Vajon megtanulnak végre összefogni és családként meggyógyulni A Hollófiúk-sorozat megrázó eseményei után?
Ez a történet a Lynch családról szól. Niall és Mór elmenekültek a hazájukból, hogy új életet kezdjenek, ám elvesztek abban, amit találtak.
Declan felelősségteljes gyerek és felelősségteljes testvér volt, de felnőttként rájött, hogy bármennyire szeretné is, nem óvhatja meg mindentől a családját.
Ronan mindig is az álmok és az ébrenlét közötti határon élt… ez a határ azonban most eltűnt, ő pedig zuhanni kezdett.
Matthew volt a boldog gyerek, a fényes napsugár. De most lázadni kezdett, mert hirtelen minden illúziónak tűnt számára.
Ezt a világot nem ilyen családok számára teremtették, nem egy olyan családnak, amelynek hatalmában áll világokat teremteni és elpusztítani. Ha nem tudják megmenteni egymást és önmagukat, akkor mindannyiunknak annyi. A Hollófiúk-univerzumban játszódó epikus történet méltó lezárása.
Mindig nagyon szerettem Stiefvater írói stílusát, és úgy vagyok vele, hogy írhat bármit, én azt biztos előbb-utóbb el fogom olvasni. Igazából azt is szívesen olvasnám, ha csak egy bevásárlólistát írna meg, mert olyan szépen és egyedi stílusban írja meg a könyveit, hogy habár egyik se egy nagy kalandregény és inkább lassan csordogálnak az események benne, mégis teljesen el lehet veszni a történeteiben. Nagy kedvencem máig a Hollófiúk sorozata, arról a négy könyvről ódákat zengtem korábban és évente egyszer mindig újraolvasom a teljes sorozatot. Ennyire nagy kedvencem.
Aztán megérkezett a Hollófiúk spin-off sorozata, az Álmodók trilógia, amelyben a Lynch testvérek és hogy a címből következtetni lehet az álmodók és álmaik kerültek a középpontba, így nem volt kérdés, hogy nekem ezt a sorozatot olvasnom kell. Ronan és a testvérei lépnek a reflektorfénybe és többet megtudhatunk a Lynch családról és erről az egész álmodók világról, miközben egy új veszély fenyeget, amit aztán meg kellene majd akadályozni. Csak a világvége jön el elvileg, semmi egyéb, szóval van tétje a dolognak és ezt kellene új hőseinknek megállítani.
Ronan, Matthew és Declan
Az új trilógia első részét szerettem, a másodikat már nem annyira, így vártam, hogy milyen lesz a lezárás. Alapjáraton még mindig imádom az írónő stílusát és továbbra is tartom amit az elején kijelentettem, hogy tényleg bármiből ír, azt élvezetes olvasni, mégis sajnos van néhány problémám ezzel a harmadik résszel, amit meg kell említenem.
Így hogy véget ért ez a trilógia már tudom is, hogy mi szerintem a legnagyobb probléma ezzel a sorozattal. A Hollófiúk könyvekben valahogy sokkal érdekesebb és komplexebb ellenfeleket, „gonosztevőket” vagy nevezzük őket bárhogy kaptunk, és mind a négy részben ezek az ellenfelek kaptak saját nézőpontot, így jobban beleláthattunk a fejükbe és hogy mit miért csinálnak, hogy kapcsolódnak a fő történetszálhoz és egymáshoz. De most komolyan, Whelk, Szürke, Piper és Greenmantle mennyire jó kis karakterek voltak a maguk módján, nem? Nem azt mondom, hogy jó emberek, mert egyikük se az, de legalább érdekesnek lettek megírva. És mivel beleláttunk a fejükbe, így tudjuk mit miért csinálnak és mi a céljuk, még ha az ellenkezett is a főhőseink terveivel.
Itt pedig kiderül a végére, hogy ki a nagy ellenfél, én meg csak érdektelenül vontam meg a vállam, hogy egyrészt ki a fene ez a Nathan, másrészt ki a fenét érdekel, mikor semmit nem tudunk azon kívül róla, hogy egy őrült sorozatgyilkos. Igazából még ennyit se tudunk róla, csak annyit, hogy sok embert megölt az álmaival és kész, de hogy miért, ki ő, miért csinálja ezt, ezek egyike sem derül ki, mert nem kapunk Nathan nézőpontot és szerintem ez a legnagyobb kihagyott ziccer. Az első két részben még a homályban voltunk, hogy ki okozza a világvégét, így értem, hogy ott még nem akarta az írónő ellőni a poént, de a harmadik részbe bőven elfért volna egy Nathan nézőpont és szerintem nagyon hiányzott innen.
Ronan és Adam
A másik aminek nem annyira örültem a rész olvasása közben, hogy a történet nagy részében Ronan eszméletlen volt és gyakorlatilag nem csinált semmit. Na jó, azért csinált valamit, mert próbálta magát megmenteni valahogy és észhez térni, de valójában tényleg nem csinált semmit és fájdalmasan hiányzott, hogy Ronan aktív szereplője legyen az események alakulásának. Persze itt is értem, hogy mi szükség volt erre a történetszálra és hogy így legalább a többiek több játékidőt kaptak, de kérem szépen Ronan a főszereplőnk és erre ki van ütve majdnem a teljes könyvben és gyakorlatilag csak a végére tér magához? Nekem ez a megoldás most nem tetszett, több Ronant és több Ronan és Adam és több Ronan és a testvérei történetszálakat akartam.
Habár Ronant nélkülöznünk kellett, de legalább így a többiek kaptak több időt a szereplésre és azt viszont nyugodtan kijelenthetem, hogy a többi karaktert még mindig imádom. Declan nagy kedvencem a kezdetektől fogva és a trilógia legnagyobb előnye, hogy végre Declan is belépett a reflektorfénybe és jobban megismerhettük őt. Delcan és Jordan nagyon aranyosak együtt, ők egymásnak lettek teremtve és annak ellenére, hogy mennyire mások mégis annyira kiegészítik egymást. Declan karakterének iróniája az, hogy ő az egyetlen normális ember a sok álmodó és álom között és mindig valahogy rá szakad a teher súlya, hogy rendet tegyen a sok probléma után amit az álmodók és/vagy álmaik csinálnak körülötte.
Jordan és Declan
A másik páros, akiket tovább építettek Jordan és Hennessy, akik mint jó „testvérek” tovább küzdenek azért, hogy megoldják az egymás közti nézeteltéréseik és végre visszataláljanak egymáshoz. Ők az érem két oldala, ugyanannak a személynek a két fele (szó szerint!) és érdekes volt végig olvasni, hogy alakult a kapcsolatuk a kezdetektől, hogy távolodtak el egymástól, hogy aztán végül megbékéljenek és visszataláljanak egymáshoz.
Aztán Adam-et se kellett hiányolnunk, mert felbukkant párszor, de mivel Ronan végig eszméletlenül kiterülve feküdt, így nem kaptunk sok Ronan és Adam párost most sem. Amit szintén nem szerettem annyira ebben a trilógiában, mert mikor neki kezdtem, akkor azt hittem, hogy végre ők kerülnek a középpontba és több Ronan és Adam jelenetet kapunk. Erre inkább azt kellett végignéznem ahogy szétesik a kapcsolatuk, és habár teljesen reális volt ez a folyamat, azért mégis rossz volt nézni. Nekem legalábbis mindenképp. Az egyéb kisebb mellékszereplők pedig adtak némi pluszt a fő történetszálhoz, Carmen, Liliana, Persival vagy épp Matthew és Bryde, de őket nem annyira éreztem most erősnek.
Jordan és Hennessy
Nagy meglepetés volt viszont, hogy kaptunk Niall és Mór visszaemlékezést és megismerhettük a Lynch szülők történetét és a múltjukat. Hogy kik ők igazából, hogy jöttek Barnsba, mit csináltak és mi vezetett oda, ami végül aztán mindkettejükkel történt. Itt már mindenre fény derül, minden korábbi kérdéses pont tisztázni látszik, és ami eddig nem volt érthető, mostanra teljesen az lesz. És az a titok is nyilvánosságra kerül, hogy mi a greywaren pontosan és hogy jött létre.
A Hollófiúk az egyik örök kedvenc könyvsorozatom aminek az összes részét imádtam és többször újraolvastam már. Habár az Álmodók trilógia jó kis kiegészítő spin-off sorozat hozzá, de így a harmadik könyv végére érve úgy érzem, hogy sajnos nem tud felérni az elődje színvonalához és ezt én sajnálom a legjobban. Persze érdekes kiegészítés lehet hozzá és nem azt mondom, hogy unalmas vagy hogy rossz ez a trilógia, inkább csak azt érzem, hogy Stiefvater túlságosan meg akarta csavarni a dolgokat, túlságosan belemélyült a saját maga világába, de ezzel inkább csak elveszett benne. A kevesebb néha több és ide most pont ez a mondás illik. A Lynch fiúkat és Jordant persze imádom, és csakis miattuk megérte ezt elolvasni, de a teljes trilógiát inkább csak ilyen egyszer olvasós történetnek mondanám, nem pedig örök kedvencnek. Az örök kedvenc a Hollófiúk könyvek maradnak.
UI: És most teljesen megjött a kedvem egy Hollófiúk újraolvasáshoz, szóval most ez fog következni.
További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése