Rick Riordan: Az Olimposz vére (Az Olimposz hősei 5.)

Fülszöveg:

Nico ​figyelmeztette őket. Ha bemennek Hádész Házába, a félistenek legrosszabb emlékeit keltik életre. A szellemek nem lelnek többé nyugalomra. Nico maga is kísértetté változhat, ha újabb árnyutazásra indul Reynával és Hedge edzővel. De talán még ez is jobb, mint a másik alternatíva: hagyni, hogy valaki más haljon meg, ahogy azt Hádész is megjósolta.

Jászon rossz szelleme az anyja, aki kiskorában magára hagyta. Még nem tudja, jó vezetőnek bizonyul-e majd, de abban biztos, hogy ő nem fogja megszegni a szavát. Ő beteljesíti a prófécia rá vonatkozó részét: Vihar vagy tűz, mi hull a világra.

Reyna az ősei szellemeitől fél, akikből csak úgy süt a harag. De nem hagyhatja, hogy eltérítsék a szándékától; el kell vinnie az Athéné Parthenost a Félvér-hegyre, mielőtt háború tör ki a rómaiak és a görögök között. Vajon lesz elég ereje ahhoz, hogy sikerrel járjon, különösen úgy, hogy egy rémséges vadász koslat a nyomában?

Leo attól tart, hogy végül mégsem válik be a terve, hogy a barátai közbeavatkoznak. De nincs más út. Mindannyian tudják, hogy a Hetek közül valakinek meg kell halnia, ha le akarják győzni Gaiát, a Földanyát.

Pipernek azt kell megtanulnia, hogyan adja át magát a félelemnek. Csak így teljesítheti a feladat rá eső részét, és mondhatja ki azt az egy szót.

Az Olimposzi vérben – Az Olimposz hősei sikersorozat felvillanyozó fináléjában – a hősök, az istenek és a szörnyek mind hozzájárulnak a prófécia mindent elsöprő beteljesüléséhez.

Most aszerint az elv szerint választom ki az olvasmányaimat, hogy melyek azok a korábbi könyvsorozatok, amiket még nem fejeztem be. Ezeket szeretném szép sorban egymás után letudni, és ez persze csak azokra a sorozatokra vonatkozik, amik érdekelnek és amiket végig szeretnék olvasni. Az Olimposz hősei könyvsorozat utolsó része szintén régóta tervben volt és most végre sikerült elolvasnom.

A Percy Jackson és az Olimposziak sorozatot bevallom sokkal jobban szerettem ennél, nekem az a történet sokkal érdekesebbnek és persze a karaktereik is sokkal szerethetőbbnek tűntek. Nem mintha olyan nagy baj lenne a folytatással, mert hát azt hozta, amit vártam tőle, semmi többet. Gyakorlatilag ugyanarról szól ez is, mint a korábbi, hisz hőseink ismét egy prófécia beteljesülését próbálják megakadályozni, na és persze azt, hogy egy újabb "ősi gonosz" feléledjen és visszatérjen, hogy elpusztítsa a világot. Csak itt nem egy főszereplőnk van, mint korábban Percy, hanem kapunk egy csapatot, szinte teljesen új karakterekkel.

Percy-t mindig nagyon bírtam, és a többieket az előző sorozatból, talán emiatt tűntek az újak utánuk laposnak és kidolgozatlannak. Túl sok az új szereplő, és habár mindenki megkapja a saját kis háttér történetét, saját ki történetszálát, és úgy nagyjából valamilyen karaktert, mégsem kerültek annyira közel hozzám, mint mondjuk Percy és Annabeth vagy épp Nico. Mondanom sem kell, annak örültem a legjobban, hogy a folytatásban őket hármójukat se kellett nélkülöznöm, mert habár nem sokat szerepeltek, mégis sokat segítettek azon, hogy tovább olvassam a könyveket.

Percy és Annabeth kissé háttérbe szorultak, de minden szereplésük kincs és hozták a szokott formájukat. Nico viszont jelentősebb szerepet kapott, aminek még inkább örültem, sőt így az utolsó részre mintha kvázi az egyik főszereplővé nőtte volna ki magát. Ez a legjobb, ami történhetett, mert mindig is többet akartam belőle látni és róla tudni. Korábban csak a mellékszereplők szintjén mozgott, de itt szerencsére már nem így történt. Tehát láthatjátok, hogy a régi kedvencei maradtak, és mellettük az újak nem tűntek valami összetett és érdekes karakternek, és a végére se lettek többek, pedig reméltem, hogy jobban meg tudom kedvelni őket. Az újak közül talán Leo az, akit ki tudnék emelni, talán őt nevezném a legjobbnak. Jászon pedig csak akkor volt jó, mikor Percy-vel néha szívatták egymást.

Az utolsó rész felépítése, stílusa, a humor mind-mind Riordan korábbi könyvei szerint maradt. Hőseink több csapatban, de tovább haladnak a céljuk felé, és mindenkinek meg van a maga szerepe a történet alakulásában. Aztán ahogy haladunk előre, összeérnek a szálak és a végén jön a nagy lezárás és végül megmentik a helyzetet, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Hisz ki várt mást egy gyerekkönyvben? Senki. Itt már csak így végződhetnek a dolgok. Nem értek nagy meglepetések, minden úgy történt, ahogy arra számítottam, de a könnyed írói stílus és a humor most is vitt mindent, ezért igen gyorsan haladtam vele. Egyszerű és szórakoztató olvasmány, annak teljesen tökéletes.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rick-riordan-az-olimposz-vere

Étékelés: 5/4

Sarah J. Maas: Felperzselt királyság (Üvegtrón 7.)

Fülszöveg:

Elérkezett a végső háború.

Aelin Galathynius rabszolgából a király orgyilkosává, majd egy birodalom királynőjévé vált. Útjának utolsó, szívbe markoló szakasza a háború kitörésével veszi kezdetét.

Aelin mindent kockára tett, hogy megmentse a népét – csakhogy hatalmas árat fizetett érte. A tündérkirálynő vaskoporsóba zárta, és most tüzes akaratának utolsó lobbanására is szüksége van, hogy elviselje a kínokat.

Ha megtörik, Maeve pusztulásra ítél mindenkit, akit szeret. Csakhogy Aelinnek fogytán az ereje…

De hiába került ő fogságba, a barátainak mennie kell tovább. Bizonyos kötelékek elmélyülnek, míg mások örökre megszakadnak.

A tenger túlpartján Rowan, hű társaival foglyul ejtett hitvesét és királynőjét keresi – nehogy végleg elveszítse!

A sors fonalai végül összeérnek, és kénytelen mindenki összefogni, miközben Aelin a saját életéért és egy jobb világért küzd.

Nem olyan régen olvastam a sorozat hatodik részét és ha már így benne voltam a dolgokban, gondoltam miért ne folytatnám a záró kötettel. Úgyis nagyon érdekelt a történet lezárása és szerencsére már megérkezett magyarul az utolsó rész, így semmi akadálya nem volt annak, hogy most ez kerüljön terítékre. Az Üvegtrón könyvsorozat számomra kissé döcögősen indult, de a második és harmadik rész környékén abszolút megvett magának az írónő. Az Üvegtrón ott van mára a kedvenc könyvsorozataim között és szerencsére egy olyan méltó lezárást kaptunk, amit megérdemlünk mi és maga a történet is.

Az ötödik könyv végén történtek után vesszük fel a fonalat, hisz a hatodik könyv egy mellékvágányról szólt, amiben a karakterek nagy része fel sem tűnt. Aelin Maeve fogságában sínylődik, miközben Rowan és a társaik őt keresik, hogy megmentsék. Közben északon már elkezdődött a háború és Morath seregei Terrasent ostromolják. Aedion és csapatai mindent megtesznek a városuk védelmében és megpróbálnak addig kitartani, amíg megérkeznek a felmentő seregek. Dorian, Manon és a felmentő sereg egy része északra tart Terrasen felé. Dorian vállát nyomja a rémkulcsok súlya és a férfi magánakcióba kezd, hogy megtalálja a harmadik rémkulcsot is. Chaol, Yrene és a felmentő sereg másik fele szintén hazaérkezik, de mielőtt Terrasen megsegítésére siethetnének, elsőnek saját magukat kell megmenteniük.

