Jennifer Lynn Barnes: Az örökség ára (Örökösök viadala 2.)

Fülszöveg:

Alig egy hét telt el a villában tett sokkoló felfedezés óta, és Avery semmivel sem jutott közelebb a megfejtéshez, hogy miért hagyta rá az öreg milliárdos, Tobias Hawthorne a vagyonát. A DNS-teszt bebizonyította, hogy a lány nem vérrokon, a jelek mégis arra utalnak, hogy sokkal szorosabb szálak fűzik a rejtélyes családhoz, mint hitte.

Avery próbál kizárólag a rejtély megoldására összpontosítani, de nem könnyű tiszta fejjel gondolkodni, amikor a két szívdöglesztő Hawthorne testvér, Grayson és Jameson egyre jobban beférkőzik a bizalmába, és ez talán kockázatosabb, mint a folyamatosan rá leselkedő veszélyek.

Annyira magával ragadott az első rész, amit nemrég olvastam, hogy nem akartam sokat várni a folytatással, hanem rögtön a kezembe vettem a következő részt. Sok mindenre nem kaptunk választ az első rész végén és mivel elég nagy függővéggel ért véget, így nagyon kíváncsi voltam a folytatásra. Vártam, hogy mi fog kisülni ebből és hogy milyen irányba mozdul majd a történet és azt kell mondanom, nagyjából beigazolódtak az előérzéseim. Hogy ez jó vagy rossz dolog, az hamarosan kiderül.

Magával a fő történetszállal továbbra sincs semmi gondom, ugyanúgy élveztem a folytatást. Kaptunk újabb feladványokat és rejtvényeket, folytatódott a „kincskeresés”, újabb múltbéli titkok lepleződtek le, miközben végre megkaptuk a nagy kérdésre a választ és jobban megismerhettük Avery múltját és származását. A fő történetszál tehát nem veszített lendületéből, ha valaki azt hitte, hogy eztán lapossá válik a történet, az nagyot tévedett. Tobias Hawthrone újabb játékot hagyott a családja tagjaira és Avery-re.

Grayson, Jameson és Avery

A karakterek hozták, amit korábban megszoktunk tőlük, ezen a téren se tudok panaszkodni, viszont azt mindenképp meg kell jegyeznem, hogy annak jobban örültem volna, ha hanyagoljuk ezt a szerelmi háromszöget dolgot, amit az írónő csak beleerőltetett a második részbe. Őszintén nem értem mi szükség volt erre és miért kellett ennyire erőltetetten behozni ezt a szerelemi háromszöget Avery, Jameson és Grayson között. Avery egyik pillanatban még Jameson iránt rajong, aztán azon pironkodik, hogy Grayson szépen néz rá és mond valami kedveset. Döntsd már el te lány, hogy kit akarsz és kész! Azt pedig végképp nem értem, hogy Grayson még mindig Emily-t gyászolja, amire ugyebár több utalást kaptunk, akkor mi a fenét akart Avery-től. Teljesen erőltetettnek és feleslegesnek érzem ezt a szerelmi háromszöget.

Persze a másik szerelmi háromszögből nem lett semmi, az Alexander, Thea és Rebecca dolog talán csak az én fejemben létezett, pedig ez sokkal jobban érdekelt volna. És ha már szóba kerültek az egyéb karaktereink, vártam volna, hogy ők is nagyobb hangsúlyt kapnak a folytatásra, vagy hogy jobban belevesznek a fő nyomozásba és rejtélyek kutatásába. Próbálkozik ezzel az írónő, az elején tényleg próbálta Xandert, Thea-t és Rebecca-t bevonni a játékba, de nem sokkal a kezdés után alig szerepelnek és megint csak a fő trió, Avery, Jameson és Grayson kapja meg a reflektorfényt. Igen, értem, hogy kvázi ők a főszereplők, de minek lett megírva annyi mellékkarakter, ha egyikkel se kezdünk érdemben semmit, és csak biodíszletnek vannak a főszereplők mellett? Ha csak akkor szedjük őket elő, mert épp kellenek valamelyik rejtély vagy feladvány megoldásához.

Szegény negyedik testvér, Nash pedig mintha nem is létezett volna Avery nővérével Libby-vel együtt, alig jelentek meg néhányszor ebben a könyvben, pedig róluk is szívesen olvastam volna többet. Van egy dolog, aminek nagyon örültem, félig megoldódott a rejtély, hogy kik a négy Hawthrone fiú apái. Megtudtuk ki Nash apja, és megismertük Grayson apját, aki egy szánalmas rohadék, bár ez már az első felbukkanásakor teljesen nyilvánvaló volt mindenkinek. A fiúk anyja, Sky úgy tűnik sosem jól választott, bár nem mintha annyira nagyon megválogatta volna valaha, hogy kivel fekszik össze. Sky talán a valaha létező legborzalmasabb anya a világon, akit könyvekben olvastam.

Avery és a Hawthorne fiúk

Két problémám van ezzel a könyvvel, amit mindjárt el is mondok. Az első hogy az írónő annyira próbált csavaros és fordulatos lenni, hogy a végére már teljesen össze lehetett zavarodni, hogy most akkor ki kicsoda valójában és kinek a kije. Kiderült, hogy bizonyos karakterek rokonok, mások, akik eddig azt hitték, hogy azok, igazából nem, én meg csak kapkodtam össze – vissza a fejem, hogy mi a fene van már. Aztán felbukkant két új karakter, az egyik új testőr, Eli meg a nővére, akinek a nevére nem is emlékszem, ennyire hagyott bennem „mély nyomokat”, akik szintén belekavarnak itt a rokoni szálakba. Minek kellettek ők ide, kérem szépen? Volt elég karakterünk, velük kellett volna érdemben kezdeni valamit, nem új egyébként abszolút felesleges mellékszálakat behozni. Kezdett kicsit szappanoperás lenni a végén hangulat, ezzel „én vagyok az apád”, aztán meg „nem én vagyok az apád”, meg minden ehhez hasonló miatt. Ki kinek a szülője, testvére, gyermeke, rokona… kezdtem összezavarodni.

A másik amit nem tudok hova tenni az ifjabbik Toby Hawthrone rejtélye. Mert igen, a könyv fő történetszála, hogy meg kell találni a valójában még mindig életben lévő Toby-t. Emellett rá kell jönni, hogy mi történt akkor 20 éve a szigeten, mikor minden elégett és eltűnt a fiú, és hogy azóta hol volt és miért nem került elő. Igen, értem a nagy magyarázatot és annak örültem, hogy Toby múltja össze lett kötve Avery múltjával és így már teljesen világos, hogy került Avery a képbe, csak azt nem értem, hogy Toby miért nem tért vissza a végén. Persze gyötri a bűntudat azért amit tett a múltban és ki nem állhatja a családját, de mióta az apja meghalt, nyugodtan visszatérhetett volna. Ha annyira utálta a családot és azt ahogy mentek ott a dolgok, akkor miért nem tért vissza és kezdett el dolgozni azon, hogy rendbe hozzon mindent és rendbe szedje a családot? Hisz valójában ő az igazi Hawthrone örökös, ha nagyon akarta volna, meg tudta volna tenni. Ehelyett inkább gyáván bujdosik tovább és hagyja tovább káoszban a családot. Nem értem. Nem tudom mi lesz vele a folytatásban, de ha ezek után csak eltűnik és kész, akkor az nagyon béna lesz szerintem.

Alapjáraton tetszett a trilógia második része és itt már mondhatni minden rejtélyre és titokra fény derült, kalandos és izgalmas volt az egész csakúgy, mint az első rész esetében. Azt viszont meg kell jegyeznem, hogy a szerintem teljesen felesleges szerelmi háromszög kimaradhatott volna, mert azt nem szerettem, valamint tudom, hogy az írónő nagyon csavaros és eszes akart lenni, de a végére annyira megkavarta a rokoni szálakat és hogy ki kinek a kicsodája, hogy kezdett eléggé szappanoperás beütése lenni a dolognak. A kevesebb néha több és itt örültem volna kevesebb leleplezésnek. Teljesen lezárás hangulat van a végén, így ötletem sincs mi lesz majd a folytatásban, de van még egy harmadik rész, amit kíváncsian várok.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/jennifer-lynn-barnes-az-orokseg-ara

Értékelés: 5/4

Jennifer Lynn Barnes: Örökösök viadala (Örökösök viadala 1.)

Fülszöveg:

Avery ​pontosan tudja, mi kell a szebb jövőhöz: túlélni a gimit, szerezni egy jó egyetemi ösztöndíjat, aztán irány a nagyvilág. Az élete azonban egyik napról a másikra megváltozik, amikor kiderül, hogy a kőgazdag Tobias Hawthorne ráhagyta a teljes vagyonát. A dologban az a legfurcsább, hogy a lány nem is ismerte az idős férfit, és fogalma sincs, mivel érdemelte ki az ölébe hulló milliárdokat.

Az örökséget viszont csak egy feltétellel kaphatja meg: ha beköltözik a kastélynak beillő, titkos folyosókkal és kódokkal teli Hawthorne-házba. Ez még nem lenne vészes, de ott laknak a hoppon maradt rokonok is, köztük Tobias unokái: négy veszélyesen vonzó, zseniális srác, akik abban a hitben nőttek fel, hogy egy napon milliárdok szállnak rájuk. Az örökség legfőbb várományosa, Grayson pénzéhes szélhámosnak tartja Averyt, és mindent elkövet, hogy elüldözze. Öccse, Jameson nagyapjuk utolsó feladványának tekinti a lányt – fejtörőnek, amit meg kell oldaniuk ahhoz, hogy megértsék, miért hagyta Tobias Hawthorne egy vadidegenre a vagyonát.

Averynek két választása van: vagy elmenekül, és ezzel lemond az örökségről, vagy beszáll a játékba, amelyben az élete a tét.

Nem olyan régen találtam rá erre a könyvsorozatra, és mikor elolvastam az első rész fülszövegét, akkor tudtam, hogy nekem ezt olvasnom kell. Elég jó értékeléseket kaptak az egyes részek, így ez még inkább megerősített abban a tudatban, hogy adnom kell neki egy esélyt. Más információm nem volt a történetről mint amit a fülszövegben olvashatunk, így minden további nélkül kezdtem bele az első részbe. Nem tudom elmondani mennyire tetszett nekem az Örökösök viadala, és el se hiszem, hogy nem hallottam róla idáig. Nem lett akkora hírverés a könyvek körül, mint amekkorát megérdemelnének, így szeretném kivenni a részem a népszerűsítésből, kezdve rögtön az első rész kritikájával.

Nekem nagyon tetszett az első rész, rögtön beszippantott a történet és annyira sodort magával az egész, hogy alig két nap alatt sikerült kiolvasnom. Ahogy haladtunk előre és jöttek az újabb és újabb rejtvények és feladványok, úgy lett minden egyre izgalmasabb, és úgy kezdtem el én is Avery-vel együtt belemerülni a játékba. A magyar cím kissé félrevezető lehet, mert a viadal megnevezés alapján lehet néhányan majd nagy küzdelmekre, fizikai harcokra számítanak, de itt semmi ilyesmi nem történik. Az eredeti cím ugyebár az „Inheritence Games”, talán találóbb lett volna „Örökösök játékának” vagy valami ehhez hasonlónak fordítani magyarul. Semmilyen fizikai küzdelem nem történik a karakterek között, itt szimplán csak rejtvények, titkos utalások és feladványok, rejtett alagutak és múltbéli titkok megfejtése történik, melyeknek végig egyetlen célja van. Megtalálni a választ a nagy kérdésre, vagyis hogy Tobias Hawthorne miért épp Avery-re hagyta a több milliárdos vagyonát a saját családja helyett. A történet tehát inkább hasonlít valamiféle „kincskeresős” kalandhoz.

Nem tehetek róla, de rögtön észrevettem a sok párhuzamot az Örökösök viadala és a Hollófiúk könyvek között, és aki ismeri a Hollófiúk könyveket, az nagyjából tudhatja máris, mint várhat az Örökösök viadalától. Mindkét esetben egy kívülálló szegény lány a főszereplő, aki odacsapódik négy gazdag fiúhoz és velük együtt indul el egy „kincskeresős” kalandra. Csak míg a Hollófiúkban Glendower sírjának megkeresése a fő cél, addig itt a nagy rejtély kitalálása, hogy miért pont épp Avery-ra hagyták a hatalmas Hawthrone vagyont. A Hollófiúkban a négy fiú egy baráti társaság, itt pedig négy testvérről van szó, de szinte pontosan ugyanaz a négy karaktertípus jelenik meg mindkét könyvsorozat esetében. Persze nincs új a nap alatt, és nem is zavart igazán ez a sok párhuzam a két könyvsorozat között, de mindenképp meg kellett jegyeznem, hogy észrevettem a dolgot.

Avery

Avery mint főszereplő remekül működik, és külön örültem annak, hogy az ő narrálásán keresztül ismerjük meg a történetet. Így kicsit olyan érzés, mintha Avery által mi olvasók is részt vennénk a játékban, hisz vele együtt csöppenünk bele ebbe a fura helyzetbe. Vele együtt ismerjük meg a Hawthrone család tagjait egymás után, vele együtt kezdünk bele a játékba és vele együtt próbáljuk megfejteni a rejtélyeket és a titkokat, felfedezni a Hawthorne ház rejtett járatait, zugait és titkos folyosóit és megtalálni a végső megoldást. A könyv nagyon olvastatja magát, végig fenntartja az érdeklődést, én egy percet sem unatkoztam rajta, mert jöttek az újabb és újabb fordulatok. Izgalmas volt az elejétől a végéig.

A négy Hawthorne fiú közül eddig leginkább Jameson és Grayson azok, akik nagyobb szerepet kaptak, főképp azért, mert ők azok, akik a legaktívabb szerepet „vállalták” eddig a játékban és akik vagy Avery mellett vagy pedig ellen próbáltak haladni előre. A legidősebb fiú, Nash nem sok vizet zavart, és ő talán az egyetlen, akit nem érdekelt a nagyapja feladványa és aki nem nagyon vett részt a történtekben. A legfiatalabb fiú, Alexander szintén úgy tűnt nem sok vizet fog zavarni, és nagyon gyanús volt nekem, hogy az írónő próbálta igen erőltetett módon ilyen vicces, nemtörődöm karakterként lefesteni. Aztán persze kiderült, hogy ő is rejtegetett titkokat és igenis meg volt a maga szerepe a játékban. Talán Nash sem olyan érdektelen és „kívülálló” mint amilyennek eddig tűnik, van egy olyan érzésem, hogy vele kapcsolatban szintén lesznek még itt csavarok a későbbiekben.

Grayson és Jameson pedig mint a tűz és víz, egymás majdnem tökéletes ellentéteként vetik vele magukat a játékba, és próbálják megoldani a nagyapjuk utolsó nagy rejtélyét és rájönni Avery hogy illik a képbe. Mindketten máshogy állnak a lányhoz és más módon közelítenek felé. Időközben kiderül, hogy Grayson és Jameson közti egy múltbéli titok miatt mély ellentét húzódik és ezért se jönnek ki valami jól egymással. Avery megjelenésével úgy tűnik a múlt ismételni fogja önmagát, eddig legalábbis abba az irányba mutat minden, mert kapunk kis utalásokat egy szerelmi háromszög kialakulásáról. Mivel én utálom a szerelmi háromszögeket, így nagyon remélem, hogy mégse az lesz belőle, és csak én értettem félre a jeleket vagy valami. Meglátjuk.

A főbb karaktereken kívül a mellékszereplők történetei és titkai adtak még hozzá némi pluszt a fő történetszálhoz, és nem azt mondom, hogy engem ezek a történetszálak nem érdekeltek, hanem csak azt, hogy várom mi fog belőlük kisülni és majd akkor nyilatkozom a dologról. Ha már szerelmi háromszögről van szó, akkor az egyetlen ami némileg felkeltette az érdeklődésemet az a lehetséges Alexander, Thea és Rebbecca szerelmi háromszög, mert az ilyen fordított felállást mindig érdekesnek tartottam. (Amikor két lány és egy fiú van a szerelmi háromszögben.) Vagy lehet itt is csak én értem félre a jeleket és semmi nem lesz a dologból, kiderül később.

Nekem nagyon bejött ez a könyv, teljesen elvesztem benne és élveztem az elejétől a végéig ezt a kis kreatív és roppant izgalmas „kincskeresős” játékot. Jó kis felütése volt ez egy valószínűleg hosszabb és nagyobb játéknak. Néhány kérdésre kaptunk választ, még többre nem, így mivel függővéggel zárul az első rész, adottak a további rejtélyek és titkok a folytatásra. Nagyon tetszett, hogy most nem az erőn és fizikai harcokon volt hangsúly, hanem a karaktereknek inkább az eszükre, találékonyságukra és logikus gondolkodására kellett támaszkodnia, igazi észjáték volt ez a javából, ahol csavart egy újabb csavar követett, nem lehetett egy percig sem unatkozni. Tényleg imádtam és jó kis felvezető első részt kaptam, jöhet is a folytatás, mert nagyon érdekel merre fog tovább menni a történet és mi mindent tartogat még számomra a könyvsorozat.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/jennifer-lynn-barnes-orokosok-viadala

Értékelés: 5/5

Colleen Hoover: Velünk véget ér (Velünk véget ér 1.)

Fülszöveg:

Néha ​az okozza a legtöbb fájdalmat, aki szeret.

Lilynek nem ment mindig könnyen a sora, de annál keményebben dolgozott, hogy olyan életet élhessen, amilyenre vágyik. Elhagyta a Maine állambeli kisvárost, ahol felnőtt; egyetemet végzett, és Bostonba költözött, ahol saját vállalkozásba kezdett. Amikor szikrázni kezd a levegő közte és a jóképű idegsebész, Ryle Kincaid között, Lily életében hirtelen minden túl szép lesz ahhoz, hogy igaz legyen.

Ryle magabiztos, makacs, kicsit talán arrogáns is, de emellett érzékeny, okos, és Lily a gyengéje – bár a kapcsolatoktól való viszolygása aggodalomra ad okot.

Lilyt mégsem csak az új kapcsolata foglalkoztatja. Rengeteget gondol Atlas Corriganre is – az első szerelmére, aki a hátrahagyott múltjához köti. A fiú, aki lelki társa és védelmezője volt, most újra feltűnik a színen, veszélyeztetve ezzel mindent, amit Lily és Ryle együtt felépített.

Ebben a merész és mélyen személyes regényben Colleen Hoover szívszorongató történetet tár elénk, ami új, izgalmas utakra vezeti őt magát mint írót is. A Velünk véget ér felejthetetlen mese a szerelemről, amiért nagy árat kell fizetni.

Add át magad a reménynek!

Kezdjük azzal hogy nem vagyok egy nagy Colleen Hoover rajongó. Eddig összesen két könyvét olvastam évekkel ezelőtt, de mindkettő annyira rossz volt, hogy akkor megfogadtam, nem olvasok tőle többet. Nem nekem valóak a könyvei és kész. A Velünk véget ér elvileg talán a leghíresebb és legfelkapottabb könyve, és régóta szemezgettem vele, hogy talán ennek adni kellene még egy esélyt, hátha ez tetszeni fog, de eddig valahogy nem vett rá a lélek. Manapság viszont még a csapból is a könyv és a belőle készült nemrég megjelent film folyik, és mivel húgom egyik kedvenc könyvéről van szó, amit kölcsön is adott, gondoltam akkor most jött el az ideje, hogy adjak neki egy esélyt.

Nem voltak nagy elvárásaim, mert pontosan tudom, hogy a Hoover könyveknek nem én vagyok a célcsoportja. Nem kedvelem azt a műfajt, amiben ő alkot, és nem kedvelem azt sem, hogy viszonylag komoly témákat próbál feldolgozni romantikus rózsaszín történetbe ágyazva. Amivel alapjáraton nem lenne baj, ha jól írná meg ezeket a könyveket, csak az eddigi tapasztalataim alapján ez nem így szokott lenni. Na de mi a helyzet a Velünk véget ér könyvvel? Nem volt olyan rossz, mint számítottam rá, de azért a jótól még mindig fényévekre van. Erőteljesen felemás érzéseim vannak a történet befejezése után, és talán az a legrosszabb az egészben, hogy ebből egy iszonyatosan remek könyvet lehetett volna összehozni, ha az írónő jól és realisztikusan írja meg a sztorit. Innentől spoileresen folytatom, mert erről csak így lehet írni.

Kezdjük azzal, hogy egyáltalán nem tetszett a könyv első fele és mikor azt mondom, hogy nem tetszett, az alatt azt értem, hogy nagyjából minden egyes fejezetben fogtam a fejem, hogy mi ez a következő baromság már megint. Olyan irreális és hihetetlen dolgok történtek benne, amik a való életben sosem történnének meg, ha a karakterek józan paraszti ésszel gondolkoznának és élnék az életüket. Csak hogy néhány példát hozzak, mitől akadtam ki:

- Rögtön a könyv elején Lily találkozik Ryle-al, aki úgy „mutatkozik be” a lánynak, hogy épp mérgében székeket püföl és rugdos, mint valami eszement idegbajos. Na most kérem szépen, ha én fiatal nőként látnék egy ismeretlen férfit, aki mint valami idegbajos dührohamot kap magában, akkor rögtön otthagyom és olyan messzire menekülök tőle, ahogy csak tudok. Erre Lily mit tesz? Elkezd vele flörtölni. Pont az a Lily, akinek az apja bántotta és abuzálta az anyját éveken át, pont ő az, aki nem menekül fejvesztve egy agresszív ismeretlen férfitól, hanem ott marad édelegni vele. No komment.

- Ha mindez nem lenne elég, szintén ezen az első találkozáson történik, hogy őszinteségi játékot játszanak vagy mi a fenét, és nagyjából öt perc ismertség és Ryle lenyugvása után, Ryle csak úgy random benyögi, hogy már pedig neki épp az a nagyon őszinte gondolata, hogy mennyire, de mennyire, és ezt most nem tudom szebben mondani, megkefélné Lily-t. Igen, így a lány képébe. ÖT PERC ISMERTSÉG UTÁN! Igen, értem én, hogy a férfiak mind erre gondolnak, meg nem is ez a baj, de egyetlen értelmes és normális férfi sem nyög be egy ilyet egy nőnek, akit alig öt perce ismer. Ha pedig mégis, akkor egy értelmes és normális nő nyomban otthagyja, mert erre csakis így lehet reagálni. És nem, nem érdekel, hogy ez csak „játék” volt, meg „viccnek szánta” meg egyebek, ez az egész jelenet kettejük közt cringe volt az elejétől a végéig és teljesen irreális.

- Ha a felnőtt Lily nem lett volna elég idióta és ostoba, akkor tanúbizonyságot kapunk arról, hogy a tinédzser Lily se az eszéről volt híres. Kiderül, hogy a múltban elkezdett egy hajléktalan fiúnak segíteni, mikor látta, hogy az bajban van. És itt nem az a gondom, hogy segít neki, mert igen értem, hogy Lily milyen egy átkozott jótét lélek, igazi Teréz anya, igen, tényleg az. Irónia vége. Nem elég hogy segít neki, visz ételt, ruhákat, meg ami kell, hanem egy nap ez az idióta nebántsvirág úgy dönt, hogy beengedi ezt az ismeretlen fiút a házukba, hogy lezuhanyozzon, mert megsajnálta őt. Igen, egy random hajléktalan fiút beenged a házukba, mikor a szülei nincsenek otthon. Mert ez is teljesen reális és valószerű, nem? Ki az az épeszű ember, aki idegen hajléktalanokat beenged a házába, mikor egyedül van otthon? Főleg egy 15 éves lány, akivel akármi történhetett volna. És nem, nem mentség, hogy Atlas jó ember, meg sosem bántotta volna Lily-t, de ezt ő honnan tudhatta volna?

Ilyen dolgok a való életben nem történnek kérem szépen, csak egy rózsaszín álomvilágban, de ha egy realista komoly témákkal megtűzdelt romantikus könyvet akarunk írni, akkor abban reális és hihető dolgok legyenek. A könyv első felében láthatjuk hát, ahogy Lily megismerkedik a jelenben Ryle-al, a múltban Atlassal, és mindkét kapcsolat olyan ostobán és irreálisan indult, hogy csak fogtam a fejem, hogy ez nem lehet igaz. Nem lehetett volna valami normálisabb módot kitalálni arra, hogy ismerkedik meg a két férfival?

Lily, Ryle és Atlas

Aztán a könyv második felében áttértünk a komolyabb témára és elkezdődött a párkapcsolaton belüli erőszak témájának feszegetése. Először apró kis tettek, véletlen „balesetek”, amiről se Lily, se mi mint olvasók nem tudjuk eldönteni, hogy tényleg baleset vagy inkább szándékos tett volt. Az írónő ezt az egészet legalább jól építette fel, jól mutatta be, hogy indul ez a folyamat, és hogy lesz a viszonylag kisebb ügyekből aztán nagyobb veszekedések és bántalmazások. Látszik azért, hogy saját tapasztalatból írta a könyvét (hisz elvileg a saját szülei esetéből inspirálódott), ezeket a dolgokat hihetően meg tudta írni, ebbe nem tudok belekötni.

Az egyetlen problémám a párkapcsolaton vagy családon belüli erőszak témájával, és most lehet, hogy valakinek érzéketlen lesz a véleményem, de sosem értettem, hogy valaki hogy képes egy ilyen kapcsolatban benne maradni. Ez csak a saját személyes véleményem, de ha engem valaki csak egyszer megmerészelne ütni, vagy bármi módon bántalmazna esetleg szóban, vagy akármilyen módon, az biztos nem kapna több esélyt, hanem nyomban ott hagynám. És nem, a szerelem nem mentség arra, hogy valaki bent marad egy ilyen kapcsolatban, mert ha engem bántana a párom, akkor azzal a tettével a szerelmet rögtön kiölné belőlem, és onnan nem lenne visszaút.

És most tegyük félre azokat az extrém nehéz helyzeteket, mikor a nőnek nincs hova mennie, mert mondjuk nincs saját pénze, saját háza vagy nem kap senkitől se támogatást. Ebben az extrém nehéz helyzetben talán érthető ha ott marad (bár akkor is azt vallom, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen), mert konkrétan nem tud kilépni a kapcsolatból, nincs hozzá pénzügyi forrása. De mikor egy olyan nőről van szó, aki tudna egyedül boldogulni és ennek ellenére ott marad egy ilyen bántalmazó férj mellett, az az amit sosem tudtam megérteni. Lily pedig éppen ebbe a kategóriába tartozik, volt saját otthona, van saját vállalkozása, egyedül is képes lenne megállni a lábán, és mégis ott marad egy bántalmazó férfi mellett. Már akkor ott kellett volna hagynia Ryle-t, mikor "véletlenül" képen törölte, vagy amikor "véletlenül" lelökte őt a lépcsőn, de ez az idióta nebántsvirág tovább vele maradt.

Egyszerűen képtelen voltam elviselni Lily karakterét, sajnálom. Ilyen egy idióta női főszereplővel régen találkoztam. Az írónő próbálta valami csoda szép, kedves, segítőkész, megértő, okos és valami nagyon jó karakternek lefesteni, akit mindenki csak szeret, meg akiért mindenki odavan, de közben bármit csinált, csak magának okozta a problémákat, csak keverte a sz*rt maga körül, és csakis önmaga tehet arról, hogy abba a helyzetbe került, amibe. Igen, nem érdekel, ki mit fog erre mondani, Lily az oka, hogy olyan helyzetbe került, amibe, mert ő volt az, aki nem lépett ki már a legelején ebből a kapcsolatból, vagy hogy egyáltalán belekezdett, mikor az első találkozásukkor látta, hogy Ryle milyen egy agresszív állat tud lenni. Aztán meg azon nyavalyog, hogy neki milyen rossz, pedig épp ő az, aki ilyen helyzetbe hozta saját magát.

Atlas totál semleges maradt számomra, bár azért róla is meg van a véleményem, hogy 18 évesen ráhajtott egy 15 éves lányra, de ezt inkább hagyjuk, nem akarok róla beszélni. Talán az egyetlen érdekes karakternek Ryle tűnt számomra, és éppen azért mert az ő karakterében sokkal több volt, mint Lily-ben és Atlas-ban együtt vége. Ryle-t roppant összetett karakternek látom, és én szívesen olvastam volna róla többet, vagy annak még jobban örültem volna, ha látjuk mondjuk az ő nézőpontját is, hogy jobban megérthessük miért viselkedik úgy, ahogy, vagy mit gondol a Lily-vel velük történtekről. Szerintem sokkal jobb lett volna a könyv, ha mondjuk váltott nézőpontban, Lily és Ryle nézőpontjából írják meg, és akkor sokkal nagyobbat ütött volna. Kihagyott ziccernek érzem, hogy az írónő nem gondolt erre a megoldásra.

A könyv első felében lévő sok baromság után, a második felében mikor előkerültek a komolyabb témák, a párkapcsolaton belüli erőszak bemutatása, akkor végre beindult a történet. Az írónő tudta miről írt és ezt a részt teljesen jól bemutatta, az más kérdés, hogy mi a személyes véleményem a párkapcsolaton belüli erőszakról és hogy sosem értettem, hogy lehet benne maradni egy ilyen kapcsolatban. Lily egy olyan Mary Sue karakter, akitől a falra másztam, Atlas olyan semleges volt számomra, hogy semmit nem tudok róla mondani, Ryle az egyetlen épkézláb és érdekesebb karakter, aki habár negatív karakter és rossz ember, de legalább volt valami karaktere. Kár, hogy nem kaptunk váltott Lily és Ryle nézőpontot, engem érdekelt volna Ryle nézőpontja az eseményekről és a történtekről. Összességében nem olyan rossz ez a könyv, mint számítottam rá, de azért a nagy hype-t egyáltalán nem érdemli meg, mert azért annyira nagyon jónak se mondanám. Ilyen kis limonádénak tökéletes, ha valami könnyed romantikus és a valóságtól teljesen elrugaszkodott sztorit keres az ember. Viszont továbbra is tartom a véleményem, hogy Colleen Hoover könyvei nem nekem valóak.

Ui: A folytatást nem fogom olvasni, ennyi bőven elég volt.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/colleen-hoover-it-ends-with-us-velunk-veget-er

Értékelés: 5/3

House of the Dragon (Sárkányok háza) 2. évad összegzés

Csaknem két évvel az első évad megjelenése után megkaptuk idén végre a Sárkányok háza folytatását, amit én speciel kifejezetten vártam. Az első évad habár nem lett feltétlen kedvencem és sok hibája akadt, ami mellett nem tudtam elmenni szó nélkül, összességében mégis jó kis kezdésnek tudtam le, várva egy sokkal izgalmasabb és grandiózusabb folytatásra. Az első évadban történteket nem akarom újra megismételni, a korábbi kritikámban olvashatjátok milyen véleménnyel voltam róla. Hogy honnan indult a történet és hogy mit kell erről a sorozatról tudni szintén nem akarom újra leírni, így rögtön térjünk is rá a friss második évadra és hogy ez mennyire tetszett nekem.

A második évadban az elsővel ellentétben csak 8 epizódot kaptunk (az első ugyebár 10 epizódos volt) és mikor ez kiderült számomra, már akkor volt egy balsejtelmem, hogy ami érkezni fog, az csakis csalódás lehet majd. Persze gondolkozhattam volna úgy, hogy ha kevesebb részt kapunk, akkor mozgalmasabb és tempósabb lesz a történet, kimaradnak a felesleges mellékszálak és a húzórészek, a felesleges karakterek, így jó kis folytatás érkezik csaknem két év várakozás után. Ám sajnos ez nem így lett és minden balsejtelmem beigazolódott. Nem tehetek mást, be kell állnom a csalódott tömegek mellé és a károgó panaszkodók sorába, mert a második évad egyszerűen rossz lett. Nem csak hogy szimplán rossz, hanem unalmas, vontatott, az összes főbb karakter szembeköpi a korábbi énjét és az írók majdnem mindenki karakterét tönkretették. Nincs semmi izgalom, alig kapunk sárkányos látványos csatákat és ha mindez nem lenne elég, logikátlanság logikátlanság hátán szinte már az irrealitás határát súrolva.

Az első évad egyik legnagyobb hibájának azt róttam fel, hogy a történet iszonyat gyorsan haladt, három időugrást kaptunk, szinte semmire nem jutott igazán idő, így sokan csak kapkodták a fejüket, mikor majdnem részenként cserélődtek a színészek az időugrások miatt. Nos, a sorozat készítői annyira magukra vették ezt a kritikát, hogy úgy döntöttek a második évadot a lehető leglassabbra írják meg és olyan lassú, unalmas és vontatott lesz a történet, amilyet csak képesek összerakni. Ha tényleg ez volt a tervük, akkor sikerrel jártak, mert az egész második évad kis túlzással véve valóban olyan, mint egy „hosszúra nyújtott előzetes” a harmadik évadhoz. (Nagyon bízom benne, hogy a harmadik évadban most már tényleg beindulnak az események és a nagy harcok.)

Tényleg szinte végig áll a fő történetszál. Az egész második évad arról szól, hogy mindkét fél összegyűjti a támogatóit, próbálnak egymásnak keresztbe tenni és eközben szinte minden egyes főbb karakter valami ostobasággal üti el az időt, hogy a végére összeálljon a két nagy ellenfél oldal az elkövetkező nagy harcokra. Ez az egy helyben toporzékolás a legnagyobb hibája az évadnak, mert mivel semerre nem halad a fő történetszál, így mindenkinek ki kellett találni valamit, amivel elütik közben az időt. Sajnálom, de a kvázi három főszereplőnk lett az idei szezon leggyengébb pontja, a készítők se Rhaenyra-val, se Daemonnal, se Alicenttel nem tudtak érdemben mit kezdeni.

Rhaenyra végig azon nyavalyog, hogy tenni akar valamit és nem akar csak tétlenül ülni ölbe tett kézzel, hogy mindenki más végezze el a munkát helyette. Azt persze nem érti meg, hogy ő a királynő, és ha megölik elveszti a célját az egész, amiért harcolnak. Rhaenyra nem harcos, nem egy Visenya, lássuk be, így nem is értem mit gondolt, vagy miért akart valami nagy harcost játszani. Folyton össze vissza mászkált és repült egyedül fittyet hányva a saját biztonságára, az a rész pedig amikor septának öltözve Királyvárba lopakodott, hogy Alicenttel beszéljen, talán az évad leggyengébb része és a legostobább történetszál, amit valaha láttam. Nem értem miért volt rá szükség.

Aztán ott volt Alicent, aki varázsütésre kivetkőzött magából erre az évadra, és teljesen váratlan módon minden előjel vagy korábbi utalások nélkül összefekszik Cole-al, mert miért ne? Néhány részig „kavarnak”, aztán mikor Alicent rájön, hogy ennek ellenére is semmibe veszi Cole és nem áll mellé, amikor kellene, akkor vérig sértődve ott hagyja a férfit, mintha nem lett volna teljesen egyértelmű az elejétől fogva hogy Criston Cole egy papucs féreg áruló, akire még a szakadt cipőmet se bíznám rá, nemhogy az életemet vagy akármit. Mi volt Alicent részéről ez a „szajhás” viselkedés? Egyszerűen képtelen vagyok felfogni kinek jutott az eszébe, hogy ezt kezdjék Alicent karakterével.

És ha azt hittem, hogy ennél nem lehet lejjebb, akkor a készítők bebizonyították számomra, hogy de, igenis lehet. Mert amit Daemon karakterével műveltek az tényleg a legalja és erre nem tudok más szavakat mondani. Logikátlanság egymás után. Daemon az évad elején összeveszik Rhaenyra-val, majd dúlva-fúlva mint valami hisztis ötéves otthagyja a feleségét, a gyerekeiket és a családjukat, és elvonul elvileg szövetségeket keresni, de valójában inkább elkezd a saját szakállára dolgozni és a saját ügye érdekében ténykedni. Csak mert hirtelen kipattan a fejéből, hogy márpedig ő akar a király lenni és nem csak a királynő hitvese.

Igen, az a Daemon, aki az első évadban végig Rhaenyra mellett állt, végig a felesége ügyéért dolgozott és aki saját maga helyezte a nő fejére a koronát és hajtott térdet előtte, hogy örökké hűen fogja szolgálni. Daemon az egész évadban Harrenhalban kergeti a saját szellemeit, de szó szerint, mert mindenféle látomás kínozza és szegény Strong család pedig igyekszik kezelni Daemon ostobaságait és elviselni őt valahogy. Nem is értettem, hogy volt ereje Simon Strongnak és Alys Riversnek elviselni Daemont és az ostobaságait. Itt Harrenhalban a meglepetés kedvenc pedig vitathatatlanul Simon Strong karaktere lett, bírtam ahogy az idős lord osztotta néha Daemont és milyen fejeket vágott a háttérben. Daemonra pedig igenis ráfért, hogy valaki végre helyretegye néha, amit Simon Strong és Alys Rivers készségesen magára is vállalt.

Az a legbosszantóbb az egészben, hogy ez a "Daemon látomásokat lát és gyötrik őt a múlt eseményei" jó is lehetett volna, mert Daemonnak kellett egy kis önreflexió és magába nézés mindazok után amit korábban tett, csak ezek a látomások maguk is olyan ostobaságok lettek, hogy csak fogtam a fejem, hogy nem hiszem el, mi ez a sok baromság. Az egyetlen értelmes látomásai az elején voltak, mikor a fiatal Rhae-ről képzelgett és a lány szembesítette őt Daemon hibáival. Szinte fizikailag fájt nézni, hogy mit műveltek az írók Daemon és a két nő karakterével, a főszereplőket szinte teljesen tönkretették és én ki is fogom jelenteni, hogy ők hárman voltak az évad legnagyobb gyengeségei.

Tudom, hogy eddig csak negatív dolgokat írtam, de történtek azért jó dolgok a második évadban. Szerencsére. Kaptunk több sárkányt, kaptunk egy-két csatát sárkányokkal, de itt se vitték túlzásba a dolgot. Megérkeztek a „sárkány fattyak” (dragonseeds angolul, nem tudom, ez hogy lett hivatalosan magyarra fordítva), és megkaptuk az új lovasainkat, Hugh Hammer, Ulf White és Addam Hull személyében. Nem vártam volna, de szerintem érdekesen és izgalmasan lettek felépítve ezek a karakterek és nem túlzok mikor azt írom, hogy az ő hármójuk története ezerszer izgalmasabb volt számomra, mint a három főszereplőnké. Külön örültem annak, hogy mindhárman kaptak háttérsztorit, motivációkat és azok a jelenetek mikor mindhárman „megszerzik” a saját sárkányukat az évad legjobb jelenetei között vannak.

Már az ahogy megszerzik a sárkányukat sokat elárul a karakterükről és a jellemükről. Hugh erős, magabiztos, bátor és határozott jellemével nyeri meg magának a roppant válogatós Vermithort, miközben Ulf csak véletlen és kissé részegen keveredik Silverwing közelébe, de ijedtségével és esetlenségével rögtön megnyeri magának a roppant közvetlen sárkányt, aki régóta új lovasra vágyott. De a legjobb mindenképp az a rész, mikor Addam Seasmoke lovasa lesz, mert hogy itt meglátjuk milyen az, ha a sárkány választja ki a lovasát és nem fordítva történik, ahogy az lenni szokott. Seasmoke addig „üldözi” Addam-t, amíg meg nem nyeri magának és együtt ők lesznek az első olyan páros, amikor nem egy igaz vérű Targaryen követel magának egy sárkányt.

Nem feledkeztem el a „fekete és zöld” gyerekekről sem, mert őket szintén imádtam az évadban és örülök, hogy nagyobb és kiemeltebb szerepet kaptak. Kezdjünk Rhaenyra és Daemon gyermekeivel. A kisebbekről sajnos nem tudok semmit mondani, ők nem sok vizet zavarnak még, de Jacaerys és az ikrek, Rhaena és Baela nagyon jók voltak az évadban. Jace és Baela volt az talán, akik a józan észt képviselték (vagyis próbálták képviselni), amíg az anyjuk Rhaenyra össze-vissza mászkált egyedül, vagy amíg az apjuk Daemon pedig Harrenhalban duzzogott és kergette a kísérteteit. Jace-t nagyon szerettem ebben az évadban és jó volt látni, ahogy fejlődött a karaktere és ahogy egyre érettebbé és felnőttebbé vált. Bírtam azokat a részeket, mikor néha beszólogatott az anyjának és próbálta jobb belátásra bírni, csak az más kérdés, hogy Rhaenyra nem igen hallgatott rá.

Aztán ott voltak Alicent gyermekei, akiket szintén nagyon megszerettem az évadban. Aemond korábban is nagy kedvenc lett, benne most sem kellett csalódnom, hozta amit vártam tőle. Ő legalább hű maradt a karakteréhez és kaptunk tőle némi mélységet is, hogy jobban megértsük, hogy lett olyan, amilyen. Az ártatlan Helaena-t csak imádni lehet, szegény elég sok traumát elszenved az évadban és még mindig senki nem foglalkozik vele igazán, sose hallgatnak szegényre, pedig többször megjósolta már a jövőt. Nem hittem volna, hogy ilyet fogok mondani, de egészen megkedveltem Aegont. A korábbi éretlen tacskó komikus karakterből egy egészen épkézláb karaktert sikerült összehozni így a folytatásra, akinek éreztem a frusztráltságát, haragját, bosszúvágyát, majd pedig a szenvedését és bukását, ami habár kijárt már neki régóta, de mégis valamilyen szinten sajnáltam azért, ami történt vele. Hisz épp az árulta el, akitől a legkevésbé se várt volna ilyesmit.

Erősen felemás érzéseim vannak tehát a második évaddal kapcsolatban, a fő történetszál csak cammogott előre, szinte sehova se jutottunk nyolc részen keresztül. A három főszereplőnk kifordult önmagából, az írók mindhármat tönkretették és fájt nézni, hogy mit műveltek le mindhárman az évad folyamán. Az új sárkánylovasokat imádtam, és a fiatalabb generáció szintén remek volt az évadban, mindegyiküket nagyon szerettem és velük legalább normális és hihető dolgok történtek. Kaptunk egy-két fontosabb halált, de engem ezek egyike se rázott meg túlzottan, mert olyan karakterekről volt szó, akik teljesen semlegesek számomra. A teljes évadnál is unalmasabb és laposabb finálé pedig említésre se méltó. Még egy igazán ütős és drámai szezon finálét se kaptunk. Nem tudok mást mondani, csak azt hogy a második évad számomra hatalmas csalódás, és ezt én sajnálom a legjobban.

Értékelés: 10/5

Előzetes:

Gail Carriger: Időtlen (Napernyő Protektorátus 5.)

Fülszöveg:

ALEXIA ​TARABOTTI, AZAZ LADY MACCON BOLDOG HÁZASÉLETET ÉL.

Persze, mivel Alexiáról van szó, ennek a boldogságnak része, hogy a farkasembereket bevezesse a londoni társaság krémjébe, miközben egy vámpír második legjobb ruhaszobájában él, és egy koraérett totyogóssal birkózik, aki lépten-nyomon alakítgatja a természetfelettieket.

Alexia annyira élvezi új londoni életét, hogy még Ivy Tunstell társulatának legújabb előadása (nem mondtunk sokat, ha katasztrofálisnak nevezzük) sem tudja kedvét szegni.

Ám egy este olyan meghívást kap Alexandriából, melyet nem hagyhat fi gyelmen kívül. Férjével, gyermekével és a Tunstell házaspárral súlyosbítva gőzhajóra száll, hogy átkeljen

a Földközi-tengeren. Egyiptom azonban talán több rejtélyt tartogat, mint amennyivel a megfélemlíthetetlen Lady Maccon elbír.

Mit akar tőle az alexandriai bolykirálynő valójában? Miért támad újra az Istenölő Átok? És hogyan lett Ivy Tunstell egyszerre a Brit Birodalom legnépszerűbb színésznője?

Egy újabb könyv, ami régóta ott csücsült a hosszú várólistámon, és ami végre sorra került az olvasmányaim hosszú sorában. A Napernyő Protektorátus utolsó része az Időtlen címet kapta, ahol tovább követhetjük nyomon Alexia, családja és barátai életét és kalandjait ebben a meglehetősen színes és ugyanakkor roppant szórakoztató környezetben. Kicsit sajnálom, hogy ezzel vége ennek a sorozatnak, mert esküszöm én szívesen olvastam volna tovább, de talán jobb is, hogy itt a vége és kaptunk egy viszonylag normális lezárást.

A történet két évvel az előző rész után veszi fel a fonalat. Alexia ugyebár életet adott kislányának, aki a Prudence nevet kapta, és akit Connall-nal, Lor Akeldamával, a falka tagjaival és személyzetükkel együtt próbálnak csendben és békességben nevelni. Tényleg csak próbálják, mert ha eddig nem volt elég kalandos és izgalmas az életük, akkor a kis Prudence jócskán megkavarja a dolgokat. Mint kiderült, nem olyan könnyű felnevelni egy természetfeletti képességekkel rendelkező kislányt, aki örökölte szülei minden tulajdonságát, és aki épp emiatt nehezen kezelhető, neveletlen, önfejű és akaratos. Ha a gyermek gondok nem lennének elegek, akkor egy rejtélyes gyilkosság nyomán Alexia-ék útja a távoli Egyiptomba vezet, ahol olyan titkokra derül fény, amire senki se számított volna.

Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire szeretem Gail Carriger Napernyő Protektorátus könyveit, és tudom, hogy minden egyes résznél nagyjából ugyanazt írom le, de egyszerűen az írónő nem tud hibázni. Minden egyes részben megkapjuk az új remek és kalandos történetet, a szokásos poénokat, a humort, aminek nem lehet ellenállni, és a roppan ötletes szófordulatokat és nyakatekert írói stílust, ami annyira a sorozat sajátja lett, hogy tulajdonképpen ez adja a könyvek legnagyobb vonzerejét.

A Napernyő Protektorátus: Ivy, Alexia és Biffy

Imádom Carriger írói stílusát és ebben igenis nagy szerepe van a kiváló magyar fordításnak, ezt kár is lenne tagadni. Olyan kiválóan hozza a korra jellemző beszédstílust, a modort, ahogy a karaktereink beszélnek, a bonyolult megfogalmazásokat és szófordulatokat, hogy habár néha túlírt és túl nyakatekert minden, de épp ezért ötletes és szórakoztató. Nincs benne semmi káromkodás, nincs benne kiabálás vagy ellenségeskedés, mindig minden helyzetben az illem szabályai nyernek, és mégis annyira jól lehet már csak az írásmódon és az írói stíluson szórakozni, hogy akkor is imádnám ha épp semmi nem történne amúgy a könyvben.

Szerencsére azért történtek dolgok ebben a részben, így nem kellett unatkoznunk. Ha bárki azt hitte, hogy Alexia és a kis csapat sokáig békében meg tud lenni, az nagyot tévedett. Az egyiptomi vámpírkirálynő meghívására Alexia-ék Egyiptomba utaznak, ahol aztán nagy kalamajkába keverednek. Persze nem kell őket egy percig sem félteni. Alexia és Connall addig mennek, amíg a dolgok után nem járnak. Amíg ők külhonban intézik dolgaikat, a Londonban maradt Biffy és a többiek pedig helyben próbálnak nyomozni és igazat megvallva ők se unatkoztak egy cseppet sem.

Biffy és Lyall

A történetre tehát szerintem nem lehet panasz, hozta azt a szintet, amit a korábbi részekben láttunk. A karaktereket továbbra is imádom, szinte mindenkit csak imádni lehet az apró különcségeikkel és azzal, hogy ki milyen kapcsolatban áll egymással. Alexia-t nem lehet nem szeretni, imádom ezt a nőt, Connal és ő pedig továbbra is aranyos páros, tökéletesen kiegészítik egymást. Szerettem olvasni azokat a részeket, amikor romantikáztak. De a legjobbak talán a komikus mellékszereplők, akikben sose kell csalódni, és akik mindig hozzák a sok humorforrást és a komikus helyzetet. Lord Akeldama, Biffy, Ivy mind-mind nagy kedvencek, szinte minden pillanatukat imádtam, és kár, hogy nem kaptak több reflektorfényt, szívesen olvastam volna róluk még.

Biffy volt az egyedüli aki kiemeltebb szerepet kapott most Alexia mellett, saját kisebb történetszállal, szerelmi szállal és jövőbeli célokkal. Tetszett az ő kis "privát" története, mert nem csak azért volt belerakva, hogy kitöltse valamivel az írónő a lapokat, hanem volt értelme az egésznek, és normálisan meg lett magyarázva a végére, hogy mi oka volt Biffy ilyen szintű kiemelésének. Az pedig csak a hab a tortán, hogy Biffy és Lyall mennyire jó kis párost alkottak, csak az a baj, hogy hosszú távon nem lett semmi komolyabb a dologból.

Nem csalódtam hát a könyvsorozat utolsó részében sem, hozta, amit a korábbi könyvek, egészen korrekt lezárása lett a Napernyő Protektorátus sorozatnak. Kaptunk megint egy kalandos és rejtélyes történetet egy kis nyomozási szállal, kapunk komikus és imádnivaló karaktereket, kaptunk egy remek írói stílust és magyar fordítást és sok-sok néha túlírt, de intelligens humort, ami mind a könyvek sajátja. Kicsit bánom, hogy ez a lezárás, de örülök, hogy olvashattam Carriger könyveit, mert igazán megérdemlik a dicsérő szavakat. Szívből ajánlom mindenkinek a könyvsorozatot.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/gail-carriger-idotlen

Értékelés: 5/5

Kresley Cole: Vihar előtti csend (Az Arkánum Krónikák 4.)

Fülszöveg:

A katasztrófa után…

A Császár pokoli csapása egy egész sereget eltörölt a föld színéről, és veszélybe sodorta az emberiség jövőjét – de Circe visszavágott. Az elemi összecsapás iszonyú pusztítást végez az Arkánumok világában, és kis híján Evie életébe kerül, aki elszakad a szövetségeseitől.

Miután Richter keze nyomán Aric eltűnik, Jack és Selena pedig vértanúkká lettek, Evie-nek már csak a benne rejtőző sötétség marad. Ekkor bukkan fel két új Arkánum, akik mindent megváltoztatnak: az egyik megváltást hozhat, a másik elsöprő lidércnyomást.

Evie kénytelen Aric nyomába eredni, hogy helyrehozza a törékeny kapcsolatukat. De minél többet tud meg a majdani szerepéről – és a hátborzongató múltjáról –, úgy nő az esélye,

hogy a Császárhoz fogható szörnyeteggé válik. Csak rajta múlik, hogy a szövetségesei oldalán minden addiginál hevesebben szembeszállhasson a pusztító Richterrel…

Nem szeretnék előítéletes lenni, de nagyon úgy tűnik, hogy ez az amúgy nagyon jól induló és roppant egyedi alapötlettel operáló könyvsorozat lassan kezd érdektelenségbe fulladni. Legalábbis számomra. Aztán nem tudom, lehet csak velem van ez így, de nekem már az előző rész se jött be annyira, és sajnos szomorúan kell kijelentenem, hogy a mostani pedig még kevésbé tetszett. Pedig tényleg őszintén vártam, hogy felpörögjön a sztori, hogy kezdjenek magukkal valamit a karakterek, vagy hogy bármi érdekes és izgalmas történjen, de ezek egyike se valósult meg.

A negyedik rész a Vihar előtti csend címet kapta, ami kis iróniával vegyítve nem is lehetett volna találóbb magyar cím, mert itt tényleg végig csend és nyugalom van. Szinte semmi nem történik ebben a részben. De tényleg. Semmi. A harmadik könyv próbált egy nagy függővéggel valami izgalmasabb folytatást ígérni, de ez nem jött össze és ami azt illeti, semmi váratlant nem hozott a folytatásba. Kiszámítható volt az elejétől a végéig.

Jack meghalt, vagyis nagyon úgy tűnt mindenkinek, de persze aztán kiderül, egyelőre csak nekünk az olvasóknak, hogy mégse halott. És aki ezen meglepődött, az nem tudom hol élt idáig, mert én egy percig se vettem komolyan, hogy Jack valóban meghalt. Ezért nem is érdekelt, hogy mit szenved ott magában, vagy hogy próbál visszajutni Evie-hez, mert tudom, hogy úgyis az lesz a vége, hogy épp akkor fog váratlanul betoppanni, mikor kell a dráma és a szerelmi nyavalygás.

Evie pedig a könyv első harmadában gyászolja Jack-et, már ha azt gyásznak lehet nevezni, hogy pár napig sír utána, aztán pedig szinte rögtön összefekszik Aric-cal. Mert hát tudjuk, hogy Evie sosem tudott közöttük dönteni, hisz mindkettejüket szereti, meg így tovább a sok baromság, amit ez az erőltetett szerelmi háromszög hoz magával. Még mindig utálom a szerelmi háromszögeket, főleg azokat amik rosszul vannak megírva, ez pedig határozottan abba a kategóriába tartozik. Kérem szépen, ha Evie tényleg annyira szerette Jack-et, akkor hogy tudott mindössze pár nappal az állítólagos halála után összejönni valaki mással?

Jack, Evie és Aric

Tényleg nem tudom már egy ideje hova tenni Evie karakterét, mert amíg egyenesen jól indult az első vagy kis jóindulattal a második részben, utána már nem tudok rá mást mondani, minthogy egy nagy nyavalygó liba, aki nem képes eldönteni, hogy kit szeret és azt sem, hogy kiben kellene megbíznia. És amíg az írónő próbálja valamiféle erős, határozott, de mégis együtt érző és gondoskodó karakternek beállítani, én nem látok mást, csak egy vinnyogó libát, akinek semmi sem fontosabb a világvége és egy gyilkos játék közepette, minthogy épp melyik pasit fogja választani maga mellé.

Nem igazán látom, hogy hova akar kifutni ez a történet, és azt sem hogy mi lesz ebből a szerelmi háromszögből, mert az holt biztos, hogy nem itt van vége a dolognak. Jack vissza fog térni és megint bele fog kavarni az immár házas Aric és Evie életébe. És ha már az új nagy szerelmes párosról van szó, akkor meg kell jegyeznem, hogy ezt a kapcsolatot se értem teljesen. Őszintén szólva én se tudom, hogy ők most akkor tényleg szeretik egymást, vagy csak kihasználják a másikat. Nem azt mondom, hogy nem volt néhány aranyos pillanatuk együtt, és még mindig tartom a véleményem, hogy Evie mellé akkor is Aric a megfelelő partner, de úgy érzem, nem lesz egy ilyen „egyszerű” a dolog innentől kezdve sem.

És habár nem vagyok a romantika ellen, mert néha az is kell, de kérem szépen, ennek a könyvsorozatnak nem arról kellene szólnia elsősorban, hanem az Arkánumok közötti véres halálig tartó játszmáról. Több harcot, árulást, ármánykodást, csalást és összeütközést vártam volna, mozgalmasabb és kalandosabb részeket kérek vissza, olyat, mint az első kettő volt a sorozatban. Most mintha leült volna a történet, és mintha csak végig egy helyben toporogtunk volna, semmi, de tényleg semmi jelentős nem történt, ami a nagybetűs Játékot befolyásolná vagy alakítaná. Talán teszek egy próbát még a következő résszel, de ha az is ilyen érdektelenül unalmas és lassú lesz, akkor nem folytatom tovább a könyvsorozatot.

UI: Kérem szépen megmagyarázni, hogy ki a fene lenne ez a csávó a borító képen, mert egyszerűen képtelen vagyok rájönni. Se Jack, se Aric nem így néz ki, ki a jó Isten lehet ez?

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/kresley-cole-arcana-rising-vihar-elotti-csend

Értékelés: 5/3

Maxton Hall (A világ, ami elválaszt) 1. évad összegzés

Ha pisztolyt tartanának a fejemhez, se tudnám már megmondani, hogy fedeztem fel ezt a sorozatot. Talán Tiktok-on került velem szembe vagy Youtube-n, tényleg nem emlékszem már rá, de mikor megtudtam, hogy „ellenségekből szerelmesek” a központi történetszál és hogy tini elit iskolás sorozat, akkor kicsit olyan Elite vibe-t éreztem, így gondoltam, adok neki egy esélyt. Gyakorlatilag egy hétvégén ledaráltam a sorozatot kis túlzással egy lendülettel, és ebből máris sejtitek, hogy mennyire imádtam. Na, de először lássuk miről szól a történet.

Az okos, céltudatos és roppant szorgos Ruby, akinek legfőbb célja, hogy lehetőleg láthatatlanul és minden balhétól mentesen sikeresen elvégezze a Maxton Hall iskolát és bejusson utána az álom egyetemére, teljesen véletlenül egy olyan titokkal találja szembe magát, amitől aztán gyökeresen megváltozik az élete. James Beaufort a Maxton Hall legmenőbb, leggazdagabb és legjóképűbb fiúja szó szerint bármit megtenne, hogy rávegye Ruby-t, hogy tartsa a száját és ne mondja el senkinek azt a bizonyos titkot, aminek a lány véletlen lett a szemtanúja. James változatos és egyre gorombább módokon próbálja Ruby-t "elhallgattatni", Ruby-nak pedig igen hamar elege lesz a másikból. A kezdeti csatározásaik, szóváltásaik és előítéleteik után végül lassan rájönnek, hogy talán mégse olyan rossz ember a másik, mint amilyennek hitték. Ahogy pedig egyre inkább megismerik egymást, úgy lobban fel köztük a szikra.

A történet kiindulópontjáról legyen elég ennyi és innentől kezdve spoileresen folytatom. A sorozat Mona Kasten Maxton Hall trilógiájának első része, a Save me (Ments meg) alapján készült. Ha minden igaz az első évad az első könyvet fedi le és azért írom, hogy ha minden igaz, mert a könyveket én személy szerint nem olvastam, és még meg sem jelentek magyarul. (Elvileg hamarosan érkeznek majd magyarul, ha valakit esetleg érdekel.) Az első évad mindössze hat részből áll és ezek is csak alig 40 perces részek, így tényleg akár egy lendülettel meg lehet nézni az összeset, ha nagyon érdekli az embert. A Prime Video kínálatában található egyébként, szinkronnal, felirattal, ki hogy akarja nézni.

Ruby és James

Kérdezhetnétek teljes joggal, hogy mégis miért tetszett nekem ennyire ez a sorozat, mikor az eddigi leírása alapján pont olyannak tűnik mint bármely másik tini sorozat a világon. Nem fogok hazudni, megkapjuk a világ összes kliséjét és minden fordulatot, amit csak egy tini sorozatban el tudtok képzelni. Maga történet elég kiszámítható, szinte mindig lehet előre tudni mi fog és mikor történni. Láttuk már ezerszer. Ezen a téren tehát nem mutat semmi újdonságot.

De akkor mi fogott meg engem benne? Sokat kellett azon gondolkoznom, hogy fogalmazzam meg és írjam le, és végül arra jutottam, hogy azért olyan szerethető ez a sorozat mert van lelke. Igen, van lelke. Egyrészt maguk a főbb karakterek szerintem jól lettek megírva és összerakva, és az pedig csak plusz pont, hogy a színészek milyen remekül hozzák azt, amit kell. Nem írtam még, de egyébként egy német sorozatról van szó, többnyire ismeretlen német színészekkel, de szerintem mindenki kihozta a szerepéből a maximumot amit ki lehetett. Én a három főszereplőnek, Ruby-t, James-t és Lydia-t számítom, mert ők kapták a legtöbb műsoridőt, róluk tudhattunk meg a legtöbbet, ők voltak azok a karakterek, akik a leginkább mozgatták és alakították az eseményeket.

Ruby ugyebár teljesen más világból, háttérből és családból érkezik, mint a Beaufort ikrek, James és Lydia. Máshonnan származnak, más világban nőttek fel, így teljesen más emberek lettek, más és más problémákkal és gondokkal. A sorozat szinte tökéletes pontossággal állította szembe egymással Ruby és James világát és családját. Persze itt a szokásos klisé, hogy a normál „szegény” háttérből származó Ruby legalább egy boldog és szeretetteljes családból érkezett, míg James családja vagyonos és olyan gazdagok, mint a királyi család, miközben a szülei ridegek, merevek, kontrollmániásak és mindent előre eldöntöttek a gyerekeik jövőjével kapcsolatban. James és Lydia egy vagyonos, privilégiumokkal és előjogokkal teli családból származnak, mindenük meg van és annál is több minden, ennek ellenére mégis boldogtalanok, elveszettek az életben, azt sem tudják, mit akarnak magukkal kezdeni és hogy milyen jövőt szeretnének. Főleg az apjukkal bonyolult az ikreknek kapcsolata persze más okokból, bár egy ilyen rideg és érzéketlen emberrel nem csoda, hogy egyikük se jön ki valami jól.

Ruby és James oldalának is megvannak a maga drámái, nehézségei és kihívásai, és a sorozat ezt szépen szembe tudta egymással állítani. Ruby és James kezdetben ki nem állhatják egymást és a másik puszta látványától a falra tudnának mászni, de ahogy néhány esemény hatására kénytelenek egymást jobban megismerni, rájönnek, hogy a másik mégse olyan rossz ember, mint aminek hitték és természetesen romantikus kapcsolat szövődik köztük. Persze a kapcsolatuk alakulása során ismét megkaptuk a szokásos kliséket, félreértéseket, mondhatni ugyanazokat a köröket futottuk le, mint minden tini sorozatban, de a két főszerepet játszó színész között annyira izzik a kémia és annyira remekek együtt, hogy a sok klisé ellenére öröm volt őket nézni. Főleg azokat a jeleneteket bírtam nagyon, mikor Ruby mindig elég keményen, néha a bunkóság határait súrolva kiosztotta Jamest. Ruby és James között végig izzott a levegő és imádtam a párosukat.

Aztán meg szerettem volna még említeni James és Lydia testvéri kapcsolatának ábrázolását is, mert ez volt a másik, ami nagyon tetszett a sorozatban. Egyrészt imádják egymást és bármit megtennének a másikért, de azért ott van köztük a féltékenység és a lenézés is. Hisz Lydia nem csoda, hogy féltékeny a bátyjára, amikor az apjuk mindig Jamest helyezte az előtérbe és a lányáról gyakorlatilag tudomást sem vesz. James pedig habár mindig védi Lydia-t és mindenben igyekszik mellette állni, de azért benne van egy kis lenézés a húga irányába, aki folyton bajba sodorja magát és akit folyton meg kell valahogy menteni.

Hisz a fő konfliktus is abból indult ki, hogy Lydia ugyebár az egyik Maxton Hall-os tanárral jött össze és Ruby szemtanúja lett az enyelgésüknek, amikor azt nem kellett volna látnia. Lydia és Mr. Sutton kapcsolata szintén érdekes és morális kérdéseket is felvet ugyebár, és lehet ezért most valaki meg fog kövezni, de szerintem ők szintén nagyon aranyosak voltak együtt. És az utolsó dolog, ami mindenképp fő pozitívum számomra, hogy a történet mesélése váltott nézőpontból folyik, így jobban beleláthatunk mindkét oldal világába. Ruby és James mindketten megosztják velünk a gondolataikat a sorozat folyamán, amitől még jobban megismerhetjük a két főszereplőt, gondolataikat, céljaikat, vágyaikat és érzéseiket, hogy mit miért csinálnak és mi motiválja őket.

Láthatjátok hát, hogy igazából semmi újdonság, semmi olyan, amit ne kaptunk már volna meg korábban párszor, de mégis engem teljesen levett a lábamról ez a sorozat. Imádtam az elejétől a végéig. Rövid, tömör, de roppant szórakoztató, talán ez is az egyik nagy előnye, hogy nem húzták szét a sztorit jobban, hanem mindössze hat részbe tömörítették, és ez épp elég volt így az első felvonásra. Olyan nagy siker lett az első évad, hogy már forog a második, ami valószínűleg jövőre várható, gondolom a trilógia második részét fedi majd le. Kíváncsi vagyok, hogy a folytatás milyen lesz és hogy sikerül-e megismételni ezt a varázst, amit az első évadban össze tudtak hozni a készítők és a színészek. Meglátjuk.

Értékelés: 10/8

Előzetes:

Marissa Meyer: Winter (Holdbéli krónikák 4.)

Fülszöveg:

Még a jövőben is egységben az erő…

Luna népe rajong a bájos, kedves Winter hercegnőért, és csodálják a kecsességét. Szépségét még az arcát csúfító sebek ellenére is lenyűgözőbbnek tartják, mint a mostohaanyjáét, Levana királynőét.

Winter megveti a mostohaanyját, és tudja, hogy Levana sosem fogadná el a gyerekkori barátja, a jóképű palotaőr Jacin iránt táplált érzelmeit. De Winter nem olyan gyenge, mint amilyennek Levana hiszi, már évek óta dacol a mostohaanyja kívánságaival. A kiborg műszerésszel, Cinderrel és a társaival akár még egy lázadást is képes kirobbantani, hogy megnyerje a túl régóta dúló háborút. De talán mindent elveszítenek…

Legyőzheti-e Cinder, Scarlet, Cress és Winter a gonosz űrbéli királynőt, hogy aztán boldogan éljenek, míg meg nem halnak? Nem az a mese, amire emlékszel. De az biztos, hogy sosem felejted el!

Egyelőre még mindig azon az elven haladok tovább, hogy a megkezdett könyvsorozataimat kellene befejezni, ahogy csak tudom, így nem volt kérdés, hogy megint eszerint fogok könyvet választani. A Holdbéli krónikák harmadik részét nem olyan régen olvastam és mivel nagyon érdekelt a lezárás, így tudtam, hogy most az utolsó részt kell a kezembe vennem, ami a Winter címet kapta.

A történet ott folytatódik ahol abbamaradt, az összeállt csapat tovább dolgozik Levana holdbéli uralmának megdöntése érdekében és azért, hogy a jogos trónörököst, Cindert hatalomra juttassák. Míg a sorozat elején kevés szereplős történetként indult a sztori, addig könyvről könyvre új és új karakterek jelentek meg és mindannyian fontos részét képezték a fő történetnek és ahhoz is mindannyian hozzájárultak, hogy segítsék Cinder harcát. Az egyik legnagyobb pozitívum, hogy egyik karakter sem felesleges, mindenkinek meg van a maga szerepe és „haszna” és hogy miért kellett a történetbe. Ha ez pedig nem lenne elég, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy a karakterek mindannyian remekek a maguk módján, a négy főszereplő páros pedig egyszerűen imádnivaló.

Szerencsére az utolsó részben elég gyorsan beindult a történet, és nem kellett tovább húzni az időt, nem kaptunk felesleges mellékszálakat. Jól is tette ezt az írónő, mert sok mindent kellett megmagyarázni és elvarrni, de ennek maradéktalanul eleget tett Meyer. A fő történetszálon Cinder és a nagy csapat egy csellel jut el a Lunára, hogy ott Levana szülőföldjén csapjanak le a nőre és hogy a saját népe segítségével lázadást szítva döntsék meg a hatalmát. Cinder pedig az elveszett holdbéli hercegnőként igyekszik saját személyében egy jobb alternatívát ajánlani a népnek Levana helyett.

Winter

A fő történetszálon felül aztán több szálon ágazott szét a történet, hogy a végére ezek mind egybeérjenek. Azért volt szükség arra, hogy szétváljanak a karakterek, mert mindenkinek meg volt a saját feladata, a saját felelőssége és igazán jó volt látni, hogy mindannyian, de tényleg mindannyian tettek valamit azért, hogy Levana-t végül sikerüljön legyőzni. Persze volt aki nagyobb szerepet játszott mindenben, volt aki kisebbet, de valamilyen módon mindenki hozzájárult a könyv végi sikeres harchoz és ahhoz, hogy Levana végül megkapta ami neki járt.

Új karakterekként mint ahogy a címből kiderül Winter hercegnőt és Jacint kapjuk, akik valójában nem teljesen új karakterek, de most jutottak nagyobb reflektorfényhez a korábbiakhoz képest. Winter karaktere a Hófehérke mesén alapszik így annak számos eleme visszaköszön ebben a könyvben az ő történetszálukon persze modernebb és sokkal kalandosabb tálalásban. Winter viszont maga egy teljesen más típusú női karakter, mint Cinder, Scarlet vagy épp Cress, náluk sokkal passzívabb, csendesebb, nem egy harcos és nem egy nagy szószóló típus. Mégis Winter szintén erős karakter a maga módján, ő nőiesen erősen karakter, hisz a kedvességével, bájával, jó szándékával és segítőkészségével nyeri meg magának az embereket. Jacin pedig épp a tökéletes társ mellé, a fiú aki mindig védelmezi őt, aki bármit megtenne érte, és aki mindennél jobban imádja. Nagyon édesek voltak együtt, jobb szót nem tudnék rá mondani.

A többi párosról se szeretnék megfeledkezni, mert végül mindannyian révbe értek, és egymásra találtak. Scarlett és Farkas régóta együtt vannak már ugyebár, így náluk inkább csak új problémákkal kellett megküzdeniük, de továbbra se állhatott semmi kettejük közé. Cinder és Kai egészen a végéig kerülgették egymást, aminek tényleg megértettem az okát, de mégis rossz volt látni, hogy még mindig nem lehettek valójában együtt. Igen, más-más dolguk volt, máshogy kellett harcolniuk Levana ellen, más irányba vitte őket az útjuk, így képtelenség lett volna folyton együtt lenniük, de én azért hiányoltam egy kicsivel több romantikát tőlük.

Cress és Thorne történetszála végül is nem volt rossz, nem azt akarom mondani, hogy nem tetszett, csak kezdtem úgy érezni, hogy az írónő már szinte erőltetetten húzza az időt, hogy mikor jönnek végre össze őket ketten. Mikor a nem tudom hányadik bénázást és félreértést kellett olvasnom velük kapcsolatban, akkor néha majdnem elvesztettem már a türelmem és hangosan itt motyogtam magamban, hogy mit bénáznak már megint. Kezdett kissé szappanoperás jellege lenni a dolognak, így a végén mikor végre összejöttek, akkor csak egy fáradt sóhajt tudtam kipréselni magamból.

Fent balról: Kai, Cinder és Scarlet, Farkas

Alul balról: Throne, Cress és Jacin, Winter

Külön örültem annak, hogy ez az utolsó rész végig Lunán játszódott, mert épp ideje volt, hogy több mindent megtudjunk és jobban megismerhessük Lunát, a helyet ahonnan Levana és Cinder származott. Sok mindent megtudtunk a Luna felépítéséről, rendszeréről, lakóiról és az egész ottani helyzetről, amit érdekes volt olvasni. Az írónő próbálkozott azzal, hogy kicsit szimpatikusabbá tegye Levana karakterét így a végére és hogy kapjunk némi magyarázatot arra, hogy Levana miért olyan, amilyen és hogy vált belőle ilyen megkeseredett és hataloméhes rémes perszóna. Csak sajnos a magyarázatokat és okokat nem tudtam komolyan venni, számomra akkor sem lett több egy kegyetlen szépségmániás ostoba nőnél, aki erőszakkal akarta magánál tartani a hatalmat, megszerezni a holdlakók és az emberek szeretetét és bárkit kegyetlenül elsöpörni aki az útjába merészelt állni.

Mint egy könyvsorozat utolsó felvonása remek lett ez a rész, végig kalandos és izgalmas volt a történet, több szálon futottak az események, több karakter nézőpontján keresztül és a legjobb az volt ebben, hogy mindenkinek meg volt a maga szerepe és célja, senkit se tudnék mondani, aki felesleges lett volna ebben a történetben. A karaktereket még mindig imádom, mind a négy páros remek és aranyos, mindannyian mások, de egyformán érdekesek és szerethetőek. Wintert és Jacint talán kicsit gyengébb karaktereknek érzem a másik három pároshoz képest, de ők legalább hoztak valami újdonságot és valami mást mutattak, amit eddig még nem láttunk. A Holdbéli krónikák könyvsorozat tényleg egy remek olvasmány, én nagyon szerettem az elejétől egészen a végéig. A sajátos, mesésen sci-fis modern stílusa, a remek karakterei és a kalandos történet mind-mind megadja egy remek sztori vázát. Szívből ajánlom bárkinek a teljes könyvsorozatot. A Könyvmolyképző kiadónak pedig még egyszer hálás köszönet, hogy nem hagyta elveszni ezt a sorozatot, hanem újra kiadták az elejétől kezdve az utolsó könyvig.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/marissa-meyer-winter

Értékelés: 5/5

Interview with the vampire (Interjú a vámpírral) 2. évad összegzés

                              

Teljesen váratlanul kaptuk meg idén az Interjú a vámpírral sorozat második évadát, aminek persze nagyon örültem. Lehet, hogy csak nekem volt újdonság a dolog, de mikor megláttam, hogy idén nyáron érkezik a folytatás, akkor tudtam, hogy nekem ezt mielőbb látnom kell. Mivel tudtam, hogy a hétről-hétre nézés nálam nem válik be és egyben akarom majd letolni a teljes évadot, így megvártam míg kijön az összes rész és utána néztem meg. Nem csak egyszer, hanem kétszer is, mert kétszer látnom kellett egymás után, hogy normális kritikát tudjak írni róla. A második évad nyolc részt kapott, én felirattal néztem, és most hogy a bevezetőn túl vagyunk, térjünk rá, hogy tetszett az új évad.

A sorozat második évada Anne Rice Vámpírkrónikák könyvsorozatának első része, az Interjú a vámpírral című könyv második felét fedi le. Olvastam a könyvet és láttam a filmet, így tudtam mi fog itt történni, viszont arra kíváncsi voltam, hogy a sorozatban hogyan változtatják meg a dolgokat és hogy mennyivel lesz más a „könyves alapanyaghoz” képest. Már az első évadban kaptunk elég sok változtatást így a történetben előrehaladva még több várható. Hogy ez jó dolog vagy rossz, azt mindenki döntse el maga.

Aki ismeri a történetet az pontosan tudta, hogy mit fogunk a második évadban kapni. Megmondom őszintén a legnagyobb félelmem az volt, hogy Lestat hiányával mennyire válik unalmassá a sorozat, vagy ha Lestat nem tűnik fel a színen, akkor mivel fogják feldobni a készítők a sztorit. Szerencsére maguk a készítők is érezték, hogy Lestat nélkül ez nem működhetne úgy ahogy szeretnék, így minden kreativitásukat bevetve és szinte vért izzadva jobbnál jobb módokon oldották meg, hogy Lestat-ot senkinek se kelljen most se nélkülöznie. Louis képzeleg Lestat-ról, kapunk visszaemlékezéseket Lestat-ról, és az évad végére Lestat visszatér normál valójában, így habár az első évadhoz képest jelentősen kevesebbet szerepelt, mégse kellett sokat nélkülöznünk őt. Ezért pedig iszonyat nagy hála az íróknak.

Louis és Claudia ugyebár Európába megy, hogy más vámpírok után kutasson, mert hiszik, hogy nem ők az egyetlenek és úgyis találkozni fognak valakivel. Aztán Párizsban összefutnak a párizsi klánnal, megtudjuk hogyan ismerkedtek meg Armanddal, hogy próbáltak boldogulni a városban, miközben Claudia igyekezett beilleszkedni a klán tagjai közé, Louis pedig egyre nagyobb vonzalmat kezd érezni Armand iránt. Aztán persze a kezdeti öröm hamar tragédiába fullad és kiderül, hogy Lestatnak végig igaza volt. A többi európai vámpír rossz és kegyetlen és itt éri el a tragikus vég Louist és Claudia-t.

Claudia szerepében ebben az évadban egy új színésznőt láthatunk, hogy ez miért volt így, az teljesen irreleváns számomra, mert így se sikerült megszeretnem Claudia-t. Az már az első évadban világos volt, hogy Claudia karakterét és a karakterének tragédiáját teljesen kifacsarták a sorozatban, (erről az első évados kritikámban írtam bővebben), így továbbra sem tudtam megkedvelni és átérezni a fájdalmát és a szenvedését. Talán az egyetlen dolog, amiért sajnáltam, hogy abban végül is igaza volt, hogy sosem volt igazi otthona, sosem szerette őt senki igazán, és éppen ezért keresett kétségbeesetten egy helyet, ahol szeretik és elfogadják olyannak, amilyen. Szegény mindig csak egy bábú volt Lestat és Louis kapcsolatában, akit dróton rángattak össze – vissza épp ahogy szükségük volt rá. De azért se akadtam fent és most sem fogok sokáig róla beszélni, mert Claudia elég hamar távozik a történetből, így nem kell őt sokáig elviselni.

A jelenben pedig tovább folytatódik az interjú, Daniel immár nem csak Louist, hanem Louist és Armand-ot kérdezgeti tovább. Innentől kezdve Armand hivatalosan az interjú résztvevőjévé válik, és ha eddig nem lett volna világos, akkor most már teljesen az, hogy ez a nagy boldognak tűnő kapcsolat kettejük között, korántsem olyan tökéletes. Visszatekintve Armand eddig se nagyon hagyta, hogy Louis nyugodtan interjút adhasson, végig ott figyelte őket és kémkedett utánuk, és csak nem bírta ki a végén, hogy bele ne szóljon. Daniel átlát Armand-on és az elejétől fogva sejti, hogy Armand titkol valamit és manipulálni próbálja az eseményeket körülöttük, a végén pedig kiderül, hogy ez valóban így van. Fokozatosan derülnek ki újabb és újabb titkok a múltból és hogy Armand hogyan mesterkedett mindenki háta mögött. Mivel én ismertem a sztorit, így tudtam, hogy mi szerepe volt Claudia halálában és minden azzal kapcsolatos eseményben, csak azt nem tudtam, hogy a sorozatban ezt hogyan fogják átdolgozni és átírni, hogy stimmeljenek az idővonalak és a megváltozott idősíkok.

Külön érdekes volt látni, hogy amíg az évad elején dúl a „szerelem” Louis és Armand közt, egymáshoz bújva, mosolyogva és szoros közelségben adják az interjút Daniel-nek, ahogy haladunk előre az eseményekkel, ahogy derülnek ki Armand és Louis titkai, úgy kerülnek egyre távolabb egymástól. A végére már az asztal két végében egymással szemben beszélgetnek, mintha ellenfelek lennének vagy két ellentétes oldalon állnának. Daniel pedig mindent megtesz, hogy az igazság mélyére ásson és hogy mindent kiderítsen és azért is, hogy leleplezze Armand-ot. Félelmet nem ismerve szól be nekik, ugratja őket és kutat a lelkük mélyén, hogy mindent a felszínre hozzon. Az idős szarkasztikus és nagyszájú Daniel továbbra is telitalálat, az egyik legjobb módosítás a könyvekhez képest. Bírtam ahogy továbbra is osztotta néha a vámpír párost és amilyen fejeket vágott néha rájuk.

Nagy meglepetésemre kaptunk egy kis Armand visszaemlékezést, aminek persze nagy részét erős fenntartásokkal kell kezelni, hisz mind tudjuk, hogy vámpírjaink nem a legmegbízhatóbb narrátorok, ez pedig Armand-ra különösképpen igaz. Mikor azt mesélte, hogy ismerte meg Lestat és hogy lettek „jóban”, nos annak csak a megismerkedés része az igaz, a többi nem és ezt nyugodtan kijelenthetjük, ha valaki esetleg nem tudta volna. Lestat és Armand közt mindig egy nagyon komplikált kapcsolat volt, ez nem kérdés, én imádtam a könyvekben a dinamikájukat, de őrülten sose voltak szerelmesek, ezt engedjük is el. Inkább ilyen „gyűlölve-szeretlek sötét testvérem” módon álltak egymáshoz, amiben általában több volt a gyűlölet, mint a szeretet.

Az évad végére szerintem kivétel nélkül mindenki meggyűlölte Armand-ot, még az is, aki korábban némi szimpátiát érzett iránta. Mindezt tökéletesen megértem, mert itt még tényleg Armand az úgynevezett gonosztevő a történetben. De mivel nekem Lestat és Armand a két kedvenc karakterem a Vámpírkrónikák könyvekből, és mivel pontosan tudom, hogy Armand egy sokkal komplexebb karakter annál, amit eddig láttunk belőle és még mindig imádom. Mostanra sikerült megszoknom a sorozatos Armand-ot és igyekszem nem bosszankodni azon, hogy neki is elég jelentős módon megváltoztatták a karakterét, korát és a hátterét, mert ezek ellenére igenis sikerült megragadni Armand karakterének legfőbb esszenciáját. Armand-ról és Lestat-ról, mint karakterekről hosszú oldalakon keresztül tudnék értekezni, de nem fogok, ne aggódjatok, mert nem ez most a lényeg.

Az évad első részét kövezzetek meg, de teljesen feleslegesnek tartom, nyugodtan kezdődhetett volna ott a történet, hogy Louis és Claudia Párizsba érkeznek. Viszont a második résztől kezdve az utolsóig végig remek lett a második évad. A kedvenc részeim természetesen a harmadik, mikor Armand mesél a Lestat-tal való megismerkedéséről, az ötödik, mikor az első interjún történtek újra megelevenednek és megkapjuk a nagyon aranyos fiatal Danielt, valamint az utolsó kettő rész. A hetedik rész ugyebár teljes egészében a tárgyalást fedi le, amire értem miért volt szükség és miért kapott ilyen nagy hangsúlyt, ám kövezzetek meg, ha akartok, de nekem maga a tárgyalás túlságosan el lett nyújtva. Azt sem bántam volna, ha nem arról szól az egész rész. Ismétlem, értem mi célból írták így meg a készítők, de nekem akkor is túl hosszú lett és azt se bántam volna, ha nem kell újra végighallgatnom azt ami az első évadban történt. A tárgyalás idején tért vissza Lestat, és amit ott lenyomott alakítást, azt persze semmi sem tudja túlszárnyalni. Hatásos és emlékezetes visszatérés.

Itt kanyarodnék rá az egyetlen negatívumra, amit mindenképp meg kell említenem. A könyvekben teljesen máshogy van maga az egész tárgyalás, Claudia és Madeline kivégzése és Lestat tanúskodása. Itt a sorozatban nem teljesen jött át nekem, hogy Lestat miért tért vissza Párizsba, hogy tanúskodjon ellenük. Armand mivel vette rá? Mert míg a könyvekben Lestat egy roncs ugyebár azért, mert kétszer is próbálták megölni, és csakis azért tér vissza Párizsba, hogy minden büszkeségét lenyelve Armand segítségét kérje, a vérét, hogy gyorsabban meggyógyulhasson és rendbe jöjjön. Armand pedig kihasználva az alkalmat és hogy bosszút akar állni Lestat-on, mert az korábban többször elutasította őt, megígéri, hogy ad neki a véréből, ha tanúskodik Claudia ellen. Persze Armand átveri és utána nem segít Lestat-nak, de a könyvekben így meg van Lestat oka minderre.

A sorozatban miért is jött vissza tanúskodni? Bosszúból? Ez baromság, mert Lestat igazából soha sem akarta sem Louis, sem Claudia halálát. Ráadásul a sorozatban elég hamar helyrejött, így végül elég könnyen túlélte az ellene elkövetett merényletet. Meg Lestat amúgy se az a bosszúálló típus ugyebár. Hogy magát mentse amiért ő is áthágta a nagy szabályokat Claudia megteremtésével? Szintén baromság, mert Lestat sosem követte a szabályokat, és sosem érdekelte ki mit mond neki. Miért érdekelte volna, hogy mit gondol róla a párizsi klán? Nem értem tehát a dolgot jelenleg, de ha erre később kapunk egy magyarázatot, akkor visszaszívom mindent szavamat. Ha nem lesz normálisan megmagyarázva, akkor viszont tényleg nem értem a dolgot és elég nagy bakinak tartom, ahogy mindezt a sorozatban megoldották.

Az utolsó rész nagyon meghatóra és érzelmesre sikeredett, és mikor minden titok kiderült, és minden a helyére került, akkor öröm volt nézni az egészet. Külön tetszettek az apró utalások az egész évad folyamán arra vonatkozóan, hogy mi minden várható a folytatásban. Nagyot néztem mikor kaptunk egy kis Nicki felbukkanást a visszaemlékezés révén, örültem a Mariusra és Magnusra való utalásoknak, elégedetten mosolyogtam, mikor Akasha neve elhangzott és vidáman bólogattam, mikor megjelent a Talamasca és Raglan James, aki ugyebár később még nagy bajt fog kavarni nekünk. Nem sokat láthattunk belőlük, de a folytatásban mind benne lesznek elvileg.

Mert hogy időközben berendelték a sorozat harmadik évadát, tehát biztos lesz folytatás, aminek mint mindenki én is nagyon örülök. A harmadik évad a Lestat, a vámpír könyvet dolgozza fel, vagyis megkapjuk Lestat-ot narrátornak és végre megismerhetjük az igazi „Kópé királyfit”, és hogy Lestat mennyire remek karakter a maga módján. Alig várom és bízzatok bennem, ennek a narrátor váltásnak mindenki fog örülni. Lestat sokkal szórakoztatóbb, mint Louis. Kíváncsi vagyok, hogy fogják megoldani ezt a Lestat elmeséli az életét dolgot, mert a könyvben ugyebár válaszul Louis könyvére, Lestat szintén ír egy sajátot. Örülnék neki ha a sorozatban majd mondjuk az immár vámpírrá vált Daniel környékezné meg a rocksztárként híressé vált Lestat-ot, hogy adjon neki interjút és mesélje el az ő verzióját mindenről. Daniel amúgy is egy nagy Lestat imádó, szóval szerintem igen érdekes lenne ez az interjú, ha engem kérdeztek.

Ha minden igaz a harmadik évadban érkezni fog Nicki (ő ugyebár szerepelt már keveset visszaemlékezésben), Marius, Gabrielle és Akasha és én alig várom, hogy végre Lestat könyve kapjon egy hiteles és érdemes adaptációt. (A Kárhozottak királynője című filmet inkább hagyjuk, mert az csak nyomokban tartalmazta a könyvek eseményeit, én inkább próbálok megfeledkezni róla.) Nem tehetünk mást csak várunk, szerintem 2026-nál hamarabb biztos nem jön ki a harmadik évad. De itt a hosszú várakozás mindenért kárpótolni fog minket, mert abban teljesen biztos vagyok, hogy a harmadik évad nagyot fog szólni. Alig várom.

Értékelés: 10/8

Előzetes: