Stephanie Garber: Volt egyszer egy összetört szív (Volt egyszer egy összetört szív 1.)

Fülszöveg:

Mit tennél meg azért, hogy boldogan élj, míg meg nem halsz?

Amióta az eszét tudja, Evangeline Fox hisz az igaz szerelemben és abban is, hogy a szerelmi történetek boldog véget érnek… amíg meg nem tudja, hogy élete szerelme valaki mást készül feleségül venni.

Az összetört szívű Evangeline kétségbeesetten szeretné megakadályozni az esküvőt, ezért meggondolatlanul alkut köt a karizmatikus, ámde gonosz Szívek Hercegével. A segítségnek három csók az ára, ám azt, hogy a lány hol, mikor és kinek adja, a herceg határozza meg.

Evangeline az első csók után rájön, hogy halhatatlannal alkudozni veszélyes játék – és a Szívek Hercege sokkal többet akar tőle, mint amit ígért. Tervei vannak vele, olyan tervei, amelyek vagy a létező legnagyobb boldogsággal, vagy a legfájdalmasabb tragédiával végződnek…

Nem olyan régen jutottam el odáig, hogy elolvastam a Caraval trilógiát, ami összességében tetszett, bár azért nem lett számomra igazi nagybetűs kedvenc. Inkább abba az „egyszer olvasós” kategóriába tudnám sorolni. Viszont volt egy karakter ott, akit mindig érdekesnek tartottam és akiről szívesen olvastam volna többet. Ez pedig ki más lehetett volna, mint a Szívek hercege, vagyis Jacks? Mikor megtudtam, hogy megjelent a Caravalhoz egy spin-off történet új női főszereplővel és Jacksel a főszerepben, akkor tudtam, hogy ezt nekem mindenképp olvasnom kell úgyis hogy fogalmam nem volt róla, merre halad tovább a sztori és hogy mit lehetne még kihozni ebből a világból.

Scarlett, Tella és a Santos fivérek tehát most a háttérbe szorulnak és megkaptuk Evangeline-t és Jackset helyettük, de a háttérvilág ugyanaz marad, sőt az új trilógia története ott folytatódik, ahol a Caraval harmadik részének végén abbamaradt, így egyfajta folytatásnak is tekinthető csak immár többségében új karakterekkel. Evangeline Fox az új narrátorunk, vele indul a történet, aki épp utolsó kétségbeesésében szeretné megakadályozni, hogy a szerelme elvegye feleségül a lány a mostohatestvérét. Ehhez pedig nem tud jobbat kitalálni, minthogy alkut köt a Szívek hercegével, hogy az segítsen neki. Persze mint minden Fátum, Jacks elég sajátosan értelmezi az alkuk fogalmát, így Evangeline nem épp azt kapja, amit szeretett volna, és innen nincs megállás. Egyik bonyodalomból esik a másikba, miközben Jacks fondorlatosan szövögeti a háttérben a szálakat a saját önző céljai elérése érdekében. Evangeline pedig akárhogy próbálja magát távol tartani tőle, ez nem egy könnyű feladat számára, főleg hogy valamilyen szinten vonzódni kezd a fiúhoz.

Marisol és Evangeline

A történet eleje számomra nagyon lassan indult be és nem nagyon értettem, hogy merre fogunk haladni, vagy hogy az írónő milyen fő irányvonalat akar adni ennek az új trilógiának. Persze megint egy alku, egy ősi átok, egy természetfeletti cél van a középpontban némi romantikával fűszerezve, kapunk új karaktereket Jacks mellé, de hogy hova fog ez az egész majd kifutni, azt sajnos én még nem nagyon értem. Mi történik akkor ha kinyitják majd a Valorok kapuját? És Jacks miért akarja ezt ennyire? El nem tudom képzelni. Gondolom ezekre a kérdésekre később kapunk választ és csak jobban ki fog kristályosodni a fő történetszál.

A történet tehát engem még annyira nem nyűgözött le, lássuk mi van a karakterekkel és kezdjük az újakkal. Kicsit fura volt számomra az elején, hogy megint kaptunk egy lány testvérpárt Scarlett és Tella után, nem értettem mi szükség volt erre. Nem mintha Evangeline és Marisol „testvéri” kapcsolata nyomokban emlékeztetne a Dragna lányok kapcsolatára, mert attól távolabb nem is állhatna. És nem csak azért mert Eva és Marisol nem igazi, hanem csak mostohatestvérek, hanem inkább azért mert Marisol egy sunyi, kétszínű kígyó. Nem értem, hogy ez miért nem volt már teljesen egyértelmű Eva számára attól kezdve, hogy Marisol feleségül ment volna Eva szerelméhez. Miféle jó és igazi testvér csinál olyat, hogy elveszi a testvérétől annak szerelmét? Számomra teljesen egyértelmű volt, hogy Marisol egy számító liba és nem értem Eva miért volt vele kapcsolatban ennyire naiv. Szerintem a végén Marisol árulása várható volt, engem cseppet sem lepett meg.

Aztán kaptunk egy másik férfi karaktert Apolló képében, akit szintén nem tudtam hova tenni. Persze látom én Apollo szerepét a sztoriban, Jacks machinációjának egyik kulcsszereplője ugyebár és igazából Jacks volt az, aki ilyen hamar és gyorsan összeboronálta Evangeline-t Apollóval, de akkor se kedveltem meg Apollót, számomra olyan szürke és semmilyen karakter volt. Nem tudom, lehet csak a rá bocsátott átok miatt szándékosan nem kapott semmilyen karaktert, de mindenesetre engem rohadtul untatott és nem tudtam komolyan venni, hogy Eva mégis mi a francot akar tőle, mert hogy ennyi idő alatt nem lehetett belé szerelmes, az holt biztos.

És itt kanyarodjunk át Evangeline-hez mert őt se felejtettem el, révén ő a női főszereplőnk ugyebár. Nem tudom, de egyelőre számomra Evageline-ről csak annyi jött le, hogy egy végtelenül naiv és könnyen manipulálható fiatal lány, aki igazából azt se tudja mit akar és aki folyton önön hibájából újabb és újabb bajba keveri magát. Nagyon karaktere nincsen szerintem, elég egysíkú és lapos, karakterfejlődésnek még nem lehettünk szemtanúi vele kapcsolatban. Az egész könyvben ostobábbnál ostobább döntéseket hoz és mindig abban bízik meg, akiben nem kellene, hogy aztán valami csoda folytán mégis megmeneküljön minden bajtól. Olyan mintha szándékosan keresné folyton a bajt és a bonyodalmakat.

Persze értem én, hogy Jacks az elejétől a végéig kihasználja őt és igazából azt is értem, hogy a Szívek hercegének nehéz ellenállni, mert hát Jacks már csak ilyen, de azért könyörgöm, ennyire naiv csak nem lehet senki? Mondjatok akármit Evangeline-nek nincs igazi karaktere, semmit nem lehet róla mondani azon kívül hogy naiv és roppant befolyásolható. És nem, az nem számít karakter jellemzőnek, hogy valaki szép és egyedi rózsaszínes-arany színű haja van. A különleges külseje nem tesz egy karaktert emlékezetessé ha mellette lapos, unalmas és nincsenek igazi jellemvonásai, vagy karakter mélysége.

Jacks és Apollo

Direkt utoljára hagytam Jackset, mert őt nem kell bemutatni, mindannyian jól ismerjük, habár ő is kissé más „emberként” kezdi ezt a könyvet, mint ahogy a Caravalban megszokhattuk. Jacks teljesen magába roskadva a Caraval végén történtek miatt és mert Tella végleg kiadta az útját, északra menekül a többi Fátummal, hogy ott némi önmarcangolás és depresszióba süllyedés közepette „kékre festem bánatomban a hajam” stílusban próbálja folytatni az életét. Persze hamar rátalál új céljára amihez épp Eva-ra van szüksége és innen nincs megállás. Jacks újra előszedve manipulatív és önző módszereit szinte dróton rángatja a könyv végéig Evangeline-t, hogy a lány mindig és éppen akkor azt és úgy tegye, ahogy az Jacks érdekeit szolgálja. Nem tudjuk még mit akar elérni Jacks, de gondolom annak senki se fog örülni, szóval kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből az egészből.

Azt a párhuzamot viszont jól felépítette az írónő, hogy mind Eva és mind Jacks összetört szívvel kezdik a sztorit, hisz mindketten elvesztették a szerelmüket, és ilyen ramaty lelkiállapotban találkoznak és fonódik össze a sorsuk. Persze izzik köztük a levegő, ami nem meglepő, mert hát Jacks Szívek hercege révén minden nőre ilyen hatással van, kíváncsi vagyok mi lesz ebből, bár remélem nem kapunk egy szerelmi háromszöget Eva, Jacks és Apollo közt, mert annak nem örülnék.

Jó ötletnek tartom, hogy az írónő folytatta a történetet a Caraval trilógia lezárása után és annak is hogy Jacks maradt és mellé új karaktereket kaptunk. Bár eddig az új karakterek nem valami kidolgozottak, se nem emlékezetesek, és sajnos ebbe beletartozik a női főszereplőnk Evangeline szintén, így örülnék neki, ha a folytatásban valahogy jobban sikerülne mélyíteni a karakterét. Mert eddig Scarletthez, de főleg Tellához viszonyítva olyan semmilyennek se tűnik. Az első rész vége két nagy árulással zárul, és remélem ennyi elég Eva-nak ahhoz, hogy összeszedje magát és végre a saját kezébe vegye az irányítást. Várom mi sül ki ebből, hogy miért akarja Jacks ennyire kinyitni a Valorok kapuját, bár gondolom annak senki se fog örülni, ha végül sikerrel jár ebben. Szerencsére nemrég jelent meg a második rész magyarul, így szerintem mielőbb folytatni fogom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/stephanie-garber-volt-egyszer-egy-osszetort-sziv

Értékelés: 5/4

Marie Lu: Az Éjféli Csillag (Válogatott ifjak 3.)

Fülszöveg:

Egykor a sötétség teljesen elborította a világot, és a sötétséget egy királynő uralta.

Adelina Amouteru eleget szenvedett. Szakított azokkal, akik elárulták, és elégtételt vett a sérelmeiért: diadalt aratott. Fehér Farkasként dicsőségben uralkodik, de minden egyes győzelemmel egyre kegyetlenebb lesz. A benne kavargó sötétség kezd kicsúszni az irányítása alól, és azzal fenyegeti, hogy elpusztítja mindazt, amit sikerült elérnie.

Mikor új fenyegetés tűnik fel, Adelina kénytelen felszakítani a régi sebeket, és veszélybe sodorni nemcsak saját magát, de az összes kiválasztottat. Hogy megóvja birodalmát, Adelinának és Rózsáinak össze kell fognia a Tőrökkel – és nem kizárt, hogy ez a kényszerű szövetség bizonyul a legkomolyabb veszedelemnek.

Kicsit bajban vagyok most ezzel a könyvvel, mert őszintén szólva nem ilyen lezárásra számítottam. A Válogatott ifjak könyvsorozat jól indult, nekem kifejezetten tetszett az első rész és habár csak évekkel utána olvastam a másodikat, az is tetszett annyira, hogy ha már idáig eljutottam, akkor befejezzem a trilógiát. Sajnos már a második részben voltak olyan dolgok, amik nem igazán tetszettek, de összességében még egészen elfogadhatónak tartottam és akkor úgy voltam vele, hogy kíváncsi vagyok az utolsó könyvre. Csak ahogy a kritikámat is kezdtem, én nem ilyen lezárásra számítottam.

Kérdezhetnétek persze, hogy mégis akkor mire számítottam? Nem tudom, de nem erre amit kaptam, ennél gyakorlatilag bármi jobb lett volna. Az Éjféli Csillag története unalmas és vontatott, nagyon lassan haladtam vele, mert annyira nem érdekelt, hogy mi történik benne. Már csak a vasakarat tartotta bennem a lelket, hogy ezt be kell fejeznem, ha idáig eljutottam. A könyv első felében az immár királynő Adelina agresszív és minden logikát nélkülöző hódító hadjáratának lehetünk szemtanúi, amit őszintén szólva nem értettem. Nem az volt eddig Adelina célja, hogy hatalmat szerezzen és a hatalmával egy olyan országot teremtsen meg, ahol többé nem nyomják el és nem bántják a kiválasztottakat és a malfettókat? Királynőként ezt már meg tudta tenni a saját országában, és habár a módszerei vitathatóak, de legalább hatásosak és elérte velük a célját. Akkor mégis hogy jön ide ez a hódító háború? Nem értem.

A könyv második felében pedig mivel rájönnek, hogy a kiválasztottakat előbb-utóbb el fogja pusztítani a képességeik, így vissza kell menniük az alvilágba és lemondani a képességeikről, ha életben akarnak maradni. Így összeáll a nagy csapat és az ellentéteik és korábbi sérelmeik dacára együtt indulnak útnak, hogy megmentsék az életüket. Hogy mi van? Eddig arról egy szó se volt, hogy a képességeik megölik a kiválasztottakat, kicsit olyan utolsónak bedobott bonyodalomnak érzem ezt az egészet, mintha az írónő már nem nagyon tudott volna mást kitalálni a végére, csak ezt a „mindenki elveszti a képességét” dolgot.

Ebből vezetném át a következő dolgot, ami nem tetszett. Kövezettek meg, de én kedvelem Adelina karakterét, igazán érdekes és élvezetes végre egy negatív karaktert főszereplőnek látni és az ő szemszögén keresztül látni az eseményeket. Adelina nem hős és nem jó ember, sosem volt az, ezt eddigre már mindenki tisztán láthatja, épp ezért nem értem hogy miért is tartott a többiekkel a végén? Annyira nem illet mindez Adelina karakteréhez, aki eddig imádta és dédelgette a saját képességét, aki csakis annak élt, és csakis annak köszönheti minden hatalmát és erejét, miért menne önként és dalolva az alvilágba az ellenségeivel, hogy aztán önként lemondjon a képességéről? És nem, erre nem mentség az, hogy a húga haldoklott, mert érte úgysem lehetett már mit tenni, és az sem mentség, hogy ha nem így tesz, akkor ő maga szintén meg fog majd halni.

Adelina

Igen, meg fog majd halni, a képessége felemészti őt, de éppen az Adelina karakterének a lényege. Foggal-körömmel ragaszkodik a képességéhez és a hatalomhoz, és azokról soha semmi és senki kedvéért nem mondana le. Gyakorlatilag bárkit és bármit képes lenne feláldozni önmagáért és a hatalomért. Ezek mellett azt pedig végképp nem értettem, hogy minek áldozta fel random a saját életét azért, hogy a húga újra élhessen. Nem, Adelina karakterétől ez a két dolog annyira karakteridegen volt, hogy azt hittem valamit rosszul olvasok, mert nem akartam elhinni, hogy szinte egy csettintésre vált egy kegyetlen, hataloméhes személyből a világ egyik legönzetlenebb emberévé.

És félreértés ne essék, mindezzel nem lett volna semmi gondom, ha fokozatosan fel lett volna építve Adelina karakterfejlődése, ha fokozatosan láttuk volna, ahogy megváltozik és jobb ember válik belőle. Itt viszont nem ez történt, így Adelina karakterét az írónő egy pillantás alatt tönkre vágta, legalábbis az én szememben. Nem tudtam komolyan venni a nagy hősies önfeláldozást a végén, mert ez egyáltalán nem illet Adelina korábbi karakteréhez és személyiségéhez. Nagy kár, mert mint mondtam, én szerettem Adelina karakterét, és sajnálom, hogy így tönkre lett téve a végére.

A másik kedvencem se úszta meg a dolgot, bár Teren legalább önazonos maradt magához és nem váltott egyik napról a másikra 180 fokos fordulatot. Teren az őrület határán egyensúlyozva alig él már, ideje nagy részét Adelina foglyaként tölti, majd aztán őt is magukkal rángatják a többiek a nagy „magasztos” világmegmentő küldetésükre, hogy aztán teljesen jelentéktelen módon ott haljon meg. Némi vigasz Teren halálában, hogy nem nagyon lehetett neki más véget írni, ez így volt reális és ezt is érdemelte, csak azt nem értem, hogy utána mindenki milyen gyorsan és egyszerűen túllépett a dolgon. Teren meghalt és kész. Nem mintha bárkinek hiányzott volna a többiek közül (rajtam kívül ugyebár), mert hát mégis csak mindenkinek az ellensége volt, de azért kaphatott volna valami nagyobb hangsúlyt, hisz végtére ő is nézőpont karakter volt végig a trilógiában Adelina mellett.

A harmadik narrátorunk, Raffaele ugyanolyan súlytalan és felesleges harmadik maradt itt is, mint a második részben volt, amit nagyon sajnálok, mert szerintem Raffaelle karakteréből olyan sok mindent ki lehetett volna még hozni. És ha már Raffaele, akkor Enzo említése nélkül se tudok elmenni szó nélkül. A második könyv után vártam, hogy mit hoz ki az írónő Enzo feltámasztásából, mert ha már feltámasztották a fiút, akkor gondoltam ennek nagy jelentősége lesz és itt jó kis bonyodalmak születnek belőle. És mégis mi lett Enzo feltámasztásából? Semmi, az égvilágon semmi! Kis túlzással ötven oldal se telik el és Enzo újra meghal, immár véglegesen, így kérdem én… minek kellett őt feltámasztani, ha annak utána semmilyen jelentősége nem lett? Vagy csak én nem értem a dolgot? Ebből is olyan sok jó dolgot ki lehetett volna hozni, akár egy „szerelmesekből ellenségek” történetszálat lehetett volna kerekíteni belőle, ahol Adelina és Enzo egymás ellen feszül komolyabban és igazi ellenségekként harcolnak egymás ellen.

Nem tudok mást mondani, csak mint amivel kezdtem. Nekem ez a könyv nem jött be, egy trilógia lezárásának pedig egyenesen rossz. Unalmas, vontatott, alig kötött le, és csakis azért fejeztem be, mert felbosszantott az a sok ostobaság és karakteridegen dolog, ami főként a könyv második felében történt, így látnom kellett hova fog mindez kifutni. Szerintem ennél ezerszer jobb lezárást lehetett volna írni ráadásul úgy, hogy Adelina karaktere hű maradjon önmagához és korábbi énjéhez. Vagy ha már karakterfejlődést akarunk, akkor azt építsük fel rendesen, nem pedig úgy ahogy az itt történt. Nagy csalódás számomra ez a könyv, ami nagy kár, mert a trilógia olyan jól indult.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/marie-lu-the-midnight-star-az-ejfeli-csillag

Értékelés: 5/3

Tahereh Mafi: Ne hazudj (Ne érints 4.)

Fülszöveg:

A lány, aki képes a puszta érintésével ölni, most a kezében tartja a világ sorsát.

Juliette és Warner története egy felvillanyozó új részben folytatódik Tahereh Mafi New York Times bestseller Ne érints-sorozatának negyedik részében.

Juliette Ferrars azt hitte, győzött. Átvette az irányítást a 45-ös szektor fölött, kinevezték Észak-Amerika új főparancsnokának, és maga mellett tudhatja Warnert is. De amikor bekövetkezik a tragédia, szembesülnie kell a sötétséggel, amely egyszerre gyülekezik körülötte és a saját lelkében.

Kivé válik a viszontagságok során? Képes lesz élni a hatalommal, amely a rendelkezésére áll, és a jó szolgálatába állítani?

Szépen haladok tovább a Ne érints könyvsorozattal annak ellenére, hogy azért nem hibátlanok a könyvek, és azért sok-sok téren lehetne rajtuk javítani. De valahogy mégis olvastatja magát mindegyik és mert a két kedvenc karakteremet imádom, miattuk ki akarok tartani a végéig. Látni akarom, hova fut ki a történet és mi lesz ennek a vége.

Nagy bánatomra a történet nem valami kalandos és mozgalmas, mert lássuk be az nem számít izgalmas sztorinak aminek a végére az írónő berak egy hatásos lezárást, de az előtte lévő idő 99%-ban gyakorta semmi nem történik, csak a karakterek drámáznak. Ez volt a legfőbb gondom a harmadik résszel, és sajnos ez a negyedik résszel is. Megint ugyanaz a séma. Kalandos sztori nulla, a végén kapunk egy sokkoló lezárást és előtte pedig végig csak a szereplők magánéleti drámáját asszisztálhatjuk végig.

Nagy történetről így most sem lehet beszélni, beszéljünk hát a karakterekről. Nagy meglepetésemre ebben a részben már nem csak Juliette-t kaptuk meg narrátornak, hanem Aaront szintén, így váltott mesélésben mondják el nekünk a sztorit, vagyis inkább saját lelki gondjaikat. De hogy ezeket miért nem egymással beszélték meg, arra még mindig keresem a választ, így nem meglepő, hogy az olyan jól alakuló kapcsolatuk rögtön válságba került.

Nézzük őket külön-külön egy kicsit közelebbről:

JULIETTE

Juliette ugyebár immár önjelölt Főparancsnokként próbál boldogulni új szerepében, és én máig nem értem, ki hitte azt, hogy remek ötlet ezt a lányt vezérré megtenni vagy hogy Juliette mégis hogy a fenébe képzelte ezt el. Oké, hogy sebezhetetlen és természetfeletti ereje van, de ez inkább csak azt jelenti, hogy jó harcos vagy katona válhatna belőle, nem azt, hogy neki kell lennie a Főparancsnoknak.

Örülök annak, hogy az írónő némileg árnyalta a dolgot, mert azért senki se gondolhatta komolyan, hogy majd a világ elfogadja ezt a 17 éves naiv és elképesztően tapasztalatlan lányt Amerika Főparancsnokának. Nem csoda, hogy rögtön mindenki összefogva szervezkedni kezd ellene, nem értem ezen miért lepődtek meg páran. Juliette vezérnek nevezte ki magát, de semmit nem kezd az új hatalmával, nem is értem mit csináltak ott a 45-ös szektor bázisán azon kívül, hogy magában nyavalygott, hogy ő márpedig lehet mégse jó erre a feladatra, meg azon kívül hogy Aaronnal enyelegtek tovább.

Aztán mikor kiderül egy-két titok Aaron múltjából, akkor Juliette úgy csodálkozik rá a dologra, mintha nem tudta volna pontosan, hogy kicsoda Aaron. Miért olyan nagyon meglepő, hogy Aaronnak volt előtte más barátnője? Az egyéb titkok persze tényleg borzalmasak, azokat valóban elmondhatta volna korábban Juliette-nek, és akkor nem jutottak volna idáig. Kicsit úgy érzem mintha ezek a titkok csak azért kellettek volna ide, hogy Juliette és Aaron kapcsolatában legyen valami dráma. Mintha az írónőnek így később jutott volna az eszébe, hogy előszedje Juliette családját, akiknek eddig színűket se láttuk. Remélem lesz valami hasznuk vagy jelentőségük a folytatásban és nem csak azért kellettek, hogy legyen ok arra, hogy Juliette és Aaron kapcsolata miért fut zátonyra rögtön az elején.

AARON (ÉS KENJI)

Az egyetlen igazi meglepetés faktor számomra az Aaron nézőpont volt, aminek nagyon örültem, már csak azt bánom, hogy hamarabb nem kaptuk meg a korábbi könyvekben. Aaront mindig remek karakternek tartottam, és benne most sem kellett csalódnom, csak ezek a „kényszerű” hazugságok dolgok ne kellettek volna ide.

Aaron teljesen poszttraumás stresszben szenved az apja halála óta, és akármennyire gyűlölte is a férfit, akármennyire meg akarta ölni jó maga párszor, mégis nehezen dolgozza fel a halálát. Mert Anderson az, aki Aaront formálta, miatta lett részben Aaron olyan, amilyen és ezt azért elég nehéz figyelmen kívül hagyni. Külön tetszett, hogy a végre újra normális és nyugodt Adam és Aaron egész jó kis testvéri kapcsolatot kezdtek itt elindítani, mert hát ki más érthetné meg milyen nehéz és bonyolult feldolgozni Anderson halálát, mint Anderson másik fia? Szörnyeteg volt az az ember, de nekik mégis csak az apjuk volt, és ezt azért nehéz elfelejteni.

A sok-sok depressziós gondolat és Juliette-el való néha émelyítően édes romantikázás közt, azért Kenji újra hozta a humor forrást Aaron életébe. Juliette bátorítására Aaron még mindig próbál barátkozni a lány barátaival, főleg Kenjivel, ami igencsak mulatságos helyzeteket produkált továbbra is, de mintha most tényleg megtört volna jég és Aaron és Kenji kezdenének valóban összebarátkozni.

A két főszereplőnk személyes és közös szenvedésén és elmélkedésén túl, azért volt még egy dolog, amit meg szeretnék említeni. Kaptunk új karaktereket, bár nem tudom ők mennyire lesznek fontosak a folytatásra, vagy hogy ki lesz közülük jobban kiemelve. Talán Nazeera az, aki érdekes lehet, voltak kis utalások arra, hogy Kenjinek nagyon bejön a lány. Remélem lesz velük valami a folytatásban, mert Kenji-nek csak egy szerelmi szál hiányzott már.

A negyedik rész hozta amit a korábbiak, most is inkább maguk a karakterek, a karakterfejlődés, és a kapcsolataik vitte a sztorit, maga a történet most sem volt valami nagy adrenalinnal töltött, pörgős hullámvasút. Inkább a belső monológok, a gyász, a veszteség feldolgozása, és az érzelmek alakulása az, ami nagyobb hangsúlyt kapott. Bár azért örülnék neki, ha most már tényleg felpörögnének az események, mert épp ideje lenne. Örültem, hogy váltott Juliette és Aaron nézőpontot kaptunk, mert így a fiút jobban megismerhettük. Remélem ez így marad a folytatásban is. Az ötödik és a hatodik rész még nem jelent meg magyarul, de amint így lesz, igyekszem őket mihamarabb olvasni.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/tahereh-mafi-ne-hazudj

Értékelés: 5/4

Tahereh Mafi: Ne félts (Ne érints 3.)

Fülszöveg:

Egy napon majd…

Egy napon majd szabad lehetek

Már semmi sem lesz olyan, mint volt.

Omega Pont sorsa ismeretlen. Mindenki, akit Juliette ismert, valószínűleg halott. A háborúnak talán már azelőtt vége lett, hogy igazán elkezdődött volna.

Juliette az egyetlen, aki a Regeneráció útjában áll. Tudja, ha ő életben marad, a Regeneráció nem élhet.

Ám ahhoz, hogy legyőzze a Regenerációt és a férfit, aki kis híján megölte őt, Juliette-nek segítségre van szüksége valakitől, akiről sosem gondolta, hogy megbízhat benne. Warnertől. És miközben a közös ellenség legyőzésén munkálkodnak, Juliette rájön, hogy minden, amit tudni vélt – Warnerről, a saját képességeiről, sőt Adamről is –, téves volt.

Hirtelen és váratlan felindulásból nemrég kezdtem neki újra Tahereh Mafi Ne érints könyvsorozatának, és most sokkal jobban bejött, mint anno évekkel ezelőtt, mikor az első résszel próbálkoztam. A második rész fényévekkel jobb lett, mint az első, érdekelt annyira, hogy tovább folytassam annak ellenére, hogy azért voltak dolgok és karakterek, akik a második részben is még az agyamra mentek. Vártam, hogy fog alakulni a történet, hogy felpörögnek-e jobban az események, mint ahogy eddig voltak. Vártam, hogy fejlődjenek a karakterek és hogy megkedvelhessem azokat, akiket eddig annyira nem szerettem. És legfőképp azt vártam, hogy mi lesz Juliette és Warner kapcsolatával... bár legyünk inkább őszinték, ez a történetszál érdekelt a legjobban. Na, de nézzük szép sorban.

1. A TÖRTÉNET

Nem akarok megint túlságosan kritizáló vagy túlzottan kötözködő lenni, de ebben a részben alig történt valami. És nem, nem túlzok! Nem az van, hogy nekem nem elég semmi, vagy hogy valami nagy adrenalinlöketet vártam volna, hanem arra gondolok, hogy mivel elvileg egy lázadás kellős közepén lennénk, sokkal több „lázadozást”, mesterkedést, harcot, összecsapást vagy drámát vártam volna. Gondoljatok bele mi történik ebben a részben. Juliette Warner szobájában bujkál, majd kinyavalyogja, hogy a barátai Warner kegyéből szintén a 45-ös szektorban bujkálhassanak. A nagy bujkálás főként arról szól, hogy Juliette és Warner egy légtérbe legyenek „kényszerítve” és végül összejöhessenek.

Aztán Juliette kitalálja, hogy márpedig ő most már elég erős ahhoz, hogy megdöntse a Regeneráció hatalmát nem csak a 45-ös szektorban, de nem is csak Észak-Amerikában, hanem hovatovább az egész világon. Ehhez mond egy lagymatag beszédet, mire az összes katona mellé áll csak mert, csak… (ezt a részt nem tudtam komolyan venni, sajnálom), és végül szinte egy csettintésre elkapja Andersont és megöli. Ez most így leírva izgalmasnak és nagy drámának tűnik, de a könyv 80%-a a bujkálás és Juliette és Warner enyelgése, a végén az utolsó 50 oldalon van odabökve a „nagy hatalommegdöntési művelet”. Ilyen egyszerűen végeztek Andersonnal? Ha jól tudom van még vagy 3 további könyv, akkor ott ki lesz a nagy fő ellenség? Én azt hittem Anderson lesz végig a főgonosz. Számomra összecsapott és irreális volt az egész, annyira ostobán és valószerűtlen módon volt megírva, hogy csak forgattam a szemem rajta.

Kenji

2. KARAKTEREK ÉS A KARAKTERFEJLŐDÉS

Juliette továbbra sem a szívem csücske főként az előző bekezdésben leírtak miatt. Az írónő hirtelen úgy próbálta beállítani őt, mintha valami kemény badass harcosnő lenne, vagy mintha Katnisst koppintaná az Éhezők viadalából, vagy nem tudom. A lényeg, hogy Juliette szinte egy csettintésre ment át a kissé elmezavaros, önbizalom hiányos nebántsvirágból a kemény, én mindenkinek odacsapok ha kell főhősbe, amit képtelen voltam komolyan venni. És nem az a baj, hogy Juliette karaktere fejlődött és megváltozott, hanem az, hogy mindenféle átmenet nélkül hirtelen lett belőle egy totálisan más karakter, mint aki korábban volt.

Adam a korábbi ügyeletes jófiú most átment „Tamlinbe” (aki érti az érti, mire utalok ezzel), és hogy Juliette kiszeretett belőle és gyakorlatilag elhagyta, azzal reagálta le, hogy a lány képébe vágta, hogy inkább halt volna meg valójában, minthogy véget érjen a kapcsolatuk. Átment egy dühöngő állatba, ami szintén teljesen furcsa reakció volt Adamtől, nem illet az ő karakteréhez, mert korábban semmi jelét nem mutatta, hogy ilyen őrjöngő, támadó és kicsinyes férfi lenne valójában.

A két épkézláb karakter akiket még mindig imádok, sőt egyre inkább kedvencek részről-részre az Warner és Kenji. Warner, vagyis igazi nevén Aaron, és mostantól így fogom szólítani, az a karakter, aki negatívként kezdi, és mostanra már ő is rendszere és az apja ellen fordult, de azért teljesen sosem tudja és akarja levetkőzni igazi önmagát. Mert lássuk be Aaron nem egy szőke herceg (még ha külsőre az is, belsőre cseppet sem) és nem is akar az lenni. Megismerjük a múltját, megtudjuk, hogy lett olyan, amilyen, és ahogy egyre jobban ismerjük meg, úgy válik egyre szerethetőbbé. Persze csakis Juliette iránti szerelme miatt változott meg, vagyis próbálkozik megváltozni. Néha épp ezek miatt vicces volt olvasni, hogy ő próbálkozik, Juliette örül neki, hogy Aaron próbálkozik, mindenki más pedig totál ellenszenvesen és bizalmatlanul áll a fiúhoz, és ebből nagyon humoros helyzetek kerekedtek ki.

Kenji pedig imádnivaló, a humorforrást ő szolgáltatja többnyire ebben a részben is, és bírom, ahogy Juliette és Kenji szinte már legjobb barátokká váltak, jó és igaz barátság lett az övék, jókat szórakozok azon, amikor néha osztják egymást. Kenji mellől már csak valami szerelmi szál hiányzik, remélem később talál maga mellé valakit.

Aaron és Juliette

3. JULIETTE ÉS AARON

Mennyire imádom én ezt a párost, azt el se tudom nektek mondani. Az a szerencséje Juliette-nek, hogy megtalálta maga mellé Aaront, mert a fiúval együtt egész elviselhető karakter lett belőle. Nagyon bírtam őket együtt, minden közösen töltött idejüket imádtam, és jó volt végigolvasni, hogy alakul a kapcsolatuk és nyílnak meg egymás felé őszintén és hallellujah a végén végre összejöttek. Aaron megerősíti Juliette-et, Juliette pedig meglágyítja Aaront és éppen emiatt a kontraszt miatt tökéletes páros ők ketten. Innen már csak az a kérdés, hogy mi lesz velük a folytatásban. Remek, összejöttek, minden szép és jó… és hogy eztán mit kezd velük az írónő, az a nagy kérdés. Remélem nem válik valami unalmas lagymatag párocska belőlük, mint sok könyves párosból, miután végre összejöttek. Mindenesetre izgatottan várom a történetük folytatását.

A harmadik részt nagyjából hasonló szinten éreztem, mint a másodikat, csak míg abban több volt az akció, vagy legalábbis többnek éreztem, itt a harmadik részben elég lagymatag módon indul be a történet, aztán meg hipp-hopp egy csapásra minden megoldódik. Most inkább a karakterek vitték el a hátukon ezt a részt, Kenjit imádom, és persze Juliette és Aaron kapcsolata ahogy alakult, öröm volt olvasni. Folytatom tovább a könyvsorozatot, és bízom benne, hogy azért ennél akció dúsabb történetet kapok ezután.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/tahereh-mafi-ne-felts

Értékelés: 5/4

Tahereh Mafi: Ne keress (Ne érints 2.)

Fülszöveg:

AJKUNK ​ÖSSZEÉR és úgy érzem, mindjárt széthasadok. Úgy csókol, mintha elveszített és megtalált volna, mintha elsodródnék tőle, de ő soha nem lenne hajlandó elengedni engem.

Juliette elmenekült a Regenerációtól. Már nem vihetik véghez vele a tervüket, már nem használhatják fegyvernek. Most már szabadon szeretheti Adamet. Ám Juliette sosem szabadul meg attól, hogy érintése halálos. És Warnertől sem szabadult meg, aki ádázul keresi őt. Juliette-et a múltja kísérti, a jövőjétől pedig retteg; tudja, hogy olyan döntéseket kell hoznia, amelyek megváltoztatják az egész életét. Olyan döntéseket, amelyekkel választania kell a szíve, és Adam élete között.

Nem tudom mi van most velem, mert megint egy olyan könyvsorozathoz kaptam kedvet, amit évekkel ezelőtt kezdtem el, de akkor az első része annyira nem tetszett, hogy folytatni se akartam. Visszakerestem milyen véleményt írtam a Ne érints könyvről akkoriban (te jó ég, 9 éve olvastam, el se hiszem, hogy ilyen gyorsan telik az idő) és cseppet se voltam elégedett vele, hogy a legfinomabban fogalmazzak. Viszont sok helyen olvastam, hogy a későbbi részek sokkal jobbak lesznek, így gondoltam adjunk neki még egy esélyt, ha már ilyen kedvemben vagyok. Ezért itt is újraolvastam először az első részt, majd utána folytattam a másodikkal.

Az első részről nem sokat változott a véleményem, ha nagyon őszinte akarok lenni, bár most évekkel később másodjára olvasva, azért nem volt olyan nagy szenvedés, mint amire emlékeztem. Így friss emlékekkel és új lendülettel vetettem bele magam a következő részbe, hogy meglássam, hogy folytatódik Juliette története. A Ne keress sokkal jobban tetszett, mint a Ne érints, bár azért a könyvsorozat néhány alapvető hibája a folytatásra is megmaradt, pedig lehetett volna ebből sokkal több és jobb mindent kihozni.

Juliette és Adam

Az első résszel a legnagyobb problémám a furcsa írásmód, a túlírt gondolatok és zavarodottan össze -vissza kavargó és csapongó elmélkedések voltak, amit képtelen voltam hova tenni. Persze értettem, hogy ez a furcsa írásmód Juliette zavart elméjét reprezentálta, hiszen Juliette a narrátorunk, ő meséli a sztorit, mindent az ő szemén keresztül látunk. Tehát abszolút értem mi célja volt vele az írónőnek, de nekem akkor se tetszett ez a stílus. A második részre Juliette azért sokkal jobban összeszedte magát, és az a könyv stílusán is nagyon érződött. Vagy lehet a magyar fordítás vagy pedig az új kiadás miatt lett jobb, nem tudom, de már egészen elfogadhatóan emészthető ifjúsági regényes nyelvezetet kapott és nem kapartam tőle a falat.

Persze ennek ellenére nem mehetünk el a tény mellett, hogy Juliette még mindig roppant irritáló Mary Sue jellegű főhős, aki most se került közel a szívemhez. Értem én, hogy mennyire sok rossz dolgon és traumán ment keresztül az életében, hogy sosem szerette senki és sokáig egyedül volt, de olyan sokat nyavalygott és nyivákolt (sajnálom, nem tudok rá jobb szót mondani), hogy néha szívesen pofán csapkodtam volna, hogy szedje már össze magát. Komolyan az volt a legjobb rész, mikor Kenji beolvasott neki, én is pont egy ilyen nyílt beolvasást vártam már, hogy végre valaki tegye helyre a csajt, hogy szedje össze magát.

Juliette folyton csak nyivákolt, magát sajnáltatta, Adam miatt nyavalygott, hogy nem lehetnek együtt, mert akkor árt neki, aztán a könyv másik felében meg azon, hogy miért kezdett el hirtelen vonzódni Warnerhez, akit elvileg gyűlölnie kellene, de mégis valamiért inkább vonzódni kezd hozzá. Egyszer Adam után ácsingózott, majd Warner után, én meg csak kapkodtam a fejem, hogy döntsd már el, hogy akkor ki kell neked, te ostoba tyúk! Tehát Juliette, mint karakter még mindig nagyon irritáló és idegesítő, igazán összekaparhatná magát és kezdhetne valamit az életével és a képességével, mert így csak egy elvesztegetett hatalmas csalódás.

Warner

Nem is értem miért van oda mindenki annyira érte. Persze használni akarják a képességét, mindenki a saját maga céljaira, segíteni akarnak neki, hogy végre otthon és barátok közt érezze magát, de Juliette nagyjából senkivel nem foglalkozik önmagán kívül, meg persze a két fiún kívül, akikért olvadozik állandóan. Hogy Adam és Warner mit eszik rajta, azt még nem tudtam megfejteni, mert azon kívül, hogy szép a maga módján, nincs valami nagy személyisége, és ami van, az is inkább negatív személyiség, mint pozitív.

Bár ha jobban belegondolunk Warner iránta való vonzalma és megszállottsága jobban érthető és logikusabb, mert Warnert éppen azért kezdte el érdekelni, mert önmagát látta benne, a saját rossz tulajdonságait és a saját szenvedéseinek tükörképét. Olyanok ők ketten, mintha egymás tükörképei lennének, csak míg Juliette inkább a „jó” oldal felé húz, Warner addig a „rossz” oldal felé, és éppen ez okozza sokszor a konfliktust közöttük, holott egyikük se szimplán fehér és fekete, mindketten inkább a „szürke” karakter zónában mozognak. Kiegyenlítik egymást, és talán ezért lettek ezerszer jobb páros, mint Juliette és Adam valaha voltak.

Persze a könyv nem csak a szerelmi háromszögről és Juliette önmarcangolásáról szól, hanem azért többet megtudunk a világról, a képességekről, a lázadókról, megismerünk új karaktereket, akiknek fontos szerepük lesz a történet alakulásában. Némelyikük több háttérsztorit kap, némelyik még nem annyira, látunk némi akciót, tehát szerencsére Juliette-ék nem végig a föld alatt bujdokolnak, mert az nagyon unalmas lett volna. Bár ennél több akciót azért elbírt volna még a könyv, mert a szerelmi szenvedések és a lelkizés még mindig sokkal több időt vett el, mint ahogy én azt szerettem volna. Annak pedig kifejezetten örültem, hogy bővebb magyarázatot kaptunk Juliette képességéről, és arról, hogy Adam és Warner miért tudják megérinteni anélkül, hogy komoly bajuk esne.

Castle, Adam Warner, Juliette és Kenji

Vitathatatlanul Warner a kedvenc karakterem és jó volt róla többet megtudni, a karakterének alaposabb bemutatásával és mélyítésével egyértelművé vált, hogy nem olyan kegyetlen ő, mint amilyennek az első részben láttuk. Bár sejteni lehetett, hogy több van benne annál, mint amire elsőnek tűnt. Mondhatni olyan kemény és tragikus gyerekkora és élete volt, mint Juliette-nek csak persze kicsit más módon, mint a lánynak, és míg Juliette ennek hatására összeomlott, összetört és szétesett, Warner inkább megkeményedett és rideg szívvel tette a dolgát, hogy boldogulni tudjon. Remélem az Adam sztori le van zárva és a Juliette és Warner szerelmi szál folytatódik tovább, mert olyan jók voltak együtt, hogy kár lenne, ha nem lenne belőlük semmi komolyabb.

A másik kedvenc karakter Kenji lett, az ügyeletes "humoros legjobb barát", aki tényleg mindenkinek a legjobb barátja, a "ragasztó" a csapatban, ahogy Juliette tökéletesen megfogalmazta. Mindenki annyit szenved és drámázik, hogy komolyan üdítő volt végre egy humoros karakter poénkodásait olvasni anélkül, hogy teljesen nevetségessé vált volna. Mert Kenji nem az a kínosan vicces barát, aki csak a humort szolgáltatja a sztoriban, hanem emellett igenis komoly és elengedhetetlen tagja a lázadók csapatának, aki összetartja a társaságot és aki nem fél senkinek se megmondani az igazat még akkor sem, ha azt a másik nem akarja hallani. Tényleg az volt az egyik legjobb, mikor Juliette-nek beolvasott. Várom, hogy vele is mit kezdenek a folytatásban, remélem nem öli meg az írónő, mert általában a vicces mellékkaraktereknek ez szokott lenni a sorsa. Meglátjuk.

A második rész nekem sokkal jobban tetszett, mint anno az első, és épp ezért kicsit bánom, hogy anno nem adtam esélyt a folytatásnak. De mindennek meg van az ideje ugyebár, ennek így kellett alakulnia, hogy most újra felfedeztem magamnak a könyvsorozatot. Kalandosabb és mozgalmasabb volt a történet, sok mindent megtudtunk a világról és annak felépítéséről, de Juliette nyavalygása és őrlődése a két fiú közt a végére kezdett az agyamra menni. Szedd össze magad te lány, és döntsd már el, hogy akkor melyik fiú kell neked! Remélem a harmadik részben ez így lesz. Most nagyon érdekel, hogy mi lesz a folytatásban, mert jó kis függővéget kaptunk, így szerintem egyből olvasni fogom a harmadik részt, mert miért ne?

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/tahereh-mafi-ne-keress

Értékelés: 5/4

Marie Lu: A Rózsa Társasága (Válogatott ifjak 2.)

Fülszöveg:

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Volt neki apja, hercege, baráti társasága. Akik aztán elárulták őt, ő pedig elpusztította őket.

A családja és a barátai is összetörték Adelina Amouteru szívét, s az megtelt bosszúvággyal. Fehér Farkas néven ismerik és rettegik őt,mióta a húgával elmenekült Kenettrából, hogy más ifjú kiválasztottakkal szövetségre lépve saját hadsereget gyűjtsön, és legyőzze az Inkvizíciót, a fehér köpenyes katonákat, akik kis híján megölték.

Adelina nem egy tiszta szívű hős. Rettegésből és gyűlöletből táplálkozó ereje kezd kicsúszni az irányítása alól. Nem bízik az újonnan megismert kiválasztottakban. Teren Santoro, az Inkvizíció vezetője a halálát akarja. Egykori barátai, Raffaele és a Tőrök Társasága útját akarja állni bosszúszomjának. Adelina kétségbeesetten kapaszkodik a benne élő jóság maradékába. De hogy lehetne jó, akinek a léte, az egész élete a legmélyebb sötétségtől függ?

Nem olyan régen jutott eszembe Marie Lu Válogatott ifjak könyvsorozata, azt ne kérdezzétek hogyan, mert már nem is tudom. A lényeg, hogy évekkel ezelőtt olvastam az első részt, ami tetszett annyira, hogy érdekeljen a folytatás, de aztán valamiért mégsem folytattam tovább. Be kell vallanom, hogy nem annyira emlékeztem az első részben történtekre, mint szerettem volna, így gondoltam legyen teljes az élmény, kezdjük az elejétől. Így az első rész újraolvasásával kezdtem, és utána rögtön folytattam a második résszel, A Rózsa Társaságával.

Még mindig tetszik a könyvsorozat, és most akkor a második részről szeretném összeszedni röviden a gondolataimat. A történet ott folytatódik, ahol abbamaradt, a fülszöveg leírja nagy vonalakban merre halad majd tovább a sztori, így nem ismételném meg a dolgot. Szerettem a második részt is, de valamiért olvasás közben végig az az érzésem volt, hogy ez csak az átvezető könyv egy nagyobb grandiózusabb lezárás felé. Kérdezhetnétek, hogy hát nem ez a trilógiák középső részeinek a lényege, nem igaz? Persze, igen, ezek ilyen átvezető részek, de azért nem muszáj ennek a ténynek ennyire érződnie rajta.

Violetta és Adelina

Persze mozgalmas és kalandos volt a történet, habár néhány történetszál kicsit gyorsnak és egészen irreálisnak hatott (legalábbis számomra), de minden történetszál csak arra volt jó, hogy majd elindítja a vonalat, amiből aztán valószínűleg majd az utolsó részben lesz igazán nagy dolog. Ha mindez nem lenne elég akkor kaptunk egy szerelmi háromszögszerűséget, vagy minek is nevezzem, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy Adelina szerencsére nem ömleng sosem szerelmesen egyik férfi után sem az idő nagy részében, így végül is nem volt annyira zavaró a dolog. Bár akkor meg azt nem értem, hogy minek kellett felvezetni ezt a szerelmi háromszöget?

Kapunk egy új karaktert Magiano személyében, aki elég gyors és instant módon rögtön belezúg Adelinába, akinek persze ez aligha tűnik fel a bosszúvágyába és a hatalom iránti megszállottságába merülve. Aztán amire életemben nem számítottam volna, Enzo visszatér a halálból, és ezt vegyétek szó szerint, mert tényleg a halálból tér vissza, ugyanis feltámasztják halottaiból. Persze mindezt senki se önzetlen céloktól vezérelve teszi, hanem azért, hogy Enzo pozícióját és képességét használva magához ragadhassák a hatalmat. Persze a nagy feltámasztás nem éppen úgy sül el, ahogy várták és Enzo sokkal erősebben tér vissza, és persze senki se tudja őt irányítani. Kíváncsi vagyok mi fog kisülni az utolsó részben a fiú történetszálából, remélem valami értelmes fog történni vele.

Magiano

Nem értem Magiano karakterének a létjogosultságát, mert szerintem semmit nem adott hozzá a történtekhez, mindent meg lehetett volna oldani nélküle, kicsit úgy érzem, hogy csak a szerelmi háromszög miatt lett behozva. Amit tovább vezetve azért igen érdekes a dolog, mert mint már korábban említettem, nincs is nagy romantikázás a könyvben. Minek kellett ide két férfi Adelina mellé, ha nem romantikázik egyikkel sem? Nem lett volna elég Enzo karaktere és a visszatérése miatti bonyodalmak?

Habár Adelina a vitathatatlan főszereplőnk, de ismét több nézőponton keresztül futnak a szálak. Adelina egy saját „bandát” hoz össze, hogy bosszút álljon és visszavágjon azért, amik vele történtek mind a Tőrök Társaságán, mind magán Teren-en és az Inkvizíción. Megerősödvén hazatér, hogy kihasználja az Enzo feltámasztása körüli helyzetet és mindezt a saját előnyére fordítva magához ragadhassa a hatalmat. A másik szálon a Tőrök Raffaele és a külhoni Maeve királynő vezetésével szintén a Gulietta királynő és Teren hatalmának megdöntésén dolgoznak. A harmadik szálon pedig Teren az Inkvizíció élén próbál rendet tartani Kenettrában és persze leszámolni az általa förtelmes undormánynak tartott malfettókkal és kiválasztottakkal. És épp emiatt kerül aztán összetűzésbe hőn imádott Gulietta királynőjével. Tehát minden szálon mozgalmas a történet, mindenki kavar, játszmázik, halad a céljai felé, hogy aztán a végére összeérjenek a szálak és összecsapjanak az ellentétes oldalak és az általuk képviselt eszmék és célok.

Teren

A három narrátorunk közül Adelina és Teren még mindig nagy kedvencek, ők az én kis gonosz „teremtményeim”, ahogy nevezni lehet őket. Mindketten iszonyat remek és összetett karakterek és az a tragikus bennük, hogy egyik se vált volna olyanná, amilyen lett végül, ha nem lesznek a körülményeik áldozatai. Gyűlölik saját magukat és mindenkit maguk körül néhány kivételtől eltekintve, és az a nagy kár, hogy ellentétes oldalon állnak, mert lássuk be ha ugyanazon az oldalon lennének, akkor együtt megállíthatatlanok lennének. Ebben holt biztos vagyok. Kicsit furcsa gondolat, de szerintem ketten remek páros lennének.

Raffaele-t ebben a könyvben teljesen hangsúlytalannak éreztem, míg az első részben őt is kedveltem, itt mintha benne se lett volna a történetben, és amikor volt, akkor se ő irányította a sorsát, hanem a Tőrök Maeve mögé beállva ügyködtek, ami szerintem tőlük teljesen karakteridegen volt, ha nagyon őszinte akarok lenni. Azt se nagyon értem Maeve karaktere minek kellett ide, miért kellett egy külföldi királynő szálat behozni, szerintem annyi is elég lett volna, ha találnak egy kiválasztottat, aki képes feltámasztani a holtakat és akkor ő visszahozza Enzo-t. Bár az se lett volna nagy baj, ha Enzo nem tér vissza. Emellett az írónő próbálkozott még Magiano és Violetta karakterének mélyítésével és hogy megszerettesse őket az olvasóval, de számomra mindkettő lagymatag és unalmas karakter, csak a képességük miatt hasznosak a történetbe, de mint karakterek laposak és érdektelenek.

Jó volt visszacsöppenni az ifjú kiválasztottak kicsit X-men-esen középkori jellegű világába, és ütemesen, gyorsan és izgalmasan haladt tovább a történet ismét több szálon. Ezek a szálak aztán majd az utolsó részben futnak ki, amit nagyon várok, mert kíváncsi vagyok mi lesz a lezárás. Adelina és Teren vitathatatlanul a kedvenceim, a két legjobb karakter ebben a trilógiában, és ezt senki se vitathatja még akkor sem, ha nem kedveli őket. Az új karakterek nem kerültek közel a szívemhez, bár azért bízom benne, hogy lesz még valami értelmük a folytatásban, mert valami izgalmasabbat belőlük is ki lehetne hozni. Meglátjuk. Hamarosan tervezem olvasni a trilógia utolsó részét és remélem nem okoz majd csalódást a lezárás.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/marie-lu-the-rose-society-a-rozsa-tarsasaga

Értékelés: 5/4

Maggie Stiefvater: A sólyom nyomában (Álmodók 1.)

Fülszöveg:

„A ​mágikus ellentéte nem az átlagos. A mágikus ellentéte az emberi.”

Az álmodók köztünk járnak… ahogy azok is, akiket megálmodnak. Az álmodók átka, hogy nem tudják abbahagyni az álmodást – legfeljebb megtanulhatják irányítani. Azok, akiket megálmodtak, nem élhetik a saját életüket, és ha az álmodójuk meghal, ők elalszanak örökre. És vannak azok, akik üldözik az álmodókat. Hogy kihasználják és csapdába ejtsék őket. Hogy megöljék őket, mielőtt az álmaik kipusztíthatnák az emberiséget.

Ronan Lynch álmodó. Képes áthozni az álmaiból különböző ritkaságokat, de akár katasztrófákat is a hétköznapi valóságba. Jordan Hennessy tolvaj. Minél közelebb kerül ahhoz, amit meg akar szerezni, annál szorosabban kötődik hozzá. Carmen Farooq-Lane vadász. A testvére álmodó volt – és gyilkos. Látta, mit képes tenni egy emberrel az álmodás. Ahogy azt is, milyen károkat tudnak okozni az álmodók. Bár az mind semmi a közelgő pusztuláshoz képest…

A világszerte rajongva szeretett Hollófiúk-sorozat szereplőinek új története – egy fantasy-thriller, ami a felnőtteket ugyanúgy magával ragadja, mint a tizenéveseket.

Hagyd, hogy elbűvöljön!

Egyik örök kedvenc könyvsorozatom a Hollófúk könyvek, évente minimum egyszer mindig újraolvasom a teljes sorozatot és mind a négy részről csak istenítő véleményt tudnék mondani. A Hollófiúk könyvsorozat végeztével aztán mégse kellett teljesen a Stiefvater által megteremtett világ és karakterek nélkül maradnunk, mert az írónő készített hozzá egy spin-off sorozatot immár Ronannal és a hozzá kapcsoló Álmodókkal, álomvilággal és minden ehhez tartozó dologgal a középpontban. Őszintén szólva nem tudtam mire számítsak és mit lehet ebből a világból még kihozni a korábbiakon kívül, ezért tartott ilyen sokáig, hogy végre elolvassam az első részt, holott régóta ott csücsült a könyvespolcomon.

Stiefvater még mindig tud írni és a magyar fordítás is remek, talán ezt mondanám a könyvei sikeréhez vezető legnagyobb titoknak. Ha visszagondolunk a Hollófiúk könyvek se voltak valami kalandos regények, inkább a karaktereken, és a kapcsolataikon volt végig a hangsúly és ezek az írónő rendkívül olvasmányos stílusával vegyítve alkották a könyvsorozat sikerét. Nálam legalábbis mindenképp. Az Álmodók trilógia első részével ugyanez talán a helyzet, bár így első körben azért nem került annyira közel a szívemhez ez a történet, se az új karakterek, mint anno a többiek.

Ronant megkapjuk kvázi főszereplőnek, vagy ha pontos akarok lenni, akkor nincs olyan hogy egy főszereplő, hanem itt is több karakter köré összpontosulnak az események, több karakter nézőpontján át haladunk előre a végkifejlet felé. Az Álmodók és az álmaik okozta galibák kerülnek szembe azokkal akik üldözik őket. Van egy csoport, akik egy állítólagos világvégét megakadályozván, meg akarnak ölni minden egyes Álmodót, mert szerintük ők csak a bajt okozzák és miattuk fog elpusztulni a világ. Azt persze nem tudják melyik Álmodó okozza a gondokat így egyszerűen mindenkivel végeznek, aki az útjukba kerül.

Több szálon indul el a történet, több nézőponton keresztül haladunk előre a könyvben és a végén érnek össze a szálak. A végére értjük meg teljesen, hogy melyik új karakter kicsoda, mit akar és hogy is kapcsolódik a nagy egészbe. Ronan tehát marad és igazából habár nem ő a kimondott főszereplő, de mégis köré összpontosulnak a történések. Ronant imádtam a Hollófiúk könyvekben, ő és Adam nagy kedvenceim máig, így kicsit féltem, hogy mit lehet még kihozni a karaktereikből, hogy mit lehet még velük kezdeni a folytatásban. Nagy bánatomra Ronan és Adam kapcsolata nem kapott olyan nagy hangsúlyt, mint szerettem volna és Adam erőteljesen a háttérbe szorult, aztán meg kvázi eltűnt a sztoriból. Nem mintha hiányzott volna, mert habár nagyon jó páros ők ketten, de Ronan Adam nélkül szintén remekül működik, vagy talán még jobban. Ronan semmit se változott, még mindig az a roppant bonyolult és összetett karakter aki volt, még mindig keresi önmagát, próbál megbirkózni azzal, hogy Álmodó, és próbál megbirkózni az ebből adódó gondjaival.

A Lynch testvérek

Nagy meglepetésemre Ronan testvérei ebben a könyvben sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak, aminek aztán kifejezetten örültem, mert korábban is szívesen olvastam volna róluk többet. Matthew a legkisebb Lynch fiú, és nyugodtan kijelenthetjük hogy a legvidámabb és a leggondtalanabb. Az a tipikus legkisebb gyerek, aki éli a "rózsaszín" világát és nincs gondja semmire. Legalábbis eddig, mert hát időközben Matthew felnőtt és már ő is látja, hogy mi folyik körülötte és akárhogy próbálták előle eltitkolni a testvérei, arra is rájött, hogy kicsoda ő valójában. Kíváncsi vagyok Matthew-al mi fog eztán történni és hogy mit kezd azzal, amit kiderített magáról.

Aztán ott van Declan, akit kövezettek meg, de én mindig érdekesnek találtam és nem csak a Ronannel való ellentéte miatt, hanem érdekelt, hogy milyen karakter valójában. Nem kell tovább várnom, mert megkaptuk a Declan nézőpontot, és te jó ég, rögtön megszerettem őt, és éppen azért mert ő Ronan tökéletes ellentéte. Declan és a "declanizmus" (ahogy az írónő elnevezte a fiú karakterének a lényegét és a viselkedésének a jellegét) roppant találó volt számomra és tökéletesen megmagyarázta Declan karakterét és korábbi viselkedését. Declan egy olyan szükséges rossz szerepet volt kénytelen magára ölteni, amit senki más nem tudott volna megtenni helyette a Lynch családban az apjuk halála óta. Declan a szürkeség és a normális élet unalmába vegyülve próbálta egyengetni a saját és az öccsei életét, megóvva magukat a bajtól és minden veszélytől, de persze ez egy igen nehéz és kimerítő feladat Ronan miatt, és hát épp ez okozta köztük azt a sok korábbi feszültséget.

Declan és Jordan

Én teljesen át tudtam érezni Declan karakterének a "tragédiáját", mert hát lássuk be, hogy elég tragikus amilyen életet kell élnie csupán azért, mert más nem tudja ezt megtenni helyette. A legidősebb testvérként neki kellett magára vállalnia a családfő szerepét, neki kellett visszafognia a testvéreit, főleg Ronant és próbálni a normális élet látszata felé terelni őket. Neki kellett eltussolnia a problémákat amiket az apjuk és a testvérei okoztak és neki kellett minden rossz dolgot megoldania úgy, hogy közben neki is hiányzott az apjuk és ő ugyanúgy szenvedett magában.

Declan őszintén szólva a háta közepére se kívánja az Álmodókat, az álmokat és minden velük kapcsolatos dolgot, és mégis neki kell velük foglalkoznia és megoldani bármi baj történik miattuk. Ha ez így nem lenne elég Declan találkozik Jordannel, a lánnyal, akivel rögtön egymásra kattannak és tényleg nagyon aranyosak voltak együtt, hogy aztán a végére kiderüljön, hogy Jordan épp abból a világból származik, amit Declan a háta közepére se kíván. Remélem azért nem csak ennyi volt a kapcsolatuk, hanem valahogy mégis összejönnek végül, mert nagyon jók voltak együtt.

Kaptunk egy új Álmodót Ronan mellé, Hennessey-t, egy fiatal nőt, aki még rosszabbul viseli, hogy álmodik és az álmait áthozza a valóságba. Az ő álmai ugyanis önmaga saját másolatai és minden egyes álom során ébredéskor áthozza a valóságba önmaga egy hasonmását, így elég sok "ikertestvérét" álmodta meg az életbe. Ezek a lányok vele élnek és együtt próbálják megoldani Hennessey problémáját, hogy valahogy be tudja fejezni a saját másolatai készítését, mert ha tizenháromnál több másolatot készít önmagából, akkor abba már bele fog halni. És mind tudjuk, hogy ha az Álmodó meghal, akkor az álmai is jobb létre szenderülnek vele együtt.

Hennessey épp ezért depressziós, reményt veszett, kialvatlan és életunt, nem tudja mit tegyen a halál ellen, önmagát tartja felelősnek azért, hogy ilyen sok hasonmást keltett életre magából, és mindegyik lánynak ő fogja végül okozni a halálát. Ebben az állapotában fonódik össze a sorsa Ronanével, és a fiú végül segít neki abban, hogy összeszedje magát valamennyire és ki tudjon lépni ebből az átkozott sötét spirálból, amibe belekerült.

Hennessy és Jordan

Hennessey másolatai közül Jordan volt az első, így ő a legerősebb és gyakorlatilag mondhatjuk azt, hogy ő Hennessey tökéletes ikerpárja, teljes értékű embernek tekinthető. Utána a többiek mindig vesztettek valamit Hennessy-ből, vagy csak egy-egy tulajdonságát vagy jellemvonását tudta bennük átmenteni. Jordan saját  jogú karakterré vált, saját személyiséget fejlesztett ki és ahogy telt az idő, sikerült teljesen leszakadnia Hennessy-ről és önmaga teljes verziójú emberévé válnia. Mármint nem igazi ember ő, csak egy álom, de értitek mire gondolok. Érdekes volt látni, hogy alakul Hennessy és Jordan kapcsolata, és hogy Jordan miként kezdi el járni a saját útját úgy, hogy azért bármit megtenne a "nővéréért" és igenis azért dolgozik, hogy valahogy meg tudják őt és mindegyik "testvérüket" menteni.

Aztán ott volt az ellentétes oldal, mert itt is kaptunk egy nézőpontot a másik oldalról, nevezetesen Farooq-Lane-t, aki társaival együtt azon ügyködik, hogy minden egyes Álmodót megtaláljanak és megöljenek. Elvileg nincs erre más okuk, mint a világvége megakadályozása, legalábbis Farooq-Lane így tudja, bár azért van egy olyan érzésem, hogy több lehet a háttérben, mint amit a nővel megosztottak a társai. Remélem többet meg tudunk róluk a folytatásban, mert most ez volt a leggyengébb történetszál a könyvben.

Örültem, hogy ismét belemerülhettem a Hollófiúk világába, csak most egy kicsit más történetre helyezve a fő hangsúlyt, az Álmodók és az álmok világába. A Lynch fiúk karakterét imádtam, az új karakterek közül Jordan és Hennessy kedvencek lettek, viszont maga a történet annyira nem kapott el, mint szerettem volna. Az írónő még mindig remekül ír, nagyon olvastatta magát a könyv, de valami mégis hiányzott belőle, így annyira nem tudott berántani a történet magával, mint anno történt a Hollófiúk könyvek esetében. Ennek ellenére természetesen érdekel a folytatás, és ha minden igaz már megjelent magyarul, így remélem mihamarabb tudom majd olvasni.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/maggie-stiefvater-call-down-the-hawk-a-solyom-nyomaban

Értékelés: 5/4

Shadow and Bone (Árnyék és csont) 2. évad összegzés

A történet:

A sötétség nem hal meg soha.

Az Igaz-tengeren át menekülő Alina, akit a Zónában meggyilkoltak szellemei kísértenek, új életet kezd Mallal egy ismeretlen földön, miközben igyekszik titokban tartani napidéző voltát. Ám sokáig nem hagyhatja maga mögött sem a múltját, sem a sorsát.

Az Éjúr rettenetes új hatalom birtokában hagyta el az Árnyzónát, és veszedelmes tervet sző, ami a végsőkig próbára teszi a természeti világ határait. Alina egy hírhedt kalóz segítségével visszatér a szeretett országba, elszántan, hogy elszántan szembeszálljon a Ravkára törő erőkkel. De ahogy a hatalma növekszik, Alina úgy süllyed egyre mélyebbre a tiltott mágiába és az Éjúr játszmájába, és távolodik el egyre jobban Maltól. Választania kell hazája, a hatalom és a szerelem között, amiről mindig úgy hitte, az vezérli – különben azt kockáztatja, hogy mindent elveszít a közelgő viharban. (Leigh Bardugo: Ostrom és vihar könyv fülszöveg)

Anno mikor megjelent, imádtam az Árnyék és csont sorozat első évadát, szerintem remek lett az elejétől a végéig a kisebb hibái ellenére. Jól átgondoltan rakták össze a sztorit, szinte művi pontossággal és igen kreatívan fűzték egybe a Grisa trilóga első könyvének és a Hat varjú duológia karaktereinek a szálait. Nem volt kérdés, hogy várom a folytatást, csak az volt a gond, hogy nagyon sokat kellett várni rá, így mindenki, de én legalábbis valami remekművet vártam, ha már ennyi idejük volt elkészíteni a második évadot. Nagyok voltak az elvárásaim, mert azt szerettem volna, ha a második évad minimum megüti az első színvonalát, de az még jobb lett volna, ha túlszárnyalja azt. Nagy bánatomra egyik sem történt meg.

Tudnotok kell, hogy a Grisa trilógiának csak az első könyvét olvastam, nem hozott lázba a könyv annyira, hogy a kezembe vegyem a folytatást, főleg mivel elég rossz kritikákat olvastam a második és a harmadik könyvről. Így nem tudom a sorozatot a könyvekhez hasonlítani a továbbiakban, csakis arról tudok véleményt írni, amit a sorozatban láttam. A Hat Varjú duológia nagy kedvencem, többször újraolvastam, így ezt betéve ismerem az elejétől a végéig. Nem tudom mi lehetett a gond, talán a Grisa trilógia második és harmadik könyve tényleg olyan unalmas, vontatott és rossz, ahogy több könyves kritikában olvastam, de a sorozat készítői úgy döntöttek, hogy a két könyvet együtt adaptálják a második évadban és ezt megspékelik természetesen a Varjakkal, mert ők nem maradhatnak ki. Az eredmény egy nagy összevisszaság, katyvasz és elsietett történetszálak halmaza lett, így aki az első évadból se értett semmit, az most már végképp nem fog.

Sajnálom, de nekem iszonyat nagy csalódás volt a második évad. Rögtön a márciusi premier során megnéztem, de annyira nem tetszett, hogy hagytam neki egy kis időt és akkor nem írtam róla. Most nemrég újranéztem, hátha másodjára jobb lesz vagy nem tudom, de sajnos másodjára ugyanaz a véleményem. Nagyon rossz lett a második évad, szinte mindenbe és mindenkibe bele tudnék kötni (amit meg is fogok tenni mindjárt szép sorban), és sajnos alig találtam benne néhány dolgot, ami tetszett. És higgyetek nekem ezt én sajnálom a legjobban, mert az első évadot nagyon imádom még mindig, de ahhoz viszonyítva ez a második valami borzalom lett.

Kapkodás, kapkodás hátán, semmi sincs normálisan elmagyarázva, a karaktermélyítést pedig hagyjuk, mert annak szemernyi nyoma sincs itt. Az egyik legnagyobb probléma, hogy a két főszereplő végtelenül unalmas, Alina és Mal a leggyengébb láncszem az egészben, ami azért gond, mert az idő java részében velük kell foglalkoznunk. Ezzel párhuzamosan alig kaptunk Alina és Éjúr közös jeleneteket, sőt az Éjúr alig szerepelt a történetben és amikor igen, akkor végig messze volt a többiektől önmagában és haldoklott, tehát nem volt valami izgalmas az ő történetszála sem. Bár azon magamban azért elég jót mosolyogtam, hogy részről-részre egyre jobban megnyomorodott szegény és egyre rosszabbul nézett ki. (Bár nem mintha Ben Barnes bármikor rosszul tudna kinézni, hiszen az egyik leghelyesebb férfi a világon, de a készítők azért erősen próbálkoztak, hogy elcsúnyítsák szegényt. Az más kérdés, hogy ezen a téren se jártak sikerrel.)

Nyikolaj rendben volt a maga módján, mint új karakter, bár azért nála is nagyobb meglepetést vártam, az ikrek pedig nem tudom minek kellettek ide, mert semmi létjogosultságukat nem éreztem. Most ők kemény harcosok lettek volna, vagy inkább csak poénforrásnak kellettek ide? Gondoljatok bele, teljesen felesleges karakterek voltak a történetben, nélkülük is meg lehetett volna oldani mindent, sőt mintha ott sem lettek volna sokszor. Így hogy a Varjak beleszövődtek a fő történetszálba, minden lényeges dolgot őt csináltak, így az ikreket ki lehetett volna nyugodtan hagyni. A könyvben biztosan van létjogosultságuk, hisz ott nincsenek ott a Varjak ugyebár.

A következő amit nem tudtam hova tenni, hogy egyrészt miért derült ki ilyen gyorsan, hogy Jesper grisa, én ezt még nem fedtem volna fel, csak később ahogy a könyvben volt. Másrészt értem én, hogy Jesper és Wylan milyen aranyos páros és meg kell adni a népnek amit látni szeretnének, de most komolyan… mi volt ez a sorozatbéli Jesper és Wylan? Hogy egy mit tudom én milyen szórakozóhelyen már korábban összefutottak és összejöttek egyszer, így ismerték egymást ezelőtt? Kérem szépen, Wylan hogy a hét pokolba kerülne ilyen hely közelébe? Most komolyan, Wylan mikor csinálna ilyet? Jesperből még kinézi az ember, oké, de Wylen kérem szépen? Aztán meg csak összegabalyodtak újra nagyjából 2-3 rész alatt és kész. Nagyon nem tetszett, amit a sorozatban a kapcsolatukkal műveltek, szerintem elrontották az egészet.

A Varjakat valahogy bele kellett fűzni a második évad történetszálába ismét, és hát a saját sztorijukat még későbbre tartogatják, így valami új történetet kellett kitalálni. A készítők ezt úgy oldották meg, hogy az évad első felében megkapjuk a Jesper és Wylan szálat, Nyina és Wylan csatlakozik a Varjakhoz, valamint letudjuk Kaz bosszúját Pekka Rollins ellen. Az évad második felében pedig mennek segíteni Alinának, Malnak és Nyikolajnak az Éjúr elleni harcban. Őszintén szólva nem tudom jó volt-e ez így, hogy ilyen hamar letudtuk Kaz nagy bosszúját Pekka Rollins ellen, hisz Kaz ezt direkt mindig a dolgok végére tartogatta. Ez hajtotta, ez űzte előre, a bosszúvágy fűtötte a vágyait és vezette őt az életében, mindent ezért tett. Most hogy túl van rajta, kicsit úgy érzem mintha Kaz karaktere elvesztette volna a lényegét és a fő motivációját. Meglátjuk mi lesz ezzel a folytatásban, talán ennek ellenére Pekka Rollins marad tovább és nem merül ki ennyiben az ellenségeskedésük.

A legnagyobb bajom a második évaddal a vége. Habár nem olvastam a második és a harmadik könyvet, de azt tudom mi lett annak a lezárása, ami kövezzetek meg, de szerintem jó kis lezárás volt. Nem értem miért kellett ezt megváltozhatni a sorozatban és azt sem értem, hogy Alina hogyan lett hirtelen gonosz. Na, jó gonosz még lehetne, amiért tiltott mágiát használt, ezt aláírom. De mégis hogy a fenébe kapta meg az Éjúr erejét? Én maradtam le valamiről vagy mi a szösz? Alina Napidéző volt és kész. Attól mert gonosszá válik, hirtelen nem kap teljesen új képességet. Ha lesz folytatás, akkor remélem ezt értelmesen megmagyarázzák, mert jelenleg ez az egész egy nagy baromság. Meg miért kellett ezt az erőltetett folytatási lehetőséget megteremteni?

Bőven elég lett volna, ha Alina, Mal és az Éjúr története itt lezárul, ha már annyira unalmas és vontatott volt, hogy a két könyvet egy évadban dolgozták fel ugyebár. Aztán folytathatták volna csak a Hat Varjú duológiával, mondjuk az lehetett volna egy spin-off sorozat, egy vagy két évadban tökéletesen fel lehetett volna dolgozni a Hat Varjú könyvek történetét egy spin-off sorozatként. Nyikolaj könyveit még nem olvastam, lehet ezen a vonalon akarják folytatni a sorozatot a harmadik évadban. Hogy nem csak Nyikolajt szállja meg a démon, hanem Alina is gonosz lesz és együtt fognak küzdeni a bennük élő sötétség és gonosz ellen? Milyen másik irányba lehetne tovább vinni ezek után a harmadik évadot?

Kaz és Inej még mindig nagy kedvenceim, bár amit ők leműveltek a második évadban, néhány helyen itt is felszaladt a szemöldököm. Mondjuk a lezárást itt sem tudom hova tenni. Inej miért ment el, mikor most jön majd a jégudvari balhé? Itt is furán oldották meg a lezárást. Nyina és Matthias történetszála több volt, mint amire számítottam, bár nekem még ez is nagyon kevésnek számított, jobb lett volna, ha többet szerepelnek együtt. Külön-külön viszont jók voltak, már amennyi játékidőt kaptak ugyebár.

Összességében hatalmas csalódás lett számomra a második évad, túl zsúfolt, túl sok, túl gyors és ennek ellenére mégis hiányérzetet hagy maga után bizonyos karakterek és a legtöbb történetszál esetében. A Varjakat továbbra is imádom, bár néhány velük kapcsolatos változtatás se tetszett. Úgy érzem, hogy túl sokat akartak a készítők egyetlen 8 részes évadba belepakolni, mindent és mindenkit meg szerettek volna adni a rajongóknak, csak az épp nem úgy sült el, ahogy azt ők szerették volna.

Nem tudom lesz-e harmadik évad, ezek után én személy szerint nem vágyok rá. Viszont azt nagyon remélem, hogy legalább a Varjak spin-off sorozatot megkapjuk, egy évadban tökéletesen fel lehetne dolgozni a Hat Varjú könyveket. Hírek még nincsenek ez ügyben, meglátjuk mi lesz. Addig pedig nem tehetünk mást, csak várakozunk.

Értékelés: 10/5

Előzetes: