Ker Dukey - K. Webster: Tönkretett babácskák (Csinos játékbabák 4.)

Fülszöveg:

Árulás és düh: nagy, gennyes seb.

Ki lesz a győztes?

Mester vagy Szörnyeteg?

Sérülten, megtörve, de megoldásért kiált:

Visszahozni mindenáron az egyetlen jó babát.

Nem megbocsájtható se hűtlenség, se kudarc:

A Szörnyeteg bosszúra éhes: ha harc, hát legyen harc.

A mi Mesterünk csak gyengédségre éhezett:

A tönkretett babák nem kerülhetik el a végzetet.

A vihar közeleg, mindjárt ránk zúdul a káosz:

A két nagy játékos épp most veszi be a várost.

Ki éli túl vajon? Ki nyeri díjként a kedvesét?

És kiből lesz végül mindössze járulékos veszteség?

A rajongásig szeretett vagy gyűlölt Csinos játék babák-sorozat utolsó kötete. Hagyd, hogy megőrjítsen!

Nagyon ritkán csinálok ilyet, és remélem többször nem kell majd, de annyira rossz ez a könyv, hogy írni sincs kedvem róla. És nem is fogok. Ugyanaz a véleményem a negyedik könyvről, mint ami a harmadikról, és amik ott kérdések maradtak, azokra most se kaptam választ. Teljesen felesleges folytatás, semmi értelmet vagy logikát ne keressen benne senki, mert az nincs benne. Az összes karakter kifordult önmagából és mindenki mintha 180 fokos fordulatot vett volna a korábbiakhoz képest mindenféle normális magyarázat vagy karakterfejlődés nélkül.

Ha nem keresünk benne értelmet, akkor gyorsan ki lehet olvasni, de ennyi. Számomra csak az mentette volna meg valamennyire ezt a könyvet, ha a végén a főszereplő triónk meghal, mert lássuk be mindhárman bőven megérdemelték volna, de nem csak hogy nem haltak meg, hanem valamiféle "boldog befejezést" kaptak, ami csak az utolsó csepp volt a pohárban. Nagy kár, mert a Csinos játékbabák sorozat első két könyvét én tényleg szerettem, műfaján belül jól sikerült darab, de hogy miért nem lehetett befejezni a második rész után, ahogy azt eredetileg tervezték az írók, azt máig sem értem.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/ker-dukey-k-webster-pretty-broken-dolls-tonkretett-babacskak

Értékelés: 5/1

V.E. Schwab: Visszavágó (Az elvetemültek 2.)

Fülszöveg:

Bosszúszomjas zsenik szupererejű összecsapása

Magneto és X Professzor. Superman és Lex Luthor. Victor Vale és Eli Eleven. Sydney és Serena Clarke. Eposzi szövetségek, melyek felbomlottak, barátságok, amelyek menthetetlenül megromlottak.

Victor nem menekülhet saját szuperereje csapdájából, mégis mindent elkövet, hogy megszabaduljon az egyre szörnyűbb mellékhatásoktól. Útját kegyetlenül lemészárolt RendKívüliek hullái szegélyezik. Ősellensége, Eli ismét a nyomában van, ám erről még maga sem tud.

Marcellának, a hírhedt maffiózó gyönyörű feleségének jócskán kijutott az árulásból. Kivirult a halál csókjától, a hatalomtól, amit végre megkapott, és amire mindig is vágyott. Saját csatlósokat gyűjt, és belemegy a legveszedelmesebb játszmába is: megpróbálja kihasználni a legendás viszályt…

Habár maga a történet semmi újdonságot nem hozott, hanem csak a szuperhősös sztorik kliséit sorakoztatta fel egymás után, nekem mégis nagyon tetszett a Viszály, ahogy arról nem olyan régen írtam. Telitalálat volt számomra a két főszereplő karakter és a köréjük épített évek óta tartó ellenségeskedés. Imádtam Victort és Elit, és hogy ennyire érdekes karakterek voltak, azt pedig főképp, hogy két gonosztevő feszült egymásnak, hősöket pedig talán csak nagyítóval lehetett találni az első részben. Épp ezért rögtön nekiestem a második résznek, ami a Visszavágó címet kapta.

Nem tudom miből gondoltam vagy hogy honnan szedtem a feltételezést, de én teljesen abban a hiszemben éltem, hogy ez a könyvsorozat a folytatásban szintén Victor és Eli közötti harcra fog koncentrálni és hogy ők maradnak a középpontban, mint főszereplők. Emiatt nagyon meglepődtem, amikor belekezdtem a második könyvbe, és rögtön egy új karakterrel nyitottunk, én meg csak néztem, hogy ki a fene ez és hogy jön ide? Aztán érkezett Victor és Sidney, de igen sokat kellett várnom arra, hogy Eli szintén felbukkanjon, és őszintén féltem, hogy Eli nem fog most szerepelni. Azonnal felmerült bennem a kérdés, ha Eli nem jelenik meg, akkor mégis miről fog szólni a második rész? Miről is szól ez az egész könyvsorozat, ha nem Victor és Eli közti ellenségeskedésről?

Szerencsére aztán megkaptam az Eli felbukkanást, még ha nem is olyan módon, mint azt szerettem volna, de legalább szerepelt ebben a könyvben. Aztán ahogy haladtam előre a történetben és a végére értem, világossá vált számomra, hogy én eddig teljesen félreértelmeztem a fő koncepciót, mert itt nem csak Victor és Eli a lényeg, hanem jönnek újabb és újabb karakterek és mindig más fog a középpontba kerülni. Rögtön rátérnénk ennek a könyvnek a „fő gonoszára”, aki nem más, mint Marcella. Vagyis az egyik talán legjobban megírt női karakter, aki a pusztító „női haragot és hatalomvágyat” nem is mutathatta volna be jobban.

Marcella

Marcella egy remek karakter és ez tényleg így van, imádtam ezt a nőt. Akit mindenki csak a szépsége miatt vett számításba, és akit egyéb téren mindig lenéztek, akit a férje mindig kihasznált és eldobott mikor már nem volt rá szüksége, és aki szinte szó szerint hamvaiból feltámadva tért vissza a halálból, hogy ezért a férjén és aztán gyakorlatilag mindenkin bosszút álljon majd magához ragadja a hatalmat. Azt a hatalmat, amire mindig vágyott, és amit ezelőtt a férjén keresztül próbált meg magához ragadni. Aztán mikor rájött, hogy milyen képességre tett szert, Marcella öntudatra ébredt és elhatározta megszerezni magának a tiszteletet, a hatalmast és az elismerést, amire mindig vágyott. Csak immár saját erejéből, férfiak nélkül. Marcella okosan, kegyetlenül és kíméletlenül tört előre, és ezért csak szeretni tudtam, mert imádom az ilyen elszánt és kissé egoista karaktereket. Ő volt a legnagyobb pozitív meglepetés számomra ebben a könyvben.

Mellé kapunk néhány egyéb új karaktert, talán közülük June-t emelném ki, mert June is érdekes volt, a képessége szintén, na meg a játszmái, csak vele kapcsolatban azt nem értettem igazán, hogy mi a fenét akart Sidney-től. Miért kattant rá ennyire Sidney-re és miért akarta őt megvédeni? Teljesen logikátlan volt számomra ez az egész és nem értetettem, hogy mit akar Sidney-től. Vagy én maradtam le valamiről? Mert ha csak én nem értem a dolgot, akkor nyugodtan világosítson fel valaki.

Victort és Elit még mindig nagyon szeretem és remek karaktereknek tartom őket, csak azt bánom, hogy a második könyvben nem teljesen úgy bukkantak fel újra, ahogy én arra számítottam, és ahogy én reméltem. Mint utaltam rá korábban, ebben a könyvben nem a kettejük közti régi viszály állt a középpontban, mert mindketten más utakon mozogtak. Victor öt évig azon dolgozott, hogy megtalálja a problémájára a megoldást, Eli pedig a börtönben sínylődött és a szökést tervezgette. Jó, igaz a végén van egy kis egymásnak feszülés újra, és azt öröm volt olvasni, de nekem eléggé fáj, hogy most nem ketten voltak a történet középpontjában, hanem másra terelődött a hangsúly. Az a szerencse, hogy Marcella szintén jó kis karakternek sikerült, így nem bántam, hogy róla kell olvasnom.

A könyv lezárását tekintetbe véve pedig csak egyetlen kérdésem van. Eli most komolyan végleg meghalt? Nem, az nem lehet, hisz őt nem lehet megölni, igaz? Tényleg nagyon remélem, hogy ez csak valami szándékos drámai lezárás, hogy várjuk a folytatást, mert annak tényleg jó, de ha Eli karaktere tényleg ennyi volt, akkor én nagyon szomorú leszek. Eddig azt hittem, hogy csak egy duológiáról van szó, és ha valóban ennyi lenne az egész, azt mondom, rendben, de várható egy harmadik könyv a sorozathoz, szóval tényleg fura lenne még egy könyv Eli nélkül. Az egész befejezés olyan esetlen és fura, hogy tényleg nem tudnám megmondani, hogy mi lesz majd a folytatásban.

A második könyvben nem egészen azt kaptam, amire számítottam, így elsőnek értetlenül pislogtam olvasás közben, hogy hol van Eli, vagy hogy épp kik ezek az új karakterek és mi közük a nagy egész történethez. Aztán megértettem, hogy a fő történetszál nem arra megy tovább ahogy én szerettem volna, és mégse az a fő történetszál, amit én vártam, így mikor túltettem magam ezeken a tényeken, akkor elkezdtem élvezni a könyvet. Marcella-t imádtam, mint karaktert, mondjuk úgy, hogy méltó tagja lett a RendKívüli gonosztevők „csoportjának” Victor és Eli mellett. A többi karakter számomra továbbra is mellékes maradt, nem azt mondom, hogy rosszak, csak nem emlékezetesek és nem annyira kidolgozottak, mint a hármasunk. A történet terén nagyjából azt kaptuk, mint az első részben, ezen a téren se volt újdonság, de azért vitt magával a sztori, én nem unatkoztam rajta. Elég sok év telt el a könyv megjelenése óta, és még mindig nem érkezett meg a harmadik könyv, ami fura, mert elvileg lesz harmadik rész. Nem tudom mikor, de én nagyon várom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/v-e-schwab-visszavago

Értékelés: 5/4

V.E. Schwab: Viszály (Az elvetemültek 1.)

Fülszöveg:

Lehetnek ​szuperképességeid, de attól még nem leszel jobb ember…

Victor és Eli két különc kollégiumi lakótárs, akiket nagyravágyásuk és átlagon felüli intellektusuk egyaránt összeköt. Diplomamunkájukhoz az adrenalin hatásait, és a halálközeli élményeket kutatják, egészen a nyugtalanító eredményig: megfelelő körülmények között bárki szert tehet emberfeletti képességekre. Amikor az elméletet gyakorlattá változtatják, az események nem várt, és borzalmas fordulatot vesznek.

Tíz évvel később Victor megszökik a börtönből, hogy esküdt ellenségévé vált egykori barátja nyomába eredjen. Segítője egy fiatal lány, aki zárkózottságával leplezi bámulatos képességeit. Eközben Eli semmilyen eszköztől nem riad vissza, hogy eltörölje a föld színéről a szuperképességekkel rendelkező egyéneket – kivéve társát, egy vasakarattal bíró, rejtélyes nőt. Az árulás és a veszteség fájdalmától hajtott ősellenségek mindkét oldalon emberfeletti erőkkel felfegyverkezve készülnek beteljesíteni bosszújukat – de vajon melyikük éli túl a végső összecsapást?

Ismét egy olyan könyvet vettem a kezembe, ami régóta szerepelt a várólistámon és ezért épp ideje volt, hogy végre belekezdjek. Nagyjából tudtam mire számítsak így tisztában voltam azzal, hogy a hősök és gonosztevők téma kerül majd a középpontba csak egy kicsit másabb megközelítésben, mint ahogy azt eddig megszokhattuk a tipikus szuperhősös történetekben. A fülszöveg most elég jól összefoglalja az alap szituációt és a kiinduló pontot, így én nem ragoznám tovább a dolgot.

A könyv szerkezeti felépítése több nézőpontot enged láttatni egymás mellett és ha ez így nem lenne bárkinek elég, akkor látjuk a jelent és a múltat, így két idősíkon fut a történet. Az elején tehát figyelni kell, hogy képben maradjunk, bár azért nem olyan nagyon bonyolult a történet, hogy el lehessen veszni benne. Úgy vannak egymás után pakolva a fejezetek és az idősíkok, hogy a jelent a múlt váltja, így fokozatosan láthatjuk mi történt a múltban, ami végül a jelen eseményeihez vezetett.

A könyv tulajdonképpen érdekes kérdéseket boncolgat. Mitől lesz valaki hős vagy gonosztevő? Vagy úgy alapjáraton, mit jelent a hős és mint jelent a gonosztevő? Hisz minden csak nézőpont kérdése, mert a saját szemszögéből a „saját történetében” mindenki hősnek gondolja magát, az pedig más kérdés, hogy a világ, hogy tekint rá. Lehet attól valaki hős mert embereket gyilkol a saját elvei és szabályai szerint, amiben csak ő hisz? Mit tesz az emberrel ha hatalmat kap, ha természetfeletti képességekhez jut valami csoda folytán? Ezek a kérdések futnak végig a karaktereink útja során.

Victor és Eli

Tulajdonképpen két főszereplőnk van, és hozzájuk csapódik három mellékkarakter, de annyira nem mondanám őket se jelentéktelennek, mert meg van a szerepük a történetben, még ha csak kicsi is az. Kezdeném akkor rögtön a főszereplő párosunkkal, Victorral és Elivel. Mindketten iszonyúan komplex karakterek és igazából mindkettejüknek igazat tudok adni. Mert ha külön vizsgáljuk a nézőpontjukat, igazából mindkettejüknek meg van a saját igazsága. Csak kár, hogy ez épp szembemegy egymással.

Victor az, aki tudta magáról mindig hogy különc, kicsit pszichopata vagy szociopata vagy a kettő keveréke, a lényeg, hogy már normális emberként se volt egy átlagos hétköznapi fickó. Magánakvaló, kissé sznob, irigy és amiből szinte minden problémája fakadt, hogy folyamatosan féltékeny Eli-ra szinte a megismerkedésüktől kezdve. Eli éri el azokat a dolgokat, amiket ő szeretett volna, Eli-t kedveli mindenki, a lány is Eli-t választotta és aztán Eli lesz az aki előáll a teóriával, hogy lehetséges természetfeletti képességeket szerezni. Mikor Eli önmagán teszteli az elméletét és képességet szerez, akkor Victor nem tudja tovább kontrollálni magát, a féltékenysége még hatalmasabb méreteket ölt, mint azelőtt. És mikor Eli nem akar segíteni Victornak, hogy neki is legyen valamilyen képessége, akkor Victor magánakcióba kezd. Innen indul az egész viszály közöttük, mert Victor tette olyan események láncreakcióját indítja el, ami miatt végül örökre szembekerülnek egymással. És innen aztán nincs visszaút.

Victor és Eli

Eli-ről szintén sok rosszat tudok mondani, és mindjárt fogok is, de az mindenképp a javára legyen mondva, hogy szerintem őt tényleg csak a jó szándék vezérelte mikor nem akart segíteni Victornak, hogy képességeket szerezzen. Eli nem kicsinyességből vagy önzésből hagyta ott Victort, hanem tényleg féltette a fiú épségét és az életét, nem akarta, hogy rosszul süljön el a kísérlet és Victor tényleg belehaljon. Teljesen jó szándékai voltak ez nem kérdés, de épp ez a jó szándék okozta aztán azt a sok rosszat ami később történt közöttük és a körülöttük élőkkel. Victor tehát saját kezébe vette az irányítást és megszerezte amit akart és ez utána se lesz másképp. Csak a bosszú hajtja és az, hogy revansot vegyen Eli-on, amiért szerinte elárulta őt. Sokkal komplexebb a történet ennél és hogy mi mindent műveltek egymással, de ezt inkább most nem sorolnám fel. Az események láncreakcióját aztán nem lehetett megállítani.

Eli tipikusan az a karakter, aki jónak tűnik, aki jónak mutatja magát és ezt most értsétek a leghétköznapibb módon. Az a legszomorúbb az egészben, hogy ő tényleg elhiszi magáról, hogy jó ember, pedig valójában nem az. Aztán persze kiderül, hogy a lelke mélyén ő se olyan jó és kedves, sőt elég gyakran épp az ellenkezőjét bizonyítja be. Eli talán a legálszentebb karakter, akiről valaha olvastam és ezt komolyan mondom. Teljesen biztos önmagában és abban, hogy jót cselekszik, önmagára valami isteni magasztos lényként tekint, akinek az a feladata, hogy minden képességgel rendelkező emberrel végezzen, természetesen a közjó érdekében. Szerinte minden képességgel rendelkező ember csak gonosztevő lehet (önmagát kivéve persze) és végezni kell velük. És pont.

Az teljesen mindegy hogy valójában nem ismeri azokat az embereket akikkel végez, nem tudja, hogy milyen emberek valójában, mégis megöli őket csakis azért mert képességgel rendelkeznek. Csak mert Victor szerinte „meghülyült” és „megszállta a gonosz” miután képességet szerzett, ezért biztos a többi emberrel is ugyanez a helyzet. Aztán az a leginkább irónikus az egészben hogy épp egy olyan képességgel rendelkező nővel nem végez rögtön, akinek valóban veszélyes a képessége és aki tényleg önző célokra használja azt.

Mitch, Sidney és Victor

Nagyon imádtam ezt a bonyolult harcot Victor és Eli között és azt, hogy mindketten tényleg komplex karakterek. És habár elvileg Victor lenne a gonosztevő és Eli a hős, legalábbis a szuperhősös történetek mindenkori narratívája szerint, de az a szép ebben a könyvben, hogy szinte lehetetlen megmondani kinek van igaza, mert igazából egyiküknek sincs. Mindkettejük szemszöge érthető, mindkettejük indokai reálisak. Az pedig holt biztos, hogy egyikük se hős, inkább két gonosztevő játszmája ez, semmi más.

Utaltam három mellék karakterre, így róluk szintén ejtenék pár szót. Kezdjük Mitch-el, aki az ész és az erő valamiféle különös kombinációja lenne és akivel Victor a börtönben ismerkedett össze. Tényleg érdekes lehetne Mitch, ha többet láttunk volna belőle, de remélem ami késik nem múlik. Aztán ott van Sidney és Serena, a testvérpáros, akiket a két különböző oldalra sodort az élet. Sidney aranyos kislány, de eddig róla se tudtunk meg sok mindent, mindig csak a képessége lett kiemelve, mintha csak az lenne a létjogosultsága a történetben. Mintha csak a képessége miatt lenne hasznos Victor számára. Serena pedig, egy ekkora idegesítő nővel rég találkoztam utoljára, utáltam az elejétől a végéig. Önző, egoista és ostoba. Nekem senki se mondja, hogy tényleg szerette a húgát, ha ilyen könnyen hagyta volna megöletni őt és hónapokig felé se nézett hanem magára hagyta a balesetük után. Serena szőtte a szálakat és Eli-t teljesen az ujja köré csavarta, majd játszott vele, mint egy bábuval. Annyira nem kedveltem ezt a nőt, hogy egy percig se fogok sírni utána, remélem nem fog visszatérni. Victor szerencsére gondoskodott erről.

