Shadow and Bone (Árnyék és csont) 2. évad összegzés

A történet:

A sötétség nem hal meg soha.

Az Igaz-tengeren át menekülő Alina, akit a Zónában meggyilkoltak szellemei kísértenek, új életet kezd Mallal egy ismeretlen földön, miközben igyekszik titokban tartani napidéző voltát. Ám sokáig nem hagyhatja maga mögött sem a múltját, sem a sorsát.

Az Éjúr rettenetes új hatalom birtokában hagyta el az Árnyzónát, és veszedelmes tervet sző, ami a végsőkig próbára teszi a természeti világ határait. Alina egy hírhedt kalóz segítségével visszatér a szeretett országba, elszántan, hogy elszántan szembeszálljon a Ravkára törő erőkkel. De ahogy a hatalma növekszik, Alina úgy süllyed egyre mélyebbre a tiltott mágiába és az Éjúr játszmájába, és távolodik el egyre jobban Maltól. Választania kell hazája, a hatalom és a szerelem között, amiről mindig úgy hitte, az vezérli – különben azt kockáztatja, hogy mindent elveszít a közelgő viharban. (Leigh Bardugo: Ostrom és vihar könyv fülszöveg)

Anno mikor megjelent, imádtam az Árnyék és csont sorozat első évadát, szerintem remek lett az elejétől a végéig a kisebb hibái ellenére. Jól átgondoltan rakták össze a sztorit, szinte művi pontossággal és igen kreatívan fűzték egybe a Grisa trilóga első könyvének és a Hat varjú duológia karaktereinek a szálait. Nem volt kérdés, hogy várom a folytatást, csak az volt a gond, hogy nagyon sokat kellett várni rá, így mindenki, de én legalábbis valami remekművet vártam, ha már ennyi idejük volt elkészíteni a második évadot. Nagyok voltak az elvárásaim, mert azt szerettem volna, ha a második évad minimum megüti az első színvonalát, de az még jobb lett volna, ha túlszárnyalja azt. Nagy bánatomra egyik sem történt meg.

Tudnotok kell, hogy a Grisa trilógiának csak az első könyvét olvastam, nem hozott lázba a könyv annyira, hogy a kezembe vegyem a folytatást, főleg mivel elég rossz kritikákat olvastam a második és a harmadik könyvről. Így nem tudom a sorozatot a könyvekhez hasonlítani a továbbiakban, csakis arról tudok véleményt írni, amit a sorozatban láttam. A Hat Varjú duológia nagy kedvencem, többször újraolvastam, így ezt betéve ismerem az elejétől a végéig. Nem tudom mi lehetett a gond, talán a Grisa trilógia második és harmadik könyve tényleg olyan unalmas, vontatott és rossz, ahogy több könyves kritikában olvastam, de a sorozat készítői úgy döntöttek, hogy a két könyvet együtt adaptálják a második évadban és ezt megspékelik természetesen a Varjakkal, mert ők nem maradhatnak ki. Az eredmény egy nagy összevisszaság, katyvasz és elsietett történetszálak halmaza lett, így aki az első évadból se értett semmit, az most már végképp nem fog.

Sajnálom, de nekem iszonyat nagy csalódás volt a második évad. Rögtön a márciusi premier során megnéztem, de annyira nem tetszett, hogy hagytam neki egy kis időt és akkor nem írtam róla. Most nemrég újranéztem, hátha másodjára jobb lesz vagy nem tudom, de sajnos másodjára ugyanaz a véleményem. Nagyon rossz lett a második évad, szinte mindenbe és mindenkibe bele tudnék kötni (amit meg is fogok tenni mindjárt szép sorban), és sajnos alig találtam benne néhány dolgot, ami tetszett. És higgyetek nekem ezt én sajnálom a legjobban, mert az első évadot nagyon imádom még mindig, de ahhoz viszonyítva ez a második valami borzalom lett.

Kapkodás, kapkodás hátán, semmi sincs normálisan elmagyarázva, a karaktermélyítést pedig hagyjuk, mert annak szemernyi nyoma sincs itt. Az egyik legnagyobb probléma, hogy a két főszereplő végtelenül unalmas, Alina és Mal a leggyengébb láncszem az egészben, ami azért gond, mert az idő java részében velük kell foglalkoznunk. Ezzel párhuzamosan alig kaptunk Alina és Éjúr közös jeleneteket, sőt az Éjúr alig szerepelt a történetben és amikor igen, akkor végig messze volt a többiektől önmagában és haldoklott, tehát nem volt valami izgalmas az ő történetszála sem. Bár azon magamban azért elég jót mosolyogtam, hogy részről-részre egyre jobban megnyomorodott szegény és egyre rosszabbul nézett ki. (Bár nem mintha Ben Barnes bármikor rosszul tudna kinézni, hiszen az egyik leghelyesebb férfi a világon, de a készítők azért erősen próbálkoztak, hogy elcsúnyítsák szegényt. Az más kérdés, hogy ezen a téren se jártak sikerrel.)

Nyikolaj rendben volt a maga módján, mint új karakter, bár azért nála is nagyobb meglepetést vártam, az ikrek pedig nem tudom minek kellettek ide, mert semmi létjogosultságukat nem éreztem. Most ők kemény harcosok lettek volna, vagy inkább csak poénforrásnak kellettek ide? Gondoljatok bele, teljesen felesleges karakterek voltak a történetben, nélkülük is meg lehetett volna oldani mindent, sőt mintha ott sem lettek volna sokszor. Így hogy a Varjak beleszövődtek a fő történetszálba, minden lényeges dolgot őt csináltak, így az ikreket ki lehetett volna nyugodtan hagyni. A könyvben biztosan van létjogosultságuk, hisz ott nincsenek ott a Varjak ugyebár.

A következő amit nem tudtam hova tenni, hogy egyrészt miért derült ki ilyen gyorsan, hogy Jesper grisa, én ezt még nem fedtem volna fel, csak később ahogy a könyvben volt. Másrészt értem én, hogy Jesper és Wylan milyen aranyos páros és meg kell adni a népnek amit látni szeretnének, de most komolyan… mi volt ez a sorozatbéli Jesper és Wylan? Hogy egy mit tudom én milyen szórakozóhelyen már korábban összefutottak és összejöttek egyszer, így ismerték egymást ezelőtt? Kérem szépen, Wylan hogy a hét pokolba kerülne ilyen hely közelébe? Most komolyan, Wylan mikor csinálna ilyet? Jesperből még kinézi az ember, oké, de Wylen kérem szépen? Aztán meg csak összegabalyodtak újra nagyjából 2-3 rész alatt és kész. Nagyon nem tetszett, amit a sorozatban a kapcsolatukkal műveltek, szerintem elrontották az egészet.

A Varjakat valahogy bele kellett fűzni a második évad történetszálába ismét, és hát a saját sztorijukat még későbbre tartogatják, így valami új történetet kellett kitalálni. A készítők ezt úgy oldották meg, hogy az évad első felében megkapjuk a Jesper és Wylan szálat, Nyina és Wylan csatlakozik a Varjakhoz, valamint letudjuk Kaz bosszúját Pekka Rollins ellen. Az évad második felében pedig mennek segíteni Alinának, Malnak és Nyikolajnak az Éjúr elleni harcban. Őszintén szólva nem tudom jó volt-e ez így, hogy ilyen hamar letudtuk Kaz nagy bosszúját Pekka Rollins ellen, hisz Kaz ezt direkt mindig a dolgok végére tartogatta. Ez hajtotta, ez űzte előre, a bosszúvágy fűtötte a vágyait és vezette őt az életében, mindent ezért tett. Most hogy túl van rajta, kicsit úgy érzem mintha Kaz karaktere elvesztette volna a lényegét és a fő motivációját. Meglátjuk mi lesz ezzel a folytatásban, talán ennek ellenére Pekka Rollins marad tovább és nem merül ki ennyiben az ellenségeskedésük.

A legnagyobb bajom a második évaddal a vége. Habár nem olvastam a második és a harmadik könyvet, de azt tudom mi lett annak a lezárása, ami kövezzetek meg, de szerintem jó kis lezárás volt. Nem értem miért kellett ezt megváltozhatni a sorozatban és azt sem értem, hogy Alina hogyan lett hirtelen gonosz. Na, jó gonosz még lehetne, amiért tiltott mágiát használt, ezt aláírom. De mégis hogy a fenébe kapta meg az Éjúr erejét? Én maradtam le valamiről vagy mi a szösz? Alina Napidéző volt és kész. Attól mert gonosszá válik, hirtelen nem kap teljesen új képességet. Ha lesz folytatás, akkor remélem ezt értelmesen megmagyarázzák, mert jelenleg ez az egész egy nagy baromság. Meg miért kellett ezt az erőltetett folytatási lehetőséget megteremteni?

Bőven elég lett volna, ha Alina, Mal és az Éjúr története itt lezárul, ha már annyira unalmas és vontatott volt, hogy a két könyvet egy évadban dolgozták fel ugyebár. Aztán folytathatták volna csak a Hat Varjú duológiával, mondjuk az lehetett volna egy spin-off sorozat, egy vagy két évadban tökéletesen fel lehetett volna dolgozni a Hat Varjú könyvek történetét egy spin-off sorozatként. Nyikolaj könyveit még nem olvastam, lehet ezen a vonalon akarják folytatni a sorozatot a harmadik évadban. Hogy nem csak Nyikolajt szállja meg a démon, hanem Alina is gonosz lesz és együtt fognak küzdeni a bennük élő sötétség és gonosz ellen? Milyen másik irányba lehetne tovább vinni ezek után a harmadik évadot?

