Ann Aguirre: Horda (Razorland 3.)

Fülszöveg:

A horda megérkezett. Pikk élete örökös harcból állt, amíg Megváltásban be nem fogadták. A várost azonban körülzárták a mutáns korcsok, és félő, hogy a lány máris elveszíti a nem rég megszerzett biztonságot, új, szerető családját.

Barátaival, Fakóval, Kószával és Tegannal ezért lehetetlen küldetést vállal: titokban elhagyja a települést, hogy segítséget szerezzen és megmentse azokat, akiknek új életét köszönheti. Amikor útnak indulnak, Pikk még nem is sejti, hogy a mindent eldöntő csata felé száguld. A korcsok már nem azok az értelem nélküli szörnyek, amiket az Enklávéban megismert: uralják a vadont, emberek városait rohanják le, felderítőket küldenek ki. Véres háború közeleg, olyan küzdelem, amilyenre évszázadok óta nem volt példa. De az emberiség már elfeledte, hogyan álljon ki magáért. Csak egy valaki képes összefogni őket: Pikk.

A tét ezúttal nem csupán egy enkláve, egy helyőrség, vagy egy városka. Az egykori vadásznő most a teljes emberi faj túléléséért kénytelen fegyvert rántani, noha ő maga sem tudja, egyetlen lány és maroknyi barát megállíthatja-e a pusztítás hordáját…

Mostantól tényleg arra fogok egy ideig koncentrálni, hogy a korábban megkezdett könyvsorozataimat befejezzem, mert van néhány olyan, aminek már csak az utolsó részét nem olvastam. Ezeket szeretném első körben pótolni, és elsőként a Hordára esett a választásom. Hogy miért? Mert nagyon tetszett az első két rész, és azóta várom, hogy milyen lesz a trilógia befejezése. Ha az első két könyvet veszem alapul, akkor tudhattam volna, hogy az utolsó rész sem okoz csalódást, és őszintén szólva nem is kételkedtem. Sejtettem, hogy mire számítsak és nagyjából azt kaptam, amit vártam. Egy izgalmas könyvsorozat remek zárását, ahol a hőseink és a történet megkapják a méltó befejezést.

Senkinek se okozok ezzel meglepetést, de a Horda van annyira jó, mint az első két rész volt, így méltó befejezése a trilógiának. Kicsit hosszabb könyv, mint az előzőek, és így jóval több minden is történik benne, ami egyáltalán nem baj, ha engem kérdeztek. Élveztem a könyvet az elejétől a végéig, és így utólag azt is kijelenthetem, hogy Ann Aguirre poszt-apokaliptikus trilógiája az egyik legjobb a műfajában.

A legfontosabb, ami miatt annyira remek ez a könyv az maga a főszereplő, Pikk. Eddig is kedveltem a lányt, de így a végére lett igazán a kedvencem. A könyv legfontosabb és legjobb szálai mind hozzá kötődnek, mellesleg az ő karakterfejlődése az egyik, amit leginkább szerettem a könyvek során. Pikk egy erős, hűséges, de önálló akarat nélküli katonaként kezdi az elején, de amint elindul az Enklávéből a száműzetése után, annyi minden történik vele, hogy lassan elkezd megváltozni és felnőni. Az egész trilógia tulajdonképpen Pikk felnőtté válásának története. Megtanul szeretni, megtanul barátokat szerezni, megtanul önfeláldozó és néha gyenge lenni. Családot kap, megismeri a szerelmet, és végül igazi vezető válik belőle, aki megmenti magát az emberiséget is.

Nem csak Pikk ment keresztül remek karakterfejlődésen, hanem a csapat többi tagja szintén. Tulajdonképpen mind a négy főszereplő nagy utat járt be, rengeteg minden történt velük, és a végére már egyikük se az a gyerek, akik a kezdetekkor voltak. Fakó, Kósza és Tegan mind a szívemhez nőttek, remek csapatot alkottak ők négyen, és imádtam nézni, ahogy alakulnak a kapcsolataik, ahogy változnak mindannyian. Tegan szintén megerősödik a végére és a csapat hasznos tagjává válik gyógyító képességei révén, Fakó pedig megnyitja a szívét Pikk előtt, és végül legyőzi a félelmeit. Kósza levetkőzi vademberes, rossz tulajdonságait, és rájön, hogy nem alakulhat mindig úgy minden, ahogy azt ő szeretné. Megbánja korábbi bűneit, és végül megtanul önfeláldozó lenni. Mind a négy karakter komplex és szerethető, ez a trilógia egyik nagy erőssége.

A másik, amit nagyon szeretek benne, az az érzelmek ábrázolása. Itt elsősorban nem a szerelmi kapcsolatokra gondolok, hisz szerencsére a romantika mindig csak másodhegedűs maradt a kalandok és a harcok mellett, hanem inkább a családi szeretet bemutatására. Pikk szülők nélkül nőtt fel az Enklávéban, de végül Megváltás városában rátalált egy igazi szerető családra Oaks mama, Edmund és fiúk, Rex személyében. Pikk nehezen szokott hozzá, hogy milyen egy igazi családban élni, és hogy miként kellene velük viselkednie, de végül rájött, hogy a családnál semmi sem lehet fontosabb és hogy ők tényleg feltétel nélkül szeretik őt, így ő is közel engedte őket magához. Pikk igazi lányukká vált, és végül Rex igazi húgává is. Az a családi szeretet, ami kialakult közöttük igazán irigylésre méltó, és mindezeket az érzelmeket remekül átadta a könyv.

Pikk egymaga megmutatta azt, hogy ha akarunk valamit, ha van egy célunk, akkor nem szabad feladni, és nem szabad meghátrálni még akkor sem, ha veszett ügynek tűnik. Pikk sem adta fel, annak ellenére, hogy senki se támogatta és mindenki kinevette az elején. Neki mégis volt egy álma, hogy megmenti emberiséget és elindult, hogy megvalósítsa azt. Nehéz és rögös volt az út, de nem hátrált meg, hanem ment tovább és végül a kemény munka meghozta a gyümölcsét. Pikk ötletei beváltak és bátorsága meghozta a gyümölcsét. Létrejött a P-osztag, a saját kis katonai alakulata, ami megmutatta, hogy igenis van esélye az embereknek a korcsok hordája ellen. Remek üzenete ez a könyvnek, hogy küzdjünk az álmainkért, hisz a kemény munka mindig célra vezet.

Két negatívumot tudnék csak említeni, és sajnos ezeket se hagyhatom ki, mert habár remek volt a könyv, de ez a két dolog, azért mégis szúrta a szemem. Egyrészt szerintem totál felesleges volt a végére az epilógus, én nyugodtan kihagytam volna. Ez a kisebb gondom, és ez csak apróság, és tudom, hogy rajtam kívül lehet ez senki mást nem zavart.

A másik dologgal viszont már nagyobb problémám volt. Azt vártam, hogy a végére kiderül, kik is ezek a korcsok tulajdonképpen. Kaptunk valami magyarázatot, de nekem annyi nem elég, hogy valami elbaltázott kísérlet következménye mindez. Engem érdekeltek volna a részletek, hogy ki és mit rontott el, hogy milyen kísérlet sült el balul, hogy ki a felelős mindezért, és hogy miért lettek ettől ilyenek az emberek. Vártam volna a magyarázatot, hogy a korcsok miért olyanok, amilyenek, hogyan is élnek, mit is akarnak, és hogy miért fejlődtek az évek során. Miért nem maradt mindegyik olyan őrült és eszement, mint egyes csapatok? Miért lett némelyikük okosabb és alkalmazkodóbb? Miért indultak fejlődésnek, mikor egy elrontott kísérlet tette tönkre elvileg az agyukat és a DNS-üket? Most akkor embert esznek vagy csak szimplán ölik őket? Ezernyi kérdés maradt bennem a végére, amikre sajnos nem kaptam választ, így pont az a történetszál maradt lezáratlan, amire talán a legkíváncsibb voltam.

Összességében viszont tetszett a könyv, és még a kis hiányosságai vagy hibái ellenére is elég jó befejezésnek tartom ezt a remek trilógia végére. Ha egy izgalmas és fordulatos poszt-apokaliptikus könyvre vágytok, akkor ezt mindenképp ajánlom nektek.

Ajánlom ezt a könyvsorozatot, ha tetszett...

• Dan Wells: Részben ember
• James Dashner: Az Útvesztő
• Kemese Fanni: A napszemű Pippa Kenn

... című könyve.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/ann-aguirre-horda

Értékelés: 5/5

Ann Aguirre: Helyőrség (Razorland 2.)

Fülszöveg:
Pikk egy új világban találja magát. Míg odalent a társai felnőttként, a közösség teljes jogú tagjaként kezelték, a városkában csak egy gyerek a sok közül, akinek az iskolapadban a helye. Pikk képtelen megtagadni magát, hiába igyekszik beilleszkedni a kisváros életébe, makacssága újabb és újabb konfliktusokba sodorja.
Ráadásul Fakó is hűvösen és távolságtartóan viselkedik vele, míg Kósza többet akar a puszta barátságnál. Az új környezetben a barátok egyre jobban eltávolodnak egymástól. Pikk nem tehet mást: a maga útját kell járnia, bármilyen fájdalmas és magányos legyen is az.
A tanév végén Pikk őrszolgálatra jelentkezik, hogy a kiválasztottakkal együtt megvédhesse a földműveseket a korcsok egyre hevesebb és kegyetlenebb támadásaitól. Az eseménytelenül induló küldetés azonban váratlan fordulatot vesz. A városlakók által alábecsült korcsok figyelik az embereket. Terveket szőnek és várnak. El akarják pusztítani Megváltás városát, és a végső katasztrófát csak Pikk látja előre…

Még tavaly decemberben olvastam a trilógia első részét, a Menedéket, és azonnal levett a lábamról. Mondhatjuk úgy, hogy rögtön felkerült a kedvenc poszt-apokaliptikus könyveim listájára. Akkor elhatároztam, hogy mihamarabb olvasom a folytatást, és szerencsére ennek nem sok akadálya volt, hisz a következő két rész megjelent már magyarul, mégis valahogy feledésbe merült, és csak a napokban jutottam eszembe, hogy folytatnom kellene a sorozatot. Így előszedtem a Helyőrséget, és izgatottan vetettem bele magam a második részbe.

A Razorland trilógia egyértelműen a minőségibb ifjúsági könyvek közé tartozik, minden téren hozza azt, amit egy ilyen típusú könyvek hoznia kell(ene). Ha szereted a műfajt, és még nem volt alkalmad olvasni a könyveket, akkor mindenképp pótold, mert egy hihetetlen remek és érdekes történetről maradtál le idáig. Adott egy izgalmas háttérvilág megannyi kérdéssel és kalanddal, adottak a remek és szerethető karakterek, adott a sötét és világvége hangulat, de azért mellette megtalálható az elengedhetetlen tini romantika is, ami az első részben kezdődött el, és itt még hangsúlyosabb szerepet kapott.

Az első részben tetszett, hogy kalandos, mozgalmas és izgalmas volt a történet, a karakterek mentek ide-oda, szinte sosem álltak meg, miközben rengeteg minden történt velük. Sok nehézséget kellett leküzdeniük, miközben összeállt a "nagy csapat", és így összekovácsolódtak, hogy végül együttes erővel eljussanak arra a biztonságos helyre, ahol szerintük eztán viszonylag békés és nyugodt élet vár rájuk. Itt még nem volt olyan sok romantika, itt még szerencsére nem kapott nagyobb szerepet a szerelmi szál, és ennek kifejezetten örültem.

Sajnos, vagy nem, attól függ, kinek a szemszögéből nézzük a Helyőrségben kissé felcserélődtek a korábbi arányok. Az adrenalin és a kalandok erőteljesen háttérbe szorultak, szinte alig történt egy-két támadás, a karakterek szinte végig egy helyben mozogtak, most nem kellett nagy távolságokat megtenniük és mindenféle ismeretlen és új veszélyt leküzdeniük, hanem csak élniük kellett az életüket. Így akármennyire is rossz ezt bevallani, néha untam a könyvet. Az első részhez viszonyítva sokkal visszafogottabbra sikerült, és mivel a karakterek gyakorlatilag egy helyben ültek, és nem kellett semmilyen fenyegető veszéllyel sem megküzdeniük, így előtérbe került a szerelmi szál, ami nem tett jót az összehatásnak.

Nem csak a történet lassult be emiatt, nem csak az vált néhol unalmassá, hanem a korábban megkedvelt és szimpatikussá vált karaktereket is megváltoztatta és néha már irritálóvá tette. Tökéletes példa erre Pikk és Fakó. Az első részben imádtam őket, mindketten remek és komplex karakterek voltak, és tulajdonképpen még most is azok, de amit levágtak szerelmi téren, azt egy idő után nem bírtam elviselni. Pikk vadásznő énjét kedveltem meg. Erős, határozott, kitartó és épp ezek miatt abszolút kedvelhető női főszereplő. De ez a "szerelmes tinilány" énje... ennél idegesítőbbel csak igen ritkán találkoztam. Még Pikk is megjegyzi magában párszor, hogy mennyire nem szívleli a "szerelmes és romantikus énjét", és küzdött azért, hogy felülkerekedjen a tini problémáin, főleg mikor kezdett beindulni a történet a könyv második felében. Még ő is tudja, hogy mennyire apró-cseprők a gondjai, és hogy mennyire elrontotta a két fiúval való kapcsolatát, és ez mindenképp pozitívum, és annak kifejezetten örültem, hogy a végére összeszedte magát, és rájött, hogy mi a fontos és mi nem az, és abbahagyta a szerelmi nyűglődést, mert esküszöm nem lettem volna képes sokáig elviselni azt.

Fakó, Kósza, Tegan és Pikk

Nem csak Pikk fordult ki önmagából a nagy unalomban, hanem Fakó is, akit itt abszolút nem értettem. Nem hogy odament volna a lányhoz és elmondja mi a fene baja van... nem! Ő inkább besértődik, húzogatja a száját, mint egy hisztis kiscsaj, és elvárja, hogy Pikk magától találja ki, hogy mi baja van. Már az első részben is Kósza sokkal szimpatikusabb volt számomra, és még mindig őt kedvelem jobban. Tehát, bejött a korábbi félelmem, és kaptunk egy irritáló szerelmi háromszöget, amit szerencsére a könyv második felében az írónő kicsit visszafogott, és ismét a kalandokat helyezte előtérbe. A könyv első fele tehát inkább nyugisabb és itt a szerelmi nyűglődés a hangsúlyos, míg a második felében szerencsére beindulnak az események, és megkaptam az unalmas elejéért a kárpótlást, ami nagy szerencse, mert már kezdtem volna feladni a könyvet, és azt hittem nagyot kell benne csalódnom. Persze, átvezető rész, persze gondolhattam volna, de azért meg lehetett volna ezt jobban is oldani.

Azt hittem, hogy kiderül valami lényeges a korcsokról, hogy megtudjuk, kik ők és hogyan lett belőlük az, ami. Ez nem történt meg, gyakorlatilag semmi lényeges nem derült ki, amit azért bocsátok meg, mert ott van még mindig az utolsó rész, és remélem abban választ kapok a kérdéseimre. Mindenesetre a korcsok változnak, fejlődnek és okosodnak. Pikk és a többiek ezt egyértelműen észreveszik, és ez a felállás izgalmas és érdekes befejező részt ígér. De, hogy valami jót is mondjak, meg kell említenem, hogy nagyon tetszett az a rész, ahogy az írónő bemutatta, Pikk miként talál rá az új családjára, és hogy miként illeszkedik be a normális hétköznapi életbe a nevelő szülei oldalán.

Pikk ugyebár egy gyakorlatilag gyerekek vezette csoportban nőtt fel szülők és felnőttek nélkül, így nehezen szokik hozzá, hogy szerető szülőkre talált Oaks maga és Edmund személyében. Mellettük gyerek lehet, az, ami tulajdonképpen sosem lehetett igazán az Enklávéban, mellettük érezheti meg elsőnek milyen érzés az, ha valakit szeretnek és hogy milyen egy igazi családban élni. De nem csak ők vannak nagy hatással a lány életére, hanem Hosszúpuska is, aki gyakorlatilag mentorként jelenik meg Pikk oldalán. Pikk sokat tanul tőle, és a férfi talán az egyetlen, aki igazán megérti a lányt, hogy milyen is ő valójában, és hogy miért olyan, amilyen.

Kicsit más ez a könyv, mint amire számítottam, és sajnálom, hogy az eleje belassult és így unalmassá vált. Nem akartam, hogy igazam legyen, de sajnos az lett és a könyv első felében a karakterekkel együtt nekem is végig kellett szenvednem az egyébként teljesen felesleges szerelmi nyűglődéseiket. Mikor már azt hittem, hogy nem bírom tovább, szerencsére a könyv második felében beindultak az események, és megkaptam azt, amiért megszerettem az első részt, és aztán már nem volt több gond. Mégis, éppen emiatt, nem ért el nálam a második részt olyan mély benyomást, mint anno az első. Mindenesetre el fogom olvasni a záró kötetet, már csak azért is, mert érdekel mi lesz a vége, és hogy miként zárul Pikk és a csapat története.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/ann-aguirre-helyorseg
Értékelés: 5/4

Ann Aguirre: Menedék (Razorland 1.)

Fülszöveg:
Pikk amióta csak az eszét tudja, vadásznő szeretett volna lenni. A vadászok feladata élelmet szerezni a közösségnek a föld alatti menedéket körülölelő, életveszélyes alagútrendszerből, amelyben örök sötétség honol, miközben igyekeznek elkerülni a Korcsokat, ezeket a zombiszerű, vérszomjas szörnyetegeket. Amikor az örök kívülálló, Fakó nevű vadászt osztják be mellé társul, aki titokzatos körülmények között került az enklávéba, a lányt tiltott érzelmek kerítik hatalmukba.
Fakóval hamarosan rádöbbennek, hogy a Korcsok egyre szervezettebben lépnek fel ellenük, ám az idősek nem hallgatnak figyelmeztetésükre. Megszokott kis világuk szertefoszlik, így rákényszerülnek, hogy szembenézzenek az ismeretlennel. Köszöntünk az apokalipszisben!

Őszintén bevallom ez tipikusan az a könyv, amit igazából valamiért sosem akaródzott annyira elolvasnom. Nem fogott meg a borító, hisz számomra egyszerű és semmit mondó, nem fogott meg a fülszöveg, hisz semmi egyedit nem kínál... csak egyet a ma már tengernyi (talán már egy kicsit unott) poszt-apokaliptikus történetek közül. Régóta a várólistámon van, és végül azért esett rá a választásom, mert az egyik általam olvasott blogger a trilógia nemrég megjelent utolsó részéről olyan dicsérő kritikát írt, hogy kedvem támadt a könyvhöz, holott előtte sosem érdekelt igazán.

Nem kellett csalódnom, hiszen már én is értem miért szeretik sokan ezt a trilógiát annak ellenére, hogy azért nálunk annyira nem ismert. Nagy kár, hogy sokan még csak a létezéséről sem tudnak, pedig igazán kiemelkedő alkotás a műfajában. Legalábbis az első rész bizakodásra ad okot, és már rögtön az elején kijelenthetem, hogy nekem is nagyon tetszett, és amint lehetőségem adódik rá, rögtön rávetem magam a folytatásra, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy folytatódik Pikk és a csapat kalandja.

A poszt-apokaliptikus műfajban megkövetelt elvárásokat maximálisan teljesített a regény, minden téren hozta azt az elvárt szintet, amiért bárkinek a kedvencévé válhat. Mik tehát a sikeres "világvége" történetek legalapvetőbb kellékei, a siker forrásai? Egy kidolgozott és rettenetes háttérvilág; rengeteg akció és izgalom, erős és bátor, ugyanakkor kedvelhető karakterek élükön egy szerethető főszereplővel, és ha mindezt egy kis humor és egy olvasmányos írói stílus egészíti ki, akkor kapjuk meg a letehetetlen könyvet. És ha trilógiáról van szó, akkor pedig még jobban örülhetünk, hiszen tovább tart majd a történet. A Razorland trilógiában ezek a feltételek teljesülnek, nem lehet okom a panaszra. Már rögtön az elején magába szippantott a történet, és olyan gyorsan kivégeztem a könyvet, hogy még én is meglepődtem.

Háttérvilág: Kicsiben kezdi a történet, és elsőnek csak egy kisebb csoport életébe nyerhetünk betekintést. Miután Pikk-et és Fakót száműzik az Enklávéból, velük együtt fedezzük fel a megmaradt világot annak minden titkával és rejtélyével együtt. Nagy utat tesznek meg, és fokozatosan tágul ki előttük a világ, elsőnek a lepusztult New York és ami belőle maradt, majd pedig végül sikerül eljutniuk az egyik túlélők által alapított menedékhelyre. Erről még nem sok mindent tudunk meg, de gondolom erre majd a második részben kerül sor. Imádtam, ahogy Pikk rácsodálkozott a dolgokra, amiket még nem látott azelőtt, ahogy kezelte a számára új és ismeretlen helyeket és helyzeteket.

Pikk (Pikk neve az eredeti angolban Deuce)

Karakterek: Pikk mindenképp a kedvelhető és szerethető főhősnők közé tartozik. Még nagyon fiatal, ennek ellenére komoly pozíciót töltött be az Enklávéban, ahol felnőtt. Úgy hitte, hogy erős, okos, ravasz és mindent tud, amire az életben szüksége lehet... egészen addig amíg nem száműzik és az ismeretlenbe kénytelen menekülni. Ekkor rá kell döbbennie, hogy korántsem tud olyan sok mindent a világról, mint azt korábban hitte, és hogy igenis van még mit tanulnia. Nem rettent meg ettől, hanem bátran vette az akadályokat. De nem csak őt zártam a szívembe, hanem a csapat két fiú tagját is. Fakó és Kósza ugyancsak érdekes karakterek, más-más módon, de nagyon nem szeretném, ha ebből később egy irritáló szerelmi háromszög válna, mert akkor mérges leszek. (Pedig az lesz, érzem.)

Izgalom és kaland: Ezen a téren sem szenvedtem hiányt. Pikk és a két fiú remek harcosok, volt itt rengeteg harc, verekedés, és sérülés. Tucatnyi alkalommal támadtak a Korcsok, akik olyanok mint a zombik, mert emberhúst esznek. Mondjuk róluk szívesen megtudtam volna többet is, hogy miért lettek ilyenek, hogy mi okozta, hogy egyes emberek Korcsokká váltak. Biztos ez is a folytatásra marad.

Humor és írói stílus: Humor terén se hagyott maga után kívánnivalót a könyv, és habár Pikk alapvetően komoly lány, azért akadtak olyan gondolatai vagy megszólalásai, amikor mosolyra fakasztott. Vagy amikor ilyen helyzetbe került. Az írói stílusra se lehet panasz, csak faltam a sorokat, egyszerű és olvasmányos a stílus, könnyen lehet vele haladni. Mégis csak egy ifjúsági könyvről beszélünk, így ez gyakorlatilag várható volt.

Összegezve... egyáltalán nem bántam meg, hogy végül mégis belekezdtem ebbe a trilógiába, mert ha nem tettem volna meg, akkor egy remek könyvélménnyel lettem volna szegényebb. Sajnálom, hogy nem annyira ismert náluk ez a trilógia, pedig igazán megérdemelné, mert néhány másik hasonló műfajú könyvet egyértelműen kenterbe ver. Minden feltétel adott, hogy az első részben található világfelépítés és bemutatás, valamint a főszereplők egymásra találása után, a következő két részben még nagyobb lendületet kapjon a történet, és hogy még jobban bepörögjenek az események. Remek kezdés, biztos olvasni fogom a folytatást. Hogy mikor? Amilyen hamar csak lehet.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/ann-aguirre-menedek
Értékelés: 5/5