Sidney és Serena

Egy utolsó szösszenet a végén, de mindenképp meg szeretném említeni, hogy tetszett az a gondolat is, hogy az ki milyen természetfeletti képességet szerez, nagyban függ attól, hogy a halálközeli pillanatban mire vágyik, mit szeretne, vagy hogy alapjáraton milyen a személyisége. Az emberek képessége valamilyen szinten tükrözi önmagukat és ez aztán tényleg úgy is lett.

Habár maga a téma amihez az írónő nyúlt annyira klisés és elcsépelt hogy annál már nem is lehetne jobban, Schwab mégis úgy nyúlt a szuperhősös témához, hogy vitt valami újítást a dologba. Kaptunk két iszonyatosan összetett főszereplőt, akik közül egyik se a hős, hanem inkább két gonosztevő megy itt egymásnak, mindketten a saját igazuk feltétlen tudatában. A történet sem lett unalmas ha engem kérdeztek, hisz voltak azért fordulatok, de számomra inkább maguk a karakterek vitték a hátán a könyvet, imádtam Victort és Eli-t. Rögtön jöhet a második rész, mert érdekel Victor és Eli, hogy szívatják tovább egymást.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/v-e-schwab-viszaly

Értékelés: 5/5

Rebecca Yarros: Vasláng (Negyedik szárny 2.)

Fülszöveg:

Mindenki ​arra számított, hogy Violet Sorrengail a Basgiath Katonai Főiskolán már az első tanévben meghal. Violet is ezt hitte. De a Csépelés még csak az első lehetetlen próbatétel volt, amelynek során a gyenge akaratúak, az érdemtelenek és a nem szerencsések kihullanak.

Most tehát megkezdődik az igazi kiképzés, és Violet máris azon tépelődik, hogy fogja ezt átvészelni. Nemcsak arról van szó, hogy a kiképzés iszonyatosan nehéz és szándékosan brutális, vagy hogy megpróbálják a lovasok fájdalomtűrését az elviselhetetlenségig és azon túl is fokozni. De ott az új parancsnok-helyettes, aki személyes küldetésének tekinti, hogy megértesse Violettel, mennyire tehetetlen – hacsak el nem árulja azt a férfit, akit szeret.

Bár Violet teste talán gyöngébb és törékenyebb, mint másoké, de az esze a helyén van, és vasakarata is van. És a vezetés elfeledkezik a legfontosabb tanulságról, amire a Basgiath Violetet megtanította: a sárkánylovasok maguk hozzák a saját szabályaikat.

De ebben az évben nem elég, hogy mindenáron életben akar maradni.

Mert Violet ismeri a Basgiath Katonai Főiskola évszázadokon át őrzött igazi titkát, és semmi, még a sárkánytűz sem elég, hogy a végén megmentse őket.

Arra a döntésre jutottam, hogy folytatom a könyvsorozatot a második résszel, mert annyira tetszett az első könyv, hogy nagyon érdekelt mi fog történni ezután. Az első rész alapján nagyjából tudtam mit várhatok Yarrostól, tisztában voltam a világ és a történet alapjaival, ismertem a karaktereket, így tényleg kíváncsi voltam lehet-e ezt fokozni, vagy sajnos csalódni fogok és egy egészen jó kis kezdés után egy lagymatagabb folytatást fogok kapni. A Vasláng befejezése után erőteljesen felemás érzéseim vannak vele kapcsolatban. Innentől SPOILERESEN folytatom!!!

Nem mondanám rossznak ezt a könyvet, mert tényleg nem az. Viszont jónak se mondanám kifejezetten. Ülnöm kellett pár napot a dolgon, hogy átgondoljam amit olvastam, mert hirtelen magam sem tudtam volna megmondani, hogy ez tetszett nekem vagy sem. Ezért vannak felemás érzéseim bár ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor több negatív dolgot találtam benne, mint pozitívat és ezekre egyesével szeretnék kitérni.

Kezdjük akkor azokkal a dolgokkal amik tetszettek. Yarros még mindig ért ahhoz hogy kell egy történetet felépíteni úgy, hogy végig fent tartsa az érdeklődést, hogy egy percig se unatkozzon rajta az olvasó. Lendületesen halad előre a sztori, mindig történik valami, titkok lepleződnek le, kapunk látványos csatákat, vannak érzelmesebb részek, tehát tényleg minden a helyén van éppen megfelelő ütemben és mennyiségben adagolva egymás után. Szeretem a kalandos fantasy-kat, ahol mindig történik valami és ami leköt, így ezen a téren minden rendben volt.

A sárkányok továbbra is valami fenomenálisak, még mindig imádom őket. Örülök, hogy a nagy trió ismét kiemeltebb szerepet kapott, mert én tényleg nagyon bírom őket, de főleg Tairnt és Adarnát. Ha a kis sárkány Adarna nem volt elég aranyos az első részben, akkor most megkapjuk a „tinédzser” korba lépett Adarnát, aki tényleg mint valami hisztis és kibírhatatlan tinédzser panaszkodta végig a második részt. Igazán szórakoztató pillanatokat kaptunk akkor mikor Adarna nyomta a tinédzser hisztiket, Tairn és Violet pedig próbáltak rá hatni és megfegyelmezni, de hát Adarna persze hogy nem hallgatott rájuk. Örültem annak, hogy Adarnáról többet megtudtunk, bár sejteni lehetett azért, hogy ő valami különleges sárkány, így ez a része a dolognak azért nem lepett meg annyira.

Sgaeyl, Xaden, Violet, Tairn és Adarna

A harmadik ami nagyon tetszett, és ami tényleg meglepett az Jack visszahozása. Én teljesen biztos voltam abban, hogy Jacknek vége és ennyi volt a szerepe, így nagyot néztem mikor "visszatért a halálból". Aztán az első gondolatom az volt, hogy mégis minek kellett őt visszahozni és remélem kapunk erre valami értelmes magyarázatot. Elkönyveltem magamban, hogy biztos ő lesz az aki ellenségnek indul majd végül baráttá válik vagy valami ilyesmi. Képzelhetitek mekkorát néztem mikor a végén kiderült, hogy micsoda Jack valójában és hogy miért tért vissza. Nem tudom mi történt velem, pedig én az ilyen fordulatokat messziről látom előre, de most valahogy nem számítottam arra amit végül Jack művelt. Bár így már sok minden értelmet nyer a korábbiakkal kapcsolatban. Az írónőnek sikerült meglepnie ezzel a csavarral, és ezt tényleg csak értékelni tudom.

És ennyi a pozitívumokból sajnos, mert most jön a fekete leves és sajnálom de ezeket szintén le kell írnom. Eddig szerettem Violetet és Xadent, az első részben tetszett ahogy alakult a kapcsolatuk és drukkoltam nekik. A második könyvben viszont mindketten az agyamra mentek ahogy folyamatosan hisztiztek és veszekedtek. Döntsétek már el, hogy most akkor együtt vagytok vagy sem! Ha ennyire szeretik egymást, mármint elvileg szeretik egymást, akkor minek titkolóznak egymás előtt? Csak én nem értem a dolgot? Annyi felesleges műbalhé, erőltetett titkolózás és félreértés volt kettejük közt ebben a könyvben, hogy kezdtem úgy érezni, hogy valami szappanoperát olvasok és abból is a leggyérebb minőséget. A végére teljesen az agyamra mentek és utáltam az összes olyan részt, amikor egy helyszínen voltak, és alig vártam, hogy Xaden megint elmenjen valahova és inkább máshol csináljon valamit.

A Sorrengail testvérek: Violet, Brennan és Mira

A következő ami nem tetszett az Brennan visszatérése a halálból. Igen, még egy karakter, akiről azt hittük, hogy meghalt, de aztán kiderül, hogy mégsem halott. Félreértés ne essék, az első rész végén a függővég nagyon izgatottá tett, mert érdekelt Brennan története és hogy miért kellett eljátszania a halálát. Vártam valami jó kis sztorit vagy nem tudom mit vártam… de azt biztos nem, amit végül kaptunk. Tulajdonképpen miért kellett Brennannak megjátszania a halálát és miért nem tudott hazatérni, hogy onnan harcoljon az ügyért? Mi értelme volt hat évig bujkálnia és hagynia, hogy a családja halottnak higgye? Az pedig hogy mindenki zokszó nélkül vette a visszatérését és úgy fogadták mintha mi sem történt volna, csak még jobban mutatja, hogy mennyire nem volt semmi jelentősége ennek a történetszálnak. Később se kapott Brennan semmi nagy szerepet, csak összefoltozta azt vagy akit épp a történet megkívánt, mintha csak egy eszköz lenne a képességével, hogy amikor szükséges akkor bevesse őt az írónő. Ennél azért többet vártam volna tőle.

Az utolsó negatívum amit mindenképp meg akarok említeni és amire már az első részes kritikámban szintén utaltam, az a mellékszereplők egysíkúsága és felszínessége. Rengeteg karakterrel dolgozik az írónő ebben a sorozatban, tényleg nagyon sokan vannak és így a második részben kapunk még új karaktereket is. Mostanra teljesen világossá vált, hogy nem az a baj, hogy sok a karakter, hanem az, hogy annyian vannak, hogy igazából egyik mellékszereplő sincs normálisan kidolgozva. Értem én, hogy kevés az idő és nem kaphat mindenki érdekes és izgalmas történetszálat vagy némileg összetettebb karaktert, de ha nem is mindenki, azért páran igazán kaphatnának nagyobb figyelmet.

