Interview with the vampire (Interjú a vámpírral) 2. évad összegzés

                              

Teljesen váratlanul kaptuk meg idén az Interjú a vámpírral sorozat második évadát, aminek persze nagyon örültem. Lehet, hogy csak nekem volt újdonság a dolog, de mikor megláttam, hogy idén nyáron érkezik a folytatás, akkor tudtam, hogy nekem ezt mielőbb látnom kell. Mivel tudtam, hogy a hétről-hétre nézés nálam nem válik be és egyben akarom majd letolni a teljes évadot, így megvártam míg kijön az összes rész és utána néztem meg. Nem csak egyszer, hanem kétszer is, mert kétszer látnom kellett egymás után, hogy normális kritikát tudjak írni róla. A második évad nyolc részt kapott, én felirattal néztem, és most hogy a bevezetőn túl vagyunk, térjünk rá, hogy tetszett az új évad.

A sorozat második évada Anne Rice Vámpírkrónikák könyvsorozatának első része, az Interjú a vámpírral című könyv második felét fedi le. Olvastam a könyvet és láttam a filmet, így tudtam mi fog itt történni, viszont arra kíváncsi voltam, hogy a sorozatban hogyan változtatják meg a dolgokat és hogy mennyivel lesz más a „könyves alapanyaghoz” képest. Már az első évadban kaptunk elég sok változtatást így a történetben előrehaladva még több várható. Hogy ez jó dolog vagy rossz, azt mindenki döntse el maga.

Aki ismeri a történetet az pontosan tudta, hogy mit fogunk a második évadban kapni. Megmondom őszintén a legnagyobb félelmem az volt, hogy Lestat hiányával mennyire válik unalmassá a sorozat, vagy ha Lestat nem tűnik fel a színen, akkor mivel fogják feldobni a készítők a sztorit. Szerencsére maguk a készítők is érezték, hogy Lestat nélkül ez nem működhetne úgy ahogy szeretnék, így minden kreativitásukat bevetve és szinte vért izzadva jobbnál jobb módokon oldották meg, hogy Lestat-ot senkinek se kelljen most se nélkülöznie. Louis képzeleg Lestat-ról, kapunk visszaemlékezéseket Lestat-ról, és az évad végére Lestat visszatér normál valójában, így habár az első évadhoz képest jelentősen kevesebbet szerepelt, mégse kellett sokat nélkülöznünk őt. Ezért pedig iszonyat nagy hála az íróknak.

Louis és Claudia ugyebár Európába megy, hogy más vámpírok után kutasson, mert hiszik, hogy nem ők az egyetlenek és úgyis találkozni fognak valakivel. Aztán Párizsban összefutnak a párizsi klánnal, megtudjuk hogyan ismerkedtek meg Armanddal, hogy próbáltak boldogulni a városban, miközben Claudia igyekezett beilleszkedni a klán tagjai közé, Louis pedig egyre nagyobb vonzalmat kezd érezni Armand iránt. Aztán persze a kezdeti öröm hamar tragédiába fullad és kiderül, hogy Lestatnak végig igaza volt. A többi európai vámpír rossz és kegyetlen és itt éri el a tragikus vég Louist és Claudia-t.

Claudia szerepében ebben az évadban egy új színésznőt láthatunk, hogy ez miért volt így, az teljesen irreleváns számomra, mert így se sikerült megszeretnem Claudia-t. Az már az első évadban világos volt, hogy Claudia karakterét és a karakterének tragédiáját teljesen kifacsarták a sorozatban, (erről az első évados kritikámban írtam bővebben), így továbbra sem tudtam megkedvelni és átérezni a fájdalmát és a szenvedését. Talán az egyetlen dolog, amiért sajnáltam, hogy abban végül is igaza volt, hogy sosem volt igazi otthona, sosem szerette őt senki igazán, és éppen ezért keresett kétségbeesetten egy helyet, ahol szeretik és elfogadják olyannak, amilyen. Szegény mindig csak egy bábú volt Lestat és Louis kapcsolatában, akit dróton rángattak össze – vissza épp ahogy szükségük volt rá. De azért se akadtam fent és most sem fogok sokáig róla beszélni, mert Claudia elég hamar távozik a történetből, így nem kell őt sokáig elviselni.

A jelenben pedig tovább folytatódik az interjú, Daniel immár nem csak Louist, hanem Louist és Armand-ot kérdezgeti tovább. Innentől kezdve Armand hivatalosan az interjú résztvevőjévé válik, és ha eddig nem lett volna világos, akkor most már teljesen az, hogy ez a nagy boldognak tűnő kapcsolat kettejük között, korántsem olyan tökéletes. Visszatekintve Armand eddig se nagyon hagyta, hogy Louis nyugodtan interjút adhasson, végig ott figyelte őket és kémkedett utánuk, és csak nem bírta ki a végén, hogy bele ne szóljon. Daniel átlát Armand-on és az elejétől fogva sejti, hogy Armand titkol valamit és manipulálni próbálja az eseményeket körülöttük, a végén pedig kiderül, hogy ez valóban így van. Fokozatosan derülnek ki újabb és újabb titkok a múltból és hogy Armand hogyan mesterkedett mindenki háta mögött. Mivel én ismertem a sztorit, így tudtam, hogy mi szerepe volt Claudia halálában és minden azzal kapcsolatos eseményben, csak azt nem tudtam, hogy a sorozatban ezt hogyan fogják átdolgozni és átírni, hogy stimmeljenek az idővonalak és a megváltozott idősíkok.

Külön érdekes volt látni, hogy amíg az évad elején dúl a „szerelem” Louis és Armand közt, egymáshoz bújva, mosolyogva és szoros közelségben adják az interjút Daniel-nek, ahogy haladunk előre az eseményekkel, ahogy derülnek ki Armand és Louis titkai, úgy kerülnek egyre távolabb egymástól. A végére már az asztal két végében egymással szemben beszélgetnek, mintha ellenfelek lennének vagy két ellentétes oldalon állnának. Daniel pedig mindent megtesz, hogy az igazság mélyére ásson és hogy mindent kiderítsen és azért is, hogy leleplezze Armand-ot. Félelmet nem ismerve szól be nekik, ugratja őket és kutat a lelkük mélyén, hogy mindent a felszínre hozzon. Az idős szarkasztikus és nagyszájú Daniel továbbra is telitalálat, az egyik legjobb módosítás a könyvekhez képest. Bírtam ahogy továbbra is osztotta néha a vámpír párost és amilyen fejeket vágott néha rájuk.

Nagy meglepetésemre kaptunk egy kis Armand visszaemlékezést, aminek persze nagy részét erős fenntartásokkal kell kezelni, hisz mind tudjuk, hogy vámpírjaink nem a legmegbízhatóbb narrátorok, ez pedig Armand-ra különösképpen igaz. Mikor azt mesélte, hogy ismerte meg Lestat és hogy lettek „jóban”, nos annak csak a megismerkedés része az igaz, a többi nem és ezt nyugodtan kijelenthetjük, ha valaki esetleg nem tudta volna. Lestat és Armand közt mindig egy nagyon komplikált kapcsolat volt, ez nem kérdés, én imádtam a könyvekben a dinamikájukat, de őrülten sose voltak szerelmesek, ezt engedjük is el. Inkább ilyen „gyűlölve-szeretlek sötét testvérem” módon álltak egymáshoz, amiben általában több volt a gyűlölet, mint a szeretet.

Az évad végére szerintem kivétel nélkül mindenki meggyűlölte Armand-ot, még az is, aki korábban némi szimpátiát érzett iránta. Mindezt tökéletesen megértem, mert itt még tényleg Armand az úgynevezett gonosztevő a történetben. De mivel nekem Lestat és Armand a két kedvenc karakterem a Vámpírkrónikák könyvekből, és mivel pontosan tudom, hogy Armand egy sokkal komplexebb karakter annál, amit eddig láttunk belőle és még mindig imádom. Mostanra sikerült megszoknom a sorozatos Armand-ot és igyekszem nem bosszankodni azon, hogy neki is elég jelentős módon megváltoztatták a karakterét, korát és a hátterét, mert ezek ellenére igenis sikerült megragadni Armand karakterének legfőbb esszenciáját. Armand-ról és Lestat-ról, mint karakterekről hosszú oldalakon keresztül tudnék értekezni, de nem fogok, ne aggódjatok, mert nem ez most a lényeg.

Az évad első részét kövezzetek meg, de teljesen feleslegesnek tartom, nyugodtan kezdődhetett volna ott a történet, hogy Louis és Claudia Párizsba érkeznek. Viszont a második résztől kezdve az utolsóig végig remek lett a második évad. A kedvenc részeim természetesen a harmadik, mikor Armand mesél a Lestat-tal való megismerkedéséről, az ötödik, mikor az első interjún történtek újra megelevenednek és megkapjuk a nagyon aranyos fiatal Danielt, valamint az utolsó kettő rész. A hetedik rész ugyebár teljes egészében a tárgyalást fedi le, amire értem miért volt szükség és miért kapott ilyen nagy hangsúlyt, ám kövezzetek meg, ha akartok, de nekem maga a tárgyalás túlságosan el lett nyújtva. Azt sem bántam volna, ha nem arról szól az egész rész. Ismétlem, értem mi célból írták így meg a készítők, de nekem akkor is túl hosszú lett és azt se bántam volna, ha nem kell újra végighallgatnom azt ami az első évadban történt. A tárgyalás idején tért vissza Lestat, és amit ott lenyomott alakítást, azt persze semmi sem tudja túlszárnyalni. Hatásos és emlékezetes visszatérés.

Itt kanyarodnék rá az egyetlen negatívumra, amit mindenképp meg kell említenem. A könyvekben teljesen máshogy van maga az egész tárgyalás, Claudia és Madeline kivégzése és Lestat tanúskodása. Itt a sorozatban nem teljesen jött át nekem, hogy Lestat miért tért vissza Párizsba, hogy tanúskodjon ellenük. Armand mivel vette rá? Mert míg a könyvekben Lestat egy roncs ugyebár azért, mert kétszer is próbálták megölni, és csakis azért tér vissza Párizsba, hogy minden büszkeségét lenyelve Armand segítségét kérje, a vérét, hogy gyorsabban meggyógyulhasson és rendbe jöjjön. Armand pedig kihasználva az alkalmat és hogy bosszút akar állni Lestat-on, mert az korábban többször elutasította őt, megígéri, hogy ad neki a véréből, ha tanúskodik Claudia ellen. Persze Armand átveri és utána nem segít Lestat-nak, de a könyvekben így meg van Lestat oka minderre.

A sorozatban miért is jött vissza tanúskodni? Bosszúból? Ez baromság, mert Lestat igazából soha sem akarta sem Louis, sem Claudia halálát. Ráadásul a sorozatban elég hamar helyrejött, így végül elég könnyen túlélte az ellene elkövetett merényletet. Meg Lestat amúgy se az a bosszúálló típus ugyebár. Hogy magát mentse amiért ő is áthágta a nagy szabályokat Claudia megteremtésével? Szintén baromság, mert Lestat sosem követte a szabályokat, és sosem érdekelte ki mit mond neki. Miért érdekelte volna, hogy mit gondol róla a párizsi klán? Nem értem tehát a dolgot jelenleg, de ha erre később kapunk egy magyarázatot, akkor visszaszívom mindent szavamat. Ha nem lesz normálisan megmagyarázva, akkor viszont tényleg nem értem a dolgot és elég nagy bakinak tartom, ahogy mindezt a sorozatban megoldották.

Az utolsó rész nagyon meghatóra és érzelmesre sikeredett, és mikor minden titok kiderült, és minden a helyére került, akkor öröm volt nézni az egészet. Külön tetszettek az apró utalások az egész évad folyamán arra vonatkozóan, hogy mi minden várható a folytatásban. Nagyot néztem mikor kaptunk egy kis Nicki felbukkanást a visszaemlékezés révén, örültem a Mariusra és Magnusra való utalásoknak, elégedetten mosolyogtam, mikor Akasha neve elhangzott és vidáman bólogattam, mikor megjelent a Talamasca és Raglan James, aki ugyebár később még nagy bajt fog kavarni nekünk. Nem sokat láthattunk belőlük, de a folytatásban mind benne lesznek elvileg.

Mert hogy időközben berendelték a sorozat harmadik évadát, tehát biztos lesz folytatás, aminek mint mindenki én is nagyon örülök. A harmadik évad a Lestat, a vámpír könyvet dolgozza fel, vagyis megkapjuk Lestat-ot narrátornak és végre megismerhetjük az igazi „Kópé királyfit”, és hogy Lestat mennyire remek karakter a maga módján. Alig várom és bízzatok bennem, ennek a narrátor váltásnak mindenki fog örülni. Lestat sokkal szórakoztatóbb, mint Louis. Kíváncsi vagyok, hogy fogják megoldani ezt a Lestat elmeséli az életét dolgot, mert a könyvben ugyebár válaszul Louis könyvére, Lestat szintén ír egy sajátot. Örülnék neki ha a sorozatban majd mondjuk az immár vámpírrá vált Daniel környékezné meg a rocksztárként híressé vált Lestat-ot, hogy adjon neki interjút és mesélje el az ő verzióját mindenről. Daniel amúgy is egy nagy Lestat imádó, szóval szerintem igen érdekes lenne ez az interjú, ha engem kérdeztek.

Ha minden igaz a harmadik évadban érkezni fog Nicki (ő ugyebár szerepelt már keveset visszaemlékezésben), Marius, Gabrielle és Akasha és én alig várom, hogy végre Lestat könyve kapjon egy hiteles és érdemes adaptációt. (A Kárhozottak királynője című filmet inkább hagyjuk, mert az csak nyomokban tartalmazta a könyvek eseményeit, én inkább próbálok megfeledkezni róla.) Nem tehetünk mást csak várunk, szerintem 2026-nál hamarabb biztos nem jön ki a harmadik évad. De itt a hosszú várakozás mindenért kárpótolni fog minket, mert abban teljesen biztos vagyok, hogy a harmadik évad nagyot fog szólni. Alig várom.

Értékelés: 10/8

Előzetes:

Interview with the vampire (Interjú a vámpírral ) 1. évad összegzés

A történet:

Mindenkit ​érdekelnek a vámpírok.

Évszázadok óta foglalkoztatják a képzeletet, hátborzongató történetek hősei, elkárhozott, démoni teremtmények, az éjszaka gyönyörű vadászai, akik embervérre éhezve lesnek gyanútlan áldozataikra. Ezek a mesék olyannyira lenyűgözőek, hogy egyesek szinte már megszállottan rajonganak értük.

Talán éppen ezek a gondolatok jutnak eszébe annak az ifjú újságírónak, aki egy nap különös felkérést kap: valaki, aki azt állítja magáról, hogy vámpír, szeretne interjút adni neki. Ám bármire is számít, egy különc pozőr helyett valódi démont talál. A döbbent riporter szeme előtt megelevenednek a mesék, életre kelnek a legendák, s míg a különös, korszakokon átívelő történet kibontakozik, megismerhetjük egy szörnyeteg emberi lelkét, vágyait, ösztöneit, évszázados kutatását igazságok és válaszok után, s megtudhatjuk, hogy az egyetlen dolog, ami enyhítheti az örök élet kínját, a szerelem. (Anne Rice: Interjú a vámpírral könyvének fülszövege)

Kezdjük azzal, hogy mennyire imádom a könyvből készült 1994-es filmet, és hogy milyen nagy kedvencem Anne Rice Vámpírkrónikák könyvsorozata, így senkit se fogok meglepni azzal, hogy mikor megtudtam, hogy tévésorozatot készítenek belőle, akkor ujjongva fogadtam a hírt. Aztán telt az idő és szinte semmi se történt, és mikor már majdnem elkönyveltem magamban az egészet egy halott projektnek, akkor befutottak az első casting hírek, és onnan nem volt megállás. Persze engem is kisebb sokként ért a hír a casting bejelentések után, és aztán pedig újabb sokkot kaptam, mikor megérkeztek az első információk a tévésorozatbeli változtatásokról, így rögtön megcsappant a lelkesedésem a sorozat felé, és egy időre elfelejtettem a dolgot.

Mivel az egyik, ha talán nem a legnagyobb kedvenc vámpíros könyveimről van szó, iszonyatosan nagy elvárásokkal vártam a sorozatot, és már az első változtatások kiakasztottak és felidegesítettek, mert egyszerűen nem értettem mi szükség volt rájuk. Vagyis ha pontosabb akarok lenni, akkor aztán megértettem, hisz ahogy Louisból és Claudiából néger karaktert kreáltak, így nem maradhatott a történet az eredeti korszakban ahol játszódott, kénytelenek voltak későbbre tolni néhány évtizeddel, ahol azért már egy kicsit jobb volt a négerek helyzete és a világban elfoglalt helyük. Persze még ekkor sem a modern korról beszélünk, mert hát Louis tévésorozatbeli karakterének egyik fő jellemzője az lett, hogy küzd a négerekkel szembeni előítélet ellen, és láthatjuk, hogy ez milyen nehéz volt akkoriban az 1900-as évek elején.

Tudom, hogy megint nem leszek népszerű a véleményemmel, és őszintén szólva nem érdekel, mert akkor is le fogom írni, hogy nem értem miért kellett Louis és Claudia karakterét megváltoztatni, sőt ha már itt tartunk, akkor nem csak őket változtatták meg, de Armandról majd később szeretnénk néhány szót szólni. Tehát… miért kellett Louis és Claudia karakterének hátterét és így az eredettörténetüket megváltoztatni? Mi célja volt mindennek a mai túltolt és minden egyes filmbe és sorozatba beletolt politikai korrektségen kívül? Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy ha adott egy remek alapanyag, remek karakterekkel, háttértörténettel és mindennel, ami kell egy izgalmas történethez, akkor miért kell azt erőltetett és indokolatlan módon megváltoztatni?

Egyszerűen képtelen vagyok felfogni és nekem ne jöjjön senki azzal, hogy de hát manapság már nem lehet olyan film vagy sorozat, ahol a kisebbségeket, mindenféle nemzetiségűeket vagy más nemi beállítottságukat nem ábrázolnak megfelelő mennyiségben és minőségben, mert ezt értem (habár nem értek vele egyet, de ez más téma), csak azt nem értem, hogy itt mi szükség volt erre. Hisz ahogy később haladunk előre a sztorival, akkor igenis jönnek majd nem csak fehér karakterek, hanem mindenféle nemzetiségűek, tehát később igenis reprezentálva lettek volna ők is. Még szerencse, hogy Lestat karakteréhez és hátteréhez nem nyúltak hozzá, mondjuk azt már biztos nem fogadta volna senki ilyen egyszerűen. Sajnálom, de ezekkel a sok változtatással nem tudok kibékülni akkor sem, ha végül is nem sült el olyan rosszul a dolog.

A másik könyvhöz képest történő változtatás ami nem tetszett az Claudia karakterének „megöregítése”. Igen, itt is értem, hogy a könyvbéli Claudia egy ötéves kislány, és egy ötéves kisgyerek nem tudja sosem eljátszani ezt a karaktert és annak szenvedéseit és valamennyire meg kell öregíteni az adaptációban. Az 1994-es filmben ezt olyan jól megoldották, hisz ha jól emlékszem ott 11 éves lett, ami habár öregebb, mint a könyves karakter, de azért még mindig gyereknek tekinthető. Ezzel szemben itt a sorozatban ha jól emlékszem 14-15 éves lett, ami azért már nem biztos, hogy gyereknek tekinthető, sőt ha úgy öltözik és viselkedik, akkor talán egy nagyon fiatalosnak kinéző fiatal nőnek is el lehet adni.

Mondom miért volt problémám mindezzel. Egyrészt túlzottan a szexualitásra építették fel a karakter drámáját, és hogy tinédzsert kreáltak belőle, Claudia egy idegesítő és roppant ütnivaló tinip*a lett, amivel még annál is unszimpatikusabb karakter lett belőle, mint amilyen eredetileg lehetett volna. A könyvbéli Claudia sosem volt nagy kedvencem, bár mindig is értettem és átéreztem a karakterének a drámáját és a szenvedését, de itt a sorozatban olyan idegesítően picsogott és nyávogott végig, hogy egyszerűen képtelen voltam elviselni. Ugyanúgy bosszantott minden egyes megjelenésekor, ahogy Lestat-ot. És nem ez a legnagyobb probléma a sorozatbeli Claudia karakterével, hanem az, amit egy külföldi kritikában is olvastam és amit én se tudnék jobban megfogalmazni.

Claudiából tinédzsert kreáltak és ezzel elvették a karakter drámájának és szenvedésének a lényegét. Hisz a könyvben és az 1994-es filmben épp az a lényeg, hogy Claudia egy gyermek testben ragadt felnőtt nő, akinek a személyisége az évek múlásával egy felnőtt nőévé válik, ezzel szemben örökre gyereknek fog kinézni. Mivel gyereknek néz ki, így egyedül képtelen boldogulni az életben, főleg abban az időszakban amikor ők éltek, ezért örökké Louis-hoz és Lestathoz vagy akár bármely más felnőtt emberhez van láncolva az életében. Mindig másra kell majd támaszkodnia.

A sorozatbeli Claudia egy tinédzser és ahogy a sorozatban is láttuk, ha nagyon akarja, akkor felnőtt ruhákba öltözik és simán eladhatja magát egy fiatalosnak kinéző felnőtt nőnek és így bármikor tud magáról gondoskodni, nincs szüksége senkire. Van egy olyan rész, ahol Claudia egy időre elhagyja Louist és Lestatot és egyedül él évekig, tehát ha nagyon akarja, akkor abszolút megoldható a dolog. Épp ezért a sorozatbeli Claudia „hatalmas” drámája hiteltelen és minden tét nélküli, hisz ha annyira elege van a két „apjából” akkor miért nem hagyta ott őket a francba és kezdett új életet valahol messze tőlük, főleg hogy senki se tartotta volna vissza?

A harmadik ami szúrta a szemem és szintén nem értettem mi szükség volt erre, az Armand karakterének ilyen ostoba és érthetetlen módon történű behozása. Ha már most az elején be szerették volna hozni Armandot, akkor miért kellett Rashid néven bemutatni és egy másik karakterként eladni az elején? Miért nem lehetett már rögtön Armandként behozni a sztoriba? Az már csak a hab a tortán, hogy Armand se pontosan úgy néz ki, mint ahogy a könyv szerint kellene neki, de legalább most fiatal fiú külsőt kapott, és félig-meddig sikerült megragadni a karakterének az esszenciáját, a szolgálatkészségét, a szolgalelkűségét… már persze amennyit láthattunk belőle ugyebár. Őszinte leszek, nem olyan rossz ez a kicsit módosított Armand (bár alapból kenterbe veri az 1994-es filmben bemutatott Armandot, amit sosem szerettem, mert a könyvbéli Armand a második nagy kedvenc karakterem Lestat után), de jobban örültem volna, ha nem így mutatják be, hanem inkább csak a második évadban bukkan fel új karakterként.

Ilyen sok panaszkodás és negatívum után viszont szeretnék rátérni arra, hogy miért lett remek az első évad. Mert igenis remek, az egyik legjobb új sorozat, amit az idén láttam. Az első évad a könyv nagyjából első felét fedi le, a második évad a könyv második feléről fog szólni, ha minden igaz. Ez egy roppant jó döntés volt a készítők részéről, mert így bőven volt és lesz idő mindenre, nem kellett sietni és kapkodni a történettel, alaposan és részletesen be lehet mutatni a karaktereket, kapcsolataikat, ellentéteiket, érzelmeiket, vágyaikat és problémáikat. Mindenkire bőven jutott idő, sőt van akire talán túl sok is, de legalább így nem kellett sehova se kapkodni.

Külön tetszett az alap koncepció módosítása, miszerint Louis 50 évvel az első interjú után újra felkeresi Daniel-t, hogy 50 év távlatából, immár a mai modern világban újra elmondja a férfinak a történetét, amit ugyebár egyszer már megtett 1973-ban. (Hisz az első könyvben 1973-ban ad interjút Louis Danielnek.) Mivel Louis másodjára meséli el a történetet, a sok-sok változtatást a könyvhöz képest, Daniel se hagyja figyelmen kívül és kérdőre vonja Louist érte. (Sőt, elég gyakran ki is osztja, amit vicces volt nézni és Louis is néha csak meresztgette a szemét az időseb Danielre.) Mert hogy 50 éve nem így mesélte a sztorit, ahogy most 2022-ben, és épp itt jön az egész szépsége. Louis ugyebár mindig egy megbízhatatlan narrátor volt és mind később kiderül azért nem teljesen úgy történtek a dolgok, ahogy azt ő előadta az újságírónak. Louis csak a saját szemszögéből, a saját igazságát meséli el, nem törődik másokkal és meg se próbálja érteni a másik oldalt. Akkor tisztul ki aztán a kép, mikor később Lestat és Armand is előadja a saját verzióját a sztoriról.

Lestat karakterét szerintem tökéletesen sikerült életre kelteni, én belekötni se tudok. Remek színészt választottak a szerepre, mintha csak az életre kelt Lestat lenne külső és belső tulajdonságok esetében is. Persze mint ahogy fentebb írtam Louis narrálja a sztorit, így mi azt a Lestatot látjuk jelenleg, akit Louis megismert és akinek Louis felé mutatta magát. Lestat egy roppant komplex és sokrétegű karakter, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem igaz az a sok jó és talán még több rossz tulajdonság, amit Louis lefestett róla, de korántsem ez a teljes kép, mert Lestat ennél sokkal bonyolultabb. Lestat múltja, gyengeségei, nehézségei és drámája akkor érthető meg majd igazán, mikor elérünk a saját könyvéhez és teljesen megismerhetjük őt. Itt még csak egy szeletet látunk belőle, ami halovány része csak a teljes képnek.

Imádtam Louis és Lestat kapcsolatának kissé toxikus és abuzív, de legalább nyílt ábrázolását, amit az 1994-es filmben még nem mertek meglépni, de ma már nyugodtan lehet… és te jó ég, mennyire imádtam a kapcsolatuk intenzív dinamikáját. Remek páros voltak ők és rajtuk keresztül követhettük végig hogy milyen az, ha egy egyébként remekül induló boldog kapcsolat aztán az idő múlásával kihűl és végül elhal. És ezen még egy gyerek se segíthet, hisz Claudia jelenléte se segített megmenteni a kapcsolatukat, sőt a végén inkább csak jobban rontott rajta. Jó volt látni a Lestat és Claudia ellentét felépítését és fokozatosan kicsúcsosodását, ami aztán a végső leszámoláshoz vezetett ugyebár. Igaza volt Louisnak abban, hogy Lestat és Claudia túlságosan hasonlítanak egymásra, és talán épp ezért voltak képtelenek elviselni egymást és dűlőre jutni az ellentéteikben, mert egyikük se akart engedni, és addig nem nyugodott, amíg a másik fölébe nem kerekedett és neki nem lett igaza. Az ironikus a dologban pedig az, hogy Claudia sosem ismerte volna el, de pont, hogy sokkal jobban hasonlított jellemében és tulajdonságaiban Lestatra, mint Louisra valaha.

Összegezve tehát nem meglepő az első évad hatalmas sikere és rengeteg pozitív visszhangja, mert az első évad valóban remekül sikerült, még a néhány számomra negatív dolog ellenére is. A történet remekül felépített és izgalmasan halad előre, a karakterek remekek, kapunk jó sok erotikát, erőszakot és vért, ahogy azt egy vámpíros történetben illik, és szerencsére nem kellett kapkodni, mindenre bőven volt idő. Nekem nagyon bejött az első évad és iszonyatosan várom a másodikat. Aztán pedig bízom benne, hogy a könyvek szerint folytatódik tovább a sztori a többi évad során, mert annyi remek történet van Louis interjúra után, amit még el lehetne mesélni, hogy remélem ezeket is látni fogjuk a sorozatban.

Értékelés: 10/8

Előzetes:

Anne Rice: Lestat herceg (Vámpírkrónikák 11.)

Fülszöveg:

A világ megmaradt vérszívói közt káosz uralkodik… kárhozat és tűz, törvénytelenül burjánzó parazitasereg tombol mindenütt… 
Egy Hang riasztja fel a föld mélyén szendergő öreg vámpírokat, azt parancsolja, válogatás nélkül égessék meg elszabadult ivadékaikat Párizstól Bombayig, Hong Kongtól San Franciscóig, szerte a világon. Fogy az idő.
Ismerős hőseink csapata, Louis, Armand és a legendás Lestat herceg, aki visszatér önkéntes száműzetéséből, nem kisebb kalandra vállalkozik, mint hogy rátalál arra a valakire – vagy valamire –, akinek a Hangja ezt a rejtélyes világot vezérli, és kideríti a szándékait.
Napjaink New Yorkjától az ókori Egyiptomig, Karthágótól a reneszánsz Velencéig végső küldetésre ébrednek az árnyékvilág legősibb és leghatalmasabb erői. Anne Rice legújabb regénye ott veszi fel a fonalat, ahol majdnem negyed százada a Lestat, a vámpír abbamaradt, hogy újult erővel ragadjon magával bennünket a Vámpírkrónikák feledhetetlen világa. De ez a könyv akkor is letehetetlen, ha nem ismerjük az előzményeket: az egész vámpíruniverzumot magában foglalja.

Nem akarok rosszmájú lenni és akármennyire szeretem Anne Rice-t és a Vámpírkrónikákat, mégis fura, hogy épp akkor jut eszébe folytatni a korábban már befejezettnek tekintett könyvsorozatot, mikor a vámpíros téma éppen a reneszánszát éli. Nem mintha ez baj lenne, félreértés ne essék, csak nem szeretem, ha valaki éppen egy jól futó hullámot próbál meglovagolni, mikor korábban éppen az ellenkezőjéről nyilatkozott. Főleg akkor tekintek ellenszenvvel a dologra, ha nincs is semmilyen épkézláb ötlete a folytatáshoz, csak összedob valamit, hogy ezzel lehúzza a folytatásra kiéhezett rajongókat. Itt ugyanez lenne a helyzet? Milyen lett a Vámpírkrónikák 11. része, a Lestat herceg?

Igazából fogalmam sem volt róla, hogy mire számíthatsak az új könyvben, amit sok-sok évvel a 10. rész után írt meg Anne Rice. Nem olvastam utána, semmit se tudtam róla, csak az értékelések pontszámaiból következtettem ki annyit, hogy nem sikerült olyan jól. Épp ezért kicsit félve kezdtem bele a könyvbe, de már épp ideje volt olvasni. Be kell vallanom vegyes érzések kavarognak bennem a könyv befejezése után és hirtelen én se tudnám megmondani, hogy jó vagy rossz lett. Na jó, azért nem lett ez rossz, de nem teljesen azt kaptam, amit szerettem volna.

Anne Rice Vámpírkrónikái sosem a kalandos és adrenalinnal teli történetükről voltak híresek. Sokkal inkább a remek karakterek, a történelmi korokon átívelő tragikus személyes életutak, a melankolikus és elgondolkodtató filozofálgatás az, ami a könyveit jellemzi. Megismerhettük Lestat és a többiek történetét a kezdetektől, megtudtuk, hogyan jöttek létre a vámpírok, és ez a monumentális történet több évszázadon keresztül tartott, aminek a végén kaptunk egy elfogadható befejezést. Ezért se tudtam elképzelni, miről szólhat a folytatás. Anne Rice viszont úgy gondolta, lehet itt még miről írni, így nekikezdett a folytatásnak. És eztán jönnek a következő részek, ez be is lett már jelentve.

Egy Hang kísérti az öreg vámpírokat és arra próbálja őket rávenni, hogy pusztítsák el a fiatalokat. Néhányuk fölött sikerül átvennie az irányítást, de néhányan ellenállnak neki. A közös fenyegetés újra összehozza a korábban megismert és megszeretett vámpírjainkat, hogy együtt találják ki, mit akarhat a Hang, és hogy együtt vegyék fel ellene a harcot. Én azt hittem az elején, hogy valamelyik vámpír szórakozik bosszúból, és mikor megtudtam, hogy ki a Hang, akkor először ledöbbentem, majd pedig helyeslően és elégedetten bólogattam, hogy ez milyen ötletes. Ha jobban belegondolunk, épp ideje volt annak, hogy többet megtudjunk Amelről, mert habár a vámpírok eredettörténetét már megismertük, ő valahogy kimaradt abból. Ami nagy hiba volt, mert engem személy szerint mindig érdekelt Amel és szívesebben megtudtam volna róla többet. Végül is miatta létezhetnek mindannyian, ő a forrás, ő tette lehetővé a vámpírok megszületését. Tehát a könyv fő történetszála nekem bejött.

A történetvezetés a korábbiakhoz hasonlóan alakult. Most sem kaptunk nagy epikus csatákat, hanem inkább lassan és fejtegetősen haladtunk a végkifejlet felé, miközben meséltek nekünk a korábbi és új szereplők, miközben új vámpírokat ismerhettünk meg, és miközben kaptunk egy újabb adag elmélkedést az élet és a vámpírlét nagy kérdéseiről és a lét értelméről. Annyiban különbözött csak ez a könyv a korábbiaktól, hogy itt nem mesélte senki se a történetét el senkinek, hanem volt egy központi történetszál, és akörül forogtak az események. Kicsit hiányzott ez a "memoár" érzés, mert ezt nagyon kedveltem a korábbi könyvekben.

Számomra mindig a karakterek jelentették a Vámpírkrónikák legnagyobb erősségét, mert Rice olyan remek, összetett és ugyanakkor szerethető vámpírokat alkotott meg, akik kenterbe verik a többi vámpíros könyv valamennyi szereplőit. Ezek a vámpírok tragikus és szomorú életúttal rendelkeznek, gonoszak, hiúak, önzők, mégis esendőek, védelmezőek és mindennél jobban tudják szeretni a szerelmüket és a szeretteiket. Bonyolult kapcsolataik vannak, némelyek ellenségei egymásnak, némelyek szeretők vagy egy családhoz tartoznak, és a főbb szereplők mindig szoros szálakon kapcsolódnak egymáshoz. Életük az évek múltán mindig újra és újra összefonódik.

Lestat a krónikák egyértelmű főszereplője és mindig köré csoportosultak az események. Most sincs ez másképp, de ahogy korábban inkább a negatív hőst, inkább a bajkeverő szerepét testesítette meg, addig most ő lesz a megmentő, ha mondhatok ilyet. Lestat karaktere kissé megkomolyodik, és ő ölti magára a "hős" szerepét, már ha annak lehet nevezni és ő ment meg mindenkit a veszélytől. Kissé fura volt számomra ez az egész, mert Lestatot nem egy "hős vezetőnek és megmentőnek" szoktam meg korábban, de mivel már korábban is kezdett változni és komolyodni, számítani lehetett rá, hogy idővel változni fog. Mert igazából sosem volt az a megvetemedett, önző gonosztevő, amilyennek Louis valamikor lefestette őt.

Nagyon sajnálom azonban, hogy a másik nagy kedvencem, Armand, mintha jelen se lett volna és totálisan kiherélték a karakterét. Jó persze, ez most nem Armandról szólt, és ő csak kis mellékszereplőként volt jelen az események sűrűjében, de én akkor is hiányoltam őt. Aztán ott van még Louis, Marius és David, akiket szintén nagyon szerettem, és akik Armandhoz hasonlóan háttérbe szorultak nagy bánatomra. Persze számíthattam volna rá, mert jó hogy nem volt idő a régi nagy kedvencekre, mikor az írónő egy rakat új karaktert hozott be a történetbe. Nem értettem miért kellett ez a sok új szereplő, főleg mikor a fele totál felesleges volt és egyikre se jutott annyi idő, hogy jobban megismerhettük volna őket. A jelenlétük se volt indokolt, mintha csak lapkitöltésnek lettek volna berakva. A könyv egyik nagy hibája, hogy az írónő rengeteg új karaktert hozott be, akik szerintem teljesen feleslegesek voltak. Helyette inkább a régi kedvenceket kellett jobban volna kiemelni, őket kellett volna előtérbe helyezni.

És nem bírom ki, de a végén meg kell említenem a másik nagy hibát, amit egyszerűen képtelen vagyok hova tenni. Nem értem hogy juthatott eszébe Rice-nak, hogy kitalálja, hogy Lestatnak szülessen egy fia. KOMOLYAN NEM ÉRTEM! Nem tudom hova tenni a dolgot, nem értem egyszerűen minek kellett ez ide. Egyrészt Viktor szintén totál felesleges volt a történetbe, másrészt biológiailag lehetetlen, hogy ő megszülessen, hisz még a legnagyobb tudós se tud egy halott vámpír spermájából életképes spermát varázsolni szimplán a tudomány segítségével, harmadrészt alig szerepelt, semmit se tudtunk meg róla, és semmi se indokolta a jelenlétét. Én tényleg nem értem, és még most se tudok napirendre térni fölötte.

Erőteljesen vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Egyrészről tetszett, mert visszahozta a Vámpírkrónikák érzést, visszahozta a kedvenc vámpírjaimat és újra átélhettem az Anne Rice élményt. A fő történetszál még tetszett is, de Lestat "új családját", és a rengeteg új karaktert nem tudom hova tenni, mert az összes totál felesleges és hiányolható volt a történet szempontjából. A régiek közül mindenki a háttérbe szorult, amit nagyon sajnálok, hiányoltam a többieket Lestaton kívül. Nem azt mondom, hogy rossz könyv, mert igenis olvasható, csak valamilyen erőteljes paradigma váltáson vitte át a sztorit az írónő, ami nem mindenkinek fog tetszeni. Nekem se nyerte el a tetszésemet maradéktalanul, és az utoljára említett két nagy hibát nem tudom figyelmen kívül hagyni sajnos. Mégis folytatni fogom, mert hátha jobb lesz a következő rész.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/anne-rice-lestat-herceg

Értékelés: 5/3

Anne Rice: Vérhozsánna (Vámpírkrónikák 10.)

Fülszöveg:

Lestat visszatér, bosszúra szomjasan, és ezúttal Rowan Mayfair igézetében. Az egyszerre angyali és démoni vámpír kénytelen ölni, miközben ide-oda bolyong Anne Rice panteonjának félistenei, csupa régi ismerős között. Julien Mayfair kínozza és kísérti a vámpírt; Rowan Mayfair, a boszorkány, aki magához hívja a szellemeket, életveszélyesen vonzónak találja Lestatot; Patsy Blackwood, a country-énekesnő, akit Quinn Blackwood ölt meg, és vetett a mocsárba; Ash Templeton, az 5000 éves táltos, akinek génjeit a Mayfairek viszik tovább.
Lestat most azért harcol, hogy megmentse Patsy lelkét a földhöz kötött kísértetek sötét birodalmából, feltárja a táltosok titkát, és eldöntse, mi legyen Rowan Mayfair sorsa. Anne Rice felejthetetlen álomvilágai – Blackwood Farm és a Mayfair-boszorkányok birodalma – csapnak össze a vérszomj és a jóság, a kéj és a megváltás között vergődő Lestat befejező, utolsó történetében.

Most hirtelen nem is tudom pontosan, hogy már megjelent-e vagy a közeljövőben fog, de Anne Rice több mint tíz év után megírta a Vámpírkrónikák újabb folytatását. Az eredetileg 10 részes könyvsorozat összes részét olvastam korábban, már csak az utolsó maradt ki az életemből, és mivel nemrég szembesültem a ténnyel, hogy érkezik magyarul az új rész, így gondoltam ideje elolvasni az utolsó részt, hogy majd mihamarabb következhessen a folytatás. A 10. rész a Vérhozsánna címet viseli, és elvileg ez lett volna a Vámpírkrónikák utolsó része. Így elsősorban mintha befejező rész lenne, úgy olvastam, és úgy próbáltam meg értékelni.

Sajnos a Vámpírkrónikák minősége az idő előrehaladtával egyre hullámzóbb lett, és érezni lehetett, hogy az írónő kezdett kifogyni az ötletekből. Írt néhány könyvet, amiben nem is Lestat volt a narrátor, de aztán a végére csak visszatért mindenki kedvencéhez, és megint őt helyezte a középpontban. Ebben a könyvben ismét Lestat mesél nekünk, újra ő lett a narrátor, ami rögtön az elején hatalmas pozitívum, mert hát őt nem lehet nem szeretni. Lestat mit sem változott, még mindig az a fura fickó, aki mindig is volt. Még mindig az egyik kedvencem a könyvsorozatból, de sajnos nem az első kedvencem, mert az mindig is Armand volt és örökké ő is marad.

Lestat csaknem 200 éve él vámpírként és ezalatt az idő alatt rengeteg rossz, kegyetlen és véres dolgot művelt. Mindezt nem csak olyanokkal, akik megérdemelték, hanem olyanokkal is, akik nem, sőt akiket igazából szeretett is. Nehéz jellem ő, és habár ilyen régóta él, mégsem képes tanulni a saját hibáiból. Újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat, és megint ott rontja el a dolgokat, ahol korábban megtette már egyszer. Most sem bír magával, és ismét új vámpírt teremt, amire megint meg van a magyarázata, vagyis hogy mindezzel csakis Quinnek szeretne segíteni, de valójában most is önmagára gondolt. Magányos és egyedül van, és tudja, hogy Quinn mennyire szereti Mona-t, és azzal, hogy Mona-t vámpírrá változtatja, azt szeretné elérni, hogy ők ketten vele maradjanak. Vagyis a Vérhozsánna könyv, az előző rész, a Blackwood Farm közvetlen folytatása, és rögtön az abban történtek után veszi fel a fonalat.

Nem tudom, hogy tudatos a múlt hibáinak megismétlése, vagy Anne Rice ennyire kifogyott az ötletekből és nem tudott mást kitalálni, de Lestat, Quinn és Mona triója engem kísértetiesen emlékeztetett Lestat, Louis és Claudia hármasára. Az egyetlen különbség csak annyi, hogy Mona nem egy kislány, hanem egy fiatal nő. Amúgy pedig mintha a múlt ismételte volna meg önmagát. Quinn és Mona egymáshoz való ragaszkodása és szerelme, Lestat szándéka, hogy maga mellett tartsa őket, Mona lázadása Lestat ellen, mind-mind a múltra emlékeztetett engem. Habár Mona felnőtt nő, mégis igen sokban hasonlít Claudiára, mert néha elég gyerekesen tudott viselkedni. Hisztizett, lázadt, feleselt, mérgelődött és féltékenykedett. Míg Claudia egy gyermektestbe zárt felnőtt, érett lelkű nő volt, addig Mona pedig egy felnőtt női testben lévő gyerekes személyiség. Ha ezt vesszük, akkor pedig éppen egymás ellentétei ők ketten. Tetszett ez a párhuzamom a múlt és a jelen között,

Mona

A másik dolog, ami tetszett, hogy az írónő ebben a könyvben fűzte össze a két különböző könyvsorozatának a szálait. Nem olvastam még a Mayfair boszorkányokról szóló könyveit, és bevallom nem is tervezem, de itt kötötte össze a boszorkányok és vámpírok világát és sorsát. Sőt, még a Táltosok világát is belerakta a történetbe, így három faj találkozott össze és került bele ugyanabba a sztoriba. Lestat most Rowan Mayfairbe szerelmesedik bele, ami meg sem lep, mert Lestat folyton beleszeret valakibe, legyen az nő vagy akár férfi. A végén azonban felülkerekedik önző vágyain, és elengedi a nőt, hogy ezzel esélyt adjon neki a normális életre. Lestat sok mindenben nem változik, mégis ezen a téren mutatott azért némi fejlődést. Már nem csak magára gondolt, hanem arra, akit szeret, és úgy rendezte a dolgokat, hogy Rowannek legyen jó, ne pedig önmagának.

Egyetlen negatívumot tudnék csak megemlíti. Ha azt vesszük, hogy ez lett volna a könyvsorozat utolsó része, akkor elvártam volna némi utalást a többiekre is. Nagyon hiányoltam őket, mert Mahareten kívül senki más nem szerepelt benne. Valahogy bele kellett volna őket vonni a történetbe, vagy ha ezt nem is, legalább megemlíteni, hogy kivel mi van manapság és hogy kinek hogy alakult az élete. Bár talán ez is tudatos koncepció volt az írónő részéről, ezzel kifejezve azt, hogy Lestatot nem érdekli a többiek sorsa és hogy ő mindig csakis magával foglalkozik. Mégis, engem zavart a többiek hiánya, nyugodtan ejthetett volna róluk néhány szót.

Ha úgy veszem, mint befejező kötetet, akkor maradt némi hiányérzetem a könyv olvasása után. Hiányoltam a régieket, szívesen olvastam volna róluk is, nem csak Lestatról, az új vámpírjairól és a Mayfair boszorkányokról. Tetszett a múlt és jelen közti párhuzam, és a Lestat, Quinn és Mona triót is bírtam, jó kis dinamikát alkottak ők hárman. A könyv vége nem olyan boldog, mint lehetne, és ezért mindenképp jár a plusz pont, sőt elég lezáratlan, épp ezért se bánom, hogy végül mégis folytatta az írónő a sorozatot. Kíváncsi vagyok a 11. könyvre, mely a Lestat herceg címet kapta. Abban elvileg visszatérnek a régi kedvencek, és azért is várom, hogy mennyiben lesz más a több mint tíz év után írt folytatás, mint a régi könyvek. Remélem nem okoz majd csalódást. Mindenesetre jó volt ismét elmerülni a Vámpírkrónikák világában, és tetszett a könyv összességében,

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/anne-rice-verhozsanna

Értékelés: 5/4

Anne Rice: Blackwood farm (Vámpírkrónikák 9.)

Fülszöveg:
Lestat visszatér, mint megváltó és démon, és természetesen főszereplő a kapzsiság és a gyűlölet nemzedékeken átnyúló, családi rémdrámájában, amelyben van vérszomj és árulás, megszállottság és anyagyilkosság. Blackwood Farm pompás déli udvarházában, a louisianai sötét mocsári ciprusok között véres titkok és családi kísértetek lappanganak. A ház és a titkok örököse a fiatal, szeles és jóképű Quinn Blackwood, Lestat gyámoltja. Ám Quinnt nemcsak a múlt és a saját vágyai fenyegetik, hanem az ezeknél sokkal veszélyesebb familiáris, a lidérces doppelgänger, amely képes lenne elpusztítani őt és a többieket. Csupán a túlvilági és az evilági hatalmak – Lestat és a Mayfair-család – szövetsége óvhatja meg Quinnt önmagától és a szellemeitől, vagy mentheti meg halálra ítélt szerelmét önnön halandóságától. Anne Rice idegborzoló tehetségének legjavát adja ebben a félrevezetően jámbor című, sokkoló, kegyetlen és fülledten érzéki regényben. Vámpírok és boszorkányok, férfiak, nők és lidércek vergődnek a halál és a pusztulás, a vér és a tűz, a kegyetlenség és a végzet hálójában.

Lassan de biztosan haladok a Vámpírkrónikákkal, és már csak egy könyv hiányzik a sorozatból, amit szerintem majd a nyáron mindenképp kézbe fogok venni, és akkor letudom az összeset. Aki rendszeresen olvassa a blogomat annak talán feltűnhetett mennyire szeretem Anne Rice Vámpírkrónikák regénysorozatát és a karaktereket, akiket megalkotott. A Blackwood Farm a 9. rész, és mint már az az utolsó néhány könyv esetében is volt, új főszereplőt kaptunk a régi kedvencek helyett. Hogy ez gond vagy sem, azt mindenki döntse el maga. (Én személy szerint hiányolom a régi gárdát, de azért Lestat legalább itt is szerepelt.)

A mostani történet főszereplője Tarquin Blackwood, vagy ahogy mindenki hívja Quinn, egy fiatal 22 éves férfi, aki Lestat segítségét kéri. Quinn arra kéri Lestatot, hogy segítsen neki megölni az őt üldöző és fenyegető szellemet, Lidércet, aki egészen gyerekkora óta végigkísérte az életét. Közben Quinn beavatja Lestatot halandó majd pedig rövid vámpíréletének eseményeibe, és ahogy ez lenni szokott egy megható, érzelmekkel teli és tragikus történet bontakozik ki a szemünk előtt. Quinn mesél a családjáról, és az otthonukról, a szeretett Blackwood farmról, a kísértetről Lidércről, akivel néha barátok, néha pedig ellenségek, Mona Mayfairról, legnagyobb szerelméről és persze a Petronia-ról, aki vámpírrá változtatta őt.

Szerkezetileg ez is egy tipikus Vámpírkrónika. A főszereplő elmeséli a múltját, miközben haladnak tovább a jelen eseményei. A régiek közül, mint említettem Lestat tűnik fel, ő Quinn történetének hallgatója, és a végén Merrick is felbukkan egy rövid időre, de kettejükön kívül senki más. Helyettük számos új karaktert ismerhetünk meg, főképp Quinn múltjából, de közülük talán a három legfontosabb Lidérc, Mona és Petronia. Be kell vallanom, én még nem olvastam Anne Rice másik könyvsorozatát, a Mayfair Boszorkányokat, így semmit se tudok a Mayfair családról. Talán, aki ismeri őket, annak érdekes lehet, hogy Anne Rice ebben a könyvében keresztezte először a két különböző történetet, itt találkoznak először a vámpírok a Mayfair boszorkány családdal.

Quinn és Lidérc

A Vámpírkrónikák ugyebár sosem a kalandos történetük miatt voltak híresek, a könyvek megragadó gondolatai, a vámpírlét sötét és tragikus ábrázolása, a szereplők szenvedései mindig egyfajta keserédes hangulatot teremtettek. Most nem utaztunk vissza olyan messzire az időben, hisz Quinn csak 22 éves, és nem is régóta vámpír, így Anne Rice-nek nem kellett megerőltetnie magát a történelmi korok hiteles ábrázolása területén. És szerintem az se okoz senkinek se meglepetést, hogy már megint egy biszex főszereplőt kaptunk. (Nem bántás, és engem aztán cseppet sem zavar, de fura, hogy a Vámpírkrónikák összes férfi szereplője leszbikus. Sokan fanyalognak azon, hogy itt mindenki meleg. Nem, ők nem melegek. Ha pontosak akarunk lenni, akkor biszexuálisak. Bár mondjuk szerintem nem ez a lényeg az egészben, de mindegy.)

Kérdezhetnétek, hogy miben más Quinn története a korábbiaknál. Semmiben. Ugyanolyan érdekes, szokatlan és eseményekkel teli élete volt, mint a többieknek ezelőtt. A könyv remekül bemutatja a Blackwood család bonyolult viszonyait, hogy kinek-kivel milyen kapcsolata van, és ahogy haladt előre a történet egyre jobban tudtam gyűlölni Quinn anyját, Patsy-t. A fiúnak mindenben igaza volt, amit róla mondott, és én se éreztem volna másként a nő iránt a helyében. Aztán nagy hangsúlyt kapott végig Quinn és Lidérc kapcsolatának alakulása, hiszen mondhatni ennek volt a legnagyobb befolyása a fiú életére. Gyerekkorában őrültnek nézték, mert szellemet látott, akit rajta kívül senki más, aztán elfogadták így, és megpróbáltak vele élni. Persze a könyv végén kiderül, hogy kicsoda Lidérc valójában, és megkapjuk a magyarázatot arra, hogy miért lett olyan a kapcsolata Quinn-nel amilyen. Anne Rice csavart itt is néhányszor a történeten, de valahogy itt nem tudott olyan emlékezetes karaktereket alkotni, mint az első könyveiben.

A Blackwood Farm kifejezetten jobb volt, mint mondjuk a Merrick, vagy épp Vittorio története, de mégis, itt már semmi sem a régi. Érezni lehet, hogy az írónő kezd kifogyni az ötletekből, és így utólag talán jobb is, hogy 10 kötet után befejezte a Vámpírkrónikákat. Nem azt mondom, hogy nem tetszett, bár azért voltak részek, amiket csak nyűglődve olvastam, csak azt, hogy ennek se sikerült felülmúlnia az első három könyv zsenialitását. Már csak az utolsó könyv, a Vérhozsánna maradt, és aztán fájó búcsút veszek az egyik kedvenc könyvsorozatomtól.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/anne-rice-blackwood-farm
Értékelés: 5/4

Anne Rice: Vittorio, a vámpír (Vámpírkrónikák: Új vámpírtörténetek 2.)

A történet:
A tizenhat éves Vittorio, aki egyetlen túlélője annak a brutális és érthetetlen mészárlásnak, amely apja toszkánai várkastélyának összes lakóját kiirtotta, bosszúra szomjasan menekül Cosimo de' Medici ragyogó Firenzéjébe. Bár egy titokzatos nő megmenti a haláltól, nem szabadulhat az ördögi, véres lidércnyomástól, a háború és a politikai intrikák hálójából, egy veszedelmes szerelem pedig pusztulással fenyegeti.
Anne Rice egy varázslatos új alakkal ismertet meg bennünket, miközben szenvedélyes és tragikus legendát sző a kárhozott ifjú szerelméről és elveszett ártatlanságáról a szörnyűségek és műremekek, az angyalok és ördögök, a szent és profán csodák reneszánsz Itáliájában.

Csodálkoztam, hogy ez a könyv ennyire le van pontozva mind a moly.hun, mind a goodreadsen, gondoltam mi van itt? Talán Anne Rice írói válságban szenved és valami borzalmasat irkált össze, amire nem vevők az emberek? Hisz a Rice által megteremtett vámpíros világban játszódik a történet és Rice ugyebár ért a vámpíros történetekhez, akkor meg mi lehet a baj? Tud szerethető és hihető karaktereket alkotni, és habár a könyvei nem kalandregények, de mégis elgondolkodtatóak, az élet nagy kérdéseiről szólnak. Inkább karakterdrámának nevezném őket. Fogalmam se volt mi lehet itt a gond és hogy miért nem tetszett ez a könyv annyira az embereknek, mint a többi Vámpírkrónika. Így olvasás után azt hiszem megértettem.

Egyáltalán nem rossz ez a könyv, csak a többi Vámpírkrónika után tényleg nagy csalódás, méghozzá több téren is. Ugyanúgy szépen ír Rice, mint ezelőtt, ebbe nem tudok belekötni. Ugyanaz a vámpíros környezet, ugyanúgy egy vámpír meséli el nekünk életének egy fontos fejezetét, nevezetesen a vámpírrá válásának körülményeit, mint ezelőtt. A könyv mégse hozza azt a színvonalat, mint amit megszokhattunk az írónőtől, így én is csalódtam. Gondoltam összeszedem röviden szerintem miért csalódás ez a könyv egy igazi Anne Rice rajongónak. Igazából két dolgot tudnék kiemelni, de ezen a téren nagyon rosszul teljesít a könyv:

1. A karakterek semmilyenek. Erre nem tudok jobb szót mondani. Talán az a gond, hogy már mindenféle karaktertípust elhasznált ezelőtt az írónő, és míg a Vámpírkrónikák karakterei egyediek, szerethetőek, és érdekesek, addig itt egyik karakter sem tűnik egésznek és szépen kiforrottnak. Természetesen Vittorio és Ursula a főszereplők, mégis ugyanolyan papírmasék és semmilyenek mint a mellékszereplők. Ha jellemeznem kellene őket, akkor hirtelen semmit nem tudnék mondani róluk. És ez igen fura Ricetól, mert tőle nem ezt szoktuk meg.

2. Maga a könyv története se olyan kidolgozott, hogy azt mondjam rá... hát, ez aztán hűha. Persze megint egy érdekes és szép történelmi környezetet választott a cselekmény fő helyszínéül, a 15. századi Firenzét, Mediciek korszakát, megint valós történelmi tényeket és embereket kevert bele Vittorio történetébe, de valahogy most mégse lett érdekes a dolog. A könyv maga nagyon rövid, talán a legrövidebb Anne Rice könyv, olyan mintha csak félig lenne kész, nem elég átgondolt a történet, és a karakterfejlődés, a karakterek között lévő kapcsolatok ábrázolása se megfontolt és teljes, mint a korábbi esetekben.

Nem akarok erről többet írni. Csalódtam ebben a könyvben, főleg a Pandora története után, ami mondjuk kifejezetten tetszett. Valahogy nehéz elhinnem, hogy ezt is Anne Rice írta. Még a két utolsó Vámpírkrónikák könyve hátravan, de azt későbbre tartogatom. Remélem azokban nem kell majd csalódnom. (Bár ott már Lestat lesz a narrátor, így benne biztosan nem fogok csalódni. :D)

Bővebb információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/anne-rice-vittorio-a-vampir

Értékelés:

5/2

Anne Rice: Pandora, a vámpír (Vámpírkrónikák: Új vámpírtörténetek 1.)

A történet:
Anne Rice regényének főhőse Pandora, a vámpír- istennő, aki két évezred távlatából meséli el halandó, majd halhatatlan sorsát. Miközben Pandora a kelta Mariusszal, a legősibb vámpírok őrzőjével rója az évszázadokat, történelmi korok és helyszínek kaleidoszkópja tárul szemünk elé: Augustus császár Rómája, a hellenisztikus Antiokheia és a Közel-Kelet pezsgő birodalma, majd az első keresztények világa . Az élettől lüktető helyszínek jól ellenpontozzák a halhatatlanság mérhetetlen magányát, melyet a vámpíroknak újra és újra meg kell élniük, amíg az idő szele mai világunk nyüzsgésébe nem sodorja őket…

Anne Rice Új vámpírtörténetei közül elsőnek Pandoráét olvastam el, egyrészt mert ő nem volt teljesen ismeretlen, hiszen a korábbi könyvek némelyikében már találkozhattunk vele. Habár korábban nem szerepelt sokat, inkább a mellékszereplők közé tartozott, mégis megtudtunk róla egy-két dolgot, például hogy majdnem ugyanolyan idős, mint Marius, maga is az ókori Rómából származik, hogy Marius első szerelme és mondhatni társa volt két évszázadon át. Pandora azon kevés női vámpírok egyike, akik feltűnnek a Vámpírkrónikák hasábjai között a sok férfi mellett. Tényleg nincs sok női karakter Anne Rice könyveiben, még ötöt se tudnék felsorolni. Ott van Claudia, Bianca, Pandora, Merrick és… igen, tényleg nincs több. Nem mintha nehezményezném a dolgot, nem vagyok valami őrült feminista, mert lássuk be Anne Rice inkább a férfi karakterekhez ért. De hozzájuk nagyon.

Mégis, régóta hiányoltam, hogy egy igazi női vámpírról olvashassak, és miután Merrick nem fogott meg magának annyira, nagy reményekkel álltam neki Pandora könyvének. Nem valami hosszú történet ez, és nem meséli el Pandora teljes majdnem 2000 éves életét, hisz az baromi hosszú lenne. Ez a könyv Pandora halandó életét mutatja be, valamint azt, hogyan lett belőle vámpír. Vagyis csakis a kezdeteket, hogy megismerhessük és megérthessük ezt a különös és érdekes nőt. És ennyi bőven elég erre, látjuk honnan indult, hogy milyen halandó életet élt az ókori Rómában egy gazdag szenátor lányaként, majd miként csábította Akasha magához és Mariushoz őt, hogy a férfi társa lehessen, és ezzel megakadályozza, hogy Marius belefáradván az életbe véget vessen a vámpírok vérvonalának.

Marius és Pandora

Ahogy már említettem Merricket nem bírtam, és nem nagyon tudtam őt megérteni. Vele ellentétben Pandora szerethető egyéniség, tragikus háttértörténettel és kidolgozott karakterrel. Okos, talpraesett és művelt, gazdag apja elkényeztette és tanítatta így nem csak egy üresfejű római nő lett belőle. Már halandó korukban ismerték egymást Mariussal, már akkor kialakult közöttük a kölcsönös vonzalom, de csak évekkel később vámpírokként lehettek szabadon együtt. Közben persze Pandora hosszú utat járt be, elvesztette a családját és a saját lábára kellett állnia, távol került Rómától és Antiokhiában telepedett le. Nevét megváltoztatva (eredetileg Lydiának hívták, a menekülése után vette fel a Pandora nevet, mely azóta rajta ragadt) kezdett új életet. A virágzó Római Birodalomban kezdődik a története és egészen annak bukásáig láthatjuk, Rice ismét történelmi tényekkel és háttérrel fűszerezi meg a sztorit.

Igen rövid a könyv, így hamar kivégeztem, de nem csak a rövidsége miatt, hanem azért is, mert nagyon magával ragadott Pandora története. Megérdemelte, hogy kapott egy saját könyvet, szívesen olvastam volna tovább mi minden történt vele az évszázadok folyamán, miután Marius balga módon elhagyta őt. Összegezve ez egy nagyszerű könyv a többi Vámpírkrónika közt, akinek tetszett a többi az ezt se hagyja ki.

UI: Nem tudom ki lehet ez a nő a borítón, de nem Pandora az biztos. Inkább Akasha. Sőt, igen... tisztára olyan, mint Akasha volt A kárhozottak királynője című kevésbé könyvhű filmben.

Bővebb információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/anne-rice-pandora-a-vampir

Értékelés: 5/5

Anne Rice: Merrick (Vámpírkrónikák 7.)

A történet:
A Vámpírkrónikák e káprázatos új kötetében Lestat karizmatikus barátja és kortársa, Louis de Pointe du Lac lép elő a rivaldafénybe, akit szakadatlanul kísért az imádott és elveszített Claudia, a gyermekvámpír emléke. David Talbotnak, a titokzatos Talamasca hajdani rendőrfőnökének támogatásával Louis a híres Mayfair klán szegény rokonához, a gyönyörű, mulatt Merrickhez folyamodik segítségért. Merricknek, hogy megóvhassa Louis ép eszét, fekete mágiával kell megidéznie Claudia szellemét. Ám vannak más szellemek is, akik nem nyughatnak, és a vér, a vudu, a rettegés és az erőszak a szakadék szélére sodorja Merricket…

Nem akarok kötözködni és beszólni senkinek sem, de akárki írta a könyvhöz ezt a fülszöveget, annak halvány lila gőze sem volt, hogy miről szól a könyv valójában. Persze szerepel Louis, és tényleg megidézik Claudiát, de ez kb. 50 oldal, és a könyvnek valójában nem ez a lényege. Akkor tisztázzuk rögtön a legelején miért sántít ez a fülszöveg. Egyrészt azt sugallja, hogy Louis a narrátor, pedig nem, hanem David. Így a főszereplők sem Claudia és Louis, hanem David és Merrick. Kettejükről, a kapcsolatukról szól ez a könyv. Mondjuk persze a címből sejteni lehet, hogy Merrick fontos szereplő, így végképp nem értem miért ilyen jelentéktelen és félrevezető fülszöveget raktak a könyv hátuljára.

Ez immár a Vámpírkrónikák sorozat 7. kötete, ha csak az alap 10 könyvet számoljuk. (Mert ugyebár van még +2 vámpíros könyve Ricenak, az "Új Vámpírtörténetek", az egyik Pandora, a másik Vittorio története). Ebben a könyvben sem kellett csalódnom, vérbeli Anne Rice történet, és a korábbi kedvelt főszereplők helyett a még nem annyira ismert és szeretett David veszi át a főszerepet, ő a narrátor, az ő szemén keresztül látjuk a világot, így próbálkozik Rice, hogy megszerettesse a férfit velünk. Ugyanúgy meg van a Vámpírkrónikákra jellemző két idősíkbeli történetmesélés, halad a jelen, közben David mesél a múltról, melynek főképp az a célja, hogy megismerjük Merrick és az ő kapcsolatának alakulását és hogy megértsük a nő jellemét. Hogy később mit miért tesz. Ismét nem egy kalandregényről van szó, Anne Rice könyvei soha nem arról szólnak, hanem a karakterek élettörténetéről, a köztük lévő bonyolult kapcsolatokról és a szenvedéseikről.

David Talbot új fiatal testében

Nem azt akarom mondani, hogy unalmas a könyv, mert egyáltalán nem az.... csak más volt, mint az eddigiek. Louis ugyebár szenvedő, önmarcangoló narrátor, Lestat meg vidám, önelégült és mindig jól szórakozik. David teljesen más személyiség, mint ők, és ez meglátszik a könyvön, sokkal komolyabb és kimértebb stílusban mesél nekünk, tényleg egy igazi angol. Ennek ellenére mégsem érzem a karakterét annyira kiforrottnak, nem lett a kedvencem és nem kedveltem meg sosem annyira, hogy felérjen mondjuk Lestathoz vagy Armandhoz. A másik főszereplőnk egyértelműen Merrick, akit ugyebár csak David szemén keresztül látunk, általa ismerhetjük meg a fiatal boszorkányt és kettejük kapcsolatát. Legyünk őszinték, Ricenak eddig nem nagyon sikerült érdekes és kedvelhető női karaktereket megalkotnia, és ez most sem történt másképp. Merrick inkább irritáló, mint szerethető és abszolút nem értem miért akart vámpírrá válni. És hogy mi szükség volt erre az egész kavarásra.

Aztán persze rajtuk kívül ott van harmadiknak Louis, aki még mindig nem bírt túllépni a szeretett Claudia halálán, szeretné tudni, hogy mi lett a kislánnyal a halála után, és ezért idézteti meg Merrickkel őt. Louis az örökös szenvedő, aki mindig önmagát marcangolja és a végén összeszedi a bátorságát, hogy véget vessen az életének. Szerintem hamarabb is megtehette volna, nem sok mindenkinek hiányozna, esetleg csak Lestatnak. Persze nem hal meg egykönnyen, hanem túléli... és Merrick mellett úgy tűnik végre magára találhat. Már csak az utolsó két könyv hiányzik a sorozatból, amit majd valamikor később szeretnék olvasni. Mint már korábban mondtam, tartalékolni kell a jó könyveket.

Bővebb információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/anne-rice-merrick

Értékelés:

5/4

Anne Rice: A testtolvaj meséje (Vámpírkrónikák 4.)

A történet:
Vámpírhős, rocksztár, embertömegek csábítója, kísértő szellem… Lestat valóban rendkívüli a halhatatlanok között! Mégsem boldog, lángoló vére tovább űzi, szeretne visszaváltozni halandóvá, hogy halálon túli léte újra értelmet nyerjen. Ez a vágy űzi céltalan bolyongásaiban, Amszterdamtól az Amazoni őserdőkig, míg végül találkozik az egyetlen lénnyel, a minden ördögnél gonoszabb Testtolvajjal, aki valóra válthatja kívánságát. De miután Lestat lemond vámpírtestéről, tudomásul kell vennie azt, amit rég elfelejtett: a halandó ember sebezhetőségét és gyarlóságát… Újra üldözőbe kell vennie a rejtélyes testtolvajt, hogy visszaszerezze ellopott testét, hogy újra elfoglalja helyét minden vámpírok leghatalmasabbjaként.

Igen, még mindig a korábban kimaradt Vámpírkrónikákat pótolom, és a közeljövőben tervezem elolvasni a Merricket, aztán az utolsó két kötetet pedig későbbre halasztom valamikorra. Majd ha sok nagyon rossz könyvet fogok ki egymás után és kell valami nagyon jó és egyedi olvasmány, akkor előveszem az utolsó két Vámpírkrónikát és befejezem a sorozatot. A jó könyveket néha tartalékolni kell ínségesebb időkre. Mindenesetre most a sorozatban 4. könyvről fogok írni, vagyis A testtolvaj meséjéről. Be kell vallanom ez a könyv nem vonzott annyira korábban, ezért hagytam ki és léptem tovább egyből Armand és Marius könyvére. Most, hogy elolvastam, természetesen bánom, hogy korábban kihagytam. De talán ennek így kellett lennie. Most kellett olvasnom, hogy ennyire magával ragadjon.

Anne Rice Vámpírkrónikák sorozata az egyik kedvencem, (talán A KEDVENCEM, de inkább ezt nem kiabálom el, sok könyvet nagyon szeretek) imádom a világot, amit megteremtett, a vámpírjait, akiket megalkotott, a stílusát és persze Lestatot. Ennek a könyvnek ismét Lestat a narrátora, aki valljuk be sokkal érdekesebb személyiség, mint Louis, hiszen nem szenved folyton, hanem élvezi az életet és a halhatatlanságot. Lestat az édes rossz fiú, aki mindig valami újabb "csintalanságon" töri a fejét, élvezi megszegni a szabályokat és gyakran megy a saját feje után, annak ellenére, hogy tudja talán nem kellene... és most is pontosan így tesz. Találkozik Raglan Jamessel, egy különös férfival, aki azt állítja magáról, hogy képes bárkinek ellopni a testét. Alkut ajánl Lestatnak, hogy egy napra cseréljenek testet, és akkor Lestat egy napra ismét normális halandó lehet. Lestat persze belemegy a dologba, hiszen több mint 200 évnyi vámpírlét után ki nem vágyna újra ember lenni. Sokan figyelmeztetik, hogy ne tegye, (Louis és David) hogy ne bízzon meg ebben a kétes alakban, de Lestat nem hallgat rájuk, hanem megint megy a saját feje után... és persze ismét nagy bajba kerül.

Nem csak, hogy Raglan James megszökik a testével és esze ágában sincs azt visszaadni (mondjuk ez várható volt, de Lestat önelégülten azt hitte, hogy egy halandó nem meri őt átvágni), mellesleg az emberi lét nem is tűnik olyan fényesnek, mint ahogy Lestat várta. Nehezen tud a halandó léthez alkalmazkodni az elején, és habár sok mindent kipróbál és ismét megtapasztal, amire évszázadok óta nem volt lehetősége (pl. eszik, iszik mindenfélét, megbetegszik, szeretkezik stb.), mégis rájön, hogy szereti a halhatatlanságot és bármit megtenne, hogy visszaszerezze a hatalmas erővel rendelkező igazi testét. Igazán ötletes volt ennek a könyvnek a története, mert az egésszel az volt Anne Rice célja, hogy bemutassa mennyivel jobb a vámpírok élete. Hiszen Lestat is erre jön rá, hogy ő már nem tudna újra normális ember lenni. És én teljesen egyetértek vele. Lehet ennyi idő után már én se tudnék normális emberként tovább élni.

Lestat és Louis (ez egy tök jó modern kori kép róluk!)

Mint az lenni szokott Anne Rice könyveiben itt sincs túl sok szereplő, Lestat, David, Louis és még Raglan James jelenik meg a történet nagy hányadában. Lestat ugyanolyan, mint volt... az édes rossz fiú, akit csak szeretni lehet. Ismét hozza a formáját és emberként általában vicces, néha meg szánnivaló volt. David igen érdekes karakter, akit most volt lehetőségem jobban megismerni, és végre láthattam, hogy lett belőle vámpír, bár szerintem Lestat itt kicsit túlfeszítette a húrt. Lehet, hogy én David helyében nem bocsájtottam volna meg ilyen könnyen. És itt volt még Louis is, aki az elején próbálta Lestatot a testcsere tervéről lebeszélni, aztán meg mikor Lestat segítségért könyörögve ment hozzá, "finoman" szólva elhajtotta. Ez pedig Louistól volt igen szemét húzás. Kegyetlen volt, amiért nem segített Lestatnak, és nem neki kellett volna döntenie egy ilyen kérdésben. Nem csoda, hogy Lestat egy időre nagyon megharagudott rá. Nem tudom miért kell nekik folyton valamin veszekedniük, pedig annyira szeretem őket együtt.

Mindenesetre imádtam a könyvet, nem csalódtam egy cseppet sem. Ha kíváncsiak vagytok Lestat egy újabb izgalmas kalandjára, akkor melegen ajánlom A testtolvaj meséjét.

Bővebb információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/anne-rice-a-testtolvaj-meseje

Értékelés: 5/5

Anne Rice: Interjú a vámpírral (Vámpírkrónikák 1.)

A történet:
Louis, a vámpír kétszáz éve él a földön, kétszáz éve kutatja a vámpírlét titkát – nyughatatlan szelleme a bűntudatlan és az öröklét értelmével viaskodva hajszolja őt mind újabb utakra. Az általa teremtett, varázslatosan gyönyörű vámpírkislánnyal járja be Európát, hogy megtalálja a hozzá hasonlókat, azokat a vámpírokat, akik kapcsolatban állnak a Sátánnal vagy az Istennel; bármivel, ami létük alapja és magyarázata. Tudje-e valaki ezt a titkot? S létezik-e egyáltalán? Vagy pedig együtt kell élni a borzalommal, hogy az öröklét, amelynek ára a szakadatlan gyilkolás, az emberi életek elpusztítása, céltalan és haszontalan? Anne Rice regénye nem egyszerűen horror, bár a vér, rettegés, borzalom sem hiányzik belőle, hanem a lét örök titkát feszegető hátborzongató mese.

A néhány éve kialakult nagy vámpírláznak egy dolgot köszönhetek, de azért örökre hálás leszek. (És ezért még a Twilightnak és Stephenie Meyernek is köszönettel tartozom) Ez a dolog pedig: Anne Rice Vámpírkrónikák sorozata, valamint az első könyvhöz, az Interjú a vámpírral-hoz készült remek film, mely máig a kedvenc vámpíros filmem és szerintem örökre az marad. Ekkor fedeztem fel Anne Rice könyveit egyesével egymás után, ekkor szerettem bele a stílusába, a világba és a vámpírokba, akiket megteremtett. A 10 könyvből eddig négyet olvastam, gondoltam ideje lenne haladni ezzel a sorozattal, így előszedtem a legelső kötetet, amit még nem olvastam, bár a belőle készült filmet már vagy ezerszer láttam. A filmet nagyon szerettem, és ezért féltem mindig olvasni a könyvet, mert nem szerettem volna, ha a könyv után a film rossznak tűnjön. Szerencsére nem így lett.

Már el is felejtettem szinte, mennyire imádom Anne Rice stílusát, végre egy olyan könyv, amiben nem csak tőmondatok vannak, amit érdemes olvasni és amiben el lehet veszni órákon át. A Vámpírkrónikák ugyebár nem a kalandos történetükről híresek, itt nincsenek nagy epikus csaták, a szereplők inkább önmagukkal, társaikkal vagy a körülöttük lévő világgal hadakoznak. Inkább karakterdrámának mondanám a történeteket, amiket Rice bemutat nekünk. Louis, a több száz éves halhatatlan vámpír egy napon úgy dönt, úgy tudja legjobban kiadni magából a fájdalmat, ha interjút ad egy halandónak, aki újságíróként dolgozik és érdekes történeteket gyűjt és jegyez fel. Louis elkezdi mesélni az életét, hogyan lett belőle vámpír, ki tette azzá, és aztán hogyan alakult az élete egészen a jelenkorig bezárólag. Folyamatos visszaemlékezésekben láthatjuk Louis történetét, miközben feltárja szívét a halandó újságírónak.

A könyv stílusa remek és ebben igen nagy szerepe van a magyar fordításnak, ami tökéletesen meg tudta ragadni Rice stílusát, így nincsenek béna félrefordítások, a szereplők nem beszélnek szlenggel, hanem tényleg elhisszük, hogy egy több száz éves vámpír szól hozzánk, akin ugyebár érződik, hogy egy 18. századi úriember volt valamikor. Persze mondhatnánk azt, hogy Rice néha már túlzásokba esik, hogy túlbonyolítja a dolgokat, de szerintem ez egyáltalán nincs így. Ez az ő stílusa, és ez jellemzi a Vámpírkrónikákat. Itt mindenki bonyolult karakter, mindenkinek van saját háttértörténete, ami előbb vagy utóbb kiderül, mindenki szenved a halhatatlanságtól és attól, hogy gyilkolniuk kell az életben maradásért. Ők az igazi vámpírok, nem szépítik az életüket, hanem őszintén és reálisan mutatják be számunkra. A könyv hangulata sötét, borongós, néha már szinte depressziós, olyan, mint a mesélő, Louis.

Az Interjú a vámpírral főszereplője ugyebár Louis, ő a narrátor, ő mesél, és a múltat az ő szemén keresztül ismerhetjük meg, és mivel én már olvastam a folyatásokat (egy részüket), így tudom, hogy pár dolog nem épp úgy történt, mint ahogy ő azt előadja nekünk, de hát nem lehet hibáztatni. Sok mindent nem tudott még, Lestat nem sok ősi titokba avatta be még ekkor, így sajátosan látja a dolgokat. Louis igazi szenvedő egyéniség, az egyik vámpír, aki a legnehezebben viseli a halhatatlanságot, mégis ahhoz gyáva, hogy önként vessen véget az életének. Bevallom a filmben nem szerettem meg annyira, sőt most se került be a kedvenceim közé, de most már kezdem érteni őt... nem szeretem, de értem. És ez is fontos.

Ha olvastátok már korábban a többi Vámpírkrónikák kritikám, akkor tudhatjátok, hogy nekem abszolúte Lestat a nagy kedvencem, utána meg Armand. Őket szeretem a legjobban, számomra ők a legérdekesebb és legösszetettebb karakterek a Vámpírkrónikákban. Így ebből következik, hogy itt is imádtam őket, sőt Armand itt a könyvben ezerszer jobb volt, mint a filmben. (Máig nem értem, hogy miért Antonio Banderas játszotta őt. Ha Claudiának tudtak találni egy fiatal lányt, aki eljátssza, akkor nem igaz, hogy Armandnak ne tudtak volna találni egy tinédzser fiút? Igen, ezen még mindig fenn vagyok akadva, máig nem értem, és szerintem soha nem is fogom megérteni).

Megérte elolvasni a könyvet, és habár a filmhez viszonyítva vannak kis eltérések, mégis még mindig úgy hiszem, hogy a film remek adaptáció lett. Pont azokat a dolgokat hagyták ki belőle a filmben, amik a könyvben is lényegtelenek/feleslegesek voltak. És szerintem hamarosan olvasom majd a következő Vámpírkrónikát is, A testtolvaj meséjét. :)

Bővebb információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/anne-rice-interju-a-vampirral

Értékelés: 5/5*

HA A FILMET ESETLEG MÉG NEM LÁTTÁTOK VOLNA, AKKOR MINDENKÉPP AJÁNLOM. A LEGJOBB VÁMPÍROS FILM, AMIT VALAHA CSINÁLTAK! :)

Anne Rice: A kárhozottak királynője (Vámpírkrónikák 3.)

Imádom Anne Rice Vámpírkrónikáit és ki tudja mióta próbáltam megszerezni ezt a könyvet, amit szinte már sehol se lehet kapni, de végül mégis sikerrel jártam. Már tudtam előre miről fog szólni a történet, hiszen nagyvonalakban értesültem róla barátaimtól, meg persze láttam a borzalmas filmet (ami ugyanilyen címen fut) és talán ezért nem ütött akkorát ez a könyv. Nem azt mondom, hogy rossz, de valamiért mégse tetszett annyira, mint mondjuk a 2. könyv (címe: Lestat, a vámpír).

Az első fele rettentően unalmas volt számomra, hiszen megtudjuk ki hogyan jutott el Lestat koncertjéig, különféle vámpírokat ismerhetünk meg, a történetüket, megjelenik Pandora, Haiman, Jesse, Daniel és Armand, Marius stb. Láthatjuk, hogy Lestat zenéje felébresztette több mint két ezer éves álmából Akasha-t, aki elindult, hogy bevégezze szörnyű tervét a világra. Erről később. És látjuk, ahogyan a fiatal vámpírok, pedig arra készülődnek, hogy végezzenek Lestat-tal a koncerten, de akkor Akasha elkezdi megölni az összes vámpírt, meghagyva csak azokat, akik Lestat-nak fontosak, közben meg mindenki a vörös ikrekről álmodik és senki sem érti, hogyan kapcsolódnak össze a dolgok és hogy mi fog történni.

Olyan sok szereplő jelenik meg, hogy én nehezen követtem és jegyeztem meg ki kicsoda, még szerencse, hogy nagyon ott vagyok Anne Rice világában, csak ezért nem vesztettem el a fonalat. Akiket igazán értékeltem az Daniel és Armand nagy egymásra találása, az ő történetüket bírtam, hiszen mint azt már korábban írtam, Lestat mellett Armand a másik kedvenc szereplőm (vagy hát ki tudja, talán néha jobban szeretem, mint Lestat-ot). Számomra igen megható pillanat volt épp ezért, mikor több száz év után Marius és Armand újra találkoztak… erre vártam már régen.

Lestat ebben a könyvben számomra semmi emlékezeteset nem nyújtott, csak a végén hozta megint a szokásos formáját, ugyanaz a lázadó és önfejű vámpír, amilyennek mindig ismertük, és amilyennek szeretjük. A könyv végén sem nyugszik le, hanem újabb balhét tervez. A könyv nagy központi eleme, Akasha felébredése és céljának megvalósítása, mondjuk az a cél, egy nagyon baromság, ha engem kérdeztek… erre nem kívánok több szót pazarolni, jobb is, hogy Akasha-t végül elérte a végzete.

Talán kicsit zavaró ez a túl sok vámpír egy ugyanazon könyvben, de másrészről mégis jó, hiszen végre megtörtént az, amiért Lestat az előző könyvben elindította magát a hírnév útján. Meg szerette volna találni rég elvesztett szerelmeit/társait, azt akarta, hogy mindenki összejöjjön, és együtt legyen és ez az álma valóra vált, ha úgy vesszük. És végül ebben a könyvben magyarázatot kaphatunk a vámpírok eredetére, hogyan jött létre az első vámpír, miért és ki által, milyen módon és hogy mi az egész vámpír társadalom fennmaradásának a feltétele… a mitológia összességében nekem tetszett, minden meg lett magyarázva… minden logikusan fel lett építve, ebben nem találok hibát.

A végén meg kell jegyeznem, hogy ebben a könyvben nem a történetet és fordulatokat szerettem, mert az szerintem elég laposra sikeredett, hanem az olyan apró kis mozzanatokat, mint például a korábban említett Marius és Armand nagy találkozása, vagy Armand és Daniel kapcsolatának kialakulásának a bemutatása, vagy mikor Jesse megtalálja Claudia naplóját és abból láthatunk egy részletet, és mikor a végén Lestat és Louis újra elkezdenek rosszalkodni.
Jó könyv, de azt vártam, hogy nagyot üssön, így kicsit csalódott voltam a végén.
A könyvről:
http://moly.hu/konyvek/anne-rice-a-karhozottak-kiralynoje
5/4

Anne Rice: Vér és arany (Vámpírkrónikák 8.)

Íme, egy újabb Vámpírkrónika! Ez éppen most 8. kötet, melynek főszereplője Marius. Róla szól ez a könyv, vagyis pontosabban az ő életét meséli el részletesebben, a saját szemszögéből olyan információkkal, amelyet korábban még nem hallhattunk az előző kötetek folyamán…
A könyv felépítése ugyanolyan, mint Anne Rice korábbi köteteinél, elsőnek látjuk a jelent melyben az egyik ősi – számunkra még ismeretlen vámpír – Thorne felébred álmából, találkozik a magányosan éldegélő Marius-al, akit mi már ismerhetünk az előző krónikákból. Thorne mindent tudni akar arról, ami Marius-al történt, hallani akarja a meséjét és ez éppen kapóra jön a másik férfinak, aki iszonyatosan magányos és szívesen kiöntené valakinek a szívét. Egy kis összebarátkozás után Marius szinte azonnal elkezdi kiönteni a szívét Thorne-nak és végül megelevenedik előttünk Marius életének története.
Sok mindent megtudhatunk róla, olyan dolgokat, amiket már korábban elmesélt Lestat-nak, vagy éppen Armand mondott el nekünk a saját könyvében a kettejük életéről, hogyan lett belőle vámpír, hogyan vált végül Akasa és Enkil (a két legősibb vámpír) őrzőjévé hosszú évszázadokon keresztül, láthatjuk saját szemén keresztül a szeretett Római Birodalmának bukását, ami egyben Marius első bukását is jelenti. Ekkor dönt úgy elsőnek, hogy ideje mély álomba merülnie. Ezelőtt még újra találkozik Mael-el és annak társával Avicus-al, majd Konstantinápolyban az onnani vámpír klán vezérével Eudoxia-val csapnak össze. Marius végül a reneszánsz korszakban éled újjá, ahol elmeséli akkori életét Bianca-val és Armand-al, az ő szemszögéből megtudhatunk néhány plusz érdekes információt abból a korszakból – amit ugye már Armand elmondott nekünk a saját könyvében - majd Santino vezetésével a Sötétség gyermekei teszik tönkre a boldogságukat, Mariust majdnem halálra égetik és csak Bianca vámpírrá változtatásával tud nagy nehezen újra megerősödni.
Láthatjuk, hogy Marius szinte egész életében rég elvesztett szerelmét Pandora-t kereste, akivel nagyon régen váltak el egymástól, végül rátalál csakúgy, mint Armand-ra, akit szintén elvettek tőle, közben egybefonódnak a jelen eseményei és Lestat kalandjainak rövid áttekintése után végül visszaérünk a jelenbe. Kiderül, hogy Marius még mindig iszonyatosan szenved azért, amit Santino és követői tettek vele és Armand-dal, meg az akkori boldog életükkel kb. 500 évvel ezelőtt, Marius egyetlenegy embert gyűlöl csak az egész világon az pedig Santino. Képtelen elviselni a férfit maga körül, bosszút szeretne állni rajta, csakhogy a törvényeik nem engedik. Thorne teszi meg ezt helyette, így végül Marius békére lelhet.
Na, ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy nem értem miért kellet várni 500 évet a bosszúra. Tökéletesen megértem, hogy Marius miért gyűlöli Santino-t, én is így éreznék, ha velem tettek volna ilyet, azt is elfogadom, hogy sokáig nem tudott rajta bosszút állni, mert gyenge volt, meg nem tudta merre van a férfi, viszont mikor megerősödött, akkor miért nem az volt a legelső dolga, hogy a tűzbe vesse az annyira gyűlölt ellenségét? Én biztosan így tettem volna.
A jelen történéseihez nem ad igazán sokat hozzá ez a könyv, mondhatjuk úgy is, hogy szinte semmit, csak Santino végül halálát leli, Thorne meg megtalálja rég elvesztetett teremtőjét Maharet-et. Ez engem mondjuk nem zavart annyira, számomra sokkal érdekesebb volt a múlt.
Az egy dolog, hogy már nagyon sok mindent megtudhattunk a korábbi krónikákból Marius-ról, de ez a könyv azért kifejezetten csodálatos, mert most Marius szemén át láthatjuk a történteket, plusz információkkal telerakva a mesét, amit már korábban hallottunk. Épp ezért nem felesleges íródott ez a könyv, és ezért annyira jó.
Nekem tetszett. És az is kiderült, hogy Marius nem az a bölcs, mindent tudó ember, amilyennek mások (pl. Lestat, Armand) látták, hanem ennél sokkal bonyolultabb személyiség, iszonyatosan büszke és makacs, és még ennél jobban is féltékeny, főleg emiatt ment tönkre a kapcsolata Pandora-val. Szerintem mindenképpen megéri elolvasni ezt a könyvet, főleg annak, aki szerette a korábbi könyvekben Marius karakterét!
További információ a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/anne-rice-ver-es-arany
5/4