Chaol, Rowan, Aelin, Dorian és Manon

Tehát láthatjátok, hogy 4 fő pontból indulnak a szálak, melyek aztán szép fokozatosan egybefutnak. Közben persze lesz néhány mellékvágány, hiszen a dolgok sosem úgy alakulnak, ahogy azt bárki eltervezte, de a vége úgyis csakis a nagy csata lehet Terrasenben, amire mindenki lassan egy éve készülődött. Sok minden történt ebben a nagy hosszú utolsó részben, és azt kell mondanom, hogy ha már ennyi történetszálat rakott bele az írónő, akkor nyugodtan ketté szedhette volna két könyvé és akkor némelyiket még jobban ki lehetett volna fejteni. Vagy ha már ezt nem akarta, akkor néhány valójában nélkülözhető történetszálat ki lehetett volna hagyni és azzal némileg rövidíteni a könyv vastagságán. Bármelyik megoldást választotta volna, nekem holt mindegy, de ez így, amit végül kaptunk, túl hosszúnak, töménynek, de közben valahol mégis nélkülözhető történetszálakkal megpakolt lezárásnak tűnt számomra.

Ennek ellenére nekem tetszett a könyv, mert logikusan és következetesen építette fel a történeti szálakat, mindenki megkapta a maga lezárását, és habár boldog befejezésünk lett, de mégsem az a teljesen rózsaszín befejezés. Persze itt is lehetne kötözködni, mert igaz, hogy kaptunk néhány halottat és nem minden páros talált egymásra, akit szerettem volna együtt látni, de mégis súlytalanok a negatívumok. Sokkal nagyobbat üthetett volna a sztori, ha fontosabb és jelentősebb karakter(ek) hal(nak) meg a végén vagy ha nagyobb veszteségekkel kellene szembenézniük hőseinknek.

A másik, amit ki szerettem volna emelni így a végén, a történet "fő gonosza(i)". Nem sokat írtam róluk korábban és bevallom azért, mert meg akartam várni, hogy a végére merre futnak ki, hogy végül mi mindent tudunk meg róluk. Ugyebár az elejétől nyilvánvaló, hogy az egyik nagy ellenség Erawan, a démonkirály, ő mozgatta a szálakat a háttérből, ő volt minden gond forrása. Megkaptuk az ő történetét és motivációt, ami nem rossz a maga egyszerűségében, de mivel végig valami nagy ellenségnek volt beállítva, így kissé csalódást keltett bennem, hogy milyen véget ért "szegény". Elég könnyen elintézték, ennél valami komolyabb és drámaibb leszámolásra vártam vele kapcsolatban.

Maeve és Erawan

Mellette ott van nekünk Maeve, aki kezdetben nem annak tűnt, mint aki valójában volt. Aztán róla is kiderült az igazság és előlépett a második számú fő ellenséggé Erawan mellett. Nem tudom, hogy erről mit kellene gondolnom, mert egyrészről Maeve érdekes a maga módján és legalább így még jobb karakter lett belőle. Ám mégis úgy gondolom, hogy szerintem bőven elég lett volna, ha Erawan marad meg nekünk a nagy ellenfélnek. Akkor kaphatott volna még több időt, még nagyobb jelentőséget és lehetett volna tovább építeni a karakterét. Így hogy már ketten voltak az utolsó részben, mindketten lesüllyedtek az egysíkú gonosztevő szintjére, és mindkettejük vége elég laposra és kiábrándítóra sikeredett.

Nem akartam negatívumokkal indítani ezt a kritikát és ezek nem igazán nagy problémák vagy hatalmas negatívumok és talán csak nekem szúrták a szemem. De azért mindenképp meg akartam említeni őket. Na, de térjünk ár a pozitívumokra, mielőtt azt hinnétek, hogy nem tetszett a befejező rész! Igenis tetszett és sok-sok olyan dolog volt, amit imádtam és aminek kifejezetten örültem. Egyrészt az tetszett a legjobban, hogy nem Aelin nagyságára és különlegességére lett kihegyezve a végkifejlet, hogy nem ő lett az egyedüli nagy hős, aki aztán megment mindenkit. Hanem többen kaptak nagy szerepet és jelentőséget és minden főszereplőnk hozzájárult a maga módján a végső sikerhez. Mindenki egy nagy kirakós apró darabja volt és együtt érték el a győzelmet a végén a veszteségeikkel együtt.

Aelin, immár királynőként és ahogy Celaena néven bérgyilkosként a történet kezdetén

Tetszettek a visszautalások a könyvsorozat kezdetére és ujjongtam, mikor az eredeti trió újra egymásra talált és nosztalgiázni kezdtek a múltról, arról, hogy honnan indultak és hova jutottak el. Aelin, Chaol és Dorian, ők voltak azok akik elindították az események láncolatát, és habár a kezdeti szerelmi háromszögüket nagyon rühelltem anno, miután túlléptek ezen, onnantól már csak szeretni lehetett őket. Sok időre távol kerültek egymástól, de kellett ez a távolság, hogy megtalálják a saját útjukat. Szinte mindenki megtalálta a végére a párját, mindenkinek meglett a másik fele, amit jó volt látni, különösen szerettem Elide-t és Lorcant, de Aedion és Lysandra se voltak rosszak. Nagy shippem volt Dorian és Manon, erre pont ők voltak azok, akik végül külön utakon folytatták. Nagyon bántam, de jobban belegondolva, ez így reális, mert hosszú távon nem lennének jó páros együtt.

Láthatjátok tehát, hogy sok minden tetszett és sok minden épp úgy alakult, ahogy azt én vártam. Kaptunk egy korrekt nagy finálét, melyben meg volt a logikus történetvezetés, ahol egyre nőtt a feszültség, ahogy haladtunk előre. Izgalmas, kalandos, érzelmes volt a sztori, és a szokásos kellemes humort se kellett nélkülöznünk. Minden karakter megkapta a maga lezárását, amit érdemelt. Mégis kissé hiányérzettel fejeztem be az utolsó könyvet, mert véleményem szerint nagyobbat ütött volna a befejezés, ha meghal egy-két fontosabb karakter, mert így kissé sziruposra sikeredett az egész. A másik nagy szívfájdalmam a két fő ellenség, akikről szívesebben tudtam volna meg többet, de azt se bántam volna, ha Erawan marad egyedül, és akkor őt jobban ki lehetett volna dolgozni.
Az Üvegtrón könyvsorozat kezdése, és talán a vége nem olyan tökéletes, mint amit szerettem volna, de a összességében nagy kedvenc lett a sorozat, mindenkinek bátran ajánlom. A borító pedig ismét csodaszép, mint a korábbiaknál.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-kingdom-of-ash-felperzselt-kiralysag-1-2

Értékelés: 5/5

Manon Fargetton: A lista (A lista 1.)

Fülszöveg:

Két fiú – két lány. Nekik négyüknek sosem lett volna szabad találkozniuk. És most egymásra vannak utalva.

Üldözik őket, az életükre törnek. De ki akar végezni velük és miért? Kinek fontos ennyire négy kamasz? Kik ők valójában? Le kell rántaniuk a leplet a titokról, csak úgy menthetik meg az életüket. Talán…

Igazából meg nem tudom mondani miért érdekelt ez a könyv, de valamiért a fülszöveg felkeltette a kíváncsiságomat, és ezért régóta ott szerepelt az olvasandó könyvek listáján. Mivel nem valami hosszú maga a könyv és most valami kis rövid történetre vágytam, ezért esett erre a választásom. Nem is tudom, hogy mit kellene írnom, de röviden talán annyit, hogy nem egészen azt kaptam, mint amire számítottam.

Nem is tudom igazából, hogy mit vártam ettől a könyvtől. Nem mintha olyan nagy elvárásaim lettek volna, de kicsit így is csalódva fejeztem be. A történetet ezerszer láttuk máshol korábban, a karakterek klisések és laposak, a történetvezetés egysíkú és minden fontosabb mozzanat előre kitalálható annak, aki nem most olvas először életében ehhez hasonló könyvet. Persze alapjáraton mindezzel nem lenne baj, hisz nincs új a nap alatt, ha mondjuk sodort volna magával a történet, ha egyedi lett volna mondjuk az írói stílus, szóval ha lett volna benne valami plusz. Ezt sajnos nem kaptam meg így egy olyan "meh" vállrándítással fejeztem be és valahogy nem érzem a késztetést, hogy kezembe vegyem a folytatást.

Kapunk több főszereplőt és mindenki szemszögéből láthatjuk az eseményeket, ami mindig jó ötlet, persze ha van elég idő mindenkire és van jogosultsága ennek a megoldásnak. Mivel a könyv irtó rövid, így sajnos mindenkiből csak egy halovány szeletet látunk, megtudjuk róluk a legfontosabb jellemzőjüket és kész. Nincs igazi karakterépítés, nincs igazi karaktermélység, és hipp-hopp összejön a csapat minden probléma nélkül, mintha régi nagy barátok lennének, holott ezelőtt nem ismerték egymást. Persze kapunk konfliktusokat, de azok erőltetettek és hiteltelenek.

A fő történetszál a legnagyobb klisé, amit ezerszer láttunk, a titkos kísérletektől kezdve, a váratlan természetfeletti képességeken át, a titkos csoportig, akik félnek a képességekkel rendelkező emberektől, így meg akarják őket ölni bármi áron. Még maga az írónő is kimondja, hogy az X-ment koppintotta, mintha amúgy ez nem lett volna teljesen egyértelmű. És ismétlem nem ezzel van a baj tulajdonképpen, hisz sok ilyen témájú könyvet olvastam korábban, de itt mindezt klisésen, laposan és unalmasan tárták elénk, és hiányzott belőle az a plusz, ami megmenthette volna, amitől valahogy közel kerülhetett volna hozzám. Nem hiszem, hogy folytatni fogom a sorozatot, mert ennél ezerszer izgalmasabb és összetettebb könyvek várnak még rám.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/manon-fargetton-a-lista

Értékelés: 5/3

La Casa de Papel ( A nagy pénzrablás) 1. évad összegzés

A történet:

A történelem legnagyobb rablásának elkövetését tűzte ki célul egy Professzor nevű titokzatos ember, s ennek érdekében egy nyolc főből álló csapatot toboroz olyan emberekből, akiknek egyetlen közös jellemzőjük van: nincs vesztenivalójuk. (Forrás: www.filmkatalógus.hu)

Éppen az Élite 3. évadát fejeztem be, mikor teljesen véletlenül szembe találtam magam egy másik igen népszerű spanyol sorozattal. Na jó, a teljesen véletlen az erős túlzás, hisz a Netflix pakolta elém a La Casa de Papel-t, én meg utána olvastam, hogy miről szól és már ekkor tudtam, hogy adni fogok neki egy esélyt. És milyen jól tettem, hisz eddig nem sejtettem, hogy miről maradtam le. Magyarul A nagy pénzrablás néven fut, ami ha engem kérdeztek sokkal találóbb cím, mint az eredeti, de ezen most ne akadjunk fenn. Az első évad 22 részből áll, a Netflixen eredeti spanyol nyelven és felirattal érhető el, magyar szinkron nincs hozzá.

A sorozat visszaemlékezésekkel és narrációval operál. Szinte minden részben kapunk visszaemlékezést, ami többnyire a karakterek korábbi összeszokását és a rablásra való felkészülést mutatja be. A narrációt pedig az egyik főszereplőnk, Tokyo szolgáltatja, amivel remek keretet ad a történetnek és az események alakulásának. Most csak az első évadról szeretnék írni, amit a Netflix két részre bontott, így tehát pontosabban az első és a második részről, ez egy kerek történetet mesél el. A folytatás, a második évad, ismét két részletben egy újabb rablást mutat be, de erről majd külön írok később. Na de akkor lássuk, hogy miért imádtam A nagy pénzrablást.

TÖRTÉNET

Fentebb már ismertettem röviden a történetet és a magyar cím szintén árulkodó. Az első évad egy nagyszabású rablást mutat be, csak most nem egy bankrablást láthatunk, hanem "hőseink" a spanyol pénzverdét akarják kifosztani. Vagyis ha pontosabb akarok lenni, akkor nem is éppen kifosztani, hanem szimplán pénzt nyomtatnak maguknak, annyit amennyit csak tudnak csaknem egy hét alatt. Az egész első évad a pénzverdei rablást mutatja be a maszkos rablók, a túszok és az őket körülvevő rendőrség szemszögéből, több főszereplővel és roppant izgalmas és fordulatos történettel. A rablókat kintről a Professzor támogatja, a lángelme az egész rablás mögött.

Az elejétől a végéig izgalmas, szinte minden rész valami fordulattal vagy csavarral ér véget, így egyszerűen képtelen voltam abbahagyni, folytatnom kellett. Kár, hogy a munkát és az alvást nem hagyhattam ki, mert akkor hamarabb ledarálhattam volna. Több szálon fut a cselekmény. Egyrészt látjuk magát a rablást a rabló csapat szemszögéből, és mellettük néhány túsz szintén kiemeltebb szerepet kap. Emellett ott van a rendőrség szála, akik próbálnak túljárni a rablók és a Professzor eszén, és próbálnak valahogy ellenük dolgozni. Megismerni a rablókat, kitalálni mi a valós céljuk és persze elkapni őket, mielőtt meglépnének a pénzzel.

A harmadik szál maga a Professzor, aki kintről segíti a társait, és aki próbálja mindig tévútra terelni a rendőrséget és az akcióval megbízott felügyelőnőt. Ahogy halad előre a történet, úgy derülnek ki újabb és újabb titkok, úgy csavar egyet magát a sorozat, nem lehet unatkozni rajta, végig beszippant és nincs menekvés. Vannak komoly, vicces, de dráma pillanatok, vesztünk el a végére főszereplőket, amire nem számítottam és az egyiküket nagyon bánom is, de hát így van igazi tétje az egésznek. Nekem nagyon tetszett az első évad felépítése, a történet, a fordulatok és a végső megoldás, engem mindenképp megvett magának a sorozat.

KARAKTEREK ÉS SZÍNÉSZEK

Tokyo szolgáltatja számunkra a narrációt és ha mindenképp főszereplőt akarnánk keresni, akkor talán őt mondanám, de sosem volt ő kifejezetten a középpontban. A rablók nagy része mind összetett és érdekes karakter, és egymással való kapcsolataik alakulása és változása az, ami szintén a sorozat nagy erőssége. Mivel rablókról van szó, így egyikük sem egy ma született bárány, sőt inkább antihősnek nevezném őket. Mégis lehet kedvelni mindegyiket, mert a tetteik és motivációk világosak és némi problémától eltekintve mindannyian reális karakterek a maguk módján. Mikor a Professzor összehozza a nagy csapatot, akkor úgy indulnak, hogy nem tudhatnak egymásról semmit, csak a rablás idejére jönnek össze és utána mindenki megy a maga dolgára. Ezért kap mindenki egy város nevet. Aztán ez a személytelenség persze nem sokáig tart, mert fokozatosan megismerik egymást és igazi csapat válik belőlük.

Nekem a személyes kedvenceim Tokyo, a Professzor és Berlin. Tokyo-t azért kedveltem mert egy igazi p*csa tudott lenni néha, és nem az a tipikus jó kislány. (És még finoman fogalmaztam.) Vad, szenvedélyes és lobbanékony, néha kicsit sok, de ezért különleges a maga módján. Ennek ellenére erős, a céljaiért bármire képes, és a szeretteiért bármit megtenne. Ha elunja magát, akkor megkavarja maga körül az életet és máris újra kaland lesz minden számára.

A Professzor a pók a háló közepén, aki összefog mindent, aki kitalálta a tervet, aki kintről irányítja a rabló bandát és aki közben játszik a rendőrséggel és mindezt végtelen nyugalommal és eleganciával teszi. Ő nem az erejével éri el, amit akar, hanem az eszével. Találékony, kitartó és merész. Persze az igazi énje nem ilyen "tökös", mint amilyennek próbálja mutatni magát, hanem tényleg egy szórakozott professzornak tűnik legtöbbször. Mégis ez a kettősség, és ahogy irányította a társait és fokozatosan hajtotta végre a tervüket, emiatt nem lehetett nem csodálni.

Aztán ott van Berlin, aki a legrosszabb mindenki közül és akit a Professzor a csapat benti vezetőjének tesz meg. Berlin pedig nem rest mindezt kihasználni és parancsolgat egyfolytában és az első évad folyamán nagyjából mindenkivel lesz vitája és összezördülése. Nem egy kedves ember, kissé pszichopata, egoista és érzelemmentes, de épp ezért érdekes ő is a maga módján. Aztán a végén épp ő hozza meg azt az áldozatot, amit tőle semmiképp se vártunk volna. Itt még inkább negatív karakterként tűnik fel, de a második évadban aztán egy másabb oldalát is megismerhetjük, mert a készítők árnyaltak némileg a karakterén. Csak kár hogy későn, ha engem kérdeztek.

De nem csak ők hárman remekek. Moszkva és Denver az apa-fia kapcsolatuk alakulása miatt érdekes, Nairobi a cinikus őszintesége és nagy szája miatt, Rio pedig a cuki srác lenne, akiért olvadoznunk kellene, csak hát nekem nem jön be. Igazából Rio-t érzem egyedül kissé laposnak, pedig ő is nagyobb szerepet kapott és a Tokyo-val való kapcsolata miatt van létjogosultsága, csak hát a kedvenceim mellett sajnos nem rúghat labdába. A banda utolsó két csendes tagja, Oslo és Helsinki nem sok vizet zavarnak, de hát ők csak a plusz kiegészítők, akik az erőt képviselik, nem nagyon kaptak karaktert sem.

Ott van még a felügyelőnő, Raquel, aki a Professzor ellentéteként kezdi, majd aztán több lesz köztük, mint amit bármelyikük tervezett. A túszok közül Monica és Arturo kapnak nagyobb jelentőséget, Monica a Denverrel való kapcsolata okán, Arturo pedig, hogy kvázi ő lesz a túszok szószólója, és mindig ő kavarja arról az oldalról az eseményeket. De nagyon szórakoztató nézni, ahogy kavarja a szálakat, és van amikor bejönnek neki a dolgok, van, amikor nem.

KARAKTEREK KÖZTI KAPCSOLATOK

A karakterek közti kapcsolatok közül inkább a barátságok, a bajtársiasság, az ellenségeskedés az, ami jobban lett ábrázolva, a szerelmi kapcsolatok elég elnagyoltra és irreálisra sikeredtek. Tokyo és Rio kapcsolata még a legvalósághűbb, mert ők mégsem egy hét alatt lettek egymásba halálosan szerelmesek, hanem több hónap alatt. Mindent bemutatják nekünk, így nem tűnik légből kapottnak az egész. Csak az a kár, hogy Rio irtó lapos Tokyo mellett és mivel annyira különböznek, így egyértelmű hogy nem lesz nagy jövője a kapcsolatuknak.

Denver és Monica valamint a Professzor és Raquel szerelmi szála szerintem jó lett volna, ha nem vesszük figyelembe a tényt, hogy mind a két páros egy hét alatt szeretett egymásba, mikor gyakorlatilag nem is ismerték meg valójában a másikat. De ha ezt az apróságot elengedjük és nem foglalkozunk vele, akkor ők se lesznek olyan idegesítőek. Igazából ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor ez a két szerelmi szál az egyetlen, ami nem tetszett annyira az első évadban, de aztán csak megemésztettem, hogy itt minden gyorsan történik.

Örülök, hogy rátaláltam egy újabb kedvenc sorozatra, és nem bántam meg, hogy esélyt adtam neki. Ezt a sorozatot nekem találták ki. Végig izgalmas, fordulatos, csavaros, remek karakterekkel, megtoldva visszaemlékezésekkel és narrációval, ami az egyik kedvenc sorozatformátumom. A második évad első fele már kijött és hamarosan érkezik a második fele, utána egyben írok majd róluk. Addig meg tövig rágom a körmöm a folytatásért.

Értékelés: 10/9

1. évad előzetes: