Rebecca Ross: Könyörtelen eskük (Isteni riválisok 2.)

Fülszöveg:

Két egymástól elszakított, fiatal szerelmes, akiknek az istenek háborújának pusztító viharával kell szembenézniük, hogy visszatalálhassanak egymáshoz.

Iris Winnow két hete tért haza megkínzottan és törött szívvel a frontról, a háborúnak azonban még nincs vége. Romannek nyoma veszett, Oath városa pedig továbbra is hitetlenkedve és a borzalmak felett szemet hunyva viszonyul az eseményekhez. Amikor Iris és Attie újabb esélyt kap, hogy Dacre mozgásáról tudósítson, mindketten kapva kapnak a lehetőségen, és ismét nyugat felé veszik útjukat, hátrahagyva a várost, amely lassan darabjaira hullik a háború fenyegetésében.

Roman, Dacre birodalmában ébredve, képtelen felidézni a múltját. Miután biztosítják, hogy emlékei idővel visszatérnek, cikkeket kezd el írni Dacrénak, nem igazán értve a háborúban betöltött szerepét. Ám amikor a szekrényajtón át egy furcsa levél jut el hozzá, Roman levelezésbe kezd a rejtélyes feladóval, és hamarosan válaszút előtt találja magát: álljon ki Dacre mellett, vagy árulja el az istent? És ahogy a napok egyre sötétebbé válnak, Roman és Iris elkerülhetetlenül haladnak egymás felé… és a két fiatal saját szívét és közös jövőjüket teszi kockára, hogy megfordítsák a háború menetét.

Nyár végén olvastam el az Isteni riválisok könyvet, és több szempontból nagyon meglepetés lett számomra, mert nem egészen azt kaptam amire számítottam. Romantikus fantasy-ként hirdették ezt a történetet, de én fantasy elemeket nem sokat találtam benne, inkább csak romantikát és drámát, na meg persze háborút annak minden szörnyűségével. Az első részt inkább csak egy romantikus háborús sztoriként írnám le némi fantasy háttérrel, de az utóbbi nem sok szerepet játszott benne. És ennek ellenére működött a dolog, mert habár én nem szeretem a szimplán csak romantikus könyveket, de az Isteni riválisok nálam betalált és imádtam az elejétől a végéig.

Nem volt kérdés hát, hogy lehetőség szerint mielőbb olvasni szeretném a második és egyben befejező részt, mert hát nagyon izgatottan vártam, hogy mi fog hőseinkkel történni, hogy visszatalálnak-e egymáshoz és hogy fog befejeződni a háború. Mondjunk egy perc néma hálát azért, hogy egy duológiáról van most szó, és hogy az írónő nem nyújtotta szét a történetet feleslegesen egy trilógiává. Ez a két könyv így tökéletes ahogy van.

Iris és Roman

Ennyiből talán sejtitek, hogy ugyanannyira imádtam a második részt, mint az elsőt és ez tényleg így van, pedig kicsit bennem volt a félsz, hogy milyen lesz a folytatás. Féltem, hogy fog működni a dolog, hogy Iris és Roman el lettek szakítva egymástól és hogy az írónő milyen módot ötöl ki arra, hogy ezek ketten valahogy visszataláljanak egymáshoz. Féltem, hogy Roman emlékezetkiesését sokáig fogjuk húzni és hogy csak a legvégén jut eszébe minden. De attól féltem a legjobban, hogy az első rész valami egyszeri megismételhetetlen csoda, aminek a varázsa aztán a folytatásban ki fog pukkanni, mint az a bizonyos lufi. Említettem már, hogy én nem nagyon szeretem a szimpla romantikus történeteket és nem sok ilyesmit olvasok, és vártam, hogy mikor lesz elegem a túl sok szerelmi drámázásból, olvadozásból és ehhez hasonló dolgokból.

Szerencsére egyik aggodalmam sem valósult meg, mert a második rész ugyanolyan gyorsan és hirtelen magába rántott és nem kellett csalódnom az írónőben, hanem kaptunk egy izgalmas és teljesen logikus folytatást. Nem ismételte önmagát, nem játszotta el újra ugyanazokat a sémákat, hanem tudott újat mutatni úgy, hogy közben nem váltak unalmassá a karakterek, sem maga a történet. Megmaradt a romantikus szál, a háborús drámák és kaptunk több fantasy elemet, így a második részt szerintem már joggal lehetne nevezni romantikus fantasy történetnek.

Iris és Roman

Iris és Roman még mindig nagy kedvencek, imádom ezt a két karaktert és hogy mennyire kiegészítik egymást, és mennyire egymásnak lettek teremtve. Jó volt végigolvasni az utat, ahogy visszataláltak egymáshoz, és hogy utána hogy dolgoztak közösen és persze másokkal együtt azért, hogy a háborúnak mihamarabb vége lehessen. Tetszett a kontraszt, hogy míg az első részben Iris nem tudta az elején, hogy ki írogatja neki a leveleket, most épp a fordítottja történt. Most Roman nem volt tisztában azzal ki az a lány, akitől a leveleket kapja és mégis sikerült még egyszer beleszeretnie éppen abba a személybe, akibe korábban fülig szerelmes volt.

Végig hevesen szurkoltam nekik, hogy újra egymásra találjanak, mert egyszerűen rossz volt nézni, hogy ők ketten akik annyira szerették egymást a háború két ellentétes oldalára sodródtak saját hibájukon kívül. Egy szó, mint száz, Irist és Romant imádom és az egyik legjobb páros, akikkel könyvben valaha találkoztam, és ehhez az sem kell, hogy valami nagy félelmetes harcosok legyenek. Hanem két egyszerű, de okos és csupa szív ember ők ketten.

Enva és Dacre

Örültem annak, hogy a háború hátteréről kaptunk bővebb információkat és magukat az isteneket szintén jobban megismerhettük. Ez az egyik fantasy elem ami itt nagyobb hangsúlyt kapott végre, mert ha már isteneteket rakunk egy történetbe, akkor igenis jobban be lehetne mutatni őket. Persze Enva és Dacre a két fő rivális, akik miatt kitört a háború és akikért a két ellentétes oldal harcol. Kaptunk róluk több infót és egymás közötti konfliktusuk szintén jobban el lett magyarázva, sőt mindketten valós formájukban is megjelentek és formálták az események alakulását… ennek ellenére úgy érzem, hogy kicsit mégis olyan felületesnek sikerült ez a két karakter és valahogy jobban ki lehetett volna őket dolgozni.

Lehet csak én voltam vele így, de én vártam a végén valami csavart, mondjuk, hogy kiderül, azért viszálykodnak ilyen hevesen, mert mélyen legbelül mégis szeretik egymást. Aztán persze ilyesmi nem történt, hanem kaptunk egy olyan magyarázatot, hogy minden isten természeténél fogva önző és szeszélyes és kész. Csak azt nem értem, hogy Dacre minek akarta annyira magának Enva-t, ha aztán meg könnyűszerrel képes lett volna végezni vele. Jó, lehet csak én keresek itt is valami értelmet és mélyebb romantikát, szóval ezt inkább hagyjuk.

Aztán kaptunk még szerelmes párokat, és habár egyik se lett olyan alaposan és jól kidolgozva, mégis lenne egy kis kommentem velük kapcsolatban. Attie és Tobias, valamint Forest és Sarah, akikre egyértelmű utalások vannak, hogy mélyebb kapcsolat van közöttük, de ezt igazából mi mégsem látjuk, csak annyit amennyit Iris lát belőlük. Aztán a könyv végén a háborúban meghal az egyik párosunk a végső nagy támadás során, és kövezzetek meg, de annak a párosnak a halála, akiket elért a vég engem cseppet sem hatott meg és nem ütött akkorát az egész, mint azt szerintem az írónő tervezte volna.

Tobias és Attie

Mert épp az a páros halt meg, akikről a legkevesebbet tudtunk, és akik mint karakterek önmagukban se kaptak elég játékidőt, hogy egyáltalán megismerjem, és így megszeressem őket. Kicsit úgy érzem, hogy az írónő szeretett volna valami nagy halált a történet végére és azt hitte ez így drámai lesz, pedig épp az lett volna a drámai ha a másik páros hal meg a háborúban. Őket ugyanis sokkal jobban ismertük, sokkal szervesebb részét képezték úgy alapjáratán a történetnek.

A végén pedig azt sem szeretném kihagyni, hogy még mindig imádtam a könyv hangulatát, az érzelmes leveleket, és a sok romantikát, ami valahogy itt mégsem lett sok, hanem számomra épp a megfelelő mennyiségben érkezett. Mindezek ellenére elég sok negatív dolog is történik, a háború ugyebár sok nehézséggel és kihívással jár. Külön plusz pont, hogy nem mindenki éli túl a harcokat és azok akik túlélik, azok közül is vannak akik maradandó károsodásokat szenvednek és ez éppen így reális. Nem kapunk negatív befejezést, mert végül a „jó” győz és a „rossz” veszít, és a a főszereplőink visszatalálnak egymáshoz, de mégis olyan keserédes a vég és így van ez jól.

Az írónő engem teljesen megvett magának ezzel a duológiával, mert a második rész épp annyira közel került a szívemhez, mint az első. Imádtam a folytatást, a történet ugyanannyira volt romantikus, mint drámai, kaptunk csavarokat és fordulatokat bőven és lehetett izgulni mindenkiért, főleg a főhőseinkért. Könnyen olvasható és az egyszerű írói stílus miatt olvastatja magát a könyv és egyszerűen nem lehet abbahagyni. Örülök, hogy megismerhettem Iris és Roman történetét, és az egyik kedvenc párosom lettek, akiknek végig szurkoltam. Tényleg kellemes meglepetés lett számomra ez a két könyv, mert nem hittem volna, hogy ennyire fog tetszeni annak ellenére, hogy fantasy elemeket inkább csak elvétve tartalmaz, és én inkább továbbra is csak egy romantikus háborús könyvnek nevezném. Annak viszont tökéletes.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rebecca-ross-ruthless-vows-konyortelen-eskuk

Értékelés: 5/5

Carissa Broadbent: A hamvak és az elátkozott király (Nyaxia koronái 2.)

Fülszöveg:

A szeretetet és a szerelmet is fel kell áldoznia a hatalomért.

A Kejarin minden darabokra tört, amit Oraya valaha igaznak gondolt. Fogollyá vált a saját birodalmában, az egyetlen lényt gyászolja, aki számára a családot jelentette, és szerelme árulását követően már azt sem tudja, mit gondoljon saját érzéseiről. Csak egy dologban biztos: nem bízhat többé senkiben, a legkevésbé Raihnben.

Raihnért, az Átváltozott királyért még saját nemesei sem rajonganak. A Vér Háza pedig a birodalmába vájja karmait, és azzal fenyeget, hogy belülről tépi azt darabokra.

Amikor Raihn titkos szövetséget ajánl Orayának, a lány számára az alku elfogadása tűnik az egyetlen lehetőségnek, amellyel visszaszerezheti trónját – és bosszút állhat szerelme árulásáért. Ehhez azonban olyan pusztító ősi erő birtokába kell jutnia, amelyhez apja legnagyobb titkain keresztül vezet az út.

Ellenség közelít minden oldalról, és semmi sem az, aminek látszik. Oraya, miközben lassanként megfejti múltja titkait és szembenéz a jövőjével, kénytelen választani a hatalom megszerzésének véres valósága és azon pusztító szerelem között, amely a vesztét okozhatja.

Annyira tetszett a Nyaxia koronái könyvsorozat első része, hogy nem akartam sokat várni a folytatással. Így rögtön az első rész után kézbe vettem a másodikat és milyen nagy szerencse ilyenkor hogy ez is megjelent már magyarul, így nem kell semennyit sem várnom, hanem rögtön olvashatom tovább a történetet. Az első könyvben voltak olyan aspektusok, amik annyira nekem nem jöttek be és tényleg őszintén érdekelt merre halad tovább a történet, így nagy elvárásokkal kezdtem neki a könyvnek. Szerencsére nem kellett csalódnom, de még mennyire nem, sőt rögtön azzal kezdenék, hogy nekem a második rész iszonyatos tetszett. Jobban is, mint az első könyv. Na, de nézzük sorban.

Rengeteg dolgot tudnék felsorolni, hogy miért imádtam ezt a részt. Azt találtam a legjobbnak benne, hogy kiköszörülte az első rész hibáit (legalábbis amik engem zavartak, így én a hibákhoz soroltam ezeket) valamint éppen azt kaptam most, amit egy ilyen vámpíros könyvtől várna az ember. Jó lehet nem minden ember, de én mindenképp. Szerencsére most nem kaptunk semmilyen felesleges és erőltetett halálos versenyt, hanem végre tényleg a vámpíros hatalmi játszmákról szólt ez az egész, ahogy annak az elejétől kezdve lennie kellett volna. Oraya és Raihn elsőnek egymásnak feszülve próbálják megragadni és megtartani a hatalmat, aztán mikor egy másik ellenség mindkettejük ellen tör, akkor kénytelenek összefogni és úgy harcolni az ellenük lázadókkal szemben.

A történet felépítése talán kissé kiszámítható, de legalább a történések, a fordulatok és az árulások logikusan és teljesen reálisan követik egymást, ahogy annak lennie kell. Kaptunk fordulatokat bőven és néhány helyen engem is sikerült meglepni, mert szerencsére nem mindig alakultak klisésen a dolgok és hőseinknek se jött össze mindig minden elsőre, de ez éppen így volt életszerű.

Oraya

A könyv szerkezetét tekintve szintén kisebb változáson ment át, mert míg korábban Oraya-t kaptuk meg egyetlen narrátornak, az írónő most váltott nézőpontra állt át, amire nem számítottam, de mégis felettébb örültem neki. (Hisz tudjátok, hogy a több nézőpontos történetmesélés az egyik kedvencem.) Jobban belegondolva kellett ez ide, mert így lett teljes a történet, hogy láttuk Raihn szemszögét, hogy megismertük az ő szempontjából a korábban és a most történteket és megkaptuk a magyarázatot arra, kicsoda valójában Raihn és miért tette azt, amit tett. Eddig is kedveltem őt, mint karaktert és írtam már arról korábban, hogy igazán üdítő volt látni végre egy másfajta férfi főszereplőt, mint amiket folyton kapunk a fantasy könyvekben. De most lett véglegesen nagy kedvencem Raihn hogy megismerhettem a múltját és minden vele kapcsolatos dolgot. Az egyetlen nagy hibája, hogy ő az aki megölte Vincentet, amiért sosem tudok neki megbocsátani, de hát senki sem lehet tökéletes ugyebár.

Itt szeretnék átkanyarodni a karakterábrázolásra és a karakterek építésére, mert a váltott nézőpontos történetmesélés legnagyobb előnye, hogy így mind Oraya és mind Raihn lelkivilágába, érzéseibe és gondolataiba betekintést nyerhettünk. Tetszett köztük a kontraszt, hogy ellentétes oldalról indultak ebben a részben. Oraya teljesen padlóra került az első rész végén történt árulás miatt és mert elvesztette az apját, majd az ellenség fogságába esett. Oraya összetört Vincent halála után hisz elvesztette szeretett apját, aki habár mint kiderült nem volt tökéletes, de Oraya akkor is szerette őt. Önmagát okolja a férfi halála miatt így gyászolva kicsit depressziós spirálba kerül és nehezen tudja feldolgozni mindezt. Mellesleg ott van Raihn, aki a felelős az apja haláláért, és aki mondjuk úgy fogságban tartja és kénytelen elviselni a jelenlétét. Minden motivációját és életkedvét, minden harci kedvét elvesztette és a bűntudat miatt Vincentről képzeleg, mintha még mindig vele lenne és mintha még mindig segíteni tudna rajta. Vincent "szelleme" végigkíséri az egész második részt, és Vincent hangja Oraya saját bűntudatának jelképeként jelenik meg.

Vele ellentétben Raihn mondhatni fentről indul, hisz megszerezte az Éjszülött koronát. Miután végzett Vincettel ő lett az új Éjszülött király és olyan hatalom került a kezébe, amit korábban sosem birtokolt. De ez a hatalom sok bajjal és problémával jár, mert ahogy a mondás tartja a hatalmat sokkal könnyebb megszerezni, mint aztán megtartani és Raihn-nek éppen ezzel kell szembesülnie. Nem tud nyugodtan ülni a trónján, mert gyakorlatilag mindenki ellene tör. A bukott Hiaj vámpírok lázadnak ellene, Oraya lázad ellene, majd pedig saját népe a Rishanok és a kényszerű szövetség, a Vérszülött vámpírokkal szintén lázad ellene. Aztán egy puccs következtében Raihn életére törnek és frissen megszerzett hatalmát elvesztve újra a mélyben találja magát… csak most már nem egyedül, hanem Oraya-val együtt. És aztán együtt összefogva indulnak el hogy visszaszerezzék, ami őket illeti.

Raihn

Sok minden történik tehát ebben a részben, egy percig sem lehetett unatkozni rajta, nekem mégis legjobban nem maga a történet, hanem a két főszereplőnk belső vívódása, egymás elleni harca és a karakterük fejlődése tetszett a legjobban. Rég találkoztam már két ilyen jól megírt főszereplővel, mint Oraya és Raihn és az pedig bónusz pont, hogy ketten együtt remek párost alkotnak és csak úgy izzik köztük a levegő. Egyik kedvenc párosom lettek. És a legszebb az egészben ahogy a kapcsolatuk alakult, hogy tényleg gyakorlatilag mindent átéltek együtt. Voltak bizalmatlan riválisok és kényszerű szövetségesek, voltak naiv fiatal szerelmesek, aztán elárulták egymást. Voltak mindketten mélyponton, majd a csúcson, voltak boldogok és szomorúak együtt. Sok mindenben hasonlítanak, de sok dologban mégis különböznek, és talán azért is olyan jó páros ők ketten, mert tökéletesen kiegészítik egymást.

Tetszett a kontraszt, hogy Raihn végül épp egy olyan életet kínált Oraya számára, amit a lány mindig akart, és amire mindig vágyott. Raihn a szabadságot és az erőt kínálta neki, önbizalmat adott a lánynak és megmutatta neki, hogy Oraya mire lehet képes egyedül is. Raihn sosem akarta ketrecbe zárni, sosem akarta korlátozni őt, mindig hitt benne és mindig mellette állt. Éppen azokat a dolgokat adta meg Oraya számára, amit a lány korábban Vincenttől sosem kaphatott meg.

Ha már Vincentnél tartok akkor meg kell jegyeznem, hogy örültem annak, hogy habár meghalt az első rész végén, de valahogy mégis olyan érzésem volt végig, mintha még mindig velünk lenne. Kövezzetek meg, de én kedveltem Vincentet minden hibája ellenére és habár nem volt tökéletes apja sosem Oraya-nak, de mégis imádtam az apa-lánya dinamikájukat az első részben. Bonyolult volt a kapcsolatuk, az nem vitás. Örültem annak, hogy megismerhettük a múltat és hogy Vincent hogy találkozott Oraya anyjával és milyen kapcsolat volt közöttük és annak pedig főleg örültem, hogy megkaptuk a magyarázatot, hogy Vincent miért fogadta be Oraya-t és miért nem ölte meg gyerekkorában. Bár ha nagyon őszinte akarok lenni ennél valami bonyolultabb vagy érdekesebb magyarázatra számítottam, de valljuk be, néha a legegyszerűbb megoldás a legkézenfekvőbb. Főleg azért, mert ez is azt bizonyítja, hogy Vincent mégsem volt olyan kegyetlen és rideg ember, mint amilyennek mindig mutatta magát. Ha mást nem is, de Oraya-t mindig nagyon szerette az első perctől kezdve.

Oraya és Raihn

Ebben a részben kaptunk új ellenségeket és érkeztek új karakterek, de ezek közül nekem egyik se tűnt valami érdekesnek, és többségük ilyen hamar távozott a sztoriból, így nagyon meg se ismerhettük őket. A mellékszereplők közül nyilvánvalóan csak Septimus és Mische az említésre méltóak, persze más-más okokból. Septimust már az első részben érdekesnek gondoltam, és itt nagyobb szerepet kapott, az pedig szerintem senkit se lepett meg, hogy végül ő lett a nagy „fő gonoszunk”, aki a háttérben mozgatta a szálakat. Hisz eddig is nyilvánvaló volt, hogy valamit kavar a háttérben és nem értem Raihn hogy lehetett olyan ostoba, hogy megbízott benne és éppen vele kötött szövetséget. Bár azt továbbra se értem hogy mi Septimus végső nagy célja, mert valahogy sejtem, hogy nem csak ennyi, amit eddig láttunk. Az pedig tényleg érdekel, hogy hova tűnt a nagy finálé után és hogy mit tartogat még számunkra a jövőre nézve. Mert az holt biztos, hogy nem most láttuk őt utoljára.

Végül pedig itt van nekünk Mische, akiről eddig nem sokat szóltam, és őszintén szólva azért, mert nem nagyon tudom őt hova tenni. Sajnos ez a véleményem a második könyv befejezése után se változott, mert számomra olyan kis semmilyen karakter ő. Most kapott valami kisebb saját történetszálat és megtudhattunk pár dolgot a múltjáról, de ez még mindig nem elég, hogy valóban érdekelni kezdjen ő maga, mint karakter. Épp ezért leszek bajban a folytatást tekintve, mert ha minden igaz, ezzel a könyvvel lezárult Oraya és Raihn sztorija és a következő két résznek a sorozatban Mische lesz a főszereplője és az ő történetét fogjuk megkapni. Hát nem tudom… valójában annyira nem érzem a késztetést, hogy épp emiatt olvassam a folytatást, mert nem tudom elképzelni, hogy milyen izgalmas és érdekes történetet lehetne Mische köré írni. De lehet ezzel csak én vagyok így.

Nekem sokkal jobban tetszett a második könyv, mint korábban az első, mert szinte minden meg volt benne amit én egy vámpíros fantasy könyvben szeretnék látni. Kaptunk sok kalandot, fordulatot, vért és drámát, egy percig nem lehetett rajta unatkozni és sodortak az események előre. Örültem a váltott nézőpontos történetmesélésnek, mert így mind Oraya és mind Raihn igazából megnyílhatott előttünk olvasók előtt, és öröm volt olvasni a lelki vívódásaikat és harcukat elsőnek egymás, majd pedig a közös ellenség ellen. Remek kis duológiát kaptunk ebben a két részben, és nagy kedvencem lett ez a két könyv összességében. A folytatásban új főszereplővé lép elő Mische és az ő történetét ismerhetjük meg, amit talán valamikor olvasni fogok, de azt még nem tudom mikor. Most egyelőre Oraya és Raihn maradnak a kedvenceim, és maradok az ő történetüknél.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/carissa-broadbent-the-ashes-and-the-star-cursed-king-a-hamvak-es-az-elatkozott-kiraly

Értékelés: 5/5

Rebecca Ross: Isteni riválisok (Isteni riválisok 1.)

Fülszöveg:

Két fiatal rivális szerelemre talál egy mágikus kapcsolaton keresztül, és szembe kell nézniük a pokol bugyraival egy istenek közötti háború viharában, ami örökre megpecsételheti a sorsukat.

Évszázadokig tartó álmukból felébredve az istenek ismét háborúznak. De a tizennyolc éves Iris Winnow csak a családját próbálja egyben tartani. Az anyja függőségével küzd, míg a bátyja eltűnt a fronton. Iris egyetlen reménye, hogy megszerzi a rovatvezetői előléptetést az Oathi Közlönynél.

Hogy megbirkózzon aggodalmaival, Iris leveleket ír a testvérének, majd becsúsztatja őket a szekrénye ajtaja alatt, azonban eltűnnek – és egyenesen Roman Kitt, a rideg, de jóképű vetélytársa kezébe kerülnek. Amikor a férfi névtelenül visszaír Irisnek, kettejük között olyan kapcsolat alakul ki, ami elkíséri a lányt egészen a testvéréért, az emberiség jövőjéért és a szerelemért vívott háború csatájának frontvonaláig.

Nem igazán emlékszek, miért figyeltem fel erre a könyvre korábban, talán valaki ajánlotta nekem, hogy mindenképp olvassam el, mert tetszeni fog. Régóta kerülgettem, mert valahogy mindig akadt valami érdekesebb, amit hamarabb a kezembe vettem, és ez emiatt a háttérbe szorult. Most viszont az előző olvasmányom után ismét valami kis könnyedre vágytam, így gondoltam kezdjünk most bele az Isteni riválisok könyvbe.

Nem tudtam, miről fog szólni és igazából a fülszöveget se olvastam el, így teljesen „vakon” vágtam neki, várva, hogy mit fogok kapni. A címből annyit sejtettem, hogy ez valami „ellenségekből szerelmesek” talán fantasy történet lesz, így ilyesmit vártam. Rögtön azzal szeretném kezdeni, hogy habár vannak a könyvben fantasy elemek, de ezek olyan kicsik és jelentéktelenek az én mércémmel mérve, hogy semmiképp se nevezném igazi fantasy-nak. Inkább csak háttérként szolgálnak a fantasy elemek és arra, hogy magyarázatot adjon a történet keretének.

Két isten, Dacre és Enva harca adja a háttértörténetet, az ő harcuk miatt háború dúl az országban, de nem maguk az istenek vagy az ő sztorijuk a lényeg, ez csak valamiféle magasztosabb magyarázat arra, hogy miért dúl a háború. A másik fantasy elem, hogy a két főszereplőnk egy-egy mágikus írógépen keresztül kommunikál egymással, ami annyit tesz, hogy az írógépen megírt levél valami csoda folytán egyből a címzetthez kerül, legyen az a személy bárhol, bármikor és bármilyen messze. És ennyi, ennyiben kimerültek a mágikus elemek, ezekre se kapunk normálisabb és bővebb magyarázatot, csak épp annyit, hogy mint olvasók elfogadjuk a tényeket, és tovább tudjunk lépni, hogy aztán élvezni kezdjük magát a könyvet. Tehát szerintem ez semmiképp se egy fantasy könyv, ha engem kérdeztek.

Roman és Iris

Így felmerült bennem a kérdés, hogy mi értelme volt ezeket a fantasztikus szálakat belerakni a könyvbe, ha igazából semmi fontosabb szerepet nem kapnak? Mert ha kivennék ezeket belőle, akkor is működött volna a dolog. Iris és Roman történetét belehelyezhettük volna valamelyik valós történelmi esemény közepébe, valamelyik valós háborúba és ugyanúgy működött volna minden. A levelezős részt kihagyva pedig máshogy kerültek volna közelebb egymáshoz és ugyanez lett volna a végeredmény. Tudjátok, hogy én mennyire nagy fantasy rajongó vagyok, de még én is azt mondom, hogy az Isteni riválisok egy realista háborús romantikus regényként ugyanennyire működött volna, ha nem még jobban. Ennyi lett volna a kritika, és lehet ez csak engem zavart.

Térjünk rá arra, hogy miért szerettem annyira ezt a könyvet. Nem sok szimplán romantikus könyvet olvasok, ez feltűnhetett már annak, aki régebb óta olvassa a blogomat és a kritikáimat. Engem valahogy sosem kötöttek le igazán a szimpla romantikus könyvek. A Isteni Riválisok viszont valahogy mégis közel került a szívemhez, és ezen én lepődtem meg a legjobban. Persze egyértelmű és világos okai vannak annak, hogy miért tetszett nekem ez a könyv, amiket azért nem olyan nehéz kitalálni. Olyan könyves elemek találhatóak meg benne, amikről én mindig szívesen olvasok.

Kezdjük azzal hogy nagy kedvencem a több nézőpontos történetmesélés, és ezen belül pedig különösen kedvelem azt, amikor a két főszereplőnk váltott nézőpontban meséli ez a történetet. Így mindkét fél szemszögét, mindkét fél gondolatait és érzéseit láthatjuk. Itt éppen ez történik, mert kapunk Iris és kapunk Roman nézőpontot, bár annak jobban örültem volna, hogy kicsit kiegyenlítettebb a megoszlás kettejük között. Hisz Iris szemszögét azért többet kapjuk meg, de szerencsére ott volt mellette Roman párhuzamosan.

Másik nagy kedvencem, mikor a főszereplőink az elején ki nem állhatják egymást, és aztán mégis egymásba szeretnek. Mondjuk ezt elég rosszul fogalmaztam meg, mert Iris és Roman igazából nem az hogy ki nem állhatják egymást, inkább csak az a kettejük közti konfliktus forrása, hogy ugyanarra a munkára pályáznak. És mivel ugyanazt a munkát akarják megszerezni, így riválisokként egymásnak feszülnek, hogy legyőzve a másikat aztán fölébe tudjanak kerekedni. Aztán persze a rivalizálásba közbeszól az élet és mikor Iris élete a feje tetejére áll, akkor minden gyökeres fordulatot vesz és az ilyen kicsinyes versengés már nem tűnik többé fontosnak az élet valós nehézségeihez viszonyítva.