Kaz és Inej még mindig nagy kedvenceim, bár amit ők leműveltek a második évadban, néhány helyen itt is felszaladt a szemöldököm. Mondjuk a lezárást itt sem tudom hova tenni. Inej miért ment el, mikor most jön majd a jégudvari balhé? Itt is furán oldották meg a lezárást. Nyina és Matthias történetszála több volt, mint amire számítottam, bár nekem még ez is nagyon kevésnek számított, jobb lett volna, ha többet szerepelnek együtt. Külön-külön viszont jók voltak, már amennyi játékidőt kaptak ugyebár.

Összességében hatalmas csalódás lett számomra a második évad, túl zsúfolt, túl sok, túl gyors és ennek ellenére mégis hiányérzetet hagy maga után bizonyos karakterek és a legtöbb történetszál esetében. A Varjakat továbbra is imádom, bár néhány velük kapcsolatos változtatás se tetszett. Úgy érzem, hogy túl sokat akartak a készítők egyetlen 8 részes évadba belepakolni, mindent és mindenkit meg szerettek volna adni a rajongóknak, csak az épp nem úgy sült el, ahogy azt ők szerették volna.

Nem tudom lesz-e harmadik évad, ezek után én személy szerint nem vágyok rá. Viszont azt nagyon remélem, hogy legalább a Varjak spin-off sorozatot megkapjuk, egy évadban tökéletesen fel lehetne dolgozni a Hat Varjú könyveket. Hírek még nincsenek ez ügyben, meglátjuk mi lesz. Addig pedig nem tehetünk mást, csak várakozunk.

Értékelés: 10/5

Előzetes:

Sarah J. Maas: Az orgyilkos pengéje és más történetek (Üvegtrón előzménykönyv)

Fülszöveg:

Celaena Adarlan legfélelmetesebb orgyilkosa.

Az orgyilkosok törvényei szerint teljes engedelmességgel tartozik mesterének, de ő senkire sem hallgat, és csak társában, Samben bízik. Celaena öt kockázatos küldetésre indul távoli szigetekre és ellenséges sivatagokba, ahol a rabszolgák felszabadításáért küzd, és egyben elégtételt akar venni a kegyetlen királyon. Ám eközben megszegi mestere, Arobynn parancsait, egy ilyen árulásért pedig elképzelhetetlenül súlyos büntetés jár…

Fedezd fel az öntörvényű hősnő sötét és izgalmas világát, és tudd meg öt fordulatos előzménytörténetben, hogyan kezdődött az Üvegtrón-sorozat legendája!

Az Üvegtrón könyvsorozat olvasása során valahogy sosem éreztem a késztetést, hogy el kellene olvasom a sorozathoz írt előzménykönyvet, bevallom őszintén nem nagyon érdekelt mi van benne. Úgy voltam vele, hogy sosem fontosak ez ilyesfajta kiegészítő részek és amit belőlük a nagy egész történethez tudnom kell, az később úgyis le lesz írva újra, a többi pedig csak valamiféle plusz, ami nélkül is tökéletesen érthető a többi könyv története. Ám mivel egy teljes Üvegtrón sorozat újraolvasást szeretnék, így eszembe jutott, hogy akkor talán most kellene sort kerítenem az előzménytörténetre, és akkor már ezzel is kezdek. Nem valami hosszú a könyv, így tudtam most kell elolvasnom, mert máskor talán újra nem lesz kedvem hozzá.

Az orgyilkos pengéje és más történetek címen futó előzménykönyvet tekinthetjük egy teljes könyvnek, mert ha úgy vesszük akkor egy nagy kerek történetet mesél el, csak épp azt öt „kisebb” történetre bontva. Mint megtudtam, Maas ezeket a kis sztorikat külön-külön írta meg korábban és tette fel ingyen az internetre, és végül egységesítve adták ki aztán egy könyvbe összefoglalva. Öt történetet kapunk, mindegyik Celaena egyik korábbi kalandját meséli el még az orgyilkos éveiből, tulajdonképpen öt küldetést láthatunk melynek keretein belül Celaena megismerkedik néhány mellékszereplőként megismert karakterrel.

Celaena és Sam

Az első történet során Celaena és Sam, Arobynn megbízásából Rolfe-al indul üzletelni, de persze a dolgok nem épp úgy alakulnak, ahogy azt bárki szerette volna. Celaena és Sam olyan leckét adnak Rolfe-nak, amit a férfi aztán soha nem felejt el. A második történetben azt tudhatjuk meg, hogy Celaena hogy ismerkedett meg Yrene Towerssel, a harmadik történetben pedig azt, Celaena hogyan ismerte meg Anselt és a lány hogyan árulta el végül őt.

A negyedik történetben Celaena és Sam újabb megbízást kap Arobynn-tól, de a férfi átverése nyomán nem épp úgy alakul a küldetésük, ahogy azt szerették volna, miközben Celaena és Sam egyre közelebb kerül egymáshoz. Majd az ötödik történetben Celaena és Sam Arobynn átverése miatt és mert elegük van az orgyilkosok királyából és annak manipulációjából és az életből amit éltek akkoriban, megfizetik adósságukat Arobynn felé, és eldöntik, hogy ketten együtt elhagyják a várost és valahol máshol új életet kezdenek. Persze Arobynn ezt nem hagyja annyiban és Rourke Farrannal olyan tervet sző ellenük, ami aztán mindenkit a pusztulásba vezet.

Összességében tetszett mind az öt történet, de nekem az utolsó kettő lett a kedvencem. Annak örültem, hogy a történetek révén több betekintést nyerhettem Celaena orgyilkosként töltött éveibe, és láthattam, hogy miért érdemelte ki azt a hírnevet, amit aztán mindenki ráaggatott. Azért is nevezhetjük előzménytörténetnek ezt a könyvet, mert pontosan azt mutatja be, hogy Celaena hogyan és milyen események következtében került aztán Távolvég bányáiba rabszolgaként, és ugyebár onnan indul aztán az első rész, az Üvegtrón története.

Korábban hallottam már Samről, de jó volt róla most többet megtudni, és látni, hogy pontosan mi történt közte és Celaena közt. Szegény fiú igen tragikus véget ért, tudtam mi lesz a sorsa, de azért így sem volt könnyebb olvasni, főleg, hogy ő volt Celaena első szerelme és első igazi nagy vesztesége az életében. Sam, a lány vele való rövid, de azért igenis fontos kapcsolata, és Sam elvesztése voltak azok a kezdőlépések amik aztán Celaena-t elkezdték megváltoztatni és az igazi útjára terelni.

A másik akinek örültem ki más lehetett volna, mint Arobynn. Belőle se kaptunk sokat a könyvsorozat során, nagyon keveset szerepelt, és inkább csak Celaena meséiből hallottunk róla, aztán ugyebár pedig igen hamar meghalt, ami ha engem kérdeztek nagy vétek volt, szívesen olvastam volna róla többet. Most megkaptam az Arobynn adagomat bőven, bár most is némi hiányérzetem maradt vele kapcsolatban, nem bántam volna, ha többet szerepel, ha már ennyire adott volt ennek a lehetősége.

Mindig érdekesnek gondoltam Arobynnt, kicsit talány volt számomra, mert sosem tudtam hova tenni őt. Ő tipikusan az a „szürke” karakter, akit nem tudsz se jónak, se rossznak nevezni, bár ha nagyon választani kellene, akkor természetesen inkább a negatív karakterek köré sorolnám, de azért sosem volt ő teljesen olyan rossz, mint amilyennek Celaena gyakran lefestette.

Celaena gyakran küzd magában az érzelmeivel, ő se tudja, hogy viszonyuljon Arobynn-hez, hisz akármennyi rossz dolgot tett ellene, akárhányszor átverte, kínozta és kihasználta, akármennyire kemény volt vele, Celaena igenis csakis Arobynn miatt élte túl gyerekkorában a vele történteket és igenis Arobynn faragta belőle azt a kemény, ravasz és önálló nőt, akivé aztán vált. Arobynn nélkül Celaena régen halott lenne, és ő pontosan tudja ezt. Nagyon komplex kapcsolat az övék, Arobynn se nagyon tudja eldönteni, hogy mit akar a lánytól. Persze tudjuk, hogy Arobynn nem az önzetlen fajtából való, és mikor látja, hogy Celaena és Sam kezdenek kicsúszni az irányítása alól, akkor nem tudja legyőzni bosszúra kiáltó ösztöneit és innen nincs visszaút. Arobynn a saját sírját ásta meg azzal, amit tett ellenük, innen már nem volt visszaút számára, Celaena a történtek után soha nem bocsátott volna meg neki, innen volt véglegesen megpecsételve a kapcsolatuk alakulása.

Nem bántam meg, hogy elolvastam az előzménykönyvet, mert így többet megtudhattam kedvenc orgyilkosunk igencsak véres és kalandos múltjáról és jobban megismerhettem Sam-t és Arobynn-t. Továbbá olyan érdekes háttér történeteket és kiegészítő információkat kaptam, amik nem feltétlenül szükségesek a fő könyvsorozat ismeretéhez, de ennek ellenére mindenképp szórakoztatóak voltak. Most pedig indulhat az Üvegtrón könyvsorozat teljes újraolvasása, meglátjuk másodjára mennyire fognak tetszeni a könyvek.

Frissítés - 2023.05.07.

Nemrég fejeztem be a teljes Üvegtrón könyvsorozat újraolvasását és továbbra is imádom, bár azt azért meg kell jegyeznem, hogy az első könyv a leggyengébb,és a második résztől lesz igazán jó az egész. Tehát a korábbi véleményem a könyvekről nem változott. :)

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-the-assassins-blade-az-orgyilkos-pengeje-es-mas-tortenetek

Értékelés: 5/4

Sarah J. Maas: Ég és lélegzet háza (Crescent City 2.)

Fülszöveg:

A LEGVESZEDELMESEBB ERŐ. A LEGVADABB SZENVEDÉLY. A LEGKEGYETLENEBB SORS.

Bryce Quinlan és Hunt Athalar próbál visszarázódni a normál kerékvágásba – megmentették Crescent Cityt, de annyi minden fordult fel fenekestül az életükben, hogy leginkább csak pihenni szeretnének. Le akarnak lassítani. Kiderítenék, mit tartogat számukra a jövő.

Az Aszterek eddig tartották a szavukat, békén hagyták őket. De így, hogy a lázadók lassacskán egyre inkább kikezdik az Aszterek hatalmát, az uralkodók jelentette fenyegetés nőttön-nő. Bryce, Hunt és a barátaik belekeverednek a lázadók terveibe, és választaniuk kell: vagy csendben tűrik az elnyomást, vagy megküzdenek azért, amit helyesnek tartanak. És mint tudjuk, a hallgatás sosem volt az erősségük…

Ismét egy olyan könyvet vettem a kezembe, ami a megjelenése óta ott csücsült a várólistámon, csak valahogy még nem került sorra. Alapvetően szeretem Sarah J. Maas könyveit, főleg az Üvegtrón könyvsorozat lett a nagy kedvencem (amiből hamarosan egy teljes újraolvasást tervezek), de összességében a Tüskék és rózsák udvara se olyan rossz a maga nemében. A harmadik sorozataként elindított Crescent City sokaknak nem jött be, mert hát lássuk be merőben más, mint az első kettő volt, de én szerettem a Föld és vér házát és vártam a folytatást. Persze voltak hibái és hiányosságai a Crescent City első részének, de ott volt benne a potenciál, hogy valami jó süljön ki belőle.

Mindez sikerült, tehetnénk fel a kérdést. Nos, szerintem jó úton haladt tovább a történet, de még mindig nem érkezett meg az a nagy lendület, az a valami plusz, amitől naggyá válhatna a könyvsorozat. Most is olyan felemás érzéseim lettek a végére, mert nagyon sok minden tetszett, viszont nagyon sok minden pedig idegesített vagy ha nagyon pontos akarok lenni, akkor inkább csak nem értettem. Nézzük meg pontosabban mi mindenre gondolok.

A "lázadó" csapat

Az első rész befejezése után azt kifogásoltam a legjobban, hogy csak nagyon vázlatos világfelépítést és magyarázatot kaptunk a Crescent City világáról. Sejtettem én, hogy később Maas pótolja ezt a hiányosságot vagy csak eredetileg is az volt a terve, hogy később derülnek ki a dolgok, így ebbe már nem tudok belekötni. Szinte minden titokra fény derült, megtudtuk, hogy jött létre Bryce-ék világa, kik az az Aszterek, honnan származnak az egyes fajok, és mi az egésznek az eredete. Ha ez nem lenne elég, akkor kiderül, hogy Danika újabb titkokat rejtegetett Bryce elől, mert éppen azt kutatta, hogy mi a világuk eredete, így kiderül, hogy Danika halálának hátterében sokkal több minden volt, mint amit korábban Bryce kiderített.

Kicsit fura volt számomra, hogy az írónő Danikát megint belekeverte a dolgokba, azt hittem az ő sztorija az első részben lezárásra került. Nem tudom, hogy mit gondoljak erről, mert végül is így jobban érthető, hogy miért kellett meghalnia, hisz a kutakodásával olyan darázsfészekbe nyúlt, amit az Aszterek nem hagyhattak szó nélkül. Viszont ha belegondolok mindabba ami még kiderült róla, kicsit sajnálni kezdtem Bryce-t, mert Danika roppant sz*r barát volt, ezt nyugodtan kijelenthetjük. Rengeteg mindent titkolt Bryce előtt, és ez azért eléggé megkérdőjelezi a barátságukat. Hát nem tudom… ennyi titok után, Bryce helyében én lehet már nem siratnám annyira Danika-t és igencsak megkérdőjelezném magamban, hogy valóban barátok voltunk-e vagy sem.

Bryce és Hunt

Bryce nekem még mindig nagy kedvenc, nem értem sokan miért nem kedvelik őt. Vagyis pontosan értem, de Bryce karakterében épp az a jó, hogy csak nyomokban emlékeztet Aelinre vagy Feyre-ra. Bryce egy sokkal modernebb világban nőtt fel, teljesen más háttértörténettel érkezett, mint Aelin vagy Feyre-ra, így sokkal reálisabb így a karaktere. Szerencsére Bryce sokat változott és érettebbé vált a vele történtek hatására, de én még mindig bírom, ahogy játssza néha a szőke libát, ez annyira illik Bryce karakteréhez, hogy szerintem teljesen eltalálta az írónő.

Hunt-ot továbbra se tudtam megkedvelni, szerintem ő annyira semmilyen és szürke karakter, hogy elveszik a sorok között, főleg Bryce mellett, aki teljesen ledominálja őt. Még az első részben csak-csak érdekes volt, de így a második könyvben teljesen eltűnt a karaktere és bármi érdeklődésem az irányába. Persze Maas könyveire eddig is jellemző volt, hogy inkább az erős női karakterek vannak a középpontban és a férfi párjaik elsorvadnak előbb-utóbb mellettük, de azért kérem szépen Rowan, Dorian, Rhysand, de akár még Tamlin is, azért ezerszer izgalmasabb és összetettebb karakterek voltak, mint amilyennek Hunt eddig tűnt.

Nagy örömömre Ruhn ebben a könyvben nagyobb szerepet játszott és kvázi második főszereplővé lépett elő a húga, Bryce mellett. Mindig bírtam Ruhnt, szerintem Crescent Cityben ő a legjobb férfi karakter, ez nem kérdés. Jó volt róla többet megtudni, és örültem, hogy kapott egy saját történetszálat a nyomozással, a lázadókkal és Nap ügynökkel. Sajnos én lelőttem magamnak előre, hogy ki valójában Nap ügynök, így ez nem ütött akkorát, mint kellett volna, de nagyon kíváncsi vagyok mi lesz velük a folytatásban. Nagyon aranyosak voltak együtt, és most hogy kiderült ki-kicsoda valójában, nagyon várom, hogy fog alakulni a kapcsolatuk. Szerintem Ruhn mellé teljesen illik Nap ügynök, jól ki fogják egészíteni egymást, mint egy pár. Jaj, nagyon szurkolok nekik, hogy összejöjjenek a végére.

Nap ügynök és Ruhn

Annak szintén örültem, hogy Ruhn barátai nagyobb hangsúlyt kaptak és a végére összeállt a nagy csapat, akik egytől-egyik belekeveredtek a lázadók tevékenységivel, ezzel kivívva az Aszterek haragját és visszavágását. Kicsit néha feleslegesnek éreztem a Tharion és az Ithan nézőpontot, számomra kicsit kilógtak a történetből, pedig Maas kínosan próbálta őket valahogy belekavarni a többi történetszálba. Remélem lesz valami értelmük a folytatásban, és valami értelmes és hasznos irányba szalad ki az, hogy Tharion és Ithan ilyen sok saját fejezetet kaptak, mert ha nem így lesz, akkor olyan, mintha Maas csak azért írta volna meg az ő fejezeteiket, hogy növelje az oldalszámot.

Éppen ezek miatt a jelenleg teljesen feleslegesen tűnő fejezetek, vagy karakterek miatt számomra iszonyat hosszúnak tűnt a könyv, nyugodtan ki lehetett volna belőle húzni 100-200 oldalt vagy valahogy rövidíteni rajta. Mondjuk kevesebb random szexjelenet, Fury és Juniper karakterének mellőzése (Apropó, ők minek kellettek ide? Semmit, de tényleg semmit nem adtak hozzá a történethez.), Sophie és Emile karakterének törlése (Ők se értem minek kellettek, főleg hogy az egyik meghalt, a másiknak meg nincs semmilyen képessége, tehát a nagy egészhez igazából ők se adtak hozzá semmit.), és mondjuk a Tharion és vízi szál mellőzése és máris vagy 300 oldallal kevesebb lett volna a könyv, de sokkal feszesebb lett volna a tempó és tömörebb a történet.

A könyv végén a nagy meglepetést és a függővéget szintén lelőttem magamnak ezelőtt, így nem ütött akkorát, mint lehetett volna és őszintén szólva nem tudom mit gondoljak Maas ezen nagy lépéséről. Az biztos, hogy kockázatos dolgot lépett meg, és mindez elsülhet nagyon jól, de nagyon rosszul is. Engem nagyon érdekel, hogy mi volt a szándéka mindezzel és hogy milyen irányba akarja vinni tovább a történteket, és épp ezért iszonyatosan várom a Crescent City harmadik részét, ami ha minden igaz a befejező rész lesz. (Bár ugyebár ezt Maasnál sosem lehet tudni.)

Az Ég és lélegzet háza remek folytatása a Crescent City könyvsorozatnak, összességében sokkal pörgősebbnek és kalandosabbnak éreztem ezt a részt, mint az elsőt. Ismét kapunk egy kis nyomozási szálat és a tétek nőnek közben, így a végére hőseink a lázadás kellős közepén találják magukat, és onnan már nincs visszaút. Bryce-t továbbra is imádom, Ruhn szintén nagy kedvenc, kíváncsi vagyok hogyan alakul majd később a történetük főleg a függővég miatt, és éppen ezért iszonyatosan várom a harmadik részt. Remélem valami jó kis lezárást kapunk és nem valami ostobaság lesz ebből, amibe Maas belekezdett. Mert legyünk őszinték, igen kétesélyesen elsülhet a dolog.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-eg-es-lelegzet-haza

Értékelés: 5/5

Stephanie Garber: Finale (Caraval 3.)

Fülszöveg:

Egy szerelem, amelyért megéri küzdeni.

Egy álom, amelyért megéri meghalni.

Egy befejezés, amelyre megérte várni.

Két hónap telt el a legutóbbi Caraval befejezése óta. Két hónapja, hogy a Fátumok kiszabadultak egy elvarázsolt kártyapakliból, két hónapja, hogy Legend bejelentette igényét a trónra, és két hónapja, hogy Tella rájött: a fiú, akibe beleszeretett valójában nem létezik.

Amikor életek, birodalmak és szívek sorsa múlik rajta, Tellának el kell döntenie, hogy megbízik-e Legendben, vagy régi ellenségeként kezeli. Miután rábukkan egy titokra, amely fenekestül felforgatja az életét, Scarlettnek képessé kell válnia a lehetetlenre. Legendnek pedig meg kell hoznia egy döntést, amely örökre megváltoztathatja.

A Caraval véget ért, de minden idők legnagyobb játéka még csak most kezdődik. Ezúttal nincsenek nézők – csak nyertesek vagy vesztesek.

Kicsit több idő telt el, mire odajutottam, hogy olvasni tudjam a trilógia harmadik részét, mint szerettem volna, de hát ilyen az élet. Nem mindig arra van ideje az embernek, amire szeretne, pedig higgyétek el nekem, hogy roppant mód kíváncsi voltam a befejezésre, mert imádtam a második részt. Aztán szerencsére múlt hétvégén végre lett egy kis időm és alig két nap alatt letoltam a Finale-t, mert annyira olvastatta magát a sztori.

A második rész ugyebár ott fejeződött be, hogy Tella megnyerte a második Caravalt és kiderült kicsoda Legend valójában, de itt nincs még vége semminek, mert csak most jön az igazi nagy végső harc. És komolyan végső nagy harcról beszélek, mert a korábbi két Caraval csupán „csak” játék volt, de ami most történik az már véresen komoly, ami sokak életébe kerülhet. A könyv fókusza átkerült a Caravalról és Legendről a Fátumok felé, mert most már ők az igazi ellenség.

Szeretném itt rögtön kiemelni a Fátumokat és azt a tényt, hogy végre több szerepet kaptak így a lezárásban. Most már nem csak Jacks van az előtérben, hanem felbukkan majdnem az összes többi Fátum, de nem csak az ember alakú Fátumok, hanem az egyebek is. Hiszen mint megtudtuk vannak Fátum helyek és Fátum tárgyak, és ezek nagy része kiemelt jelentőséget kap a harmadik részben. Aztán nem szabad elfeledkezni a harmadik rész „nagy gonoszáról”, a Hullócsillagról, vagyis emberi nevén Gavrielről, aki miután kiszabadult a tarot kártyák fogságából rögtön hatalmi mámortól vezérelve eldöntötte, hogy ő lesz itt a császár és mindenki ura és ezért nem rest bárkin és bármin átgázolni.

És hogy miért olyan félelmetes a Hullócsillag és az egoista hatalmi harca? Mert Gavriel az első és eredeti Fátum, ő alkotta meg a többieket később, így ő a legerősebb köztük, még a többi Fátum is fél tőle. Tehát meg van a „ nagy gonosz” ellenfél, habár a motivációi elég egyszerűek és gyatrák, a Dragna lányokhoz fűződő, csak ilyen utólag bedobott szálnak tűnő kapcsolata, pedig számomra kissé erőltetettnek tűnik. Nem ismerjük meg igazán, alig tudunk meg róla valamit, így annyira súlytalan lett számomra a karaktere, hogy azt el sem tudom mondani. Az a gond, hogy csak a harmadik részben a végén dobták bele a történetbe, nem lehet igazán megismerni, sem megkedvelni. Így habár ő a legerősebb és leghatalmasabb ellenfél elvileg, nála még az első rész ellenfele, Legend, vagy a második rész ellenfele, Jacks is fényévekkel összetettebb vagy érdekesebb karakter.

A Finale-ban nem csak egy narrátort kapunk, hanem felváltva mesél mindkét Dragna lány, aminek roppant mód örültem. Bár sajnos Tella megint uralta a lapokat, az ő történetszála ezerszer izgalmasabb lett, ha engem kérdeztek, de legalább Scarlett se maradt el mellőle, hanem megkapta a saját történetszálát Juliannal, drámával és mindennel, ami kell. Megint ugyanolyan érzésem volt, mint az első rész olvasása közben, Scarlett és Julian magukban nem valami emlékezetes karakterek, de együtt remekül működnek, imádtam őket együtt. Nem értem minek kellett az elejére az a szál, mikor Scarlett el akarja kezdeni versenyeztetni Juliant és a korábbi vőlegényét, számomra ez annyira nem illett Scarlett karakteréhez. Teljesen felesleges történetszál volt, nála inkább arra kellett volna nagyobb hangsúlyt fektetni, amikor rájön, hogy kicsoda a Hullócsillag valójában, és hogy miként kapcsolódik hozzá. Valahogy jobban ki lehetett volna fejteni Scarlett és Gavriel kapcsolatát, egymáshoz való hozzáállásukat, vagy nem is tudom. Szerintem ebben a történetszálban több potenciál lehetett volna, mint amit végül kaptunk az írónőtől.

Scarlett és Julian

Nem, nem felejtettem el a triónkat, Tella, Legend és Jacks megkapták a saját elég sok idejüket a sztoriban, nekem ismét az ő történetszáluk tetszett a legjobban. Tella és Dante még mindig nagy kedvencek, úgy forr közöttük a levegő folyton, hogy azt élvezet olvasni, ők egymásnak vannak teremtve és kész. Persze nem jöhettek össze egyszerűen, mert az túl unalmas lett volna, hanem kellett ide még egy kis bonyodalom, ami náluk valahogy mégis működött. A konfliktus fő forrása most az lett, hogy kiderült, Dante azon munkálkodik, hogy Tellát is halhatatlanná tegye, így akkor örökké együtt lehetnének. Tella viszont nem akar halhatatlan lenni, hanem azt szeretné, ha a férfi őt választaná és a szerelmüket a halhatatlanság helyett. Viszont ha Dante a szerelmet választja, akkor újra normális halandó válik belőle. Tehát ezen lamentálnak az egész részben, és ha ez nem lenne elég, Jacks se nyugszik a háttérben, még mindig meg akarja szerezni Tellát magának, mert hát a lány az egyetlen igaz szerelme, ha minden igaz.

Dante, Tella és Jacks

Az írónő kicsit árnyalta ezt az „egyetlen szerelme” dolgot, így már kicsit jobban értem és nem olyan nagy baromság, mint korábban tűnt. Hisz az, hogy Tella Jacks egyetlen igaz szerelme, még nem jelenti azt, hogy Jacks valóban szereti őt, hanem csak azt, hogy ott a potenciál benne, hogy a lány azzá váljon idővel. Jacks pedig akárki-akármit mond, szerintem sose szerette igazán Tellát, hanem inkább csak önző és manipulatív módszerekkel, mániákus módon próbálta magához kötni. Játszott vele, bántotta, kihasználta és csábítgatta, mikor Tella gyengén és sebezhetően, nem tudott máshoz fordulni. Hisz Jacks mégis csak egy Fátum, ő maga a Szívek hercege, nem képes az őszinte szerelemre, és nem is akar ilyesmit érezni. A Fátumok a hatalom megszállottjai, számukra az emberek csak játékszerek, és soha nem akarnak valóban érezni és szeretni, hisz ezt láttuk Gavrielnél és Jacksnél is.

Nagyon izgalmas lezárást kaptunk, gyorsan végigolvastam a harmadik részt, mert egyszerűen olvastatta magát a könyv. Tella, Dante és Jacks még mindig nagy kedvencek, az ő történetszálukat szerettem a legjobban, de Scarlett és Julian szintén aranyosak voltak együtt. A Hullócsillag tekintetében kissé hiányérzetem maradt, ha nagyobb hangsúlyt kap a karaktere, vagy jobban kifejtik az ő történetszálát, annak örültem volna, mert így teljesen felejthető karakter maradt a főszereplőink mellett. Nagy meglepetésemre megtudtam, hogy itt nincs vége a történetnek, mert Garber írt egy új trilógiát folytatásnak a Caraval világában, csak immár Jacksre és új karakterekre fókuszálva. Nagyon érdekelni kezdett ez a folytatás, mert Jackset imádom, kíváncsi vagyok mi lesz vele a folytatásban.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/stephanie-garber-finale

Értékelés:

5/5

Stephanie Garber: Legendary (Caraval 2.)

Fülszöveg:

Egy összetört szív.

Egy megfizetendő adósság.

Egy vérre menő játék.

Donatella Dragna a Caraval varázslatos világában végleg megszabadult zsarnok apjától, és a nővérét, Scarlettet is megmentette egy baljós házasságtól. Lenne mit ünnepelnie a Dragna-lányoknak – de Tella még nem szabad.

Még a játék előtt, végső kétségbeesésében egyezséget kötött egy bűnözővel, és most olyasmivel tartozik neki, amit eddig soha senki nem tudott megszerezni. Ki kell derítenie a Caraval mester, Legend valódi nevét! Erre csak egyetlenegy esélye van: ha megnyeri a Caravalt.

Tella tehát második alkalommal is beleveti magát a legendás versengésbe, és ezzel keresztezi egy gyilkos trónörökös útját, belebonyolódik egy elátkozott szerelembe, valamint a titkok kusza hálójába… amivel bajba sodorja Scarlettet is.

A Caraval mindig is bátorságot, ravaszságot és áldozatokat követelt. Ám ezúttal még többet kér a játék: ha Tella nem tudja teljesíteni, amit az alkuban ígért, és nem szolgáltatja ki Legend igazi nevét, mindent elveszít – talán még az életét is. De ha nyer, Legend meghal, és a Caraval örökre megsemmisül.

Isten hozott újra a Caravalban… a játék még csak most kezdődik igazán!

Az első rész tetszett annyira, hogy érdekeljen a folytatás és mivel a második és a harmadik részről sokkal jobb kritikákat olvastam, mint az elsőről, így bíztam benne, hogy valóban jobb lesz a folytatás. Igazából semmi nagy gond nem volt a Caraval-al, de azért annyira nem ragadott magával, mint szerettem volna. Na, de a Legendary! Rögtön azzal kezdenék, hogy nekem iszonyatosan tetszett a második rész, sokkal jobban beszippantott és alig egy nap alatt sikerült kiolvasnom hétvégén, ami mostanában igen nagy szó, mert kevesebb az időm és az energiám az olvasásra, mint mondjuk évekkel ezelőtt volt.

Kezdjük azzal mi tetszett annyira. Számomra maga a történet, az új Caraval játék valahogy sokkal izgalmasabbnak és kalandosabbnak tűnt, mint amilyen az első volt, vagy lehet csak azért tűnt jobbnak, mert itt már nagyobb volt a tét, mint korábban bármikor. Míg az első Caraval valóban csak egy játék volt, addig a másik már korántsem teljesen az, sőt, mondjuk ki bátran, itt egyáltalán nem egy játékról volt szó. Most véresen komoly lett a dolog.

Tella és Jacks

Ezzel párhuzamosan az írónő csavart egyet a történeten és megkaptuk a Fátumokat, és sokkal többről kezdett el szólni a történet. A Fátumok olyan természetfeletti lények, akik sok idővel ezelőtt a világot irányították, és akiket korábban egy boszorkány száműzött és kártyalapokba zárt. Ám egyikük kiszabadult és eldöntötte, hogy addig nem nyugszik, míg vissza nem szerzi korábbi hatalmukat és ki nem szabadítja a társait. És hogy ez az egész miként kapcsolódik a karaktereinkhez és magához a Caravalhoz, azt már nem akarom elárulni, olvassátok el a könyvet és megtudjátok.

És ha már a Fátumok szóba kerültek, akkor nem is lehetett volna jobb Fátummal bevezetni őket a sztoriba, mint a Szívek hercegével, vagyis polgári nevén Jacks-el. Nem túlzás szerintem ha azt állítom, hogy Jacks rögtön kedvenc lett és olyan remek karakter, hogy mindenkit kenterbe vert és egyből megkedveltette magát velem. Ő lett most új „fő gonoszként” bemutatva, de nem egy szimpla gonosztevő ő, hanem annál azért bonyolultabb és összetettebb karakter. Nagyon várom mi lesz vele és Tellával a folytatásban, mert bírtam ahogy játszadoztak egymással.

Na de mi a helyzet Scarlett-el és Tellával, kérdezhetnétek. A második részben narrátort váltunk és most megkapjuk Tellát főszereplőnek, ami megint remek döntés volt az írónő részéről. Az első részben nem lett Tella a kedvencem, egyáltalán nem, de most egyből kedvenc lett ő is, és nem túlzás azt állítani, hogy ő is sokkal érdekesebb karakterré vált, mint a nővére valaha volt. Tella sokkal kalandvágyóbb és makacsabb lány, mint Scarlett, talán Tella narrálása is hozzátett ahhoz, hogy izgalmasabb legyen a második rész története. Az már csak a hab a tortán, hogy Tella és Dante mennyivel szenvedélyesebb páros, mellettük Scarlett és Julian elbújhatnak jó messzire. Nem hittem volna, hogy ennyire jók lesznek együtt, de Tella és Dante nagyon aranyosak.

Tella és Dante

Az eddigiekből leszűrhetitek, hogy sajnos igen, kaptunk egy szerelmi háromszöget, vagy hogy is mondjam, nem teljesen szerelmi háromszög ez. Elmagyarázom miért. Tella és Dante egymásnak vannak teremtve, mindketten oda vannak a másikért, és össze is illenek, hisz mindketten kalandvágyó, szenvedélyes, humoros és kissé néha önző és egoista karakterek, épp ezért működnek jól ennyire. Aztán ott van Jacks persze, akivel Tella kötött egy alkut, és hát Jacks nyomul ezerrel a lányra a maga módján, (már ha azt nyomulásnak lehet nevezni, hogy megzsarolja és játszik vele, ami során a lány élete a tét), de az eddigiek alapján Tella sosem érdeklődött úgy Jacks iránt.

Azt meg már meg sem említem, hogy Jacks mégis hogy a fenébe szeretett bele a lányba, mikor nem is ismeri igazán. Ez a „Tella az egyetlen igaz szerelme” dolgot kissé nehezen értem, mert hogy lehetne az egyetlen igaz szerelme, ha nem ismeri őt valójában, annyi időt meg nem töltöttek együtt, hogy igaz szerelemről lehessen beszélni kettejük vonatkozásában. Talán erre kapunk még valami magyarázatot a harmadik részben. Szóval szerelmi háromszögnek tűnik ez, de szerintem mégsem az, mert Tella mindig is Dante iránt érdeklődött inkább, Jacks nála sosem merült fel opcióként, legalábbis ebben a részben biztosan nem.

Egyetlen negatívum számomra, hogy Scarlett és Julian most eléggé háttérbe szorultak, bár ha jobban meggondolom, akkor lehet mégse hiányoztak most ebből a történetből. Volt róluk szó, és kaptunk róluk néhány infót Tella narrálásán keresztül, de az nem volt valami sok. Mondjuk ezt a gondolatot tovább vezetve arra kíváncsi lennék, hogy a harmadik könyvben ki lesz a narrátor a két lány közül. Szerintem az lenne a legjobb, ha felváltva mesélnének, de ezt majd meglátjuk.

Nekem sokkal jobban tetszett a Legendary, mint a Caraval, és ebben nagy szerepe volt annak, hogy Tella lett a mesélőnk. Általa sokkal kalandosabb és mozgalmasabb történetet kaptunk, és sokkal nagyobb bonyodalmak közepette találta magát Tella, mint korábban Scarlett valaha. Megtudtunk néhány titkot, hogy kicsoda Legend valójában, vagy hogy mi történt a lányok anyjával, de kaptunk új rejtélyeket is, így nem maradtak el a megválaszolandó kérdések a befejező részre sem. Tella, Dante és Jacks nagy kedvencek lettek, nagyon érdekel a történetük lezárása, így szerintem mielőbb folytatni fogom a trilógiát az utolsó résszel.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/stephanie-garber-legendary

Értékelés: 5/5

Stephanie Garber: Caraval (Caraval 1.)

Fülszöveg:

Scarlett ​Dragna eddig még egyetlen napot sem töltött távol attól a kicsi szigettől, ahol ő és a húga, Tella, hatalmaskodó, kegyetlen apjuk keze alatt felnövekedtek. A történet azzal indul, hogy az apa házasságra kényszerítené Scarlettet, ami egyszeriben véget vetne a lány hosszú évek óta tartó álmodozásának a messzi szigeten zajló Caravalról, a földkerekség legvarázslatosabb előadásáról, amelynek közönsége szintén a játék résztvevőjévé válhat.

Azonban épp ebben az évben végül megérkezik a várva várt meghívó, amiről Scarlett annyit álmodozott. Tella elhatározza, hogy elmegy a Caravalra, és egy titokzatos matrózzal elraboltatja Scarlettet is. Csakhogy amint odaérnek, kiderül, hogy Tella eltűnt: az ő elrablója a Caraval ördögien mesteri szervezője, Legend. Scarlett hamarosan megérti, hogy a húga az idei Caraval kulcsfigurája, az egész játék körülötte forog: az lesz a győztes, aki Tellát megtalálja.

Scarlett többször is végighallgatja a figyelmeztetést: bármi is történjék a Caraval során, az mind csak a fantasztikusan kidolgozott előadás része, de ő, szegény, még be se lépett, máris bábuként kezd lépkedni a mágia és a szívfájdító szerelem sakktábláján. Hanem akármi is a Caraval, valóság vagy sem, neki mindenképp meg kell találnia a húgát, mielőtt véget érne a játék utolsó, ötödik éjszakája, máskülönben a beinduló veszélyes dominóhatásra Tella örökre eltűnik a világból.

Isten hozott, légy üdvözölve a Caravalban! De légy óvatos, nehogy túl messzire röpítsen a képzeleted!

Ismét egy új könyvsorozatba kezdtem bele, és ez is egyike azoknak, amik már csaknem évek óta ott várnak türelmesen a sorban, hogy végre sorra kerüljenek. Úgy tűnik most jött el a Caraval ideje, így nagy lendülettel belevetettem magam az azonos című első részbe. Nem valami vastag és nehéz nyelvezetű olvasmány és gyorsan lehet haladni vele, így alig két nap alatt kivégeztem.

Kicsit felemás érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban, tetszett is meg nem is, ha értitek mire gondolok. Viszonylag jó alapötlettel indul a sztori, a fő történetszál egy titokzatos és izgalmas játék körül bonyolódik. Főszereplő testvérpárosunk Scarlett és Tella idén végre eljutnak a titokzatos Caravalra, hogy részt vegyenek a játékban és megnyerjék a főnyereményt. Mindketten szabadulni akarnak zsarnok és agresszív apjuk fojtogatásából és az életből, amit eddig kellett élniük. Néhány váratlan esemény folytán aztán Tella eltűnik és Scarlett azon kapja magát, hogy idén a Caraval játék célja, hogy a játékosoknak meg kell találniuk Tellát és aki elsőnek a nyomára bukkan az lesz a győztes.

Mivel ennyire a Dragna lányok köré szerveződött az idei Caraval, így sejteni lehet az elejétől kezdve, hogy most más lesz a játék, mint korábban. Nem kérdés, hogy Scarlett lesz a győztes, mert anélkül mi értelme lett volna a könyvnek, ha nem Scarlett nyeri meg a versenyt? És rögtön itt az első negatívum. Roppant kiszámítható a sztori, nagyjából minden fordulatot lehet előre tudni és mégsem egy Éhezők viadaláról van szó, hanem a Caraval sokkal „könnyedebb” játék, így azért annyira nem izgul az ember a karakterek sorsáért. A feladatok, a feladványok, a nyomozás egyszerű és túlontúl könnyű, csak hát Scarlett olyan ostoba néha, hogy nem látja milyen csapdába sétál bele újra és újra.

Julian és Scarlett

Azt pedig már mondanom sem kell, hogy számomra az elejétől kezdve teljesen egyértelmű volt, hogy Julian sem olyan ártatlan és átlagos karakter, mint amilyennek el akarta őt adni az írónő. Sejthettük, hogy ő is valahogy a Caraval része, hogy van valami köze hozzá. Az megint túl kínosan egyszerű és kiszámítható lett volna, ha kiderül, hogy Julian valójában Legend, így reméltem, hogy ez azért nem így lesz, és szerencsére az írónő se lépte meg a dolgot. Na de hogy ki Legend valójában? Azt hittem az első rész végén ki fog derülni, de nem így lett, ami jó dolog, hisz így maradt némi rejtély a folytatásra. A második nagyon nyilvánvaló tippem a másik egyetlen épkézláb férfi szereplő a sztoriban, vagyis Dante, szerintem ő lesz az, mert az biztos, hogy Legend tuti részt vett a játékban inkognitóban és hogy találkoztunk vele az első részben. Nem hinném, hogy később lenne előrerántva egy új karakter, biztosan olyan valaki lesz, aki az első részben felbukkant.

Scarlett és Julian nem valami bonyolult karakterek, magukban valószínű nem működtek volna ilyen jól, de párként remekül funkcionáltak. Nagyon aranyosak voltak együtt, és jó volt végigizgulni a kapcsolatuk alakulását. Bár néha idegesített, hogy Scarlett folyton azon vitatkozott magában, hogy akkor most bízik-e Julianben vagy sem. Az egyik oldalon azon fogadkozott, hogy bízik benne, mert segített neki meg minden, aztán két sorral később, meg azon nyavalygott, hogy Julian biztos titkol valamit és átveri őt, meg hogy csakis ő lehet Legend, majd két oldallal arrébb, megint olvadozott Julian után. Jó, a játék folyamatosan változott és Scarlett véleménye eszerint alakult, de akkor is, kérem szépen! Döntsd már el, hogy most akkor bízol szegény fiúban vagy sem!

Nem szeretném elfelejteni Tellát sem, mert vele szintén felemás érzéseim vannak. Egyrészt érdekelt volna ő is, így kicsit zokon vettem, hogy a könyv elején eltűnt és csak a végén találták meg, így gyakorlatilag alig szerepelt az első részben. Másrészt talán ennyi bőven elég volt belőle, mert mikor felbukkant, akkor olyan irritáló ripacs módjára viselkedett mindenkivel, de főleg Scarlettel, hogy szívesen képen töröltem volna párszor. Nála önzőbb, elkényeztetettebb és ostobább lánnyal nem nagyon találkoztam még, és csakis azért nem írtam le teljesen szegényt, mert a végén lévő fordulattal kiderült, hogy Tella mégsem olyan ostoba és önző, mint amilyennek a könyv végéig tűnt. Remélem azért többet kapunk Tella karakteréből a folytatásban, mert ezek szerint csak több van benne, mint amit eddig mutatott.

Könnyed, habos és mesésen kedves kis könyv a Caraval, egyszerű és olvasmányos stílusával és némileg sablonos, de azért kalandos történetével nagyon olvastatja magát, de azért nem váltja meg a világot. A karakterek egyszerűek, a fordulatok és a csavarok kiszámíthatóak, teljesen felemás érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban, de annyira sikerült megfognia magának, hogy érdekeljen a folytatás. Szerintem hamarosan bele is kezdek, mert most egyben le akarom tudni a trilógiát. Van annak előnye, ha az ember csak a megjelenés után évekkel vesz kezébe egy könyvsorozatot, mert így legalább nem kell évet vagy éveket várni két rész között.

További információk a könyvről:
https://moly.hu/konyvek/stephanie-garber-caraval
Értékelés: 5/3

Sarah J. Maas: Ezüst lángok udvara (Tüskék és rózsák udvara 4.)

Fülszöveg:

Féktelen ​erő. Féktelen szenvedély.

Nesta Archeron mindig is ingerlékeny és büszke volt, hirtelen gerjed haragra, és lassan bocsát meg. Mióta az Üstbe kényszerítették, és akarata ellenére főtündérré vált, nehezen találja a helyét a különös, veszedelmes világban, ahol él. Úgy tűnik, képtelen túllépni a Hybern elleni háború rémségein és mindazon, amit ott elveszített. És van valaki, aki mindenki másnál könnyebben feldühíti: Cassian, a sok csatát megjárt harcos, aki a Rhysand és Feyre uralta Éjszaka udvarában betöltött pozíciója miatt folyamatosan Nesta útjába keveredik. De Cassian nem csak a haragját szítja fel. Le sem tagadhatnák a kettejük közötti szikrákat – és a szenvedélyük fellángol, amikor kénytelenek egy fedél alá költözni.

Mindeközben az áruló emberkirálynők, akik az előző háború során visszatértek a kontinensre, veszélyes új szövetséget kötnek, és a vidék törékeny békéjét fenyegetik. A megállításuk kulcsa pedig azon múlik, képes-e Cassian és Nesta szembenézni az őket kísértő múlttal.

Ők ketten belső és külső rémekkel küzdenek a bizonytalansággal teli világban, miközben elfogadást – és gyógyulást – keresnek egymás karjában.

Sarah J. Maas gazdagon megálmodott, szenvedélyes sorozata Feyre tüzes nővérével, Nestával folytatódik. Kövesd a sorsát!

Mikor meghallottam, hogy újabb folytatás érkezik a Tüskék és rózsák udvara könyvsorozathoz, akkor először ugyanolyan érdektelenül fogadtam a hírt, mint anno a "kis töltelékkönyv”, a Fagy és csillagfény udvara megjelenését. Ezt azóta se olvastam el, és őszintén szólva cseppet sem érdekel, így nem is fogom. Viszont miután kijött az újabb „normális” folytatás, az Ezüst lángok udvara, egyre több pozitív véleményt olvastam és hallottam róla és mikor megtudtam, hogy Nesta és Cassian a könyv főszereplői, akkor tudtam nekem ezt mégis olvasnom kell. Már alapból nagy pozitívum, hogy nem Ferye és Rhysand émelygése van a középpontban, így tudtam itt tényleg csakis valami jó sülhet ki a dologból.

És te jó ég, hogy mennyire jó volt ez a könyv! Nekem iszonyatosan tetszett és nem akarok elhamarkodott kijelentéseket tenni, de talán ez a könyv simán kenterbe veri az összes korábbi könyvet a sorozatban. Vagy tudjátok mit, igenis kijelentem, mert szerintem így van, és lehet ezzel sokan nem fogtok egyetérteni, nekem (eddig) ez lett a kedvenc könyvem a Tüskék és rózsák udvara könyvsorozatban.

Nesta és Cassian

Nesta és Cassian ugyebár ezelőtt mellékszereplőként funkcionáltak a korábbi főhőseink mellett, és a harmadik részben már történt köztük ez-az, de én őszintén szólva nem hittem, hogy az eredeti trilógiának lesz még folytatása, így a harmadik rész olvasása közben nem is értettem miért kellett elkezdeni a Nesta és Cassian (na meg az Elain, Lucien és Azriel) történetszálat, ha azokból végül nem lesz semmi. Úgy tűnik Maas érezte, hogy Feyre két testvérében remek potenciál lehet, így végül csak megírta Nesta és Cassian könyvét. (És ha minden igaz, a következő Elain könyve lesz.) Na, de ne szaladjunk ennyire előre, most szeretném leírni nektek, hogy miért szerettem annyira az Ezüst lángok udvarát.

Nesta egy olyan remek, érdekes és komplex karakter, amilyen Feyre sosem volt, és kövezettek meg érte, de ez így van. A Nesta típusú kemény, önmarcangoló, önpusztító, mindenfajta segítségnek ellenálló, zord és ridegen őszinte karakterek az egyik kedvenceim, és hát lássuk be, hogy Nestának igenis minden oka meg van arra, hogy ki legyen akadva mindenre és mindenkire és hogy önpusztításba kezdjen. Hisz se ő, se Elain nem választotta volna ezt az életet, ők sosem akartak a tündérek világába és harcába csöppenni, azt pedig végképp nem akarták, hogy belőlük is főtündér váljon. Akaratuk ellenére csöppentek bele egy olyan életbe, amit addig a hátuk közepére se kívántak volna. És mégis miért? Mert Feyre véletlen belekeveredett a dolgok sűrűjébe és sajnos a nővéreit szintén magával rántotta.

Nesta persze csak próbál keménynek és erősnek mutatkozni, hogy neki nincs szüksége segítségre senkitől, de persze ennek épp az ellenkezője igaz, és ha úgy vesszük, Nesta majdnem ugyanúgy talált rá a saját boldogságára, ahogy anno Feyre tette. Megtalálta a párját, aki keresztülsegítette őt a nehézségeken és akire éppen szüksége volt maga mellé, valamint rátalált a saját kis „családjára”, akik tényleg elfogadták őt minden hibája és negatív tulajdonsága ellenére. És hogy mennyi türelem kellett mindenkinek Nestához, azt leírni se tudnám! Főleg Cassian volt az, aki nagyon megküzdött a nővel, hogy megadja neki azt a segítséget és támogatást, amire Nestának valójában szüksége volt, még ha ő nem is akarta volna azt soha sem elismerni.

Cassiant mindig is bírtam, és éppen egy olyan karakter, akit Nesta mellé el lehet képzelni, és talán ő azon kevesek egyike, akik tudják őt kezelni. Tud megértő, kedves, kitartó lenni, ezekre mind-mind szüksége volt, mikor próbálta „betörni” Nestát az elején, de ugyanakkor tud erős, határozott és durván kemény is lenni, amikor arra szükség volt, és sokszor igenis szükség volt rá, lássuk be. Cassian tényleg mondhatni egy álompasi, szerintem sokkal jobb karakter, mint Rhysand, mert Rhysandnak az irritáló nagy egóját és felsőbbrendűségérzését valahogy mindig nehezen viseltem. (Pont ahogy Nesta a könyvben kifejtette, hogy miért nem szívleli Rhysandot.) Nem értem miért mindenkinek ő a kedvence, nála Cassian ezerszer jobb, de rajta kívül is tudnék még kapásból mondani vagy három másik ilyen férfi karaktert.

A könyv főként Nesta karakterfejlődésére és Cassiannal való kapcsolatára fókuszál, meg hát van egy kis természetfeletti szál a háttérben, de az annyira csak töltetéknek volt odabökve, hogy nem tudtam komolyan venni. Erről később majd. Nesta nagy utat jár be, miközben feldolgozza a múltjában történt megannyi szörnyűséget, minden hibát és korábbi gonoszságot, amit elkövetett, és rátalál arra a boldogságra, ami eddig hiányzott az életéből. Megtalálja a boldogságát és az erőt, és még milyen erőt kérem szépen!

Megkaptuk a valkűr mitológiát, amit nem teljesen tudok hova tenni, mert szerintem enélkül is megállt volna a sztori a saját lábán. Persze értem én miért kellett, mert így be lehetett vonni a sztoriba Nesta két újdonsült barátnőjét, Gwynt és Emerit, meg nem volt ezzel olyan nagy gond, de ha kimaradt volna a valkűrös dolog, meg hogy a végén ők szintén teljesítik a próbát, szerintem ez a történetszál nem hiányzott volna. Bőven elég lett volna ha Nesta egyedül edz Cassiannal, és egyedül lesz belőle harcos. Talán azért érzek így, mert Gwyn és Emeri számomra olyan kis semmilyen karakterek lettek, valahogy egyiket se tudtam megkedvelni. Nincs semmi gond velük, de súlytalanok és átlagosak, inkább csak töltelékkarakternek vannak ott Nesta mellett, hogy végre neki is legyenek barátnői akikkel beszélhet. (Ha már a húgaival nem tud ugyebár és nem is nagyon akar.)

Külön jót tett a sztorinak, amit korábban már kiemeltem, hogy Feyre és Rhysand alig szerepeltek, és itt ugyanazt tudom elmondani, hogy az se lett volna gond, ha kimaradnak ebből a könyvből. És ebből következik az egyik nagy negatívum, amit nem hagyhatok szó nélkül. Feyre és Rhysand komolyan csak azért jelentek meg ebben a könyvben, hogy a végén Nesta elveszítse a képességeit? Mi szükség volt arra, hogy Feyre most terhes legyen? És miért pont csak úgy lehetett megmenteni a haláltól, ha Nesta feláldozza a képességeit? Komolyan nem tudtak más megoldást kitalálni 9 hónap alatt? Jó, jó, értem, ez Nesta karakterfejlődéséhez tartozik, hogy végre megbékélt mindenkivel és főként a húgával, és épp miatta áldozta fel az erejét, hogy őt megmentse és tegyen végre valami jót és önzetlent érte. De kicsit akkor is erőltetett írói történetszálnak érzem ezt az egészet.

Gwyn, Nesta és Emerie

A másik amit negatívumként tudnék említeni az a természetfeletti „nyomozásos” szál, vagy nem tudom, hogy nevezzem. Mert hát Nesta önmarcangolása és karakterfejlődése és a nyílt erotikával igencsak megspékelt kapcsolata Cassiannal nem volt elég, így kellett bele valami természetfeletti fenyegetés, mert hát sosincs nyugalom és megint valaki háborút akar kirobbantani. Nem mintha nem lett volna totál egyértelmű, hogy kik állnak a dolgok mögött, és nem mintha a végén nem oldották volna meg seperc alatt a „nagy problémát”, így teljesen súlytalan volt számomra ez az egész fenyegetés és pont ez a történetszál volt az, amit a legkevésbé hozott lázba. Ezen a fronton talán csak Eris karaktere volt a nagy meglepetés, és most jöttem rá, hogy én nagyon bírom őt. Nem sokat szerepelt, de jó kis karakter volt a maga módján. Mekkora lett volna ha Nesta és Eris jönnek össze, nem? Két ennyire egyforma karaktert összeereszteni… ott kő kövön nem maradt volna, szétszedték volna egymást. Nem bánnám ha Eris még felbukkanna később is, vagy ha nagyobb jelentőséget kapna valahogy, én szívesen olvasnék róla még.

Imádtam a könyvet és számomra ez lett idáig a kedvenc a könyvsorozatból, és még az se zavart hogy azért indokolatlanul soknak éreztem az erotikus jeleneteket, mert valahogy Nestához és Cassianhez még ez is illett. Nesta és Cassian kedvenc párosom lettek, minden más párost kenterbe vernek. Elain sosem állt közel a szívemhez, de mert Nesta ilyen remek könyvet kapott, esküszöm nagyon várom Elain könyvét, mert kíváncsi vagyok Maas neki mit talált ki. Reméljük mihamarabb érkezik a folytatás.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-a-court-of-silver-flames-ezust-langok-udvara

Értékelés: 5/5*

Interview with the vampire (Interjú a vámpírral ) 1. évad összegzés

A történet:

Mindenkit ​érdekelnek a vámpírok.

Évszázadok óta foglalkoztatják a képzeletet, hátborzongató történetek hősei, elkárhozott, démoni teremtmények, az éjszaka gyönyörű vadászai, akik embervérre éhezve lesnek gyanútlan áldozataikra. Ezek a mesék olyannyira lenyűgözőek, hogy egyesek szinte már megszállottan rajonganak értük.

Talán éppen ezek a gondolatok jutnak eszébe annak az ifjú újságírónak, aki egy nap különös felkérést kap: valaki, aki azt állítja magáról, hogy vámpír, szeretne interjút adni neki. Ám bármire is számít, egy különc pozőr helyett valódi démont talál. A döbbent riporter szeme előtt megelevenednek a mesék, életre kelnek a legendák, s míg a különös, korszakokon átívelő történet kibontakozik, megismerhetjük egy szörnyeteg emberi lelkét, vágyait, ösztöneit, évszázados kutatását igazságok és válaszok után, s megtudhatjuk, hogy az egyetlen dolog, ami enyhítheti az örök élet kínját, a szerelem. (Anne Rice: Interjú a vámpírral könyvének fülszövege)

Kezdjük azzal, hogy mennyire imádom a könyvből készült 1994-es filmet, és hogy milyen nagy kedvencem Anne Rice Vámpírkrónikák könyvsorozata, így senkit se fogok meglepni azzal, hogy mikor megtudtam, hogy tévésorozatot készítenek belőle, akkor ujjongva fogadtam a hírt. Aztán telt az idő és szinte semmi se történt, és mikor már majdnem elkönyveltem magamban az egészet egy halott projektnek, akkor befutottak az első casting hírek, és onnan nem volt megállás. Persze engem is kisebb sokként ért a hír a casting bejelentések után, és aztán pedig újabb sokkot kaptam, mikor megérkeztek az első információk a tévésorozatbeli változtatásokról, így rögtön megcsappant a lelkesedésem a sorozat felé, és egy időre elfelejtettem a dolgot.

Mivel az egyik, ha talán nem a legnagyobb kedvenc vámpíros könyveimről van szó, iszonyatosan nagy elvárásokkal vártam a sorozatot, és már az első változtatások kiakasztottak és felidegesítettek, mert egyszerűen nem értettem mi szükség volt rájuk. Vagyis ha pontosabb akarok lenni, akkor aztán megértettem, hisz ahogy Louisból és Claudiából néger karaktert kreáltak, így nem maradhatott a történet az eredeti korszakban ahol játszódott, kénytelenek voltak későbbre tolni néhány évtizeddel, ahol azért már egy kicsit jobb volt a négerek helyzete és a világban elfoglalt helyük. Persze még ekkor sem a modern korról beszélünk, mert hát Louis tévésorozatbeli karakterének egyik fő jellemzője az lett, hogy küzd a négerekkel szembeni előítélet ellen, és láthatjuk, hogy ez milyen nehéz volt akkoriban az 1900-as évek elején.

Tudom, hogy megint nem leszek népszerű a véleményemmel, és őszintén szólva nem érdekel, mert akkor is le fogom írni, hogy nem értem miért kellett Louis és Claudia karakterét megváltoztatni, sőt ha már itt tartunk, akkor nem csak őket változtatták meg, de Armandról majd később szeretnénk néhány szót szólni. Tehát… miért kellett Louis és Claudia karakterének hátterét és így az eredettörténetüket megváltoztatni? Mi célja volt mindennek a mai túltolt és minden egyes filmbe és sorozatba beletolt politikai korrektségen kívül? Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy ha adott egy remek alapanyag, remek karakterekkel, háttértörténettel és mindennel, ami kell egy izgalmas történethez, akkor miért kell azt erőltetett és indokolatlan módon megváltoztatni?

Egyszerűen képtelen vagyok felfogni és nekem ne jöjjön senki azzal, hogy de hát manapság már nem lehet olyan film vagy sorozat, ahol a kisebbségeket, mindenféle nemzetiségűeket vagy más nemi beállítottságukat nem ábrázolnak megfelelő mennyiségben és minőségben, mert ezt értem (habár nem értek vele egyet, de ez más téma), csak azt nem értem, hogy itt mi szükség volt erre. Hisz ahogy később haladunk előre a sztorival, akkor igenis jönnek majd nem csak fehér karakterek, hanem mindenféle nemzetiségűek, tehát később igenis reprezentálva lettek volna ők is. Még szerencse, hogy Lestat karakteréhez és hátteréhez nem nyúltak hozzá, mondjuk azt már biztos nem fogadta volna senki ilyen egyszerűen. Sajnálom, de ezekkel a sok változtatással nem tudok kibékülni akkor sem, ha végül is nem sült el olyan rosszul a dolog.

A másik könyvhöz képest történő változtatás ami nem tetszett az Claudia karakterének „megöregítése”. Igen, itt is értem, hogy a könyvbéli Claudia egy ötéves kislány, és egy ötéves kisgyerek nem tudja sosem eljátszani ezt a karaktert és annak szenvedéseit és valamennyire meg kell öregíteni az adaptációban. Az 1994-es filmben ezt olyan jól megoldották, hisz ha jól emlékszem ott 11 éves lett, ami habár öregebb, mint a könyves karakter, de azért még mindig gyereknek tekinthető. Ezzel szemben itt a sorozatban ha jól emlékszem 14-15 éves lett, ami azért már nem biztos, hogy gyereknek tekinthető, sőt ha úgy öltözik és viselkedik, akkor talán egy nagyon fiatalosnak kinéző fiatal nőnek is el lehet adni.

Mondom miért volt problémám mindezzel. Egyrészt túlzottan a szexualitásra építették fel a karakter drámáját, és hogy tinédzsert kreáltak belőle, Claudia egy idegesítő és roppant ütnivaló tinip*a lett, amivel még annál is unszimpatikusabb karakter lett belőle, mint amilyen eredetileg lehetett volna. A könyvbéli Claudia sosem volt nagy kedvencem, bár mindig is értettem és átéreztem a karakterének a drámáját és a szenvedését, de itt a sorozatban olyan idegesítően picsogott és nyávogott végig, hogy egyszerűen képtelen voltam elviselni. Ugyanúgy bosszantott minden egyes megjelenésekor, ahogy Lestat-ot. És nem ez a legnagyobb probléma a sorozatbeli Claudia karakterével, hanem az, amit egy külföldi kritikában is olvastam és amit én se tudnék jobban megfogalmazni.

Claudiából tinédzsert kreáltak és ezzel elvették a karakter drámájának és szenvedésének a lényegét. Hisz a könyvben és az 1994-es filmben épp az a lényeg, hogy Claudia egy gyermek testben ragadt felnőtt nő, akinek a személyisége az évek múlásával egy felnőtt nőévé válik, ezzel szemben örökre gyereknek fog kinézni. Mivel gyereknek néz ki, így egyedül képtelen boldogulni az életben, főleg abban az időszakban amikor ők éltek, ezért örökké Louis-hoz és Lestathoz vagy akár bármely más felnőtt emberhez van láncolva az életében. Mindig másra kell majd támaszkodnia.

A sorozatbeli Claudia egy tinédzser és ahogy a sorozatban is láttuk, ha nagyon akarja, akkor felnőtt ruhákba öltözik és simán eladhatja magát egy fiatalosnak kinéző felnőtt nőnek és így bármikor tud magáról gondoskodni, nincs szüksége senkire. Van egy olyan rész, ahol Claudia egy időre elhagyja Louist és Lestatot és egyedül él évekig, tehát ha nagyon akarja, akkor abszolút megoldható a dolog. Épp ezért a sorozatbeli Claudia „hatalmas” drámája hiteltelen és minden tét nélküli, hisz ha annyira elege van a két „apjából” akkor miért nem hagyta ott őket a francba és kezdett új életet valahol messze tőlük, főleg hogy senki se tartotta volna vissza?

A harmadik ami szúrta a szemem és szintén nem értettem mi szükség volt erre, az Armand karakterének ilyen ostoba és érthetetlen módon történű behozása. Ha már most az elején be szerették volna hozni Armandot, akkor miért kellett Rashid néven bemutatni és egy másik karakterként eladni az elején? Miért nem lehetett már rögtön Armandként behozni a sztoriba? Az már csak a hab a tortán, hogy Armand se pontosan úgy néz ki, mint ahogy a könyv szerint kellene neki, de legalább most fiatal fiú külsőt kapott, és félig-meddig sikerült megragadni a karakterének az esszenciáját, a szolgálatkészségét, a szolgalelkűségét… már persze amennyit láthattunk belőle ugyebár. Őszinte leszek, nem olyan rossz ez a kicsit módosított Armand (bár alapból kenterbe veri az 1994-es filmben bemutatott Armandot, amit sosem szerettem, mert a könyvbéli Armand a második nagy kedvenc karakterem Lestat után), de jobban örültem volna, ha nem így mutatják be, hanem inkább csak a második évadban bukkan fel új karakterként.

Ilyen sok panaszkodás és negatívum után viszont szeretnék rátérni arra, hogy miért lett remek az első évad. Mert igenis remek, az egyik legjobb új sorozat, amit az idén láttam. Az első évad a könyv nagyjából első felét fedi le, a második évad a könyv második feléről fog szólni, ha minden igaz. Ez egy roppant jó döntés volt a készítők részéről, mert így bőven volt és lesz idő mindenre, nem kellett sietni és kapkodni a történettel, alaposan és részletesen be lehet mutatni a karaktereket, kapcsolataikat, ellentéteiket, érzelmeiket, vágyaikat és problémáikat. Mindenkire bőven jutott idő, sőt van akire talán túl sok is, de legalább így nem kellett sehova se kapkodni.

Külön tetszett az alap koncepció módosítása, miszerint Louis 50 évvel az első interjú után újra felkeresi Daniel-t, hogy 50 év távlatából, immár a mai modern világban újra elmondja a férfinak a történetét, amit ugyebár egyszer már megtett 1973-ban. (Hisz az első könyvben 1973-ban ad interjút Louis Danielnek.) Mivel Louis másodjára meséli el a történetet, a sok-sok változtatást a könyvhöz képest, Daniel se hagyja figyelmen kívül és kérdőre vonja Louist érte. (Sőt, elég gyakran ki is osztja, amit vicces volt nézni és Louis is néha csak meresztgette a szemét az időseb Danielre.) Mert hogy 50 éve nem így mesélte a sztorit, ahogy most 2022-ben, és épp itt jön az egész szépsége. Louis ugyebár mindig egy megbízhatatlan narrátor volt és mind később kiderül azért nem teljesen úgy történtek a dolgok, ahogy azt ő előadta az újságírónak. Louis csak a saját szemszögéből, a saját igazságát meséli el, nem törődik másokkal és meg se próbálja érteni a másik oldalt. Akkor tisztul ki aztán a kép, mikor később Lestat és Armand is előadja a saját verzióját a sztoriról.

Lestat karakterét szerintem tökéletesen sikerült életre kelteni, én belekötni se tudok. Remek színészt választottak a szerepre, mintha csak az életre kelt Lestat lenne külső és belső tulajdonságok esetében is. Persze mint ahogy fentebb írtam Louis narrálja a sztorit, így mi azt a Lestatot látjuk jelenleg, akit Louis megismert és akinek Louis felé mutatta magát. Lestat egy roppant komplex és sokrétegű karakter, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem igaz az a sok jó és talán még több rossz tulajdonság, amit Louis lefestett róla, de korántsem ez a teljes kép, mert Lestat ennél sokkal bonyolultabb. Lestat múltja, gyengeségei, nehézségei és drámája akkor érthető meg majd igazán, mikor elérünk a saját könyvéhez és teljesen megismerhetjük őt. Itt még csak egy szeletet látunk belőle, ami halovány része csak a teljes képnek.

Imádtam Louis és Lestat kapcsolatának kissé toxikus és abuzív, de legalább nyílt ábrázolását, amit az 1994-es filmben még nem mertek meglépni, de ma már nyugodtan lehet… és te jó ég, mennyire imádtam a kapcsolatuk intenzív dinamikáját. Remek páros voltak ők és rajtuk keresztül követhettük végig hogy milyen az, ha egy egyébként remekül induló boldog kapcsolat aztán az idő múlásával kihűl és végül elhal. És ezen még egy gyerek se segíthet, hisz Claudia jelenléte se segített megmenteni a kapcsolatukat, sőt a végén inkább csak jobban rontott rajta. Jó volt látni a Lestat és Claudia ellentét felépítését és fokozatosan kicsúcsosodását, ami aztán a végső leszámoláshoz vezetett ugyebár. Igaza volt Louisnak abban, hogy Lestat és Claudia túlságosan hasonlítanak egymásra, és talán épp ezért voltak képtelenek elviselni egymást és dűlőre jutni az ellentéteikben, mert egyikük se akart engedni, és addig nem nyugodott, amíg a másik fölébe nem kerekedett és neki nem lett igaza. Az ironikus a dologban pedig az, hogy Claudia sosem ismerte volna el, de pont, hogy sokkal jobban hasonlított jellemében és tulajdonságaiban Lestatra, mint Louisra valaha.

Összegezve tehát nem meglepő az első évad hatalmas sikere és rengeteg pozitív visszhangja, mert az első évad valóban remekül sikerült, még a néhány számomra negatív dolog ellenére is. A történet remekül felépített és izgalmasan halad előre, a karakterek remekek, kapunk jó sok erotikát, erőszakot és vért, ahogy azt egy vámpíros történetben illik, és szerencsére nem kellett kapkodni, mindenre bőven volt idő. Nekem nagyon bejött az első évad és iszonyatosan várom a másodikat. Aztán pedig bízom benne, hogy a könyvek szerint folytatódik tovább a sztori a többi évad során, mert annyi remek történet van Louis interjúra után, amit még el lehetne mesélni, hogy remélem ezeket is látni fogjuk a sorozatban.

Értékelés: 10/8

Előzetes: