2018. okt. 12.

Marie Lu: Az ifjú kiválasztottak (Válogatott ifjak 1.)

Fülszöveg:
Van ​ki gyűlöl minket, akasztófára való zsiványként gondol ránk. 
Van ki retteg tőlünk, démonnak tart, máglyára vetne mindannyiunkat.
Van ki bálványoz minket, az istenek gyermekeinek vél.
De egy sincs, ki ne hallott volna rólunk.
Adelina Amouteru túlélte a vérlázat. Durva lelkű apja szerint ő egy malfetto, irtóztató, utálatos teremtmény, aki szégyent hoz a családjukra, és a boldogulásuk útjában áll. De a pletykák szerint, a láz túlélői közül néhányan nem csak forradásokkal lettek gazdagabbak – úgy tartják, néhányan rejtélyes hatalomra tettek szert, és bár a kilétük titokban maradt, úgy kezdték emlegetni őket, hogy a kiválasztott ifjak.
Teren Santoro a királynak dolgozik. Az Inkvizíció fejeként az ő feladata felkutatni az ifjú kiválasztottakat, hogy elpusztítsák őket, mielőtt még ők pusztítják el az országot. Veszélyesnek és bosszúszomjasnak tartja őket, de lehet, hogy a legsötétebb titkot maga Teren rejtegeti.
Enzo Valenciano a Tőr Társaságának vezetője. E titkos társaság kutat az ifjú kiválasztottak után, hogy előbb találjon rájuk, mint az Inkvizíció. És most Adelina személyében a Tőrök olyasvalakire bukkannak, akinek a hatalmához hasonlót még nem láttak.
De függetlenül attól, mit gondoltak róluk, a nevüket mindenki ismerte. A Kaszás. Magiano. A Széljáró. Az Alkimista. Az ifjú kiválasztottak.


Marie Lu Legenda trilógiája máig az egyik kedvenc disztópiám, így kétség sem férhetett hozzá, hogy olvasnom kell az írónő másik történetét is. Szerencsére már megjelent magyarul az első rész, Az ifjú kiválasztottak, de én csak most jutottam el odáig, hogy végre a kezembe vehessem. Kicsit féltem, hogy csalódni fogok és nem fog tetszeni ez a történet, de ahogy haladtunk előre, úgy lett egyre jobb és jobb. Na de kezdjük az elején.

Stílusában és felépítésében sok hasonlóságot mutat ez a sorozat a korábbival, de nem teljesen hasonlóak. Míg a Legendában Day és June váltott nézőpontban mesélte el nekünk a sztorit, itt inkább csak egy kiemelt főszereplőt kapunk Adelina személyében. Adelina a vitathatatlan főszereplő, ő narrál a legtöbbször és alkalomadtán kapunk egy-egy másik kisebb narrációt mellé. Néha belepillanthatunk Teren és Rafaelle szemszögébe, aminek örültem, csak azt nem értettem, hogy ha már ők is nézőpont karakterek lettek, akkor miért ilyen keveset kaptunk belőlük. Ha több nézőpontos könyvet írunk annak az a célja, hogy mindegyik narrátor kapjon elég időt és így jogosnak és szükségesnek érezhessük az ő nézőpontjukat is.

Nos, itt ez nem teljesen így történt. A fülszöveg alapján vártam volna Enzo szemszögét szintén, de azt a fél oldalt semminek se nevezném, így nem értem miért kellett azt sugallni, hogy ő is nézőpont karakter, holott nem az. Ami nagy baj, mert engem nagyon érdekelt volna az ő narrálása. Rafaelle-ből és Terenből se kaptunk sokat Adelina-hoz képest, de az kezdésnek éppen elegendő volt. A könyv szerkezeti felépítését tehát nem teljesen tudtam elfogadni, valahogy nem lettek megfelelőek az arányok a narrátorok között. Most vagy minden narrátor kapjon elég időt, vagy legyen egyetlen főszereplő és kész. Nekem ez a véleményem.

Adelina és Teren

Ha nagyon őszinte akarok lenni az alap történet semmi újdonsággal nem szolgált. Olyan volt az egész, mintha az írónő az X-ment a 1300-as évekbe helyezte volna és ebből már ki is tudjátok találni, hogy miről szólt a sztori. Különleges képességekkel rendelkező fiatalokra vadásznak, mert félnek tőlük és attól, hogy mi lesz, ha a normális emberek ellen használják a képességeiket. Kapunk némi hatalmi játszmát a háttérben, de nem ez lesz végül a lényeg. Morális és etikai szemszögből ugyanazokkal a kérdésekkel operál a könyv, mint az X-men.

Ha már a történet semmi újdonságot nem mutatott, ha a több nézőponttal se voltam teljesen megelégedve, akkor kérdezhetnétek mi tetszett a könyvben. Erre egyszerű a válaszom. A karakterek. Olyan remek karaktereket talált ki Lu, hogy öröm volt nézni. Mondjuk June és Day után nem is tudom mit vártam, mert Lu-nak korábban is erőssége volt a remek karakterek kitalálása és azok fejlődésének bemutatása.

Adelina, Rafaelle és Teren, ők az első rész abszolút főszereplői és habár különbözőbbek nem lehetnének mégis mindhárman remek karakterek. Nagy meglepetésemre Adelina személyében egy elég ellentmondásos főszereplőt kapunk, akit nem nagyon lehet jó kislánynak nevezni és épp ezért szerettem őt. Ha jobban belegondolunk inkább az antihősök táborát erősíti, bár nem mintha nem lenne meg mindenre az oka. A személyiségét remekül árnyalta és építette az írónő, minden egyes tette érthető és reális motivációt kapott. Külön tetszett az apjával való kapcsolatának részletezése, a húgával való kapcsolatának remek pálfordulása a végén, és hogy az Enzo-val való romantikázása nem ment át nyáladzásba, hanem elviselhető mennyiséget öntöttek ránk belőle.

Ha már itt tartunk, örültem annak, hogy nem egy klasszikus instant szerelmi szálat kaptunk, és annak még jobban, hogy tragikus lett a vége. Kíváncsi vagyok lesz-e ennek valami utóhatása a folytatásban, mert biztos nem lesz könnyű megemészteni a történteket. Ha már Enzo-nál tartunk, akkor meg kell említenem, hogy én bírtam őt, csak azt sajnálom, hogy nem láthattunk többet belőle. Nem bántam volna, ha ő is több narrációt kap.

Rafaelle a pozitív karakter a három narrátor közül, aki a jóságot, az egyensúlyt és a barátságot testesíti meg. Szegény Rafaelle-nek se volt könnyű az élete, én szívesen olvastam volna többet róla, és nagyon érdekelt volna az Enzo-val való kapcsolatának részletesebb bemutatása. Remélem később még többet kapunk belőle, mert annak ellenére, hogy ő képviseli a pozitív oldalt nem egy unalmas karakter, hanem igenis összetett a maga módján.

Enzo és Rafaelle

Direkt a végére hagytam a személyes kedvencemet, Terent. Rafaelle a "jó" oldalt szimbolizálja, Adelina a "középutat", aki se nem jó igazán, se nem rossz, addig Teren az aki a "sötét" oldal ékes mintapéldánya. Ha úgy vesszük ő a fő ellenfél az első részben, még akkor is, ha igazából csak a király és a királynő akaratát teljesíti. Teren a legérdekesebb karakter, mert ő az elvakult fanatizmus és a mélyben gyökeredző önsajnálatból és öngyűlöletből eredő gonoszság tökéletes reprezentációja. Ugyanolyan Kiválasztott, mint a többiek, de ő ezt képtelen elfogadni, így szent feladatának tűzte ki, hogy elpusztít minden különleges képességgel rendelkező malfettot. A sors iróniája pedig az, hogy ő maga az egyetlen, akinek senki és semmi nem árthat, így önmagával képtelen végezni. Remélem a folytatásban marad narrátor és tovább mélyíti az írónő a karakterét, mert engem nagyon érdekel mi lesz vele később.

Izgalmas és fordulatos felütése volt ez egy ígéretes trilógiának. Habár az alap történet nem újdonság, mert az X-men mindezt már bemutatta, mégis a jó kis csavarok, na és a remek karakterek és azok építése teszik olyan felejthetetlenné ezt a könyvet. Adelina, Rafaelle és Teren mindannyian összetett és komplex karakterek, nekem Teren a személyes kedvencem, és el se tudom mondani mennyire várom a folytatást. Kíváncsi vagyok mi fog történni. Remélem mihamarabb érkezik magyarul. Még nem lett olyan nagy kedvencem, mint a Legenda trilógia, de benne van a potenciál, hogy felér ahhoz a szinthez, csak az a kérdés, hogy Lu hogy szövi tovább a szálakat.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5

2018. okt. 1.

Rick Riordan: Athéné jele (Az Olimposz hősei 3.)

Fülszöveg:
Amíg ​a sors össze nem hozta egy robbanó szoborral, Annabeth biztos volt benne, hogy nagy meglepetés nem érheti már az életben.
Annabeth a rómaiak táborában végre megtalálja elveszett szerelmét, Percyt, de nem sokáig élvezhetik az egymásra találás örömét. Menekülni kényszerülnek. Ráadásul Nico az óriások fogságába kerül, és már csak napjai vannak hátra… Gaia ébredezik, Annabethre pedig egy magányos küldetés vár: követnie kell Rómában Athéné jelét. Ami lehet, hogy a halálba vezeti…

Ismét sikerült kezembe vennem egy könyvet egy hosszabb kihagyás után. Az utóbbi időben valahogy nem volt kedvem olvasni, nyár volt, meleg volt, egyéb problémáim is akadtak, amit nem részletezek, és valahogy sokkal jobban esett csak filmeket vagy sorozatokat nézni. Szerencsére elmúlt a nyár (de rühellem én a meleget!) és itt az ősz, így az embernek újra van kedve élni. Először valami kis könnyed limonádéra vágytam, így gondoltam folytassuk az Olimposz hősei sorozatot.

A harmadik résznek futottam neki, amiben a történet tovább robog előre. Végre két könyv után elértünk oda, hogy a két tábor és a hét főszereplőnk egymásra talált, így kezdődhet az újabb kaland. Mielőtt azonban mindenki boldogságmámorban borulna a másik nyakába, egy félreértésnek köszönhetően a görög és a római tábor egymásnak esik. Percy-ék épp hogy csak el tudnak menekülni, és nem tehetnek mást, követniük kell az újabb küldetést. Közben Annabeth privát küldetése miatt aggódik, amelynek sikere vagy a megoldást hozhatja el, vagy csak tovább bonyolíthatja a dolgokat.

Ha a sorozat első két részét nézzük, megállapíthatom, hogy még nem nőtt annyira a szívemhez, mint a Percy Jackson sorozat. Igazából az első két részben semmi jelentős nem történt csak annyi, hogy megismerhettük a hét főszereplőt, ők összebarátkoztak, kialakultak a kapcsolatok, hogy a második könyv végén aztán egymásra találjanak. Sejteni lehetett, hogy innen indulnak be jobban az események. Persze volt, akit már nem kellett bemutatni, Percy és Annabeth mindenki számára ismerősek, de a többieknek kellett a felvezetés, még akkor is, ha egyik se egy nagy karakter.

Ha az eddig történteket vesszük alapul az a legnagyobb bajom a könyvekkel, hogy hiába van hét főszereplő, az újak annyira laposak és egysíkúak lettek, hogy nem tudtak közel kerülni a szívemhez. Semmi egyedi vagy érdekes nincs bennük, igazi karakterbemutatást se kaptak, amitől igazán megismerhettük volna őket. Nem értem miért kellett hét főszereplőt kreálni, lehet hogy elég lett volna kevesebb is, és akkor számukra több idő maradt volna, hogy valódi mélységet kapjanak. Lehet csak én érzem így, de nekem ez a véleményem.


A másik problémám ezzel a résszel, hogy úgy éreztem, mintha csak időhúzás lett volna az egész. Minden szép és jó volt az elején, aztán valami mondvacsinált indokkal egymásnak esik a két tábor, mert azért mégse legyen már minden ilyen hamar megoldva. Hisz ez még csak a harmadik könyv és ugyebár két rész hátra van. Túlnyújtott a történet, sok mellékvágánnyal, ami néha szúrta a szemem, és habár sok volt ezekből, mégse tudtak semmi emlékezeteset nyújtani.

Haladt előre egy kicsit a fő történet szerencsére, de mégis sokáig egy helyben toporogtunk, ami sokszor untatott. A pozitívum, hogy legalább egymásra talált a korábbi két csapat és mind a heten megismerték egymást és együtt folytatják tovább az útjukat. Számomra mindenki olyan "meh" karakter volt, senkivel nem történt semmi izgalmas. Percy és Jászon "kakaskodását" bírtam talán a legjobban, ahogy néha egymásnak feszültek. És persze Annabeth, akit az előző részből hiányoltam, most nagyobb szerepet kapott, aminek nagyon örültem. Percy és Annabeth még mindig nagyon aranyosak együtt, ez nem vitás.

Az a tipikus egyszeri olvasmány volt ez a rész is, mint az előző kettő. Nem tett rám mély benyomást, de így egyszer jót szórakoztam rajta. Még mindig Percy és Annabeth a kedvenceim, na meg persze Nico, aki most elég keveset szerepelt, de remélem a folytatásban mindez orvosolva lesz. Riordan könyveinek legnagyobb erőssége szerencsére megmaradt, a stílus és humor még mindig meg van, ez sosem kopott meg. Nagy szerencse, mert ez a nem annyira izgalmas részeken igen sokat segít.

További információk a könyvről:
Értékelés:
5/3

2018. szept. 22.

The Punisher (A Megtorló) 1. évad összegzés


Végre összeszedtem magam, hogy megírjam a The Punisher sorozat kritikáját, csak mert lassan két hete, hogy befejeztem, és még mindig nem sikerült leülnöm és erőt vennem magamon. Ami nagy probléma, mert egy olyan sorozatról van szó, amit imádtam és amit épp ezért szeretnék kicsit dicsőíteni nektek, hátha kedvet kaptok hozzá.

Már több mint három éve, hogy megnéztem a Daredevil első két évadát, amit nagyon megszerettem. A második évad egyik fő ellenfeleként bukkant fel elsőnek Frank Castle karaktere, aki annyira jól sikerült, és annyira kedvencé vált, hogy hamarosan kiderült, kapni fog egy saját sorozatot. Szerettem Franket és a történetét a Daredevilben, de megmondom őszintén akkoriban nem nagyon hozott lázba a spin-off ötlete. Aztán ahogy megjelent és egyre többen dicshimnuszokat zengtek róla, gondoltam miért ne? Belenéztem... és aztán ott ragadtam.

A The Punisher első évada a Daredevil második évada után játszódik, ha időben el szeretnénk helyezni. Frank ugyebár korábban leleplezte a felelősöket a családja halálának ügyében, megtorolta a halálukat és mivel mindenki halottnak hitte, inkognitóba vonult, hogy megpróbáljon ismét normális életet élni. Itt veszi fel a The Punisher újra a fonalat. Frank azonban még most sem tudja túltenni magát a családja elvesztésén és a hétköznapi nyugalmas élet sem az ő asztala. Még mindig harag tombol benne. Aztán újra belekeveredik egy zűrös ügybe és ahogy kiderül, hogy nem is halt meg, hamarosan rá kell jönnie, hogy a családja halála mögött sokkal komplikáltabb titkok és összeesküvések húzódnak, mint azt korábban hitte. Nem bűnhődött meg minden felelős... ő pedig mindenre képes azért, hogy orvosolja ezt a problémát.


A történetről nem akarok többet elárulni, legyen elég annyi, hogy ahogy ez ilyenkor lenni szokott, kicsit lassabban indulnak be az események, de azért hamar felpörögnek. A sorozat gyártója ugyanaz a Netflix, mint a többi Marvel képregényadaptáció esetében. aAz első évad 13 részt kapott és a nagy sikerre való tekintettel garantáltan érkezik a folytatás. Valamikor jövőre. Csak felirat készült hozzá, szinkronnal ne is keressétek.

Ha röviden kellene jellemeznem, akkor azzal kezdeném, hogy eddig ez lett a legvéresebb és legkegyetlenebb Marvel sorozat. És ezt nem csak úgy mondom, higgyetek nekem. Nagyon sok vér folyik, ütnek-vágnak és kínoznak mindenkit, kegyetlen halálokat tolnak a képünkbe és még sorolhatnám, de a lényeg, hogy erőteljesen a realitásra helyezték a hangsúlyt. Ez mindenképp jó dolog, de meg kell jegyeznem, hogy azért párszor átestek a ló túlsó oldalára. Franket vagy ezerszer majdnem halálig verik vagy kínozzák, de ő mindent túlél, mint valami sebezhetetlen halhatatlan egyén. A következő részben újra "rambózik" keresztül a városon, mintha nem lett volna a halál küszöbén még egy résszel korábban. Frank esetében tehát néha túltolták mindezt, egy normális ember rég belehalt volna mindabba, amiket Frank túlélt.


Több szálon indul el a sztori, az első pár rész kicsit lassabb, hisz újra fel kell építeni a történetet, el kell helyezni a karaktereket, de aztán összeérnek a szálak és megtudjuk ki-kicsoda és miért kell ide. Sok a fordulat és a csavar, ez nem vitás, többnyire izgalmas és pörögnek az események, de az számomra furán jött ki, hogy még mindig Frank családjának megbosszulásáról szól minden. Ha belegondolok kicsit erőltetetten hat, mert a Daredevilben úgy tűnt lezártuk a témát, itt pedig megint előszedik. Persze meg van a magyarázat és nem volt ez olyan rossz, de én azt se bántam volna, ha teljesen más témáról szól a sorozat. Erre meg maximum lehetett volna utalni, hogy aki nem látta a Daredevilt az is képben legyen.

Voltak azonban olyan történetszálak és karakterek, akiket egyszerűen feleslegesnek éreztem. Vegyük Lewist és Madani-t. Persze... kellettek ők, csak nem olyan nagy mennyiségben, mint amennyi játékidőt kaptak. Na meg David családja. Értettem, hogy minek lettek iderakva, csak hát ők is olyan sok felesleges játékidőt kaptak, hogy csak fogtam a fejem. Olyan érzés volt számomra, mintha mással nem tudták volna kitölteni a 13x45 perces első évadot és ezért egy csomó plusz jelenetet adtak olyan karaktereknek, akikre egyébként senki se lett volna kíváncsi. (Én legalábbis biztos nem.)

Csak hogy lássátok mire próbálok utalni. Helyettük kaphatott volna több időt, hogy mi történt a múltban, lehetett volna több visszaemlékezés. Vagy kaphatott volna több időt Billy Russo karaktere, akit amúgy szerettem, csak az volt az egyetlen (ám hatalmas) problémám vele, hogy nem teljesen jött át számomra, hogy Frank és ő milyen nagy barátok voltak a múltban állítólag. Persze elmondták, hogy barátok voltak... de én akkor se tudtam ezt átérezni a közös jeleneteik hiánya miatt, és épp ezért szintén nem éreztem át Billy árulását se annyira a végén. Ha jobban átadták volna a barátságukat, ha több múltbéli közös jelenetük lett volna, ha Billy-t többet mutatják Frankkel és a családjával, akkor sokkal jobban átjött volna az árulása és hogy az miért ütötte annyira szíven Franket. És ha már itt tartunk... Billy miért árulta el őket? Csak a pénzért? Kicsit lapos indok... épp ezért nem ártott volna ha többet kapunk Billy-ből és a motivációiból, mert akkor talán érthetőbb lett volna mit miért tett.


Szerencsére Frank karakterét további mélyítették, erre nem sajnálták az időt. Látjuk, hogy még mindig a családja elvesztésén bánkódik és ezt próbálja magában feldolgozni. Folyton rájuk emlékszik vissza, mindig rájuk gondol, nem tud tovább lépni és normális életet élni. Akkor érzi újra elemében magát, mikor akcióba lendülhet és a bűnösök után eredhet. Kegyetlen, rideg és következetes, de azért néha a gyengébbik oldalát is megmutatja, mert nem egy érzések nélküli gyilkológép, mint amilyennek gyakran tűnik. Karen és Frank barátságát nagyon szerettem, Karen az, aki mindig jó hatással volt Frankre, és Frank meg is kedvelte őt, bármit megtenne érte. Remélem a barátságuk marad meg és nem kavarnak össze, mert az hülyén venné ki magát, legalábbis szerintem.

A háttérben zajló politikai összeesküvések és árulások, a háború negatív hatásai és következményei, a veteránok nehéz helyzete és a hétköznapi életbe való visszailleszkedésének nehézségei szintén remek kérdések, amiket a sorozat boncolgatott az évadban. Némelyiket kevésbé, némelyiket jobban érintve, de felveti ezeket a kérdéseket és épp ezért sikerül elgondolkodtatnia ezekben a témákban. Lewis bukása, Madani felettesiben való csalódása mind érdekesek a maguk módján.

Úgy tűnik lezárult Frank múltja és bosszúja a családja halála miatt, remélem most már tényleg, és ezzel új fejezetet nyitottunk. Ígéretes folytatás elé nézünk a második évadban, remélem jó történetet találnak ki hozzá. Az első évad összességében egy remek kis kerek történet, izgalmas, összetett, csavarokkal és árulásokkal tarkított. Sok a bunyó, verekedés, kínzás, folyik a vér és nem kímélnek minket az erőszaktól. De hát kell is ez ide, mert Frank már csak ilyen. Rendet tesz a maga módján. Néhány abszolút felesleges mellékszáltól eltekintve nekem nagyon tetszett az első évad, és iszonyatosan várom a folytatást.
Értékelés: 10/8

Előzetes:

2018. aug. 20.

Ker Dukey - K. Webster: Ellopott babácskák (Csinos játékbabák 1.)

Fülszöveg:
Szép kis babácskáit Benny nagyon szereti,
Mindaddig, míg azok szót fogadnak neki.
Hajukat fésüli, őket szép ruhába bújtatja,
Hogy tökéletességük semmi ne sújthassa.
Ha eljön az éj, velük játszadozni szeret,
Egyikük félénk, de a másik harcol és fenyeget.
Mikor aztán kedvence futásnak ered,
Hiába ígér a másik baba szépeket,
Benny szíve megtört, szeméből könny csorog,
hasztalan küzd, hisz nem férfias dolog.
Kedvence az övé, vissza kell kapnia
vagy a másiknak meg kell lakolnia.


Igazából egész egyszerű módon figyeltem fel a könyvre. A moly.hu oldalon adta ki friss megjelenésként pár héttel ezelőtt. Mivel láttam, hogy a KMK Rázós könyvek sorozatának tagja, így rákerestem, hogy miről szólhat. Aztán ahogy szembe találtam magam a fenti kis versikével, rögtön meggyőzött, hogy nekem ez kell. Örülök annak, hogy a KMK komolyabb és sötétebb könyvek kiadásával szintén próbálkozik, és bevallom, hogy én mindig érdeklődve várom az újabb és újabb megjelenéseiket. Nem mindegyik Rázós könyv jött be, amit olvastam, de ami igen, az nagyon is.

Mi a helyzet ezzel a könyvvel? Imádtam, mert annyira sötét, torz és borzongató, amivel régóta nem találkoztam, és ami rögtön levett a lábamról. Persze nem vagyok vak és látom a hibáit, amikre ki fogok térni, de összességében nekem nagyon bejött ez az elcseszett sötét sztori, amiben kb. mindenki egy pszichopata szintjét súrolja. Nem túlzok, tényleg így van. Lássuk mit szerettem benne és mi az, amit nem.

Mivel a fülszövegként funkcionáló versike nem teljesen világos, így kezdetnek essen néhány szó a történetről. Jade-t és húgát, Macy-t gyerekkorukban elrabolja egy fiatal férfi, aki Benny-nek hívja magát. 4 évig tartja fogva őket, mikor Jade egy váratlan pillanatban képes megszökni, de a húgát nem tudja megmenteni. Évekkel később Jade immár felnőtt nőként nyomozóként dolgozik és élete célja, hogy megtalálja elrablóját és húgát, akit hátrahagyott... ha még nem késő.

Ez a történet elmenne egy krimi sorozat egyik epizódjának is, annyira beteg és undorító, ha jobban belegondolunk. Benny egy őrült pszichopata, aki játékbabákat készít és azok megszállottja. Jade-t és Macy-t élő babának tartja, öltözteti, szépítgeti őket, játszik velük, bármit megtesz velük, amihez épp kedve szottyan. Fogva tartja a két fiatal lányt és mindkettejüket kínozza különféle módokon. Jade az aki ellenáll, aki nem hagyja könnyen magát, míg Macy hamarabb megtörik. Fizikai és lelki terrort kell mindkettejüknek elszenvednie, ami nem marad nyom nélkül.

Kicsit fura volt számomra a szerkezeti felépítés, mert azt hittem, hogy a "jelenben" haladnak majd az események és az elrablás éveiről fog szólni. Aztán meglepetten látom, hogy nem így van, hiszen a jövőbeli, immár nyomozó Jade emlékszik vissza a múltra, miközben láthatjuk, ahogy nyomoz még mindig Benny és a húga után. Tehát visszaemlékezésben látjuk a múltban történteket. Rögtön itt jön az első negatívum. Jobban örültem volna, ha sokkal több visszaemlékezést kapunk, vagy ha alapjáraton csak az elrablás éveiről szól az első rész és maximum utána ugrottunk volna csak az időben.

Azért mondom mindezt, mert nekem ez a néhány visszaemlékezés nem volt elég arra, hogy kellően megértsem és átéljem mindazt a sok borzalmat, amin Jade-nek keresztül kellett mennie. Jade a narrátorunk, az ő szemszögéből látjuk az eseményeket, így csak egy egyoldalú nézőpontot kapunk. Persze sok szörnyűséget, kínzást és megalázást élt át, ezt nem vitatom, de mivel kevés volt a visszaemlékezés, így nem tudták kellően átadni a lány lelki fejlődését és a személyiségbeli átalakulását. A jövőbeli Jade teljesen más ember lett, mint az a naiv és ártatlan kislány, akit anno Benny elrabolt, épp ezért kellett volna sokkal nagyobb hangsúlyt fektetni a személyiség változásának a fokozatos és reális bemutatására. Ahhoz pedig sokkal több sztori kellett volna a múltból. Én legalábbis így látom.

A másik, ami nem egészen nyerte el a tetszésemet, az a felnőtt Jade felfokozott szexualitása. Tudom, engem még sosem raboltak el, kínoztak és erőszakoltak meg különféle módokon, de valahogy nehezen hiszem el, hogy ha olyasmi történik egy tinédzser lánnyal, ami Jade-el, akkor ilyen irányba alakul a szexhez való viszonya. Épp az ellenkezője a valószínűbb és nem az, hogy kb. mindenre felizgul és a tragédiákat úgy reagálja le, hogy márpedig neki azonnal d*gnia kell valakivel. Ilyen trauma hatására szerintem épp hogy inkább frigiddé válik az ember lánya és soha az életben férfihoz nem akar érni többé.

Szerintem nyugodtan ki lehetett volna hagyni ezt a sok szexet, legtöbbször nem igazán illett a történetbe, mikor random módon egymásnak estek Dillonnal. Én meg csak pislogtam, hogy mi a fene, ez most hogy jön ide? Bőven akkor is 18 karikás maradt volna, ha nem erőltetik bele az írók azt a sok szexjelenetet Jade és Bo/Dillon között. A múltbéli borzalmak éppen elegek lettek volna mindenkinek. Ez persze csak az én véleményem, de szerintem még nagyobbat ütött volna a történet, ha így lett volna és inkább Jade lelki válságára, karakterének és személyiségének lélekbeli torzulására helyezték volna a hangsúlyt.

Tulajdonképpen négy főszereplője van ennek a könyvnek. Mint már említtetem Jade a narrátor az első részben, így róla tudunk meg a legtöbbet. A szexuális részt kivéve éppen úgy reagált a vele történtekre, ahogy az reálisan elvárható, nem csoda, ha minden erejével azon van, hogy megtalálja és bosszút álljon Benny-n. Közben ő sem százas már, érzéketlen, rideg, otromba nő lett belőle, de hát ezért nem lehet hibáztatni. Bírtam a privát kis kommentjeit és ahogy lereagálta a körülötte lévőket és történteket.

Benny a fő pszichopata, ez nem kétség és valójában csak annyit látunk belőle, amit Jade látott. Ezek alapján nem túlzás azt állítani, hogy bárki pokolra vetné Benny-t (bocsánat, Benjamint!!!:), de gondolom később kapunk majd némi magyarázatot arra, hogy lett olyan, amilyen. Mert biztosan nem így született, hanem történt vele valami, amitől ilyenné vált. Remélem valami értelmes és normális magyarázat lesz, és nem valami baromság, mert akkor nagyot csalódnék.

Aztán ott van Macy, aki sokáig mellékszereplőnek tűnik, de aztán kapunk a végén egy csavart és leesik az állunk. Macy sem az már évekkel később, mint akire Jade emlékezett és ez a csavar roppant érdekes folytatást ígér. Remélem kapunk több Macy nézőpontot és megtudjuk mi történt vele azokban az években, amíg Jade nélkül maradt Benny kezei között. Ott van persze Dillon is, de nekem ő valahogy végig olyan semleges maradt. Nem értem minek kellett ide, ha nem jöttek volna össze Jade-el, akkor abszolút semmi létjogosultsága nem lenne a karakternek. Én nyugodtan meglettem volna nélküle, Jade egyedül is nyomozhatott volna.

Néhány hiba/logikátlanság ellenére, amiket ha nem veszek véresen komolyan, egész korrekt és élvezetes sorozatkezdő könyvet kaptam. Szeretem az ilyen sötét és elborult sztorikat, ez pedig kellően az volt a javából. A végén kapunk egy csavart, ami izgalmas folytatást ígér, és emiatt nagyon szeretném már olvasni azt. Remélem érkezik mihamarabb magyarul, mert az tuti biztos, hogy amint megjelenik, én azonnal lecsapok rá.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4

2018. aug. 14.

The 100 (A Visszatérők) 5. évad összegzés


Olyan gyorsan telik az idő, hogy el se hiszem, de mégis véget ért pár napja a legújabb ötödik évad. Tudjátok, hogy mennyire nagy kedvencem a sorozat, és habár voltak mélyrepülései (khm... 3. évad), de még mindig szeretem és amint elkezdődött az új szezon, nyomban rávetettem magam. Ismét 13 részt kaptunk, ami mint bebizonyosodott éppen elég volt, nem kellett ezt tovább nyújtani. Még így is akadtak üresjáratok, lássuk be, egy hosszabb évadnál még több lett volna.

Történetünk hat évvel Primfaya után folytatódik. A csapat három részre szakadt. Az első két-három rész felveszi a három különféle fonalat. Meglátjuk, mi történt az űrbe menekült Bellamy-ékkal, a felperzselt földön ragadt Clarke-al és a kislánnyal, akire rátalált, valamint, hogy miként élték túl az éveket odalent a bunkerben a többiek Octavia vezetésével. A felvezetés és az új erőviszonyok tisztázása után nem sokáig ülhetünk a babérjainkon, mert újabb fenyegetés érkezik. Egy ismeretlen űrhajó jelenik meg a Földön, ami tele van rabokkal, akiket nem éppen jó szándékok vezérelnek.


Ahogy azt a The 100-nál megszokhattuk, nem tökölünk sokáig, igen hamar belecsöppenünk a dolgok sűrűjébe. Ismét a túlélés a tét, hisz mindenki az egyetlen épen maradt területet szeretné megszerezni magának, így hőseink és a rabok hamar egymással szemben találják magukat. A diplomácia mit sem ér, Octavia nem akarja megadni magát, így ennek csakis háború lehet a vége. Kapunk rengeteg izgalmat, fordulatot, árulást és szövetséget, pont ahogy azt korábban megszokhattuk, és sokféle tervet próbálnak megvalósítani a béke érdekében, de ezek mind sorra kudarcot vallanak.

Hol kellene kezdenem? Annyi, de annyi lehetőség volt ebben az évadban és iszonyatosan fájt látni, hogy a nagy részét kiaknázatlanul hagyták, vagy ami még rosszabb, valami baromságot vagy irritálót hoztak ki belőle. Tehát kezdem azzal, ami nem tetszett. Clarke és Octavia mindketten az agyamra mentek, csak épp más okból. Nem tetszett, ahogy ez a két korábban remek karakter kifordult önmagából. Clarke álszentsége nem ismert határokat és nagyjából senki se érdekelte magán és Madin kívül. Korábbi barátait elárulta, otthagyta őket, nem törődve azzal, hogy meghalnak, közben meg Octavia-t ekézte, holott ő sem jobb a másiknál egy cseppet sem. Clarke megérdemelt volna egy-két atyai pofont valakitől, hogy ne játssza itt a szentet.


Aztán ott van Octavia.... te jó ég, mit műveltek ezzel a karakterrel! És ezt nem jó értelemben mondom. Annyira vártam, hogy milyen lesz Octavia vezetőként, és olyan jó dolgokat képzeltem el, de arra álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy rideg és csökönyös diktátort csinálnak belőle. Nem lett volna ezzel gond, ha fokozatosan látjuk az átalakulását, ha reálisan mutatják be, hogy lett olyan, amilyen, de itt sajnos nem ez történt. Persze volt néhány visszaemlékezés, de ennyitől senki se vesz ilyen 180 fokos pálfordulást, mint amilyet Octavia tett. Vagy ha mégis.... akkor legalább hallgat a jó szóra. Indra látta jól a dolgokat a végén... Octavia-nak szimplán agyára ment a hatalom.

Nem tudtam hova tenni a "fő ellenségeket" sem, a rabokat. Az meg sem lep, hogy a nagy részük totál érdektelen és csak a háttérben lebegett a három főbb karakteren kívül. De az a három karakter se sikeredett olyan érdekesre, hogy megkedveljem őket. Dioyza és McCreary voltak azok, akikben lehetett volna potenciál, főleg azt bírtam, ahogy egymás ellen feszültek néha, de mikor kiderült a kis légyottjuk és annak következménye, akkor csak sóhajtoztam nagyokat, hogy ez most komoly? Minek kellett a gyerek ide?
Shaw pedig olyan lapos karakter, hogy mintha ott se lett volna. Raven és ő hogy jöttek össze, azt máig nem értem, de legyen ez csak az én gondom. Biztos sokan szerették őket. Egyik percben még ellenségek voltak, aztán már szerelmesek? Mi van? Sokkal jobban lehetett volna ez az egészet felépíteni és akkor talán még jók is lettek volna együtt.


Voltak persze olyan dolgok is, amik tetszettek. Egyrészt Clarke és Madi anya-lánya kapcsolata, és Madi-t még magában szintén bírtam. Azt hittem idegesítő lesz a kis csaj, de a végére megemberelte magát és egészen ígéretes karakter vált belőle, kíváncsi vagyok mihez kezdenek vele a folytatásban. Bellamy még mindig nagy kedvenc, ő legalább most nem kattant meg, mint Clarke és Octavia, hanem hozta, amiért szeretjük. A "jolly joker" még mindig Murphy, őt nem lehet nem szeretni, hozta is a formáját. Tetszett, ahogy változott Bellamy és Octavia korábbi feltétlen szereteten alapuló testvéri kapcsolata, és ahogy Bellamy mélységesen csalódott a húgában. Valamint tetszett, ahogy Clarke és Bellamy barátságát (sőt talán többet is?) tovább mélyítették. Ha Clarke nem fordult ki volna önmagából, és nem árulta volna el többször Bellamy-t és a többieket az még jobb lett volna, de hát ez van. Úgy tűnik minden évadban meghülyül egy-két főszereplő, ezt el kell fogadnunk.

Az ötödik évad nagy része és főbb történetszálai valahogy nem igazán jöttek be, ezt ennyiből már le tudtátok szűrni és az utolsó összecsapott és kissé össze-vissza részt már meg sem említem. Valami drámaibb összecsapást vártam, Octavia-nak meg kellett volna halnia, az lett volna a remek lezárása a bukott karakterének. A megoldás érdekesre sikeredett és a vége megint izgalmas folytatást ígér, csakis ezért várom a jövőre érkező hatodik évadot. Remélem az nem fog csalódást okozni, mint a mostani.
Értékelés: 10/6

Előzetes:

2018. aug. 9.

The Originals (A sötétség kora) 5. évad összegzés


A The Originals idén befejeződött az ötödik, egyben utolsó évaddal, aminél jobb nem is történhetett volna. Nem azért mondom mindezt, mert nem szerettem a sorozatot, (habár a gyenge negyedik évad azért némi intőjelként szolgált) hanem azért, mert ez valóban csak ennyi volt. Ha akarták volna sem lehetett volna tovább húzni, így remek döntésnek tartom, hogy véget ért. Még viszonylag a csúcson. Persze mindezt képletesen mondom, mert sajnos nem a csúcson ért véget. Az a harmadik évad végét jelentette volna. Az utolsó felvonásban kaptunk 13 részt, ami bőven elég volt, még sok is, ezért se bánom.

Jól sejtitek, sajnos az ötödik évad sem nyerte el a tetszésemet. Az utolsó szezonban csúcsosodott ki minden probléma, amitől féltem, és amit korábban se láttam szívesen. Ez egy eléggé negatív kritika lesz, ezt már most látom előre, így aki nem akarja olvasni, az inkább ne is folytassa. Nem jókedvemben fikázom a sorozatot, mert volt ebben potenciál bőven, és a legtöbbet kihasználták, de már kifulladt a dolog és nem nagyon tudtak semmi újjal előrukkolni. Ezért se bánom a kaszát. Ennek most kellett vége lennie. Hogy sikerült a lezárás? Szarul.


Az egész ötödik évad fő történetszála egy nagy nulla. Egyrészt még mindig azon rágódnak, hogy mi legyen a Sivár gonosz erejével. De mivel a Mikaelson tesók nem tudnak sokáig egymástól távol maradni, így persze, hogy újraéled a fenyegetés, aztán az erő ismét Hope-ba kerül és ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Ha mindez a szenvedés nem lenne elég, kapunk még egy náci vámpír csoportot is, akik vissza akarják szerezni a vámpírok hajdan elvesztett dicsőségét. Mindezt úgy, hogy megölik Hope-t, mert hogy Hope egy förtelmes hibrid, vagy tribrid vagy mi a fene (boszorkány, vérfarkas és hibrid) és az milyen már!

Kissé nevetségesnek gondolom, hogy szerintük Hope tehet minderről, és hogy ő minden probléma forrása és azt is, hogy Klausék miért nem intézték el egy csettintéssel az egész vámpír csoportot. Persze ott volt Elijah és az új nője a másik oldalon, ami megint csak egy felesleges és irritáló kavarás, és olyan erőltetett, hogy csak fogtam a fejem. Hogy Elijah pont a gonosz nő lányába botlik bele véletlenül és pont egymásba szeretnek? Mert hogy ennek igen nagy a valószínűsége, nem? Ha Elijah nem lett volna ott velük, akkor nem lett volna semmi nehézség, mert Klaus lazán végez az összessel.


Sosem lett Haley a kedvencem, és nem azért mondom, mert annyira hiányolnám, de a karakter halála túl hirtelen és váratlanul lett. Nem értettem a dolgot és nem számítottam rá, így nagyon meglepett, mikor valóban meghalt és rájöttem, hogy sehogy se fog visszatérni. Utólag persze láttam az okot, hisz Haley halálával Hope teljes mértékben Klausra lett utalva, így tudták építeni az apa-lánya kapcsolatot közöttük, de szerintem ezt Haley mellett ugyanígy meg lehetett volna tenni. Aztán ahogy elbántak Elijah és Haley kapcsolatával! Könnyen elvágták őket és mindenki könnyen túllépett rajta, mintha sosem történt volna közöttük semmi. Én meg csak pislogtam, hogy mi van?!

Vincent és Marcel abszolút gyalogok maradtak ebben az évadban, senki észre se vette volna, ha nem szerepelnek. Az írók egyikükkel se tudtak mit kezdeni, csak akkor szedték elő érdemben őket, ha kellett a segítségük. Egyébként a háttérben maradtak, semmi jelentőséget nem kaptak. Freya annyira remek karakter lehetne, olyan sok mindent lehetne vele kezdeni, erre ebben az évadban neki se adtak valami nagy szerepet. Inkább csak a szerelmi életén nyavalygott, ami még mindig fura számomra és egyszerűen nem tudom hova tenni, hogy végül egy nővel jött össze. (Nem a leszbikus szál zavar, hanem az, hogy ez is hirtelen történt, minden korábbi utalás nélkül.)

Az évad-, és egyben sorozatzáró epizód nem hagyott bennem mély nyomokat, egyedül csak azon háborodtam fel, hogy Klaus és Elijah meghaltak. Jó, máshogy nem igazán lehetett volna megoldani a dolgot, de akkor is. Ők voltak a sorozat lelke és szíve, csak miattuk néztem, és ebben az évadban is imádtam a testvéri kapcsolatukat és annak hullámvölgyeit. Rebekah mellékszereplővé történő lefokozása után ő és Kol nem sok vizet zavartak, így rájuk mindig csak mellékszereplőként tudtam gondolni. Valami grandiózusabb és felejthetetlenebb lezárásra vágytam volna, erre kaptam egy középszerű részt két sokkoló halállal, aminek nem örültem, így elég keserű szájízzel fejeztem be.


De hogy ne csak panaszkodjak, azért a végén említenék két dolgot, ami tetszett. Örültem az időugrásnak, nagyon kellett az ide, mert a csecsemő vagy gyerek Hope kezdett az idegeimre menni. Nem azt mondom, hogy a tinédzser Hope egy nagy karakter, teljesen átlagos és nem lett a kedvencem, de legalább már meg tudja magát védeni és aktívan részt vesz a dolgokban, nem csak mindenki őt védelmezi, ami korábban rohadtul idegesített. Persze még mindig ő volt a középpontban, megint őt kellett megmenteni, de  legalább már ő is aktív részese lett az eseményeknek.

A másik ami tetszett, Klaus és Hope apa-lánya kapcsolatának építése. Ahogy az elején még félve, távolságtartóan közelítenek egymáshoz, hogy aztán a problémák összehozzák őket és kénytelenek legyenek együtt dolgozni. Klaus nem egy követendő példa, és Hope pontosan tudja, hogy kicsoda-micsoda az apja, de mégis szereti és igenis felnéz rá a maga módján. Klaus pedig most ért el arra a pontra, mikor valóban változott, és éppen az előnyére. Nagy önzetlenségről tesz tanúbizonyságot a végén, és bebizonyosodik, hogy Klaus igenis képes megváltozni és valakit önzetlenül szeretni.

Összességében egy összecsapott és kidolgozatlan utolsó évadot kaptunk, ami minden eredeti ötlettől híján volt, amit csak el lehet képzelni. A fő történetszál ugyanaz, ami már volt korábban, a karakterek vagy értelmetlen halált haltak, vagy csak lógtak a levegőben, amitől az évad egy katyvasz lett számomra. Nagyjából a negyedik évaddal van egy szinten. Sajnálom, mert ennél egy ütősebb és jobb utolsó évadot vártam volna.
UI: Készül egy újab spin-off sorozat Hope főszereplésével, olyan "tinik mágikus képességekkel" stílusban. Na én arra már nem leszek kíváncsi, az holt biztos.
Értékelés: 10/3

Előzetes:

2018. aug. 4.

Black Mirror (Fekete tükör) 4. évad összegzés


Szorgalmasan folytattam a sorozatot a legfrissebb negyedik évaddal, de be kell vallanom, ezzel kicsit lassabban haladtam. Nem az volt az oka, hogy már nem szeretem a sorozatot, csak valahogy nem keltették fel annyira az érdeklődésemet a részek leírásai, hogy nekem azt minél hamarabb meg kell néznem.

A negyedik évadra ismét hat részt kapunk a Netflix jóvoltából, a részek kb. 1 órásak, és ez is csak felirattal érhető el. Most értünk el arra a pontra (vagy legalábbis én mindenképp), hogy tényleg feltűnik, hogy az írók kezdenek kifogyni az eredeti ötletekből. Rögtön három rész az évadban kísértetiesen emlékeztet három korábbi részre, és végig az volt az érzésem, mintha ugyanazokat látnám csak épp pepitában. Lássuk akkor mi tetszett és mi nem a negyedik évadban.


4x01: USS Callister ("USS Callister")

Robert, egy nagy számítástechnikai cég csendes résztulajdonosa eléggé el van nyomva munkahelyen és élete sincs igazán. Otthon éli ki kissé beteges vágyait, hisz tudásának köszönhetően létrehozott egy programot, ahova a munkatársai DNS-t megszerezve klónozza őket különböző okok folytán. A Star Trek stílusú programban ő maga lesz a kapitány és ott vezeti le a klónokon azokat a sérelmeket, amiket a való életben nem tud megtenni.

Hát... rögtön az első rész nekem nem nagyon tetszett. Ez az egyik leggyengébb az évadban és ha őszinte akarok lenni, akkor nem nagyon sikerült megértenem a mondandóját. Talán arra próbáltak rávilágítani, hogy manapság sokan beleőrülnek a videójátékokba, és ott élik az életüket, ahelyett, hogy a való világban tennék ugyanezt? Nekem csak ennyi jött le belőle. Persze nem elég a mondandó és a rejtett üzenet, magának a résznek izgalmasnak kell lennie és az se árt, ha kedvelhetőek a karakterek. Vagy legalább legyen benne valami érdekesség. Ez utóbbiak hiányoztak számomra, talán ezért se tetszett.


4x02: Arkangel ("Arkangyal")

Marie életének értelme kislánya, Sara, akit egyedül nevel az apja segítségével. Egy napon majdnem eltűnik Sara, és mikor épségben  megtalálják, akkor Marie eldönti, hogy soha többé nem akar aggódni a kislány miatt, így az Arkangyal még kísérleti fázisban lévő szolgáltatását veszi igénybe. A  kislány agyába egy chipet ültetnek, aminek segítségével Marie mindig nyomon tudja követni, hogy mit csinál és érez Sara. Ha mindez nem lenne elég, akkor szabályozhatja, hogy mit lásson vagy érezzen a kislány. Akkor kezdődnek a gondok, mikor Sara tinédzser lesz.

Engem nem könnyen lehet felhúzni, de ez a rész elérte és teljesen felháborodtam mire a végére értem. Nem a modern technológia oldaláról vizsgálnám, mert ez csak metaforaként szolgált a sajnos igen gyakori elnyomó szülők, tetteik és azok következményeinek reprezentálására. Marie-t persze nem rossz szándék vezérelte, mindig csak meg akarta védeni Sara-t, de annyira túlzásba esett, hogy végül teljesen átvette a lánya élete fölött az irányítást.
Mindig követte őt, tudni akarta, hogy mit csinál és mit lát. Mindezt a háta mögött, mert nem tudott benne megbízni, mert nem akarta meghagyni Sarának, hogy önmaga kövesse el a hibáit, amikből aztán tanulhat. Elvette tőle a szabad döntés jogát. Nem csoda, hogy Sara a végére agresszívan reagált.
(Ez a rész amúgy emlékeztet az 1x03 részre.)


4x03: Crocodile ("Krokodil")

Mia és Rob véletlen elütnek egy biciklist, aztán eltussolják az ügyet és tovább lépnek. Évekkel később, mikor Mia élete szinte tökéletes, hisz jó munkája és boldog családja van, Rob előkerül és mivel bántja a bűntudat, így fel akarja adni magát. Mia persze nem szeretné, hogy a tökéletes élete összeomoljon, így mindent megtesz, hogy megállítsa Robot. Aztán elindul a láncreakció és onnan nincs megállás.

Ez a másik rész, amit nem igazán szerettem meg. Számomra unalmas volt, mert ezt már korábban láttuk majdnem ebben a formában. A 3x03 rész ugyanerről szól, ugyanazzal az üzenettel és tanulsággal. Bármit megtehetsz azért, hogy elkerüld a titkaid fényre derülését, hogy megtartsd magadnak őket, de egyszer úgyis minden kiderül. Ugyanaz a rész, csak egy kis átalakítással.


4x04: Hang the DJ ("Hangold össze")

Frank és Amy egy párkereső rendszer szolgáltatásait veszik igénybe, melynek feladata, hogy megtalálja a tökéletesen összeillő párokat. Különböző párosokat hoz össze egy előre megadott időre, akiknek addig együtt kell maradniuk, ez lehet pár óra, pár hét, de akár pár év. A sokféle kombináció után kiértékeli az eredményeket és úgy hozza meg a végső döntést ki kinek lehet a megfelelő párja.

A Black Mirror a sötét, komor és általában negatív befejezéseiről híres, egyetlen pozitívan végződő epizód a 3x04-es. És most megkaptuk ezt a részt, ami stílusában és témájában eléggé hasonlít a San Junipero-hoz. Itt szintén egy párkapcsolat van a középpontban, mely a mai modern világ által kreált internetes társkeresést és annak jellemzőit mutatja be, egy kis körítéssel melyben a megszokott párkapcsolati problémák szintén felvázolásra kerülnek. Aztán a végén a csavar és végül boldogan alakult főszereplőink sorsa. Az pedig külön bónusz pont, hogy Joe Cole a férfi főszereplő, akit évekkel ezelőtt a Skins Luke-jaként szerettem meg és azóta várom, hogy más filmekben/sorozatokban láthassam.


4x05: Metalhead ("Metálfej")

Egy olyan világban járunk, ahol minden lepusztult, kihalt és sivár, egy maroknyi emberi túlélő maradt. Egy kis csoport próbál megszerezni valamit, de nem járnak sikerrel, mert robotkutyák támadnak rájuk. Kettejüket megölik, és a nő egyedül menekül tovább a robotkutyák elől. Találékonyságának és szerencséjének köszönhetően elég sokáig sikerrel jár, majdnem le tudja rázni a robotkutyákat, de végül eléri a sorsa.

Ez volt a harmadik rész az évadban, ami nem igazán tetszett. Számomra unalmas volt az elejétől a végéig, és itt sem jött át az üzenet. Az lett volna a lényeg, hogy küzdhet bármeddig az ember, a végén úgyis megtörik és legyőzik? Vagy az, hogy a robotok kontra ember harcában úgyis mindig mi fogunk alul maradni, így kezdhetünk félni a jövőtől? Vagy mindkettő egyszerre? Ezek is jó témák, csak ehelyett egy sokkal izgalmasabb részben kellett volna bemutatni.


4x06: Black Museum ("Sötét múzeum")

Nish autója lerobban és kénytelen megállni, hogy feltöltse. Közben van egy kis szabadideje, így betér a közelben található múzeumba, ahol annak tulajdonosa korábbi, nem éppen legális és korántsem etikus kutató munkájáról és azok félresikerült következményeiről mesél neki. Kapunk három történetet, mindegyik creepy a maga módján, aztán érkezik a csavar és leesik az állunk, mert Nish sem az, akinek idáig látszott.

Lehet csak velem volt így, de számomra ez volt az eddigi legijesztőbb és legborzongatóbb epizód az egész sorozat történetében. Mindhárom kis történet creepy volt, és rávilágított arra, hogy az illegális kísérleteknek sosincs semmilyen pozitív  következménye. Szerintem egy könnyebb horrorfilmnek szintén elmenne, vagy nem tudom... rám mindenképp ilyen hatást tett. A kísérletek etikai oldala már csak hab a tortán, amin szintén sokat lehet gondolkodni.

Összességében azt tudom elmondani erről az évadról, hogy elég megosztó lett számomra. A hat részből három nem igazán nyerte el a tetszésemet, három viszont azért még mindig eléggé odatette magát. Ami fura mert korábban azért mindig tetszett a legtöbb rész és kevésben találtam csak valami kivetnivalót. Ezek után érdeklődve, de egy kis félelemmel várom az ötödik évadot, és bízom benne, hogy eredeti ötletekkel rukkolnak elő a készítők és nem a korábbiakat mutatják be újra kicsit átalakítva.
Értékelés: 10/7

Előzetes:

2018. júl. 29.

Red Band Society ("Vörös Szalag Szövetség")


Ha őszinte akarok lenni, akkor elmondom, hogy nem most láttam először a sorozatot. Már a megjelenésekor néhány évvel ezelőtt megnéztem, csak akkor valamiért elmaradt róla a kritika. Nemrég valahogy eszembe jutott és kedvem támadt újranézni, majd ahogy elkezdtem, rájöttem, hogy anno mennyire tetszett. Így pótolnom kellett, ami akkor elmaradt és most írok nektek a sorozatról.

A történet:
Egy gyerekkórház többféle komoly betegséggel küzdő néhány fiataljának életébe nyerhetünk betekintést. Nyomon követhetjük harcukat saját betegségeikkel, miközben próbálják tovább élni az életüket, és közben barátságok és szerelmek szövődnek köztük.

Sajnos csak egy évadot élt meg és aztán kaszálták, amit elsőnek nem nagyon értettem, de aztán beláttam, hogy talán ez volt a legjobb döntés. Feleslegessé és kínossá vált volna, ha több évadon keresztül nyújtják el a fiatalok betegségeit. Mert hát lássuk be ez pont így jó. Ha tovább nyújtják, mint a rétestésztét abszolút irreálissá vált volna a végére. Csak úgy tudtam volna elképzelni a folytatást, ha minden évadban új betegek érkeznek.

Nem egy nagy történet és igazából semmi újat nem mutat, mert az akkoriban éppen nagyon felkapott Most jó és a Csillagainkban a hiba sikerét akarta meglovagolni, csak épp sorozat formájában. Fiatalok halálos vagy épp komoly betegségekkel, akik küzdenek az életükért, és akik olyan dolgokat élnek át, amit sok felnőttnek sosem kell. A sorozat egyszerűen aranyos és szeretnivaló, ezzel a két szóval tudnám összefoglalni. Nem magasröptű, nem mutat semmi újat és elég sok klisével operál, de mégis beszippant. Legalábbis velem így történt.


A hangulat, a humor, a karakterek, ami miatt lehet igazán szeretni. Komoly témák ugyanúgy megjelennek, de ugyanakkor sok humor szintén van benne, inkább a keserű fajtából. Sokat dob a stíluson, hogy kapunk narrációt a történet mellé. Az egyik kómás kisfiú narrálja nekünk az eseményeket, ahogy a kómából figyeli és érzékeli a körülötte és a kórházban történteket.

Több főszereplőről beszélhetünk és mindegyiket próbálták egyedivé és érdekessé tenni, szinte minden típusból kaptunk, de valahogy mégsem tudott mindenki igazán közel kerülni a szívemhez. Két kedvencként Kara-t és Emmát emelném ki, mindkettejüket más okból természetesen, mert nem lehetnének ennél különbözőbbek. Mindketten nagy utat tesznek meg a sorozat folyamán és nagyon sokat változnak, és jót tesz nekik a karakterfejlődés. Főleg Kara esetében lesz ez elég látványos.


Párosok terén a kedvenceim Kara és Hunter, jó kis megható történetet kaptak. Szerettem őket. Emma és Leo egy kicsivel maradtak le mögöttük, velük a végére az lett a bajom, hogy kissé irritáló módon szedték szét őket és a folyamatosan felesleges műbalhékat kreáltak köréjük, amit rossz volt nézni. Pedig nagyon aranyosan indultak. Leo története volt szerintem a legmeghatóbb a betegségét tekintve, és őt magában is kedveltem valamennyire, talán ő harmadik kedvencem. Jordi és Dash viszont totál semlegesek maradtak számomra, mintha ott sem lettek volna.

Az elég sok tini klisé és felesleges műbalhé mellett a sorozat másik gyengesége a felnőttek történetszála. Kezdjük ott, hogy túl sok volt némelyik szülőből, nem értem minek kellettek ide egyáltalán. Jó, szerepelhettek volna néha, de inkább csak a fiatalokra kellett volna helyezni a hangsúlyt. A másik, ami a végére az agyamra ment az orvosok és a nővérek kavarása és szerelmi drámája. Felesleges, erőltetett és abszolút oda nem illó, mintha csak a játékidőt húzták volna vele, mert mást nem tudtak kitalálni.

Összességében nem egy világmegváltó sorozat, de aranyos és szerethető és a hibái ellenére magával ragad. Egyszer mindenképp megéri megnézni. Főleg azoknak ajánlom, akik szeretik a tini és/vagy komoly betegséggel küzdőkről szóló sorozatokat.
Értékelés: 10/7

Előzetes:

2018. júl. 22.

Black Mirror (Fekete tükör) 3. évad összegzés


Ahogy időm engedi haladok tovább a sorozattal és nemrég értem a végére a harmadik évadnak. Ettől a szezontól kissé megváltozott a sorozat és ezt szerintem eléggé érezhető is rajta. Ekkor vette át a Netflix és rögtön változtatott egy-két dolgot. Kezdjük azzal, hogy a harmadik évad már hat részből áll a korábbi megszokott három helyett, ami mondjuk nem gond. Nem itt van a hiba, hanem abban, hogy a korábbi brit stílust, még ha akaratlanul is, de lassan és fokozatosan kiölte a Nelflix a sorozatból.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy hirtelen nagyot romlott a minőség, mert az nem lenne igaz, de más lett és ezt mindenkinek be kell látnia. Hat részt kaptunk tehát a harmadik évadra és még csak felirattal érhető el, magyar szinkronnal senki se keresse. (Szerintem nem is lesz hozzá, mert a Netflixes sorozatokhoz én még nem láttam magyar szinkronos verziót.) Lássuk akkor melyik rész hogyan tetszett.


3x01: Nosedive (Zuhanórepülés)

Lacie szépen építgeti társadalmi státuszát és közel áll hozzá, hogy elérje a kívánt társadalmi rangsort. Egy applikáció segítségével az emberek egymást pontozzák, és ebben a világban csakis az számít, hogy milyen pontszámot ér el valaki a ranglistán. Ha nem vesszük figyelembe a cseppet sem bújtatott utalást a mai közösségi hálókon történő "like", "tetszik" és társai iránti megszállottságról, akkor láthatjuk, hogy a rész üzenete ennél sokkal mélyebb. Persze a "like" vadászat kritikájaként szintén értelmezhetjük, de ennél több az üzenete.

Hisz ha nem lenne a közösségi háló, ha nem lenne internet, ahol mindezeket hajszolnák, ugyanez megtörténne a valóságban. Csak akkor lehetsz közkedvelt, ha olyannak mutatod magad, amit a társadalom elvár tőled. Ha a megfelelő normák szerint viselkedsz, akkor magukban igenis felpontoznak az emberek és eszerint viszonyulnak hozzád. Ha népszerű és közkedvelt vagy, akkor olyan kapuk nyílhatnak meg előtted, amik másképp sosem. Ha pedig a valós önmagad adod és ezzel netán szembemész a társadalmi elvárásokkal és normákkal, akkor szinte seperc alatt a társadalom küszöbén találhatod magad kirekesztettként. Lacie útja éppen ezt mutatja be ironikusan ábrázolva.


3x02: Playtest (Játékteszt)

Cooper menekül családi problémái elől, és nem hajlandó beszélni az anyjával. Egészen Angliáig fut, ahol aztán elfogy a pénze. Hogy gyorsan pénzhez jusson egy szimulációs játék kísérletbe jelentkezik kísérleti alanynak, de a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy arra számított.

Ez volt az első és idáig az egyetlen rész, amit egyszerűen nem tudtam hova tenni és be kell vallanom, hogy a végére nem nagyon esett le, hogy miről szólna. Kezdjük azzal, hogy kicsit unalmasra sikeredett és mivel a Black Mirror-ra jellemző rejtett üzenet és kritika se jött át egyértelműen, így nem igazán tetszett. Az már régen rossz ennél a sorozatnál, ha utólag kell azon elmélkednem, hogy mi volt a rész mondandója és értelme. Lapos és unalmas, nem tudok rá mást mondani.


3x03: Shut Up and Dance (Fogd be és táncolj)

Kenny kényes szituációba keveredik, mikor egy ismeretlen felhasználó emailben megzsarolja. Különböző feladatokat bíz rá és a fiúnak engedelmeskednie kell, ha nem akarja, hogy kikerüljön az internetre a róla készült felettébb kínos videó. Másokat ugyanígy megzsarolnak, így több sorstársával kereszteződik az útja, miközben reménykedik benne, hogy ha azt teszi, amit mondanak neki, akkor végül nem lesz semmi baj.

Hát igen, ez a rész ékes példája annak, hogy vigyázz mit csinálsz és mondasz, mert a mai modern technológia segítségével szinte bárkit meg lehet figyelni, bárkit lehet követni, és vannak olyan emberek, akik visszaélnek az ilyesmivel. Ne legyünk álszentek, minden embernek vannak titkai,  azon belül igen kínosak is, olyan dolgok az életében, amit inkább megtartana magának és bármit megtenne azért, hogy az ne kerüljön nyilvánosságra. Ha megfenyegetnek minket ezzel, akkor ugrunk és tesszük, amit kérnek tőlünk. Ilyen az emberi természet. Bárkit meg lehet zsarolni, mindenkin lehet valamit fogni, senki se makulátlanul tiszta. Aztán persze a végén jön a slusszpoén, mert semmi se maradhat örökké titokban. Minden kiderül egyszer.


3x04: San Junipero (San Junipero)

A csendes és visszafogott Yorkie San Junipero-ba érkezik, ahol megismerkedik a vidám és életteli Kelly-vel, és hamar barátság majd több alakul ki köztük. A rész első felében még nem nagyon lehet érteni, hogy mi lesz itt a lényeg, aztán megkapjuk a csavart, én meg csak néztem nagy szemekkel. Innen vált izgalmassá a dolog.

Számomra ez volt a legérdekesebb és legelgondolkodtatóbb kérdést felvető rész az évadban (sőt, eddig talán az egész sorozatban), amibe nehéz belegondolni. Mi van a halál után? Létezik a mennyország vagy a halál után nincs semmi? Ha lehetőséged lenne rá, akkor szeretnél örökké élni egy mesterségesen kreált mennyországban? Ha lehetőséged lenne rá, akkor belemennél, hogy a lelked örökké éljen? Még akkor is, ha a korábbi családod vagy szeretteid számára nem adatott meg ez a lehetőség és ők csak szimplán meghaltak és már nem léteznek sehol? Remek kérdések, igaz?


3x05: Men Against Fire (Ember a harc ellen)

Stripe újonc katona a hadseregben. Éppen a "csótányoknak" nevezett furcsa lények után kutatnak az egységével, hogy a még megmaradt példányokat likvidálják. Aztán történik valami, mikor a Stripe-ba ültetett chip meghibásodik és rájön, hogy semmi sem az, aminek korábban hitte. Megkérdőjelezi a rendszert, amiben él és a társait, akikkel együtt dolgozik, és rájön, hogy a csótányok sem azok, akiknek hitte őket.

Egyértelmű, hogy miről szól a rész. A háború viszontagságait, a katonák átmosott agyát és gondolkodását, furcsa torz látásmódját állítja pellengérre igen remek módon. Képletesen mutatja be, hogy a katonák szinte bármit megtesznek, ha azt parancsba adják nekik és sokszor olyanokat ölnek meg vagy mészárolnak le, akik nem szolgáltak rá erre a sorsra. Mondhatnák, hogy ilyen a háború, de ez nem igaz. Csak mi emberek tesszük ilyenné. Itt már a bűntudat miatt se kell aggódni, mindenre megoldást hoz a modern technológia. Lássuk be, ha lehetőségünk lenne rá mi is élnénk vele, hogy egy gombnyomásra megszűnjön a bűntudat, épp ahogy Stripe tette.


3x06: Hated in the Nation (Egy nemzet által gyűlölt)

A rendőrség olyan gyilkosságok ügyében nyomoz, ahol nem éppen közkedvelt embere halnak meg valami megmagyarázhatatlan módon. Az internet népe által közellenségnek kikiáltott személyek egymás után kezdenek hullani, de itt sem ilyen egyszerű a dolog, hanem valami más áll a háttérben. Valami bonyolultabb.

Megint egy olyan téma, ami van annyira érdekes, hogy lehetne róla sokáig beszélni. Manapság az interneten szinte következmények nélkül tudunk gyűlölködni, átkozódni és másokat utálni, még akkor is, ha arra nincs alapos, igazi okunk. A sok gyűlölködés és szidalmazás ott sem marad nyomtalanul, pedig sokan azt hiszik, hogy ezzel nem tudnak másnak ártani igazán, hisz nem a valóságban teszik mindezt, hanem csak az interneten.

Pedig ezzel is árthatunk másoknak. Ha már itt tartunk, egyáltalán mi értelme van az egésznek? Mi értelme az interneten szidni vagy leszólni másokat? De nem csak ott, hanem a való életben is. Ha rászállunk valakire, ha támadjuk és szekáljuk, legtöbbször ostobaságok, vagy gyakran igazi ok nélkül, azzal el sem tudjuk képzelni, milyen károkat okozhatunk az életében. Remek üzenet, amin sokaknak illene elgondolkozni.

Összességében tetszett a harmadik évad, még mindig imádom a sorozatot, mert egyedi, mert új és mert érdekes. Ám valljuk be, hogy valami megváltozott az alap stílusában és hangulatában. Kapott egy kisebb "amerikai" hatást. Megint érdekes kérdéseket és problémákat vetett fel és mutatott be szatirikus módon. Az írók tele vannak ötletekkel és egyszerűen képtelen kifogyni belőlük. Ami nem gond, amíg ilyen különleges és elgondolkodtató részekkel örvendeztetnek meg minket.
A leggyengébb rész a második lett, ahogy már fentebb írtam, legjobban pedig a negyedik és az utolsó rész tetszett. Az utolsó elment volna akár egy külön sci-fi filmnek, annyira jól össze lett rakva.
Értékelés: 10/8

Előzetes:

2018. júl. 16.

The End of the F*ing World (A k*szott világ vége)


Elég fura módon fedeztem fel a sorozatot. A youtube dobta ki folyton az előzetesét ajánlónak, és a szokatlanul kemény cím rögtön magára vonta a figyelmemet. A címből arra következtettem, hogy ez valami poszt-apokaliptikus történet lesz, így utánakerestem, hogy miről szól tulajdonképpen. Aztán meglepetten tapasztaltam, hogy nem az, aminek én gondoltam, hanem annál sokkal jobb. Egy igazi, ízig-vérig ötletes és sajátosan sötét brit sorozat, amit mindenkinek szívből ajánlok.

A történet:
James egy fiatal srác, aki szentül hiszi magáról, hogy pszichopata. Épp első emberi áldozatát keresi iskolatársai között. Alyssa menekülni akar a családja és nagyjából az egész világ elől és Jamest választja ki, hogy vele tartson. Nem mintha Jamesnek nagy kedve lenne hozzá, de így legalább lehetősége adódik megölni a lányt, csakis ezért tart vele. Ketten szöknek el otthonról és az úton sok minden történik velük, mely során rájönnek kik is ők valójában, és hogy mi az élet értelme.

Ez az a sorozat, ami rögtön az első pár percben magába szippant és onnan nincs megállás, hanem végig kell nézned. Ez szerencsére nem tart sokáig, hisz a sorozat csak 8 részes, egy rész pedig kb. 20 perces, így ha úgy nézzük akkor olyan, mintha egy 3,5 órás filmet néznénk végig. Örülök annak, hogy nem filmként adták ki, hanem sorozatként, mert így több idő maradt a karakterek részletesebb bemutatására és egy hosszabb történetre, és még így se maradt idő mindenre. Filmként meg kellett volna vágni, akkor nem lehetett volna hosszabb 2 vagy nagyon maximum 2,5 óránál.

Minden adott, amiért imádok egy sorozatot. Kezdjük az alap történettel. Tinédzserek családi problémáik elől menekülnek el otthonról és útnak indulnak, hogy a sok kaland között találjanak rá igazi önmagukra. Van egy sajátosan sötét és elborult hangulata, így nem mindenkinek fog tetszeni, csak aki vevő az ilyesmire. Néhol lassan és talán vontatott halad előre a sztori, van egy-két mellékvágány, de ez nem gond, mert ez is hozzátartozik a stílusához. Nem kapkod el semmit, hanem úgy halad, ahogy haladnia kell.


Az már csak a hab a tortán, hogy páros narrációt kapunk, hisz halljuk mindkét főszereplőnk gondolatait az elejétől a végéig. Szeretem ezt a megoldást, mert kicsit olyan érzésem van, mintha egy váltott nézőpontos könyvet olvasnék, vagy mintha az elevenedne meg a fejemben. Ez a sztori nem könyvadaptáció, hanem valamilyen képregényből készült, amit személy szerint nem ismerek, így nem tudok nyilatkozni róla. Ha úgy vesszük ide mindenképp kellett a narráció, hisz így ismerhettük meg James és Alyssa gondolatait, érzéseit és valós személyiségét. Persze a történetből és a cselekedeteikből ugyanúgy átjött, hogy milyen emberek ők, de a narráció tette mindezt tökéletessé.

A két főszereplő karaktere olyan remekül lett kidolgozva és árnyalva, hogy arra szavaim sincsenek. Mindketten fura személyiségek, talán ezért illettek össze ennyire. Ékes példája e két karakter annak, hogy mi a valódi különbség a pszichopata és a szociopata között, amit nagyon sokan összemosnak, vagy összekevernek, pedig a kettő olyan távol áll egymástól mint Makó... tudjátok mitől. Nem ízig-vérig pszichopata és szociopata e két karakter, de elég sok téren annak tűnnek.

Az elején sokkal nagyobb kontraszt volt köztük. Vicces volt nézni, ahogy Alyssa ráakaszkodott Jamesre, ahogy folyton dumált valamiről és mint egy energiabomba pörgött ezerrel. James pedig csak némán ment vele vagy egy "oké-t" kinyögve sodródott az árral, miközben magában azt tervezte, hogy és mikor kellene megölnie a lányt. James az a néma veszedelmes típus, aki inkább szenved magában és nem mutatja ki az érzéseit, mert sokáig azt hiszi, hogy nincsenek is neki. Alyssa vele szemben minden hezitálás nélkül hangosan mondja ki a véleményét, nem fél kiabálni, káromkodni és beolvasni akárkinek, akiknek csak kell, nem egy csendes típus és éppen e különbözőségük miatt működött olyan jól köztük a kontraszt. A két brit színész tökéletes volt a szerepre, mindketten remekül hozták, amit kellett.

Aztán ahogy egyre több időt töltenek együtt, akaratlanul hatnak egymásra és sokat változik a karakterük az évad végére. Mindkettejük problémás karakterének hátterében a családi gondjaik állnak, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elszöktek otthonról. A családi gondjaik komoly problémák, ezt nem vitatom, csak az volt vele a gondom, hogy arra már nem jutott elég idő, hogy ezeket a problémákat részletesebben kifejtsék a részünkre. Persze lehetett érteni miért lett pszichopata James, vagyis miért hiszi annak magát, és azt is, hogy Alyssa-nak mi baja úgy az egész világgal, de ha ezek részletesebben be lettek volna mutatva, akkor nagyobbat ütött volna.


Ezen kívül volt még két negatívum, amit nem tudok szó nélkül hagyni. Az első, hogy néhány helyen elég klisésre sikeredett a megoldás, sőt voltak olyan hihetetlen fordulatok, amik elégé irreálisnak hatottak. Jó tudom, hogy kellettek bele, hogy ne törjön meg a történet, de hogy pont egy sorozatgyilkos házába törnek be, hogy pont egy pedofil veszi fel őket, mikor stoppolnak, vagy hogy pont egy zakkant fiú az eladó azon a benzinkúton, ahonnan lopni akarnak, számomra túl erőltetettnek hatott és kissé kiszámíthatóvá tette a történetet.

A másik, amit negatívumként említenék meg, az a nyomozó páros történetszála. Nem is azzal van a bajom, hogy beraktak egy nyomozót, aki keresi őket, hanem azzal hogy egyrészt minek kellett két nyomozó, és minek kellett ide erőltetni egy totálisan felesleges szerelmi szálat. Abszolút semmi köze nem volt a fő történetszálhoz és csak a műsoridőt csökkentette. A nyomozók szerelmi drámáját ki kellett volna hagyni, sőt elég lett volna az egyikük, és helyette mondjuk több időt kellett volna hagyni a két főszereplő családi hátterének bemutatására. Vagy arra, hogy a családjuk hogyan reagál az elszökésükre és arra, amit tesznek az útjuk során.

A soundtrack mindenképp megérdemel néhány szót, mert remek zenékkel operált az elejétől a végéig, tökéletes összhangban a történettel. Egyelőre nem tudni lesz-e folytatás, vagy sem. Ha engem kérdeztek, szerintem nem kellene, mert ez így volt tökéletes és egy erőltetett és abszolút felesleges folytatás, csak elrontaná, ebben holt biztos vagyok. Nem kapunk rendes lezárást, nyitva marad a történet néhány kérdéssel, de ennek épp így kellett lennie, ezért sincs szükség második évadra. Remélem nem lesz. De komolyan! Ne legyen!

A végén említett negatívumok ellenére, nekem iszonyatosan tetszett ez a sorozat. Mi sem bizonyítja jobban, hogy egy lendülettel daráltam le a 8 részt az egyik este. Egyszerűen annyira lekötött, magával ragadott és érdekelt a folytatás, hogy nem tudtam abbahagyni, hanem néznem kellett tovább. Még szerencse, hogy már az összes részhez van felirat. Még csak felirattal lehet online megnézni, de ez senkit se tántorítson el, mert a brit akcentusnál nincs jobb dolog a világon. Komolyan, mindenkinek ajánlom, már csak egy próbára is, és ha az első rész beszippant, onnan már nem szabadulsz.
Értékelés: 10/10

Előzetes:
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...