Kevin Hearne: Beszorítva (A Vasdruida Krónikái 5.)

Fülszöveg:

Vajon túléli hősünk a 21. századot?

Tizenkét év titkos kiképzés után Atticus O’Sullivan végre készen áll rá, hogy földhöz kösse tanítványát, Granuaile-t, és ezzel megduplázza a druidák számát a világban. A szertartás estéjén azonban mindazok, akik addig halottnak hitték, váratlanul felfedezik, hogy életben van – és sokkal szívesebben látnák viszont a sírban.

Választás híján Atticus, hűséges ír farkaskutyája, Oberon és Granuaile az Olümposz-hegy lábához utazik, ahol a római istenség, Bacchus már sóvárogva vár az ígért bosszúra. Csakhogy kénytelen beállni a sorba egy ősi vámpír, egy csapat sötét elf és a bajkeverés ősi istene mögött – láthatólag mindegyiküknél egy dolog szerepel első helyen a tennivalók listáján: A DRUIDA MEGÖLÉSE.

Vesd bele magad, és élvezd a kalandokat!

Egy másik könyvsorozat, aminek évekkel ezelőtt olvastam utoljára az előző részeit, és amit lassan szeretnék már befejezni. Épp ezért következett most az ötödik rész az olvasmányaim sorában, ami a Beszorítva címet viseli. Kicsit mindig is felemás érzéseim voltak A Vasdruida krónikái könyvekkel, mert alapjáraton nem rossz könyvekről van szó, de annyira emlékezetesnek sem mondanám, hogy nagy kedvenccé váljon. Mármint most csak magamról beszélek, másnak lehet, hogy ez a kedvenc könyvsorozata és azzal sincs semmi baj.

Ugrunk 12 évet az időben és innen vesszük fel a történetben a fonalat. 12 év alatt Atticus mondhatjuk mindent megtanított Granuaile-nek, ami ahhoz szükséges, hogy a lány druidává válhasson és Atticus tanítványa lehessen. Egyetlen utolsó lépés szükségeltetik csupán, vagyis hogy Atticus a földhöz tudja kötni a lányt és ezzel igazi druida válhasson belőle… ami persze nem megy olyan könnyen, mint ahogy remélték. Új és régi ellenségek tűnnek fel a színen és a földhöz kötési rituálét mindig megzavarja valaki, de a párost kemény fából faragták, így semmi sem állhat örökké az útjukba. Gyakorlatilag az egész könyv arról szól, hogy próbálják megcsinálni a rituálét, jön valaki és keresztbe tesz nekik, azt elintézik, majd újra ugyanez elölről.

Atticus

Nincs könnyű dolga Atticusnak, mert nem csak az ellenségeivel kell leszámolnia, akik közül nem is ismer mindenkit, hanem a magánéleti dolgai szintén kezdenek tényleg zavaros méreteket ölteni. Ezelőtt nyilvánvaló volt már, hogy van valami közte és Granuaile között, de elméletileg nem akarták a professzionális mester és tanítvány kapcsolatukat bármi más személyesebbel elrontani. És akárhogy próbálták is visszafogni magukat, nem tart sokáig a nagy elhatározás, és végül csak beadják a derekukat egymásnak.

Örülök annak, hogy végre összejöttek, bár ha nagyon őszinte akarok lenni, számomra ez az „összejövetel” kicsit olyan sterilre sikeredett. Persze értem én, hogy eddig se a romantikus szálak voltak az előtérben ebben a sorozatban, de én azt hittem, hogy ha a főszereplő párosról lesz szó, akkor valahogy jobban ki lesznek fejtve az érzelmek és kapunk több romantikát. Hát itt nem az történt, hanem egyszer hirtelen összejöttek és kész. Ennyi. Persze, igen, voltak fontosabb dolgok, mert hát szinte végig az egész könyvben menekültek mindig valaki vagy valami elől, de azért ha már kapunk egy szerelmi szálat az legyen jobban kidolgozva. Mert ami itt történt azt nem tudom máshogy leírni, csak hogy lapos és felszínes lett.

Egy rejtély megmarad a folytatásra, mert az a végére se derül ki, hogy ki az áruló, aki végig Atticusék ellen szervezkedett, bár nekem azért lenne erre egy-két tippem, amit nem fogok elárulni. Majd meglátjuk, hogy bejön-e valamelyik elméletem. Néhány régi mellékszereplő ismét felbukkant, mint például Morrigan vagy Leif, de nem igazán adtak hozzá nagy dolgokat a történethez, inkább csak olyan mellékszálként voltak bedobva. Nem bánnám ha ők is nagyobb szerepet kapnának a következő részben (ha minden igaz, még két rész van hátra), én kifejezetten örülnék neki.

Nem mondom, hogy hatalmas nagy kedvenc lett a könyvsorozat ötödik része, de egyértelműen hozta a korábbi részek színvonalát. Kellemes és könnyű olvasmány, egy roppant szórakoztató férfi főszereplővel és narrátorral, egy eddig gyengécske, de ígéretes szerelmi szállal és sok-sok új és régi mitológia karakterrel, istenséggel és legendával. Sokkal több mindent ki lehetne hozni a könyvekből, én jobban felturbóznám a történetet, és főleg abból raknék bele többet, ami az egyik nagy erőssége, és az pedig Atticus humora. Bár ebben mondjuk most sem kellett csalódnom.

UI: Oberon még mindig egy iszonyatosan remek karakter akkor is, ha csak egy kutya. Oberon és Atticus telepatikus párbeszédei mindent visznek, imádom őket.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/kevin-hearne-trapped-beszoritva

Értékelés: 5/3

Kevin Hearne: Átverve (A Vasdruida krónikái 4.)

Fülszöveg:

Atticus O’Sullivan, az utolsó druida nem maradt volna életben a kelta ravaszság nélkül kétezer évig. Így amikor a bosszúálló norvég istenek végezni akarnak vele, a még ravaszabb navahó isten, Prérifarkas segítségével elhiteti velük, hogy sikerült megölniük, felaprították az arizonai sivatag kellős közepén.
De a trükkös Prérifarkas nem osztogatja ingyen a segítségét. Mire kettőt pislogna, Atticus vérszomjas, sivatagi alakváltókkal találja magát szemközt, amiket a navahók bőrcserélőknek hívnak. Amikor a druida már azt hiszi, hogy kézben tartja a dolgokat, csúnyán elárulja valaki, akiről soha nem hitte volna. Atticus elhatározza, hogy ha ezt túléli, soha többet nem hagyja magát átverni. Milyen szép utolsó szavak!

Szeretem ezt a könyvsorozatot, pedig ha jobban belegondolunk tucatnyi ehhez hasonlót lehet találni. Tipikus urban fantasy annak minden szükséges kellékével együtt, mégis sokan imádják, mert ott van benne az a kis plusz, amitől kiemelkedik a többi közül. Nem azt mondom, hogy a kedvencem, nem a "többszöri újraolvasós" kategória, és nem remegek a folytatásért, de ha megjelenik a következő rész magyarul, akkor mindig sort kerítek arra, hogy elolvassam.

Lassan, de biztosan érkeznek magyarul a sorozat részei és jelenleg a negyediknél tartunk, ami az Átverve címet kapta. Találó cím, mert többszörös átverésről van szó, hisz nem csak Atticus veri át a bosszúra szomjazó Isteneket, hanem magát Atticust is átverik, így ismét nagy bajban találja magát. A korábbi könyvek történetei valahogy sokkal mozgalmasabbak voltak, ott valahogy jobban izgultam a történteken, valahogy csavarosabbnak éreztem a fordulatokat, amit sajnos most nem tudok elmondani. Az elejétől a végéig kiszámítható volt, amitől némileg csökkent az olvasási élmény, és nem éreztem olyan mozgalmasnak, mint a korábbi részeket. Jó... néha kellenek "lassabb" részek, én megértem, de akkor is hiányoltam a csavarokat és az izgalmakat. Nem ezt szoktam meg ennél a könyvsorozatnál, talán ezért érzek némi hiányt a negyedik rész olvasása után.

A másik, ami nem tetszett, hogy Leif hirtelen Atticus ellen fordult és gyakorlatilag (na jó, nem csak gyakorlatilag, hanem tényleg!) elárulta őket. Nagyot süllyedt a szememben és teljesen érthetetlennek tartom a pálfordulását, főleg azután, amit Atticus érte tett. Teljesen zavaros számomra az egész, kicsit mintha az író nem tudott volna már mit kitalálni, és ezért minden ok nélkül egymásnak ugrasztotta őket. Leif miért nem kérte normálisan Atticus segítségét? Hisz hosszú évek óta barátok voltak, miért ne segített volna neki? Ha győzködi egy kicsit, végül biztos belement volna. De nem... ő inkább elárulja a barátját holmi ostoba indok miatt, aminek persze következményei lesznek. A karakter kissé kifordult magából és mintha nem önmaga lett volna.

Atticus és Granuaile

A negatív dolgok mellett persze még mindig szeretem a könyveket, mert nem lehet nem szeretni. Könnyed, szórakoztató olvasmány, a stílus és a hangulat miatt olvastatja magát. Nem valami hosszú, így gyorsan lehet haladni vele. Ha mindez nem lenne elég, még mindig ott van a remek főhős, Atticus, aki egy igazi figura a maga módján. Egy valódi férfi minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Olyan dumákat nyom le magában és Oberonnal, amin sírva lehet röhögni, a poén faktor most sem maradt ki hála az égnek, hisz ez a sorozat egyik szerethetőbb aspektusa.

A másik pedig, hogy az író olyan szeretnivaló módon ábrázolja Atticus és hű kutyája, Oberon "kapcsolatát, hogy még nekem is kedvem támad ahhoz, hogy beszerezzek egy kutyát, pedig alapjáraton rühellem őket. (Igen, abszolút macskapárti vagyok.) Oberon szintén nagy forma még ha csak egy kutya is, de valahogy olyan remek "karaktert" kreált neki az író, hogy néha szinte el is felejtem, hogy nem emberről, hanem csak egy kutyáról van szó. Az ember és állat közti szeretet felhőtlen példája ők ketten.

Aztán ott van még Granuaile, aki Atticus druida tanítványaként csatlakozott a díszes társaságukhoz, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy a csapat tagjává vált. Üde színfoltot hoz egy nő Atticus és Oberon kis "családjába". Őszintén megmondom nem tudom mit gondoljak Granualie-ről. Itt van ez a nő, akiről nem sok mindent tudunk, és aki eddig nem nagyon lopta be magát a szívembe, mert Atticus és Oberon mellett olyan kis semmilyennek tűnik. Nem értem, hogy pontosan mit akar vele az író, mert néha úgy tűnik, hogy van közte és Atticus közt valami, néha meg csak úgy vannak, mint a tanár és a diák. Ha valóban össze szeretné őket boronálni, akkor jobban fel kellene izzítani a levegőt köztük, mert ez eddig nem nagyon érzem a szenvedélyt és a vonzalmat.

Talán ezt a kötetet érzem a leggyengébbnek a sorozatban, sem a történet nem valami izgalmas és ötletes, sem a karakterek nem haladtak előre. Persze még mindig iszonyat olvastatja magát a könyv, és ha nem szólna semmiről, talán még akkor is kedvtelve olvasná mindenki tovább, de azért lássuk be, ennyi hosszú távon nem lesz elég. Remélem a következő rész megint izgalmasabb lesz történetügyileg, és akkor ezt a kis kilengést el is felejthetjük.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/kevin-hearne-tricked-atverve

Értékelés: 5/3

Kevin Hearne: Elkalapálva (A Vasdruida Krónikái 3.)

Fülszöveg:

A norvég mennydörgésisten rosszabb minden kötekedő rohadéknál – ő ugyanis életek ezreit tette tönkre, és ugyanennyi ártatlannal végzett. A viking vámpír, Leif Helgarson több évszázad után elérkezettnek látja az időt, hogy bosszút álljon rajta, de a norvég lidércnyomásba csak barátja, Atticus O'Sullivan, az utolsó druida segítségével juthat el. Atticus első számú túlélési stratégiája a következő volt: a lehető legnagyobb ívben kerüld el a villámokat dobáló ürgét!
De Atticus hazai pályáján sem túl rózsás a helyzet: vámpírháború közeleg, a magukat Isten Kalapácsainak nevező orosz démonvadászok pedig egyre többen lesznek. Atticus és Leif egy vérfarkas társaságában minden figyelmeztetés és várható következmény ellenére elindulnak Asgardba, a norvég panteon síkjára, ahol kommandójuk kiegészül egy varázslóval, egy orosz mennydörgésistennel és egy kínai vándorral. És megindul a felejthetetlen harc a valkűrök, a feldühödött istenek és a mennydörgésisten ellen.

Mivel most valami könnyed és szórakoztató történetre vágytam, így egy kis tépelődés után döntöttem a Vasdruida Krónikái könyvsorozat következő része mellett. Az első két rész tetszett, mindkettő roppant könnyed és szórakoztató könyv volt a maga módján, és épp az tetszett bennük annyira, hogy nem akarták megváltani a világot, hanem vállalták azt, amik. Egy laza, humoros YA történet, semmi több, aminek leginkább a poénok és a kedvelhető főszereplő adja a fő vonzerejét.

A történet tovább folytatódik és Atticus ismét nagy bajba keveredik, ugyanis az előző részben tett ígéretéhez híven, segítenie kell barátjának Leifnek, hogy elmenjenek Argardba és megöljék Thort. Atticusnak nem nagyon fűlik ahhoz a foga, hogy egy újabb Istent kinyírjon, főleg mert Morrigan a halálát látja a küldetés következményeként, de mit ér a férfi a becsülete nélkül, így Atticus nem tehet mást, teljesítenie kell az ígéretét. Atticust még mindig nagyon bírom, humoros, okos, talpraesett és abszolút imádnivaló a maga módján. Talán az idei legjobb férfi főszereplő, akivel könyvben találkoztam, és kétlem, hogy akadna majd valaki, aki lelöki őt e lista éléről.

A másik, ami tetszett a könyvben, hogy fordított egyet a közismert mítoszon, és Thort nem egy hős istenként ábrázolta, hanem éppen ellenkezőleg. (Ami azért vicces, mert nemrég néztem újra a két Thor Marvel filmet, ahol ugyebár Thor a hős.) Thor itt egy pökhendi, alattomos és kegyetlen férfi, aki szeretettel nyomorítja meg mások életét, és mindezt lelkiismeret furdalás nélkül. Nem is csoda, hogy van ellensége és utálója szép számmal, így nem nehéz Atticusnak és Leifnek szövetségeseket találni az akcióhoz. A harmadik könyv tulajdonképpen erről a támadásról szól. Láthatjuk, hogyan készül fel Atticus és a csapat az Asgradba való betörésre és hogy miként akarnak revansot venni Thoron és az asgradiakon az őket ért sérelmekért.

Nagyon tetszett még a csata előtti "összeborulás", amikor Atticus kérésére mindenki megosztotta a többiekkel a saját történetét, így megtudhattuk, hogy ki miért haragszik Thorra. És hát Thor tényleg egy szemétláda, ezt nem is lehetne tagadni. Jó volt ez a "fiús összeborulás", és igaza volt Atticusnak abban, hogy kellett az a csata előtt, hogy egymásra hangolódjanak, hogy így közelebb kerülhessenek egymáshoz és mindenki magáénak érezhesse a küldetést. Egyedül Atticus az, akinek nincs semmilyen személyes sérelme Thor iránt, ő csak a korábbi ígérete miatt tartott a többiekkel. Épp ezért nehezen veszi rá magát, lelkiismeret furdalása is van, és mivel okos, tudja, hogy nem kellene még egy istent magára haragítania. De mivel Atticus régi vágású férfi, így a becsület és az adott szava neki mindennél többet ér, így végül csak eleget tesz a Leifnek tett ígéretének. Leifet is egyre jobban bírom, örültem annak, hogy végre megtudhattam a történetét, mert mindig is érdekelt, hogyan honnan származik és miért utálja ennyire Thort.

Hirtelen nem is tudnék mondani semmit, ami nem tetszett a könyvben, vagy amit kifogásoltam volna benne. Talán csak egy valami van, de azt sem feltétlen a könyv hibájaként említeném meg. Engem nagyon érdekelne Granuaile, és azt várom, hogy mikor ismerhetjük meg végre jobban, hogy mikor szerepel többet. Igazán itt lenne az ideje, de sajnos most se szerepelt valami sokat, mert Atticus elküldte a veszély miatt. Remélem a negyedik könyvben nagyobb szerepet kap és több interakciót láthatunk közte és Atticus között. Oberon pedig még mindig egy aranyos kutya, szívesen megölelgetném én is, holott alapjában nem szeretem a kutyákat. És nagyra értékeltem Jézus behozatalát is, roppant viccesre sikeredett a beszélgetése Atticussal.

Az Elkalapálva éppen olyan folytatása az első két résznek, amit az alapján várna az ember. Egyszerű, ám mégis szórakoztató, könnyed és roppant humoros könyvsorozatról van szó, amit mindenkinek szívből ajánlok, aki vágyik egy kis kikapcsolódásra. Atticus remek karakter és narrátor, és lassan a többiek is kezdenek a szívemhez nőni. Várom mi lesz még itt, vajon mibe keveredik eztán Atticus?

Értékelés: 5/4

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/kevin-hearne-hammered-elkalapalva

Kevin Hearne: Megátkozva (A Vasdruida Krónikái 2.)

Fülszöveg:
Atticus O’Sullivant nem izgatják túlságosan a boszorkányok. Most mégis arra készül, hogy egy mindkét fél számára előnyős, kölcsönös megnemtámadási egyezményt írjon alá velük, amikor napjaink arizónai Tempéjének boszorkánynépessége hirtelen megnégyszereződik. Ám az új lányok nem csak gonoszak, de a második világháború alatt meglehetősen sötét szerepet töltöttek be a németek oldalán.
Miközben egy bukott angyal a helyi középiskola diákjaira vadászik, és a bakkhánsnők vegasi hordája a városba özönlik, hogy ott terjessze az őket jellemző halálos romlást, és egy veszélyesen szexi, kelta tűzistennő Atticus kegyeit keresi, hősünknek ki kell vennie részét a boszorkányüldözésből. De varázskardja, a szomszédjától kölcsönzött gránátvető, valamint vámpír ügyvédje segítségével Atticus készen áll rá, hogy megtisztítsa a várost, és megmutassa a boszorkányos fehérnépeknek, hogy rossz druidával kukoricáztak.

Csaknem egy hónap telt el új könyv olvasása nélkül, ami nagyon fura, mert nem hittem volna, hogy valaha megeshet velem ilyesmi, mióta igazi könyvmoly lettem. A májusi és júniusi tanév végi hajtás megtette a hatását, és a sok óra, beadandó, zh-k és vizsgák közben nem nagyon maradt időm, sem kedvem arra, hogy leüljek egy könyvvel és szimplán csak olvassak. Emellett valahogy nem is esett volna olyan jól. Nem tudtam volna igazán koncentrálni, mert ezerfelé jártak a gondolataim, így valamilyen szinten kellett ez a kis szünet. Hogy őszinte legyek jól esett a pihenés, és szerencsére nem kellett bejegyzés nélkül hagynom az oldalt, mert eddig a sorozatos és filmes véleményeket posztoltam. Szerintem ti nem is észleltétek ezt a szünetet, talán észre se vettétek volna, ha nem írok róla.

Mindenesetre így a vizsgaidőszak vége felé közeledvén, (már csak egy vizsgám van, és még 2 beadandó dolgozatom!), újra kedvem támadt az olvasáshoz, és gondoltam valami egészen könnyű, kellemes kis nyári olvasmánnyal térek vissza a pihenő után. Épp ezért választottam a Vasdruida Krónikák második részét, mert számítottam rá, hogy olyan lesz, mint korábban az első része volt. Vicces, laza, szórakoztató történet, ami elvonja egy kicsit a figyelmem és ami kikapcsol. Most nem szerettem volna valami mély és elgondolkodtató történetet, most csak könnyedségre vágytam. És persze ez tökéletes volt kezdésnek.

Atticus ismét nagy bajban van, hiszen az első részben történtek utóhatásaival kell szembenéznie. Mivel megölt egy istent, és ezáltal hírnevet szerzett magának természetfeletti körökben, így gyakorlatilag véget ért eddig békés és csendes élete. A figyelem középpontjába került, és onnan már nem is igen szabadulhat, ha engem kérdeztek. A korábbi csaták eredményeként elszabadult démonokat kell elkapnia, valamint megküzdeni egy vérszomjas boszorkány körrel, akik a városra fenik a fogukat. Eközben pedig próbál egyensúlyozni a barátai, az új tanítványa, szeretett kutyája és a hatalmi harcok útvesztőjében.

Nem csalódtam, a Megátkozva pontosan azt nyújtotta, amit vártam, és kellemes könyv volt ez a maga módján. Pontosan ugyanolyan a stílusa, a történet szerkezete, a humor, és a hangulat, mint az első résznek, és épp ezért szórakoztam jól olvasás közben. Atticus remek főszereplő, egy szerethető, okos és talpraesett fiatalember, akit csak imádni lehet, és aki egyértelműen kenterbe veri a YA könyvek ultra jóképű, de egyébként agyatlan és személyiség nélküli férfi főszereplőit, akikért annyian rajonganak. (Csak azt nem értettem soha, hogy miért, de ez legyen az én bajom.)

Talán az egyik legviccesebb jelenet, mikor Morrigan rámászik Atticusra. :)

Megint rengeteg iszonyat vicces helyzetbe keveredett főhősünk, de mindig helytállt az adott szituációban. Igazából nem csak Atticus szimpatikus, hanem a többiek is. Én például nagyon bírom a két ügyvédet, Halt és Leifet, vagy épp Malina-t, a lengyel boszorkányt, de persze senki se múlhatja felül azt az imádnivaló kutyát, akit Oberonnak hívnak, és aki régóta Atticus hű négylábú barátja. Ezek ketten fergetegesek együtt, és Oberon dumája... nos, azt nem lehet utánozni. Ez a kutya csak ontja magából a poénokat, és mikor elkezdenek valami ostobaságról Atticussal beszélni, akkor általában mindig mosolyra húzódott a szám. Nem vagyok valami nagy kutya rajongó, de egy Oberon féle kutyát, talán én is elfogadnék.

A könyv stílusa, a humor, a vicces helyzetek, és az egyszerűségük ellenére meglepően szimpatikus és szerethető karakterek miatt válhat ez a könyv annyira szórakoztatóvá, hogy az ember egyszerűen képtelen letenni, mert tudnia kell, hogy mi lesz a vége. Könnyed, nyári, szórakoztató olvasmány, nem váltja meg a világot, de nekem most nem is arra volt szükségem. Bárkinek szívből ajánlom, aki szereti a hasonló könyveket, mert az ebben sem fog csalódni. Az biztos, hogy jöhet a harmadik rész is.
Ui: Nem emlékszem, hogy írtam-e az első résznél, de most nem hagyhatom ki, hogy mennyire imádom az egész könyvsorozat borítóját. Végignéztem az összeset, és mindegyik nagyon találó. A modell, aki szerepel rajtuk, tisztára olyan, ahogy én elképzeltem magamban Atticust. Nem tudom honnan szedték ezt a férfit, de mintha ő lenne az életre kelt Atticus.
Értékelés: 5/4

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/kevin-hearne-hexed-megatkozva

Kevin Hearne: Üldöztetve (A Vasdruida Krónikái 1.)

Fülszöveg:
Atticus O’Sullivan, a druidák utolsó képviselője, békésen éldegél Arizonában, és egy ezoterikus könyvesboltot vezet. Szabadidejében pedig alakot vált, hogy ír farkaskutyájával vadászatra induljon. Szomszédjai és vásárlói abban a hiszemben élnek, hogy ez a helyes, tetovált, ír srác egy nappal sem több huszonegynél – pedig éppen huszonegy évszázada él a földön. Azt már ne is említsük, hogy energiáját a földből nyeri, éles nyelve van, és egy még élesebb varázskardja: Fragarach, a Válaszadó.
Csak az a probléma, hogy egy fölöttébb dühös kelta isten is szemet vetett kardjára, és évszázadok óta üldözi. Ez a kitartó istenség Atticus nyomára lelt, és barátunknak minden erejére – továbbá egy csábító halálistennő segítségére, vámpír- és vérfarkas ügyvédeinek falkájára, egy szexi csapos lányra (akinek fejét egy hindi boszorkány bérelte ki), és egy adag régimódi, ír szerencsére – szüksége lesz, hogy szétrúgjon néhány kelta ülepet, és megszabadítsa magát a gonosztól…

Igazából a megkezdett könyvsorozataimat kellene folytatnom és ez is a terv, de most mégis valami újdonságra vágytam, így előszedtem az egyik olyan könyvet, amire régóta kíváncsi voltam és belekezdtem. Így került a kezembe az Üldöztetve, amit két okból szerettem volna olvasni. Egyrészt mert sok jót hallottam róla olyanoktól, akiknek bízom az ízlésében, így természetesen én is kedvet kaptam hozzá, másrészt pedig azért, mert imádom az olyan könyveket, amiben egy fiú/férfi a narrátor, mert ezek szinte mindig sokkal jobbak szoktak lenni a női főszereplős könyveknél. Egyszerű az ok, hisz a férfiak nem nyavalyognak szerelmi ügyeken, nem őrlődnek irritálóan két nő között, így szerencsére megkímélnek az általam annyira utált szerelmi háromszögtől. (Tudom, tudom, mindig ide lyukadok ki, de higgyétek el, ennyire utálom a szerelmi háromszögeket. A világ végére ki lehetne kergetni vele.)

Na de mielőtt teljesen más vizekre eveznék, térjünk vissza eme bejegyzés témájához, vagyis A Vasdruida Krónikái könyvsorozat első részéhez. Nem  olvastam utána, hogy miről szól majd a történet, így mondhatni semmit nem tudtam róla, csak annyit, hogy férfi főszereplős és, hogy lesznek benne druidák. (Jól összeraktam mi? Hát igen, a könyvsorozat címe sokat segített. :D) Mint említettem sok jót hallottam róla, így egy kellemesen vicces, szórakoztató történetet vártam. Nem voltak magasak az elvárásaim, de azt határozottan sikerült megugrania a könyvnek.

Rövid és olvasmányos könyvről van szó, iszonyat gyorsan lehet vele haladni. Nem csak ez az oka ennek, hanem az is, hogy ez egy jó könyv. Tényleg az, egy igazán humoros és kedvelhető történet, egy abszolút érdekes és kedvelhető főszereplővel, egy könnyed és laza, de mindenképpen szórakoztató stílussal, rengeteg kis poénnal és egy csipet mágiával. Vagyis adott a remek fantasy könyv, ennél jobbat aligha lehetne kívánni. A Vasdruida Krónikáit egy másik könyvsorozathoz szeretném hasonlítani. Teljesen olyan stílusra és hangulatra, mint a Napernyő Protektorátus. Tényleg, olvasás közben rögtön ez ugrott be, így ha tetszett az említett sorozat, akkor ezt is biztosan szeretni fogod.

Oberon és Atticus

Mondhatni tökéletes könyvsorozat indító kötetről van szó. Felvázolja nekünk a háttérvilágot, amit nem mutat be részletesen, csak éppen annyit láthatunk belőle, hogy felkeltse az érdeklődésünket, és hogy minél többet akarjunk megtudni róla. Persze, hogy így tesz, hisz így kíváncsian várjuk majd a folytatást. A főszereplőnk egy roppant humoros és kedvelhető fiatalember (aki habár már csaknem 2100 éves, de mégis 21-nek néz ki, a többi meg csak részletkérdés!), akinek beszólásain és gondolatain jókat mosolyogtam olvasás közben. Ő az utolsó druida a földön, és épp ezért igen különlegesnek számít a saját világában, melyben rajta kívül élnek még tündérek, vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok és ki tudja még mi. A lényeg, hogy adott egy kissé klisés urban fantasy jelleg, de valamiért mégsem éreztem annak, tulajdonképpen nem zavart, hisz egy druida lett a főszereplő, mégsem egy vámpír vagy vérfarkas.

Tényleg baromira megkedveltem Atticust, egy roppant okos, bájos, szórakoztató és harcias férfi, akit csakis imádni lehet. A nőkhöz való viszonya alapján tipikus férfinak mondanám, vagyis nem veti meg a szebbik nemet, de hát ő már csak ilyen. És ahogy a kutyájával bánik, és ahogy szeretik egymást! :) Nagyon aranyosak ők ketten, ő és Oberon. Két igazi pajtás, két igazi barát, és a kapcsolatukat az sem ronthatja el, hogy az egyikük ember a másikuk pedig egy kutya. Imádtam a beszélgetéseiket, Oberon pedig olyan aranyos, hogy még én is szívesen befogadnám és elbeszélgetnék vele. (És ez nagy szó, mert én utálom a kutyákat egyébként.)

Nincs valami nagy történet, és a "fő gonosz" se valami nagy durranás, mégis tetszett a könyv. Tipikus sorozatkezdő darabként indított el egy nagyszabású történetet, amihez még rengeteg folytatást fogunk kapni. A stílus, a hangulat, a rengeteg kis apró humor, na meg a kedvelhető és szimpatikus főszereplő és hűséges négylábú barátja adják e könyv szívét és lelkét. És habára történet nem valami emlékezetes, az utóbb említettek miatt mégis remekül szórakoztam olvasás közben. Könnyed kis limonádé ez, nem akarja megváltani a világot, és épp ezért olyan jó. Mert tudja, hogy mi és nem akar annál többnek látszani. Ha könnyed szórakozásra vágyom, egy kellemes kis kikapcsolódásra, akkor fogom folytatni a második résszel. Mert folytatni fogom, az teljesen biztos.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/kevin-hearne-hounded-uldoztetve
Értékelés: 5/4