A Gyémánt
Együtt jár velem a Halál, de a kaszás nem ér fel velem. Férfiaknak öltözött szörnyekkel és olyanokkal teli világban ragadtam, akik nem azok, akiknek látszanak. Nem tartanak itt örökké. Már nem ismerem meg azt, akivé váltam. És igyekszem visszaverekedni magamat a vadállathoz, aki éjszakánként ered a nyomomba. Gyémántnak neveznek.
De csak egy halál angyalát teremtették meg.
A Vadász
Ragadozónak születtem, véremben van a könyörtelenség. Amikor éjszaka ellopják, ami az enyém, mint egy erődben elrejtett gyémántot, szembesülnöm kell azzal, hogy képtelen vagyok visszatartani a vadállatot. Vér áztatja a földet, amikor cafatokra tépem a világot, hogy megtaláljam. És visszahozzam oda, ahova tartozik. Senki sem menekül a haragom elől. Főként nem azok, akik elárultak.
Tudom, hogy vagy ezerszer megírtam korábban, hogy mennyire nem szeretem a dark romance könyveket, és épp ezért nem olvasok gyakran ilyesmit. Néha azonban rám jön a hangulat, hogy adok egy esélyt valamelyiknek, hátha valami csoda folytán belebotlok egy jobban sikerült példányba. Ezen gondolat nyomán vettem a kezembe A kísérteni Adeline című könyvet, és habár kifejezetten utáltam az egész történetet és benne mindent és mindenkit, tudtam, hogy valamikor el fogom olvasni a folytatását. És most jött el ez a pillanat.
Nagyjából nulla elvárásokkal kezdtem neki a második résznek és előre felkészítettem magam arra, hogy megint fel fogom magam idegesíteni a történeten és a karakterek ostobaságain. Tényleg nem vártam semmit, inkább csak „kötelességből” akartam elolvasni a folytatást, hogy akkor legalább legyen lezárva a sztori és érjek a végére. Kezdjük azzal, hogy a második rész összességében nekem jobban tetszett mint az első és mindjárt el fogom mondani mért. De előtte azt azért szeretném kiemelni, hogy ez a történet még mindig irtó irreális és valóságtól elrugaszkodott, mindkét főszereplő karakter egy nagy kérdőjel és egyszerűen ilyen emberek nincsenek a világon és az egész főszereplők közötti románc olyan távol áll a valóságtól, mint Makó Jeruzsálemtől.
Olvastam egyszer egy jó megfogalmazást valakinek az egyik kritikájában, aki azt írta, hogy ő azért nem kedveli a mai dark romance könyveket, mert ezekben a férfi főszereplő valamilyen módon, vagy lelkileg vagy testileg bántja a női főszereplőt. De egy dark romance könyvnek nem erről kellene szólnia, mert ez csak szimplán erőszak. Hanem inkább arról, hogy valamelyik főszereplő milyen gonosz és nem éppen etikus dolgokat tesz meg a szerelméért vagy másokkal azért hogy a szerelmüket védje. Ha a férfi bántja, kínozza, veri, megalázza, erőszakolja és így tovább az állítólagos „szerelmét”, az nem dark romance hanem szimplán erőszak és kész. És egy értelmes és normális nő erre rögtön menekül a férfi elől, nem pedig rózsaszín ködfelhőben a karjaiba omlik. Ugyanezt gondolom én is, és mivel ezek a dark romance könyvek nem épp erről szólnak, így egyiket se tudom komolyan venni. Hanem inkább csak felidegesítem magam rajtuk.
Zade és Adeline
A hosszúra nyúlt felvezető után térjünk rá a lényegre. Tényleg sokkal jobban tetszett a második rész és ebben igen nagy szerepet játszott az, hogy a könyv első felében Zade és Adeline egymástól távol voltak. Nekem nagyon tetszett az a rész, mikor Adeline fogságban töltött idejéről olvashattunk és igazán borzasztó volt végigolvasni mindazt a sok kegyetlenséget, amit a lánynak ki kellett állnia a fogva tartása során. Sajnáltam őt, mert véletlen keveredett bele ebbe az egész ügybe és mégis rajta csattant a dolog a legjobban. Mert hát lássuk be, ha Zade nem szemeli ki magának és nem kezdi el zaklatni a „szerelmével”, akkor ezek közül semmi sem történik vele ugyebár, hanem éli tovább az átlagos életét és kész.
Tovább folytatva eztán következett az a rész, mikor a szökés és megmenekülés után láthattuk, hogy Adeline hogy dolgozza fel a traumákat és a szörnyűségeket, amiket elszenvedett. Jött itt egy kis lelkizés, szerencsére megkaptuk Adeline küszködését és ahogy igyekszik feldolgozni mindent. És esküszöm még ez se volt rossz, mert legalább tényleg reális reakciót láthattunk arra, hogy viselkedik egy nő akkor, ha ilyesmik történnek vele. A könyv első felét tehát kis túlzással még élveztem is, mert egészen kellemes meglepetés volt, hogy ilyen hihetően alakulnak az események.
Az persze más kérdés, hogy a másik szálon Zade vergődését kínos volt végig olvasni is, mert miközben Adeline-t kereste, addig mást se csinált csak átkozódott, szétvert mindent és majdnem mindenkit, aki a keze ügyébe került, és morgott magában, mint valami fékezhetetlen dúvad. Nem értem, ha ő a nagy nyomozó és hacker, meg ott a saját szervezete, akkor hogy nem találta meg hamarabb a lányt? Tényleg nem értem. Eddig úgy volt itt beállítva, hogy ő a nagy aduász meg minden, erre most csak egy nagy rakás szerencsétlenséget láttam, semmi többet.
Adeline, Zade és Sibby
Aztán amikor Addie és Zade visszataláltak egymáshoz és újra egy légtérbe kerültek, na ott lett megint minden idegesítő és irritáló. Az írónő tényleg próbálkozott azzal, hogy bemutassa Adeline hogy dolgozza fel a vele történteket de alig pár hét alatt mindenen túllép és hirtelen kifordul önmagából és valami önpusztító, öncsonkító szociopatává válik. Mindenkit hibáztat a vele történtekért, csak épp azt a személyt nem, aki miatt mindebbe belekeveredett. Zade persze hogy nem tehet semmiről, hanem inkább ő lesz itt a nagy megmentő hős, akinek hálásnak kellene lennie mindenkinek, hogy megmentette álmai asszonyát. Két hónapnyi embertelen kínzás, megaláztatás és minden szörnyűség után, amit csak el tud képzelni az ember, aztán pár hét alatt túllépünk és megy minden úgy tovább, mint előtte.
Csak annyi változott, hogy Addie most már a véres erotikát kedveli, aminek Zade nagyon örül, mert hát ez a lényeg, nem? Csak most nem egy pisztolyt d*g fel neki, hanem egy kés nyelét és persze hogy Addie mindezt élvezi. „Ironikus nézés”. Tényleg elnézést, hogy ilyen vulgárisan fogalmaztam, de egyszerűen nem lehet ezt máshogy megfogalmazni, így ti is láthatjátok milyen röhejes és abszolút irreális dolgok vannak ebben a könyvben. Nem tudom komolyan venni. A könyv második fele tehát arról szól, hogy kicsit kutatnak a felelősök után és mindenkin bosszút állnak akinek köze volt Addie elrablásához, és eközben egy csomót d*gnak mindenhol és mindenféle pozícióban a lehető legröhejesebb módokon. A nagy "fő gonoszt" aztán seperc alatt elintézik, és mintha mi sem történt volna mindenki éli tovább a világát. Tényleg esküszöm, Sibby karaktere volt az egyetlen, aki szórakoztatott, pedig ő se csinált sok mindent, de legalább hozott egy kis üde színfoltot a többiek közé.
Megmondom én nektek hogy lehetett volna jó ez a második rész. Addie az őt ért sok bántalmazás után teljesen összeroskad és rájön, hogy minden gondjának okozója Zade és miatta történt vele minden rossz. Zade-n pedig a végén ugyanúgy bosszút áll, mint az összes többin és így szépen kerek véget ér a történet. Addie rájön, hogy Zade ugyanolyan elmebeteg mint a többiek és ugyanazt a sorsot érdemli és ezt meg is adja neki. A végén pedig ő veszi át Zade korábbi munkáját, és az életét annak szenteli, hogy segítsen másokon. És ennyi. Na ugye hogy ez így nagyobbat ütött volna? Az biztos, hogy nekem sokkal jobban tetszett volna ez a lezárás.
Az a szomorú, hogy a várakozásaimmal ellentétben ennek a könyvnek az első fele szerintem kifejezetten jóra sikerült. Teljesen át tudtam érezni Adeline szenvedéseit és a sok traumát, ami vele történt. Összetörték és megtörték őt minden lehetséges módon, ahogy egy embert meg lehet törni. Ebből olyan jó kis karakterfejlődést lehetett volna építeni és csavarni egyet a történeten, de sajnos az írónő ezzel a remek potenciállal végül nem kezdett semmit. A könyv második fele egy nagy borzalom, semmi több és a vége teljesen össze lett csapva. Ha nagyobb hangsúlyt kapott volna a bosszúállás és annak folyamata, és nem pedig a sok erotika, akkor jobb lehetett volna ez. De tényleg sokkal jobb. Annyi azonban ismét bebizonyosodott, hogy a dark romance tényleg nem én műfajom, most már tényleg igyekszem hanyagolni. De legalább ezt a duológiát befejeztem, ami mindenképp pozitívum.
További információk a könyvről:
Értékelés: 5/2
