Rebecca Yarros: Ónixvihar (Negyedik szárny 3.)

Fülszöveg:

Miután majdnem másfél évet töltött a Basgiath Hadi Iskola falai között, Violet Sorrengail tisztában van vele, hogy már nincs idő elméleteket gyártani. És nincs már több idő a bizonytalankodásra sem.

A háború ugyanis elkezdődött, és az ellenség az iskola falain kívül és belül is egyre veszedelmesebb – lehetetlen megmondani, hogy kiben lehet megbízni.

Violetnek útra kell kelnie a roskadozó aretiai varázsvédelmen túlra, hogy ismeretlen vidékeken keressen szövetségeseket Navarre számára. Az út alaposan próbára teszi a rátermettségét, a szerencséjét és az erejét, de bármit megtenne, hogy megmentse az övéit – a sárkányait, a családját, az otthonát és persze a férfit, akit szeret.

Még akkor is, ha ehhez akkora titkot kell őriznie, amely talán mindent elpusztít körülötte.

Mindig nehezemre esik olyan könyvsorozatba belekezdeni, ami körül nagy a felhajtás, mert az eddigi tapasztalataim alapján nem sok az esélye annak, hogy az ennyire egekig marasztalt könyvek nekem aztán tetszeni fognak. Ezért húztam sokáig azt, hogy belekezdjek a Negyedik szárnyba, mert olvastam róla jókat, de inkább több rosszat és sokat kellett győzködnöm magam, hogy igenis adjak neki esélyt, mert sosem lehet tudni. Az első rész tényleg kellemes meglepetés lett számomra, egy erős kezdőrész, amiről még mindig pozitívan tudok nyilatkozni. Aztán a második rész  nem nyűgözött le ennyire és kezdtek felszínre törni a sorozat legnagyobb hibái és hiányosságai, de összességében még mindig elment egynek. És végül jött a harmadik rész és értem már a sok negatív kommentet, ami az Ónixvihar kapott, mert vitathatatlanul ez a könyv lett eddig a leggyengébb a sorozatban. Innen spoileresen folytatom!

Nem akarok most annyira negatív lenni így kezdeném azokkal a dolgokkal, amik tetszettek ebben a részben. Sajnos ez a lista elég rövid lesz, mert sokkal több a negatív gondolat mint a pozitív, amit higgyetek nekem én sajnálok a legjobban. Hisz annyi, de annyi potenciál lenne ebben a megalkotott mágikus világban és a karakterekben, csak fáj látni, hogy az írónő nem él ezekkel. Örültem annak, hogy kinyílt a világ és ahogy hőseink az iridek után kutatva elkezdték járni a világot, így több olyan helyet ismerhettünk meg, amik eddig nem kaptak nagy szerepet a sztoriban. Yarros próbálkozott tehát azzal, hogy tovább építse a világot, amit kitalált és hogy bővítse az ismereteinket, csak más kérdés, hogy ez nem mindig sült el jól.

Andarna

Az se hátrány, hogy egyre több mindent tudunk meg a veninekről, hogy kik ők, hogy működnek, mik a céljaik és motivációik. Xaden veninné válásának folyamatát követhetjük nyomon, valamint Jack mellé kapunk egy új venin „fő gonoszt” ha nevezhetem így, Theophanie személyében. Bár bevallom a nővel kapcsolatban valami nagyobb durranásra számítottam a végén és azt hittem, hogy tovább velünk marad. Az utolsó pozitívum pedig maguk a sárkányok és a lovasaikkal való kapcsolatuk és minden ezzel kapcsolatos dolog. Tairn és Andarna még mindig nagy kedvencek, és még mindig imádom a köteléküket Violettel. Örültem annak, hogy többet megtudtuk Andarna-ról, bár azért maradtak még itt kérdések, és érdeklődve várok vele kapcsolatban minden további információt.

És ennyi. Ennyi pozitív dolgot találtam a harmadik részben, viszont mellette rengeteg olyan dologgal kellett szembesülnöm, ami vagy csak szimplán nem tetszett, vagy pedig egyenesen idegesített. Kezdjük a legalapvetőbb problémával, ami szerintem a Negyedik szárny sorozat legnagyobb hibája és ami így a harmadik részre tényleg elég nagy problémává nőtt. Túl sok a karakter, túl sok név van és az írónő mindegyiket fontosnak vagy jelentősnek akarja beállítani, de egyszerűen senki sem kap elég játékidőt vagy fontosabb szerepet, hogy igazán érdekessé váljon. Violet-en és Xaden-en kívül persze, mert ők mindig mindenhol ott vannak.

Úgy érzem, hogy a két főszereplőnkön kívül az összes többi karakter csak azért van ott, hogy amikor épp kellenek valamiért, mondjuk a sárkányuk, a pecséterejük vagy a lelki támaszuk miatt, akkor felbukkannak, aztán két oldal múlva eltűnnek. Ezzel nem azt akarom megint mondani, hogy minden karakter legyen komplex és jól kidolgozott, mert tudom, hogy ez fizikai képtelenség. Inkább csak azt, hogy a kevesebb néha több, és inkább kevesebb karakterrel kellene működnie a történetnek, és ők akkor több időt kaphatnának és jobban ki lehetne őket dolgozni. Csak hogy a legalapvetőbbet mondjam, minek kell Violet-nek négy jó barát, mikor Rhiannon magában bőven elég lenne egy legjobb barátnőnek?

Vagy ugyanez Xadennél, mert neki szintén elég lenne egy-két jó barát és kész. Mert ismétlem hiába van ennyi karakterünk, ha mindegyiket csak felszínesen ismerjük meg vagy még úgyse, hanem sehogy. Nincsen karakterfejlődés, semmi, és ezért se érdekelt korábban se Liam, se Sorrengail mama halála, mert egyikről se tudtunk semmit, idő se volt igazán megismerni őket. Ebben a harmadik részben is meghalt valaki a végén, de hogy őszinte legyen azt se tudom ki ez a Quinn és miért kellene engem érdekelnie a halálának.

Xaden

A másik legalapvetőbb problémám, hogy a történetmesélés E/1 személyben történik. Violet a főszereplőnk, ő a narrátorunk, mindent az ő szemén keresztül látunk, ebből kifolyólag mindenhol ott van és persze hogy minden fontos esemény akkor történik, amikor ő ott van. Így a harmadik részre teljesen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy sokkal jobb lett volna ez az egész ha mondjuk E/3 személyben íródik a könyv, több nézőpont karakterrel. Akkor több karaktert fel lehetett volna építeni normálisan, széjjelebb lehetett volna húzni a történetet és egyszerre több helyszínen játszódhattak volna az események párhuzamosan egymás mellett. Sokkal mélyebbé és aprólékosabbá válhatott volna így a történetmesélés és több komplexebb karaktert kaphattunk volna.

Vitathatatlanul Violet és Xaden a főszereplőink és az írónő nem titkolt módon rájuk helyezi a legnagyobb hangsúlyt. Ami az első részben nem volt gond, mert mindketten szerethetőek voltak a maguk módján... még. Aztán ahogy haladtunk előre a történetben így a harmadik könyvben már azt kellett sajnos észrevennem, hogy nem hogy nem szeretem Violet-et és Xadent, de egyenesen irritálnak mindketten és konkrétan végig a falra másztam tőlük. Értem én, hogy a lelki drámák meg miegymás, meg hogy a saját személyes gondjaikon és veszteségeiken őrlődtek mindketten, de mondjuk ki nyíltan. Violet egy arrogáns idegesítő libává, Xaden pedig egy magában morgó lelki bajos szerencsétlenné vált.

Xadennél értem én, hogy miért változott meg ennyire és értem hogy az átalakulás megakadályozása ellen küzd és persze hogy kezd megváltozni, tehát ez a változás teljesen valid, az más kérdés, hogy engem rohadtul idegesített. De kérem szépen… mi a fene történt Violet-tel? Hol van az első részben megismert kedves, megértő, segítőkész, együttműködő és normális fiatal nő, aki volt, mielőtt bármilyen hatalmat szerzett volna? Mert mióta övé a második legnagyobb sárkány és ő a generációja egyetlen villámforgatója (amit a könyvekben vagy százszor megismételnek, köszönöm nem kell, először is felfogtuk milyen különleges ez a lány), és övé lett a legjobb pasi a vidéken, azóta Violet olyan nagy arcot növesztett, amivel tényleg az agyamra ment. A fejébe szállt a hatalom, ez nem vitás.

Violet

Ezek a folytonos arrogáns, hisztis, okoskodó megnyilvánulásai és a folyamatos parancsnak és a feletteseinek való ellenszegülései, a folyamatos hazudozások és magánakciók… mintha nem is Violet lenne, hanem egy teljesen más ember. Az egész harmadik részben úgy lett lefestve mintha mindig mindenben és mindenkor csak neki lehetne igaza, mindenki más hülye, és csakis azt lehet csinálni, amit Violet kitalál, mert hát ő a legokosabb és a leghatalmasabb és mindenki más le van tojva magasról. Számomra irritálóan ellenszenves lett és az egész harmadik részben nagyjából végig ezt tolta, ami tőle annyira karakteridegen szerintem, hogy hirtelen nem tudtam hova tenni ezt a nagy egót, amit Violet váratlanul növesztett magára.

Ha magát csak a harmadik rész történetét nézem kicsit ellentmondásos érzéseim vannak vele kapcsolatban. Mint az elején említettem, örültem annak, hogy sokfelé mentek a karakterek és kinyílt a világ, új helyeket ismertünk meg, de olyan sietősen és ugrálva történt mindez, hogy valójában egyik másik országról se tudtunk meg semmit. Mindenhol valami erőltetett bajba keverednek hőseink, és persze hogy mindenhol Violet oldotta meg a problémát, és épp ezekről beszélek, hogy értem én, hogy Violet a főszereplő meg miegymás, de azért néha a többiek is csinálhatnának valamit. Brennan visszatérésének sincs semmi értelme, nagyjából csak azért kell a történetbe, hogy Violet-et mindig összefoltozza, és mindig csak akkor bukkan fel, mikor Violet ész nélkül összetöri magát. Azt pedig inkább hagyjuk, hogy minek kellett behozni a Xaden anyja történetszálat, mikor abból se lett végül semmi, és szerintem nem is lesz. Abszolút felesleges ide.

Sok minden történt tehát, hisz mindig mentek ide-oda, de ha jobban belegondolunk valójában ennek a sok jövés-menésnek mintha csak az lett volna a célja, hogy jól el legyen nyújtva a könyv és minél hosszabbá váljon. Mert nagyon fontos és lényeges dolgokat még most se tudtuk meg és kicsit úgy érzem mintha az egész harmadik könyv csak egy időhúzás lenne aztán a nagy finálé utolsó két rész előtt. (Azt hiszem öt részes lesz a könyvsorozat.) Mondjuk ha kaptunk volna Xaden nézőpontot, akkor engem speciel nagyon érdekelt volna Xaden szemszögéből ez az egész veninné válás elleni küzdelem és ezt tök jól meg lehetett volna írni, az egész személyiségváltozását, a lelki drámáját, a gonosszá válás elleni belső harcot és így tovább. A könyv végén pedig megkapjuk az egyik legelcsépeltebb klisét, amit csak lehet könyvbe rakni, mire csak forgattam a szemeimet, hogy miben vagyunk kérem szépen? Egy szappanoperában? (Mert néha tényleg ahhoz kezd hasonlítani.) Ha ennek az emlékezetvesztésnek valami értelmes és logikus magyarázata lesz később, akkor visszaszívok mindent, de addig tartom a véleményem, hogy ez most komolyan kellett ide?

Úgy érzem, ahogy haladunk előre a könyvsorozatban, az írónő egyre inkább küszködik azzal, hogy érdekes maradjon a történet és hogy szerethetőek maradjanak a főszereplők. Mintha maga se tudná, hogy merre menjen a történet, hogy milyen irányba építse tovább a világát, így mindent belerak ész nélkül a könyvbe, és próbálja izgalmas, ám elcsépelt fordulatokkal fenn tartani az érdeklődést. Csak az nem tűnik fel neki, hogy ennek az eredménye aztán egy nagy katyvasz lesz. Ha jobban belegondolunk a harmadik könyv végére ugyanott vagyunk a nagy egészt vizsgálva, mint a második könyv végén, és épp ezért ez a könyv mintha csak egy borzalmasan hosszú (majdnem 900 oldalas!!!) időhúzás lenne a nagy finálé előtt. Sajnálom nagyon, mert olyan jól kezdett a Negyedik szárny könyv, de a második rész óta folyamatosan romlik a színvonal. Jó lenne ha az írónő észbe kapna és csinálna valamit ez ellen mihamarabb.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rebecca-yarros-onyx-storm-onixvihar

Értékelés: 5/3

Rebecca Yarros: Vasláng (Negyedik szárny 2.)

Fülszöveg:

Mindenki ​arra számított, hogy Violet Sorrengail a Basgiath Katonai Főiskolán már az első tanévben meghal. Violet is ezt hitte. De a Csépelés még csak az első lehetetlen próbatétel volt, amelynek során a gyenge akaratúak, az érdemtelenek és a nem szerencsések kihullanak.

Most tehát megkezdődik az igazi kiképzés, és Violet máris azon tépelődik, hogy fogja ezt átvészelni. Nemcsak arról van szó, hogy a kiképzés iszonyatosan nehéz és szándékosan brutális, vagy hogy megpróbálják a lovasok fájdalomtűrését az elviselhetetlenségig és azon túl is fokozni. De ott az új parancsnok-helyettes, aki személyes küldetésének tekinti, hogy megértesse Violettel, mennyire tehetetlen – hacsak el nem árulja azt a férfit, akit szeret.

Bár Violet teste talán gyöngébb és törékenyebb, mint másoké, de az esze a helyén van, és vasakarata is van. És a vezetés elfeledkezik a legfontosabb tanulságról, amire a Basgiath Violetet megtanította: a sárkánylovasok maguk hozzák a saját szabályaikat.

De ebben az évben nem elég, hogy mindenáron életben akar maradni.

Mert Violet ismeri a Basgiath Katonai Főiskola évszázadokon át őrzött igazi titkát, és semmi, még a sárkánytűz sem elég, hogy a végén megmentse őket.

Arra a döntésre jutottam, hogy folytatom a könyvsorozatot a második résszel, mert annyira tetszett az első könyv, hogy nagyon érdekelt mi fog történni ezután. Az első rész alapján nagyjából tudtam mit várhatok Yarrostól, tisztában voltam a világ és a történet alapjaival, ismertem a karaktereket, így tényleg kíváncsi voltam lehet-e ezt fokozni, vagy sajnos csalódni fogok és egy egészen jó kis kezdés után egy lagymatagabb folytatást fogok kapni. A Vasláng befejezése után erőteljesen felemás érzéseim vannak vele kapcsolatban. Innentől SPOILERESEN folytatom!!!

Nem mondanám rossznak ezt a könyvet, mert tényleg nem az. Viszont jónak se mondanám kifejezetten. Ülnöm kellett pár napot a dolgon, hogy átgondoljam amit olvastam, mert hirtelen magam sem tudtam volna megmondani, hogy ez tetszett nekem vagy sem. Ezért vannak felemás érzéseim bár ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor több negatív dolgot találtam benne, mint pozitívat és ezekre egyesével szeretnék kitérni.

Kezdjük akkor azokkal a dolgokkal amik tetszettek. Yarros még mindig ért ahhoz hogy kell egy történetet felépíteni úgy, hogy végig fent tartsa az érdeklődést, hogy egy percig se unatkozzon rajta az olvasó. Lendületesen halad előre a sztori, mindig történik valami, titkok lepleződnek le, kapunk látványos csatákat, vannak érzelmesebb részek, tehát tényleg minden a helyén van éppen megfelelő ütemben és mennyiségben adagolva egymás után. Szeretem a kalandos fantasy-kat, ahol mindig történik valami és ami leköt, így ezen a téren minden rendben volt.

A sárkányok továbbra is valami fenomenálisak, még mindig imádom őket. Örülök, hogy a nagy trió ismét kiemeltebb szerepet kapott, mert én tényleg nagyon bírom őket, de főleg Tairnt és Adarnát. Ha a kis sárkány Adarna nem volt elég aranyos az első részben, akkor most megkapjuk a „tinédzser” korba lépett Adarnát, aki tényleg mint valami hisztis és kibírhatatlan tinédzser panaszkodta végig a második részt. Igazán szórakoztató pillanatokat kaptunk akkor mikor Adarna nyomta a tinédzser hisztiket, Tairn és Violet pedig próbáltak rá hatni és megfegyelmezni, de hát Adarna persze hogy nem hallgatott rájuk. Örültem annak, hogy Adarnáról többet megtudtunk, bár sejteni lehetett azért, hogy ő valami különleges sárkány, így ez a része a dolognak azért nem lepett meg annyira.

Sgaeyl, Xaden, Violet, Tairn és Adarna

A harmadik ami nagyon tetszett, és ami tényleg meglepett az Jack visszahozása. Én teljesen biztos voltam abban, hogy Jacknek vége és ennyi volt a szerepe, így nagyot néztem mikor "visszatért a halálból". Aztán az első gondolatom az volt, hogy mégis minek kellett őt visszahozni és remélem kapunk erre valami értelmes magyarázatot. Elkönyveltem magamban, hogy biztos ő lesz az aki ellenségnek indul majd végül baráttá válik vagy valami ilyesmi. Képzelhetitek mekkorát néztem mikor a végén kiderült, hogy micsoda Jack valójában és hogy miért tért vissza. Nem tudom mi történt velem, pedig én az ilyen fordulatokat messziről látom előre, de most valahogy nem számítottam arra amit végül Jack művelt. Bár így már sok minden értelmet nyer a korábbiakkal kapcsolatban. Az írónőnek sikerült meglepnie ezzel a csavarral, és ezt tényleg csak értékelni tudom.

És ennyi a pozitívumokból sajnos, mert most jön a fekete leves és sajnálom de ezeket szintén le kell írnom. Eddig szerettem Violetet és Xadent, az első részben tetszett ahogy alakult a kapcsolatuk és drukkoltam nekik. A második könyvben viszont mindketten az agyamra mentek ahogy folyamatosan hisztiztek és veszekedtek. Döntsétek már el, hogy most akkor együtt vagytok vagy sem! Ha ennyire szeretik egymást, mármint elvileg szeretik egymást, akkor minek titkolóznak egymás előtt? Csak én nem értem a dolgot? Annyi felesleges műbalhé, erőltetett titkolózás és félreértés volt kettejük közt ebben a könyvben, hogy kezdtem úgy érezni, hogy valami szappanoperát olvasok és abból is a leggyérebb minőséget. A végére teljesen az agyamra mentek és utáltam az összes olyan részt, amikor egy helyszínen voltak, és alig vártam, hogy Xaden megint elmenjen valahova és inkább máshol csináljon valamit.

A Sorrengail testvérek: Violet, Brennan és Mira

A következő ami nem tetszett az Brennan visszatérése a halálból. Igen, még egy karakter, akiről azt hittük, hogy meghalt, de aztán kiderül, hogy mégsem halott. Félreértés ne essék, az első rész végén a függővég nagyon izgatottá tett, mert érdekelt Brennan története és hogy miért kellett eljátszania a halálát. Vártam valami jó kis sztorit vagy nem tudom mit vártam… de azt biztos nem, amit végül kaptunk. Tulajdonképpen miért kellett Brennannak megjátszania a halálát és miért nem tudott hazatérni, hogy onnan harcoljon az ügyért? Mi értelme volt hat évig bujkálnia és hagynia, hogy a családja halottnak higgye? Az pedig hogy mindenki zokszó nélkül vette a visszatérését és úgy fogadták mintha mi sem történt volna, csak még jobban mutatja, hogy mennyire nem volt semmi jelentősége ennek a történetszálnak. Később se kapott Brennan semmi nagy szerepet, csak összefoltozta azt vagy akit épp a történet megkívánt, mintha csak egy eszköz lenne a képességével, hogy amikor szükséges akkor bevesse őt az írónő. Ennél azért többet vártam volna tőle.

Az utolsó negatívum amit mindenképp meg akarok említeni és amire már az első részes kritikámban szintén utaltam, az a mellékszereplők egysíkúsága és felszínessége. Rengeteg karakterrel dolgozik az írónő ebben a sorozatban, tényleg nagyon sokan vannak és így a második részben kapunk még új karaktereket is. Mostanra teljesen világossá vált, hogy nem az a baj, hogy sok a karakter, hanem az, hogy annyian vannak, hogy igazából egyik mellékszereplő sincs normálisan kidolgozva. Értem én, hogy kevés az idő és nem kaphat mindenki érdekes és izgalmas történetszálat vagy némileg összetettebb karaktert, de ha nem is mindenki, azért páran igazán kaphatnának nagyobb figyelmet.

Mindenkiből látunk egy kicsit, az írónő mindenkit egyenlően akar kezelni, de ez így nem fog működni hosszú távon. Mert ha a mellészereplőknek legalább egy része nincs normálisan kidolgozva, akkor mégis miért érintene meg bármelyikük halála? Mit érdekel engem, ha bármelyik meghal? Az első könyvben Liam halála, most Sorrengail anyu halála mind olyan súlytalan és felejthető lett számomra, hogy csak megvontam a vállam és lapoztam tovább, hogy oké, neki vége, mi van még hátra. Hiába halnak meg a karakterek egymás után, ha egyiket se lehet igazán megismerni vagy megszeretni. Ezek a halálok így nem érik el a kívánt hatást, legalábbis nálam semmiképp sem. Dainről viszont megkaptam a válaszom, így már tudom, hogy mi a szerepe a történetben, csak hát szegény jelenléte annyira leredukálódott ebben a könyvben, mintha ott se lett volna. Kár, mert én érdekes karakternek tartom őt.

Felemás érzésekkel fejeztem be a Vasláng könyvet, tetszett is, meg nem is. A történet még mindig izgalmas, egy percig nem lehet rajta unatkozni, a sárkányok pedig még mindig érdekesek. Pörög az adrenalin, kapunk látványos csatákat és mindent, aminek egy ilyen fantasyban lennie kell. Azonban Violet és Xaden ebben a részben az agyamra mentek a folyamatos hisztikkel és műbalhékkal, ahogy haladtam előre a könyvben egyre nehezebben toleráltam őket. A legnagyobb negatívumként mindenképp meg kell említenem, hogy túl sok a karakter, és a főszereplő pároson és a három sárkányon kívül nagyjából senki sincs normálisan kidolgozva. Ez így a második részben már igenis nagy baj, mert ha nincsenek kidolgozva a mellékszereplők, akkor mégis miért kellene engem érdekelnie, ha bármelyikük meghal? Természetesen megint függővéget kapunk, és ezért kíváncsi vagyok mi lesz a folytatásban. Már csak egy könyv maradt, és azt inkább kicsit későbbre tartogatom, mert ki tudja mikor jelenik majd meg a negyedik rész.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rebecca-yarros-iron-flame-vaslang

Értékelés: 5/4

Rebecca Yarros: Negyedik szárny (Negyedik szárny 1.)

Fülszöveg:

A ​húszéves Violet Sorrengail egész eddigi életében azt hitte, a történelem tanulmányozása lesz a feladata az Írnok Kvadránsban az imádott könyvek között. Azonban az iskola vezénylő tábornoka – aki egyszemélyben a lány kőkemény anyja – megparancsolja, hogy Violetnek be kell lépnie a többszáz jelölt közé, akik Navarre elitjéhez, a sárkánylovasokhoz akarnak tartozni. Ha mindenkinél kisebb és törékenyebb vagy, akkor csak egy hajszál választ el a haláltól… mondjuk azért, mert a sárkányok nem választanak ki „törékeny" embereket, hanem felperzselik őket.

Ráadásul, amikor kevesebb a kapcsolódni hajlandó sárkány, mint kadét, nem meglepő, hogy a többség szívesen végezne Violettel, hogy ezzel is növelje a saját esélyeit a sikerre. A többiek pedig azért ölnék meg, mert az anyja lánya; köztük van Xaden Riorson is, a Lovasok Kvadránsának leghatalmasabb és legkönyörtelenebb szárnyvezére is. Violetnek minden ravaszságára szüksége lesz, hogy minden újabb napfelkelte életben találja. Közben az iskola falain túl dúló háború egyre gyilkosabb, a királyság védelmét szolgáló erődítmények sorban elesnek, és egyre többen halnak meg. A helyzeten tovább ront, hogy Violet gyanakodni kezd, hogy a vezetés rettenetes titkot rejteget.

Barátok, ellenségek, szeretők. A Basgiath Hadi Iskolában mindenkinek határozott tervei vannak, mert ha valaki egyszer bekerül, onnan csak két kiút van: lediplomázni vagy meghalni.

Lehet csak én vagyok így ezzel, de ha egy új könyvsorozat körül nagy felhajtás alakul ki, akkor nem hogy engem is érdekelni kezd a dolog, hanem inkább egyenesen taszítani. Sokszor jártam úgy hogy rögtön rávetettem magam egy közkedvelt új könyvsorozatra és aztán hatalmasat csalódtam benne, vagy ami még rosszabb, hogy tetszett, és utána nem folytatták magyarul a kiadását. Ezért azon az alapelven vagyok egy ideje, hogy csak akkor kezdek bele egy új sorozatba, ha abból minimum 2-3 rész megjelent már magyarul és így azért elég nagy a valószínűsége annak, hogy végig ki fogják aztán adni magyarul az összes részt. Ezen két okból kifolyólag halogattam eddig belekezdeni a Rebecca Yarros Negyedik szárny sorozatába, és a dilemmán a magyar kiadó körüli botrányok se segítettek. De erről majd inkább később.

Hosszas halogatás után végül csak sikerült rávennem magam arra, hogy belekezdjek a Negyedik szárny könyvbe és tényleg próbáltam minden ellenérzés vagy előítélet nélkül nekiállni. Talán jó volt az időzítés, talán ennek így kellett történnie, és akármennyire azt hittem, hogy most is csalódni fogok, nyugodtan kijelenthetem, hogy nekem ez a könyv tetszett. Vagy miket beszélek én, nem csak hogy tetszett, hanem kimondottan szerettem. Tényleg nem erre számítottam, mert azt hittem megint csak egy érdemtelenül körülrajongott könyvsorozatot fogok kapni, és láss csodát éppen az ellenkezője történt. És ennek én örülök a legjobban.

Violet

A Negyedik szárny ékes példája annak, hogy kell elkezdeni egy fantasy könyvsorozat első részét, és hogy milyennek kellene lennie minden sorozat bevezető első részének. Az írónő mondhatni művi pontossággal építette fel a történetét, melyben megkapjuk a háttérvilág felvázolását bemutatva annak alapjait, hatalmi rendszerét és szabályait. Világosan elénk tárta a fő konfliktust, hogy merre fog haladni a történet, hogy mi a nagy cél, amiért a karaktereink küzdeni fognak és persze megkapjuk a „jó és a rossz” szereplőket akik majd szembe fognak valamikor kerülni egymással. A világfelépítés és bemutatás tehát szerintem jó lett, és pontosan annyit kaptunk így az első részben, hogy minden világos az olvasónak, ismerjük az alapokat, de maradtak bőven nyitott kérdések és kérdőjelek a folytatásra. Ezen a téren tehát minden rendben volt.

A történet logikusan és izgalmasan haladt előre, mindig történt valami, szinte sosem ült le a sztori, én legalábbis faltam az oldalakat és mindig vártam, hogy mi fog történni. Az írónő szépen adagolta az elmélkedősebb és az akció dúsabb részeket, jól mutatta be a karakterek egymással való megismerkedését és kapcsolataik alakulását. A történet egy katonai iskola falai között játszódik, ahogy azt a fülszövegben olvashattuk és az egész első év tulajdonképpen a kiképzés első évéről szól… mindezt sárkányokkal és mágiával megspékelve, ha még nem mondtam volna. A Trónok harca óta a sárkányok a menők, és nem csoda, hogy azóta egyre több sárkányos könyv jelenik meg. Nem mintha bánnám a dolgot, mert ki ne szeretné a sárkányokat, nem igaz? Tetszett ahogy az írónő a katonai iskola témát keverte a sárkányos mágiával, és habár nem alkotott semmi újat, de mégis valami eszméletlenül izgalmas sült ki a dologból.

Violet, Tairn és Adarna

Ami különösen tetszett és ami szerintem tényleg remek ötlet volt, hogy itt nem csak úgy vannak a sárkányok és kész, hanem ők is saját karaktert kapnak, hisz itt a sárkány és lovasa közti kapcsolat révén a lovasok és a sárkányuk képesek egymással kommunikálni. Mekkora ötlet már ez! Mintha tudna az ember beszélni a kedvenc háziállatával. Ebből különösen szórakoztató vagy épp megható helyzetek keveredtek és megmondom őszintén én bírtam a három sárkány „főszereplőnket”. Tairn, Adarna és Sgaeyl mind nagy arcok és bírtam ahogy viccelődtek vagy osztották néha a lovasaikat és ha kellett, akkor pedig mindenben mellettük álltak.

Nem feledkeztem meg a karakterekről sem, mert hát oké, hogy itt vannak a sárkányok, de mégis csak emberek a főszereplőink. Pontosabban szólva egy konkrét főszereplőnk van, Violet, az ő narrálásában látjuk a történetet, ő mesél nekünk. Kicsit bajban vagyok, ha Violetről kellene véleményt nyilvánítanom, mert nem nagyon tudom jelenleg, hogy állok vele kapcsolatban. Néha roppant idegesítő volt és szívesen megcsapkodtam volna, de sokszor meg éppen úgy viselkedett ahogy egy igazi badass női főhősnek kell és tényleg voltak kemény és erős pillanatai. Külön tetszett vele kapcsolatban, hogy nem tökéletesnek lett ábrázolva, mint a női főhősök általában, hisz vannak testi korlátai, amiken persze próbál mindenáron felülkerekedni és legyőzni a gyengeségeit.

Xaden és Sgaeyl

A másik két főszereplőnk, vagyis én annak vettem őket, az Xaden és Dain és igen, egy szerelmi háromszög, vagyis lehetett volna az, és valamennyire úgy is indult, de igazából mégse volt az, ha jobban belegondolunk, és talán ezért se zavart ez az egész annyira. Xaden számomra semmilyen szempontból nem volt érdekes, hozta a karaktere kliséit és annak szinte minden elvárt külső és belső tulajdonságát. Tudjátok ti azt, mire gondolok, ezernyi hozzá hasonló férfi főszereplőt tudnék felsorolni, olyan mintha azok koppintása lett volna. (Csak néhány példa, hogy nem a levegőbe beszélek, Rhysand, Cardan, Legend, Éjúr stb.) Nem azt mondom, hogy rossz vagy unalmas karakter Xaden, csak azt, hogy a karakterének kliséin eddig nem sikerült túllépnie. Várom hogy meglepjen. A Violet és Xaden románcban pedig az tetszett igazán, hogy végre nem az volt, hogy két férfi futott a lány kegyei után, hanem itt Violet „tepert” Xaden után és ezen a téren kaptunk végre egy kis változatosságot.

Dain pedig… jaj, Dain. Azt szerettem igazán a karakterben, hogy nem hogy a könyv olvasása során, de még most sem tudnám megmondani, hogy mik Dain igazi céljai és szándékai. Most akkor ő még mindig igaz barátja Violetnek vagy nem? Miért viselkedett úgy szegény lánnyal és miért próbálta mindig mindenről lebeszélni? Tényleg nem értem miért volt végig ilyen negatív és lekezelő, persze mindezt a jó szándék és a segítség álcája mögé bújtatva. De amikor már vagy századik alkalommal vágta Violet képébe, hogy szegény lány semmire se képes és hogy olyan gyenge mint egy virágszál, akkor már lassan azon voltam, hogy belenyúlok a könyvbe és én fogom letörölni az okoskodó ábrázatot Dain képéről. Dehogy volt ő igaz barát, a francokat! Egy igaz és jó barát nem így viselkedik, hanem mindig bátorítja a másikat és szurkol neki mindenben. Pozitív és lelkesítő, nem pedig ilyen "Negatív Nelli". Az életről is lehozott, mikor megint arról kellett olvasnom, hogy mennyire nyomoréknak tartja szegény Violetet. Az pedig, hogy a képességét engedély nélkül használta rajta gyakorlatilag megbocsájthatatlan, ha engem kérdeztek. Dain számomra egy teljesen érthetetlen karakter lett és tényleg érdekel mit hoz még ki belőle az írónő és eztán merre viszi tovább őt.

Dain

Hármójuk mellé kaptunk sok egyéb karaktert is, de azok annyira papírmasék voltak, és annyira nem lehet róluk semmi fontosat vagy lényegeset megtudni, hogy szerintem említésre se méltóak. Eddig legalábbis és őszintén bízom benne, hogy később jobban megismerhetünk néhányat közülük. Mivel annyira kidolgozatlanok ezek a karakterek, ezért engem teljesen hidegen hagyott annak a bizonyos karakternek a halála és nem értem miért kellett volna rajta meghatódnom, mikor semmit se tudunk róla valójában. Azt pedig végképp nem tudom hova tenni, vagy lehet csak én voltam figyelmetlen vagy csak én nem vettem észre… de Jack miért pécézte ki magának ennyire Violetet? Mi baja volt szegény lánnyal, könyörgöm? Violet mint egy gyenge virágszál, nem méltó ellenfél Jack-el szemben, legalábbis az elején így tűnik, szóval Jack miért épp őt pécézte ki magának? Tényleg nem értem. Nem lett volna reálisabb, ha valamelyik komolyabb vetélytársának megy neki? Ezt a kissé valószerűtlen és erőltetett konfliktust nem tudtam hova tenni és alig vártam, hogy Violet pontot tegyen az ügy végére, mert Jack totálisan az agyamra ment az ostobaságával.

A végén pedig néhány szó a magyar kiadóról és a magyar kiadásról. Nem tett jót a megjelenésnek a kiadó körüli botrányok és pletykák és bevallom sokáig ez is távol tartott attól, hogy én ezt a könyvet a kezembe vegyem. Az teljesen egyértelmű, hogy a kiadó könyveiért én pénzt nem fogok adni már elvből sem, mert nem csak hogy drágák a könyveik, hanem borzalmas a magyar kiadás. Rengeteg félrefordítás, rengeteg rossz fordítás, félreírások, gépelések és sorolhatnám. Ennyi pénzért minőséget várna az ember kérem szépen. A lényeget pedig szerintem már mindenki tudja, nem akarom ismételni magam, de néhány szóban azért én is szerettem volna megjegyezni, hogy igen… voltak érdekes dolgok a könyvben és ezek mind a gyatra minőségű magyar kiadás hibái.

Mindenképp kellemesen pozitív csalódás számomra a Negyedik szárny, mert nem erre számítottam. Kaptunk egy egészen remek és izgalmasan felépített sorozatkezdő első részt, éppen egy olyat, amilyennek minden első résznek lennie kellene. Felvázolta a világot, a fő konfliktust, megismertük a karaktereinket és láttuk, hogy alakulnak az egymással való kapcsolataik, na és persze bónusznak itt vannak a sárkányok, akik ebben a változatukban még elevenebbek és szerethetőbbek. Jó kis kezdés volt ez egy remélhetőleg ennél azért nagyívűbb történethez, tényleg várom, hogy mi fog eztán történni és milyen irányba megy el a sztori. Kapunk a végén egy függővéget, és ezért különösen érdekel a folytatás. Szerencse, hogy már a második és a harmadik rész is kijött magyarul, lehet rögtön folytatom tovább a következő könyvvel. Ezt még kitalálom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rebecca-yarros-fourth-wing-negyedik-szarny

Értékelés: 5/5