Roman és Iris

Tetszett ahogy Iris és Roman kapcsolata alakult és tetszett ez a „titkos levélváltás” megoldás, nagyon aranyosak voltak együtt végig. Onnantól kezdve mikor az elején még szívatták egymást, odáig, hogy végül valóban megismerve a másikat aztán bármire képesek lettek volna egymásért. A romantikus szál hihetően lett felépítve számomra és a túl sok rózsaszín ömlengést szerencsére kiegyenlítette a háborús szürkeség és borzalmak, amikkel a karaktereinknek szembesülnie kellett.

Az utolsó dolog amiért ez a könyv annyira tetszett az maga a hangulata és az írói stílus. Kicsit romantikus, kicsit borús, vannak benne érzelmes, humoros és komoly részek. Olyan szépen a levelek amiket Iris és Roman egymással váltanak, hogy öröm volt őket olvasni és rengeteg szép és igaz gondolatot találhatunk ezekben a levelekben. Ez a könyv az egyik ékes példája annak, hogy mennyit számít az, ha egy könyvnek saját egyedi hangulata és stílusa van, mert ezek még a legközépszerűbb és legátlagosabb történetet is fel tudják dobni.

Zárásként pedig még annyit, hogy az se hátrány, hogy az írónő megalkotta nekünk az egyik legjobb férfi főszereplőt Roman Kitt személyében, mert ez a fiú egy igazi álompasi, ha engem kérdeztek. És ehhez az sem kellett, hogy valami hatalmas erővel rendelkező fantasy főhős legyen, hanem csak egy szimpla fiatal férfi, akit valljuk be mindenki szeretne maga mellé. Mert Roman az, aki bármit megtenne Iris-ért, de tényleg bármit, és ezt a könyv folyamán igen sokszor bebizonyította. Ahogy a mondás tartja egy férfi esetében nem azt kell nézni, hogy mit mond vagy mit nem mond, mert a férfiak szavai semmit sem érnek. Azt kell nézni, hogy egy férfi mit tesz meg vagy nem tesz meg érted, mert a tettek mindent elmondanak. Nem is értem Iris-nek hogy nem esett le hamarabb, hogy Roman teljesen oda van érte, és csakis ezért ment utána, nem pedig azért hogy tovább rivalizáljanak. Persze jó volt olvasni mikor szívatták egymást és a szellemi csatározásaikat is, de azt még jobban, amikor végre egymás karjaiba olvadtak.

Annak ellenére, hogy nem egészen azt kaptam ebben a könyvben, mint amire számítottam, nekem mégis tényleg nagyon tetszett. Semmiképp se nevezném fantasy könyvnek, inkább csak egy háborús romantikus regénynek, és ha kimaradtak volna a fantasy elemek, egy szimpla romantikus könyvként ugyanúgy működött volna mindez, ha engem kérdeztek. Az bizonyítja ezt a legjobban, hogy én alapjáraton nem vagyok az egyszerű romantikus könyvek nagy rajongója, de ez a történet még engem is levett a lábamról csakis a főszereplő párosunk és a köztük lévő szerelmi szál miatt. A függővég után nagyon várom a folytatást, kész szerencse, hogy megjelent magyarul, így biztos hamarosan olvasni fogom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rebecca-ross-divine-rivals-isteni-rivalisok

Értékelés: 5/5

V.E. Schwab: Viszály (Az elvetemültek 1.)

Fülszöveg:

Lehetnek ​szuperképességeid, de attól még nem leszel jobb ember…

Victor és Eli két különc kollégiumi lakótárs, akiket nagyravágyásuk és átlagon felüli intellektusuk egyaránt összeköt. Diplomamunkájukhoz az adrenalin hatásait, és a halálközeli élményeket kutatják, egészen a nyugtalanító eredményig: megfelelő körülmények között bárki szert tehet emberfeletti képességekre. Amikor az elméletet gyakorlattá változtatják, az események nem várt, és borzalmas fordulatot vesznek.

Tíz évvel később Victor megszökik a börtönből, hogy esküdt ellenségévé vált egykori barátja nyomába eredjen. Segítője egy fiatal lány, aki zárkózottságával leplezi bámulatos képességeit. Eközben Eli semmilyen eszköztől nem riad vissza, hogy eltörölje a föld színéről a szuperképességekkel rendelkező egyéneket – kivéve társát, egy vasakarattal bíró, rejtélyes nőt. Az árulás és a veszteség fájdalmától hajtott ősellenségek mindkét oldalon emberfeletti erőkkel felfegyverkezve készülnek beteljesíteni bosszújukat – de vajon melyikük éli túl a végső összecsapást?

Ismét egy olyan könyvet vettem a kezembe, ami régóta szerepelt a várólistámon és ezért épp ideje volt, hogy végre belekezdjek. Nagyjából tudtam mire számítsak így tisztában voltam azzal, hogy a hősök és gonosztevők téma kerül majd a középpontba csak egy kicsit másabb megközelítésben, mint ahogy azt eddig megszokhattuk a tipikus szuperhősös történetekben. A fülszöveg most elég jól összefoglalja az alap szituációt és a kiinduló pontot, így én nem ragoznám tovább a dolgot.

A könyv szerkezeti felépítése több nézőpontot enged láttatni egymás mellett és ha ez így nem lenne bárkinek elég, akkor látjuk a jelent és a múltat, így két idősíkon fut a történet. Az elején tehát figyelni kell, hogy képben maradjunk, bár azért nem olyan nagyon bonyolult a történet, hogy el lehessen veszni benne. Úgy vannak egymás után pakolva a fejezetek és az idősíkok, hogy a jelent a múlt váltja, így fokozatosan láthatjuk mi történt a múltban, ami végül a jelen eseményeihez vezetett.

A könyv tulajdonképpen érdekes kérdéseket boncolgat. Mitől lesz valaki hős vagy gonosztevő? Vagy úgy alapjáraton, mit jelent a hős és mint jelent a gonosztevő? Hisz minden csak nézőpont kérdése, mert a saját szemszögéből a „saját történetében” mindenki hősnek gondolja magát, az pedig más kérdés, hogy a világ, hogy tekint rá. Lehet attól valaki hős mert embereket gyilkol a saját elvei és szabályai szerint, amiben csak ő hisz? Mit tesz az emberrel ha hatalmat kap, ha természetfeletti képességekhez jut valami csoda folytán? Ezek a kérdések futnak végig a karaktereink útja során.

Victor és Eli

Tulajdonképpen két főszereplőnk van, és hozzájuk csapódik három mellékkarakter, de annyira nem mondanám őket se jelentéktelennek, mert meg van a szerepük a történetben, még ha csak kicsi is az. Kezdeném akkor rögtön a főszereplő párosunkkal, Victorral és Elivel. Mindketten iszonyúan komplex karakterek és igazából mindkettejüknek igazat tudok adni. Mert ha külön vizsgáljuk a nézőpontjukat, igazából mindkettejüknek meg van a saját igazsága. Csak kár, hogy ez épp szembemegy egymással.

Victor az, aki tudta magáról mindig hogy különc, kicsit pszichopata vagy szociopata vagy a kettő keveréke, a lényeg, hogy már normális emberként se volt egy átlagos hétköznapi fickó. Magánakvaló, kissé sznob, irigy és amiből szinte minden problémája fakadt, hogy folyamatosan féltékeny Eli-ra szinte a megismerkedésüktől kezdve. Eli éri el azokat a dolgokat, amiket ő szeretett volna, Eli-t kedveli mindenki, a lány is Eli-t választotta és aztán Eli lesz az aki előáll a teóriával, hogy lehetséges természetfeletti képességeket szerezni. Mikor Eli önmagán teszteli az elméletét és képességet szerez, akkor Victor nem tudja tovább kontrollálni magát, a féltékenysége még hatalmasabb méreteket ölt, mint azelőtt. És mikor Eli nem akar segíteni Victornak, hogy neki is legyen valamilyen képessége, akkor Victor magánakcióba kezd. Innen indul az egész viszály közöttük, mert Victor tette olyan események láncreakcióját indítja el, ami miatt végül örökre szembekerülnek egymással. És innen aztán nincs visszaút.

Victor és Eli

Eli-ről szintén sok rosszat tudok mondani, és mindjárt fogok is, de az mindenképp a javára legyen mondva, hogy szerintem őt tényleg csak a jó szándék vezérelte mikor nem akart segíteni Victornak, hogy képességeket szerezzen. Eli nem kicsinyességből vagy önzésből hagyta ott Victort, hanem tényleg féltette a fiú épségét és az életét, nem akarta, hogy rosszul süljön el a kísérlet és Victor tényleg belehaljon. Teljesen jó szándékai voltak ez nem kérdés, de épp ez a jó szándék okozta aztán azt a sok rosszat ami később történt közöttük és a körülöttük élőkkel. Victor tehát saját kezébe vette az irányítást és megszerezte amit akart és ez utána se lesz másképp. Csak a bosszú hajtja és az, hogy revansot vegyen Eli-on, amiért szerinte elárulta őt. Sokkal komplexebb a történet ennél és hogy mi mindent műveltek egymással, de ezt inkább most nem sorolnám fel. Az események láncreakcióját aztán nem lehetett megállítani.

Eli tipikusan az a karakter, aki jónak tűnik, aki jónak mutatja magát és ezt most értsétek a leghétköznapibb módon. Az a legszomorúbb az egészben, hogy ő tényleg elhiszi magáról, hogy jó ember, pedig valójában nem az. Aztán persze kiderül, hogy a lelke mélyén ő se olyan jó és kedves, sőt elég gyakran épp az ellenkezőjét bizonyítja be. Eli talán a legálszentebb karakter, akiről valaha olvastam és ezt komolyan mondom. Teljesen biztos önmagában és abban, hogy jót cselekszik, önmagára valami isteni magasztos lényként tekint, akinek az a feladata, hogy minden képességgel rendelkező emberrel végezzen, természetesen a közjó érdekében. Szerinte minden képességgel rendelkező ember csak gonosztevő lehet (önmagát kivéve persze) és végezni kell velük. És pont.

