Rachel Vincent: Latrok (Vérmacskák 2.)

A történet:
Rendben, szóval a macskák nem esnek mindig talpra. Én aztán a legtöbbünknél jobban tudom ezt. Amióta visszatértem a falkába, nagy döntések és még nagyobb hibák követték egymást az életemben; olyan hibák, amikért ártatlan életekkel szokás fizetni. Mint az első és egyetlen női végrehajtónak, nagyon sokat kell bizonyítanom apám, a falka és saját magam előtt is. És most, hogy a területeinken sorra ölik meg a kandúrokat, keményebben dolgozom, mint valaha – bár mindig van erőm, hogy munka után szórakozzak is egy kicsit Marckal, aki végrehajtóként és a magánéletben is a társam.
Azonban nem minden hibám lezárt ügy. Felmerül a gyanú, hogy a halott kandúrok esete összefüggésben áll emberi nők eltűnésével is, és talán minden miattam történik, emberként vagy macskaként. És az az egyetlen megingás talán túl sokba, elviselhetetlenül sokba fog kerülni nekem…

Az első könyv, a Kóborok, teljesen elvarázsolt, pedig igazából nem volt valami nagy durranás, a vérfarkasos téma vérmacskákra való átírása, semmi egyéb. Mégis működött a dolog, engem megvett magának Rachel Vincent Faythe történetével, igazi felnőtt urban fantasy, amire lehet most épp szükségem volt, és ezért vett le ilyen hamar a lábamról. Mi sem bizonyítja jobban, hogy nem csak épp jókor olvastam az első kötetet (és csakis azért nem kötöttem bele annyira), minthogy a második ugyanannyira tetszett, ha még jobban, mint az első. A Latrokban Faythe és falkája kalandjai tovább folytatódnak és habár én már az elejétől fogva tudtam, hogy mi lesz a kavarás, hiszen annyira egyértelmű volt, csak a vakok nem vették észre, mégis ismét remekül szórakoztam, csak faltam az oldalakat és igen hamar kivégeztem a könyvet.

Mégis, a kritikát most a negatívumokkal kezdeném, amik nekem nem tetszettek, vagy csak szimplán nem értettem, vagy épp zavart a kis logikátlanság. (Ezek nem nagy dolgok, és csak egy kicsit vettek le a könyv élvezeti értékéből, mégis nem bírom ki, hogy meg ne említsem őket)
1. A magyar cím valami borzalmas. Most komolyan LATROK???? Tudtommal a "Rogue" magyar jelentése, inkább "vadóc", ami ugyebár a gyilkoló nőstényre utal, vagy inkább a "gazember", ami meg ugye Luizra mondjuk. De ez a LATROK??? Szerintem hülyén hangzik.
2. Faythe és a többiek agyi kapacitásuk igen alacsony szintjéről tettek tanúbizonyságot, mikor nem tudom hány oldalon keresztül nem tudtak rájönni, hogy ki lehet a gyilkos, akit a nőstény vérmacska követ és, hogy ki lehet Andrew társa. Véleményem szerint már az elejétől TELJESEN nyilvánvaló volt, hogy Luiz nem halt meg, nem tűnt el, hanem igenis itt van a közelben és az is, hogy ő vette "pártfogásába" Andrewt, miután Faythe egyedül hagyta a fiút az egyetemen. Hiszen könyörgöm, Luiz járt ott, ismerte a terepet, csak ő lehetett aki kiszagolta Andrewt, és aki segített neki mindenben. Ez annyira nyilvánvaló volt, és Faytheék alig jöttek rá, hogy csak fogtam a fejem. Mellesleg igen egyértelmű volt (az első könyvben vannak rá utalások), hogy Andrew vissza fog még térni, hogy nem fog ilyen egyszerűen eltűnni a történetből.
3. Faythe megint játszotta a szőke libát, mikor szánt szándékkal nem mesélt Marcnak és a többieknek Andrew furcsa telefonhívásairól.
4. Kis logikátlanság, ami nekem szúrta a szemem: a könyv végén Luiz hogy a fenébe jutott be a Sanders házba, mikor elvileg minimum 5, sőt több, erős vérmacska őrizte azt? Hol voltak akkor a fiúk, mikor Luiz nekiment Faythenek és az anyjának? Nem voltak olyan messze, hogy ne hallják, hogy valaki verekszik a házban, és Manx is miért nem segített nekik, mikor korábban végig Luizt üldözte és végezni akart vele? Ő is a házban volt, igaz fent feküdt egy szobában, de hallania kellett volna, hogy valami nincs rendben lent a pincében.
5. Igazán sejteni lehet, hogy mi következik a 3. részben, amit ugyebár könnyedén meg lehetett volna előzni azzal, ha Faythe nem öli meg Andrewt, hanem simán elkapja és ráveszik, hogy tanúskodjon mellette. Nekem egy kicsit erőltetettnek tűnik, hogy az írónő ilyen hülye módon DIREKT megölte Andrewt, hogy senki ne tudja bizonyítani Faythe ártatlanságát. Ne mondja már nekem, hogy muszáj volt megölni... a logikus dolog az lett volna, hogy Faythe keményen fejbe kólintja, elkapják és ráveszik a tanúskodásra. Persze akkor nem lehetett volna még tovább csűrni-csavarni a sztorit, és ezért tűnik ez nekem erőltetettnek.

Mégis, habár most voltak dolgok, amik szúrták a szemem, nem mondhatom azt, hogy nem élveztem a könyvet, mert akkor hazudnék. Igenis nagyon tetszett, bár a történet mondhatjuk, hogy az első könyvben félbemaradt dolgok lezárásával foglalkozott. Andrew és Luiz lerendezve, és eztán másfele fog a sztori kanyarodni. Voltak ismét érzelmesebb, izgalmasabb és erotikusabb részek, mégis szerintem ez a könyv nem lett olyan durva, mint az első volt. Abban sokkal több vér folyt.
Annyira szeretném kedvelni Faythet, hogy el sem tudom mondani, igazi erős, laza és szarkasztikus főhős, aki elvileg már felnőtt, mégis néha úgy viselkedik, mint egy 15 éves csitri. Kedvelem meg minden, de vannak dolgai, amikkel nem értek egyet. Én már azt hittem végre együtt maradnak Marccal, erre Faythe gyáva nyuszi módjára megfutamodik az érzései elől, és szegény Marcot teljesen taccsra vágja, mellesleg meg is bántja. Nem értem... ha szereti a férfit, márpedig látszik, hogy igen, akkor mit bénázik? Miért nem akar a felesége lenni? Aztán ugyanúgy maradhatna végrehajtó, és élhetne aktív életet a falkán belül, nem kellene háziasszonnyá válnia, ha annyira nem akarja. Marc teljesen oda van érte, ő meg folyamatosan bántja őt, nem csoda, hogy a férfinek elege lett és otthagyta. Bár azért remélem nem fog így végződni a kapcsolatuk, hanem végül újra egymásra találnak mert, ha nem, akkor nagyon csalódott leszek. Nagyon dinamikus és szerethető párost alkotnak, kár lenne értük.

Ahogy egyre mélyebbre merülünk Faythe történetében, úgy lehet a többi karaktert egyre jobban megismerni. Igazán szimpatikus még Faythen és Marcon kívül Faythe testvérei, mint mondjuk Ethan, Jacet is bírom, ha nem akar Marc és Faythe közé állni (szegény fiú, már megint vele történt valami!), sőt Faythe szülei is kedvelhetőek a maguk módján. Igazán élvezem olvasni a Faythe és az apja közti párbeszédeket, ahogy a férfi próbálja tanítani makacs és szabadságra vágyó lányát. Egy biztos, kedvenc lett a sorozat, és nem bántam meg, hogy elkezdtem, még ha az elején voltak is vele kapcsolatban fenntartásaim.

Bővebb információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/rachel-vincent-rogue-latrok
Értékelés: 5/4

Rachel Vincent: Kóborok (Vérmacskák 1.)

A történet:
Már csak nyolc fogamzóképes nőstény vérmacska van. És én vagyok az egyik. Éppen úgy nézek ki, mint akármelyik amerikai egyetemi hallgató. De vérmacska vagyok; alakváltó, két világ lakója. Bár a családom és a falkám rossz szemmel nézte, elszöktem a kényszer elől, hogy továbbvigyem a fajt, és kialakítottam magamnak egy saját életet. Amíg egy este az a kóbor meg nem támadott. Tudtam a kóborokról – a falka nélküli vérmacskákról – akik állandóan hozzám hasonlókat keresnek: csinos, termékeny nőket. Ezt a példány elkergettem, de aztán megtudtam, hogy két másik nőstény eltűnt. A veszélyből ennyi is elég volt, hogy a falkám hazahívjon a saját védelmem érdekében. Persze. Csakhogy én nem vagyok ijedős kiscica. Bárkivel vagy bármivel megküzdök, ha kell, hogy megtaláljam a barátnőimet. Vigyázzatok, kóborok – karmaim vannak, és nem félek használni őket!

A könyvet egy egyszerű okból vettem a kezembe. Elolvasva a fülszöveget, érdekelni kezdett mik is azok a vérmacskák, mert fogalmam nem volt róla. Valami Chloe Kinghez hasonló sztorit vártam, de nem azt kaptam teljesen... sőt, egyáltalán nem hasonlított rá. Mint kiderült a vérmacskák nem is annyira bonyolultak, hanem olyanok, mint a vérfarkasok. (Innen ered a nevük is, az angol werewolf helyett lett werecat) Így itt nem farkassá változnak át, hanem nagy fekete vadmacskává. Én meg azt hittem, hogy ilyen vérszívó macskákról fogok olvasni, akik, olyanok, mint a vámpírok, de nem. Épp ezért nem értem miért kell a nevükbe az hogy "vér"macska. Elég lenne az, hogy csak nagymacskává változnak és kész. Ez mondjuk szerintem csak engem zavar, de ki kellett írnom magamból így az elején. Annak ellenére, hogy rögtön a kezdésben leszóltam a vérmacska megnevezést, nehogy azt higgyétek, hogy nem tetszett ez a vérmacska társadalom. Sőt, nagyon is tetszett, bár semmi újdonságot nem mutatott.

Mondom, a vérmacska társadalom ugyanúgy épül fel, mint a jóval ismertebb vérfarkas társadalom. Falkában élnek, van egy alfa, aki a vezető, neki segítői, a területeket felosztották egymás között a falkák, így mindenki tudja hol a helye, és hol vadászhat. Bármikor át tudnak alakulni nagy fekete vadmacskává, és az emberek elől titkolják a kilétüket. Csak épp ők nem isznak vért, nem ölnek embereket, hanem csakis állatokat. És nem harapással, hanem karmolással tudnak egy halandóból vérmacskát csinálni. Persze vannak a tiszta vérű, született vérmacskák, meg a "csináltak", akikből lesznek a kóborok, és akik általában beleőrülnek ebbe az egészbe, hiszen nem erre születtek. Egy ilyen világban játszódik ez a történet, ami mondom, hogy kísértetiesen hasonlít a vérfarkasos világokra, csak úgy tűnik az írónő kicsit megspékelte az egészet, hogy ne tűnjön lerágott csontnak a téma, így kitalálta a vérfarkasok helyett a vérmacskákat.

Az első könyv, mint minden más könyvsorozatban, inkább a világ és a karakterek bemutatására szorítkozik, megismerhetjük a fentebb vázolt vérmacska társadalmat, Faythet, a családját és a többieket, de hogy ne unjuk el közben magunkat, kapunk egy kis izgalmat mellé. Az igen kevés nőstény közül elsőnek az egyik, majd a másik tűnik el, valamint ismeretlen kóborok jelennek meg Faythe falkájának területén. Majd megölik az egyik lányt és onnantól kezdve mindenki a gyilkos megtalálásáért és a lány halálának megbosszulásáért dolgozik. Nem untam magam a könyvön, és miután túltettem magam a vérmacska elnevezésen, igazán élvezni kezdtem a történetet. Gyorsan és könnyen lehetett olvasni, sőt, engem hajtott a kíváncsiságom, hogy ki állhat a nőstények elrablása mögött és miért. (Ennek megoldásán a végén kicsit csalódtam, de sebaj.)

Ami igazán olvasmányossá tette számomra még ezt a könyvet az maga a főszereplő, Faythe. Mondjuk úgy, hogy a könyv nagy részében kedveltem őt, okos, laza, makacs és igencsak eleven fiatal nő, akinek saját elképzelése van az életéről, és aki szabadon, távol a falkától, szeretne élni. Olyan igazi macskás volt a karaktere szerintem, és habár volt egy nagyon szőke libás mozzanata (mikor szinte önként és dalolva szaladt az elrablója kezébe), mégis máskor igazi erős nőként viselkedett. Később se engedte, hogy megtörjék, hogy megalázzák, még az élete árán is küzdött a fogvatartói ellen. Emellett igazán vicces és szórakoztató narrátor volt végig. A többi karakter mellette még nem tűnik olyan kidolgozottnak, de mivel ez egy 6 kötetes sorozat elvileg, így gondolom idővel mindenkit jobban meg fogunk ismerni. Én most még csak Marcot emelném ki, egyrészt mert őt nagyon megkedveltem, nagyon érdekes figura, egy igazi kandúr jellemével, másrészt szerintem remek párost alkotnak Faythel, végig bírtam a kis csatározásukat, hiszen az ő kapcsolatok se alakult egyszerűen, de ezen az egészen most nem fogtam a fejem, hanem élvezettel olvastam, és végig drukkoltam nekik. Bízom abban, hogy együtt maradnak, és Jace ezek után nem kavar be újra.

És így a végére egy kis figyelmeztetés. Nem tudom ez a könyv, hogy került a Vörös pöttyös sorozatba, hiszen ez egy igazi felnőtt urban fantasy. Felnőtt szereplőkkel, komoly témákkal, sok vérrel, nemi erőszak megjelenésével és még szexjelenettel is. Tehát, óvatosan ezzel a könyvvel, ha te csak valami könnyed ifjúsági regényre vágysz... mert ebben nem igazán azt fogod kapni. Nekem mégis nagyon bejött, és majd tervezem a közeljövőben olvasni a folytatást. Borítóból az eredetit kaptuk, így ennek szintén örülhetünk.

Bővebb információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/rachel-vincent-stray-koborok
Értékelés: 5/4

Laurell K. Hamilton: Az éjfél simogatása (Merry Gentry 4.)

A történet:
Meredith Gentry a faerie legsötétebb trónusának várományosa, magánnyomozóként dolgozik Los Angelesben, távol valódi otthona veszedelmeitől, intrikáitól. Az Unseelie Udvartartás neki adná hatalmát, ám ehhez Merrynek valami olyasmivé kellene változnia, amitől irtózik – a faerie gonosz oldalát kellene magához ölelnie. Ellenségei minden mozdulatát figyelik, unokabátyja, Cel herceg még börtönéből is igyekszik megöletni. De a merényleteket nem csak ő kezdeményezi. Az Unseelie nemesek évszázadokat vártak, hogy nagynénjének, a Levegő és Sötétség Királynőjének hatalma eléggé meggyengüljön, és trónjáról letaszíthassák. Ismeretlen ellenfelek ostromolják őket.
A fenyegetés arra kényszeríti Merryt és szövetségeseit, hogy – történelme során először – beengedjék a faerie-be az emberi rendőrséget.

Megmondom őszintén, hogy annak ellenére, hogy ez a sorozat nem tökéletes (egy cseppet sem), mégis részről-részre egyre jobban megszeretem az egészet, a tündérvilágot, amit Hamilton megálmodott, de legfőképp a karaktereket. A 4. rész igen érdekesen és izgalmasan kezdődik. Tulajdonképpen a történet rögvest ott folytatódik ahol az előző részben abbamaradt és az egész könyv valójában egy éjszaka eseményeit meséli el, mindössze néhány óra telik el, de azalatt sok minden történik, így nem lehet unatkozni. Rögvest az elején történik egy gyilkosság, egy sidhét és egy halandót ölnek meg, én meg gondoltam erre, végre a nyomozáson és a rejtélyeken lesz a fő hangsúly, előre örültem annak, hogy talán most egy végig izgalmas könyvet sikerült kifognom. Nem volt szex már a legelején és ezt is pozitív jelnek tekintettem. Így az elejét gyorsan olvastam, nagy lendülettel.

Persze nem nagyon jöttek be a végére a számításaim, mert a könyv másik felében Merry megint levágott vagy 4-5 orgiát változatos partnerekkel (sajnálom, de erre nincs jobb szó, amit Merry szokott a testőreivel csinálni az elmenne egy igazi orgiának), persze értem én itt a szex szerepét, részben ez Merry hatalmának forrása, mert ő a termékenység istennő és fontos szerepe van az egésznek, de én akkor is unom, hogy a könyvek java részét a szex tölti ki. Sokkal jobb lenne ha az udvari intrikák vagy a nyomozás kerülne a középpontba. Mindennek ellenére még mindig imádom Hamilton stílusát, nagyon szépen és kifejezően ír, és igen nagy képzelőerő kellett, hogy ezt a tündérvilágot ilyen részletesen és érdekesen meg tudja alkotni. Könyvről-könyvre egyre jobban megismerhetjük a tündérek társadalmát, a karaktereket, egyre több minden történik, bár azért annak is örülnék, ha ez a szexközpontúság valahogy mégis a háttérbe szorulna a jövőben. (Bár van egy olyan érzésem, hogy nem fog).

A kiváló kezdet után viszont ismét leült a történet, azt hittem, hogy Merry végre nyomozni kezd a halandó rendőrökkel, és lesznek itt izgalmak meg minden, de nem lett... a gyilkossági ügyet a végén Andais oldotta meg, miközben Merry éppen orgiázott valakivel. Andais jött, látott és megoldotta a dolgot, egyszerűen és hamar. Így kell ezt csinálni, annak ellenére, hogy Andais egy könyörtelen, vérszomjas kurva, de mégis hatékonyak a módszerei... nem olyan kis nebáncsvirág, mint Merry. Külön tetszett, hogy ebben a kötetben a féltündék többet szerepeltek, így róluk is több mindent lehetett megtudni, egyre nagyobb szerepet kapnak, viszont két dolgot hiányolok még. Az egyik a Seelie Udvar és Taranis király részletesebb bemutatása, (mikor találkoznak már vele az ég szerelmére?) és CEL MIKOR A JÓ ÉGBE SZABADUL KI? Nagyon várom mit fog csinálni, ha újra szabad lesz.

Andais, A Levegő és Sötétség királynője

Ahogy haladunk előre a történetben újabb karakterek tűnnek fel és már annyi testőr van, hogy az újakat meg sem bírom jegyezni. Nekem még mindig a korábbiak a kedvenceim. Még mindig Fagy és Doyle párti vagyok, de inkább Fagy az abszolút kedvencem, ha csak egyet kellene választanom. (Még szerencse, hogy Merrynek egy ideig nem kell). Apropó... Merry mikor esik már teherbe? Nem tudom elhinni, hogy vagy 10 különböző (vagy tán még több) pasival szeretkezett és egy se tudta teherbe ejteni... ez kicsit fura, kíváncsi vagyok Hamilton mit akar kihozni ebből az egészből. Igaz, hogy elég lassan halad a teljes történet, hiszen már 4 könyvet olvastam ki és összességében nem sok minden történt idáig... bár már látni lehet a változás jeleit. A tündérdombokba visszatér a mágia, Merry egyesével adja vissza a testőreinek régi hatalmukat és Merry maga is egyre hatalmasabbá válik, egyértelmű, hogy sokkal nagyobb ereje van, mint korábban hitte. Biztosan királynő lesz belőle valamikor, csak az a kérdés, hogy mikor. Amire remélem hamarosan választ kapok.

Nem tudom mi van ezekben a könyvekben, de valamiért megfogtak maguknak, és mikor befejezem az egyiket és megfogadom, hogy egy ideig pihentetem Merry kalandjait, akkor nem sokkal később már a kezemben van a folytatás. Valamiért érdekel mi lesz Merry és testőrei sorsa. Van egy olyan érzésem, hogy az 5. könyvet is igen rövid időn belül olvasni fogom.

UI: A magyar borító ismét csodaszép, sokkal szebb, mint az eredeti.

Bővebb információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-az-ejfel-simogatasa

Értékelés: 5/3

Kemese Fanni: A napszemű Pippa Kenn (Pippa Kenn 1.)

A történet:
Pippa Kenn tizenkét évesen veszítette el az édesapját: ő volt az egyetlen ember, akit valaha ismert. A lány egyedül marad az erődházban, ahol a napok egyformák, és társaságot csak színes digitális magazinok adnak.  Pippa bármit feláldozna az élő emberi beszédért vagy egy érintésért. Azonban nincs más rajta kívül az erdőben, kivéve a biológiai katasztrófa áldozatait. Ezek a lények gyűlölik a szépséget és emberséget, az elvesztett életük nyomait. Bármikor megölnék Pippát.
Pippa tizenhetedik születésnapján döbbenetes dolog történik: egy vándor érkezik. A sebesült fiú fittyet hány a túlélés szabályaira. Egy paradicsomi kolóniáról beszél, ahol rengeteg ember életben maradt. Azonban őket is halál fenyegeti, egy horda közeledik, és a fiú ennek hírét viszi hozzájuk.
Vajon Ruben igazat mond? Létezik ez a hely? Pippa bizalmát nehéz elnyerni, az örökös küzdés óvatossá tette.  Ruben azonban nem adja fel. Útra kelnek, bármilyen veszélyes is, és a vándorlás közepette egy bensőséges, lágy érzés is életre kel… Létezhet szerelem egy ilyen zord világban? Mit jelent a társ? És mit jelent a bizalom? Mi az, amit Ruben elhallgat?

És jelentem megtaláltam a második kedvenc magyar írómat Benina után. Míg Benina Bíborhajú sorozata inkább csak a második résszel kedveltette meg magát velem, addig a Pippa Kenn trilógia első kötete rögtön kedvenc lett. Kemese Fanni nagyon tud valamit, így nem csoda, hogy ő nyerte meg tavaly a Könyvmolyképző Kiadó Aranymosás regényíró pályázatát, és emiatt kiadták a könyvét. Bevallom régóta a várólistámon van A napszemű Pippa Kenn, de eddig valahogy mindig háttérbe szorult, valahogy mindig jött valami más, ami jobban érdekelt, aztán feledésbe merült, mellesleg féltem is egy kicsit tőle, hogy mi lesz itt... hisz olvastam jó és rossz kritikákat egyaránt. Na, de most belevágtam és így utólag nem bántam meg, mert most pont egy ilyen posztapokaliptikus történetre volt szükségem.

Kemese Fanni szerintem igen tehetséges író és ha azt vesszük, hogy ez az első megjelent könyve, akkor ehhez képest igen szép teljesítményt nyújtott. A stílusa könnyed, olvasmányos és fiatalos, pont, mint a korosztály, akiknek szól ez a történet, hisz azért ne tévesszen meg senkit a komoly háttérvilág, ez a könyv ízig-vérig ifjúsági regénynek készült, annak minden előnyével és hátrányával. Az írói stílusra tehát nem panaszkodom, gyorsan lehetett olvasni a könyvet és külön örültem, hogy az egyik kedvenc formámban íródott, váltott E/1.-es nézőpontban. És annak még jobban örültem, hogy a két főszereplő mindkettő narrátor lett. (Mert általában csak a női főszereplő szokott az lenni.)

Ahogy a történeti leírásban olvasni lehet ez egy igazi posztapokaliptikus történet, a világvége után járunk, az emberiség nagy része meghalt, sokan megfertőződtek egy vírusban, belőlük lettek a sápadtak, (akik kísértetiesen hasonlítanak a vámpírokra, csak vért nem isznak, de sebaj). Vannak persze túlélők meg minden és ebben a világban él Pippa Kenn meg a többiek. De most nem akarom leírni a történetet, a lényeg, hogy szerintem a háttérvilág szépen és alaposan kidolgozott, érdekes és egyben szörnyű is ez a hely ahol szereplőinknek élniük és boldogulniuk kell. Persze voltak kissé logikátlan dolgok, amik véleményem szerint csak azért voltak belerakva, hogy megkönnyítsék a szereplők életét, így ezeket én kihagytam volna. (Pl. van egy bokor, ami megakadályozza a nemkívánatos terhességet, vagy nem is tudom mi ez. Kérem szépen, hogy csinálja ezt egy bokor? Vagy, hogy van ez? Lehet, csak én siklottam el a részletek felett, de ezt nem nagyon tudom elképzelni.)

Tehát van egy majdnem tökéletesen kidolgozott és felépített háttérvilág, ami elég förtelmes és veszélyes, hogy kellően izguljunk hőseink sorsáért, ehhez hozzájön a remek írói stílus, mégis néha egy kicsit leül a sztori, mert ha magát a történetet és annak dinamikáját nézzük, akkor néha semmi izgalmas nem történik. Mert ha jobban megnézzük miről szól a sztori, akkor két részre lehet bontani. Az első fele Pippa és Ruben megismerkedése és egymásba szeretése, aztán meg menetelnek a kolónia felé és a könyv végén odaérnek. Közben vagy az egyikük, vagy a másikuk megsérül, így kénytelenek egymást ápolni, és rajtuk kívül nincs is igazán fontos szereplő ebben az első könyvben, a többiek csak mellékszereplők, akiket nem ismerünk meg annyira, hogy szerethetőek legyenek. Peter persze kivétel, de ő se szerepel még olyan sokat. Vagyis a történet lehetett volna néha egy kicsit pörgősebb, de ez csak saját vélemény.

A végén pedig pár szó a karakterekről. A váltott nézőpont miatt három embert ismerhetünk meg közelebbről, plusz még van a könyv elején egy kis Paul Kenn és Gage nézőpont, ami nem tudom minek kellett, főleg miután mindketten meghaltak, így nem láttam értelmét az egésznek, én meglettem volna nélkülük (Jó tudom, hogy Gage végül nem halt meg, így talán az övének mégis volt értelme, főleg ha a második kötetben is olvashatunk majd részeket az ő szemszögéből).
Pippa a főszereplőnk (jaj, de hülye egy név, sajnálom, szerintem röhejes), és elmondhatom, hogy én nagyon megszerettem a lányt már az elejétől fogva. Erős, okos és talpraesett főhős, akit szinte egyszer sem volt kedvem képen törölni. Nem nyavalygott és nem várta el, hogy mások mentsék meg a bajban, hanem kiállt magáért. A kapcsolatuk Rubennel se volt annyira nyálas, hogy ne lehetett volna őket elviselni, olyan aranyosak voltak, hogy még én is drukkoltam nekik. És külön plusz pont, hogy nincs szerelmi háromszög. Én utálom a szerelmi háromszögeket, és remélem a folytatásban sem lesz.

Aztán ott van Ruben (ez viszont egy gyönyörű férfinév), a másik főszereplő, aki viszont nem lopta be magát a szívembe. Bevallom nem lett szimpatikus. Az elején még csak eszébe se jutott, hogy talán meg kellene keresnie a bátyját, mert hát nem lehetett benne biztos, hogy nem halt meg. Ő meg könnyen elfogadta, és még csak bizonyítékot se próbált szerezni. Úgy utálom mikor egy könyvben valakiről azt hiszik, hogy meghalt, aztán 100 oldallal később kiderül, hogy mégsem. Legalább akkor normálisan legyen már megmagyarázva, Ruben helyében én addig nem nyugodtam volna amíg a saját két szememmel nem látom a bátyám holttestét. Vagyis, mivel ez nem történt meg szinte borítékolható volt, hogy Gage igenis életben van. Aztán meg a végén, mikor nem mondta el Pippanak, hogy a nagybátyja Peter Kenn életben van, akkor csak pislogtam percekig. Most akkor miért is nem akarta elmondani neki? Nem nagyon értettem... miért ne lehetnének ugyanúgy együtt attól függetlenül, hogy Pippanak mégis csak vannak élő rokonai? Ez kissé logikátlanság volt számomra.
És rajtuk kívül aki még fontos szereplő: Peter Kenn. Az ő nézőpontjai tetszettek, mert egyrészt tőle és a naplójából tudhattuk meg a világfelépítés egyes részleteit, a múltról információkat és a kolóniáról is. Plusz, igen érdekes lesz a folytatásra nézve, hogy ő Pippa rokona, kíváncsi vagyok hogyan fognak egymáshoz eztán viszonyulni. A könyv végére egy hosszú és igencsak fáradtságos és veszélyekkel teli, majdnem halálos út után Pippa és Ruben megérkeznek a kolóniára (szerintem ezzel nem árultam el nagy titkot), és szerintem innen csak még izgalmasabb lesz majd a történet, mert fogadjuk a kolónián se lesz olyan szép és tökéletes az élet, mint hitték korábban.

Egy szó, mint száz, nagyon tetszett a Pippa Kenn trilógia első kötete és természetesen olvasni akarom (és fogom!) a folytatást. Mondhatjuk úgyis, hogy Kemese Fanni története bekerült a kedvenceim közé a kis hibái ellenére.
Bővebb információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/kemese-fanni-a-napszemu-pippa-kenn
Értékelés: 5/4

Cat Patrick: Úgyis elfelejtem

A történet:
Minden éjjel, miközben a tizenhat éves London Lane alszik, az aznapi események törlődnek az elméjéből. Reggelre csupán a jövőjére emlékszik. A lány megszokta már, hogy az előző este írt jegyzetei és egy bizalmas barátnő segítségével éli túl a napot. A dolgok azonban a fejük tetejére állnak, amikor az iskolában feltűnik egy új fiú. Luke Henry nem olyasvalaki, akit az ember csak úgy elfelejt, ugyanakkor – bárhogy is próbálja – London nem találja őt az előtte álló történések emlékképei között. Amit előre lát, az viszont egyre nyugtalanítóbb. Rájön, hogy ideje utánaeredni a múltnak, amit folyamatosan elfelejt még mielőtt elpusztítaná a jövőjét.

Ez aztán a rövid könyv, mostanában nem olvastam ilyen rövidet, és ami igazán felemelő, hogy végre nem egy minimum 3 vagy akár még több részből álló sorozat, hanem egy önálló kötet. Manapság minden könyv vagy trilógia vagy még több részes, és alig akadnak igazán érdekes önálló könyvek, már amik engem érdekelnének. Az Úgyis elfelejtem egy olyan lányról szól, akinek igen különleges az élete. Ugyanis másnapra mindent elfelejt, ami aznap történt vele, nem emlékszik a múltra, minden éjszaka egy bizonyos időpontban törlődnek az emlékei, és hogy mégse veszítse el teljesen a fonalat az életében, este lefekvés előtt jegyzeteket ír magának a fontos dolgokról, amiket mindenképp meg akar őrizni magának. Így gyakorlatilag a jegyzetei jelentik az életét, nélkülük nem boldogulna. A könyv alap története kicsit emlékeztet a Memento című filmre, ott a főhős hasonló gondokkal küszködik, mint itt London, csak egy kicsit másképp.

Tényleg nagyon rövid volt a könyv, és kissé mintha hiányérzetem lenne utána, a történet épp ezért igen egyszerű, és az egész csak London betegsége miatt érdekes, mármint a múltbéli emlékek hiánya és hogy helyettük a jövőre emlékszik, vagyis gyakorlatilag a jövőbe lát, adja meg a könyv bukéját, és én csakis azért akartam elolvasni ezt a könyvet, hogy lássam mennyire hasonlít a Mementohoz, ami máig az egyik kedvenc filmem. Úgy érzem a Mementoban sokkal jobban kezelték ezt a dolgot, és sokkal érdekesebb (mondjuk ki felnőtteknek való) történetet kerekítettek köré, itt az egész meg olyan lányosan leegyszerűsített. Az írásmód se annyira magával ragadó, hogy az húzza fel nálam a könyv értékelését, és a karakterek se annyira szerethetőek, hogy elfeledtessék velem a hiányérzetet, ami a könyv befejezése után még mindig megmaradt bennem.

London és Luke karaktere számomra semmi kiemelkedő, és habár a kapcsolatuk szerencsére nem volt olyan nyálasan ábrázolva, amitől a falat kapartam volna, mégse szerettették meg magukat velem. Talán London barátnője, Jamie története lett volna érdekes, de abból meg nem láttuk sokat. Egyedül a könyv végén kiderült "titkok és csavarok" kötöttek le valamennyire, és akkor megsajnáltam a Lane családot és azt, ami történt velük a múltban, az meg különösen tetszett, hogy a vége nem lett cukormázas, és nem kaptunk rózsaszín befejezést. Hiszen London nem gyógyult meg hirtelen, hanem továbbra is olyan maradt, amilyen volt korábban és a Jonas és Luke kérdés nem oldódott meg hasraütésszerűen.

Ez most egy igen rövid véleményformálás, de hát nem nagyon tudom mit írhatnék még erről a könyvről, annyira nem fogott meg, de nem is untam, hogy ódákat zengő vagy ócsároló bejegyzést készítsek róla. Úgy gondolom, ha ilyen emlékezetkiesés betegről szeretnétek egy történetet olvasni/látni, akkor e könyv helyett inkább a Memento című film megtekintését ajánlom. Az sokkal jobban kidolgozott, komolyabb témákkal operál és az egész film valami zseniális.

Bővebb információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/cat-patrick-forgotten-ugyis-elfelejtem

Értékelés: 5/3

2013 legjobban várt filmjei 3.

Most jöttem rá nemrég, hogy idén még nem fejeztem be az "év legjobban várt filmjei cikksorozatot", a korábbi filmek már mind kijöttek a moziban, mindent megnéztem és írtam róluk kritikát. Idén már csak három film van, ami engem különösképp lázba hozott, bízom benne, hogy mindegyiket sikerül majd moziban megnéznem, ha meg nem, akkor majd később érkezik róluk a kritika. :)
Ez a három pedig a következő:

1. Carrie

Nagyon megtetszett a film előzetes korábban, így ennek hatására olvastam el a könyvet, ami úgy nagyjából bejött, épp ezért várom a filmet.
Nem láttam a régi 1970-es filmet, és bevallom nem is érdekel, én ezt az új remaket minden összehasonlítástól függetlenül akarom majd megnézni és véleményt alkotni róla. Már a könyvre se emlékszik részletekben, persze a fő esemény még megvan, épp ezért megpróbálom teljesen különálló filmként kezelni, és meglátjuk úgy, hogyan fog teljesíteni nálam.

Szerintem nagyon jó lett a casting, Julianne Moore érdekes lesz, mint Carrie bigottan vallásos anyja, Chloe Grace Moretz számomra még nem annyira ismerős, de várom mit teljesít. Sokan azon panaszkodtak, hogy Moretz túl szép Carrie karakteréhez, de szerintem nem a külső a lényeg, hanem hogy a lány félénkségét, esetlenségét jól tudja hozni, az meg az előzetes alapján menni fog.

A film októberben érkezik, magyar bemutató dátuma, ha helyesek az információim: október 17.
Előzetes:

2. Thor 2.: Sötét világ

Az első film bejött annyira, hogy várjam a folytatást, na meg persze imádtam a Bosszúállókat és a két film után Thor és Loki lett a kedvenc egymással szemben álló és harcoló testvérpárosom.

Az előzetes alapján a Thor 2. része sokkal grandiózusabbnak és izgalmasabbnak ígérkezik, mint az első film, és sokkal komolyabbnak is, bár azért remélem a kis poénkodások megmaradnak az első részhez hasonlóan. Ahogy látom, most a történet inkább Asgardban fog játszódni, nem a Földön, ami nagyon izginek ígérkezik, az első részben ugyanis hiányoltam Asgard részletesebb bemutatását.

Szerencsére az összes színész visszatért a folytatásra, bár mikor elsőnek láttam az előzetest, csak annyit ragadt meg bennem, hogy mindenki (főképp Thor és Loki) elfelejtett fodrászhoz menni. Azok a hajak, valami borzalmasak, de a moziban majd próbálok nem arra figyelni.
Ha jól tudom 3D-ben érkezik a Thor folytatása, hazai bemutató dátuma elvileg: november 14. (Jobban örülnék, ha nem 3D lenne, bízom benne, hogy valamelyik moziban meg lehet majd nézni normálisan is... vagyis 2D-ben:)

 1. előzetes:

2. előzetes:

3. Az éhezők viadala 2.: Futótűz

Nem kérdés, hogy ezt moziban fogom megnézni, a három közül erre biztosan elmegyek, ha törik, ha szakad. Imádom a könyveket, és noha az első részből készült film az elején nem tetszett, sokadik megnézésre kedvenc lett.

Nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz a második film, az eddig megjelent két előzetes igen biztatónak tűnik, és az új szereplők cactingjára se lehet panasz. Várom, hogy milyenek lesznek az új karakterek, főképp Finnickre és Johannara vagyok kíváncsi, nagyon remélem, hogy egyiküket se rontották el... és remélem Finnick olyan lesz, mint a könyvben volt.

Magyar bemutató időpontja: november 21. Remélem a film marad feliratosan, ahogy az első részt is vetítették tavaly a mozikban, szinkronosan nem láttam, és nem is tervezem. :)

1. előzetes:

2. előzetes:

Ezzel a három filmmel bezárólag ennyi lett volna az idei lista. Ahogy látom előre, jövőre ugyancsak rengeteg jó film lesz, amiket mindenképp meg akarok nézni, a legtöbb természetesen könyv- vagy képregényadaptáció. :)

Maggie Stiefvater: A Hollófiúk (A Hollóciklus 1.)

A történet:
Nem látó csak két okból pillanthat meg egy szellemet Szent Márk éjszakáján. Vagy te vagy a lény igaz szereleme… vagy te ölted meg őt. Blue Sargent minden évben ott áll látó anyja mellett, amikor a halálra várók elsétálnak előttük. Blue sosem látja őket: ebben az évben viszont egy fiú válik ki a sötétből, és megszólítja őt. A fiú, Gansey, az Aglionby nevű helyi magániskola jómódú tanulója. Blue egyszer megfogadta, hogy távol tartja magát az Aglionby diákjaitól. A Holló Fiúkként ismert banda csak bajt hozna rá. De Blue megmagyarázhatatlan vonzalmat érez Gansey iránt. A fiúnak egy küldetést kell teljesítenie, amelyben három másik Holló Fiú is érintett: Adam, az ösztöndíjas hallgató, a kiváltságosok mintapéldánya; Ronan, a zabolátlan lélek, akinek érzelmi skálája a haragtól a kétségbeesésig terjed, és Noah, a csendes szemlélő, aki sok dolgot észrevesz, de nagyon keveset beszél. Blue-t már egészen fiatalon figyelmeztették: ő okozza majd igaz szerelmének halálát. A lány nem hisz az igaz szerelemben, ezért soha nem is aggódott emiatt. De ahogy az élete egyre jobban összefonódik a Holló Fiúk furcsa és baljóslatú világával, már nem olyan biztos a dolgában.

Őszintén megmondom ezt a könyvet csakis a borítója miatt kezdtem el olvasni és fogalmam sem volt, mire számítsak benne, persze ott volt a fülszöveg meg minden, de az alapján se ilyen úgymond "kincskeresős", szellemes sztorira számítottam. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem tetszett, sőt ellenkezőleg, igen kellemes olvasmány volt, csak az elején ötletem nem volt merre fog ez az egész haladni. A könyv E/3. személyben íródott, és emellett váltott nézőpontból, aminek néha nem láttam az értelmét. A váltott nézőpontot ugyebár elvileg akkor kellene alkalmazni, mikor több fontos szereplő van egy történetben, így nem csak egyet szeretnék kiemelni és főszereplővé tenni, hanem többet is.

Így lehetőségünk adódik arra, hogy több karaktert közelebbről megismerhessünk és megszerethessünk. Itt 4 nézőpontból íródott a könyv, és még Bluet, Ganseyt, vagy még akár Adamet is megértettem, de a Whelk nézőpont az minek kellett? Egyrészt az volt a legkevesebb, és nagyon rövid részeket kaptunk tőle, így nem lett se nem szimpatikusabb, se nem szerethető. Én nem sajnáltam meg, nem éreztem vele együtt, sőt inkább irritált... és legfőképp akkor nem értettem minek kellett az ő nézőpontja, mikor a végén úgyis megkapta, ami neki járt. (Vagy lehet még később több szerepe lesz, ki tudja, de ha nem tér vissza valahogy, akkor tényleg nem értem a dolgot.)

A történet eleje így egy kicsit fura volt számomra, mert nem tudtam eldönteni, hogy akkor most mi lesz itt a fő téma, a "kincskeresős sztori", vagy épp a szellemes cuccok... de végül rá kellett jönnöm, hogy mindkettőt meg fogom kapni. Sőt, igazából nekem nem is ezek tetszettek, persze érdekes volt, meg minden, de nekem a karakterábrázolás vitte el a hátán ezt a könyvet. Ennek oka egyrészt a váltott nézőpont (Whelk kivételével mindenkit imádtam), másrészt meg, hogy ismét nem kellett szerelmes nyavalygásokat olvasnom, sőt ebben a kötetben szinte nem is volt romantikus kavarás, csak egy nagyon kicsi, de az inkább aranyos volt, és nem pedig irritáló. Nem olyan hosszú könyv ez, és ha csak a történetet vesszük magában, az se valami bonyolult, igazából a váltott nézőpontok miatt sikerült az írónőnek ennyire elnyújtania a dolgokat. Tehát nekem nem a természetfeletti rejtélyek, hanem a karakterek drámája tetszett a legjobban.

Nem is tudom igazán, hogy ki(k) lenne(ének) itt a főszereplő(k), Blue, vagy pedig a három Hollófiú. Blue igazán szimpatikus lány, igazi különc, nem nyavalyog a szerelmi életén (ami nincs neki, de legalább nem szenved rajta és ez igazán üdítő) mondhatnám, hogy egy átlagos fiatal, de persze a végére kiderül, hogy mégsem az, amit mondjuk nem értettem teljesen, hogy ki is volt az apja igazán. Mégis, nekem nem Blue lett a kedvencem, hanem a három Hollófiú, így az én szememben ők lesznek ennek a könyvnek a főszereplői. Gansey a gazdag családból származó, eléggé elvarázsolt figura, aki éli a vagyonos gyerekek semmitevő és semmit nem nélkülöző életét, és annak ellenére, hogy sokan sznobnak tartják első látásra (mint mondjuk Blue) mégis igazi csupa szív ember, akinek mindennél fontosabbak a barátai, és mindent megtesz, hogy segítsen rajtuk, mind Ronan, mind pedig Adam esetében.

Aztán ott van Adam, aki ösztöndíjjal került be erre a menő iskolába, rajta kívül szinte csak gazdag családok kölykei járnak oda, épp ezért fontos számára a jól tanulás, hogy bent maradhasson ösztöndíjjal, rengeteget dolgozik az iskola mellett, hogy tudja fizetni az iskolai költségeket, mindent megtesz azért, hogy jó egyetemre kerülhessen és ezáltal kiléphessen a nem éppen szívmelengető családi légkörből. Az apja folyamatosan veri, az anyja nem áll ki mellette, és egy poros lakókocsiban laknak. Gansey régóta azzal nyaggatja, hogy szeretné ha hozzáköltözne, mert segíteni akar rajta, de Adam büszkesége nem engedi, hogy elfogadja akárki segítségét, a maga ura akar lenni, és én annyira meg tudtam érteni ebben. Én is tudok olyan büszke lenni, mint Adam, ami nem mindig jó dolog... és Adam is akkor jön rá, hogy talán el kellene fogadnia a barátja által nyújtott segítséget, mikor már nem sok más választása marad. Közben Adam persze féltékeny Ganseyre, amiért neki minden megadatott, ami neki nem...

És a harmadik fiú pedig Ronan, és azt sajnálom a legjobban, hogy Ronan nézőpontot nem kaptunk, mert az ő fejébe szívesebben beleláttam volna, mint mondjuk Whelkébe. Ronan apja meghalt, saját szemével látta az esetet, azóta nem bírja feldolgozni, ami történt, a bátyjával Declannal nagyon rossz a kapcsolatuk az apjuk halála óta, nem bírnak egymás mellett meglenni, hisz mindketten máshogy dolgozták fel a tragédiát. Ronan a legforrófejűbb a három fiú közül, néha talán undoknak és magánakvalónak tűnhet, de amikor a barátainak szüksége van rá, akkor nem kell kétszer kérni, hogy segítsen rajtuk. És az, hogy magához vett egy kis hollót, akit Láncfűrésznek nevezett el, és akiről lelkiismeretesen gondoskodik... a legaranyosabb dolog volt tőle.

Egy szó, mint száz, tetszett a könyv, de ha őszinte akarok lenni, akkor nem a természetfeletti történet, hanem a karakterek ábrázolása és drámájuk igazán hiteles és szívbemarkoló leírása miatt. A három fiút és Bluet nagyon megkedveltem. Gondolom ez is sorozat, mindenképp olvasom majd a folytatást. A vége talán egy kicsit összecsapott, nem nagyon értettem, hogy akkor most Adam mitől is "kattan be" (ez viszonylag erős szó, de hát ez történt), és hogy Neeve mit is akart tulajdonképpen, de biztos kiderülnek majd ezek a folytatásban. Épp ezért gondolom, hogy ez szintén sorozat. Ez biztosan nem a vége.

Bővebb információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/maggie-stiefvater-the-raven-boys-a-hollofiuk

Értékelés: 5/5*

Ryan Loveless: Ethan és Carter

A történet:
Carter Stevenson folytonos dadogásával és tikkelésével huszonnégy éves korára teljes magányra kárhoztatta magát. Jóllehet, a barátai is azzal nyúzzák, hogy a Tourette-szindrómának rendeli alá az életét, Los Angelesből egy csöndes kaliforniai kisvárosba költözik. Meghúzza magát, kerüli az embereket. Nem is sejti, hogy újdonsült szomszédja, Ethan Hart, hamarosan feldúlja magányát, és kilöki őt a nagybetűs életbe.
Ethan már a kezdet kezdetén megvallja az érzelmeit Carternek, bár közben retteg, hogy agysérülése kettejük közé áll, noha Ethan sokkal fogékonyabb az érzelmekre, mint az átlag. Carternél sokkal több forog kockán: ő többször megégette magát, és nem szeretné, ha megint összetörnék a szívét. Ethan minden alkalmat megragad arra, hogy bebizonyítsa, ő és Carter összetartoznak. Aztán Ethan tragikus hírt kap. Végső kétségbeesésében Carterhez fordul segítségért. Vajon Carter kiállja a próbát?

Ezt a könyvet már a megjelenése óta olvasni akartam, mert érdekelt a Könyvmolyképző kiadó új Szivárvány Körének első kötete. Véleményem szerint nagyon jól tették, hogy belevágtak ebbe a sorozatba, hiszen manapság egyre nagyobb az igény ilyen LGBT könyvekre, mégis nagyon bátornak kellett lenniük, hogy egyáltalán bemerjék ezt vállalni. Hiszen akár bukás is lehetett volna belőle, de mégis csak bejött nekik valamennyire ez a dolog, hiszen már készül egy másik könyv hasonló témában. Az Ethan és Carter egy meleg szerelmespár történet meséli el, és ha azt hinnétek, hogy csakis erről szól az egész, akkor nagyot tévedtek. Hiszen mindkét fiúnak van valamilyen betegsége, ebből kifolyólag mindketten beilleszkedési és egyéb gondokkal küszködnek. Teljesen mások, különböző helyről származnak, különböző közegből, mégis bizonyos dolgokban egyformák, ezért találnak egymásra olyan könnyen.

Ahogy címből is érzékelni lehet két főszereplőnk van, jelen esetben: Ethan és Carter. Mindketten a középpontban vannak, egyik sem szorítja a háttérbe a másikat, hiszen két nézőpontból íródott a történet, így mindkettejüket jobban meg lehet ismerni, mindkettejük fejébe bele lehet látni. Én mondjuk jobban örültem volna, ha az E/3. személy helyett, így E/1. személyben íródok a történet, de ez legyen csak az én gondom. Hogy melyik fiú lett a szimpatikusabb? Egyik sem, mindkettőt egyformán megszerettem valamiért, bár ha úgy vesszük, akkor Carternek mégis csak könnyebb az élet, mint Ethannak. Ethan sokkal jobban megjárta. Carter ezzel a különös betegséggel született, a Tourette szindrómával, ami elég rossz lehet a mindennapi életben, míg Ethant tinédzser korában elütötte egy autó, így az agya megsérült, vagyis szinte mindent újra kellett tanulnia az életben, és a szellemi képességei valahol megragadtak egy fiatal, mondhatjuk úgy, hogy tinédzser szintjén, így nagy türelem kell hozzá. A két fiú találkozásuk után szinte rögtön szimpatikus lesz egymásnak, és hát onnan már nincs visszaút.

Rajtuk kívül a többi karakter ugyancsak érdekes és szépen kidolgozott, főképp Ethan családja, akiknek az élete a fiú balesete után teljesen megváltozott, hiszen gyakorlatilag újra fel kellett nevelniük a fiúkat, és ezért sok mindent feladtak. Másrészt ott van még Ethan öccse, Elliot, aki meg egy tipikus kamasz, neki is nehéz a beteg bátyja mellett, nem éppen megfelelően kezeli néha a dolgokat. És persze ki nem hagynám Miket és Douglast, nem árulom el, hogy ők kicsodák, micsodák, és hogyan jönnek ide a többiekhez, ezt megtudhatjátok, ha elolvassátok a könyvet. Őket viszont cseppet sem sajnáltam, és én biztos nem lettem volna ilyen kedves velük... felőlem egész életükben dagonyázhattak volna az önsajnálatban.

A történet egy realisztikus regény, így csakis átlagos, hétköznapi dolgok történnek benne, igazából ilyen esetekben nem is magán a történeten van a hangsúly, hanem a karaktereken, az ő drámájukon, a velük történt boldog vagy épp tragikus dolgokon. Az érzelmek ábrázolása, a jellemfejlődés mind-mind fontos szerepet kap, és néha át is jön, nem ezzel van a gond, de néha meg kissé sután van megírva az egész. Ez abból adódik, hogy az írói stílus néha hagy kívánni valót maga után. Rengeteg a tőmondat, és ez egy idő után zavaró. Persze értem, hogy ez miért kellett, hiszen a két fiú nem barokk körmondatokban beszél, nem is lenne reális tőlük, meg hát ez egy egyszerű történet, mégis néha zavart a dolog.

Nem valami hosszú regényről beszélünk, alig 240 oldal, így viszonylag hamar kivégeztem, és nekem tetszett, bár mondjuk nem lett a kedvencem, de egyszer megérte elolvasni. A végén pedig szeretnék mindenkit figyelmeztetni, hogy a könyvön nem véletlenül van a 18-as karika, ezt tényleg csak annak ajánlom, aki elmúlt 18 éves, vagy pedig nagyon éretten tudja kezelni az ilyen dolgokat, és nem szörnyülködik el mondjuk azon, hogy elég gyakran megjelenik a "pénisz" szó, meg hát elég részletes és sok szexjelenet van benne.

Bővebb információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/ryan-loveless-ethan-es-carter

Értékelés: 5/3

Laurell K. Hamilton: A holdfény csábítása (Merry Gentry 3.)

A történet:
Meredith Gentrynek tovább tart legyőzni unokatestvérét, Cel herceget a trónért folytatott harcban, mint gondolta. Éjszakáit – és gyakran nappalait is – továbbra is testőreivel tölti, ám a várva-várt Gyermekáldás, amely végre királynővé tehetné, elkerüli őt. A harc egyre kiélezettebb, és az Unseelie udvartartás tagjai egyre nehezebben viselik a megpróbáltatásokat. Merry végül nem várt segítséget kap, egy mágikus erejű ősi kehely formájában. A győzelem azonban még mindig messze van, Merry ellenségeinek száma egyre csak nő. De ők még nem tudják, miféle erők lakoznak a Los Angeles-i detektívben. Mi több, ő maga is csak most kezdi felfedezni valódi képességeit… – Meredith Gentry mágikus segítséget kap a trónra jutáshoz…

Ez a könyv nem hazudtolta meg elődeit, vagyis a sorozat semmit nem változott az előző két rész után. Merry még mindig összefekszik minden hímnemű lénnyel a környéken, még mindig nem terhes, még mindig sokan meg akarják ölni és én még mindig ugyanazt gondolom a Merry Gentry sorozatról, mint ezelőtt. Igazából azért kezdtem bele a könyvekbe, mert valami tündéres fantasyre volt szükségem, és ez izgalmasnak látszott, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy halál unalmasak a könyvek, mert nem azok, de kezdem unni, hogy ahogy haladunk előre, egyre kevesebb hangsúlyt kap a normális és izgalmas történet, és egyre nagyobbat a rengeteg szex és a véres jelenetek. Mert az utóbbiból most is volt bőven, sőt szinte már horrorisztikusan undorító dolgok történtek. Én igazán vizuális típus vagyok, így Andais nagy mészárlását, és aztán a párbajt eléggé magam elé tudtam képzelni, és ahogy ott fröcsögött össze-vissza a vér, meg miegymás, nos, majdnem hányingerem lett tőle.

Tehát a történet egyre lagymatagabb és őszintén bevallom a könyv első felét nagyon untam, többször is abbahagytam az olvasást, mert nem kötött le. A feléig szinte semmi nem történik, csak Merry az ágyban hentereg a testőreivel, mikor melyikkel, aztán meg beszélget hosszasan a goblin királlyal. Aztán a könyv végén csak történik végre valami említésre méltó és egy kis izgalom, de nem annyi és olyan jelentős, hogy feledni tudjam a kezdeti nehézségeket. Merry egyre inkább kezd ellenszenvessé válni ezzel a "sokkal hatalmasabb és erősebb vagyok, mint hittem" dologgal, hiszen kiderül, hogy milyen rejtett képességei vannak még. A testőreit és a sidhéket sorra változtatja vissza korábbi isteni mivoltukba, persze szex által... mert hát a sok szex kell ide. Igazából nem tudom, hogy anélkül eladható lenne-e ez a történet vagy sem. Nem is az a bajom, hogy van benne szex, hanem az, hogy egyre inkább CSAK az kerül a középpontba.

Ha már a történet hagyott maga után kivetnivalót, akkor kérdezhetnétek mi van a karakterekkel? Hisz ha gyér a sztori, akkor a karaktereknek kellene a hátukon vinni a könyvet. Most a karakterfejlődés tetszett és annak különösen örültem, hogy egyre jobban meg tudjuk ismerni Merry testőreit, akiket bevallom az elején meg se tudtam különböztetni, csak a színük alapján próbáltam megjegyezni őket. Ahogy halad előre a történet egyre jobban meg lehet őket ismerni, sokkal jobban kiválik a személyes karakterük és szinte az összeset meg lehet szeretni valamiért, annak ellenére, hogy a szerepük kb. csak annyiból állt idáig, hogy Merryt kellett megfektetniük. Doyle és Fagy már ezelőtt a kedvenceim voltak, de kezdem megszeretni még Rhyst, vagy akár Galent is. De ha nekem kellene közülük választanom férjet magamnak, akkor Fagyra tenném a voksom. :)

Galen és Rhys

De hogy valami jót is mondjak, az még mindig tetszik Hamilton könyveiben, hogy a tündérek szoros kapcsolatban állnak a természettel, és ez kellően ki van hangsúlyozva, sőt nagyon fontos a történet szempontjából, és az egész világfelépítés, hogy a tündérek a modern korban élnek nyilvánosan a társadalom részeként, maguk közt monarchikus rendszerben. Igazából az udvari intrikák, áskálódások, hatalmi harcok is tetszenek, az ilyenek mindig bejöttek, így ez kedvemre van. Most járok a harmadik kötetnél, és eddig hét jelent meg magyarul, így egy ideig még kitart ez a sorozat. Igazából azt várom már, hogy Cel végre szabaduljon a börtönből, hátha akkor egy kicsit felkavarja az állóvizet. :)

Ui: A magyar borító még mindig csodaszép.

Bővebb információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-a-holdfeny-csabitasa

Értékelés: 5/3