorozatnak, amelyet csak „legekkel” lehet leginkább jellemezni.

Továbbá apró érdekességnek azt is megjegyezném, hogy talán ez a másik olyan sorozat (a Jóbarátok mellett), amit csakis kizárólag magyar szinkronnal vagyok hajlandó végignézni illetve, hogy azt hiszem ez az egyetlen olyan sorozat, amiben a főszereplő a kedvencem, ami lássuk be, igen is nagy dolog!
10/10
1. évad előzetes: