2022. nov. 13.

House of the Dragon (Sárkányok háza) 1. évad összegzés

 

A történet:
A Trónok harca eseményei előtt nagyjából 200 évvel veszi kezdetét a történet, mely bemutatja az akkoriban fénykorát élő Targaryen dinasztia bukásához vezető út első nagy lépését, a csak Sárkányok táncaként emlegetett Targaryen polgárháborút kirobbantó legfőbb eseményeket és magát a polgárháborút. A Sárkányok tánca során a Targaryen dinasztia két csoportra szakadva önmaga ellen küzd, hogy ki fejére kerüljön a hőn áhított korona és ki szerezze meg a hatalmat. A polgárháború véres évei alatt rengeteg ember hal meg, maga a Targaryen családból is szinte majdnem mindenki meghal, csakúgy, ahogy sárkányaik nagy része és a háború után már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt volt. (Saját leírás)

Régóta nem vártam már úgy sorozatot, mint ezt, mert hát lássuk be, hogy az utóbbi 2-3 évben (főleg a koronavírus miatti leállások miatt) elég gyatra filmek és sorozatok jöttek ki. Idén úgy tűnik, hogy végre újra beindult a szórakoztatóipar és egymás után jelennek meg a jobbnál-jobb sorozatok, aminek én kifejezetten örülök. Ezek közül az egyik a Sárkányok háza volt, ami igazán érdekelt, mert nagy Trónok harca rajongóként nem volt kérdés, hogy nekem ezt látnom kell. Bevallom kicsit féltem, hogy a Trónok harca után milyen lesz ez a sorozat, de szerencsére jól sült el a dolog. Az első évad 10 részből áll, a részek nagyjából 60 percesek, én felirattal néztem.

Rögtön azzal kezdeném, hogy azon kívül, hogy a Trónok harca előzménysorozatáról van szó, és ugyanazoknak a családoknak az ősei szerepelnek itt is, akiket korábban megismertünk, szerintem nem lehet, sőt egyenesen nem szabad a két sorozatot összehasonlítani és egymáshoz méricskélni. A Trónok harca teljesen más történettel, más fő koncepcióval, ezernyi karakterrel és történetszállal operált. Vele szemben a Sárkányok házában teljesen más a fő történetszál, sokkal kevesebb a karakter és még kevesebb a fő karakter, és teljesen más stílusban mesél, más dolgokon van a hangsúly. Főként a Targaryen dinasztiára fókuszál, itt ők vannak a középpontban, ami azért remek, mert történelmük egy igazán izgalmas és egyben tragikus időszakát követhetjük majd nyomon.


A készítők úgy döntöttek, hogy az első évadot teljes egészében a polgárháborúhoz vezető események bemutatásával töltik ki. Alapjáraton értem az okát, és valószínűleg nem nagyon lehetett volna máshogy megoldani a dolgot, mert valahol csak el kell kezdeni, ám emiatt rögtön ki is térnék a sorozat kettő, ha netán talán a két legnagyobb hibájára. Az első évad több mint 20 év eseményeit meséli el, így csak a legfontosabb pillanatokat kiragadva, mert hát nincs mindenre idő, aminek az lett a következménye, hogy kapkodva, összecsapva és sokszor értetlenül ugrál a sztori előre az időben.

Vannak olyan események amiket nagyjából nem is látunk, hanem csak egy-két szóban utalnak rájuk, így aki nem ismerte előtte a történetet, vagy nem olvasta a könyvet, amiből a sorozat készült, az csak nézett nagy szemekkel, hogy akkor most mi is van. Olyan karakterek kapnak sok játékidőt, akiket így az elején nyugodtan hátrébb lehetett volna még szorítani, hiszen később bőven lett volna idő még velük foglalkozni. Emellett pedig olyan karakterek kapnak kevés időt, akik sokkal fontosabbak vagy érdekesebbek lettek volna, és mégis alig láthattuk őket. (Nagy szívfájdalmam, hogy alig kaptunk valamit Harwin Strong karakteréből, holott én annyira kíváncsi lettem volna arra, hogy milyen kapcsolat volt Rhaenyra és közte. Hisz ha 3 gyereket is szült neki, akkor csak nem egy semmitmondó légyottról volt szó, nem igaz?)


A sorozat másik nagy hibája szerintem az, ami szintén a nagy időugrásokból adódik, hogy az évad első felében egyes karakterek fiatalkori énjét látjuk, majd az évad másik felében már az idősebb felnőtt énjét, amit itt színészcserével oldottak meg a készítők. Félreértés ne essék, nem a színészcserével van a gondom, mert ezeknél a karaktereknél igenis indokolt volt a döntés, így végül is jól oldották meg, hanem inkább azzal, hogy akkor miért nem a teljes főbb színészgárdánál ugyanígy csinálták? Vagy ha nem színészcserével, akkor sminkkel, maszkkal, hajváltással vagy valahogy a többieken is jelezni kellett volna az idő múlását.

És az a legfurább az egészben, hogy Viserys királynál teljesen jól megoldották a dolgot, hisz ott ugyanaz a színész volt végig, de sminkkel és maszkkal fokozatosan öregítettek rajta. Aztán ott van Daemon, Criston Cole, Rhaenys és Corlys Velaryon akik 20 év alatt szinte semmit nem öregedtek. Daemonnál próbálkoztak más-más parókákkal jelezni az idő múlását, de a másik háromnál még erre se vették a fáradtságot, így ők mint valami halhatatlan lények 20 év alatt teszem azt semmit sem változtak. Amitől szerintem tisztára nevetségesen néztek ki a többiek mellett, akiken látszott valahogy az idő múlása. Úgy tűnik, mintha a készítők elfeledkeztek volna róluk, hogy talán őket is öregíteni kellene valahogy.

Aztán nem szeretném kihagyni Rhaenyra és Alicent "barátokból ellenségek" kapcsolatának bemutatását az évad során. Szerintem ez egy remek ötlet volt és nagyon jól működhetett volna, ha valahogy jobban és alaposabban kidolgozzák. Mert amit végül kaptunk az kicsit nevetséges, de inkább csak röhejes a maga a módján. Ha olyan nagy barátnők voltak korábban, akkor Alicent komolyan csak azért képes volt "öri-harit" fogadni, mert Rhaenyra egyszer hazudott neki? Jó, értem én, hogy nem volt szép dolog hazudni, de komolyan egy kis hazugság miatt képes volt teljesen a nagy barátnője ellen fordulni és rögtön örök haragot kiáltani felé? És ha már itt tartunk, akkor igenis Alicent volt az, aki elkezdte a hátba szúrást, amikor minden szó nélkül és anélkül, hogy azt megbeszélte volna Rhaenyra-val, hozzáment annak az apjához. Amiért ugyebár Rhaenyra később megbocsátott neki, szóval eztán Alicentnek egy rossz szava se lehetett volna semmire. Tényleg jó ötlet lehetett volna ez a "barátokból ellenségek" dolog, csak itt irtó bénán lett felvezetve.


A következő amit nem értek, és amivel nem tudok sehogy se megbarátkozni, hogy miért kellett a Velaryon ház tagjait "lebarnítani". Nem, nem vagyok rasszista, és mindenki felé nagyon is elfogadó vagyok, béke, szeretet és miegymás, mielőtt bárki nekem ugrana emiatt. Csak fel nem tudom fogni, hogy ha egy könyvben egy adott karakter le van írva valahogy, akkor azt miért nem lehet a sorozatban ugyanúgy megcsinálni? Gyűlölöm ezt a mai trendet, hogy rengeteg könyves karaktert a filmben vagy a sorozatban teljesen máshogy ábrázolnak. Sőt engem nem csak az zavar, ha más bőrszínük lesz, hanem az is, ha csak más a hajszínük vagy a szemszínük. És azt már meg sem említem, hogy a Velaryonok sötétbarna bőréhez mennyire röhejesen festett az ezüst hajuk. Kövezzetek meg, de egyszerűen képtelen vagyok ezzel a mai túltolt és erőltetett trenddel megbékélni, és szerintem sosem fogok.

Na, de hogy azért valami jót is mondjak, azért összességében igenis tetszett az első évad az eddig felsorolt hibái ellenére. Felvezetőnek megfelelt, és aztán a második évadtól indulhat a valódi harc, mert amit eddig láttunk, az semmi se volt az ezután következőkhöz képest. Rhaenyra remek központi karakter, az ő karaktere és karakterfejlődése lett talán a legjobban ábrázolva az évad folyamán, ami mondjuk nem meglepő, hisz kvázi kinevezhetjük főszereplőnek is akár. Mellette másik nagy kedvencem Daemon, szerintem ezzel senkit nem leptem meg. Daemon szempontjából van egy kis hiányérzetem, mert talán az ő  karakterén lehetett volna még kicsi mélyíteni, de erre van még idő a folytatásban.


Ha oldalt kellene választanom, akkor számomra nem kérdés, hogy a Feketékkel lennék, hisz Rhaenyra a jogos királynő, ez nem vitás, a Zöldek a trónbitorlók és az árulók. Hovatovább az se segít a dolgon, hogy a Fekete csapatban sokkal érdekesebb és szerethetőbb karakterek sorakoznak fel, hisz Rhaenyra és Daemon mellett ott vannak még Rhaenyra fiai és a Valeryonok. Ezzel ellentétben a Zöldek csapatában olyan irritáló és "ütnivaló" karakterek sorakoznak egymás mellett, mint Otto Hightower, Criston Cole, a Lannister testvérek vagy épp idősebb Aegon. Na jó, Aegon annyira nem idegesítő, ő inkább valamiféle comic-relief karakternek tekinthető a maga módján. Szegény nem tehet róla, hogy királyt csinálnak belőle, miközben ő a háta közepére se kívánja a koronát és az ezzel járó felelősséget. A Zöldek közül Aemond az egyetlen, aki nem egy rakás szerencsétlenség, de ő meg majdnem olyan hataloméhes és pszichopata, mint maga Daemon, szóval olyan mintha Daemon karakterének koppintása lenne csak épp fiatalabb kiadásban. Érdekes ellenpólusai lehetnek egymásnak a folytatásban.

Összességében nekem tetszett az első évad a hibái ellenére, főleg ha figyelembe vesszük hogy eztán nem lesz több időugrás és színészváltás, így ezeken legalább már túl vagyunk. Imádtam a sok-sok sárkányt, jó volt látni ezt a "sárkánydömpinget" és hogy némelyik kiemeltebb szerepet is kapott a történet során. Az első évad felvezetőnek elment a grandiózusabb folytatáshoz, csak kár hogy két évet kell várni a második évadra. Én mindenesetre nagyon várom.
Értékelés: 10/7

Előzetes:

2022. márc. 26.

Karen M. McManus: Lehull a lepel (Lehull a lepel 1.)

Fülszöveg:
Ebben ​a magával ragadó, lerakhatatlan történetben megtudhatjuk, mi történik akkor, amikor öt idegen együtt sétál be egy terembe, de csak négyen jönnek ki élve onnan. Figyelj nagyon, és talán sikerül megoldanod a rejtélyt. Hétfő délután a Bayview gimi öt diákja büntetését tölti egy osztályteremben. Bronwyn, az ész, a Yale-re készül, és soha nem szegi meg a szabályokat. Addy, a 
szépség, a tökéletes bálkirálynő megtestesítője. Nate, a bűnöző, most feltételes szabadlábon van dílerkedés miatt. Cooper, a sportoló, bajnok baseball játékos. És Simon, a különc, a Bayview gimi hírhedt pletykarovatának szerkesztője. Csakhogy Simon nem éli túl a büntetést. Mielőtt még kijöhetnének a teremből, Simon meghal. A nyomozók szándékosságot sejtenek a halál körül. Simon hétfőn halt meg, keddre viszont pletykaáradatot tervezett nyilvánosságra hozni legismertebb osztálytársairól. Ezzel pedig mind a négyüket a gyilkosság gyanúsítottaivá teszi. Vagy az is lehet, hogy mindannyian egy szabadon portyázó gyilkos bűnbakjai? Mert mindenkinek vannak titkai, nem igaz? De vajon milyen messzire mennél el, hogy ne lepleződj le?

Én tényleg nagy reményekkel álltam neki ennek a könyvnek és tényleg szeretni akartam, mert nagyon érdekes történetet írt le a fülszöveg. Gondoltam mi lehetne izgalmasabb egy kis nyomozásnál, főleg ha érdekes és komplex karaktereket kapunk mellé. Mellesleg imádom a Breakfast Club (Nulladik óra) című tini filmet, ez a könyv pedig tisztára olyan, mintha annak lenne az újragondolása valamilyen szinten. Tehát minden adott lehetett volna ahhoz, hogy nagy kedvenc legyen számomra a könyv, de sajnos nem lett az. Mondom miért.

Persze a legfontosabb az volt számomra, hogy mi lesz a rejtély megoldása a végén, és mondanom sem kell, hogy ebben csalódtam a legnagyobbat. Ha pontos akarok lenni nem is a rejtély megoldása a problémám, mert azt még valamilyen szinten jónak gondolom, inkább a rejtély mögötti "kérdések" azok, amiket nem tudok hova tenni. Lássuk akkor. Tehát Simon öngyilkos lett és direkt akarta gyanúba keverni a négy másikat, hogy ezzel szívassa meg őket csak mert..... *hatásszünet*.... mert szerinte mindannyian valami "rosszat" tettek ellene a múltban. A "rossz" persze annyiban kimerül, hogy például egy lány nem Simonnal, hanem egy másik fiúval jött össze, vagy hogy elfelejtették meghívni egy iskolai versenyre meg ehhez hasonlók.

Mikor kiderültek ezek a mögöttes okok én csak pislogva fogtam a fejem, hogy ez most komoly? Nem akarok gonosz lenni, de ezek olyan pitiáner ügyek, hogy nem értem mi járt az írónő fejében, mikor kitalálta ezeket a mögöttes magyarázatokat. Én azt hittem, hogy szegény Simont totálisan "kicsinálták", mint mondjuk Hanna-t a 13 okom volt könyvben, és ha mondjuk hasonló dolgok történtek volna Simonnal, mint ott Hanna-val, akkor valamilyen szinten jogos lett volna a bosszúja, ha úgy vesszük. Ehelyett Simon olyan pitiáner ügyek miatt akarta tönkre tenni a négy másik életét, hogy egyszerűen nem tudtam komolyan venni.

Jó, az mondjuk teljesen nyilvánvaló, hogy Simon nem volt teljesen normális, és azt sem értem, hogy a fiú halála után, miért pont rögtön a négy másikat kezdték egy gyilkossággal gyanúsítani. A cikkek miatt? Ez hülyeség, mert Simon nem csak négyükről írt " durva leleplező" cikkeket, hanem nagyjából az egész iskoláról. Ha négyük közül ölte volna meg valaki, akkor miért pont akkor csinálta volna, amikor közösen vannak iskola utáni elzáráson? Hogy magát is gyanúba keverje? Azt meg sem említem, hogy a rendőrség totál nulla IQ-val folytatta le a nyomozást, és helyettük a tiniknek kellett kibogoznia a szálakat. Olyan teljesen nyilvánvaló dolgokra ők jöttek rá, minthogy fel kellene törni Simon blogját és megnézni, hogy oda ki, mit és mikor írogatott vagy hogy Simon milyen oldalakat olvasgatott és akkor egyből rájöhettek volna, hogy Simon totál kattant volna és hogy semmi sem az, aminek tűnt.

A másik amivel problémám volt a lapos és egysíkú karakterek. Még maguk a szereplők is kimondják a könyvben, hogy mindannyian a tini filmek karaktereinek klisés megtestesítői, és te jó ég mennyire azok! Félreértés ne essék, tudom én hogy már mindent láttuk sokszor és szinte lehetetlen újat mutatni, és alapjáraton nem az a baj, hogy klisések a karakterek. Hanem az, hogy ennek ellenére nem kaptak mélységet, nem lettek úgy megírva, hogy ne zavarjon az, hogy mindannyian egy kliséhalomból építkeznek.

Bronwyn, Addy, Cooper és Nate

Talán ha ki kellene emelnem a két jobban sikerült karaktert, akkor Coopert és Addy-t mondanám, de őket is csak azért, mert az ő saját történetszáluk érdekesebbre sikerült, mint a másik kettőé. Cooper a saját önelfogadása útját járja végig, miközben próbálja levetkőzni a félelmét, hogy mi lesz vele, a családjával és a sportolói karrierjével, ha kiderül, hogy meleg. Addy pedig habár külső nyomásra, de rájön, hogy az élet, amit addig élt, nem is olyan jó, mint hitte, és hogy igenis több van benne egy szőke cicababánál, és hogy nincs szüksége senkire, de főleg férfira nem ahhoz, hogy boldogulni tudjon az életben. Addy átalakulását és karakterfejlődését volt a legjobb végig követni, nekem ő lett a kedvenc karakterem.

Nate és Bronwyn alapjáraton jó kis karakterek lehettek volna, mert mindkettőben megvolt a potenciál, de annyira nem tudtam őket komolyan venni, mikor az összes káosz közepette ők csak azzal voltak elfoglalva, hogy mennyire egymásra vannak gerjedve, holott alapjáraton most kezdték el csak egymást megismerni valójában. Pár nap alatt totálisan egymásra kattannak és utána lejátszanak egy Rómeó és Júlia típusú szerelmi nyavalygást, amitől a végére a hajamat téptem, mert én nem ilyesmiről akartam volna olvasni egy elvileg rejtélyközpontú, nyomozásról szóló könyvben. Nem a szerelmi szál a gond, hanem az, hogy túl nagy hangsúlyt kapott, és a szerelmi nyavalygáson túl néha mellékesen az eszükbe jutott, hogy ja őket épp gyilkossággal gyanúsítják.

Minden adott lehetett volna ahhoz, hogy egy jó kis történet kerekedjen ebből, mert az alap ötlet szerintem remek. Csak sajnos béna és random magyarázatokat kaptunk a végén a rejtély megoldására, és tele volt rakva logikai bakikkal a könyv, amik mellett nem tudtam szó nélkül elmenni. A négy főszereplőnk egy kliséhalmaz, akik ennek ellenére lehettek volna érdekes karakterek, ha kapnak némi komplexitást, de itt sajnos ez csak részben valósult meg. Addy lett a kedvencem, talán ő a legjobban sikerült karakter, ha választani kell. Sajnálom, mert sokkal jobb könyvet vártam, mint amit kaptam, és ezek után nem is tudom, hogy meg merjem-e nézni a sorozatot, amit a könyvből készítettek. Talán adok neki egy esélyt, talán ott többet kihoznak a történetből és a karakterekből, mint itt.
Ui1: Ha valaki megmagyarázza nekem a béna magyar címet, annak megköszönném. Miért nem volt az jó címnek, hogy "Egyikünk hazudik"???
Ui2: Most komolyan lesz a könyvnek folytatása? És miről fog szólni, ha egyszer ez egy lezárt történet? Miért kell mindent erőltetve folytatni???

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3

2022. márc. 6.

Holly Black: A semmi királynője (A levegő népe 3.)

Fülszöveg:
A ​hatalmat sokkal könnyebb megragadni, mint megtartani. Jude alaposan megtanulta ezt a leckét, amikor mérhetetlen hatalomért cserébe lemondott a gonosz király, Cardan feletti uralmáról.
Tündérfölde száműzött halandó királynéjaként elveszettnek érzi magát, a semmi királynőjének. Ám megfogadja, hogy mindent visszaszerez, amit elvettek tőle. Az esély kétszínű ikertestvére, a szintén halandó Taryn képében érkezik meg, akinek az élete veszélybe kerül.
Jude kénytelen vállalni a kockázatot, és visszatérni a veszedelmes tündérudvarba, valamint szembenézni a Cardan iránti érzéseivel, hogy megmentse a nővére életét. Csakhogy sok minden megváltozott Elfhonban a távozása óta. Háború közeleg. Jude beférkőzik az ellenséges tábor mélyére, és ő maga is belekeveredik a véres politikai csatározásba.
Amikor egy eddig szunnyadó, ám igen erős átok elszabadul, pánik söpör végig a vidéken, és Jude választani kényszerül a becsvágya és az embersége között…

Nagy meglepetésemre rögtön beleszerettem a trilógia első részébe, és szerencsére a második rész se okozott csalódást. Izgatottan vártam mi fog történni az utolsó részben, és most hogy befejeztem, kicsit felemás érzéseim vannak vele kapcsolatban. Nem azt mondom, hogy rossz lett volna, mert kiolvastam alig egy-két nap alatt, hanem inkább úgy fogalmaznék, hogy nem teljesen voltam elégedett azzal, ahogy a történet és a karakterek sorsa alakult.

A pozitív dolgok közé tartozik mindenképp, hogy a történet még mindig olvastatja magát. Black tud írni az holt biztos, szinte le se tudtam tenni, mert mindig érdekelt mi fog történni a következő fejezetben. Még jobban "komolyodott" a történet és most már tényleg kitört a háború, csak nem épp az, amire korábban számítottunk. Bár gondolhattam volna, hogy a végső nagy ellenfél nem a tengeri birodalom lesz, hanem inkább Madoc és a hatalomvágya. És Madoc igenis erős és agyafúrt ellenfél volt, tényleg ő kellett ide, mert így még izgalmasabbá tette a történetet.

Madoc

Jude és Madoc kapcsolata nagyon bonyolult és szerintem néha ők maguk sem tudják, hogy ők most egy oldalon állnak vagy épp ellenségek. Mert lássuk be, hogy igenis Madoc az oka mindannak a rossznak, ami Jude-al és a testvéreivel történt gyerekkoruk óta, miatta kerültek a tündérek földjére, miatta lett olyan az életük amilyen. És habár ezért haragudniuk kellene rá, de azért tudjuk, hogy Jude és Taryn akkor se tudna már normális emberként a földön élni, ha akarnának. Ők pedig nem akarnak, főleg Jude, aki a hatalom megszállottja lett eközben. Tehát Madoc volt az, aki végül is olyanná formálta Jude-t, amilyen lett.

És Madoc igenis megszerette az ikreket, annak ellenére, hogy nem ők az igazi vérszerinti gyermekei. Kicsit keserédes ez az egész, mert van egy mondat, ami tökéletesen kifejezi Jude és Madoc kapcsolatát és hogy Jude miért őrlődik magában azon, hogy kellene viszonyulnia Madochoz. "Végigmérem a vörössapkást, aki felnevelt, aki egyszerre apám és az apám gyilkosa." - Nagyon tetszett ez a megfogalmazás, mert tökéletesen igaz, és épp ezért szomorú valamilyen szinten. Persze Madoc jól kinevelte Jude-t, és a lány hasonlított rá a leginkább a három testvér közül, épp ezért lettek aztán izgalmas ellenfelei egymásnak.

Cardan és Jude

Az alapok megvoltak ahhoz, hogy a harmadik rész olyan jól sikerüljön, mint az első kettő, de nekem néhány dolog sajnos nem tetszett benne. Egyrészt értem én, hogy most a háború volt a középpontban, de így a harmadik részre valamivel több romantikázást vártam volna Cardan és Jude között. Jó, az elején még Jude haragudott rá az átverés miatt, de utána azért valamivel többet lehetettek volna együtt. Igazából értem miért nem volt erre lehetőség, mert Jude mindig a kalandok sűrűjében keveredett és Cardan oda nem mehetett utána, de azért valamivel több interakció közöttük jót tett volna a lelkemnek.

A másik amit nem tudok hova tenni, hogy miért kellett a végére ez a "Cardan kígyóvá változik és meg kell törni az átkot" dolog, főleg, hogy alig pár oldal alatt Jude megtöri az átkot és minden  marad a régiben. Félreértés ne essék nem ezzel a történetszállal van igazából a gondom, hanem azzal, hogy a legvégére lett odabökve, és akkor is iszonyat hamar megoldották a dolgot, így kicsit olyan feleslegesen súlytalanul lógott a levegőben ez a történetszál. Mintha az írónő csak azért rakta volna bele, hogy legyen plusz pár oldal, mert valamivel nyújtani kell a könyv hosszúságát. Ha nagyobb bonyodalmak lesznek belőle, ha esetleg nehezebb megtörni az átkot vagy mondjuk nem a háború közepén történik mindez, akkor nem lógott volna ki annyira a történetből. Mondjuk ezzel lehet csak nekem volt bajom.

A harmadik, amit nem értettem, hogy Locke-t miért kellett ilyen váratlanul és random módon kiölni a történetből. Nem mintha nem érdemelte volna meg, mert igen, csak olyan furán lett lezárva a karakter sorsa, hogy elsőnek azt hittem, ez is csak valami játszma vagy átverés, vagy nem tudom. A másik meg, hogy kicsit túl hihetetlen volt Taryn-től, hogy pont ő volt az, aki megölte a férjét, mikor idáig totálisan bele volt zúgva. Nem tudom, nekem ez nagyon karakteridegen lépés volt Taryn-tól, mintha az írónő csak azért találta volna ki mindezt, hogy Jude-nek legyen oka visszamenni Tündérföldére, és aztán beinduljanak az események. Olyan erőltetettnek tűnt számomra ez az egész.

Jude és Cardan

Nem szeretnék elfeledkezni a lezárásról sem, mert számomra kicsit lagymatag lett, olyan meseszerű, ha őszinte akarok lenni. Persze, értem én, hogy ez egy mesés alapokra helyett ifjúsági könyv, és nagyon véres nem lehet a vége, de kérem szépen háború volt, és szinte mindenki túlélte a dolgot komolyabb sérülések nélkül. És Jude pedig megbocsát Madoc-nak ahelyett, hogy mondjuk kivégeztette volna. Komolyan azt hittem, hogy az lesz a vége, hogy Jude kivégezteti Madoc-ot mindazért amit vele és Tündérfölde ellen tett, és szerintem ez lett volna a tökéletes lezárás, mert ezzel Jude végre lezárhatja a múltját és Madoc is megkapja, amit megérdemelt volna. Ez lett volna a Jude karakteréhez illő lépés, és szerintem senki se tiltakozott volna ellene.

Felemás érzéseim vannak a trilógia utolsó részéről, mert ha összességében nézem, akkor ez is tetszett, mint az előző részek, de ha jobban megvizsgálom a történetet, akkor találnék olyan mozzanatokat, amik nekem nem jöttek be, és amiket én máshogy alakítottam volna. Black viszont még mindig tud írni, nagyon könnyed és olvasható a stílusa, könnyen lehet vele haladni és izgalmasan felépített a történet. Csakis azért van bennem némi hiányérzet vagy csalódottság, mert néhány történetszálat szerintem máshogy kellett volna alakítani, és akkor valahogy reálisabb és izgalmasabb lett volna a lezárás. Mindenesetre örültem, hogy megismerkedhettem a trilógiával, nagy kedvencem lett.

További információk a könyvről:
Étékelés: 5/4

2022. febr. 25.

Holly Black: A gonosz király (A levegő népe 2.)

Fülszöveg:
Elég erősnek kell lenned, hogy fáradhatatlanul újra és újra lesújts.
Az első lecke az, hogy erősödj meg.
Miután kiderült a döbbenetes tény, miszerint Oak Tündérfölde örököse, Jude-nak meg kell védenie az öccsét. Ennek érdekében magához láncolta a gonosz királyt, Cardant, akit a háttérből irányít. Tündérfölde folyamatosan változó politikai szövetségei között még akkor is nehéz lenne lavíroznia, ha Cardan mindenben engedelmeskedne neki. Csakhogy a király mindent megtesz annak érdekében, hogy  megszégyenítse Jude-ot, és aláássa a hatalmát, hiába nyűgözi le továbbra is a lány.
Amikor egyértelművé válik, hogy egy Jude-hoz közeli személy el akarja őt árulni, és ezáltal veszélybe sodorná nemcsak a saját, hanem az összes szerette életét, Jude kénytelen az áruló után nyomozni – miközben a Cardan iránt érzett bonyolult érzelmeivel is viaskodik –, hogy halandóként magánál tarthassa a hatalmat a tündérvilágban.
Azt hallottam, a halandók szerelme nagyon hasonlít a félelemre.

Imádtam az első részt, igazán kellemes és üdítő olvasmány volt, mikor a legkevésbé számítottam volna rá. Rögtön utána másnap nekiestem a folytatásnak bízva abban, hogy nem fogok csalódni. Szerencsére nem így lett, és nem túlzás azt állítani, hogy a trilógia második része még inkább magával ragadott, mint az első. A trilógiák középső részei az esetek többségében inkább csak "húzórészek", amelyek megágyaznak a nagy grandiózus lezáráshoz, de itt most nem éreztem hogy így lenne, ami szintén plusz pont.

Jude és Cardan hatalmi és szerelmi játszmája tovább folytatódik, és a tét sokkal nagyobb mint korábban bármikor. A korábbi "gyerekes" és "szinte tét nélküli" szívatások és harcok már a múlté, sokkal nagyobb tétben játszanak tovább, de nem csak ők, hanem a körülöttük lévők szintén. Jude olyan helyzetben találja magát, amiben sosem hitte volna, hogy lenni fog, ám mivel remekül játszotta a lapjait, most végre ő döntheti el mi legyen Tündérfölde és az ott élők sorsa.

Jude és Cardan

Egy remekül végrehajtott átveréssel Cardan fejére tetette a koronát, így Cardant bábként irányítva gyakorlatilag Jude irányítja az egész birodalmat. Az persze más kérdés, hogy Cardan sosem akart nagy tündérkirály lenni és nem igazán akar az uralkodással és az azzal járó nehézségekkel foglalkozni, így minden alkalmat megragad, hogy Jude-al szembemenjen és megnehezítse a lány életét. Persze nincs könnyű dolga, mert a korábbi varázslat miatt még mindig kénytelen Jude-nak engedelmeskedni, habár azért találékonyan megtalálja a kiskapukat, hogy ellenkezhessen vele.

Egyszerűen imádom a Jude és Cardan közötti dinamikát, mert sosem lehet tudni, hogy most épp szerelmesen olvadozva egymás karjaiba omlanak vagy éppen alattomos módon próbálnak a másiknak keresztbe tenni. Persze mindkettejüknek meg van a gyenge pontja amit a másik igenis jól ismer. Cardan gyenge pontja maga Jude, míg Jude gyenge pontja főképp a hatalom iránti vágya és megszállottsága, így főként ezekkel manipulálják egymást. Az első rész végén Jude verte át zseniálisan Cardant és alakította a dolgokat a saját kénye-kedve szerint, most pedig Cardan verte át Jude-t, már ha átverte egyáltalán, mert ezt még én magam se tudom eldönteni.

Jude, Cardan, Nicasia, Locke és Taryn

Már nem csak Cardan és Jude polgárháborúzik egymás ellen, hanem kezd igazi háború felé sodródni Tündérfölde, amivel nagyobb tétet kapott a sztori. Jó ötlet volt, hogy komolyabb gondok is megjelentek a két főszereplő civakodásán túl, bár azért lehetett volna nagyobb hangsúlyt fektetni az egyéb összeesküvésekre és árulásokra. Cardan utolsó megmaradt testvére Balekin se húzta sokáig, pedig azt hittem, hogy nagyobb szerepet kap, bár azért valamilyen szinten várható volt, hogy őt is eléri a végzete.

Valahogy most a többi karakter olyan laposra sikeredett, és senki nem hagyott bennem mély nyomokat, pedig az első részben sokukat szerettem. Nicasia például nem értem miért pont  most jött rá, hogy ő szereti Cardant, mikor korábban gyakorlatilag semmi nem volt köztük. Taryn és Locke igazán megérdemlik egymást, és remélem érzitek az iróniát a szavaimba, mert ez a két karakter idegesített most a legjobban. Locke amúgy egy irritáló fajankó, aki mindig csak kavarja maga körül azt a bizonyos dolgot, nem is értem Taryn mit eszik rajta. És Taryn... ő pedig nem értem miért árulta el a saját testvérét, mikor úgy tűnt, hogy végre kezdik egymást megérteni Jude-al és végre helyrejöhet a kapcsolatuk. Madoc az egyetlen, aki hozta, amit vártam tőle, és sajnos még mindig nem egy a céljuk Jude-al, így apa és lánya valahogy most is folyton szembekerül egymással. De persze nem kell őket félteni, tudják hogy kezeljék egymást.

Kaptunk egy újabb izgalmas és csavaros történetet, ami emelte a tétet, és sokkal komolyabbá tette a harcot bárki szemszögéből is nézzük. Cardan és Jude immár hivatalosan csatlakoztak a kedvenc könyves párosaim előkelő sorához, mert nagyon bejön a köztük lévő érdekes és folyamatosan változó dinamika. Sajnos a mellékszereplők nagy része kissé unszimpatikus lett ebben a részben, mintha az írónő velük nem nagyon tudott volna mit kezdeni, így vagy baromságokat csináltak vagy háttérbe szorultak, talán ez az egyetlen negatívum, amit a második könyvről tudnák mondani. Mindenesetre nem várok sokáig, hanem rávetem magam a lezárásra, mert tudnom kell mi lesz az utolsó részben.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5

2022. febr. 20.

Holly Black: A kegyetlen herceg (A levegő népe 1.)

Fülszöveg:
Persze hogy olyan akarok lenni, mint ők. Gyönyörűek, égi tűzben kovácsolt pengék. Örökké élnek. És Cardan közülük a leglenyűgözőbb. Őt gyűlölöm legjobban. Annyira gyűlölöm, hogy néha még levegőt venni is elfelejtek, amikor őt nézem.
Egy szörnyű reggelen Jude és a nővérei végignézik, ahogy lemészárolják a szüleiket. A félelmetes gyilkos mindhárom lányt elrabolja, és Tündérföldére, a nagykirály udvarába viszi. Jude-ot csúfolják és kínozzák a halandósága miatt, és hamarosan rádöbben, ahhoz, hogy életben maradjon ebben a kiszámíthatatlan, veszélyes új világban, éppolyan okosnak, agyafúrtnak és hamisnak kell lennie, mint maguknak a tündéreknek. Csakhogy a hatalomhoz vezető lépcsőfokokat sötét árnyak és árulás lengi körbe. Ráadásul szembe kell néznie a dühítő, arrogáns, ám karizmatikus Cardan herceggel. A lehető legóvatosabban kell eljárnia.

Megmondom őszintén régóta halogattam ezt a trilógiát, mert valahogy nem voltam olyan tipikus ifjúsági könyves hangulatban, és valahogy minden más érdekesebbnek tűnt nála. Most akadt az első rész újra a kezeim közé és teljes tudatlanságban nekikezdtem, hogy aztán annyira elmerüljek benne, hogy mindössze pár óra leforgása alatt be is fejezzem. És nekem ez most iszonyatosan bejött, eszembe juttatta a régi nagy ifjúsági kedvenceket és hogy miért szeretem annyira az ilyen műfajú könyveket.

Nagyon olvasmányos a könyv stílusa és pörög a történet ezerrel, amire mondjuk nem értem miért nem számítottam, hiszen Holly Black másik könyvsorozata, az Átokvetők, szintén nagy kedvencem. Tudom én, hogy Black jó könyveket képes írni, így számíthattam volna rá, hogy ez a sorozata is rögtön kedvenc lesz. Főleg ha így folytatja tovább és nem rontja el a történetet. Pedig ha úgy vesszük akkor semmi újdonságot nem mutat a sztori, sok mindent láttunk már belőle korábban hasonló stílusban és fordulatokkal, de itt is működik a dolog.

Jude és családja, balról: Taryn, Vivienne, Madoc, Oak, Orianna és Jude

Örültem neki, hogy egy kemény és kissé ridegen számító főhőst kaptunk, mert mostanában a "nebántsvirág" jókislány karakterektől a falra tudok mászni. Jude nem is állhatna távolabb a jókislány szereptől, amire ugyebár meg van minden oka, hisz ha azt nézzük, akkor sok rossz dolog történt vele és érthető, hogy első nekiindulásra csak meg akarja magát védeni, majd pedig olyan hatalmi játszmákba keveredik, amiből aztán akkor se tudna könnyen kiszállni, ha akarna. Jude pedig egyáltalán nem akar kiszállni, hanem beleveti magát a politikai és hatalmi játszmákba minden erejével és eszével.

Mindez azért nagy szó, mert halandó emberként kell boldogulnia a felséges és csodás tündérek között, akik lenézik, akik gúnyolják és akik semmire se tartják őt. Jude pedig helytáll a játszmában, sőt elég jól elnavigál a játszmák tengerében. Másik aminek örültem, hogy Jude kapott egy ikertestvért Taryn személyében, aki mintegy "jobbik én" tükörképként jelenik meg Jude-al párhuzamban. Persze Taryn se olyan ártatlan, mint amilyennek tűnik, mert azért ott lapul az elejétől közöttük az ikertestvérekre jellemző rivalizálás és versengés, de mégis csak finomabb és egyszerűbb karakter, mint a húga. Taryn egészen más módszert választott a tündérföldre való beilleszkedésre, hisz inkább alkalmazkodva és meglapulva igyekszik beilleszkedni, hátha elfogadják így őt, míg vele szemben Jude a nyílt támadás és az ellenállás módszerét választotta.

Nagyon tetszett a Jude és Cardan közötti ellenségekből-szövetségesek (és gondolom majd szeretők, ha így folytatják) történetszál, úgy forrt közöttük a levegő, hogy néha már sistergett a lapokon. Ők ketten komolyan az elejétől a végéig folyton veszekedtek, alázták, szívatták, bántották és igyekeztek átverni egymást, hogy csak kapkodtam a fejem, hogy mivel mennek már neki megint a másiknak. Próbáltak a másik fölébe kerekedni és végig dominenciaharcot vívtak, és hol az egyik, hol a másik győzött, de a győzelem aztán sosem tartott sokáig, mert érkezett a visszavágás. Most úgy tűnik, hogy Jude kerekedett Cardan fölé, várom, hogy a folytatásban, hogy fog fölötte "uralkodni" és azt is, hogy Cardan hogyan próbál majd szabadulni. Mert az biztos, hogy nem fogja hagyni, hogy Jude dróton rángassa sokáig.

Jude és Cardan

Ismét bebizonyosodott, hogy a tündérek világában és főleg a tündér királyi udvarban nem unalmas az élet, mert itt bárki bármi megtenne a hatalom és a korona megszerzése érdekében. Olyan karakterek hullottak el, akikre nem számítottam volna, de így legalább volt tétje a dolognak és nem csak "lötyögött" a történet mindenféle dráma nélkül. Bár annak örültem volna, ha a hercegek többet szerepelnek, mert mindegyik érdekesnek tűnt a maga módján, de azért nem tudok panaszkodni, mert a könyv vége olyan függővéggel zárul, ami miatt nyomban érdekel a folytatása és biztosan hamarosan neki is kezdek.

Jude és a nevelőapja, Madoc közötti fura apa-lánya kapcsolat is tetszett, főleg annak fényében, ha azt nézzük, hogy Madoc volt az, aki lemészárolta Jude és testvérei igazi szüleit. Jude nem mintha szántszándékkal és önként, de felnőtt korára elég sok mindenben kezdett hasonlítani Madocra annak ellenére, hogy nem az igazi apja volt a férfi. Sőt, ha úgy vesszük sokkal szorosabb apa-lánya kapcsolat alakult ki közöttük, mint Madoc és az igazi lánya, Vivi között, Madic pedig valamilyen szinte büszke is arra, hogy Jude milyen erős és kemény emberré vált, még akkor is, mikor ellenkező érdekeik miatt egymásnak kellett feszülniük.

Igazi vérbeli ifjúsági fantasy sorozat első része A kegyetlen herceg, ami nekem annyira bejött, hogy alig pár óra alatt kiolvastam és igyekszem mihamarabb a folytatást a kezembe venni. Egy fordulatos és ármányokkal és árulásokkal teli történet bevezető része, amiből annyi mindent ki lehetne majd hozni, hogy remélem később se kell benne csalódnom. Kíváncsi vagyok Jude hogyan evickél tovább a hatalom tengerén, bízom benne, hogy sok-sok izgalom vár rám a folytatásban.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5

2022. jan. 3.

Sarah J. Maas: Föld és vér háza (Crescent city 1.)

Fülszöveg:
A félig tündér, félig ember Bryce Quinlan imádja az életét. Minden estét bulizással tölt, és eltökélte, hogy kiélvezi mindazt, amit Lunathion – azaz Crescent City – nyújthat. Csakhogy egy kegyetlen gyilkosság alapjaiban rendíti meg a várost, és Bryce világa darabokra hullik.
Két évvel később Bryce még mindig a város legismertebb szórakozóhelyeit járja, immár a feledés reményében, ám hirtelen folytatódnak a gyilkosságok. A hírhedt bukott angyalt, Hunt Athalart megbízzák, hogy figyelje minden lépését, és Bryce rájön, többé nem menekülhet a feledésbe.
Bryce és Hunt igyekszik kideríteni az igazságot – és feldolgozni saját múltjuk szörnyűségeit. A megbolygatott szálak a város legsötétebb részein és a háborúban álló kontinenseken keresztül egyenesen a pokol bugyraiba vezetnek, ahol az évezredek óta szunnyadó erők most ébredezni kezdenek…

Csakúgy, mint mások én is hatalmas elvárásokkal kezdtem neki Sarah J. Maas új könyvsorozata első részének, a Föld és vér házának. Nem néztem utána a történetnek, szimplán csak a fülszöveget olvastam el, hogy tudjam, mire számítsak. A hatalmas elvárásaimat nem minden téren sikerült megugrani, de nyugodtan kijelenthetem, hogy egy egész korrekt könyvet sikerült összehoznia.

Örültem neki, hogy most egy felnőtt urban fantasy történetet kaptam, mert két ifjúsági könyvsorozat után igazán ideje volt némileg más oldalról megközelíteni a dolgokat. Viszont nem akarok hazudni, annyira azért nem éreztem „felnőttesebbnek” a történetet, mint ahogy azt szerettem volna. Számomra attól nem lesz felnőtt urban fantasy egy könyv, hogy nyíltabban és gyakrabban káromkodnak benne, és hogy több erotikát pakolnak a sztoriba. Értem én az írónő próbálkozását, de ha őszinte akarok lenni, ha kivennénk a sok káromkodást, meg az erotikát, akkor simán elmenne egy ifjúsági könyvnek. Valahogy élesebb stílusváltást és több komolyabb témát vártam.

A másik, amiért kicsit keserű szájízzel írom most ezeket a sorokat, hogy így a harmadik könyvsorozat idejére várnék némi megújulást, várnék valami vérfrissítést, várnám, hogy ne önmagát ismételgesse újra és újra. Hisz ismét megtalálhatóak a legfontosabb Maas "motívumok", mert nekem senki se mondja, hogy nem ugyanazt kaptuk ismét kiindulópontnak. Megint egy átlagos(nak tűnő) lány áll a történet középpontjában, akit mindenki lenéz, és akit senki se vesz komolyan, hogy aztán a végére kiderüljön, hogy igenis különleges és ő minden probléma megoldásának a kulcsa. Aztán ott a kemény férfi harcos vele szemben, akivel az elején nem szimpatikusak egymásnak, hogy aztán mégis összejöjjenek és végül az a bizonyos férfi elárulja a főszereplőnket, aki ezért kiábrándul belőle és végül valaki más mellett köt ki.

Aztán ne feledjük el, hogy az első részben mindig meghal valaki, aki nagyon fontos a főszereplőknek, és ez a későbbi események egyik fő mozgatórugója. És sorolhatnám tovább a könyv egyes elemeit és történetszálait, amelyeket szinte művi pontossággal tudnék a korábbi két könyvsorozat történetszálaihoz illeszteni. Egyértelmű tehát, hogy Maas ismétli önmagát, vagyis nagyon úgy tűnik, így az első rész alapján, ami nem feltétlen rossz dolog, főleg ha később javít ezen a hibán. Láttuk már, hogy egy közepes és kissé klisés kezdés után tud ő remek és komplex sztorit felépíteni (lásd Üvegtrón könyvsorozat), de láttuk az ellenkezőjét is, amikor egy remek kezdés végül unalomba és érdektelenségbe fulladt (lásd Tüskék és rózsák udvara könyvsorozat). Nagyon remélem itt az előbbi fog történni, mert igenis vannak jó dolgok ebben a könyvben, amikre lehetne építkezni.

Hunt és Bryce

Személy szerint imádom az urban fantasy könyvsorozatokat, (főleg a felnőtt urban fantasy-t), olvastam is sokfélét. A Föld és vér háza egy remek alapötletet vet fel, csak épp nem kapjuk meg a háttérvilág részletesebb bemutatását, sem a különféle fajok és lények alaposabb leírását. Nagyjából persze érthető, hogy ki kicsoda, ki kinek az ellensége, ki kit nem szívlel és ilyenek, de valahogy a világ kialakulásának és történelmének leírása igencsak hiányosra sikeredett. Nagyon bízom benne, hogy erről többet megtudunk a folytatásban.

Tetszett a fő nyomozási szál és az ahogy eljutottunk végül a nagy leleplezésig, és alaposan meglepődtem a „rossz fiú” kilétén, mert mindenkire tippeltem volna csak épp rá nem. Ezzel a nyomozós stílussal olyan Anita Blake-s beütést kapott a könyv csak persze némileg moderáltabb kiadásban. Az is tetszett, hogy habár kaptunk romantikus szálat Brye és Hunt között, mégse ezen volt a fő hangsúly, hanem a nyomozáson és azon, hogy Bryce hogyan szenved még mindig Danika elvesztése miatt, és hogy miként sikerül a végére túllépni a gyászon és a fájdalmon a barátnője elvesztése miatt. Jó, azt azért elismerem, hogy ez a „Szeretet mindent legyőz és blablabla…” kissé Disney-sen émelygős, de azért még abszolút megemészthető.

Mondjon bárki bármit, nekem nagyon bejött Bryce karaktere és annak kifejezetten örültem, hogy a főszereplő karaktere igencsak távol állt a korábbi két könyvsorozat főszereplőitől. A Tündérkrónikák Mackayla Lane karaktere óta tudjuk, hogy a mihaszna partizós (szőke) cicababák is lehetnek remek karakterek, és hogy az első benyomás nem minden. Hisz ha rossz dolgok történnek az emberrel, akkor bárki össze tudja szedni magát és megkomolyodni az élethez és annak nehézségeihez. Különösen tetszett, hogy Bryce gyakran rájátszott erre a róla mások szemében kialakult elég negatív előítéletre és épp ezt használta ki ellenük.

Bryce és Danika

Bryce-t tehát imádtam, nekem sokkal szimpatikusabb főszereplő, mint mondjuk Feyre valaha volt. Hunt-ot nem tudtam megkedvelni, számomra olyan semmilyen karakter lett és most igenis bízom benne, hogy Bryce nem mellette köt ki végül. Nála komolyan akárki jobb lenne, még a démon Aidas is, de tényleg. Apropó Aidas… csak engem érdekel valamiért különösen a karakter? Vajon mit akarhat Bryce-tól valójában? Szerintem sokkal fontosabb karakter lesz ő a folytatásban, én nagyon bízom benne. Ruhn lett a másik nagy kedvencem, szerintem ő a második legjobb karakter, és nem csak a Bryce-al való testvéri kapcsolata miatt. Kíváncsi vagyok, hogy alakul a testvérek kapcsolata a folytatásban, azért remélem nem negatív irányba, ahogy arra mindenki számítana a könyv végén kiderültek függvényében.

Nagy szívfájdalmam, hogy Danika halálával róla nem olvashatunk többet, és annak igazán örültem volna, ha mondjuk több „visszaemlékezés” van róla vagy a Bryce-al közös múltjukról. Külön öröm volt látni, hogy se Bryce és se Danika nem egy ma született bárány, de épp ezért találtak végül egymásra. Egyikük se tökéletes jó kislány, de egymásért bármit megtettek volna bármikor és igenis ilyen egy igazi örök életre szóló barátság. Úgy érzem, hogy az első könyv központi és talán legfontosabb eleme a barátság és a barátok fontosságának kiemelése lett, ami nekem abszolút bejött.

Az írónő szinte le sem tagadhatná a könyvét, mert nagy vonalakban hasonlóan indította el a harmadik könyvsorozatát, mint ahogy az első kettőt. Nagyon sok történeti szál és igen sok karakter ismerős lehet a korábbiakról, ami ismétlem nem gond, főleg ha aztán merőben máshogy futnak ki a szálak, mint ezelőtt. A könyv közepe kissé leült és igen sok feleslegesen elnyújtott elmélkedés van benne, de az utolsó 100-200 oldal nagyon ott van és igen ütősre sikeredett. Nagyon várom a folytatást, és remélem, hogy Maas meg tud lepni olyan újdonságokkal és váratlan fordulatokkal, amikre nem számítunk, és amit nem láttunk még idáig tőle.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4

2021. dec. 6.

Leigh Bardugo: Bűnös birodalom (Hat varjú 2.)

Fülszöveg:
Kaz Brekker és csapata rendkívül merész küldetést hajtott végre. Még maguk sem hitték, hogy épségben megúszhatják. Ám a busás jutalom felmarkolása helyett most ismét az életükért kell megküzdeniük. Elárulták őket, meggyengültek, erőforrásaik kimerültek, így a csapat elveszítette minden szövetségesét, sőt reményét is. A világ minden szegletéből hatalmas erők csapnak le Ketterdamra, hogy megszerezzék a jurdaparem nevű veszedelmes szer titkát.
Régi riválisok és új ellenségek bukkannak fel, hogy próbára tegyék Kaz csavaros eszét és a csapat törékeny hűségét. Háborúra kerül sor a város sötét, kanyargós utcáin – bosszúért és megváltásért vívott harc, ami eldönti a Grisaverzum sorsát. Merülj el a világában!

Az Árnyék és csont sorozat első évadáról írt kritikámban elég sokat dicsértem a Varjakat, aztán a Hat varjú könyvet elolvasva csak még jobban nőtt a lelkesedésem feléjük. Máig nem értem, hogy maradhatott ki az írónő másik grisa világban játszódó története az életemből, de szerencsére ami kési, nem múlik. A sorozatnak köszönhetően megismertem a Varjakat, és így a róluk szóló könyveket, aminek nagyon örülök, mert új kedvencet avathattam személyükben.

Nem olyan régen jelent meg a Hat varjú könyv folytatása a Bűnös birodalom, én meg amint csak tudtam rávetettem magam, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy folytatódik a csapat története. Nyugodtan kijelenthetem, hogy egy hasonlóan profin összerakott, az elejétől a végéig izgalmas és fordulatos történetet kaptam, ami méltó folytatása az első résznek. Kicsit féltem, hogy a második rész nem üt majd akkorát, mint az első, mert az majdnem tökéletes lett a maga nemében, de a második rész nem csak hogy elérte az első színvonalát, hanem túlszárnyalta azt.

A Bűnös birodalom ismét több szemszögből meséli el a történetet és mind a hatan megkapják a saját nézőpontjukat. Az különösen jó döntés volt, hogy végre kaptunk Wylan nézőpontot, mert az első részben sajnos ez még nem történt meg, és így kicsit mindig kilógott a többiek közül. Valahogy olyan súlytalan töltelék karakterként lógott a levegőben a többiek mellett és szinte semmit nem lehetett róla tudni azon kívül, hogy ő a "nagy ellenség" fia. Na, de most végre Wylan alaposabb megismerése nyomán, ugyanolyan szerethetővé vált, mint a társai.

Fent balról: Kaz, Nyina és Jesper
Lent balról: Nyina, Matthias és Wylan

A másik, ami nagyon tetszett a könyvben, hogy mind a hat karakter kapott egy kisebb saját történetszálat a fő kalandok mellett. Ennek a karakterük árnyalásában volt fontos szerepe, amit az írónő mondhatni tökéletesen kivitelezett és remekül beépítette ezeket a kisebb történetszálakat a nagy egészbe. Persze egyikük se hazudtolta meg önmagát és senki se várja, hogy a végére mind a hatan ártatlan báránykákká válnak, mert az elég irreális lett volna. De igenis változtak a velük történt sok minden hatására és igenis tanultak abból, amit át kellett élniük.

A szerelmi szálakban sem szenvedhettünk most hiányt, ami szintén kellett ide, mert azért mégis csak egy ifjúsági könyvről van szó. Nyina és Matthias végre nem ellenségeskedtek tovább, bár a kapcsolatuk így se bontakozhatott ki igazán, mert egyszerűen nem volt sok idő romantikus évődésekre. Jesper és Wylan nagy nehezen, de végre szintén elkezdett közeledni egymás felé, és szerintem nagyon jól illenek egymáshoz. Wylan jóval csendesebb és megfontoltabb személyisége tökéletesen passzol Jesper kissé szeleburdi, egoista és bajkeverő személyiségéhez, mert egymásból épp azt hozzák ki, amire a másiknak szüksége van. Jesper nyugodtabbá és normálisabbá válik Wylan mellett, míg Wylan pedig jobban megnyílik és felszabadultabb lesz Jesper mellett.

Aztán ott van nekünk Kaz és Inej, akik a leglassabban és legkörülményesebben kerülgetik egymást szinte a kezdetektől, de ezért egyiküket se lehet hibáztatni, hisz mindkettejüknek meg van a maga keresztje. Épp ezért nehéz megnyílniuk a másik felé és épp ezért nehéz bármiféle romantikus vagy őszinte megnyilvánulást tenniük. Talán jobb is, hogy az ő kapcsolatuk „nyitott kérdés” maradt, mert valahogy ez így sokkal reálisabbnak tűnik, mintha teljesen karakter idegen módon végül egymás karjaiba olvadoztak volna.


Egyetlen negatívumot viszont meg kell említenem a könyv végéről, mert nem tudok szó nélkül elmenni mellette. Mi a jó fenéért kellett az egyik Varjút megölni a végén és ráadásul ilyen ostoba módon? Valaki magyarázza el nekem mi értelme volt ennek a fordulatnak a végén, azon kívül, hogy legyen egy kis dráma csak a hatás kedvéért. Nem az a bajom, hogy valamelyikük meghalt, sőt, talán annak se örültem volna, ha mindenki túléli, de annak a bizonyos személynek a halála szerintem akkor is olyan erőltetett lett, hogy csak fogtam a fejem miatta. Bár látom azért az iróniát a dologban, hisz a hatos közül épp az halt meg, aki talán a legkevésbé se érdemelte volna meg.

Az írónő remek stílussal ír és hihetetlenül olvasmányos lett ez a rész, alig bírtam letenni és 100 oldalakat olvastam el anélkül, hogy ez feltűnt volna, mert annyira belemerültem a történetbe és az izgalmakba. Nekem iszonyatosan tetszett a Bűnös birodalom és méltó folytatása lett az első résznek. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor túl is szárnyalta az, ami nem hittem volna, hogy lehetséges, mert a Hat varjú szintén tökéletes a maga módján. Kicsit sajnálom, hogy ennyi volt a Varjak története, én szívesen olvastam volna tovább egy újabb balhéról vagy rablásról, de talán jobb a csúcson abbahagyni. Ha viszont az írónő valaha úgy dönt, hogy mégis folytatja a történetüket, én biztos ott leszek.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5*

2021. nov. 20.

Heathers (Gyilkos játékok) 1. évad összegzés


A történet:
A Westerburg-i gimi középpontjában a 4 Heather áll, azaz tulajdonképpen csak 3 mivel a 4. lány Veronica. Veronica egyre jobban utálja a Heather-öket és ezt még tetõzi az is, hogy megjelenik Jason Dean. A fiú és Veronica megtesznek dolgokat, amit végül úgy állítanak be, mintha nem is õk csinálták volna. Veronica teljesen össze van zavarodva, miközben Jason-bõl pedig elõtör az igazi pszichopata.

Nem most először néztem meg a sorozatot, ha jól emlékszem vagy a harmadik ismétlésnél tartok, de valahogy még sosem jutottam el odáig, hogy írjak róla, pedig igazán megérdemelte volna. Az a helyzet, hogy nálunk annyira nem futott be a Heathers (igen, az eredeti címén fogom nevezni, mert a magyar cím szerintem borzalmas), aminek több oka is van, de ezt inkább most nem részletezném. Ha valakit érdekel, miért süllyedt a feledés homályába a sorozat, az keressen utána, de az biztos, hogy nem az az oka, hogy rossz lenne. Sőt... szerintem ez egy igen egyedi és remek darab lett, amit kár hogy alig ismer bárki.

Kezdjük azzal, hogy aki az eredeti filmet látta, az nyomban felejtse azt el, mert a film és a sorozat csak annyiban hasonlít egymáshoz, hogy ugyanaz az alap felállás, de azon felül rengeteg dolog megváltozott. A film a maga nemében jó, a maga korszakában, a sorozat pedig szintén a maga nemében remek egy igazi modern köntösbe csomagolva. Szerintem nem lehet a kettőt összehasonlítani és nem is szabad, hanem mindkettőt önmagában kellene értékelni.


Egy igazi modern környezetben játszódó sorozatot kapunk, ahol teljesen fordított a felállás. Itt már nem a szőke cicababák, a pomponlányok és a focisták az iskolai hierarchia csúcsai, hanem a különleges és valamiért korábban lenézett emberek. Itt már az a menő, ha meleg vagy, ha büszkén vállalod telt idomaid, ha (még szimplán csak a népszerűségért) felszólalsz az elesettek és a gyengék védelméért, ha teljesen öntudattal vállalod önmagad és a különcséged. A gimit itt olyan három Heather "uralja", akik közül az egyik egy kövér csaj, a másik leszbikus a harmadik pedig valójában fiú csak épp úgy öltözködik, mint egy lány.

Az a fricska az egészben, hogy amíg a Heather-ök teljesen lecserélődtek, addig ugyanez történt Veronicával is. Veronica volt korábban a filmben a kívülálló, aki szeretett volna a menő Heather-ök közé tartozni, most pedig ő lett az a tipikus szőke gazdag csaj, aki ebben a modern világban már korántsem számít menőnek vagy épp érdekesnek. Nekem nagyon bejött ez a felcserélődés és érdekes kontrasztot adott a sorozatnak. Persze ne legyenek illúzióink, mert attól, hogy most a korábban lenézett gimisek lettek a menők, ők se angyalok, hanem ugyanúgy tartják rettegésben a többieket, mint ahogy velük tennék azt a régi időkben. Valami sosem változik.

A sorozat egyik legnagyobb erőssége szerintem tehát ez az újragondolt modern környezet és az alap felállás komplett feje tetejére állítása. A másik ami nekem nagyon bejött az, hogy a sorozatban Veronica karaktere egészen más ívet kapott, mint a filmben. Nagyon tetszett az a csavar, mikor kiderült, hogy Veronica ugyanolyan pszichopata (sőt talán rosszabb), mint JD és aztán valamiféle sötét párosként kezdenek el garázdálkodni a gimiben és a városban. Ez a "sötét románc" engem megvett kilóra és amíg tartott addig nagyon bírtam őket. Csak azt nem értem miért kellett a végén aztán összeveszni holmi baromságok miatt. Az a baj, hogy az utolsó néhány részre elfáradt a sorozat és már nem nagyon tudtak mit kezdeni egyik karakterrel sem, így mindenki összeveszett mindenkivel, és hol jóban voltak, hol nem. Így a vége összecsapott és kapkodós lett, a karakterek pedig szembeköpték önmagukat, amitől néha csak csóválni tudtam a fejem.


Egy igazi black comedy a Heathers sorozat, tele van sötét és ugyanakkor vicces jelenetekkel és poénokkal, amitől sírva röhögtem, mert nekem nagyon bejött ez a fajta sötét szurkálódás. Humor az van bőven. Kedvenc jeleneteim például a musical válogatás, vagy a tanárok összes "megbeszélése" (ami remek példája annak, hogy a felnőttek mennyire nem értik a gyerekeket és mennyire nincsenek sosem képben a fiatal generáció szokásaival és problémáival), az összes lassított "csoportos vonulás" vagy amikor Betty szétveri JD-t, amikor a fiú rátámad. Az is remek, amikor arról tartanak oktatást a tanárok, hogy kell felkészülni a védekezésre egy iskolai lövöldözés esetén, de persze annyira ostobák, hogy épp kitűnő ötletekkel látják el JD-t, aki épp valamilyen iskolai támadásra készül.

Humorba és könnyed stílusba csomagolva azonban a sorozat igen komoly témákat is érint, melyekről fontos beszélni és melyeket fontos érinteni. Persze humorral körítve, de érinti a nemi erőszak, a tanár-diák kapcsolat, a nemi identitás, depresszió, rasszizmus, iskolai mészárlások, közösségi média hatalma és veszélyei és hasonló témák körét. Aztán ne feledkezzünk el JD-ról sem, aki a komoly és különc vonalat tovább hozza a sorozatban, talán az ő karaktere az, ami nagyjából azonos maradt a filmbélivel, nem sokat változtattak rajta. Tizedjére valóban unalmas volt már végighallgatni az igencsak valós és reális társadalomkritikáját, amit a mai világot ekézte (hogy Veronicát idézzem: "Multik... blablabla, társadalom.... blablabla"), csak az  szomorú, hogy JD minden egyes szava igaz volt, legalábbis én egyet értettem vele. 

Ha választanom kellene kedvenc karaktert, akkor egyértelműen Heath(er) Duke lenne az, ő a legnagyobb arc és karakter a sorozatban. Olyan dumái vannak, hogy az nem igaz és szerencsére majdnem az utolsó részig kihúzta így igen sokat szerepelt, majdnem a végéig. Talán Veronicához is ő áll a legközelebb a három Heather közül. Voltak karakterek, akik érdekesek lehettek volna, de talán mert nem szerepeltek sokat, így nem igazán lehetett őket megkedvelni. Betty tipikus példája ennek, aki ha több műsoridőt kap, akkor igazán érdekes lehetett volna.

A Heathers sorozat teljes öniróniával és rengeteg sötét humorral egy teljesen modern köntösbe csomagolva mesél el egy történetet, amit magát nem szabad komolyan venni, viszont a benne bemutatott komoly témákat igen és nem ártana mindenkinek elgondolkoznia róluk. Rengeteg humor, rengeteg csavar található benne, amire nem számít az ember, szerintem egy igenis remek sorozat, ami kár, hogy elveszett a süllyesztőben és nem kapta meg a jól megérdemelt figyelmet. Az csak a bónusz, hogy a vége negatív és valamilyen szinten mindenki megkapja, amit megérdemel a korábbi tetteiért. Kár, hogy megbukott a sorozat, én biztos néztem volna a végén belengetett második évados folytatást, csak sajnos abból nem lett semmi.
Értékelés: 10/8

Előzetes:

2021. nov. 6.

Laurell K. Hamilton: Ezüstgolyó (Anita Blake, vámpírvadász 19.)

Fülszöveg:
Anita Blake élete lecsendesedett, majdnem normális hétköznapjait éli St. Louis-ban – már amennyire normális hétköznapokat élhet egy hivatásos vámpírhóhér és szövetségi rendőrbíró – amikor egy vámpír a múltból bejelentkezik. Minden Sötétségek Anyját elméletileg elpusztította egy robbantásos merénylet. Ugyanakkor hogyan lehetséges elpusztítani egy vámpírt, aki megteremtette magukat a vámpírokat? Meg lehet ölni egy istent? Eddig nem sikerült, és most ez az isten, pontosabban istennő, úgy érzi, eljött a nap, hogy végre hatalmába kerítse Anitát és Amerika összes vámpírját.
Minden Sötétségek Anyjának tetteit az vezeti, hogy szentül hiszi: Jean-Claude, Anita és a vérfarkas Richard Zeeman triumvirátusa elegendő hatalmat ruházhatna rá, hogy ismét testet ölthessen, és megvethesse lábát az Új Világban. Csakhogy a test, amire a fogát feni, már foglalt.

Az a helyzet hogy már csak megszokásból olvasom tovább az Anita Blake könyveket, holott tudom, hogy nagy valószínűséggel sosem lesz olyan, mint az elején. Úgy vagyok vele hogy legrosszabb esetben is évente egy Anita Blake könyv belefér az időmbe, és úgy tűnik kis túlzással talán életem végéig olvashatom, mert az írónő nem nagyon akar lezárást kerekíteni a sztorihoz. Ami persze nem lenne baj, ha izgalmasak könyveket írna, csak sajnos ez mostanában nem igen jön össze neki. Itt már csak a pornónak és a sok-sok szexnek van helye, semmi másnak.

Ez a tizenkilencedik rész sem szólt semmi másról csak arról, hogy Anita lenyomott vagy három menetet több különböző emberrel, persze mindig valami hatalmi machináció miatt, de ez akkor sem számít. Engem nem érdekelnek az amúgy elég lapos és inkább megkérdőjelezhető magyarázatok arra, hogy miért kell Anita életének a szex körül forognia. És erre az sem mentség, hogy ő szukkubusz vagy hogy a szex, a kéj és a szerelem Jean-Claude vérvonalának alapja, vagy hogy ott az arduer amit szeretkezéssel kell táplálni. Egyik sem mentség, mert ettől függetlenül lehetne valami értelmes és kalandos sztori az alapja az egyes részeknek, amiben van mellesleg egy kis erotika, és akkor az senkit se zavarna.

Komolyan mondom én régen elvesztettem a fonalat Anita rengeteg szeretője között. A régi karakterek újra és újra visszatérnek, őket bírom továbbra is, de arra a fáradtságot sem veszem, hogy megjegyezzem az újakat. Még ha akarnám se tudnám, mert egyiknek sincs értelmes vagy érdekes karaktere, mindegyik csak egy név, akivel aztán Anita lefekszik valamiért és kész. Utána jön a következő és így tovább. De komolyan. Sőt már ott tartunk, hogy nem csak hármas orgiákat, hanem csoportos orgiákat csapnak, mert miért ne alapon. Anita gyakorlatilag mindenkivel összefekszik és már az sem rettenti vissza ha nő az illető. Már az se gond.


Nem akarok kekeckedni, de nem értem hogy hirtelen mi történt Anitával és Richarddal, mert most gyakorlatilag minden korábbi ellenérzésüket félredobva feküdtek le olyanokkal, akikkel azelőtt azt állították sose fogják megtenni. Anita korábban kijelentette, hogy őt nem vonzzák a nők semmilyen formában, erre most csak ráugrik valami random nőre. Richard pedig kissé homofób módon viszolygott minden olyan szexuális aktustól, ahol más férfiak szintén szóba jöhettek, erre most nem ő is hirtelen pálfordulással összefekszik pasikkal? Számomra ez a két dolog annyira karakteridegen volt Anita és Richard esetében, hogy csak fogtam a fejem hitetlenkedéstől.

Hamilton persze érezte, hogy azért kellene ide valami épkézláb történet is, és próbálkozott valamivel, ahogy a fülszöveg leírja, de ne dőljetek be neki. A történet a könyv alig ha 10%-át teszi ki, a többi csak a szexről és még több szexről szól. És újfent elmondom, hogy nem az ezzel a bajom, hogy nem szeretek erotikus történeteket olvasni, mert igenis szeretek, csak épp egy Anita Blake könyvtől nem ezt várja szerintem az ember. Miért nem lehet visszatérni a régi természetfeletti rejtélyekhez, nyomozáshoz, vérengzéshez és az izgalmakhoz? Miért nem szólhatnának újra erről a könyvek, mint régen? Egyszerűen nem értem mi van Hamiltonnal és hogy miért erőlteti ennyire ezt a sok erotikát, és hogy miért ennek kell lennie a középpontban.

Sajnálom, de számomra ez a könyv se jött be jobban, mint mondjuk az előző és ha arra 1 pontot adtam, akkor erre se tudok többet. Nulla történet, nulla izgalom, még mindig az a sok erőltetett erotika, még mindig akörül forog minden és mindenki. Egyszer talán visszatér a régi Anita és vele együtt a sok izgalom, addig pedig nem tehetek mást, csak reménykedek, hogy ez mielőbb bekövetkezik.

További információk a könvyről:
Értékelés: 5/1

2021. okt. 9.

Pittacus Lore: Tizedik küldetése (Lorieni Krónikák 6.)

Fülszöveg:
A Védők évekig titokban harcoltak a mogadoriakkal. Most mindez egyik napról a másikra megváltozott: elkezdődött az invázió. John, a Negyedik beleveti magát a New Yorkban dúló csatába. Váratlan segítség számára, hogy legjobb barátja, Sam meghökkentő módon felfedezi, hogy kifejlődött egy tálentuma. Miközben a két fiú próbál Ötödik és Kilencedik nyomára bukkanni a megszállás zűrzavarában, kiderül, hogy nem Sam az egyetlen ember, aki immár olyan képességgel bír, amilyennel korábban csak a Védők. De vajon a többiek barátok vagy ellenségek?
Mindeközben Hatodik, Marina és Adam igen szorult helyzetbe kerül Mexikóban. Kemény küzdelem árán elérték a Szentélyt, felébresztették az ott rejlő ősi erőt, ám most nem tudnak kapcsolatba lépni a többiekkel. A mogok pedig seregestül közelednek…
A Védők szétszóródtak, több fronton harcolnak. Egyetlen esélyük az lehet, ha végleg leszámolnak a mogadoriak vezérével – ám az ő sorsa egybefonódik Elláéval. Ha végeznek Setrákus Rával, a lánynak is vége. Ha viszont nem állítják meg a mogokat, akkor az emberiségre ugyanaz a sors vár, ami a Lorienre: a megsemmisülés.

Még mindig azon az elven választom ki az éppen aktuális olvasmányaimat, hogy be kellene fejezni a régen félbehagyott könyvsorozatokat. Természetesen csak azokra gondolok itt, amik korábban tetszettek és amelyeknek érdekel a folytatása. (Nagyon sok olyan van, amit nem fogok tovább olvasni, de azt jeleztem is az oldalon.) Így került sorra a Lorieni Krónikák immár hatodik része, ami tulajdonképpen az utolsó előtti a sorozatban. Nem tudom, hogy ez most jó vagy rossz, de szerintem iszonyat rövid lett ez a hatodik rész és igen hamar kivégeztem, viszont a kritikát valahogy csak majdnem két héttel később sikerült megírnom róla.

Ennek nem az volt az oka, hogy ne tetszett volna, vagy hogy ne akarnék írni róla, hanem inkább az, hogy nem sok időm és valahogy kedvem se volt kritikát írni idáig. Viszont nem szerettem volna tovább húzni a dolgot, így összeszedtem a gondolataimat, hogy azokat most leírhassam nektek. A történetet röviden és velősen összefoglalja a könyv fülszövege, erről nem szeretnék többet írni. Két szálon fut a cselekmény, a lorieni védők két csapatra osztva veszik fel a harcot a mogadori megszállás ellen. Az egyik oldalon John, a második oldalon Hatodik vezetésével tesznek meg minden tőlük telhetőt, hogy megállítsák a mogadori megszállást és valahogy végezzenek Setrakus Rá-val.

Nagyjából minden egyes résznél leírom, hogy a Lorieni Krónikák nem valami egyedi és nem valami kiemelkedő könyvsorozat, és ezt most ne úgy értsétek, hogy nem lehet szeretni. Hisz én is itt járok már a hatodik résznél, és ha nem tetszett volna, akkor nem folytatom. Inkább arra gondolok, hogy tipikusan olyan ifjúsági tucatkönyv, amiből vagy ezret olvastam, és ami a szokásos klisék és történetszálak mentén halad előre. Valamiért mégis olvastatják magukat a könyvek, és most már úgy vagyok vele, hogy ha idáig eljutottam, akkor valamikor az utolsó részt is el fogom olvasni, az sem nem maradhat ki.

Setrákus Rá és Ella

A hatodik könyvben alig egy-két nap történéseit látjuk, de ebben az egy-két napban igenis sok minden történik. Nagyon rövid a könyv és kicsit úgy érzem, mintha éppen a lényegnél vágták volna el a sztorit. Nem tudom most hirtelen hogy az utolsó rész hány oldalas, de ha az is ilyen rövid lesz, akkor szerintem célszerűbb lett volna ezt a kettőt egyben megjelentetni. De ez csak az én saját véleményem. A még életben maradt Védők tovább küzdenek, és még mindig érdekes karakterekről van szó. Nekem speciel nagy kedvencem továbbra is Hatodik vagy épp Kilencedik, de Marina és John szintén szerethetőek a maguk "jófiús" módján. Ötödik pedig épp azért került közel hozzám, mert szeretem az ilyen "áruló végre megbánja bűneit és igyekszik jó útra térni" karaktereket.

Annak nagyon örültem, hogy megismerhettük (végre) jobban a múltat és itt különösképpen Setrakus Rá múltjára és Ella szerepére, valamint nekik a Lorienhez való kapcsolódására gondolok. Megtudtuk kicsoda tulajdonképpen Setrakus Rá és hogy miért pusztította el anno Lorient és miért üldözi a még megmaradt Védőket. A könyv másik fontos momentuma, hogy egyszerű emberek hirtelen képességeket kapnak, amit nem tudok hova tenni és egyszerűen nem értem mi szükség volt erre a fordulatra. Szerintem a megmaradt Védők bőven elegek lennének a mogadoriak ellen és így a végén nem látom értelmét miért kellett új karaktereket behozni. De lehet ez csak nekem volt fura, talán valami jó fog kisülni belőle, nem tudom.

Kicsit kiszámítható, de azért kellemes olvasmány volt a könyvsorozat hatodik része, de iszonyatosan rövid. Mindkét történetszálon folytatódtak a kalandok és hőseink tovább harcoltak a mogadori megszállás ellen minden erejükkel. Innen már nincs más csak az utolsó rész, kíváncsi vagyok hogy sikerül lezárni a Lorieni Krónikákat és hőseink sorsát. Valamikor igyekszem sort keríteni rá, lehetőleg nem a túl távoli jövőben.
UI: A magyar borító borzalmas, csak úgy mint az előzőek. Ha már annyira Negyediket akarták rá rakni, akkor maradhatott volna Alex Pettyfer, mert ő legalább az első részből készült filmben jól nézett ki.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...