Mindenkiből látunk egy kicsit, az írónő mindenkit egyenlően akar kezelni, de ez így nem fog működni hosszú távon. Mert ha a mellészereplőknek legalább egy része nincs normálisan kidolgozva, akkor mégis miért érintene meg bármelyikük halála? Mit érdekel engem, ha bármelyik meghal? Az első könyvben Liam halála, most Sorrengail anyu halála mind olyan súlytalan és felejthető lett számomra, hogy csak megvontam a vállam és lapoztam tovább, hogy oké, neki vége, mi van még hátra. Hiába halnak meg a karakterek egymás után, ha egyiket se lehet igazán megismerni vagy megszeretni. Ezek a halálok így nem érik el a kívánt hatást, legalábbis nálam semmiképp sem. Dainről viszont megkaptam a válaszom, így már tudom, hogy mi a szerepe a történetben, csak hát szegény jelenléte annyira leredukálódott ebben a könyvben, mintha ott se lett volna. Kár, mert én érdekes karakternek tartom őt.

Felemás érzésekkel fejeztem be a Vasláng könyvet, tetszett is, meg nem is. A történet még mindig izgalmas, egy percig nem lehet rajta unatkozni, a sárkányok pedig még mindig érdekesek. Pörög az adrenalin, kapunk látványos csatákat és mindent, aminek egy ilyen fantasyban lennie kell. Azonban Violet és Xaden ebben a részben az agyamra mentek a folyamatos hisztikkel és műbalhékkal, ahogy haladtam előre a könyvben egyre nehezebben toleráltam őket. A legnagyobb negatívumként mindenképp meg kell említenem, hogy túl sok a karakter, és a főszereplő pároson és a három sárkányon kívül nagyjából senki sincs normálisan kidolgozva. Ez így a második részben már igenis nagy baj, mert ha nincsenek kidolgozva a mellékszereplők, akkor mégis miért kellene engem érdekelnie, ha bármelyikük meghal? Természetesen megint függővéget kapunk, és ezért kíváncsi vagyok mi lesz a folytatásban. Már csak egy könyv maradt, és azt inkább kicsit későbbre tartogatom, mert ki tudja mikor jelenik majd meg a negyedik rész.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rebecca-yarros-iron-flame-vaslang

Értékelés: 5/4

Rebecca Yarros: Negyedik szárny (Negyedik szárny 1.)

Fülszöveg:

A ​húszéves Violet Sorrengail egész eddigi életében azt hitte, a történelem tanulmányozása lesz a feladata az Írnok Kvadránsban az imádott könyvek között. Azonban az iskola vezénylő tábornoka – aki egyszemélyben a lány kőkemény anyja – megparancsolja, hogy Violetnek be kell lépnie a többszáz jelölt közé, akik Navarre elitjéhez, a sárkánylovasokhoz akarnak tartozni. Ha mindenkinél kisebb és törékenyebb vagy, akkor csak egy hajszál választ el a haláltól… mondjuk azért, mert a sárkányok nem választanak ki „törékeny" embereket, hanem felperzselik őket.

Ráadásul, amikor kevesebb a kapcsolódni hajlandó sárkány, mint kadét, nem meglepő, hogy a többség szívesen végezne Violettel, hogy ezzel is növelje a saját esélyeit a sikerre. A többiek pedig azért ölnék meg, mert az anyja lánya; köztük van Xaden Riorson is, a Lovasok Kvadránsának leghatalmasabb és legkönyörtelenebb szárnyvezére is. Violetnek minden ravaszságára szüksége lesz, hogy minden újabb napfelkelte életben találja. Közben az iskola falain túl dúló háború egyre gyilkosabb, a királyság védelmét szolgáló erődítmények sorban elesnek, és egyre többen halnak meg. A helyzeten tovább ront, hogy Violet gyanakodni kezd, hogy a vezetés rettenetes titkot rejteget.

Barátok, ellenségek, szeretők. A Basgiath Hadi Iskolában mindenkinek határozott tervei vannak, mert ha valaki egyszer bekerül, onnan csak két kiút van: lediplomázni vagy meghalni.

Lehet csak én vagyok így ezzel, de ha egy új könyvsorozat körül nagy felhajtás alakul ki, akkor nem hogy engem is érdekelni kezd a dolog, hanem inkább egyenesen taszítani. Sokszor jártam úgy hogy rögtön rávetettem magam egy közkedvelt új könyvsorozatra és aztán hatalmasat csalódtam benne, vagy ami még rosszabb, hogy tetszett, és utána nem folytatták magyarul a kiadását. Ezért azon az alapelven vagyok egy ideje, hogy csak akkor kezdek bele egy új sorozatba, ha abból minimum 2-3 rész megjelent már magyarul és így azért elég nagy a valószínűsége annak, hogy végig ki fogják aztán adni magyarul az összes részt. Ezen két okból kifolyólag halogattam eddig belekezdeni a Rebecca Yarros Negyedik szárny sorozatába, és a dilemmán a magyar kiadó körüli botrányok se segítettek. De erről majd inkább később.

Hosszas halogatás után végül csak sikerült rávennem magam arra, hogy belekezdjek a Negyedik szárny könyvbe és tényleg próbáltam minden ellenérzés vagy előítélet nélkül nekiállni. Talán jó volt az időzítés, talán ennek így kellett történnie, és akármennyire azt hittem, hogy most is csalódni fogok, nyugodtan kijelenthetem, hogy nekem ez a könyv tetszett. Vagy miket beszélek én, nem csak hogy tetszett, hanem kimondottan szerettem. Tényleg nem erre számítottam, mert azt hittem megint csak egy érdemtelenül körülrajongott könyvsorozatot fogok kapni, és láss csodát éppen az ellenkezője történt. És ennek én örülök a legjobban.

Violet

A Negyedik szárny ékes példája annak, hogy kell elkezdeni egy fantasy könyvsorozat első részét, és hogy milyennek kellene lennie minden sorozat bevezető első részének. Az írónő mondhatni művi pontossággal építette fel a történetét, melyben megkapjuk a háttérvilág felvázolását bemutatva annak alapjait, hatalmi rendszerét és szabályait. Világosan elénk tárta a fő konfliktust, hogy merre fog haladni a történet, hogy mi a nagy cél, amiért a karaktereink küzdeni fognak és persze megkapjuk a „jó és a rossz” szereplőket akik majd szembe fognak valamikor kerülni egymással. A világfelépítés és bemutatás tehát szerintem jó lett, és pontosan annyit kaptunk így az első részben, hogy minden világos az olvasónak, ismerjük az alapokat, de maradtak bőven nyitott kérdések és kérdőjelek a folytatásra. Ezen a téren tehát minden rendben volt.

A történet logikusan és izgalmasan haladt előre, mindig történt valami, szinte sosem ült le a sztori, én legalábbis faltam az oldalakat és mindig vártam, hogy mi fog történni. Az írónő szépen adagolta az elmélkedősebb és az akció dúsabb részeket, jól mutatta be a karakterek egymással való megismerkedését és kapcsolataik alakulását. A történet egy katonai iskola falai között játszódik, ahogy azt a fülszövegben olvashattuk és az egész első év tulajdonképpen a kiképzés első évéről szól… mindezt sárkányokkal és mágiával megspékelve, ha még nem mondtam volna. A Trónok harca óta a sárkányok a menők, és nem csoda, hogy azóta egyre több sárkányos könyv jelenik meg. Nem mintha bánnám a dolgot, mert ki ne szeretné a sárkányokat, nem igaz? Tetszett ahogy az írónő a katonai iskola témát keverte a sárkányos mágiával, és habár nem alkotott semmi újat, de mégis valami eszméletlenül izgalmas sült ki a dologból.

Violet, Tairn és Adarna

Ami különösen tetszett és ami szerintem tényleg remek ötlet volt, hogy itt nem csak úgy vannak a sárkányok és kész, hanem ők is saját karaktert kapnak, hisz itt a sárkány és lovasa közti kapcsolat révén a lovasok és a sárkányuk képesek egymással kommunikálni. Mekkora ötlet már ez! Mintha tudna az ember beszélni a kedvenc háziállatával. Ebből különösen szórakoztató vagy épp megható helyzetek keveredtek és megmondom őszintén én bírtam a három sárkány „főszereplőnket”. Tairn, Adarna és Sgaeyl mind nagy arcok és bírtam ahogy viccelődtek vagy osztották néha a lovasaikat és ha kellett, akkor pedig mindenben mellettük álltak.

Nem feledkeztem meg a karakterekről sem, mert hát oké, hogy itt vannak a sárkányok, de mégis csak emberek a főszereplőink. Pontosabban szólva egy konkrét főszereplőnk van, Violet, az ő narrálásában látjuk a történetet, ő mesél nekünk. Kicsit bajban vagyok, ha Violetről kellene véleményt nyilvánítanom, mert nem nagyon tudom jelenleg, hogy állok vele kapcsolatban. Néha roppant idegesítő volt és szívesen megcsapkodtam volna, de sokszor meg éppen úgy viselkedett ahogy egy igazi badass női főhősnek kell és tényleg voltak kemény és erős pillanatai. Külön tetszett vele kapcsolatban, hogy nem tökéletesnek lett ábrázolva, mint a női főhősök általában, hisz vannak testi korlátai, amiken persze próbál mindenáron felülkerekedni és legyőzni a gyengeségeit.

Xaden és Sgaeyl

A másik két főszereplőnk, vagyis én annak vettem őket, az Xaden és Dain és igen, egy szerelmi háromszög, vagyis lehetett volna az, és valamennyire úgy is indult, de igazából mégse volt az, ha jobban belegondolunk, és talán ezért se zavart ez az egész annyira. Xaden számomra semmilyen szempontból nem volt érdekes, hozta a karaktere kliséit és annak szinte minden elvárt külső és belső tulajdonságát. Tudjátok ti azt, mire gondolok, ezernyi hozzá hasonló férfi főszereplőt tudnék felsorolni, olyan mintha azok koppintása lett volna. (Csak néhány példa, hogy nem a levegőbe beszélek, Rhysand, Cardan, Legend, Éjúr stb.) Nem azt mondom, hogy rossz vagy unalmas karakter Xaden, csak azt, hogy a karakterének kliséin eddig nem sikerült túllépnie. Várom hogy meglepjen. A Violet és Xaden románcban pedig az tetszett igazán, hogy végre nem az volt, hogy két férfi futott a lány kegyei után, hanem itt Violet „tepert” Xaden után és ezen a téren kaptunk végre egy kis változatosságot.

Dain pedig… jaj, Dain. Azt szerettem igazán a karakterben, hogy nem hogy a könyv olvasása során, de még most sem tudnám megmondani, hogy mik Dain igazi céljai és szándékai. Most akkor ő még mindig igaz barátja Violetnek vagy nem? Miért viselkedett úgy szegény lánnyal és miért próbálta mindig mindenről lebeszélni? Tényleg nem értem miért volt végig ilyen negatív és lekezelő, persze mindezt a jó szándék és a segítség álcája mögé bújtatva. De amikor már vagy századik alkalommal vágta Violet képébe, hogy szegény lány semmire se képes és hogy olyan gyenge mint egy virágszál, akkor már lassan azon voltam, hogy belenyúlok a könyvbe és én fogom letörölni az okoskodó ábrázatot Dain képéről. Dehogy volt ő igaz barát, a francokat! Egy igaz és jó barát nem így viselkedik, hanem mindig bátorítja a másikat és szurkol neki mindenben. Pozitív és lelkesítő, nem pedig ilyen "Negatív Nelli". Az életről is lehozott, mikor megint arról kellett olvasnom, hogy mennyire nyomoréknak tartja szegény Violetet. Az pedig, hogy a képességét engedély nélkül használta rajta gyakorlatilag megbocsájthatatlan, ha engem kérdeztek. Dain számomra egy teljesen érthetetlen karakter lett és tényleg érdekel mit hoz még ki belőle az írónő és eztán merre viszi tovább őt.

Dain

Hármójuk mellé kaptunk sok egyéb karaktert is, de azok annyira papírmasék voltak, és annyira nem lehet róluk semmi fontosat vagy lényegeset megtudni, hogy szerintem említésre se méltóak. Eddig legalábbis és őszintén bízom benne, hogy később jobban megismerhetünk néhányat közülük. Mivel annyira kidolgozatlanok ezek a karakterek, ezért engem teljesen hidegen hagyott annak a bizonyos karakternek a halála és nem értem miért kellett volna rajta meghatódnom, mikor semmit se tudunk róla valójában. Azt pedig végképp nem tudom hova tenni, vagy lehet csak én voltam figyelmetlen vagy csak én nem vettem észre… de Jack miért pécézte ki magának ennyire Violetet? Mi baja volt szegény lánnyal, könyörgöm? Violet mint egy gyenge virágszál, nem méltó ellenfél Jack-el szemben, legalábbis az elején így tűnik, szóval Jack miért épp őt pécézte ki magának? Tényleg nem értem. Nem lett volna reálisabb, ha valamelyik komolyabb vetélytársának megy neki? Ezt a kissé valószerűtlen és erőltetett konfliktust nem tudtam hova tenni és alig vártam, hogy Violet pontot tegyen az ügy végére, mert Jack totálisan az agyamra ment az ostobaságával.

A végén pedig néhány szó a magyar kiadóról és a magyar kiadásról. Nem tett jót a megjelenésnek a kiadó körüli botrányok és pletykák és bevallom sokáig ez is távol tartott attól, hogy én ezt a könyvet a kezembe vegyem. Az teljesen egyértelmű, hogy a kiadó könyveiért én pénzt nem fogok adni már elvből sem, mert nem csak hogy drágák a könyveik, hanem borzalmas a magyar kiadás. Rengeteg félrefordítás, rengeteg rossz fordítás, félreírások, gépelések és sorolhatnám. Ennyi pénzért minőséget várna az ember kérem szépen. A lényeget pedig szerintem már mindenki tudja, nem akarom ismételni magam, de néhány szóban azért én is szerettem volna megjegyezni, hogy igen… voltak érdekes dolgok a könyvben és ezek mind a gyatra minőségű magyar kiadás hibái.

Mindenképp kellemesen pozitív csalódás számomra a Negyedik szárny, mert nem erre számítottam. Kaptunk egy egészen remek és izgalmasan felépített sorozatkezdő első részt, éppen egy olyat, amilyennek minden első résznek lennie kellene. Felvázolta a világot, a fő konfliktust, megismertük a karaktereinket és láttuk, hogy alakulnak az egymással való kapcsolataik, na és persze bónusznak itt vannak a sárkányok, akik ebben a változatukban még elevenebbek és szerethetőbbek. Jó kis kezdés volt ez egy remélhetőleg ennél azért nagyívűbb történethez, tényleg várom, hogy mi fog eztán történni és milyen irányba megy el a sztori. Kapunk a végén egy függővéget, és ezért különösen érdekel a folytatás. Szerencse, hogy már a második és a harmadik rész is kijött magyarul, lehet rögtön folytatom tovább a következő könyvvel. Ezt még kitalálom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rebecca-yarros-fourth-wing-negyedik-szarny

Értékelés: 5/5

Suzanne Collins: Az aratás hajnala

Fülszöveg:

Ha ​elvesznek tőled mindent,

amit szerettél,

mi marad, amiért harcba szállnál?

Amikor felvirrad az Éhezők Viadala ötvenedik sorsolásának napja, Panem körzeteiben eluralkodik a rettegés. Ebben az évben kerül sor ugyanis a második Nagy Mészárlásra, amelyben a fiatalok szokásos létszámának kétszeresét sorsolják ki és ragadják el az otthonából.

Haymitch Abernathy a Tizenkettedik Körzetben igyekszik nem gondolni a veszélyre. Csak túl szeretne lenni a napon, és a délutánt azzal a lánnyal tölteni, akit szeret.

Amikor azonban elhangzik a neve, minden álma szilánkokra törik. Elszakítják a családjától és a szerelmétől, majd a Kapitóliumba szállítják három másik körzettársával együtt: egy kiskamasszal, aki szinte olyan számára, mintha a húga lenne, egy kényszeres esélyszámlálóval, és a város legbeképzeltebb lányával. Amikor pedig kezdetét veszi a Viadal, Haymitch ráébred, hogy eleve a vereség felé próbálják terelni. Viszont nem adja fel a harcot… és hamarosan azt akarja, hogy a küzdelme nagy hullámokat verjen a végzetes arénán kívül is.

Nem tudom mi ütött Suzanne Collinsba, hogy úgy döntött, hogy új könyvet ír Az Éhezők viadala univerzumba, mert szerintem senki se számított már ilyesmire. Én legalábbis befejezettnek gondoltam a dolgot, hisz Katniss és Peeta története lezárult, aztán az első előzménykönyvben megismertük Snow múltját és hogy lett belőle az aki, tehát nem hittem volna, hogy lehet ebben az univerzumban még valamit mesélni. Ezért ért nagy meglepetésként mikor értesültem az újabb előzménykönyv megjelenéséről, és amikor megtudtam, kiről fog szólni, még izgatottabb lettem.

Nagy elvárásokkal kezdtem neki Az aratás hajnalának, holott tudtam, azért nem teljesen új történetet fogunk kapni. Haymitch fiatalkorát és a saját Viadalát láthatjuk sokkal alaposabb bemutatáson keresztül, mint ahogy eddig megismerhettük. Azért mondom, hogy sokkal alaposabb, mert ugyebár korábban láttuk nagy vonalakban mi történt Haymitch Viadalán és pont a legfontosabb mozzanatokat ismerhettük meg. Most csak annyival lett több az egész, hogy a részleteket láthattuk, Haymitch családját, szeretetteit és barátait jobban megismerhettük és azt, hogy Haymitch honnan származik.

A könyv alapötlete tehát nem teljesen új, de ennek ellenére jónak gondolom, mert mégis ki ne akarná megismerni a fiatal Haymitch-et? Legalábbis gondoltam én. Aztán ahogy elkezdtem olvasni a könyvet és haladtam előre a történetben rájöttem, hogy Haymitch karaktere nem annyira érdekes vagy karizmatikus hogy megállja a helyét narrátorként és főszereplőként. Haymitch mint mellékszereplő mindig remekül működött, de most hogy neki kellett volna elvinnie a hátán egy teljes könyvet, ez igen nehéz feladatnak bizonyult számára.

Persze, mondhatnátok, hogy a fiatal Haymitch még más ember, így miért vártam, hogy ugyanazt kapom, mint a trilógiában, de nem az a gond, hogy más ember, hanem az, hogy kimondom... unalmas és lapos. Sajnálom, de a fiatal Haymitch olyan halovány és feledhető karakter, hogy egyszerűen képtelen voltam szeretni vagy egyáltalán megkedvelni. És nem azért mert nem értem a karakterének a drámáját, vagy hogy mit jelképezett vele az írónő, mert nagyon is látom, hogy ő mondhatni a bukott hősök egyik ékes mintapéldánya. Aki tenni akart valamit, aki küzdeni akart az elnyomó rendszer ellen a maga módján, de a küzdelem sosem jött össze neki, hanem mindig épp az ellenkezője sült el annak, amit szeretett volna elérni. A rendszer bedarálta, összetörte és parkolópályára küldte és utána nem volt visszaút számára. Egy bukott lázadási próbálkozás Haymitch története, ami nem sülhetett volna el rosszabbul.

És tudom, hogy épp ez Haymitch tragédiája, és tudom, hogy emiatt érdekes lehetne. De számomra nem lett az. Az a probléma, hogy mind Katniss és mind Snow olyan erős, komplex, ellentmondásos és érdekes karakterek és narrátorok voltak a saját könyveikben, hogy őket igen nehéz lett volna bárkinek túlszárnyalnia. Katniss és Snow után a fiatal Haymitch egyszerűen szürke és unalmas és ezt nekem fáj a legjobban így kimondani.

Tovább folytatva a karakterek elemzését, sajnálom, de az összes többi új karakter is olyan kis semmilyen lett. A versenyzők közül egy sem ragadt meg az emlékeimben, senki se emlékezetes, senki se érdekes, mindenki egysíkú és felejthető. Reméltem hogy legalább a másik három 12. körzeti kiválasztott kap jobb karakter kidolgozást, de nem így történt. Azért fura mindez számomra, mert korábban Az Éhezők Viadala trilógiában és az Énekesmadarak és kígyók balladájában rengeteg érdekes karakter bukkant fel a főszereplőink mellett, és mindenkinek volt valami szerepe, valami jelentősége a nagy egész szempontjából. Ennek ellenére persze néhány régi kedvencet fiatalabb korában üdítő volt viszontlátni, és talán ezek a kis „cameo-k” tetszettek a legjobban.

Az utolsó ami szintén nem nyerte el a tetszésemet, az a Haymitch és Lenore Dove szerelmi szál. Na jó, a szerelmi szál az túlzás, mert rögtön megkapjuk, hogy ők szeretik egymást és kész, aztán Haymitch elmegy a Viadalra, majd mikor hazajön meghal a lány, szóval nem sok ömlengést vagy romantikázást látunk. És épp ez a baj, hogy úgy kellene sajnálnom őket vagy úgy kellene szomorkodnom a „tragikus szerelmi történetükön”, hogy igazából az égvilágon nem tudok semmit se róluk és arról hogy jöttek össze, és hogy egyáltalán valóban szerették-e egymást.

Haymitch és Lenore Dove

Azt se értem minek kellett a Haymitch és Lenore Dove kapcsolatát egy Snow és Lucy Gray koppintásnak megcsinálni és minek kellett ide beleerőltetni azt, hogy Haymitch szintén egy covey lányba esik bele. Persze így volt némi közös pont Haymitch és Snow között és tudtak egymásra reflektálni, de ezt inkább csak kínos fanservice-nek éreztem, mint hihető és reális véletlennek. (És hogy Snow még 40 év múlva se volt képes túltenni magát Lucy Gray-n, az nem tudom, hogy tragikusan szomorú vagy inkább teljesen szánalmas. Ezt mindenki döntse el maga.)

Mielőtt bárki félreértené, nem azt mondom, hogy rossz volt ez a könyv, mert nem volt az. Örültem annak, hogy visszatérhettem ebbe az univerzumba, örültem annak, hogy olvashattam még egy Viadalról. A történet pörgött ahogy azt kell, voltak fordulatok és mindig történt valami. A könyv mögöttes mondandója szintén átjött, mert Collins mindig remekül értett ahhoz, hogy megfogalmazza a kritikáját a könyveiben a világ történéseiről. Adott lehetett volna minden ahhoz, hogy kapjunk egy jól összerakott izgalmas történetet, de valahogy számomra mégse lett most ez az egész egy igazi elsöprő nagy kedvenc. Haymitch szerintem nem elég erős és összetett karakter ahhoz, hogy narrátorként megállja a helyét, Katniss és Snow után harmatgyenge főszereplő lett sajnos. Inkább csak olyan egyszeri olvasmány lett ez, amit elolvastam, mert érdekelt, de nem érzem a késztetést, hogy valaha újra szeretném olvasni. Ami nagy kár, mert ennél azért nagyobb durranásra számítottam.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/suzanne-collins-az-aratas-hajnala

Értékelés: 5/4

Ker Dukey - K. Webster: Csinos új babácska (Csinos játékbabák 3.)

Fülszöveg:

Vesztél már el annyira, hogy árnyékká változz?

Benny szíve megtört, gyötri a magány.

Elvesztette babácskáját, szerelmét, otthonát.

Sérülten keresgél, s újjászületve,

Barátra lel végül egy igaz emberben.

Tanul a világról, vágyról, késztetésről.

Kell egy új babácska neki, egy új jövő.

Aztán a régi kín új képzetekkel int,

S Benny beteg elméje késért kiált megint.

Érezted már, hogy csak téblábolsz, de nem élsz? A háttérben létezel, ahol senki sem vesz észre. A babám elárult és megölt engem – több tekintetben, mint hitte. Figyelek, várok és vágyakozom. Hamarosan vissza fogja adni nekem, amit elvett… Vicces, hogy így működik az élet.

A szerzőpáros Csinos játékbabák könyvsorozatát mindig érdekesnek gondoltam. Anno az első rész a versikébe szedett fülszöveggel keltette fel az érdeklődésemet és nem fogok hazudni, az első rész tetszett a maga nemében, holott azért láttam a hibáit. Aztán a második rész nagy csalódás volt, de a kettő együtt alkotott egy kerek egészt és ez így volt jól. Hogy miért ezzel kezdtem? Alapjáraton egy duológiának indult a történet, csak aztán a sikerre való tekintettel készült hozzá két folytatás. Mondjuk ki, nyugodtan megállhattak volna a második rész után. Nem kellett volna folytatni a történetet.

Sajnálom, de nekem nem tetszett a harmadik rész és majdnem mindent és mindenkit utáltam benne. A szerzőpáros meg sem próbált valami értelmes és koherens folytatást írni, hanem fogta magát és összedobott egy ostoba és irreális történetet, rengeteg mocsokkal, szadizmussal és gyilkolással. A régi karakterek teljesen kifordultak önmagukból az újak pedig annyira irreálisak és unszimpatikusak, hogy bárki vette át a szót csak forgattam a szemem, hogy ez nem lehet igaz. Benny, Elizabeth és Dillon nézőpontot kapunk egyébként és ezek közül Dillon volt az egyetlen, aki maradt a régi önmaga.

Az egyetlen pozitívum, hogy szegény Jade végre megkapta a békét és nyugalmat ami kijárt neki és ő a háttérbe szorulva nem sok bukkant most fel. A sok szörnyűség után ami vele történt, abszolút megérdemelte. A józan és normális emberi gondolkodást Dillon képviselte a harmadik könyvben, csakúgy mint a korábbi részekben. Mint mondtam, Dillon volt az egyetlen aki egy épkézláb karakternek lett felépítve és akitől nem másztam a falra jelenleg. És ennyi, ez volt a két pozitívum, mert többet nem tudok felsorolni.

Annyira dühítően ostoba és feleslegesen folytatott a történet, hogy azt sem érdemli meg, hogy értelmes és egybefüggő kritikát írjak róla, így csak pontokba szedném mi az a sok dolog, ami kiakasztott és ami miatt utáltam ezt a könyvet.

Lássuk:

1. Erőltetetten kényszerű folytatás. Mégis mi a francért fogadta be Tanner Benny-t és miért segített neki? Hogy - hogy Benny apjának új házasságából született lányai épp úgy néznek ki, mint a rég halott nővér, akit Benny évekkel ezelőtt elveszített és akibe teljesen bele volt bolondulva? Igen, testvérek és a testvérek hasonlítanak egymásra, de nem ennyire azért.

2. Azt még értem hogy Benny teljesen rákattan a Bethany hasonmás Elizabeth-re, de Elizabeth miért kattant rá rögtön egy ismeretlen zaklató, totálisan világos hogy zakkant férfira, akiről messziről süt, hogy nem normális?

3. Elizabeth hogy lett ugyanolyan pszichopata, mint Benny és az apjuk, mikor elvileg egy normális és hétköznapi családi környezetben nőtt fel? Mert ugyebár senki se születik egy kattant elmebetegnek, legalábbis általában. Ha erre a negyedik részben lesz valami épkézláb magyarázat, akkor rendben, bár nem hiszem, hogy kapunk majd ilyesmit.

4. Elizabeth hogy nem ismerte fel Benny-t rögtön az első találkozásukkor, mikor elvileg tudta, hogy ki ő és hogy néz ki? És nem, az nem magyarázat, hogy Benny levágta a haját, meg szét lett varrva a teste. Könyörgöm, attól mert valakinek más lesz a frizurája és szerez néhány tetkót magára, még ugyanaz az ember és fel lehet ismerni. Az pedig csak a hab a tortán, hogy mikor rájön, hogy Benny az akivel összegabalyodott, akkor lazán csak vállat von, hogy ez van és kit érdekel. Végül is nem nagy dolog egy kis vérfertőzés, ugye? És nem, nem maga a vérfertőzés ténye zavar, mert ezt a témát jól meg lehet írni, hanem az ahogy itt kezelték az egészet.

5. Benny karaktere teljesen kifordult magából és a korábbi megszállott pszichopata helyét már valamiféle sötét hősszerelmes vette át, én meg csak pislogtam, hogy mi van? Mind tudjuk Benny mit művelt Jade-el, Macy-vel és rengeteg más nővel. Most meg játssza itt nekünk a romantikus hőszerelmest és nekem el kellene hinnem, hogy a korábbi kegyetlen pszichopata eltűnt? Jade-t szintén „szerette” (már ahogy Benny szeretni képes, hagyjuk), mégis mennyi rossz dolgot művelt vele. Miért más Elizabeth? Vele miért tudja magát visszafogni? Nem értem. Teljesen hihetetlen számomra ez a pálfordulás.

6. Tanner karakterét tényleg nem tudom hova tenni és nem akarok rosszmájú lenni, de mintha csak azért lett volna belerakva ebbe a könyvbe, mert kell pár homoerotikus jelenet, ami eddig ugyebár kimaradt. Tanner mit akar Benny-től? Miért segít neki?

7. Benny oldaláról nézve a dolgokat, érthető, hogy szüksége van Tannerre, mert neki köszönhetően van pénze meg erőforrásai és igen szemérmetlen módon kihasználja Tanner megszállottságát iránta, de kérem szépen…. hogy még erotikus módon is? Mióta lett Benny biszexuális? Mert hogy azok alapján amit leművelt Tannerrel és pár nővel, nyugodtan vehetjük annak. Teljesen random váltás ez Benny részéről, mert eddig világosan ki volt mondva, hogy ő csak a nőket szereti. Minden áldozata nő volt, csak nőket rabolt el, csak nőket ölt meg, csak nőket akart „saját babának”. Most meg hirtelen kitalálja, hogy kell neki „fiú baba” is, mert milyen jó lesz majd Tanner fölött uralkodni. Tényleg nem értem és csak fogtam a fejem, hogy hova kerültem hirtelen. Talán valamiféle homoszexuális vágyálomba? Döntsük már el kérem szépen, hogy a karakterünknek mi a szexuális irányultsága és aztán ne változtassuk rajta ostoba módon. Köszönöm.

A logika és a realizmus hiánya után már csak a sok szadista és sötét dolog kellett csak ide, amilyen téren a szerzőpáros hozta a korábbi részek színvonalát, van itt minden, amit el tud képzelni az ember. Rengeteg erőszak, kegyetlen gyilkosság, zaklatás, csonkolás, nemi erőszak és így tovább, minden amit megszoktunk ettől a sorozattól. Élénken az agyamba égett az a rész, ahogy láthattuk, hogy végezték ki Benny apját a börtönben, bár nem fogok hazudni, maximálisan megérdemelte Stanton amit odabent kapott.

Teljesen felesleges folytatása ez a könyv egy egész korrektül megírt és koherens történetet bemutató duológiának, ahol az első két rész igenis megállta a helyét a műfaján belül. Nem azt mondom, hogy valaha nagy kedvencem lett az első két könyv, de ott legalább látszott az értelmes és normális történetvezetés és a karakterek motivációi és céljai érthetőek voltak. Ott minden a helyén volt, mármint persze a műfajon belül, mert hát alapjáraton a Csinos játékbabák sorozat nem egy lágy és kellemes esti tündérmese. Viszont ez a harmadik rész erőltetett, kínos, zavaros, tele szenvedéspornóval és igazi pornóval, na meg karakterekkel akik vagy kifordultak korábbi énjükből, vagy pedig olyan valósak és hihetőek, mint Benny épelméjűsége. Van még egy negyedik rész, amit biztos elolvasok valamikor, mert csak befejezem a sorozatot, ha eddig eljutottam. Ezek után inkább bele se gondolok, ott mire számítsak. Az biztos, hogy semmi jóra.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/ker-dukey-k-webster-pretty-new-doll-csinos-uj-babacska

Értékelés: 5/2

R.F. Kuang: Sárga

Fülszöveg:

Két ​írónő, June Hayward és Athena Liu sorsa két sikertörténet lehetett volna: ugyanakkor jártak a Yale-re, és ugyanabban az évben jelent meg mindkettejük első könyve. De míg Athena sikere műfajokon át ívelt, addig June műve az utánnyomásig sem jutott el. June utólag úgy véli, hogy manapság senkit nem érdekelnek a hétköznapi, fehér lányokról szóló történetek.

Amikor June szemtanúja lesz Athena furcsa balesetben bekövetkezett halálának, ösztönösen cselekszik: ellopja barátnője frissen befejezett és nagy titokban tartott kéziratát, egy merész, kísérletező stílusban megírt regényt kínai munkások elfeledett történeteiről, akik az első világháborúban a britek és franciák oldalán szolgáltak.

Mert hát mi rossz történhet, ha June átszerkeszti Athena regényét, és saját alkotásaként küldi el az ügynökének? Mi rossz történhet, ha hagyja, hogy kiadója újrapozicionálja az írói pályáját a Juniper Song álnévvel és olyan szerzői fotókkal, amelyekbe akár még bele is láthatóak nem létező ázsiai gyökerei? Hát nem érdemli meg ez a történet, hogy elmeséljék, bárki is legyen a mesélője? June legalábbis így gondolja, és a New York Times bestsellerlistája, valamint az ezzel járó anyagi siker hamarosan alá is támasztja ebben.

A lopott státusz azonban hamar veszélybe kerül. És miközben June a titkait védelmezi, felfedezi, hogy meddig hajlandó elmenni mindazért, amiért állítólag vért verejtékezve megdolgozott.

Kuang a Mákháború trilógiával rögtön megnyert magának, amit igaz, hogy csak a tavalyi év során fedeztem fel, de akkor hatalmas kedvenc lett. Nem volt kérdés, hogy egy ilyen erős kezdés után olvasni fogom az írónő további könyveit, így utána a Bábel következett. A Bábelt szintén érdekesnek találtam, remek témákat és kérdéseket boncolgatott benne, így összességében kellemes olvasmány volt. Mivel Kuang még igen fiatal és eddig nem sok könyve jelent meg, így már csak egy maradt hátra, ami magyarul a Sárga címet kapta. (Idén jelenik meg külföldön Kuang legújabb könyve, a Katabasis, amit remélem mielőbb magyarul is megkapunk.)

Rögtön érdekesnek találtam a Sárga fülszövegét, mert azonnal nyilvánvalóvá vált két dolog. Egyrészt most messze kerültünk a fantasy világtól, amiben eddig Kuang alkotott, másrészt olyan témát tett a könyvének központi elemévé, ami máris felkeltette a kíváncsiságomat. A történet által bepillantást nyerhetünk a könyvkiadás és úgy alapjáraton a teljes könyves szakma kulisszái mögé, aminél talán kevésbé izgalmasabb dolgot lehetett volna kitalálni. Mindenképp meg kell jegyeznem, hogy most főképp az amerikai könyves piac működéséről kapunk közelebbi képet, amit véletlenül sem lehet és nem is szabad egy lapon emlegetni a magyar könyves piaccal. Főképp azért mert Amerika egy sokkal nagyobb piac, sokkal több íróval és sokkal több megjelenéssel évente, így ott nagyobbak az esélyek a kitűnésre és a befutásra. (A magyar piac kisebb és sokkal kevesebben kapnak esélyt bármilyen megjelenésre, de ebbe inkább most nem mennék bele részletesebben.)

A könyvkiadás egy üzlet és mint minden üzletben itt is csak a pénz és a várható hozam számít. Lehetsz akármennyire kreatív és minőségi író, ha az amit írsz senkit nem érdekel, és amit nem lehet eladni. De nem csak a könyvek, hanem maguk az írók is „eladandó termékek", akiket meg kell alkotni és akiket aztán el kell adni a közönségnek. Könyves ügynökök segítik az írókat ezen az úton, ők keresnek nekik kiadót, ők egyengetik az útjukat. És annyi, de annyi mindent lehetne még mesélni erről az egészről, de akit érdekelnek a részletek, az olvassa el a Sárgát. Nem az mondom, hogy mindent megtudunk erről az egészről, de azért elég alapos képet fest nekünk Kuang June történetén keresztül arról, hogy működik mindez. Talán ez tetszett a legjobban ebben a könyvben, na meg az, hogy felmerül bennem a végére a kérdés, hogy vajon ebből mennyi volt Kuang saját tapasztalata az útja során? Biztos saját tapasztalatból (is) írt, ez nem kétség.

A könyvet habár valamiféle szatíraként próbálják pozicionálni, és van benne ilyen jelleg mindenképp, de főként a második felében talán még valamiféle pszichológia thrillernek is simán elmenne. Mikor June egyre inkább kezd elmerülni a lelkiismeret-furdalása és a lebukás okozta félelem miatti sötétségben, hirtelen én se tudtam volna megmondani, hogy most akkor valóban követi és fenyegeti őt valaki, vagy June inkább csak képzelődik. Tetszett az, ahogy Kuang egészen a végéig játszott ezzel a dologgal, és őszintén mondom, hogy én tényleg nem tudtam megmondani, hogy most akkor mindaz a valóság, vagy June kezd egy kicsit bekattanni és csak képzeleg.

A felnőtt, főként nők közötti barátságok kérdése szintén kiemelt szerepet kap, és valahogy ehhez is sikerült reálisan és elgondolkodtatóan hozzányúlni. Miért voltak Athena és June barátok, ha valójában Athena lenézte June-t, June pedig végig irigykedett rá a sikerei miatt? Mondjuk ki érdekbarátság volt az övék. Athena csak akkor kereste June-t, ha nem volt más dolga vagy más akivel lehetett és akkor is inkább csak saját sikereivel „hencegett”. June pedig csak azért fogadta el ilyenkor Athena hívását, mert annyira irigy és féltékeny volt a másikra, hogy nem tudott távol maradni tőle és azt hitte a közelségével talán juthat majd neki valami a sikeréből. És hát így is lett a végére, mert June szemtanúja lesz Athena halálának (aminél nevetségesebb dolgot elképzelni se tudok jelenleg, de ezt inkább hagyjuk) és amint lehetősége adódik rá ellopja a másik nő munkáját, hogy aztán a sajátjaként adassa ki. Sok női barátság ilyen, felszínes, üres és az egymás iránti irigység és féltékenység a fő mozgatórugója. Nem hiába a mondás, hogy nő nőnek a farkasa és ez a mondás itt tökéletesen lett ábrázolva.

Külön üdítő volt egy June-hoz hasonló női főszereplőt a középpontba helyezni. Nem azt mondom, hogy Kuang korábbi könyveiben annyira nagyon kedves és jó emberek lettek volna a főszereplők, mert nem így van. De June annyira emberien komplex, annyira tipikus nagyravágyó fiatal nő, aki bárkin és bármin képes átgázolni azért, hogy elérje az álmait. Aztán ahogy a nagy hazugság lelepleződése veszélybe kerül, mindent megtesz, hogy azt meg tudja akadályozni. Önző, irigy, felszínes, egoista, kicsinyes és sokszor kicsit rasszista. Csak önmaga érdekli és senki más. Nem egy kedves és szimpatikus nő, de valahogy épp ezek miatt a rossz tulajdonságai miatt működött nagyon jól és lett belőle igazán érdekes karakter. Számomra mindenképp.

A Kuangra jellemző témák és sémák szintén megjelennek a könyvben. Egyrészt a kínai kultúra nem hiányozhat, Kína egy nem annyira ismert időszakának történelmét kapjuk meg a könyvbe ágyazva. Minden ezzel kapcsolatos kérdés ugyanúgy megjelenik mint korábban a Mákháborúban vagy a Bábelben. Másrészt nem tudom nem megemlíteni a történet lezárását, ami itt is ugyanolyan hirtelen és befejezetlen, mint a korábbi könyvek esetében. A Sárga esetében sem kapunk „normális” befejezést, hanem teljesen váratlanul elvágja a sztorit és aztán a többit a képzeletünkre bízza. Más kérdés, hogy én nem annyira szeretem az ilyesmit, jobban örülök egy rendes és mindent kielégítő befejezésnek és az epilógusokat se vetem meg, de az annyira "Kuang-os", hogy nem tudok benne kivetnivalót találni.

Teljesen más ez a könyv Kuang korábbi műveihez képest, hogy nem vártam, hogy ennyire tetszeni fog, de mégis így lett. Nagyon érdekes volt a központi téma és hogy mélyebb bepillantást nyerhettünk az amerikai könyves piac és a könyvkiadás világába. Örültem az igen összetett és kérdéses morálú és erkölcsű főszereplőnek June személyében, és tetszett a könyv stílusa, ami valóban a szatíra vonalán mozgott néha egy kis pszicho thrilleres beütéssel. Bár lehet az utóbbit csak én képzeltem bele, de nekem így jött le főleg a könyv második fele. Rövid, de tényleg jó kis olvasmány a Sárga, mindenkinek bátran ajánlom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/r-f-kuang-sarga

Értékelés: 5/5

Kerri Maniscalco: Átkozottak királysága (Gonoszok királysága 2.)

Fülszöveg:

Egy ​nővér. Két bűnös herceg. Folytonos megtévesztés némi bosszúval fűszerezve… Üdvözlünk a pokolban!

Miután eladta a lelkét, hogy a Gonoszok királynéja legyen, Emilia a Harag hercegével a Hét körbe utazik, ahol kitárul előtte a bűn csábító világának kapuja.

Megfogadja, hogy bármit megtesz, hogy megbosszulja szeretett testvére, Vittoria halálát… még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy jegyességre kell lépnie a Kevélység hercegével, a démonok királyával.

A Gonoszok udvarának legelső szabálya? Ne bízz meg senkiben! A csalárd hercegek, fényűző paloták, titokzatos meghívók és ellentmondásos nyomok között Emilia magányosabb, mint valaha. Megbízhat egyáltalán Haragban, aki szövetségese volt a halandók világában? Vagy a herceg veszélyes titkokat rejteget a valódi természetéről?

Útja során Emilia minden elképzelhető próbatétellel szembekerül. Vajon megleli a mágikus tárgyakat, amelyek feloldják a múltja talányait, és megadják a válaszokat, melyekre vágyik…?

Vesd bele magad a szenvedélybe!

Nem olyan régen olvastam a trilógia első részét és tetszett annyira, hogy érdekeljen a folytatás. Nem lett instant nagy kedvenc, de azt se mondanám rá azért, hogy rossz lett volna. Tipikusan olyan könyv ez, amit egyszer elolvas az ember, ami hozza a hasonló típusú ifjúsági könyvek minden jó és egyben minden rossz tulajdonságát, de aztán eltelik pár hét és hirtelen már nem is emlékszel a részletekre. Csak arra, hogy elment a könyv a maga nemében és kész. Bíztam abban, hogy a folytatásban valahogy jobban beindulnak az események vagy hogy kapunk valami pluszt, amitől kikerülhet az erőteljesen középszerű trilógiák sorából ez a könyvsorozat, de sajnos nem ez történt.

Ha röviden le szeretném tudni ezt a kritikát, akkor csak annyit írnék, hogy ez a könyv szinte ugyanazt hozta, mint anno az első rész. Csak épp több spicy jelenettel. Vagyis miket beszélek én itt… ez a könyv gyakorlatilag csak túlfűtött jelenetekből állt némi egyéb körítéssel, amik adtak valami vázat a történetnek, de magukon az erotikus jeleneteken volt a hangsúly. Maga a történet nem haladt tovább semerre és gyakorlatilag semmilyen új információt nem tudtunk meg. Jó, persze a végén van egy „nagy csavar”, aminek meg kellett volna lepnie, de aki nem számított rá, az nem tudom hol élt eddig.

Tényleg semmi nem történt, semmivel nem lettünk okosabbak, semmi rejtély nem oldódott meg, csak annyi derült ki, hogy Emilia és Harag igazából még mindig házasok. Majd az egész második rész során azon szenvedtek, hogy folyamatosan izzott közöttük a levegő és a mágikus kapcsolat miatt folyton egymásra vetették volna magukat. Aztán mindig megálltak akkor, mikor épp jobban belemerültek volna a dologba. Hol egymásra másztak, hol nem, hol egymásra izgultak, hol nem, és ezt játszották végig a második könyvben. És nem azt mondom, hogy nem voltak jók a spicy jelenetek, hanem azt hogy a végére azért már kezdtem unni a dolgot. Az ég szerelmére, essetek már normálisan egymásnak és legyünk túl rajta.

Emilia és Harag

Úgy érzem az írónő nem gondolta át alaposan a könyv szerkezeti felépítését, mert ha így tett volna, akkor látta volna, hogy mennyire semmi nem történik itt igazából a folyamatosan túlfűtött hangulaton felül. De mivel egy fantasy könyvről van szó, elvártam volna több mágiát, több drámát (és most nem a sok erotikus dologra gondolok), nagyobb csavarokat, rejtélyeket, titkokat és leleplezéseket. Továbbra is tartom a véleményem, hogy olyan érzésem van ezzel a könyvsorozattal kapcsolatban, mintha az írónő minden a műfajra jellemző klisét összeszedett volna, hogy tuti legyen a siker, csak közben arra nem gondolt, hogy adjon hozzá valami pluszt és egyedit, ami kiemeli ezt a trilógiát a számtalan hasonszőrű társa közül. Nincs benne lélek, nincs benne egyediség, nincs benne szív.

A karakterekre ugyanezt tudom elmondani. Emilia és Harag vannak a legjobban kidolgozva, az írónő náluk még próbálkozik azzal, hogy kapjanak némi komplexitást, vagy hogy jobban megismerjük őket. De azért itt sem viszi túlzásba a dolgot. Persze forr a két főszereplőnk közt a levegő és az erotikus jeleneteket jó volt olvasni, ezt aláírom, de ezen felül azért egyikük se lett a kedvenc főszereplő párosom. Náluk ezerszer jobb főszereplők léteznek egyéb könyvekben ugyanezen műfajon belül. Tovább vezetve a dolgot, ha a két főszereplőnk ennyire felejthető, akkor gondolhatjátok milyen a többi karakter. Semmilyen. És ez most teljesen komoly. A Pokol másik hat hercegéről csak annyit tudunk amennyit az általuk képviselt bűn enged láttatni. Vagyis Irigység folyton irigy mindenre és mindenkire, Torkosság nem ismeri a mértéket semmiben és így tovább. Sajnálom a dolgot, mert így a folytatásban azt hittem valahogy jobban megismerjük a karaktereket, vagy jobban kidolgozza őket az írónő.

Az Átkozottak királysága erősen középszerű folytatása és erősen középszerű első résznek, és ha nem mondanék mást róla, akkor is mindent elmondtam volna ezzel az egy mondattal. Érződik ezen a részen a trilógiák középső részére jellemző „átmeneti jelleg”, vagyis alig történik valami és ami igen, az se valami emlékezetes vagy érdekes. Rengeteg túlfűtött jelenetet kapunk, mintha csakis ez lett volna a lényeg, és persze én is élveztem ezeket olvasni, de valamivel izgalmasabb történet és komplexebb karakterek szintén elfértek volna mellé. Na de sebaj, talán majd a harmadik rész végre elhozza amit várnék, talán a lezárás fog nagyot ütni. Meglátjuk.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/kerri-maniscalco-kingdom-of-the-cursed-atkozottak-kiralysaga

Értékelés: 5/4