Sylvia Plath: Az üvegbura

Fülszöveg:

„Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokkterápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath öngyilkos lett.

Ebben az évben megfogadtam, hogy próbálok több klasszikus könyvet elolvasni, mert ezen a téren eléggé le vagyok maradva és hát azért van néhány alapmű, amivel illene megpróbálkoznom. Nem a kedvencem a régi klasszikus műfaj, mert elavultnak és sokszor túlírtnak tartom a stílust, és ha megsértek vele valakit, ha nem, manapság már nem szívesen olvas az ember önként ilyen könyveket. Egyre kevesebbet olvasunk, és akik mégis kezükbe vesznek valamilyen könyvet, azok se éppen a klasszikusok után fognak nyúlni. Persze semmi baj nincs velük, nem azt mondom, hogy rossz könyvekről van szó, és aki szereti nyugodtan olvassa azokat, csak arra akarok kilyukadni, hogy a mai fiatalok, ha olvasnak egyáltalán, biztos nem klasszikust fognak, hanem modern könyveket.

Na, de mielőtt túlságosan elkalandoznék, térjünk rá a lényegre. Tehát megfogadtam, hogy idén próbálok több klasszikust elolvasni, írtam is egy listát néhány könyvről, amiket az évben kezembe kellene vennem, és meglátjuk ebből mennyi fog sikerülni. Kezdtem a Gépnaranccsal, és most folytattam Az üvegburával. Sok jót hallottam a könyvről, ezért került fel a listámra, és természetesen ismerem a könyv körüli szenzáció okát is, vagyis, hogy a megjelenése után nem sokkal lett öngyilkos maga az írónő. Próbáltam ezt a dolgot külön kezelni a könyvtől, és elvonatkoztatni a valóságban történteket a könyvtől, de nem volt ez olyan könnyű, mint ahogy képzeltem.

Külön akartam kezelni a történetet, és nem belelátni az írónő magánéletét és személyes gondjait, de ez lehetetlen volt. Kicsit tényleg olyan, mintha Sylvia Plath önéletrajzát olvasnám, mintha a saját jellemét, gondjait és problémáit írta volna bele a főszereplő, Esther történetébe. Elgondolkodtam azon, hogy vajon mennyire volt tudatos részéről ez a dolog, hogy csak véletlen, vagy pedig tudatos tett, és ha választanom kellene, akkor én az utóbbira szavaznék. Talán egyfajta segélykiáltás volt ez a könyv a részéről, amivel fel akarta hívni a figyelmet arra, hogy nincsen minden rendben vele, és talán már ekkor tudta, hogy maga is öngyilkosságot követ el valamiikor.

Érdekes a dolog és nagyon elgondolkodtató. Esther karaktere és története sok mindenben hasonlít az írónőjéhez. Esther újságíró, míg Sylvia Plath író. Mindketten okos, tehetséges fiatal nők voltak, akik sikereket értek el, akik bármit és bárkit megkaphattak volna, de úgy gondolták a világ nem elég számukra, és hogy valami akkor is hiányzik, amikor tulajdonképpen mindenük meg volt, amit csak akarhattak. Számtalan lehetőség, sikeres karrier... eszükkel, kitartásukkal és talpraesettségükkel tényleg bármit elérhettek volna, ennek ellenére mégis ott volt a hiányérzet, ami az igazi boldogságban megakadályozta őket.

Esther és maga az írónő is depressziós volt, és nem csak az enyhébb változatban szenvedtek, hanem annak a durvább típusában. ami mindkettejüket az öngyilkosságba kergette. A könyv úgy indít, hogy bemutatja Esthert és az életét, aki és ami látszólag tökéletes. Minden jól alakul, mindene meg van, amit csak szeretne. Aztán megtudjuk, hogy Esther ennek ellenére nem boldog, hogy depressziós és hogy az öngyilkosságot fontolgatja. Kiábrándult, szomorú és elveszett. Elkezdi megtervezni, hogy végezzen magával és végül megteszi a dolgot. És itt a nagy különbség a főszereplő és az írónő sorsa között. Esther túléli és végül meggyógyul, próbál új életet kezdeni, míg az írónőnek ez a sors nem adatott meg.

Nehéz könyv Az üvegbura, mely egy kiábrándult és elveszett fiatal lány zavarodott lelki világát és depresszióját mutatja be. Rengeteg igaz és szép gondolat van a könyvben, azonban néhány helyen kissé túlírt volt számomra, és sajnos voltak benne olyan részek is, amik untattak. Összességében tetszett, bár ha nagyon rosszmájú akarok lenni, akkor felteszem a kérdést: vajon akkor is ekkora siker lett volna a könyv, ha az írónő nem lett volna utána öngyilkos? Véleményem szerint nem, és éppen emiatt nem tudom igazán értékelni a könyv körüli felhajtást.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/sylvia-plath-az-uvegbura

Értékelés: 5/4

Anthony Burgess: Gépnarancs

Fülszöveg:

A Gépnarancs 1962-ben látott napvilágot, s azóta mit sem veszített aktualitásából. Nemcsak mert cselekménye a pontosan meg nem határozott jövőben játszódik, hanem mert Burgess írói képzelete és nyelvteremtő zsenialitása a napi politikánál is, a múló irodalmi divatoknál is időtállóbb. Ezt az antiutópista történetet egy tizenéves bandavezér, a jókedvvel kegyetlenkedő, ugyanakkor igen éles elméjű és a klasszikus zene iránt rajongó Alex mondja el, a maga egyéni, orosz eredetű szavakkal megtűzdelt szlengjén. Az ő egyszerre taszító és vonzó személyiségén keresztül kapunk képet az alattvalóira gondolattalan, gépies konformitást kényszerítő Államról, amely a fiatalok számára életformává vált erőszak visszaszorítására az „agymosástól” sem riad vissza – holott ez az erőszak paradox módon már a méltóság megőrzésének egyetlen eszköze, amikor az állati ösztönöknek kell eluralkodniuk a tudaton, hogy az ember legalább az embertelenségben ember maradhasson.

Mikor bejött Az Éhezők Viadala, akkor sokan azért kritizálták, mert azt csak egy lányoknak íródott könnyed kis disztópiának titulálták. Mind tudjuk, hogy ez nem így van, és hogy Az Éhezők Viadala egy remek trilógia mély mondanivalóval és izgalmas történettel. Az egyik ilyen cikkben sorolták fel a nagy elődöket, amiket mindenképp érdemes elolvasni, ha egy igazi disztópikus történetet akarunk. Az egyik ilyen volt a Gépnarancs című könyv, a Battle Royale és az 1984 mellett. Azóta tervbe volt véve, hogy el fogom valamikor olvasni a Gépnarancsot, és most jutottam el idáig.

Nem valami terjengős olvasmány, ami nem is gond. Rövid, velős és csakis a lényeget írja le a főszereplő roppant fura stílusán keresztül. Az író megalkotott egy szleng nyelvet, ami a könyv fiatal huligánjainak sajátja. Nagyon fura volt számomra ez a szleng, mert az elején teljesen belezavarodtam és nem is értettem, hogy Alex mit magyaráz. Aztán ahogy haladtam előre, kezdtem megjegyezni a fontosabb szavakat és a fiú mondandója is kezdett kikristályosodni előttem. Burgess kreatív író, és mindig díjazom, ha valaki egy teljesen új nyelvet, jelen esetben szlengnyelvet, alkot meg a könyvében.

Alex a narrátor, ő meséli el a történetét. Ebben a disztópikus világban az állam gyakorol hatalmat az emberek élete fölött. A felnőttek megtörten, engedelmes birkák módjára beálltak a hatalom nyomása alá. Dolgoznak, élik az unalmas és sivár életüket, melyben mindent az állam irányít. Nem lázadnak, nem küzdenek, hanem tengődnek a mindennapokban. A fiatalok ezzel szemben lázadnak és hangos, erőszakos, lázadókként törnek-zúznak mindent és mindenkit, akivel csak szembe kerülnek. Élvezik az erőszakot, a haragot, a verekedéseket, a lopást és minden rossz dolgot, amit csak el tudtok képzelni. Hazudnak, csalnak, lopnak, balhéznak és ölnek is. Semmitől nem riadnak vissza.

Burgess gyakorlatilag két részre osztja az emberiséget. Vannak a fásult és engedelmes felnőttek, akik a rendszer részeivé váltak, és vannak az eredendően kegyetlen és rossz fiatalok, akik ott tesznek keresztbe az államnak és mindenki másnak, ahol csak tudnak. Kissé fekete-fehér elgondolás ez, ha engem kérdeztek, és nem tartom helyénvalónak, mert nincsen olyan, hogy valaki jó, valaki meg rossz, de ha az író így képzelte el, akkor ki vagyok én, hogy belekössek? Az itt a nagy kérdés, hogy meg lehet-e változtatni az eredendő gonoszságot? És ha igen, akkor van-e joga ehhez az államnak? Megfosztathatja-e az embert a saját személyiségétől, a saját akaratától? Képes-e rá? És megteheti-e?

Középen Alex az 1971-es filmváltozatban.

(A fiatal Malcolm McDowell kiköpött Evan Peters. El se akartam hinni, mikor megláttam!)

Alex is az egyike ezeknek a züllött és bajkeverő fiataloknak. Nem érdekli semmi és senki. Három haverjával járják az utcákat és szimplán élvezetből verekednek, bántanak másokat, kirabolnak és megerőszakolnak embereket. Aztán Alexet elárulják társai és börtönbe kerül, ahol egy új kísérleti eljárást próbálnak ki rajta, amivel elvileg kiirtják belőle a benne lappangó gonoszságot. Agymosás ez, semmi más, és Alex ennek következtében megjavul. Igaz, hogy jó embert csinálnak belőle, de ezzel elvették tőle a választás lehetőségét, elvették tőle az igazi személyiségét. Nem önmaga többé. Mi is a szabadság? Jó-e a szabadság, ha valaki bármit megtehet? Vagy néha el kell venni az ember szabadságát, hisz csak akkor tudunk belőle jobb embert csinálni?

Fura egy könyv ez, és az elején nagyon nehezen szoktam meg a szleng nyelvet, amin Alex össze-vissza hadovált, de aztán csak sikerült megszoknom a kifejezéseket. Nem valami terjengős olvasmány, és habár disztópia itt sem ezen van a hangsúly. A fő kérdés az, hogy a hatalom mennyire irányíthatja az emberek életét? Joguk van arra, hogy megváltoztassák valaki alapvető személyiségét, még ha ezzel jót is akarnak elérni? Vagy az embernek joga van a saját választásához, még akkor ha, ha rossz dolgokat csinál és csakis rossz szándékai vannak? Fura, de egyben érdekes kis történet volt ez, az biztos.

Ui: Film is készült a könyvből Mechanikus narancs címen. Kíváncsi vagyok rá, mert elvileg jó kis film lett, és főképp az érdekel, mennyire sikerült átadni a könyv hangulatát és mondandóját.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/anthony-burgess-gepnarancs

Értékelés: 5/4

George Orwell: 1984

Fülszöveg:
1988-ban kommentálva az 1984-et, a valóságos és jelképes évszám között tűnődően botorkálva szükségszerű a kérdés: a történelmi rémképet illetően érvényes-e, érvényes maradt-e Orwell regénye? Nem és igen. Igen és nem. Nem, ha megkönnyebbülten nyugtázhatjuk, hogy az a totalitárius diktatúra, amely az 1984-ben megjelenik, a regény megírása óta nem valósult meg a valóságos történelemben, és a kommentár fogalmazása közben nincs jele – kopogjuk le, persze – , hogy a közeljövőben bármelyik nagyhatalom megvalósítani kívánná. Igen, ha a tegnapi történelem némely államalakzatára gondolunk. Nem a náci Németországra, nem a sztálini Szovjetunióra, hanem időben közelebbi képződményekre: Enver Hodzsa Albániájára, Pol Pot Kambodzsájára. Hogy jelen idejű államképződményeket a diplomáciai illem okából ne említsünk. Röviden elmerengve ennyit mondhatunk ma az 1984 történetfilozófiai érvényességéről. És a regény? Ünnepelték és kiátkozták a hidegháború hosszú évei során. A sorompótól balra ezért, a sorompótól jobbra azért. Jelképpé és jelszóvá lett. Sorompó arra kell, hogy két oldalán ugyanazt a szöveget kétféleképpen lehessen érteni és értelmezni. Regény azonban nem arra való, hogy jelkép és jelszó legyen. Regény arra való, hogy olvassák, hogy szabadon olvasható legyen.

Nem gyakran olvasok klasszikus szépirodalmat, mert a gimnáziumban megutáltatták velem az összeset. Nem akarok hosszasan értekezni arról, hogy mennyire rossz a magyar oktatás felépítése és az irodalom órák kialakított tananyaga, mert akkor egy baromi hosszú posztot kellene erről írnom. (De ha érdekel titeket a véleményem, akkor egyszer majd kifejtem.) Úgy gondolom, hogy az irodalom órán kötelező olvasmánynak feladott könyvek nagy része olvashatatlan és unalmas. Az egyetlen, amit szerettem a Bűn és bűnhődés volt, de mi azt csak röviden vettük át, nem is volt kötelező nálunk kiolvasni, én csak önszorgalomból tettem, mert érdekelt a története. Mióta elkezdtem ezt a blogot, próbálok nyitni a klasszikusok felé is, de ez még nehezen megy, és ahogy látjátok igen kevésről írtam idáig. Olvastam a Legyek Urát, és az 1984-et, és mivel mindkettő iszonyatosan tetszett, felmerült bennem a kérdés, hogy miért nem ezek a kötelező olvasmányok a gimnáziumban. Ha nekem ezeket kellett volna olvasnom 5 évvel ezelőtt, akkor talán nagyobb kedvvel ültem volna be az irodalom órára.

Nagyon tetszett az 1984, és sajnálom, hogy nem olvastam hamarabb, mert ez tipikusan az a könyv, ami mintha nekem íródott volna. Történelmi vonatkozások, komoly és érdekes téma, filozofikus gondolatok és egy remek írói stílus. Ez mind megtalálható ebben a könyvben, amit bárkinek szívből ajánlok. Mivel a fülszöveg nem árul el sokat, így gondoltam összefoglalom röviden miről is szól Orwell eme remek műve. A történet egy elképzelt disztópikus világban játszódik egy diktatórikus államban, ahol az állam Pártja, élén a vezetővel, a Nagy Testvérrel totális hatalmat gyakorol a nép felett. Ebben a világban él a főszereplő Winston, aki Párttag és évek óta éli az engedelmes polgárok életét, míg nem lassan elkezdi megkérdőjelezni a Párt hatalmát, módszereit és az egész társadalmi rendszert.

A történetről nem akarok többet elárulni, egyrészt mert ez nem valami kemény harcos disztópia. Itt nincsen lázadás, se harcok, hanem a fizikai harcok helyett egy lélektani csatát mutat be, melyben Winston küzd a Párt hatalma és elnyomása ellen. A könyv három nagy fejezetre van elosztva. Az első fejezet és különösen annak az eleje számomra kimondottan unalmas volt. Bevallom, nehezen keltette fel a könyv az érdeklődésemet és amíg el nem értem az első 100 oldal végére, addig úgy voltam vele, hogy ez talán mégsem nekem való. Nehezen indul a be a sztori, így erre hagyni kell egy kis időt, de miután megszoktam a stílust és több információt kaptam a világról, a szereplőkről és jobban beindultak az események... na onnan már nem volt megállás. Onnantól kezdve mélyen elmerülve benne és érdeklődve olvastam, és a másik 250 oldalt alig egy nap alatt befejeztem.

Az a felettébb különös és egyben rémisztő ebben a könyvben, hogy ez nem teljesen kitalált spekuláció. Hiszen világosan látszik, hogy Orwell igenis ötletet merített a 20. század második felében kialakult diktatórikus államok berendezkedéséből. Az 1984 világa egy eltúlzott Szovjetunió tulajdonképpen, és épp az a megdöbbentő és szomorú ebben, hogy ilyen országok igenis léteznek a valóságban. Sőt még ma is vannak diktatórikus államok, ahol így mennek a dolgok. Ahol nincs szabadság és ahol egy elnyomó hatalom irányít egy egész nemzetet. Persze Orwell néhány dologban alakított a szovjet mintán, sokkal kegyetlenebb, irányításmániásabb és még inkább sötétebb lett ez az ország. Ebben a világban három nagyhatalom jött létre a háborúk után. Eurázsia (amely Európát és Ázsia nyugati felét jelenti), Óceánia (amely Brit-szigeteket és Amerikát foglalja magába), és Keletázsia (amely a mai Kína és Japán tulajdonképpen).

A történet Óceániában játszódik, itt él és dolgozik Winston. Nekem legjobban az egész diktatórikus rendszer felépítése és bemutatása tetszett. Mint már említettem, a szovjet minta adja az alapot, de Orwell ezen csavart még egyet és még szigorúbbá tette a rendszert. A Gondolatrendőrség vadászik az árulók után és embereket már azért is kivégeznek, ha gondolatban vagy álmukban mondanak valamit a hatalom ellen. Gyerekek jelentik fel szüleiket, szomszédok árulják be egymást. Mindenki figyel mindenkit és folyamatosak az árulások. Közben a Párt igyekszik rendet tartani, minden fronton irányítani a polgárok életét, természetesen elnyomó eszközökkel. Az ellenségeket és a lázongókat eltüntetik, teljesen kitörlik őket mindenhonnan, mintha ezek az emberek sosem léteztek volna. Minisztériumokat működtetnek a lázadók átnevelésére és kivégzésére, a gondolatbűnösök elfogására, az emberek megfigyelésére. A vezető pedig a Nagy Testvér képében figyel és vigyáz a rendre. Teleképen és telerádión, modern mindent felvevő eszközök segítségével figyelik az embereket. Olyan, hogy magánélet többé nem létezik.

A másik, ami nagyon tetszett a könyvben, az a második nagy fejezetben olvasott kis történelemlecke, ami tulajdonképpen e rendszer létrejövetelét hivatott bemutatni. Winston kap egy könyvet, ami erről szól, ezt olvassa és ebben Orwell olyan szépen és lényegretörően összefoglalja a háborúk és a diktatúrák lényegét, hogy ennél jobban még a történelemtanárom se tudta volna nekem elmagyarázni. Minden egyes szavával egyetértek és sajnos a háborúk így működnek. Ez ellen nem lehet mit tenni.

A könyv legfőbb mondanivalója és üzenete tulajdonképpen az, hogy bemutatja az egyén és a hatalom kapcsolatát, egymáshoz való helyzetüket és hatalmi viszonyaikat. Winston lassan kezdi megkérdőjelezni a Párt működését, látja a rendszer hibáit, lázadozni kezd némán a saját kis életében szerelmével Júliával, és azt hiszi ezzel változtatni tud a dolgokon. Azzal még ő is tisztában van, hogy egy egész országot nem tud (és nem is lehet) megváltoztatni, de legalább a saját életén szeretne. Azt hiszi sikerrel jár, de végül kiderül, hogy mindez csak tévedés volt. Winston a Párt és annak emberei fogságába kerül és megkezdődik harca a hatalom és saját lelkiismerete ellen. Nem akar meghasonlani, nem akarja feladni az elveit és nem akarja megmásítani a tényeket, amikkel nagyon is tisztában van. Nem akar meghunyászkodni és megadni magát. De végül kénytelen lesz. A hatalom győzelmet arat fölötte és Winston elbukik. Ez a lélektani harc, ez a belső emberi vívódás a regény legkiemelkedőbb teljesítménye.

Ez az a könyv, amit mindenkinek olvasnia kell, mert a klasszikus szépirodalom egyik legjobb darabja. Orwell olyat alkotott, ami egyszerre fikció, kora társadalmának kritikája, emellett érdekes és elgondolkodtató történet egy izgalmas belső lélektani harccal, amin a főszereplőnek kell keresztül mennie. Habár az eleje nehézkesen indul be, de megéri tovább olvasni, mert a végén egy remek élménnyel lehet mindenki gazdagabb, aki ezt a könyvet választja.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/george-orwell-1984
Értékelés: 5/5

J.D. Salinger: Zabhegyező

Mivel az Egy különc srác feljegyzései tetszett (inkább a film, mint a könyv, de ezt most inkább hagyjuk), és a könyv úgy hirdette magát, mint az idézem "modern Zabhegyező", így valahogy nagy késztetést éreztem, hogy nekem a Zabhegyezőt el kell olvasnom. Hogy ez jó döntés volt-e vagy sem... hát nem is tudom.

A történet:
"A regény főhőse Holden Caulfield 17 éves amerikai gimnazista, akit éppen a negyedik iskolából rúgtak ki. A cselekmény egy meg nem értett, a társadalmi konvenciókat befogadni és gyakorolni képtelen s ezért mindenünnen kitaszított kamasz fiú háromnapos kálváriája. Holden első személyben mondja el a kicsapása utáni három napjának történetét, melyet New Yorkban éjszakai mulatóhelyeken, kétes hírű szállodában s az utcán tölt el. Közben mindent megpróbál, hogy a világgal, az emberekkel normális kapcsolatot alakítson ki, de sikertelenül. Menekül az emberek elől, de mindenütt hazug embereket talál. Az egyetlen élőlény, akivel őszintén beszélhet, s aki talán meg is érti valamennyire, titokban felkeresett tízéves kishúga. De ő sem tud segíteni: Holden a történteket egy ideggyógyintézet lakójaként meséli el."

Nos, tényleg igaz, hogy a Zabhegyező és az Egy különc srác feljegyzései sok mindenben hasonlítanak egymásra, egyik sem egy kalandregény, vagyis ezalatt azt értem, hogy aki izgalmas és fordulatos történetet vár tőlük, az bele se kezdjen az olvasásba. Ez itt se volt másképp. A könyv néha egy kicsit unalmas lett és voltak olyan perceim mikor halálosan elegem lett Holden-ből. Inkább a lélektani dolgokon, a filozofálgatáson van a hangsúly, na meg persze folyamatos a káromkodás, a piálás és a cigizés.

Ha már nem kapunk izgalmas történetet, akkor ugyebár a karakterábrázolásnak kellene vinnie a regényt a hátán, és mivel Holden a narrátorunk, a főszereplőnk, így természetesen ő van kiemelve, a többi szereplőről szinte semmit se lehet tudni, csak annyit esetleg, amit Holden elmesél róluk. Abban meg ugyebár nem nagyon lehet megbízni, nem nagyon lehet a fiú szavait hitelesnek venni, hiszen Holden olyan amilyen.
Vagyis nem maradt más amiről beszélhetnék, mint Holden Caulfield. Adott nekünk egy fiatal fiú, akivel gondok vannak, ez már az elejétől világos, hiszen egy elmegyógyintézetben meséli el nekünk ezt a történetet, vagyis tudjuk, hogy nem alakulnak jól a dolgai. Én személy szerint azt hittem valami nagy dráma történik vele vagy a szeretteivel, hogy bekattan vagy valami, így felkészültem, hogy egy nagy drámáról fogok olvasni. Ehelyet valami egészen mást kaptam.

Holden egy tipikus, elkényeztetett, középosztálybeli, gazdag szülők gyereke, aki mivel olyan jó élete van, már nem tud magával mit kezdeni. Mindent és mindekit unalmasnak, bénának vagy nevetségesnek talál, semmiben nem leli kedvét, semmi nem érdekli. Lenézi az embereket, magát föléjük helyezi, nem találja meg senkivel sem a hangot három napos bolyongása során, és nem akarok érzéketlen lenni, de az, hogy nem tudott kapcsolatokat kialakítani csakis a saját önön hibájából alakult így, hiszen egy embert se volt képes maga mellett megtűrni pár percnél tovább. Kiábrándult és életunt, nem érdekli az iskola, a szülei, semmi. Egy tipikus elzüllött kamasz, aki azt hiszi ő a világ közepe. Nekem egyáltalán nem lett szimpatikus, utálom a hozzá hasonló embereket.

Persze érdekes a könyv egyik fő üzenete, hogy Holden képtelen beilleszkedni a normális emberek közé, mindenkit hazugnak hisz, nem akar a többiek mögé beállni a sorba, nem akar felnőni és normális életet élni, mint a szülei. Egy kicsit gyerekes is, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy csak a kishúgával képes megérteni magát, csak vele tud normálisan beszélgetni. Talán tényleg ilyen a kamaszok nagy része, de hát a regényből lehet látni, hogy mi lesz a Holden Caulfield-ek sorsa. Akármennyire nem tetszik, sajnos be kell illeszkednünk a társadalomba, élnünk kell az életünket, nem lehet örökké lázadni és gyereknek maradni.
Nem lett a kedvencem a könyv, bár azért egyszer érdekes volt elolvasni.
A könyvről:
http://moly.hu/konyvek/j-d-salinger-zabhegyezo
5/3

William Golding: A Legyek Ura

Szeretem a robinsonád történeteket, és mivel ez egy igen alapműnek számít és még nem olvastam, így gondoltam illene pótolni a lemaradásomat.

Miről szól a történet:
„Egy csapatnyi angol kamasz, akinek repülőgépe lezuhan egy lakatlan szigetre, nekilát, hogy Robinsonként megpróbálja újrateremteni a civilizációt. A fiúk testületeket választanak, törvényeket hoznak, igyekeznek ésszerűen berendezni életüket, ahogyan a brit gyarmatosító szellemet dicsőítő kalandregényekben szokás. A Legyek Urának azonban más a végkifejlete: ezek az alig tizenéves gyerekek fokozatosan elvadulnak, lehámlik róluk a civilizációs máz, és immár nem komiszak, hanem gonoszak, ölni is képesek, és félelmükben csinálnak maguknak istent, aki megfelel démonikus mivoltuknak: a Legyek Urát. Azt teszik, önmaguktól, saját bensőjüktől vezérelve, amit ez a század tett a legszörnyűségesebb időszakaiban.
William Golding, akit 1983-ban életművéért Nobel-díjjal jutalmaztak, regényében korunk alapélményét dramatizálja megrázó lélektani és gondolati hitellel. A Legyek Ura (1954) méltán számít a mai angol irodalom egyik klasszikus alkotásának.” ( Leírás a moly.hu oldalról)

Ez is egy tipikusan olyan könyv, amit szeretek, és így utólag nagyon sajnálom, hogy nem olvastam hamarabb. Miért is tetszik annyira? Hiszen, amint már korábban említettem ez egy robinsonád történet, vagyis egy vagy egy csoport ember egy lakatlan szigetre kerül, és együtt kell boldogulniuk a túlélésért és a megmenekülésért. És itt most nem felnőttekről, hanem alig 12 éves vagy még fiatalabb fiúkról van szó. A történet szépen fel van építve, elsőnek kiemelkednek a fő szereplők, a szószólók, itt van a szőke Ralph, akit mivel ő a legidősebb és a legnagyobb így vezérnek választanak, ezen feladat súlyát ő ekkor még nem fogja fel igazán. Mégis igazi jó vezető, hiszen tudja számukra mi a legfontosabb, tüzet kell gyújtaniuk, hogy a füstöt esetleg észrevegye egy hajó és így megtalálják őket, ezt határozza meg a legfontosabb feladatnak, a tűz ébrentartását. Segítője pedig a kövér, szemüveges fiú lesz, akit egyszerűen Röfinek neveznek el, így az igazi neve sosem derül ki.

Habár Ralph szerintem jó vezető, hiszen tekintélye van, és a többiek hallgatnak rá (legalábbis az elején), azért az okosságok legtöbb esetben nem tőle, hanem Röfitől jönnek, de a kövér fiúnak nincs meg hozzá a jelleme és a bátorsága, hogy ő legyen a vezető, így a „háttérből irányít”, ha mondhatok ilyet. Röfi szerepe amúgy azért is fontos, mert az ő szemüvegének lencséjével csinálnak végül tüzet. Egyéb fontosabb szereplők a fekete hajú Simon, aki mindig ájuldozik és folyton valami baja van, és az ikrek, Sam és Eric, akiket általában együttesen Samseric-nek hívnak, Roger, Maurice és még egyebek, az idősebbeket „nagyobbaknak” nevezik, míg a fiatalabb fiúkat, ha jól emlékszem „apróságoknak”.

És akkor a másik főszereplő (Ralph mellett) természetesen Jack, a vöröses hajú, szeplős fiú, aki végül Ralph természetes ellenfelévé lép elő, és aki már az elejétől megtestesíti azt a vadságot és barbárságot, ami végül mindannyiukra ráragad. Perszer Jack az elején még próbál beilleszkedni, de már akkor is azt hangoztatja, hogy a vadászat a legfontosabb, hiszen csak így juthatnak húshoz és saját csapatával (mindannyian énekkarosok voltak előtte) csak ennek akarnak élni. Jack ekkor még tiszteli Ralph-ot, de persze féltékeny és irigy rá, amiért nem őt választották meg vezetőnek.

Az elején viszonylag jól boldogulnak a gyerekek a lakatlan szigeten (már a körülményekhez képest), de aztán jön az első konfliktus. Egy hajó jár a közelben, de mivel Jack és barátai inkább vadászni mentek ahelyett, hogy a tüzet felügyelték volna, így az kialudt és a hajó nem látta meg őket, nem sikerült megmenekülniük.
És mivel kisgyermekekről van szó, így többen arról kezdenek beszélni, hogy valamiféle szörnyet láttak a szigeten, az „apróságok” félnek tőle, ki akarják deríteni, hogy mi lehet az, és ahogy telik az idő egyre jobban felszínre kerülnek az ellentétek.

Jack egy idő múlva már nem akar Ralph-nak engedelmeskedni, mikor a többiek nem akarják őt leváltani a vezetői posztból, akkor Jack sértetten elrohan, külön tábort alakít magának, és egyre többen tartanak vele, így a fiúk két csapatra oszlanak. Jack-en és követőin elhatalmasodik az állatias ösztön, a barbárság és a vadászat, már nem gyerekek többé, hanem vérszomjas kis állatok, akiknek semmi nem számít már igazán. Kifestik magukat, mint a barbár emberek, kántálnak, táncolnak az Istenhez és csakis a vadászat érdekli őket. A történet csattanóját és a végét nem akarom lelőni, mindenki olvassa el maga, ha felkeltette az érdeklődését.

Ja és a végén a cím magyarázata: a Legyek Ura, az egy levágott disznónak a feje, amit karóra tűztek, hogy ezzel tisztelegjenek a szörny előtt, aki a szigeten van, hogy az nem bántsa őket, és ezt a véres, döglött malacfejet, mindig rengeteg légy vette körbe, így kapta a Legyek Ura nevet az a láthatatlan Istenség, amit maguknak választottak.
A könyvről:
http://moly.hu/konyvek/william-golding-a-legyek-ura
5/5

Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés

Még régen a gimiben ki nem állhattam a kötelező olvasmányokat, rühelltem az összeset, aztán mikor tanulni kezdtünk erről a könyvről, megtetszett a története, így rászántam magam és ÖNKÉNT elolvastam Dosztojevszkij-től a Bűn és bűnhődést. És nagyon megtetszett.
Mivel most nosztalgiázó hangulatban voltam, így újra olvastam és gondoltam erről is írok egy rövidke bejegyzést.

A könyv története:
„A regény hőse Raszkolnyikov, nyomorgó szentpétervári diák úgy érzi, hogy rá nem érvényesek a köznapi erkölcsi törvények, joga van még a gyilkossághoz is. Hideg fővel gondolja végig, hogyan teszi el láb alól Ivanovnát, a kártékony uzsorásasszonyt. Raszkolnyikov úgy véli, hogy a "nem közönséges" (napóleoni típusú) ember joggal követ el bűnt, ha eszméjét másképpen megvalósítani nem tudja. Tettét próbának szánja: valóban olyan nagy-e a lelkiereje, olyan éles-e az értelme, megérdemli-e a szabadságot, uralkodásra született-e vagy a közös emberi sorsok rabszolgájának? A végzetes kísérlet nem sikerül: nemcsak a gonosz vénasszonyt, hanem annak együgyűen jóságos húgát is meg kell ölnie, tehát rosszul számított logikai számításból, a feltámadó lelkiismeret furdalása pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy nem Napóleon típusú érzéketlen világhódító. Az író két lehetőséget villant fel Raszkolnyikov előtt: vagy öngyilkos lesz, mint Szvidrigaljov, aki megmérgezte feleségét, vagy a prostituálttá lett Szonya példájára vállalja a szenvedést, a bűnhődést.” (Leírás a könyv hátuljáról)

És hogy miért nagyszerű ez a regény és miért lett rögtön a kedvencem annak ellenére, hogy gimiben még ki nem állhattam a kötelezőket? Erre egyszerű a válasz… hiszen a könyvben nem a cselekmény a lényeg, nem sok minden történik a pár nap alatt, hanem az egésznek a lélektani háttere a fontos. Hiszen itt van nekünk a főszereplő Raszkolnyikov, aki egy eszmében hisz, és annak megfelelően cselekszik, magát is a felsőbbrendű emberek közé sorolja, akik mindenekfölött állnak, így a világon bármit megtehetnek, amit csak akarnak, mindenféle következmény vagy lelkiismeret-furdalás nélkül. Ezen eszméitől vezérelve megöli az uzsorásasszonyt, és azzal nyugtatja magát az elején, hogy megvolt a joga a gyilkosságra, mert az öregasszony mindenkit csak kihasznált, senkinek sem fog hiányozni és ezzel tulajdonképpen jót cselekedett az emberiségnek.

Persze ami könnyen és egyszerűen indul az később rémálommá válik, hiszen ahogy telnek a napok, Raszkolnyikov-on kezd elhatalmasodni a lelkiismeretfurdalás, elsőnek testileg majd lelkileg omlik össze, mardossa a bűntudat és közben ráeszmél, hogy ő mégsem olyan mindenki felett álló ember, akinek végig képzelte magát. Raszkolnyikov összezuhanása, változása és az egész lélektani folyamat gyönyörűen fel van építve és végig van vezetve.

A kedvenc jeleneteim azok voltak, mikor Rogya és a rendőrbíró, Porfirij Petrovics egymással diskurálnak, Rogya ilyenkor mindig azt érzi, hogy a felügyelő tudja, hogy ő volt a gyilkos, a férfi meg direkt játszik vele, rá akarja vezetni, hogy önként vallja be a bűnét. Ez persze Rogyának nehezére esik, hiszen ha bevallja a gyilkosságot, azzal gyakorlatilag elismeri a saját bukott eszméit és azt, hogy ő csak egy normális ember, aki igenis bűnös… és akinek vállalnia kell a bűnhődést, mert csak akkor szabadulhat fel…
Egyéb fontos szereplők vannak itt még, kettőt akarok ezek közül kiemelni, az egyik Szonya, aki Rogya szerelme lesz, bár kissé naivnak és esetlennek gondolom, de mégiscsak ő segít Rogya-nak abban, hogy önvallomást tegyen, és végig kitart a férfi mellett, mindketten megtört és szenvedő karakterek, épp ezért illenek egymáshoz.

A másik meg, aki tetszett az Luzsin, aki Rogya húga, Dunya után kajtat, hogy feleségül vehesse. Az a pasi egy önelégült, iszákos majom, de épp ezért szerettem a kis beszólásait és egoista megjegyzéseit. Tényleg nagyon szeretem ezt a könyvet és időről időre mindig újra elolvasom, mert egyszerűen megunhatatlan.
A könyvről:
http://moly.hu/konyvek/fjodor-mihajlovics-dosztojevszkij-bun-es-bunhodes
5/5*

Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

Nem valami hosszú regény így egy délután alatt simán kiolvastam. És elmondhatom, hogy tetszett, nem nagyon szeretem a régi klasszikus irodalmat, de Oscar Wilde könyve nagyon jó és eredeti.

Miről szól a történet: Adott nekünk egy egyszerű, kedves és romlatlan főszereplő, Dorian Gray, aki nemrég költözött Londonba, mikor a gazdag nagyapja meghalt. Aztán egy estélyen összebarátkozik a tehetséges festővel, Basil Hallward-al, aki egy képet fest róla. Basil-nak van egy másik ismerőse, Henry Wotton lord, akitől szeretné megvédeni a naiv és ártatlan fiút, de megtörténik elkerülhetetlenül a végzetes találkozás… és hogy miért nem akarta Basil, hogy Dorian megismerje Henry-t? Mert, hogy Henry jól ért az emberek manipulálásához és elrontásához.

És mint később látni lehet Dorian-re is egyre rosszabb hatással lesz… a fiú elkezd megváltozni… meggyőzi őt arról, hogy csakis a fiatalság és a szépség számít az életben, és mikor kész lesz Dorian festménye és a fiú elsőnek szembesül saját önön szépségével, akkor azt kívánja bárcsak örökké fiatal és szép maradhatna és helyette a festmény viselné azokat a következményeket, amiket az idő múlása és személyisége romlása hoz rá. A fiú kívánsága valamilyen módon valóra válik… Dorian lelke a festménybe költözik.

A történet nem nagyon csavaros, egyetlen természetfölötti elem van benne, méghozzá a festmény esete, amire se az elején, se később nincs magyarázat. Így nem tudjuk meg, hogy pontosan hogyan és miért vált valóra Dorian kívánsága. Bár ha jobban belegondolok ezen se Dorian, se a többiek nem gondolkoznak el még egy percig se… (egyetlen negatívumként tudnám ezt megemlíteni, nekem szükségem lett volna erre a magyarázatra…)

Három szereplőt szeretnék jobban kiemelni. Elsőnek itt van a főszereplőnk Dorian, aki tényleg tökéletes kívülről, arany fürtjeivel, csodálatosan kék szemeivel, rózsás ajkaival, fehér bőrével és ifjonti ártatlanságával… belülről meg kedvességével, naivságával és romlatlanságával… egészen addig, amíg meg nem ismeri Henry-t. Eztán elkezd fokozatosan megváltozni és életét csakis a saját szabályai szerint éli… aminek az a lényege, hogy nincsenek szabályai. Mindent megtesz, amit csak akar, semmilyen élvezettől, szépségtől és gyönyörtől nem fosztja meg magát. Egyre mélyebbre süllyed és minden rossz dolog utóhatása és következménye a festményen látszódik meg. Mondhatjuk úgy, hogy a festmény reprezentálja Dorian lelkét, ami egyre csúfabb és csúfabb lesz az évek során.

Két ember tudta volna talán megmenteni még Dorian-t az elején, az egyik Basil, a festő, akivel jó barátok voltak, és még maga is megjegyzi, hogy ha tőle segítséget kért volna, akkor talán nem süllyed később olyan mélyre. A másik meg Sibyl Vane, a fiatal színésznő, akibe Dorian beleszeret, eljegyzi és feleségül akarja venni, de aztán hirtelen kiábrándul belőle, összevesznek és akkor Sibyl öngyilkos lesz. Így elveszti a lányt. Dorian számomra egy gyenge és könnyen befolyásolható karakter, akit Henry kénye-kedve szerint rángat a madzagon… a férfi akármit mond neki, akármilyen hülyeséggel tömi tele a fejét, Dorian hisz neki, teljesen a befolyása alá kerül… soha nem értettem az ilyen könnyen befolyásolható embereket, az ilyeneket csak szánni vagyok képes, így nem tudtam Dorian-nal együtt érezni, sőt a végén inkább örültem a bukásának és hogy megkapta, amit megérdemelt.

Henry Wotton egy förtelmes karakter, hirtelen csak ezzel a jelzővel tudnám illetni, egy unatkozó nemesember, akinek az jelenti az egyetlen örömöt, hogy mások életébe beleavatkozik, irányítgatja őket és mindent és mindenkit tönkretesz, akihez van, volt vagy lesz valamilyen köze. Most épp Dorian-t szemeli ki magának, bemeséli neki a zagyvaságait, folyamatosan traktálja a képtelen világnézeteivel és mivel Dorian - ahogy korábban írtam – egy gyenge ember, így mindent elhisz neki, Henry-nek meg sem kell erőltetnie magát… fütyül egyet és Dorian máris ugrik neki. Gyűlölöm az ilyen Henry féle embereket, szívesen vettem volna, ha a végén megkapja, ami neki jár. És végül itt van Basil, a tehetséges festőnk, akivel végül is az egész elkezdődött, merthogy ő találkozott elsőnek Dorian-nal, megkérte, hadd készíthessen róla egy portrét, annyira beleszeretett, hogy az egész művészete felvirágzott tőle, és ő kezdett el fecsegni Henry-nek az ártatlan és csodaszép fiúról, Henry pedig ezért akart vele megismerkedni.

Telnek az évek, és ahogy Dorian egyre mélyebbre süllyed, a kép annál ocsmányabb és förtelmesebb lesz, tulajdon lelkének pusztulását látja maga előtt… a festmény a lelkének tükre tulajdonképpen. Minden korábbi barátja és ismerőse elfordul tőle, szégyellik azt, hogy valaha ismerősei voltak, Dorian meg egyre jobban, ha mondhatom ezt, megőrül és paranoiás lesz. Elzárva tartja a festmény egy szobában, ahova csak neki van kulcsa, mégis folyamatosan attól retteg, mi lesz, ha valaki megtalálja. Aztán egy napon már annyira elege lesz az egészből, hogy véget akar vetni ennek, meg akar szabadulni a portrétól és leszúrja, de mivel a kép a saját része volt, lelkének kivetülése, így Dorian is belehal… a cselédek találnak rá holtan és itt lesz vége a könyvnek.

Oscar Wilde remek író, bejön a stílusa, szépen leírt képeket és hasonlatokat használ, rengeteget idézhetnék tőle, gyönyörűen fogalmaz és olyan nagy igazságokat fogalmaz meg, amelyek örök érvényűek. Mindenképpen megérte elolvasni ezt a könyvet…
(Szerintem még ma megnézem a filmet, és arról is írok, összehasonlító véleményt a könyvhöz viszonyítva… ha lesz időm és kedvem.)
A könyvről:
http://moly.hu/konyvek/oscar-wilde-dorian-gray-arckepe
5/4