A Knight of the Seven Kingdoms (A hét királyság lovagja) 1. évad összegzés

A Trónok harca máig az egyik legkedvencebb sorozatom a borzalmas lezárás ellenére, és a Sárkányok házát is nézem holott az nem lett olyan nagy kedvenc, mint az előbbi. Nekem jöhet bármi ami a Tűz és jég dala univerzumban játszódik így sosem volt kérdés, hogy meg fogom nézni az újabb előzménysorozatot, ami A hét királyság lovagja címet kapta. A George R.R. Martin által írt azonos címen futó novellák adják az új sorozat alapját és ha minden igaz minden egyes évad egy novellát fog feldolgozni, amiben a két főszereplőnk, Dunk és Egg kalandjait követhetjük nyomon.

Azzal kezdeném, hogy nem olvastam a novellákat, egyiket sem, tehát hogy miről fog szólni ez a sorozat, csak annyit tudtam, amit az előzetesben felvázoltak a készítők. Mondhatni teljesen tudatlanul kezdtem bele és teljesen nyitottan álltam az egészhez várva, hogy mit fogok kapni és hogy mennyire fog tetszeni ez nekem. Fontos a legelején leszögezni, hogy A hét királyság lovagja stílusban és hangulatban semennyit sem hasonlít se a Trónok harcára, se a Sárkányok házára. Habár ugyanabban az univerzumban játszódik a sztori, de itt nincs mágia, nincsenek sárkányok, nincsenek nagy hatalmi játszmák és nincsenek cselszövések sem.

Hogy miről szól akkor a történet? Kapunk egy egyszerű lovagregényt annak minden kellékével és minden bájával és aki szereti az ilyesmit, az szeretni fogja ezt a sorozatot is. Dunk a főszereplőnk, aki kóbor lovag ura halála után magára marad a nagyvilágban. Mivel mást nem nagyon tud magával kezdeni, így eldönti, hogy lovag lesz belőle is és ezért elindul, hogy részt vegyen egy közelgő lovagi tornán. Közben útjaik keresztezik egymást egy rejtélyes kisfiúéval, aki jobb szó híján ráakaszkodik és Dunk jobb ötlet híján és mivel egy igazi lovagnak szüksége van fegyverhordozóra, maga mellé veszi Egg-et, és együtt folytatják útjukat. Végül persze kiderül, hogy Egg olyan titkot rejteget, ami aztán nagy veszélybe sodorja Dunk-ot és innen indulnak a bonyodalmak. Innestől spoileresen folytatom.

Nem túloztam mikor azt írtam, hogy ez a sorozat minden tekintetben más, mint az előző kettő és többnyire csak az a közös bennük, hogy ugyanabban az univerzumban játszódnak. Más a stílus, mert nem fantasy-ról van szó, hanem tényleg egy tipikus lovagregényről és abból a viccesebb fajtát kaptuk. Számomra nagyon fura volt ez a mondhatni már-már sitcom jellegű stílus, mert nekem végig olyan érzésem volt, mintha A hét királyság lovagja valamiféle sitcom mintájára épült volna fel. És ezen a benyomáson az sem változtatott, hogy a részek átlagosan 30 percesek és úgy alapjáraton az egész az első évad iszonyú rövid, mert csak alig hat részből áll. Igen, jól olvastátok, mindössze hat részt kapunk és azok is csak nagyjából 30 percesek.

Pontosan ebből következik szerintem a sorozat legnagyobb hibája vagy mondjuk úgy gyengesége. Nagyon rövid az évad és ennek ellenére igen sok minden történik benne, vagyis semmire sincs elég idő. Minden iszonyat gyorsan történik, arra se kapunk lehetőséget, hogy a karaktereket normálisan és alaposan megismerhessük, mert mindenkiről csak egy felületes és klisés vázat látunk. Itt van az egyszerű, tanulatlan, de csupaszív és jó szándékú lovag. Itt van a az álruhás herceg, aki a köznép közé vegyül mert menekül valami elől. Itt van az iszákos és partizó nemes úr. Itt van a jó kiállású, nemes lelkű és tiszteletreméltó trónörökös, a birodalom nagy reménysége. Itt van a komor másik herceg, aki végig papofával és puffogva fanyalog a háttérben, bár erre minden oka meg van. És itt van az undorító, nagyképű és egoista herceg, aki belülről rohadt mint a férges alma, de iszonyú jól néz ki, és ezért mindenki elfelejti milyen egy ocsmány személy valójában. Na és a comic-relief mellék karakterekről se feledkezzünk meg, mert ők se hiányoztak.

Érdekes karakterek lehetnének ezek, ha kaptunk volna több időt arra, hogy jobban megismerjük őket, és így jobban tudjunk kötődni hozzájuk. Hogy igazán megszerethessük vagy meggyűlölhessük őket. Nem akarok én lenni az ünneprontó, de számomra nem igazán jöttek át ezek a karakterek eddig és habár látok bennük potenciált, egyikük se érintett meg igazán. Nyilvánvalóan a két főszereplőnk, Dunk és Egg kapta a legtöbb játékidőt, így ők vannak a legjobban kidolgozva és velük nincs akkora nagy baj, főleg mivel tudom, hogy később újra láthatjuk majd őket. Az ő karaktereiket lehet majd tovább építeni és mélyíteni. Tetszett az a bajtársias, szinte testvéri kapcsolat, ami kialakult közöttük és tényleg szüksége volt már Egg-nek egy olyan emberre, mint Dunk, aki végre helyreteszi a fiút és normális embert farag belőle távol az udvari intrikáktól.

Rajtuk kívül viszont a többiekre egyszerűen nem jut elég idő, nem lehet őket igazán megismerni, és így nem nagyon kerültek hozzám közel. Hogy a nagy részük a második évadban már nem fog szerepelni, az se hatott meg túlzottan, mert egyikük hiánya se hagy majd bennem mély nyomokat. Pedig ha lett volna több idő, akkor jobban ki lehetett volna fejteni a Targaryen családon belüli konfliktusokat. Jobban be lehetett volna mutatni miért olyan ígéretes és nagyszerű herceg Baelor, hogy aztán még jobban fájjon mindenkinek a váratlan halála. Vagy hogy miért olyan savanyú és megkeseredett Maekar, és hogy mennyi gondja van a problémás fiaival. Vagy hogy milyen valódi gonosz és förtelmes ember valójában Aerion, akit mindenki a háta közepére se kíván, csak azért tűrik meg mert mégis csak a család tagja. Persze ez a történet most nem a Targaryen-ekről szól, ők itt most csak abszolút mellékszereplők, de ha már itt voltak, akkor valahogy jobban be lehetett volna őket mutatni.

Történet szempontjából se várjon senki nagy bonyodalmakat, viszonylag hamar kiderül Egg titka és jön a nagy fordulat a végén. Kapunk némi morális leckét, hogy az igazság és a jószándék mindig győz, semmi sem fontosabb, mint a gyengék és az elesettek védelme és hogy a végén a jó győz, a rossz veszít és ez így van jól. Mint mondtam ez nem egy igazi high fantasy komplex és összetett karakterekkel, hanem vannak a jók és a rosszak és a végén mindenki megkapja, ami jár neki. Nem akar ez a sorozat többet adni ennél, csak egy könnyed kis lovagi mesét meglepően sok poénnal és komikummal, amit sosem várt volna senki egy olyan történettől, ami a Tűz és jég dala világában játszódik. Egyszerű, de aranyos kis első évadot kaptunk, de az egész nagyon rövid lett, nyugodtan lehetett volna tíz részes az évad hosszabb részekkel. Akkor talán minden és mindenki több játékidőt kapott volna és úgy jobban és alaposabban be lehetett volna mindezt mutatni és akkor talán közelebb került volna mindez hozzám is. Így viszont számomra egy egyszer nézős felejthető élmény lett az eredmény.

Értékelés: 10/7

Előzetes:

Brandon Sanderson: A Végső Birodalom (Ködszerzet 1.)

Fülszöveg:

Ezer évig hull a hamu egy virágok nélküli világra.

Ezer évig nyögtek a szkák szolgasorban.

Most egy összeesküvés a felszabadulásuk halvány esélyével kecsegtet.

Most egy izgalmas epikus fantasy történetre vágytam így gondoltam ideje lenne elkezdeni Brandon Sanderson Ködszerzet című trilógiáját, ami ki tudja mióta csücsült a várólistámon. Mivel egy high fantasy sorozatról beszélünk, így tudtam, hogy ezt nem lehet akármikor elkezdeni, hanem kell hozzá egy hangulat, jól kell időzítenem a dolgot, mert lássuk be a high fantasy sosem könnyű olvasmány. Egy komplex és kitalált fantasy világ felfedezése mindig nagy kihívás, főleg az elején, mikor az író felvázolja nekünk a világot, amit megalkotott. Kell hozzá hangulat és kitartás, na meg persze érdeklődés, hogy ne adja fel az ember az első néhány oldal után, mikor csak ömlenek ránk az információk és kapkodni kell a fejünket, hogy mindezeket meg is jegyezzük.

A Ködszerzet első könyve éppen így kezd és olyan sok információ ömlik a nyakunkba, olyan sok új megnevezés, olyan sok új karakter mutatkozik be, hogy ember legyen a talpán, aki mindent meg tud egyből jegyezni. Én igyekeztem ezen a téren és szerintem sikerült jó munkát végeznem, de nekem is kellett egy kis idő, mire megjegyeztem ki-kicsoda, kik azok a szkák, ködszerzetek, allomanták, obsztruktorok, inkvizítorok és így tovább. Az első rész tehát inkább a világépítésre koncentrál, felvázolja a világ alapjait, múltját és történelmét, majd pedig kibontakozik a fő történetszál és hogy miről fog szólni ez az egész trilógia.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, a fő történetszál hozza azt, amit egy high fantasy-tól vár vagy amire számít az ember. Van egy elnyomó birodalom élén a rejtélyes Uralkodóval, aki elnyomásban tartja a nemességet, a szkákat és úgy alapjáraton mindenkit. Aztán felbukkan a színen a lázadó hős, aki felkelést szervez az elnyomó hatalom ellen és ehhez jönnek a többiek. Egy sajátos kis csapatot gyűjt maga köré, akiknek célja, hogy lázadást robbantsanak ki, megdöntsék a hatalmat és megöljék az Uralkodót. A női főszereplőnk ebbe az egészbe csöppen bele egy véletlen folytán és Vin kettőt pislog máris a lázadó csapat tagjává válik.

A könyv szerkezeti felépítését tekintve, több fejezetre osztva kapjuk meg a történetet és a fejezetek elején rövid naplóbejegyzéseket olvashatunk, amiben kis részletekben megelevenedik előttünk az Uralkodó korábbi története. Az író szerencsére a több nézőpontos történetmesélés mellett döntött, bár a könyv E/3 személyben íródott, amit mindig nehezebben szokok meg, mert én sokkal jobban preferálom az E/1 személyben történő mesélést, de tudom, hogy ez csak én egyéni szociális problémám. Három karaktert tartok főszereplőnek ebben az első részben, mert hát habár kaptunk néhány másik nézőpontból megírt fejezeteket is, de az vitathatatlan hogy Vin, Kelsier és Elend kapta a legtöbb játékidőt ebben a könyvben, így én hármójukat tekintem főszereplőnek. (Legalábbis eddig, aztán ki tudja, hogy később milyen karakterek kapnak nagyobb jelentőséget.)

Vin és Kelsier

Jobban belegondolva az egész első könyv hozza mindazt, amit egy igazi high fantasy könyvtől vár az ember és igazából semmi újdonságot nem kapunk. Korábban ismertettem az alap történetet, tehát meg van a lázadás az elnyomó hatalom ellen. Ezen kívül olyan szinte alapvető elemek jelennek meg a könyvben, mint a szegény és nincstelen főszereplő lány, akiről kiderül, hogy különleges és különleges képességei vannak. A bukott mentor, akinek fájdalmas múltja van, de aki párfogásába veszi női főhősünket és apja helyett apja lesz, hogy a végén aztán feláldozza magát az ügyért, amit elindított és amiért végig harcolt. A jószívű és idealista nemesifjú, aki nem olyan szívtelen és gonosz, mint a nemesség többi tagja és aki mit ad a véletlen épp a női főszereplőnket szúrja ki magának és végül keresztezik egymást az útjaik. Na meg persze ott vannak a többiek, a lázadó banda más szükséges és hasznos tagjai, akik komikusak, akik árulók, akik önfeláldozók és így tovább, minden megszokott klisés karakter képviselteti magát ahogy azt kell egy ilyen nagyívű történetben.

Úgy éreztem olvasás közben, mintha az író szinte patikamérlegen rakta volna össze ezt az első részt, minden olyan történetszál vagy karakter helyet kapott benne, ami kell egy high fantasy-ba. Számomra olyannak tűnt az egész, mintha csak fogta volna a megszokott receptet és megírta volna a sokadik nagy ívű fantasy-t, amit ezerszer láttunk korábban. Persze mindent a saját szájízére szabott, de akkor is úgy éreztem, hogy semmi újat vagy váratlant nem kaptam. És ezzel most nem azt akarom mondani, hogy rossz volt a könyv vagy hogy unatkoztam rajta, mert az nem lenne igaz. Igenis izgalmas volt a történet, imádtam a három főszereplőnket, kaptunk csavarokat bőven, csak valahogy mindez a megszokott és elvárt módon lett elém tálalva, ahogy tényleg ezerszer láttam már korábban.

Vin és Eden

Vint, Kelsiert és Edent nagyon megszerettem annak ellenére, hogy ők is a fantasy karakterek egy-egy tipikus archetípusát testesítik meg. Vin a mélyről jövő kemény lány, akinek nem épp kellemes gyerekkora volt, de épp emiatt lett kitartó és erős. Kicsit vicces volt látni, hogy pont rá osztották a kém szerepét, amiben egy nemes hölgyet kellett eljátszania, de azért csak beletanult a feladatba miközben azért okozott néhány megmosolyogtató pillanatot közben. Vin nagyon feketén vagy fehéren látta a világot az elején, de később rájön, hogy semmi sem ilyen egyszerű és senki sem csak jó vagy rossz ember, ennél sokkal bonyolultabb minden. Persze van még mit tanulnia a lánynak, és tényleg várom, hogy mi lesz most vele a történtek után.

Aztán itt van nekünk Kelsier és Eden, és iszonyú nagy hálám, hogy nem kaptunk szerelmi háromszöget, hanem az író inkább úgy döntött, hogy Kelsier Vin mentora és apafigurája lesz, Eden meg a szerelmi szál. Mert mindezt meg lehetett volna úgyis írni, hogy szerelmi háromszög lesz belőle, de az ide annyira nem illett volna. Nem is kapunk nagy szerelmi szálat az egész könyvben, a romantika igencsak háttérbe van szorítva, inkább a lázadás, az árulások, a harcok, a stratégiák és a cselszövések, na meg a mágia vannak a középpontban, és jól van ez így.

Eden sem rossz karakter, mert végre nem egy tipikus férfi főhőst kapunk, ahol az erő és a szenvedély a lényeg. Eden okos, ravasz és tetszik vagy sem de nemesi származású, így teljesen máshogy látja a világot, mint Vin vagy Kelsier, és éppen ez az egész ad egy nagy kontrasztot annak ahonnan Vin érkezett. Mégis úgy érzem, hogy Edenből nem kaptunk eleget ahhoz, hogy igazán meg lehessen kedvelni, jobb lett volna ha több Eden fejezet lett volna. Vitathatatlanul Vin és Kelsier a legjobban kidolgozott karakterek az első könyvben, őket ismerhetjük meg a legjobban, így hozzájuk lehet igazán kötődni.

Kelsier

Szerintem senkit nem lepek meg ezzel de nekem Kelsier lett a kedvenc karakterem ebben a részben, és imádtam az elejétől a végéig. A lázadó hős mintapéldája ő, aki tragikus múlttal rendelkezik, akinek egyetlen és legfontosabb célja, hogy megszervezze és elindítsa a lázadást az Uralkodó ellen és megdöntse az elnyomó hatalmat. De Kelsier nem csak egy magasztos hős, hanem igenis vannak rossz tulajdonságai, mert önző, mert makacs és mert igenis egyoldalúan látja a világot, csakúgy, mint Vin, és a saját bosszúvágya az, ami valójában érdekli és amiért végig küzdött.

Nem rest feláldozni bárkit a céljaiért, és nem rest senkit sem kihasználni ezért. Vint sem puszta szívjóságból vette be a bandájába, mondjuk ki nyíltan, hanem azért, hogy a saját céljaira használhassa a lány képességeit, az már más kérdés, hogy később Vin a szívéhez nőtt és lánya helyett lánya lett, ha mondhatok ilyet. Kelsier egy remekül megírt karakter, én nagyon imádtam és habár szomorú volt látni a végét, de lássuk be, számára nem nagyon létezett más végkifejlet. Az ő karakterútjának így kellett lezáródnia, mert így volt reális a dolog.

A high fantasy mindig nehéz olvasmány és kell hozzá egy hangulat, hogy az ember bele tudja vetni magát és el tudjon merülni egy új összetett világban. Úgy érzem az író jó kis kezdést hozott össze a trilógia első részében és szinte patikamérlegen rakta össze a bevezető részt, amiben minden, de tényleg minden megtalálható, ami egy jó kis epikus fantasy történet elindításához szükséges. Izgalmas történet, mágia, lázadások, árulás, cselszövés, na meg jól megírt karakterek és több nézőpontos történetmesélés. Történnek itt fordulatok bőven, mégis ezt az első részt inkább csak amolyan felvezetőnek tudom tekinteni, mely megadta az alapot a várhatóan sokkal grandiózusabb folytatáshoz. Kíváncsi vagyok hogyan folytatódik Vin története és mi fog még itt történni, így biztos maradok a folytatásra.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/brandon-sanderson-a-vegso-birodalom-1-2

Értékelés: 5/4

Rina Kent: A Harag Istene (Istenek öröksége 3.)

Fülszöveg:

Az ördög ejtett csapdába.

Ami ártatlan tévedésnek indult valódi pokollá változott.

Mentségemre szóljon, hogy nem akartam belezúgni egy maffiahercegbe.

De ő ettől még ledöntötte a falakat, amikkel védtem magam.

Titkon követett, és kiragadott az életből, amit ismertem.

Jeremy Volkov elbűvölőnek tűnik, de valójában egy igazi ragadozó.

Egy dolog hajtja: hogy birtokba vegyen, a tulajdona legyek és meg is tartson.

De én nem akarok itt maradni a véráztatta világában.

Vagy legalábbis így gondolom.

Nemrég kezdtem bele Rina Kent Istenek öröksége sorozatába és habár az első rész nem nyerte el a tetszésemet annyira, mint amennyire szerettem volna, mégis úgy voltam vele, hogy jöhet egy következő rész, ha már ilyen hangulatban vagyok. A másodikat kapásból kihagytam most, mert Creighton és Annika karaktere annyira se hozott lázba, hogy érdekelni kezdjen a róluk szóló történet, így rögtön ugrottam a harmadik részhez, ahol Jeremy és Cecily a főszereplőink. Jeremy már az első részben érdekelt, rá mindenképp kíváncsi voltam, így elolvastam a róla szóló könyvet. Ahogy a korábbi kritikámban írtam, a részek önállóan olvashatóak, így nem muszáj sorrendben haladni annak ellenére sem, hogy azért vannak olyan jelenetek vagy események, amelyek több könyvben ugyanúgy megjelennek, csak mindig más-más karakter szemszögéből.

Bíztam benne, hogy nem megint ugyanazt fogom kapni, mint Killian és Glyndon esetében, hanem sokkal másabb lesz ez a könyv. Hogy az írónő behoz másabb témákat, hogy másmilyen főszereplő karaktereket kapunk, akik nyomokban sem emlékeztetnek majd Killianra és Glynre, meg hogy másféle történet lesz másmilyen drámákkal. Hogy ez így sikerült vagy sem, azt nem tudnám egyértelműen megmondani, mert kicsit felemás érzéseim vannak ezen a téren. A fő történetszál megint ugyanaz, hogy Jeremy és Cecily összejövetelének lehetünk szemtanúi, ami a korábbiakhoz hasonlóan szintén nem egy rózsaszín tündérmeseként indul, és nem is úgy ér véget.

Kapunk rengeteg erotikus jelenetet és most sem az unalmas fajtából, hanem van itt minden, amit csak el tud képzelni az ember. A végén ott egy csavar és egy kis dráma, majd minden jóra fordul. Tehát a könyv szerkezeti felépítése hasonló, a főszereplő páros kapcsolata nagyon hasonló dinamikán megy keresztül mint az első könyvben. Úgy tűnik tehát mindig ez lesz majd az alap, ezek szerint az összes részben ez lesz a felállás. Így felmerül a kérdés, hogy miben lehetnek a sorozat kötetei mások mint a többi rész? Kellenének különböző és jól kidolgozott érdekes főszereplők, némi váratlan meglepetés, amit nem láttunk már korábban, vagy bármi más dolog, ami megkülönbözteti a részeket egymástól.

Kezdjük a férfi főszereplőnkkel, Jeremy-vel. Most kövezzetek meg, de én nagyon bírtam Jeremy karakterét, és éppen valami ilyesmit képzeltem róla, mikor korábban még csak mellékszereplőként jelent meg. A rideg és megtörhetetlen jellemével, a kötelességtudó és céltudatos stílusával, a magabiztos és határozott kiállásával, na meg némi sötétséggel, ami körbelengi őt, éppen az igazi maffiahercegek tökéletes megtestesítője. Nem véletlen, hogy Jeremy a Hitetlenek vezetője, mert talán ő a „legnormálisabb” és legösszeszedettebb négyük közül, ami igen nagy szó, mert hát négyük közül egyik se egy könnyű eset. Jeremy keménynek és megközelíthetetlennek tűnik, de aztán kiderül, hogy igenis van szíve és lelke és valójában nem olyan magabiztos és erős, mint amilyennek mindig mutatja magát. Nagyon örültem, mikor megismerhettük Jeremy gyengébbik oldalát, és tetszett a fordulat a végén, hogy most a női főszereplő volt az „áruló” és a férfi főszereplő szívét törték össze, mert ez ugyebár épp fordítva szokott lenni.

Aztán ott van Cecily, aki pedig az a tipikus komoly, elszánt és földhözragadt fiatal nő, aki éli a kis tökéletes világát csendben és békében, aki óvatos, aki a baráti körének a tyúkanyója, aki mindenkivel törődik és mindenkin segíteni akar. Aztán persze neki is vannak titkok a múltjában, és persze, hogy nem teljesen olyan jó kislány, mint aminek mutatja magát, mert mint kiderül igen sajátos szexuális ízlése van, amit eddig soha nem mert kiélni az életében. Aztán ahogy sejtitek, itt jön a képbe Jeremy, és ahogy véletlenek (na jó, nem is annyira véletlenek) folytán ezek megtalálják egymásban a másik felüket, azt szebben nem is lehetett volna bemutatni. Minden téren tökéletesen kiegészítik egymást, mert Cecily adja a szívet a kapcsolatba, és ő lágyítja meg Jeremy addig annyira rideg és megközelíthetetlen jellemét, Jeremy pedig felkorbácsolja Cecily vágyait és azt az énjét, amit a lány eddig mindig elnyomott magában.

Az pedig csak a hab a tortán, ahogy a mondás tartja, hogy szexuális téren szintén egymásnak lettek teremtve, és habár elsőnek emiatt jönnek össze, később aztán mélyebb érzelmek szintén megjelennek közöttük. Ennek ellenére ne legyenek illúzióink, azért Jeremy is súrolta néha a birtokló agresszív zaklató határait, meg neki is voltak megkérdőjelezhető mozzanatai Cecily irányába, de valahogy mégis sokkal reálisabb módon lett felépítve az ő karaktere, mint korábban Killian-é. Jeremy sokkal szimpatikusabb és kedvelhetőbb karakter, és nekem Cecily is jobban bejött, mint karakter Glyndonhoz viszonyítva.

Jeremy és Cecily

Nem szeretném kihagyni, hogy tényleg meglepett és nem számítottam a könyv végén lévő csavarra, és nem értem, hogy nem vártam ilyesmit, mikor szinte végig az arcunkba volt tolva ez a fordulat. Utólag visszagondolva megvoltak a jelek, de tényleg őszintén mondom, hogy sikerült meglepni, és az ilyet mindig szeretem, ha nem kiszámítható egy történet. Emellett megint kaptunk plusz fejezeteket a szülők szemszögéből, ami biztos nagyon jó kis adalék a nagy rajongóknak, akik a szülők könyveit már olvasták, viszont nálam ezek most sem érték el a nagy drámai hatást, hanem csak elolvastam és tudomásul vettem őket. Mondjuk azon jót nevettem, mikor Jeremy random felbukkant Cecily-ék házában és a lány apja egy puskával próbálta onnan őt elkergetni, mert igen komikusan lett leírva ez a jelenet.

Nagyon sok korábbi mellékszereplő ismét felbukkant. Akiket korábban érdekesnek találtam, azok még mindig annak tűnnek, mint mondjuk Nikolai, és akik korábban se keltették fel a figyelmemet, azok sajnos most se tették ezt meg, mint mondjuk Annika, Creighton. Viszont érdekes volt most olvasni ezekről a karakterekről, hogy nem Killian vagy Glyndon szemén keresztül látjuk őket, hanem végig Jeremy és Cecily szemszögéből lettek ábrázolva. Nikolai engem speciel nagyon érdekel, mint karakter, főleg hogy tudom, hogy az ötödik rész Nikolai és Brandon kapcsolatára fog fókuszálni. Ezt biztos olvasni fogom és remélem magyarul mielőbb meg fog jelenni. Landonból viszont most lett teljesen elegem, mert ebben a részben párszor jó erősen képen vágtam volna. Mikor direkt jött és jól belezavart Jeremy és Cecily kapcsolatába majd pedig magában jót szórakozott a káoszon, amit hagyott maga után. Nem értem Cecily korábban mit evett rajta, mikor teljesen egyértelmű, hogy csak egy önimádó, egoista pszichopata, aki senkivel és semmivel nem törődik saját magán kívül. Talán még Killiannél is rosszabb. A negyedik résznek Landon a férfi főszereplője… hát nem tudom, hogy érdekel-e egyáltalán ez a könyv vagy sem. Meglátjuk.

Habár a sorozat harmadik része egy új főszereplő páros történetére fókuszál, a könyv szerkezeti felépítése, a sok erotika, a történetszálak fejlődése nagyjából hasonló módon épül fel, mint ahogy azt az első könyvben láthattuk. Viszont Jeremy-t és Cecily-t sokkal jobban megírt és szerethetőbb karaktereknek tartom, bennük van élet, bennük van szív és ész, itt nem csak az esztelen erotika a lényeg. Hanem igenis vannak érzelmek a kapcsolatukban és így a könyvben is, és talán épp ez az ami miatt ez a könyv számomra jobban működött. Vannak itt kemény dolgok, így aki szereti az ilyesmit az se marad élmények nélkül. Annak viszont én kifejezetten örülök, hogy Jeremy legalább sokkal emberibb és normálisabb módon bánt Cecily-vel, miközben azért igenis művelt sötét és kegyetlen dolgokat, de legalább azokat nem élete szerelmével tette meg, hanem azokkal akik ártani akartak a lánynak vagy a kapcsolatuknak. És épp ilyen férfi főszereplő kell egy szerintem jó kis dark romance könyvbe.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rina-kent-god-of-wrath-a-harag-istene

Értékelés: 5/4

Rina Kent: A Gyűlölködés Istene (Istenek öröksége 1.)

Fülszöveg:

Killian Carson egy kifinomult, elbűvölő külső mögé rejtőző ragadozó. Hidegvérű, manipulatív és romlott. Kisugárzása és intelligenciája révén bolonddá tart mindenkit, Glyndon azonban rögtön keresztüllát rajta. Látja benne a pszichopatát, és bár az esze azt súgja, hogy meneküljön, a lelke mélyén titkon tudja, hogy a szörny üldözni fogja…és hogy ő azt szeretné, ha elkapná.

Glyndon King sosem érezte, hogy bárkinek is a kedvence lenne. A családjában az anyja és a fivérei rendelkeznek művészi tehetséggel, és Glyndon tudja, hogy ő sosem ér majd fel senki elvárásaihoz. De Killian? Ő nem támaszt vele szemben elvárásokat azon túl, hogy Glyndon most az övé. Az sem számít, hogy a főiskoláik versengenek egymással, kettejük másokat kizáró, mindent felemésztő szenvedélye minden mást elfojt.

De valóban képes-e két összetört lelkű ember begyógyítani egymás lelki sebeit? Képes-e sötét és bűnös vágyuk győzedelmeskedni a múltjuk felett? És amikor kiderül, hogy ez a két múlt még nyugtalanítóbban összefonódik, mint azt korábban hitték, akkor két lehetőség áll előttük: megerősödve kerülnek ki a harcból vagy a vesztükbe rohannak.

Még mindig tartom a véleményem, hogy a dark romance könyvek nem nekem valók. És nem azért mert nem bírnám a sötétebb témákat vagy mert nem élvezem a sok-sok gyakran igen explicit erotikus részt. Hanem azért mert ezeknek a könyveknek a nagy része arról szól, hogy a férfi főszereplő hogyan bántja, abuzálja és igen sokszor megerőszakolja a női főszereplőt a szerelem nevében vagy mi a szösz és én ezzel sehogy se tudok azonosulni. Egy igazi és jól megírt dark romance könyvnek sosem arról kellene szólnia, hogy a férfi főszereplő bántja a női főszereplőt, de úgy tűnik az írók ezen a sablonon valahogy sosem tudnak tovább lépni. Én tényleg újra és újra próbálkozom ezzel a műfajjal, de valahogy mindig csak felidegesítem magam rajta.

Hogy lássátok ismét próbát tettem és igenis nem adom fel, néha a kezembe veszek egy-egy ilyen könyvet, hátha most valami jobb történetet kapok és valamelyik végre tetszeni fog. Rina Kent könyveit több helyen ajánlották már, hogy ezek tényleg jók a műfajon belül, így gondoltam próbát teszek vele. Több könyvsorozata megjelent külföldön, ide haza nálunk még nem olyan sok, és én kiválasztottam ezek közül az egyiket és annak kezdtem neki. Az Istenek öröksége sorozat hat részből áll, magyarul eddig három jelent meg és minden könyvben egy másik főszereplő páros történetét ismerhetjük meg. Ennyi információm volt a kezdéshez és nagyon bizakodva kezdtem neki az első résznek.

Aztán képzelhetitek mekkorát koppantam mikor rögtön az első fejezetekben egy nemi erőszakkal indítunk én meg fogtam a fejem, hogy hát ez nem lehet igaz. És rögtön ki is jelentem, igenis nemi erőszak amit Killian művelt, mondjon nekem bárki bármit, és ha később a könyvben az írónő próbálja is árnyalni ezt az egészet, a tényeken az semmit nem változtat. Még az sem, hogy Glyndon se tekinti annak a dolgot, mert hát akkor is az. És ennek az ellenkezőjéről senki se fog soha engem meggyőzni.

Egy ilyen váratlanul durva kezdés után némileg megcsappant az érdeklődésem a történet iránt és felmerült bennem a gondolat, hogy én ezt abbahagyom és nem olvasom végig. Olyan viszont nem volt még hogy én egy megkezdett könyvet nem fejeztem be, akkor sem, ha végigszenvedtem magam rajta. Ha elkezdek egy könyvet befejezem ha világ a világ, és maximum aztán jól lehúzom egy kritikában, hogy miért is volt az egy borzalmas olvasmány. Viszont ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy a történet olvasás közben valahogy mégis magába szippantott és a kezdeti nehézségeken átlendülve a végére érve mégsem tudom teljesen utálni.

Az bosszant az egészben, hogy ha az elején nem ilyen durván indul, hanem mondjuk egy kicsit „lightosabban”, akkor azt mondanám rá, hogy nem is olyan rossz ez a könyv, sőt kifejezetten jóra értékelném. Killian és Glyndon mindketten jó karakterek a maguk módján és örültem a váltott nézőpontos történetmesélésnek, mert tudjátok, hogy ez az egyik kedvencem. Azt most inkább hagyjuk, hogy ezek ketten hogy találkoztak, mert inkább arra az első pár fejezetre nem akarok gondolni, inkább arról szeretnék beszélni, hogy miért volt annyira érdekes számomra a kettejük kapcsolata.

Killian egy igazi rideg és könyörtelen pszichopata és ezt nem lehet szebben mondani, mert hát tényleg az. Teljesen megszállott módon Glyndon nyomába ered és kitalálja, hogy márpedig a lány övé lesz és kész, és ebbe senkinek nincs semmilyen beleszólása. Mert ha Killian akar valamit, azt meg is szerzi. Aztán nem épp kedves és szívmelengető módszerekkel Glyndonra akaszkodik és addig kísérti a lányt, amíg azt meg nem töri. Jó volt beleolvasni Killian fejébe, mert mindig érdekes egy ilyen sötét és beteg elme gondolatait megismerni, még ha néha szívesen fejbe vágtam volna valamivel, akkor is.

Nekem az tetszett a legjobban, hogy Killian pontosan tudta kicsoda, és azt is hogy mit kell tennie, hogy ennek ellenére helye legyen a normális emberek között. Gyerekkorától kezdve elrejtette az igazi sötét énjét és próbálta normálisnak mutatni magát amennyire csak lehetett, hogy azért ne meneküljön mindenki előle sírva és teli nadrággal, bár azt inkább hagyjuk, hogy azért nem végzett ezen a téren tökéletes munkát. Tudja, hogy más mint a többiek, de mégis visszafogja magát amennyire csak lehet, és aztán nagy meglepetésére épp Glyndon lesz az a személy, aki előtt végül teljesen elengedheti magát és aki mellett valóban önmaga lehet. Killian tehát teljesen önazonos és nem próbálja másnak mutatni magát, mint ami, és pontosan tisztában vele, hogy milyen rossz ember. 

Killian és Glyndon

És itt térjünk át a lányra, mert habár az elején Glyndon egy csendesebb jó kislánynak tűnik, aki magába fordult és aki egy halott barátját gyászolja, aki sosem a társaság központja, és aki a családjában szintén kirekesztettnek érzi magát, aztán elég hamar kiderül, hogy ő sem teljesen százas. Mert Glyndon se normális, hisz egy normális nő sikítva és fejvesztve menekülne egy Killian féle férfi elől, főleg azok után amit művelt vele a könyv elején. Glyndon pedig nem hogy nem menekül hanem szinte mindig Killian karjaiban köt ki és közben rájön, hogy ő márpedig szereti a durva és erőszakos erotikát, és habár fél a férfitől, mégsem tud tőle sokáig távol maradni.

Killian szerintem sokkal érdekesebb és komplexebb karakternek sikerült, még akkor is ha egy sötét pszichopata, aki nagyjából senki és semmi iránt nem érez semmit. Glyndon mellette elég egyszerű és egysíkú karakter lett, hisz sok ilyen elnyomott és meg nem értett jó kislányról olvastam már, aki egy vadabb pasitól rájön, hogy ő márpedig igenis tud rossz lenni és végül megtanulja szeretni önmagát és igazi önbizalmat szerez. Glyndon tehát nem került közel a szívemhez és igenis sablonos karakternek tartom. Az viszont tetszett ahogy Glyndon hatására Killian végül megpróbált normális emberi módon viselkedni a végére, és habár sokszor erőszakos, kemény és harsány volt a lányhoz, lettek azért szép és már-már romantikus pillanataik is, amikor szinte aranyosnak mondtam volna őket. Bár az esetek nagy részében az aranyostól igen távol álltak ezek ketten, inkább csak egy bántalmazónak és toxikusnak tűnő kapcsolatnak lehetne az övékét jellemezni a könyv nagy részében.

A könyv központi történetszála Glyndon és Killian egymásra találása némi egyéni családi drámákkal vegyítve, és mellé kaptunk egy kis rejtélyt is, ami némileg kiszámítható volt, de mivel ez csak egy mellékszálként funkcionált a történetben, így mondom oké, ez belefér. Sokkal érdekesebb számomra viszont a történet háttere és hogy három rivális elit klub tagjai, az Elitek, a Hitetlenek és a Kígyók versengenek egymással a népszerűségért vagy igazából nem is tudom miért, hisz mindenkinek meg van a saját klubja és nem értem miért nem tudnak magukkal foglalkozni.

De ahogy látom az összes további könyvben a főszereplő párosok ellenkező klubokból jönnek majd össze, szóval gondolom végig ez az ellenségeskedés lesz a háttere a drámáknak. Killian és Glyndon mellett megismerhetünk rengeteg egyelőre csak mellékszereplőt, akik később saját könyvet kapnak majd, és ezek közül a karakterek közül némelyik jobban érdekel, mint a másik, de azt szerintem nyugodtan kijelenthetem, hogy a Hitetlenek eddig a legérdekesebb karakterek. Jeremy, Nikolai és Gareth mind érdekesnek tűnnek, és azokat a részeket, amikben ők lesznek a főszereplők mindenképp el fogom olvasni.

Külön plusz kis adalék, hogy kaptunk néhány kiegészítő fejezetet egy-egy szülő szemszögéből, amit először nem tudtam hova tenni, mert hirtelen nem értettem kik ezek a random karakterek és minek kellenek ide. Azóta már utána olvastam, hogy ezek a fejezetek valamiféle fanservice-ként működnek az írónő részéről, mert nagyjából az összes mostani karakterünk szüleinek meg vannak a saját könyveik, és a régi nagy rajongóknak onnan lehetnek ők ismerősek. Én egyik szülő könyvét se olvastam eddig, így nekem nem sok pluszt adtak hozzá az élményhez ezek a fejezetek, de az írónő nagy rajongói biztos értékelték mindezt.

Ha az első néhány keményebb fejezetet kihagyta volna az írónő és valami enyhébb drámával indított volna, akkor azt tudnám mondani, hogy annak ellenére hogy a dark romance továbbra sem az én műfajom, mégis tetszett valamennyire ez a könyv. Killiant roppant érdekes karakternek tartom és imádtam a fejében lenni és a gondolatait olvasni, akármennyire sötét és zavaros volt néha. Glyndon mellette a tipikus szürke kisegér jó kislány, akiről kiderül mégse olyan jó kislány, és ennél nagyobb klisét kitalálni sem lehetne. Tetszett ahogy formálták egymás karakterét, és az amilyen hatással voltak egymásra. Akármennyire fura a kapcsolatuk és akármennyire is súrolja a bántalmazó kapcsolatok határát igen gyakran, valahogy mégis egymásnak lettek ők teremtve és kiegészítik egymást. A kemény kezdést azonban nem tudom tolerálni, és ez az ami igen sokat levett számomra a könyv élvezeti értékéből. Nem tudom, hogy el fogom-e olvasni az Istenek öröksége sorozat összes részét, de azokat biztosan amelyikben a Hitetlen srácok a főszereplők.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rina-kent-god-of-malice-a-gyulolkodes-istene

Értékelés: 5/3

Daredevil: Born Again (Daredevil: Újjászületés) 1. évad összegzés

Nagy kedvencem volt a még akkoriban a Netflix égisze alatt futó eredeti Daredevil sorozat, és igen pozitív összegző véleményt írtam az első két évadról, majd egy istenítőt a harmadikról. Épp ezért derült égből ért villámcsapásként a hír, hogy a Marvelt és minden ezzel kapcsolatos jogot a Disney felvásárolt így a Netflix Daredevil sorozata véget ért, én meg ott maradtam hoppon a tökéletes harmadik évad után, hogy mégis ezt hogy a fenébe gondolja mindenki komolyan. Tisztán emlékszem mennyire idegesített, hogy csak így elkaszálták a sorozatot, mikor annyi, de annyi potenciál lett volna benne.

Aztán gondolhatjátok mennyire meglepődtem mikor elkezdtek szállingózni az első pletykák arról, hogy a Disney talán feltámasztaná a sorozatot valamilyen formában. Be kell vallanom teljesen szkeptikusan álltam ehhez az egészhez, mert nem szerettem volna ha megint elölről kezdik a történetet vagy esetleg folytatják, de másfelé viszik el a sztorit és valami teljesen mást kapunk majd Daredevil címszó alatt. Aztán érkeztek a hírek, hogy visszatérnek az eredeti színészek és a Disney ott akarja folytatni a történetet, ahol az eredeti sorozat abba maradt, én meg gondoltam, hogy hát ez így csak nem lehet majd olyan rossz. Persze még mindig bennem maradt a félsz, hogy mi lesz ha a Disney hozzányúl ehhez az egészhez és hogy vajon mi fog ebből kisülni, de gondoltam adok neki egy esélyt.

Így kaptuk meg Daredevil: Újjászületés néven az új folytatás sorozatot, aminek az első évada tavaly jött ki, de én valamiért csak most jutottam el oda, hogy megnézzem. Ennek az okát ne kérdezzétek, én se tudom, hogy miért nem kerítettem erre sort hamarabb, de az utóbbi hetekben sikerült végre ledarálnom az első évadot. Kilenc részt kaptunk kezdésnek, ami részben jó döntés volt, részben nem, de erre majd később kitérek, és természetesen a Disney felületén lehet megtekinteni a sorozatot. Ahol egyébként az eredeti Daredevil sorozat szintén fent van, a Defenders sorozattal együtt, szóval azokat mindenképp ajánlom mindenkinek, mert aki még nem látta őket, az nem tudja miből maradt ki eddig. De komolyan.

Na, de térjünk rá az új sorozat első évadára. Tényleg nagyon féltem, hogy sikerül felvenni a fonalat és hogy milyen folytatás érkezik, vártam, hogy mivel fognak meglepni, és hogy milyen irányba mozdul tovább a történet. Az eredeti sorozat ott ért véget, hogy Fisk megtudta, hogy Matt Daredevil, így még inkább kérdésessé vált számomra, hogy lehet tovább folytatni ezt az egészet úgy, hogy a nagy fő gonosz tudja Daredevil kilétét. Hogy lehet úgy tovább csavarni a szálakat, hogy mindenki izgalmas maradjon és az volt a nagy kérdésem, hogy Fisk vajon meddig fogja magában tartani az igazságot.

Az első rész rögtön erősen indul, mert Dex „visszaszambázik” hőseink életébe és cseppet sem szívbajos módon azzal nyitunk, hogy Dex megöli Foggy-t, én meg csak pislogtam, hogy ez most komoly? És valóban komolyan meghalt Foggy és ezzel ismét minden rosszra fordult. Matt csakúgy, mint Elektra halála után önmagát okolja a történtekért és elhatározza soha többé nem ölti magára a Daredevil jelmezt. Karen tőle teljesen karakteridegen módon mindenkit telibe tojva eltűnik nagyjából az egész évadra és minden úgy alapjáraton elég depresszívvé válik. És rögtön itt jön az első negatívum, ami nekem nem tetszett. Foggy halála tényleg meglepett és alig akartam elhinni, hogy ez most valóban komoly, de hát mégis az, szóval ezt meg kellett emésztenem. Sosem volt a kedvenc karakterem, de annyira Matt életének része volt mindig is, hogy nem tudtam volna nélküle elképzelni ezt az egészet.

Karen viszont… most mondja meg nekem valaki, hogy Karen hova a fenébe tűnt el? Tőle teljesen karakteridegen volt ez a nagy eltűnés, főleg az egyik legjobb barátja halála után, a másikat pedig ott hagyja egyedül, hogy birkózzon meg magában a fájdalmával. Az a Karen akit korábban ismertük, sosem lépett volna le egy ilyen helyzetben, hanem mindent megtett volna azért, hogy megtalálja ki bérelte fel Dex-et Foggy megölésére, mert az teljesen nyilvánvaló, hogy Dex nem csak úgy találomra végzett a férfival. Ha csak szimplán gyilkolási rohamot kapott volna, akkor Karent is megöli, de semmi ilyesmi nem történt, így nyilvánvaló, hogy konkrétan Foggy volt a célpontja. Miért kellett Karent kiírni ilyen ostoba mondvacsinált okokkal az egész évadra? Minek kellett behozni egy új barátnő karaktert Mattnek, mikor ott volt Karen? Mi szükség volt egy új női karakterre, aki unalmas lett, mint a vasárnapi tévéműsor? De most komolyan… minek kellett ide ez a Heather? Vagy csak engem idegesített és csak én találtam totál feleslegesnek? Tényleg nem értem.

Az új sorozat első évada tehát egy újrakezdést mutat be és hogy egy újabb nagy tragédia után ebből ki hogy próbált feltápászkodni és tovább élni az életét. Jogosan mondhatnánk, hogy ugyanazt kapjuk meg újra, mint az eredeti sorozat harmadik évadában és ezt én is így érzem, nem fogok hazudni. Láttuk ezt már korábban és az a harmadik évad mondhatni tökéletesen sikerült. Nem azt mondom, hogy ez az első évad rossz lett, mert nem az, csak olyan volt az egész, mintha másodjára kellene végig néznem ugyanazt. Viszont valahogy útjára kellett indítani a folytatást, fel kellett valahogy venni újra a fonalat és kellett valami sokkoló kezdésnek, így végül is érthető, hogy elbúcsúztunk az egyik korábbi főszereplőnktől.

Nagyon tetszett ahogy az évad során Matt és Fisk karakterének alakulását és belső vívódását végig vezették az írók és szinte öröm volt nézni, ahogy az évad elején mindketten próbálják élni az átlagos hétköznapi életüket, hogy aztán az évad végére pontosan ugyanott kössenek ki, ahol korábban voltak párszor. Lássuk be, nem megy egyiküknek se a normális élet. Persze mondhatjuk, hogy nem az önbíráskodás hoz megoldást, hanem a bíróságon kell rendezni a dolgokat, de egy korrupt városban korrupt és sötét emberek közt, hiába győz az igazság a bíróság termeiben, ha aztán egy sötét sikátorban mindenkit elér a végzete. Matt javára legyen mondva, ő tényleg megpróbálta megint ezt a normális életet, többször nekiveselkedett a dolognak, de ebben a világban ez nem megy és igenis kell ide Daredevil.

Fisk pedig egy hasonló utat járt be, mert szinte minta állampolgárnak lefestve magát elindul a polgármesteri posztért és mit ad Isten meg is nyeri. Akiben felmerül a kérdés, hogy egy Fiskhez hasonló sötét bűnöző és kétes múlttal rendelkező férfit mégis ki a fene választana meg New York polgármesterének, az gondoljon arra, hogy Trumpot az USA elnökének megválasztották, szóval abszolút nem irreális a dolog. Sok ostoba amerikai létezik. Szóval ezt a kérdést engedjük el. Viszont külön öröm volt nézni és jókat mosolyogtam magamban, mikor Fisknek az idióta polgármesteri teendőivel kellett foglalkoznia és szinte már vártam mikor tör ki belőle a vadállat és rúg fel valamit vagy esetleg valakit.

Annyira görcsösen és kínos módon próbálta magát minta állampolgárnak beállítani, hogy hozott némi komikumot ebbe az amúgy elég sötét sorozatba. De persze azt mindenki sejtette, hogy Fisk dehogy tért a jó útra, inkább csak egy másfajta játszmába kezdett. A végére minden összeállt. Vanessa szintén elég sötét útra tért és jó volt látni, hogy Fisk és Vanessa kapcsolata sem olyan tökéletes, mint eddig hittük, mert elég nagy kapcsolati válságba kerülnek. Hol van már az a Vanessa aki az elején megismertünk? Teljesen elnyelte őt a férje sötét világa és mindazok után, amiket tett, számára sincs visszaút. Matt és Fisk tehát most ilyen hidegháborús stílusban kerülgették egymást és ahogy haladtunk előre a részekben úgy lettek mindketten egyre türelmetlenebbek és agresszívabbak, mert hát egyikük se képes sokáig megjátszani magát.

Nagy meglepetésemre két másik korábbi kedvencemet se kellett nélkülöznöm, mert Dex és Frank visszatértek, bár erősen limitált mellékszerepekben és tényleg limitált műsoridőben. Nagyon keveset szerepeltek, de amikor felbukkantak mindketten ellopták a showt, legalábbis az én szememben. Dex még mindig kicsit elmebeteg, még mindig megtört és hát lássuk be amit Fisk művelt vele korábban, onnan nem hiszem, hogy valaha vissza tud térni. Sokkal többet ki lehetne hozni a karakteréből és remélem később szintén maradni fog és kap majd nagyobb szerepet. Több lehetne ő egy szimpla őrült bérgyilkosnál, ha sikerülne összeszednie magát. Azt pedig teljesen hitelesnek tartom, hogy még mindig haragszik Fisk-re és hogy újra megpróbált végezni vele. Matt, Fisk és Dex szerintem örökké azt fogják csinálni, hogy hárman egymásnak mennek és próbálják megölni a másikat. (Az eredeti sorozat legutolsó részének a végén a hármasuk közötti nagy verekedés máig nagy kedvencem.)

Frank sem hazudtolja meg magát, és hozza a formáját, őt nagyon imádom. Frank egy logikusabb és józanabb karakter, mint Dex, de ugyanolyan kegyetlen, vérszomjas és rideg. Korábban írtam már és most szintén csak azt tudom elmondani, hogy Frank Matt sötét tükörképe, Frank az a végső megoldás, ameddig Matt soha nem tudna elmenni. Matt hitébe nem fér bele, hogy embereket öljön, és amikor rajta kifog valami, akkor jön Frank és megoldja a dolgot. A megoldás pedig azt jelenti, hogy megöl mindenkit aki az útjába kerül és néha igenis nincs más út. Matt félmegoldásai nem igen szoktak működni általában, ahogy arra a múltban több példa is akadt. Imádtam Matt és Frank közös jeleneteit és hogy egymás tükörképeiként szolgálnak még mindig, remélem ez így fog maradni.

Örültem annak hogy a Disney készített folytatást az eredeti Daredevil sorozathoz, és annak még jobban, hogy igen korrektül sikerült az első évad. Persze a fő történetszálat láttuk már korábban, de valahonnan el kellett újra indulni, és arra megint jó volt egy ilyen „újrakezdős” történetszál. Hiányoltam azonban Karent és nem értem miért kellett parkolópályára tenni és mi szükség volt egy új női karakterre, aki annyira unalmasra sikeredett, hogy hirtelen még a neve sem jut az eszembe. Hiányoltam a nagy bunyókat és verekedéseket, a már-már Daredevil védjegyének számító hosszú egysnittes verekedős jeleneteket, de ezek hiányát magyarázhatjuk azzal, hogy Matt most eléggé háttérbe szorította titkos énjét. Visszagondolva elég rövid lett az évad, csak 9 részt kaptunk, amiből egy rész felesleges töltelék rész és tényleg nem értem minek kellett ide ez a bankrablós epizód. Nem tökéletes tehát amit kaptunk, de legalább kaptunk valamit és innen lehet tovább építkezni. Megmaradt az eredeti sorozat sötét, véres és kegyetlen hangulata, ezen szerencsére nem változtattak és nem „disneyzték” el az egészet. Idén jön kis a második évad, amit persze hogy nagyon várok!

Értékelés: 10/8

Előzetes: 

V.E. Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete

Fülszöveg:

Egy élet, amire senki nem fog emlékezni. Egy történet, amit soha nem felejtünk el.

Franciaország, 1714: egy fiatal nő végső elkeseredettségben fausti alkut köt az ördöggel, hogy örökké éljen, ám ezért cserébe súlyos árat fizet. Az ördög megfosztja a világban elfoglalt helyétől, és arra kárhoztatja, hogy mindenki elfelejtse, akivel találkozik.

Így kezdődik Addie LaRue évszázadokat és kontinenseket átívelő, felejthetetlen története. Művészek múzsájaként vonul végig a történelmen, melynek során egyetlen társa az ördög, aki minden évben felkeresi az egyezségük évfordulóján.

Aztán egy napon, egy manhattani antikváriumban Addie belebotlik valakibe, aki emlékszik rá. És ekkor rájön, hogy nem menekülhet örökké a végzete elől.

Schwab-ot tavaly fedeztem fel magamnak és az első könyvsorozat Az elvetemültek volt, amit a kezembe vettem tőle. Mind a két részt szerettem, így gondoltam ideje esélyt adni az írónő többi könyvének. Mivel most nem voltam abban a hangulatban, hogy belekezdjek egy újabb több részes sorozatba, így inkább csak az egyik önálló könyvét választottam következő olvasmánynak. Érdekesnek tűnt a fülszövege, így gondoltam olvassuk most ezt. Nem tudtam mire számítsak és mit fogok kapni ettől az önálló könyvtől, így egészen kellemes meglepetés ért, mert nem számítottam rá, hogy ennyire fog nekem tetszeni az Addie LaRue láthathatlan élete.

Persze a fülszöveg elárulja nagyjából miről lesz szó így számítottam arra, hogy az örök élet kérdéskörét körbejárjuk, de ezt az alapötletet az írónőnek sikerült egész jól megcsavarnia, még jobban fokozva a dolgot. Az öröklét bemutatása, hogy egy ember, hogy képes vagy nem képes viselni, ha tényleg szó szerint halhatatlan és örökké él, ez a téma már sok-sok könyvben bemutatásra került, főleg fantasy műfajban. És habár ebben a könyvben is kapunk némi fantasy szálat, hisz hősnőnk egy ősi istennel, magával a Sötétséggel köt alkut, amiben azt kéri, hogy végre örökké szabadon élhessen, mégsem a fantasy elemeken van itt a hangsúly és nem ez a könyv fő témája. A fantasy szál csak egy háttér, ami megadja a keretet, de ez a könyv sokkal több ennél.

Addie örök szabadságra vágyott, és kissé balgán nem teljesen átgondolva alkut köt az ördöggel, aki persze átveri őt és csavar egyet ezen az alkun. A lány megkapja az örök szabad életet, de közben azzal az átokkal sújtják, hogy mindenki akivel élete során találkozik, utána rögtön elfelejti őt. A szabadság és hogy úgy élheti valaki az életét, ahogy csak akarja bármilyen kötöttségek nélkül, tényleg jó dolog, de itt jön a nagy kérdés. Mi értelme az örök életnek, ha soha senki nem emlékszik rád? Ha tényleg szabad vagy, de komolyan a szó szoros értelmében szabad, bármit csinálhatsz és ebben senki és semmi nem tud megállítani mindenféle következmény nélkül, az ér egyáltalán valamit, ha közben teljesen magányosan kell járnod a világot? Ezt a kérdést vezeti végig az írónő a könyvön.

Addie és Luc

Addie személyében kaptunk egy igazán erős főhősnőt, és most nem túlzok, mert ő tényleg az. Na, nem azért mert háborút indít vagy harcol nagy seregek ellen. Nem a testi ereje miatt erős, hanem a lelke és az akaratereje erős. Hisz nem sokan bírnák ezt az életet amire Addie kényszerült és nem sokan tudnának mit kezdeni ezzel a szabadsággal, amit ő kapott. Addie-nek magányosan kell járnia a világot és 300 éven át kell egyedül boldogulnia úgy, hogy közben mindenki elfelejti őt, akivel csak találkozott. Sokan megtörnének hamar, de Addie végig kitartott és még tovább, soha nem adta fel. Pedig sokszor nehéz dolga volt, és az élet, na meg persze Luc se könnyítette meg a dolgát. (És még finoman fogalmaztam.)

Azonban ha teljesen őszinték akarunk lenni, akkor végül is Addie nem volt végig egyedül, ott volt valaki, aki soha nem felejtette el őt. Egy régi sötét Isten, maga a Sötétség, akit Addie végül Luc-nak nevezett el. Ő az akivel a lány alkut köt, ő az aki kijátssza őt abban a hiszemben, hogy Addie hamar megtörik és aztán begyűjtheti a lány lelkét. Persze ahogy telnek az évek és Addie még mindig nem adja meg magát, Luc egyre körmönfontabb eszközökhöz folyamodik, hogy megtörje a lány lelkét, de Addie így sem adja fel. Erősen ellenáll és ahogy telnek az évek, ez a különös macska-egér játék aztán valahogy többé válik. Mert amikor rájönnek, hogy mindketten magányosan járják a világot és ők ketten csak azok, akik emlékeznek a másikra, akkor fordul egyet a kettejük dinamikája.

Addie és Luc kapcsolata rendkívül bonyolult és nagyon sokat bántották egymást sokféle módon. Na jó, inkább Luc volt az, aki folyton keresztbe tett a lánynak, ennek ellenére úgy hiszem, hogy voltak olyan időszakok az életükben amikor igenis közel kerültek egymáshoz. Sőt azt szintén kimerem jelenteni, hogy valamilyen szinten szerették egymást. Hogy milyen volt ez a szerelem, azt inkább hagyjuk, de igenis volt köztük valami mélyebb kötődés. Normális kapcsolatra persze nem lehetnek képesek, mert Luc mégsem normális ember, ő nem tud hétköznapi módon szeretni. De igenis többször bebizonyította, hogy szerette Addie-t a maga módján, mert egy idő múlva már nem tett meg mindent azért, hogy begyűjthesse a lelkét, hanem inkább csak magához szerette volna láncolni. Persze agresszív, birtokló és megszállott ez a szerelem Luc részéről, de az nem vitás, hogy már korántsem szeretné a lány halálát. A könyvben a kedvenc részem a kettejük kapcsolatának bemutatása volt és hogy az hogy változott az évek során.

Henry és Addie

Nem feledkeztem meg Henry-ről sem, mert ő a harmadik főszereplőnk. Kezdetben azt hittem, hogy csak egy felesleges harmadik szereplő lesz, a szerelmi háromszög újabb tagja, aki végig csak idegesíteni fog, és ez az elején valóban így volt. Csak azért tűnt érdekesnek, mert Addie-hez hasonlóan én se értettem, hogy miért más ő, és miért ő az egyetlen a 300 év alatt, aki nem felejti el a lányt. Aztán ahogy megkaptuk az első Henry nézőpontjából írt fejezeteket és elkezdett kibontakozni előttünk Henry múltja és kiderült az igazság, miért más ő, mint minden más ember, akkor csak bólintottam egyet, hogy így már minden értelmet nyert.

Utólag kicsit ostoroztam magam, amiért nem számítottam rá, mert tényleg elég egyértelmű a dolog. Innen már nem volt visszaút és mikor kiderült, hogy Henry szintén sátáni alkut kötött Luc-al, akkor tudtam, hogy ez nem lehet véletlen és biztos Luc keze van abban, hogy Addie és Henry összetalálkoztak. És milyen igazam lett. Végig furának találtam, hogy korábban Luc szinte minden évben meglátogatta Addie-t akár évente többször, most pedig ebben az évben mikor a jelenben játszódnak az események, valami csodálatos váratlan folytán Luc felszívódott. Luc egy végső nagy játszmába kezdett, hogy visszanyerje Addie-t magának és persze hogy az ő önző és sajátos módján tette meg azt.

Nem szeretném azt se kihagyni, hogy szerintem Henry átka sokkal rosszabb és komolyabb volt, mint Addie-é. Mármint persze ez teljesen emberfüggő, hogy ki melyik átkot lenne képes jobban elviselni. A feltétel nélküli szabadság nekem menne szerintem, még akkor is, ha utána senki sem emlékezne rám. De az, amit Henry kapott, nos én azt képtelen lennék elviselni. Kezdetben persze jónak tűnik, hogy mindenki imád és szeret téged, de mikor rájössz, hogy az emberek nem a valós énedet szeretik és nem is igazából téged, hanem azt akinek téged hisznek és látnak, az elég lélekölő tud lenni bárki számára.

Henry, Addie és Luc

Nagyon tetszett az írónő stílusa ebben a könyvben, és kaptunk rengeteg szép idézetet az örök életről és az ezzel járó nehézségekről. Nem hittem, hogy valaha ilyet fogok mondani, de imádtam mind a három főszereplőnket, mint karaktert és valahogy a szerelmi háromszög se idegesített most annyit, talán csak azért, mert ez nem egy klasszikus értelemben vett szerelmi háromszögnek számít, legalábbis szerintem. Luc inkább mindig is Addie múltjához tartozott és a könyv nagy részében csak a múltbéli fejezetekben bukkant fel, míg Henry Addie jelenbeli énjének párja, ha mondhatok ilyet. A két férfi Addie életének más-más szakaszát jelképezte és mivel többnyire elkülönültek egymástól, így nem zavart annyira ez a szerelmi háromszöges dolog.

Személyes kedvencem és talán a könyv legnagyobb erőssége, maga a történet vége. Imádtam, hogy függő véget kaptunk és félbe maradt a lezárás, az írónő ezzel az olvasó képzeletére bízta, hogy vajon mi lesz a lány sorsa. Addie önzetlenül feláldozza magát, hogy megmentse Henry-t és próbál túljárni Luc eszén, a kérdés pedig, hogy végül sikerrel jár-e. Mindenki képzelje el maga, hogy Addie és Luc meddig bírják együtt és hogy végül Addie-nek sikerül-e megszabadulnia tőle. Én úgy képzelem el a dolgot, hogy Addie sikerrel jár abban, amit eltervezett, ennek ellenére soha sem tud végleg megszabadulni Luc-tól. Ők ketten örök életükben ezt a macska-egér játékot fogják játszani néha kedvesebb, néha nem olyan kedves eszközökkel. Abban holt biztos vagyok, hogy Addie sosem adja meg magát Luc-nak, mert erős ez a lány és tényleg mindent és mindenkit túlél, őt aztán semmi nem töri meg. De abban is holt biztos vagyok, hogy Luc sem nyugszik addig amíg vagy a lány vagy annak a lelke az övé nem lesz.

Nagy pozitív meglepetés lett számomra ez a könyv, mert persze vártam, hogy jó kis történetet fogok kapni, vagyis bíztam benne, de arra nem számítottam, hogy ennyire magával ragadó lesz és ennyire beszippant a sztori. Tetszett a stílus, a szerkezeti felépítés és hogy több idősíkon futott a történet, tetszettek a témák, amiket feldolgozott az írónő, de leginkább a három főszereplő karakter volt az, akik szerintem mindannyian remekül sikerültek. A függővég pedig valami telitalálat, ha engem kérdeztek. Nagyon szép és komoly könyv ez, amit mindenkinek szívből ajánlok.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/v-e-schwab-addie-larue-lathatatlan-elete

Értékelés: 5/5*

Pierce Brown: Fényhozó (Vörös lázadás 6.)

Fülszöveg:

Arató legendává vált, emberből mítosszá nőtte ki magát. A hívei világok megmentőjét, a Lázadás vezérét látják benne. Ő az, aki mindenkit megszabadít a láncoktól.

E mellett viszont ő Darrow is, a Mars vörös földjének szülötte. Férj, apa és barát.

Most a világtól távol, a naprendszer egy kietlen szegletében, az otthonától és a Merkúr csatamezőin elszenvedett megsemmisítő vereségtől messze tengődik egy aprócska szemét-szatelliten, és vágyódik haza feleségéhez és uralkodójához, Virginiához, hogy együtt szálljanak szembe a vérszomjas trónkövetelő-hódító Lysanderrel és seregeivel.

Lysander viszont egyébre sem tud gondolni, mint hogy a Lázadást elsöpörve visszaállítsa az Aranyak uralmát. Azt sem bánja, ha világok pusztulnak, csak beteljesíthesse saját hatalomvágyát.

Nem olyan rég még az Aratóért kiáltott a világ, hogy a rabság igáját lerázza. A mostani küzdelmekben azonban már Darrowra volna szükség, akinek viszont kell a szerettei – Virginia, Sevro vagy Cassius – támogatása, hogy megvédje a Köztársaságot.

Innen indul Darrow hosszú hazautazása, ez a bolygók közötti kalandos vándorlás a végtelen űrben, ahol régi barátok találnak egymásra, új szövetségek kovácsolódnak, miközben a régi, nagy vetélytársak csatamezőkön vagy éppen földalatti folyosókon, űrhajók gyomrában feszülnek egymásnak.

Hiszen Eo álma él és örök, és a sötétség korát egy új kor váltja fel: a fény, a győzelem és a remény ideje.

Pierce Brown Vörös lázadás könyvsorozata az egyik nagy kedvencem. Imádtam az első trilógiát, és ha csak maradt volna az első három könyv, akkor se szomorkodtam volna miatta, mert az a három könyv úgy tökéletes ahogy van. Persze nagy siker esetén nincs mit tenni, folytatni kell a történetet, főleg ha van további ötlete és ihlete az írónak, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy Brown nem fogyott ki az ihletből, így az eredetileg három könyvnek indult sorozatot végül hét részesre bővült. Nem mondom, hogy nem voltam kicsit szkeptikus hogy milyen lesz a folytatás, és a negyedik rész olvasása során nehéz volt megszokni az új szerkezeti felépítést és az új nézőpont karaktereket, de aztán az ötödik részre szerintem újra elkapta a lendületet.

Az új évben az első olvasmányom mi más lehetett volna, mint a sorozat hatodik része, a Fényhozó. Izgatottan vetetettem bele magam újra Darrow és a többiek kalandjaiba és vártam, hogy kivel mi fog történni és mered halad tovább a történet. És te jó Isten, a hatodik rész olyan egy érzelmes és kalandos útra vitt minket, amit utoljára a második és a harmadik könyv olvasásakor éreztem utoljára. Persze maradt a több nézőpontos történetmesél és bármennyire is fura volt az elején, hisz az első trilógiában végig csak Darrow volt a narrátorunk, mostanra már csak üdvözölni tudom ezt a döntést. Mert ennél jobban döntést nem is hozhatott volna Brown. Korábban csak Darrow szemén keresztül láthattunk mindent és mindenkit, és az első trilógiában ez tökéletesen működött, mert ott Darrow saját bosszútörténetét kaptuk meg, az ő érzései, emlékei, gondolatai és cselekedetei formálták a világát.

Az új négy részben maradt Darrow a főszereplőnk, hisz azért mégis csak ő még mindig a központi karakter, de hogy kaptunk több nézőpont karaktert, azzal az írónak sikerült elmélyíteni a sztorit, kitágítani a világát, és sokkal több mindent megmutatni belőle. Hisz az ég szerelmére ez a történet az űrben játszódik több különböző bolygón, több különböző kaszthoz származó emberről szól, így tényleg itt volt az ideje, hogy többet lássunk belőle. Persze van itt konfliktus bőven, mindenki küzd a saját nemes vagy épp nem annyira nemes céljaiért, és ezek a célok persze sokszor szembemennek egymással.

Maradtak a hatalmi harcok, és ha röviden össze kellene foglalnom a hatodik részt, akkor azt mondanám, hogy arról hogy mind Darrow és mind Lsyander szövetségeseket keres a maga oldalára, mindkettőjüket elárulják párszor eközben, és olyan fordulatok és csavarok történnek, hogy párszor szó szerint leesett az állam olvasás közben. Nagyon érződik, hogy az utolsó előtti résznél vagyunk, mert itt minden, de tényleg minden az utolsó könyvben várható nagy összecsapás és végső grandiózus lezárás felé vezet. És mindezt tökéletesen adagolt akcióval, érzelmekkel, humorral és árulásokkal fejelte meg az író.

Darrow

Ebben a könyvben négy nézőpont karaktert kapunk és úgy döntöttem, hogy a nézőpont karakterek alapján fogom most ezt a kritikát innentől kezdve folytatni. Természetesen SPOILEREK előfordulhatnak!

DARROW

Darrowt még mindig imádom és ő az aki a legnagyobb utat tette meg a kezdetektől, volt ő fent és lent, mindent átélt már, amit ember átélhet, és azt szeretem benne a legjobban, hogy akármi történik vele, ő sosem adja fel. Lehet, hogy néha megtörik és magába zuhan, de aztán mindig jön valaki aki segít neki összekaparni magát. Virginia, Sevro és a többiek, na meg persze Cassius, aki ebben a könyvben igen kiemelt szerepet kapott. Nagyon örültem Cassius „visszatérésének”, és kifejezetten szívmelengető volt látni, hogy Darrow és Cassius valahogy végre visszataláltak egymáshoz a sok ellenségeskedés és a tíz évnyi távollét után.

Cassius valamiféle lelki támaszként funkcionált Darrow oldalán, főleg most hogy Sevro mérgesen mormogott magában, amiért még mindig nem mehetett haza. Nem mintha nem értettem volna meg Sevro neheztelését, hisz az ő oldaláról nézve tökéletesen validak az érzései, csak rossz volt látni, hogy épp akkor hagyta magára Darrowt, amikor az olyan mélyre került és amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Cassius pedig ekkor betoppant és ellopta a rivaldafényt, ha fogalmazhatok így, és annak ellenére, hogy szerintem senki se várt már ilyesmit tőle, végül Cassius volt az, aki megadta Darrow-nak azt a támaszt, amire most szüksége volt.

Jó volt olvasni, ahogy új bajtársiasság épült fel közöttük, és ahogy Cassius számot vetett magában azokért a rossz dolgokért, amiket korábban tett és próbált azokért vezekelni. Az a szomorú ebben az egészben, hogy ha jobban belegondolunk Cassius sosem volt rossz ember, csak az élet valahogy mindig a Darrow-al ellentétes oldalra sodorta és aztán az a sok-sok vita és viszály végül mély éket vert közéjük. Gyönyörű volt végig olvasni Cassius „vezeklését” ebben a részben, és ahogy próbált végre jót cselekedni mindig, hogy aztán ilyen csúfos véget érjen. Darrow történetszálán tehát nekem Cassius karaktere és a Darrow-al való új barátságuk tetszett a legjobban.

Cassius

VIRGINIA

Kicsit bajban vagyok most, mert írni kellene valamit róla, de ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor nem sok minden történt vele ebben a részben a másik három nézőpont karakterhez képest. Virginia a bázis, ami a Marson tartja a frontot, aki próbálja az események sűrűjét kézben tartani és aki várja haza a férjét az erősítéssel mielőtt az ellenség majd megindulna a Mars felé az utolsó részben. Mondjuk azt nem bántam, hogy ő most kapott egy kis „pihenőt”, mert azért az előző részben elég sok dráma történt vele. A karakter még mindig azt szimbolizálja, amit eddig, ő a gondoskodó és igazságos Uralkodó, aki próbálja összefogni azt, ami még a Köztársaságból maradt. Aki okos és ravasz, de erős és kegyetlen, ha annak kell lennie. Az mondjuk nem tetszett, hogy Darrow és Virginia még mindig a világűr két végében vannak távol egymástól, és egy kis romantikát se bántam volna, de ebbe a történetbe a túl sok romantikázás talán nem is illene.

LYRIA

Ő az a karakter, akivel nem nagyon tudok mit kezdeni, és az elején mikor az író behozta a történetbe, akkor nem igazán értettem, minek kell ő ide. Főleg mivel hogy a többiekhez képest egy jóval gyengébb karakter minden egyes szempontból. Egy kis vörös lányról van szó, akinek nincs se testi ereje, akinek nincs szuper agya, akinek nincs semmilyen képessége és aki végig csak lavírozott a történetben miközben a sorsa valahogy mindig kapcsolatba került a főszereplőink útjával. Talán nem egy jelentős személy, de mostanra igenis fontos barátai és ismerősei lettek és így már tisztán látom, mi Lyria karakterének a lényege. Ő a néha fájdalmasan hiányzó szív és egyszerű józan ész a történetben. Aki a maga szintjén igenis nagy utat tett meg és már csak a puszta létezése, hogy egy vörös fiatal lány, továbbra is szimbolizálja mindazt ahonnan ez az egész fő történet indult. Lyria valahol Darrow elveszett vörös énje, és épp ezért kell ő ide.

Lysander

LYSANDER

Direkt a végére hagytam az éppen aktuális „fő gonoszunkat”, bár szerintem ez nem a megfelelő szó arra, hogy kicsoda Lsyander. Én valahogy sosem tudtam rá gonosz ellenfélként tekinteni, sokkal inkább Darrow arany tükörképeként, aki tökéletesen tükrözi vissza mindazt, amit Darrow valaha tett vagy ami valaha volt. Lysander a karma, ami végül utolérte Darrowt, az a talán mondhatni méltó ellenfél, ami minden nagy vezér életében megjelenik egyszer. Darrow termelte ki a maga nagy ellenfelét Lsyander személyében, és ez általában mindig így szokott történni. Ahogy Nero korábban "megalkotta" a nagy ellenfelét Darrow képében, Darrow úgy alkotta meg Lysandert a saját nemezisének.

És igen, Lysander nem egy arany felszabadító hős, aminek próbálja mindenki beállítani és aminek mélyen legbelül ő is hiszi magát, mert hát egója az van, nem vitás. Nem, mert Lysander egy roppant összetett karakter, aki rengeteg rossz és megkérdőjelezhető dolgot tett, de mindezeket csakis azért tette, mert hisz a saját magának kreált mesében. Miszerint ő itt a megmentő hős, akinek vissza kell állítania az Aranyak elvesztett dicsőségét és a korábbi rendet, amit Darrow véglegesen szétvert.

Persze neki sincs könnyű dolga, mert a feje fölött zajló hatalmi harcokon át kell lavíroznia, árulásokkal megküzdenie, szövetségeseket keresni és kihozni az összes szorult helyzetből a számára legkedvezőbb végkimenetelt, amivel aztán a saját céljait segíti elő. Nem fogok hazudni, én tényleg mindent kinéztem Lsyanderből és tudom, hogy ő aztán semmitől nem riadna vissza a céljai elérése érdekében, amit eddig mindig be is bizonyított. De hogy a végén ilyen egyszerűen és könnyen végzett Cassiussal, arra én se számítottam. Azzal a férfival, aki tíz éven át nevelte, vigyázott rá és apja helyett apja volt, aki próbált belőle rendes és tisztességes embert faragni. Hát ennyit értek Cassius leckéi és tanításai, ennyit ért a hit és bizalom, amit Lysanderbe vetett. Ha ezek után Lysandert nem emészti fel a bűntudat azért, amit tett, akkor tényleg csak egy érzéketlen rideg hatalommániás pixi ő, semmi más.

Jó választás volt egy ilyen nagyívű és grandiózus történettel kezdeni az idei évet, mert imádtam az elejétől a végéig. Minden volt, aminek egy jó könyvnek lennie kell, izgalmas és fordulatos, érzelmes és humoros, kaptunk akciójelenetet bőven, de a karakterdrámák se maradtak el és az árulásokat se kellett nélkülöznünk. Imádtam ebben a részben Darrow, Cassius és Lsyander karakterét. És innen már nincs tovább, nem maradt más hátra, csak a nagy lezárás, a könyvsorozat utolsó része. Ha minden igaz, idén érkezik angolul, aztán reméljük magyarul is mihamarabb.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/pierce-brown-fenyhozo-i-ii

Értékelés: 5/5*