Az teljesen mindegy hogy valójában nem ismeri azokat az embereket akikkel végez, nem tudja, hogy milyen emberek valójában, mégis megöli őket csakis azért mert képességgel rendelkeznek. Csak mert Victor szerinte „meghülyült” és „megszállta a gonosz” miután képességet szerzett, ezért biztos a többi emberrel is ugyanez a helyzet. Aztán az a leginkább irónikus az egészben hogy épp egy olyan képességgel rendelkező nővel nem végez rögtön, akinek valóban veszélyes a képessége és aki tényleg önző célokra használja azt.

Mitch, Sidney és Victor

Nagyon imádtam ezt a bonyolult harcot Victor és Eli között és azt, hogy mindketten tényleg komplex karakterek. És habár elvileg Victor lenne a gonosztevő és Eli a hős, legalábbis a szuperhősös történetek mindenkori narratívája szerint, de az a szép ebben a könyvben, hogy szinte lehetetlen megmondani kinek van igaza, mert igazából egyiküknek sincs. Mindkettejük szemszöge érthető, mindkettejük indokai reálisak. Az pedig holt biztos, hogy egyikük se hős, inkább két gonosztevő játszmája ez, semmi más.

Utaltam három mellék karakterre, így róluk szintén ejtenék pár szót. Kezdjük Mitch-el, aki az ész és az erő valamiféle különös kombinációja lenne és akivel Victor a börtönben ismerkedett össze. Tényleg érdekes lehetne Mitch, ha többet láttunk volna belőle, de remélem ami késik nem múlik. Aztán ott van Sidney és Serena, a testvérpáros, akiket a két különböző oldalra sodort az élet. Sidney aranyos kislány, de eddig róla se tudtunk meg sok mindent, mindig csak a képessége lett kiemelve, mintha csak az lenne a létjogosultsága a történetben. Mintha csak a képessége miatt lenne hasznos Victor számára. Serena pedig, egy ekkora idegesítő nővel rég találkoztam utoljára, utáltam az elejétől a végéig. Önző, egoista és ostoba. Nekem senki se mondja, hogy tényleg szerette a húgát, ha ilyen könnyen hagyta volna megöletni őt és hónapokig felé se nézett hanem magára hagyta a balesetük után. Serena szőtte a szálakat és Eli-t teljesen az ujja köré csavarta, majd játszott vele, mint egy bábuval. Annyira nem kedveltem ezt a nőt, hogy egy percig se fogok sírni utána, remélem nem fog visszatérni. Victor szerencsére gondoskodott erről.

Sidney és Serena

Egy utolsó szösszenet a végén, de mindenképp meg szeretném említeni, hogy tetszett az a gondolat is, hogy az ki milyen természetfeletti képességet szerez, nagyban függ attól, hogy a halálközeli pillanatban mire vágyik, mit szeretne, vagy hogy alapjáraton milyen a személyisége. Az emberek képessége valamilyen szinten tükrözi önmagukat és ez aztán tényleg úgy is lett.

Habár maga a téma amihez az írónő nyúlt annyira klisés és elcsépelt hogy annál már nem is lehetne jobban, Schwab mégis úgy nyúlt a szuperhősös témához, hogy vitt valami újítást a dologba. Kaptunk két iszonyatosan összetett főszereplőt, akik közül egyik se a hős, hanem inkább két gonosztevő megy itt egymásnak, mindketten a saját igazuk feltétlen tudatában. A történet sem lett unalmas ha engem kérdeztek, hisz voltak azért fordulatok, de számomra inkább maguk a karakterek vitték a hátán a könyvet, imádtam Victort és Eli-t. Rögtön jöhet a második rész, mert érdekel Victor és Eli, hogy szívatják tovább egymást.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/v-e-schwab-viszaly

Értékelés: 5/5

Rebecca Yarros: Negyedik szárny (Negyedik szárny 1.)

Fülszöveg:

A ​húszéves Violet Sorrengail egész eddigi életében azt hitte, a történelem tanulmányozása lesz a feladata az Írnok Kvadránsban az imádott könyvek között. Azonban az iskola vezénylő tábornoka – aki egyszemélyben a lány kőkemény anyja – megparancsolja, hogy Violetnek be kell lépnie a többszáz jelölt közé, akik Navarre elitjéhez, a sárkánylovasokhoz akarnak tartozni. Ha mindenkinél kisebb és törékenyebb vagy, akkor csak egy hajszál választ el a haláltól… mondjuk azért, mert a sárkányok nem választanak ki „törékeny" embereket, hanem felperzselik őket.

Ráadásul, amikor kevesebb a kapcsolódni hajlandó sárkány, mint kadét, nem meglepő, hogy a többség szívesen végezne Violettel, hogy ezzel is növelje a saját esélyeit a sikerre. A többiek pedig azért ölnék meg, mert az anyja lánya; köztük van Xaden Riorson is, a Lovasok Kvadránsának leghatalmasabb és legkönyörtelenebb szárnyvezére is. Violetnek minden ravaszságára szüksége lesz, hogy minden újabb napfelkelte életben találja. Közben az iskola falain túl dúló háború egyre gyilkosabb, a királyság védelmét szolgáló erődítmények sorban elesnek, és egyre többen halnak meg. A helyzeten tovább ront, hogy Violet gyanakodni kezd, hogy a vezetés rettenetes titkot rejteget.

Barátok, ellenségek, szeretők. A Basgiath Hadi Iskolában mindenkinek határozott tervei vannak, mert ha valaki egyszer bekerül, onnan csak két kiút van: lediplomázni vagy meghalni.

Lehet csak én vagyok így ezzel, de ha egy új könyvsorozat körül nagy felhajtás alakul ki, akkor nem hogy engem is érdekelni kezd a dolog, hanem inkább egyenesen taszítani. Sokszor jártam úgy hogy rögtön rávetettem magam egy közkedvelt új könyvsorozatra és aztán hatalmasat csalódtam benne, vagy ami még rosszabb, hogy tetszett, és utána nem folytatták magyarul a kiadását. Ezért azon az alapelven vagyok egy ideje, hogy csak akkor kezdek bele egy új sorozatba, ha abból minimum 2-3 rész megjelent már magyarul és így azért elég nagy a valószínűsége annak, hogy végig ki fogják aztán adni magyarul az összes részt. Ezen két okból kifolyólag halogattam eddig belekezdeni a Rebecca Yarros Negyedik szárny sorozatába, és a dilemmán a magyar kiadó körüli botrányok se segítettek. De erről majd inkább később.

Hosszas halogatás után végül csak sikerült rávennem magam arra, hogy belekezdjek a Negyedik szárny könyvbe és tényleg próbáltam minden ellenérzés vagy előítélet nélkül nekiállni. Talán jó volt az időzítés, talán ennek így kellett történnie, és akármennyire azt hittem, hogy most is csalódni fogok, nyugodtan kijelenthetem, hogy nekem ez a könyv tetszett. Vagy miket beszélek én, nem csak hogy tetszett, hanem kimondottan szerettem. Tényleg nem erre számítottam, mert azt hittem megint csak egy érdemtelenül körülrajongott könyvsorozatot fogok kapni, és láss csodát éppen az ellenkezője történt. És ennek én örülök a legjobban.

Violet

A Negyedik szárny ékes példája annak, hogy kell elkezdeni egy fantasy könyvsorozat első részét, és hogy milyennek kellene lennie minden sorozat bevezető első részének. Az írónő mondhatni művi pontossággal építette fel a történetét, melyben megkapjuk a háttérvilág felvázolását bemutatva annak alapjait, hatalmi rendszerét és szabályait. Világosan elénk tárta a fő konfliktust, hogy merre fog haladni a történet, hogy mi a nagy cél, amiért a karaktereink küzdeni fognak és persze megkapjuk a „jó és a rossz” szereplőket akik majd szembe fognak valamikor kerülni egymással. A világfelépítés és bemutatás tehát szerintem jó lett, és pontosan annyit kaptunk így az első részben, hogy minden világos az olvasónak, ismerjük az alapokat, de maradtak bőven nyitott kérdések és kérdőjelek a folytatásra. Ezen a téren tehát minden rendben volt.

A történet logikusan és izgalmasan haladt előre, mindig történt valami, szinte sosem ült le a sztori, én legalábbis faltam az oldalakat és mindig vártam, hogy mi fog történni. Az írónő szépen adagolta az elmélkedősebb és az akció dúsabb részeket, jól mutatta be a karakterek egymással való megismerkedését és kapcsolataik alakulását. A történet egy katonai iskola falai között játszódik, ahogy azt a fülszövegben olvashattuk és az egész első év tulajdonképpen a kiképzés első évéről szól… mindezt sárkányokkal és mágiával megspékelve, ha még nem mondtam volna. A Trónok harca óta a sárkányok a menők, és nem csoda, hogy azóta egyre több sárkányos könyv jelenik meg. Nem mintha bánnám a dolgot, mert ki ne szeretné a sárkányokat, nem igaz? Tetszett ahogy az írónő a katonai iskola témát keverte a sárkányos mágiával, és habár nem alkotott semmi újat, de mégis valami eszméletlenül izgalmas sült ki a dologból.

Violet, Tairn és Adarna

Ami különösen tetszett és ami szerintem tényleg remek ötlet volt, hogy itt nem csak úgy vannak a sárkányok és kész, hanem ők is saját karaktert kapnak, hisz itt a sárkány és lovasa közti kapcsolat révén a lovasok és a sárkányuk képesek egymással kommunikálni. Mekkora ötlet már ez! Mintha tudna az ember beszélni a kedvenc háziállatával. Ebből különösen szórakoztató vagy épp megható helyzetek keveredtek és megmondom őszintén én bírtam a három sárkány „főszereplőnket”. Tairn, Adarna és Sgaeyl mind nagy arcok és bírtam ahogy viccelődtek vagy osztották néha a lovasaikat és ha kellett, akkor pedig mindenben mellettük álltak.

Nem feledkeztem meg a karakterekről sem, mert hát oké, hogy itt vannak a sárkányok, de mégis csak emberek a főszereplőink. Pontosabban szólva egy konkrét főszereplőnk van, Violet, az ő narrálásában látjuk a történetet, ő mesél nekünk. Kicsit bajban vagyok, ha Violetről kellene véleményt nyilvánítanom, mert nem nagyon tudom jelenleg, hogy állok vele kapcsolatban. Néha roppant idegesítő volt és szívesen megcsapkodtam volna, de sokszor meg éppen úgy viselkedett ahogy egy igazi badass női főhősnek kell és tényleg voltak kemény és erős pillanatai. Külön tetszett vele kapcsolatban, hogy nem tökéletesnek lett ábrázolva, mint a női főhősök általában, hisz vannak testi korlátai, amiken persze próbál mindenáron felülkerekedni és legyőzni a gyengeségeit.

Xaden és Sgaeyl

A másik két főszereplőnk, vagyis én annak vettem őket, az Xaden és Dain és igen, egy szerelmi háromszög, vagyis lehetett volna az, és valamennyire úgy is indult, de igazából mégse volt az, ha jobban belegondolunk, és talán ezért se zavart ez az egész annyira. Xaden számomra semmilyen szempontból nem volt érdekes, hozta a karaktere kliséit és annak szinte minden elvárt külső és belső tulajdonságát. Tudjátok ti azt, mire gondolok, ezernyi hozzá hasonló férfi főszereplőt tudnék felsorolni, olyan mintha azok koppintása lett volna. (Csak néhány példa, hogy nem a levegőbe beszélek, Rhysand, Cardan, Legend, Éjúr stb.) Nem azt mondom, hogy rossz vagy unalmas karakter Xaden, csak azt, hogy a karakterének kliséin eddig nem sikerült túllépnie. Várom hogy meglepjen. A Violet és Xaden románcban pedig az tetszett igazán, hogy végre nem az volt, hogy két férfi futott a lány kegyei után, hanem itt Violet „tepert” Xaden után és ezen a téren kaptunk végre egy kis változatosságot.

Dain pedig… jaj, Dain. Azt szerettem igazán a karakterben, hogy nem hogy a könyv olvasása során, de még most sem tudnám megmondani, hogy mik Dain igazi céljai és szándékai. Most akkor ő még mindig igaz barátja Violetnek vagy nem? Miért viselkedett úgy szegény lánnyal és miért próbálta mindig mindenről lebeszélni? Tényleg nem értem miért volt végig ilyen negatív és lekezelő, persze mindezt a jó szándék és a segítség álcája mögé bújtatva. De amikor már vagy századik alkalommal vágta Violet képébe, hogy szegény lány semmire se képes és hogy olyan gyenge mint egy virágszál, akkor már lassan azon voltam, hogy belenyúlok a könyvbe és én fogom letörölni az okoskodó ábrázatot Dain képéről. Dehogy volt ő igaz barát, a francokat! Egy igaz és jó barát nem így viselkedik, hanem mindig bátorítja a másikat és szurkol neki mindenben. Pozitív és lelkesítő, nem pedig ilyen "Negatív Nelli". Az életről is lehozott, mikor megint arról kellett olvasnom, hogy mennyire nyomoréknak tartja szegény Violetet. Az pedig, hogy a képességét engedély nélkül használta rajta gyakorlatilag megbocsájthatatlan, ha engem kérdeztek. Dain számomra egy teljesen érthetetlen karakter lett és tényleg érdekel mit hoz még ki belőle az írónő és eztán merre viszi tovább őt.

Dain

Hármójuk mellé kaptunk sok egyéb karaktert is, de azok annyira papírmasék voltak, és annyira nem lehet róluk semmi fontosat vagy lényegeset megtudni, hogy szerintem említésre se méltóak. Eddig legalábbis és őszintén bízom benne, hogy később jobban megismerhetünk néhányat közülük. Mivel annyira kidolgozatlanok ezek a karakterek, ezért engem teljesen hidegen hagyott annak a bizonyos karakternek a halála és nem értem miért kellett volna rajta meghatódnom, mikor semmit se tudunk róla valójában. Azt pedig végképp nem tudom hova tenni, vagy lehet csak én voltam figyelmetlen vagy csak én nem vettem észre… de Jack miért pécézte ki magának ennyire Violetet? Mi baja volt szegény lánnyal, könyörgöm? Violet mint egy gyenge virágszál, nem méltó ellenfél Jack-el szemben, legalábbis az elején így tűnik, szóval Jack miért épp őt pécézte ki magának? Tényleg nem értem. Nem lett volna reálisabb, ha valamelyik komolyabb vetélytársának megy neki? Ezt a kissé valószerűtlen és erőltetett konfliktust nem tudtam hova tenni és alig vártam, hogy Violet pontot tegyen az ügy végére, mert Jack totálisan az agyamra ment az ostobaságával.

A végén pedig néhány szó a magyar kiadóról és a magyar kiadásról. Nem tett jót a megjelenésnek a kiadó körüli botrányok és pletykák és bevallom sokáig ez is távol tartott attól, hogy én ezt a könyvet a kezembe vegyem. Az teljesen egyértelmű, hogy a kiadó könyveiért én pénzt nem fogok adni már elvből sem, mert nem csak hogy drágák a könyveik, hanem borzalmas a magyar kiadás. Rengeteg félrefordítás, rengeteg rossz fordítás, félreírások, gépelések és sorolhatnám. Ennyi pénzért minőséget várna az ember kérem szépen. A lényeget pedig szerintem már mindenki tudja, nem akarom ismételni magam, de néhány szóban azért én is szerettem volna megjegyezni, hogy igen… voltak érdekes dolgok a könyvben és ezek mind a gyatra minőségű magyar kiadás hibái.

Mindenképp kellemesen pozitív csalódás számomra a Negyedik szárny, mert nem erre számítottam. Kaptunk egy egészen remek és izgalmasan felépített sorozatkezdő első részt, éppen egy olyat, amilyennek minden első résznek lennie kellene. Felvázolta a világot, a fő konfliktust, megismertük a karaktereinket és láttuk, hogy alakulnak az egymással való kapcsolataik, na és persze bónusznak itt vannak a sárkányok, akik ebben a változatukban még elevenebbek és szerethetőbbek. Jó kis kezdés volt ez egy remélhetőleg ennél azért nagyívűbb történethez, tényleg várom, hogy mi fog eztán történni és milyen irányba megy el a sztori. Kapunk a végén egy függővéget, és ezért különösen érdekel a folytatás. Szerencse, hogy már a második és a harmadik rész is kijött magyarul, lehet rögtön folytatom tovább a következő könyvvel. Ezt még kitalálom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rebecca-yarros-fourth-wing-negyedik-szarny

Értékelés: 5/5

R.F. Kuang: Sárga

Fülszöveg:

Két ​írónő, June Hayward és Athena Liu sorsa két sikertörténet lehetett volna: ugyanakkor jártak a Yale-re, és ugyanabban az évben jelent meg mindkettejük első könyve. De míg Athena sikere műfajokon át ívelt, addig June műve az utánnyomásig sem jutott el. June utólag úgy véli, hogy manapság senkit nem érdekelnek a hétköznapi, fehér lányokról szóló történetek.

Amikor June szemtanúja lesz Athena furcsa balesetben bekövetkezett halálának, ösztönösen cselekszik: ellopja barátnője frissen befejezett és nagy titokban tartott kéziratát, egy merész, kísérletező stílusban megírt regényt kínai munkások elfeledett történeteiről, akik az első világháborúban a britek és franciák oldalán szolgáltak.

Mert hát mi rossz történhet, ha June átszerkeszti Athena regényét, és saját alkotásaként küldi el az ügynökének? Mi rossz történhet, ha hagyja, hogy kiadója újrapozicionálja az írói pályáját a Juniper Song álnévvel és olyan szerzői fotókkal, amelyekbe akár még bele is láthatóak nem létező ázsiai gyökerei? Hát nem érdemli meg ez a történet, hogy elmeséljék, bárki is legyen a mesélője? June legalábbis így gondolja, és a New York Times bestsellerlistája, valamint az ezzel járó anyagi siker hamarosan alá is támasztja ebben.

A lopott státusz azonban hamar veszélybe kerül. És miközben June a titkait védelmezi, felfedezi, hogy meddig hajlandó elmenni mindazért, amiért állítólag vért verejtékezve megdolgozott.

Kuang a Mákháború trilógiával rögtön megnyert magának, amit igaz, hogy csak a tavalyi év során fedeztem fel, de akkor hatalmas kedvenc lett. Nem volt kérdés, hogy egy ilyen erős kezdés után olvasni fogom az írónő további könyveit, így utána a Bábel következett. A Bábelt szintén érdekesnek találtam, remek témákat és kérdéseket boncolgatott benne, így összességében kellemes olvasmány volt. Mivel Kuang még igen fiatal és eddig nem sok könyve jelent meg, így már csak egy maradt hátra, ami magyarul a Sárga címet kapta. (Idén jelenik meg külföldön Kuang legújabb könyve, a Katabasis, amit remélem mielőbb magyarul is megkapunk.)

Rögtön érdekesnek találtam a Sárga fülszövegét, mert azonnal nyilvánvalóvá vált két dolog. Egyrészt most messze kerültünk a fantasy világtól, amiben eddig Kuang alkotott, másrészt olyan témát tett a könyvének központi elemévé, ami máris felkeltette a kíváncsiságomat. A történet által bepillantást nyerhetünk a könyvkiadás és úgy alapjáraton a teljes könyves szakma kulisszái mögé, aminél talán kevésbé izgalmasabb dolgot lehetett volna kitalálni. Mindenképp meg kell jegyeznem, hogy most főképp az amerikai könyves piac működéséről kapunk közelebbi képet, amit véletlenül sem lehet és nem is szabad egy lapon emlegetni a magyar könyves piaccal. Főképp azért mert Amerika egy sokkal nagyobb piac, sokkal több íróval és sokkal több megjelenéssel évente, így ott nagyobbak az esélyek a kitűnésre és a befutásra. (A magyar piac kisebb és sokkal kevesebben kapnak esélyt bármilyen megjelenésre, de ebbe inkább most nem mennék bele részletesebben.)

A könyvkiadás egy üzlet és mint minden üzletben itt is csak a pénz és a várható hozam számít. Lehetsz akármennyire kreatív és minőségi író, ha az amit írsz senkit nem érdekel, és amit nem lehet eladni. De nem csak a könyvek, hanem maguk az írók is „eladandó termékek", akiket meg kell alkotni és akiket aztán el kell adni a közönségnek. Könyves ügynökök segítik az írókat ezen az úton, ők keresnek nekik kiadót, ők egyengetik az útjukat. És annyi, de annyi mindent lehetne még mesélni erről az egészről, de akit érdekelnek a részletek, az olvassa el a Sárgát. Nem az mondom, hogy mindent megtudunk erről az egészről, de azért elég alapos képet fest nekünk Kuang June történetén keresztül arról, hogy működik mindez. Talán ez tetszett a legjobban ebben a könyvben, na meg az, hogy felmerül bennem a végére a kérdés, hogy vajon ebből mennyi volt Kuang saját tapasztalata az útja során? Biztos saját tapasztalatból (is) írt, ez nem kétség.

A könyvet habár valamiféle szatíraként próbálják pozicionálni, és van benne ilyen jelleg mindenképp, de főként a második felében talán még valamiféle pszichológia thrillernek is simán elmenne. Mikor June egyre inkább kezd elmerülni a lelkiismeret-furdalása és a lebukás okozta félelem miatti sötétségben, hirtelen én se tudtam volna megmondani, hogy most akkor valóban követi és fenyegeti őt valaki, vagy June inkább csak képzelődik. Tetszett az, ahogy Kuang egészen a végéig játszott ezzel a dologgal, és őszintén mondom, hogy én tényleg nem tudtam megmondani, hogy most akkor mindaz a valóság, vagy June kezd egy kicsit bekattanni és csak képzeleg.

A felnőtt, főként nők közötti barátságok kérdése szintén kiemelt szerepet kap, és valahogy ehhez is sikerült reálisan és elgondolkodtatóan hozzányúlni. Miért voltak Athena és June barátok, ha valójában Athena lenézte June-t, June pedig végig irigykedett rá a sikerei miatt? Mondjuk ki érdekbarátság volt az övék. Athena csak akkor kereste June-t, ha nem volt más dolga vagy más akivel lehetett és akkor is inkább csak saját sikereivel „hencegett”. June pedig csak azért fogadta el ilyenkor Athena hívását, mert annyira irigy és féltékeny volt a másikra, hogy nem tudott távol maradni tőle és azt hitte a közelségével talán juthat majd neki valami a sikeréből. És hát így is lett a végére, mert June szemtanúja lesz Athena halálának (aminél nevetségesebb dolgot elképzelni se tudok jelenleg, de ezt inkább hagyjuk) és amint lehetősége adódik rá ellopja a másik nő munkáját, hogy aztán a sajátjaként adassa ki. Sok női barátság ilyen, felszínes, üres és az egymás iránti irigység és féltékenység a fő mozgatórugója. Nem hiába a mondás, hogy nő nőnek a farkasa és ez a mondás itt tökéletesen lett ábrázolva.

Külön üdítő volt egy June-hoz hasonló női főszereplőt a középpontba helyezni. Nem azt mondom, hogy Kuang korábbi könyveiben annyira nagyon kedves és jó emberek lettek volna a főszereplők, mert nem így van. De June annyira emberien komplex, annyira tipikus nagyravágyó fiatal nő, aki bárkin és bármin képes átgázolni azért, hogy elérje az álmait. Aztán ahogy a nagy hazugság lelepleződése veszélybe kerül, mindent megtesz, hogy azt meg tudja akadályozni. Önző, irigy, felszínes, egoista, kicsinyes és sokszor kicsit rasszista. Csak önmaga érdekli és senki más. Nem egy kedves és szimpatikus nő, de valahogy épp ezek miatt a rossz tulajdonságai miatt működött nagyon jól és lett belőle igazán érdekes karakter. Számomra mindenképp.

A Kuangra jellemző témák és sémák szintén megjelennek a könyvben. Egyrészt a kínai kultúra nem hiányozhat, Kína egy nem annyira ismert időszakának történelmét kapjuk meg a könyvbe ágyazva. Minden ezzel kapcsolatos kérdés ugyanúgy megjelenik mint korábban a Mákháborúban vagy a Bábelben. Másrészt nem tudom nem megemlíteni a történet lezárását, ami itt is ugyanolyan hirtelen és befejezetlen, mint a korábbi könyvek esetében. A Sárga esetében sem kapunk „normális” befejezést, hanem teljesen váratlanul elvágja a sztorit és aztán a többit a képzeletünkre bízza. Más kérdés, hogy én nem annyira szeretem az ilyesmit, jobban örülök egy rendes és mindent kielégítő befejezésnek és az epilógusokat se vetem meg, de az annyira "Kuang-os", hogy nem tudok benne kivetnivalót találni.

Teljesen más ez a könyv Kuang korábbi műveihez képest, hogy nem vártam, hogy ennyire tetszeni fog, de mégis így lett. Nagyon érdekes volt a központi téma és hogy mélyebb bepillantást nyerhettünk az amerikai könyves piac és a könyvkiadás világába. Örültem az igen összetett és kérdéses morálú és erkölcsű főszereplőnek June személyében, és tetszett a könyv stílusa, ami valóban a szatíra vonalán mozgott néha egy kis pszicho thrilleres beütéssel. Bár lehet az utóbbit csak én képzeltem bele, de nekem így jött le főleg a könyv második fele. Rövid, de tényleg jó kis olvasmány a Sárga, mindenkinek bátran ajánlom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/r-f-kuang-sarga

Értékelés: 5/5

Pierce Brown: A sötétség kora (Vörös lázadás 5.)

Fülszöveg:

Egy ​évtizede már annak, hogy Darrow forradalmat robbantott ki a Társadalom ellen. Most, a saját maga által alapított Köztársaság kitaszítottjaként elkeseredett háborúba kezd a Merkúron annak reményében, hogy még mindig megvalósíthatja Eó álmát. A nyomában azonban csak halál és pusztulás jár, ezért felvetődik a kérdés: ő még mindig ugyanaz a hős, aki egykor letörte a láncait, vagy a helyét hamarosan át kell vennie valaki másnak?

Lysander au Lune, a Lune-ház száműzetésben lévő örököse visszatért a Magba. Eltökélt célja, hogy helyreállítsa a rendet, és ismét elhozza a békét az emberiségnek. Ehhez azonban előbb az irányítása alá kell vonnia – vagy legalább egyesítenie – a Mag hűtlen Arany családjait, majd szembe kell néznie Darrow-val a rettenetbe borult Merkúr ege alatt. De a világ jövője nem csak az ő sorsukon múlik.

Virginia, a Köztársaság uralkodója egyesíteni próbálja a házakat, és felsorakoztatni őket Darrow mögé. Vajon képes-e megmenteni őt, miközben politikai bűnözők és gyilkosok közt kell neki is életben maradnia?

Lyria, az egykori Vörös menekült árulás vádjával néz szembe. Az egyetlen reménye, ha sikerül elmenekülnie a váratlan helyekről felbukkanó, új szövetségesekkel együtt.

Pax és Electra a Köztársaságra leselkedő egyik új fenyegetés áldozataiként fogságba kerültek. Nincs más választásuk, mint megbízni a tolvaj Ephraimben, aki a megmentőjükké válhat – és egyben számára is ez lehet az esély a megváltásra.

Ahogy a különböző szövetségek változnak, felbomlanak, majd újraformálódnak, és ahogy a hatalom egyre kiszámíthatatlanabbul tömörül, minden oldal nagy veszélynek van kitéve ebben az egyre véresebb galaktikus háborúban, aminek a végkimenetele könnyedén elhozhatja újra a sötétség korát.

A Vörös lázadás könyvsorozat nagy kedvencem lett, és szépen haladok sorban a részekkel. Legutóbb az ötödik részt olvastam, mert a negyedik után mindenképp rögtön folytatni akartam a következővel, pedig akkor nem tudtam, hogy milyen nagy fába vágom a fejszémet. Az ötödik rész, ami A sötétség kora címet kapta lett eddig a leghosszabb az összes közül, így el voltam vele egy ideig. Ha mindez nem lett volna elég, tovább nőttek a tétek, haladt előre a történet és annyi háborút és izgalmat kaptunk, hogy kis túlzással egyik történetszálon se lehetett unatkozni. Vagy mondjuk ki, mindegyik történetszál izgalmas volt, engem most mindenki lekötött és csak kapkodtam a fejem az újabbnál újabb izgalmak láttán.

Ismét több szálon futottak az események több nézőpont karakter mesélésében. Az előző részben megjelent négy nézőpont karakter mellé kaptunk egy ötödiket Virginia, vagyis az Uralkodónk személyében, én meg ujjongva fogadtam a dolgot, mert mindig szerettem volna Musztáng nézőpontot olvasni. Az egész univerzumban harcok dúlnak, mindenhol a feje tetejére állt a világ, és most cseppet sem túloztam. A korábbi rend véglegesen felbomlott, a korábbi erős és úgy tűnt megtörhetetlen szövetségek szűnnek meg és szinte mindenhol lázadoznak az emberek.

Darrow

A Merkúron Darrow harcol megmaradt hűséges katonáival és híveivel a Grimmus ház és szövetségesei ellen és itt fut egybe Darrow és Lysander történetszála elsőnek. Egy másik helyszínen Ephraim, Pax és Elektra az Obszidiánok fogságába esik, mert időközben Szefi kitalálta, hogy ők sem követik tovább a Köztársaságot, hanem saját maguknak foglalnak és alakítanak hazát a Marson. Lyria pedig Victra fogságába esik és így keveredik bele végül abba a mentőakcióba, amit Pax és Elektra megmentéséért indítanak, hogy aztán végül a marsi harcok kellős közepén találják magukat. A Lunán pedig az Uralkodó próbálja egyben tartani a Köztársaságot, hogy aztán élete legkeményebb lázadásával és árulásával találja szemben magát.

Sehol sincs béke, sehol sincs nyugalom, a Köztársaság rendszere végleg megbukott és mindenhol lázongások és harcok dúlnak. Teljesen nyilvánvaló vált mostanra a tény, hogy a világegyetemben egyszerűen képtelenség egy demokratikus rendszert működtetni és fenn tartani, hisz alig tíz év se kellett hozzá, hogy minden összeomoljon. Tetszett hogy ebben a részben sokat filozofáltak arról, hogy vajon miért bukott meg ez a rendszer, és hogy miért nem tudott működni. Felvetődik a kérdés, hogy talán mégse jó ötlet, ha a többség dönt, talán mégse jó ötlet, ha mindenkinek szavazati jogot adunk. Egy ekkora mértékű birodalomban, egy ilyen nagy univerzumban talán sosem működhetett volna egy demokratikus rendszer. Talán mégis szükséges egy felsőbb réteg, egy vagy több vezető, akik aztán tejhatalommal uralkodnak a nagyobb jó érdekében. Persze senki se a korábbi Társadalom rendszerét sírja vissza, hisz az se működött jól, de valamilyen erős központi hatalom akkor is kell, aki kézben tart mindent és mindenkit.

Lysander

A könyv szerkezeti felépítése annyiban változott az előző részhez képest, hogy most inkább „tömbösítve” kapjuk a helyszínek közötti váltást. Több időt maradunk egy helyszínen és egy adott nézőpont karakternél, és csak utána váltunk a következőre. Ez szerintem igen jó döntés volt, mert nem ugrálunk oda-vissza a helyszínek között és valahogy jobban lehetett így felosztani a könyv egyes részeit. És ami a legjobban sikerült az ötödik könyvben, hogy tényleg mindenkivel izgalmas és érdekes dolgok történtek. Én tényleg nem untam senki fejezeteit sem, azt pedig külön öröm volt látni, hogy a karaktereink fejlődtek, tanultak és változtak, ahogy azt kell.

Darrow és Lysander történetszála összefutott, ahogy az várható volt, hogy történni fog. Ezzel pedig véglegesen bebizonyosodott legalábbis szerintem, hogy Lysander lesz az új nagy „fő ellenfél”. Ez pedig nem is alakulhatott volna másként. Ha a dolgok mélyére nézünk Lysander Darrow ifjonti tükörképe, és maga Darrow volt az, aki „létrehozta” a nagy nemezisét. Hasonlóan alakul az életük és Darrow a múltbéli cselekedetivel alkotta meg Lysandert és vívta ki maga ellen a sorsot. És most nem azt akarom mondani, hogy Lsyander már most méltó ellenfele Darrownak, mert dehogy. Lysander még sehol sincs Darrowhoz képest, ez az igazság. De Lysander olyan, mint a fiatal Darrow volt. Ugyanúgy mindenkit elvesztett gyerekkorában, akit szeretett, és ugyanúgy csak a bosszú élteti és az, hogy bosszút állhasson és megölhesse azt, aki miatt ilyen tragikus fordulatot vette az élete.

Még Darrownak Nero volt ez a személy, aki körül a bosszúja forgott, addig Lysandernek maga Darrow az. Lysander karakterútja tehát igen hasonlóan kezd alakulni, mint Darrow-é, még akkor is, ha teljesen más háttérből származnak, mégis sok kísérteties hasonlóságot mutat az életútjuk. Aztán meglátjuk, hogy Lysander mire jut a terveivel és a szövetségesekkel, akiket maga köré gyűjtött, mert lássuk be Darrow igen kemény ellenfél lesz számára. Darrow pedig tovább harcol azért, amiért kell és az sem akadályozza meg ebben, hogy Sevro ott hagyta és csak kevés követője és támogatója maradt vele. Darrow sosem adja fel, ez már csak így megy, és újra és újra bebizonyítja, hogy szinte elpusztíthatatlan.

Ephraim és Pax

Kicsit meglepett az Obszidiánok és Szefi lázadása és hogy mindent és mindenkit letojva a saját ügyükért kezdtek el dolgozni. Bár ha jobban belegondolunk, abszolút reális hogy így alakult a dolog, mert ők se azt kapták a Köztársaságtól, amit annak idején ígértek nekik. Nem csoda, hogy elegük lett és szervezkedni kezdtek. Igen, persze árulók, ez nem kétség, de érthető a tettük. Persze az nem érthető, hogy fogásban tartják Ephraimet, Paxot és Electra-t, de ez a kényszerű helyzet hozta el Ephraim számára azt a fordulatot, amit reméltem tőle.

Ephraim korábbi léhűtő, önző és irritáló karaktere szinte eltűnt és önzetlen módon kezdett végre hasznos dolgokat tenni, főleg Pax és Electra védelmében és hogy megmentse magukat a fogságból. És pont amikor Ephraim kezdett volna érdekes karakterré válni, akkor éri el őt a vég és az a nagyon szomorú ebben, hogy épp amikor valami jót és önzetlent akar cselekedni, akkor éri a kegyetlen halál, amit azért nem kívántam volna neki. Ephraim karakterútja igazán jó lehetett volna, ha több időt kaptunk volna őt igazán megismerni és megszeretni, és akkor nagyobbat ütött volna a halála. De épp akkor halt meg, mikor kezdtem volna megszeretni, így annyira azért nem rázott meg a halála.

Lyria

Lyria kapta most a legkisebb „szerepet” ebben a könyvben, és neki voltak a legrövidebb fejezetei. Bár ennek ellenére vele szintén sok minden történt, jó volt látni, ahogy végre tisztába került önmagával és hogy mihez kezdjen az életével. Jó volt látni, ahogy barátokat szerzett és végre nem mástól várta a segítséget, hanem a saját lábára állt és saját bosszúhadjáratba kezdett, hogy megtorolja a vele és a családjával történteket. Közben összebarátkozott Volgával, Victra pedig már nem akarja megölni a korábbiak miatt, sőt valamiféle kis „szövetség” jött létre hármójuk között a közösen átélt szörnyűségek miatt. Ezen a történetszálon nagyon bírtam Victra-t, mert újra tanúbizonyságot tett arról, hogy mennyire egy erős és kemény nő. Ezt persze eddig is tudtuk róla, hisz Victra mintha Darrow női verziója lenne (ezt korábban is írtam már), de hogy kilenc hónapos terhesen végig harcolta az utolsó napokat, arra már végképp nincsenek szavak.

Külön megjegyezném, hogy tetszett hogy a terhes Victra-t nem valamiféle óvatos "nebántsvirágként" ábrázolta az író, mert hát a terhesség ugyebár nem betegség és nem is valamiféle fogyatékosság. Más könyvekben a terhes nők nagyjából semmit se csinálnak, mert hát mi lesz ha történik valami a babával alapon. És nem azt mondom, hogy kilenc hónaposan normális az űrben harcolni és emberekre vadászni, mert hát nem az, de Victra karakterénél abszolút hihető volt, hisz mégis csak egy erős Arany nőről beszélünk ugyebár.

Virginia

Az utolsó történetszálon pedig a Köztársaság totális bukását követhetjük nyomon és Virginia teljes kudarcát. Ahogy szó szerint ráomlik az idillikus és kissé utópisztikus rendszer, amit megálmodtak Darrow-al maguknak. Olyan váratlan árulás és kegyetlen leszámolás történik, hogy Musztáng csaknem ott hagyja a fogát és majdnem szétszedi a tömeg (de szó szerint majdnem szétszedik és meglincselik), és kész csoda, hogy végül életben maradt. Aztán kiderül, hogy ki áll a nagy szervezkedés és árulás mögött és konkrétan bárkire és bármire számítottam volna csak erre nem. Tényleg nem tudom még, hogy viszonyuljak ehhez a gyerek klón Adriushoz, mert erősen felemás érzéseim vannak vele kapcsolatban. Egyrészt nem értem minek kellett ez a klónozás dolog ide és ha ennyire jó volt Adrius karaktere, akkor miért kellett megölni az első trilógia végén. Mert hát tényleg jó volt, Adrius volt az egyik kedvenc karakterem. Örülnöm kellene, hogy valamilyen módon visszahozta őt az író, de ez a gyerek klón nem Adrius és sosem lesz az. Csak egy gyenge utánzata és kissé erőltetett próbálkozás a karakter vissza hozatalára, ami inkább csak furán sült el. Azt tudom rá mondani, amit Musztáng is… ez egy Förtelem és kész. Csak Adrius halovány és kínos másolata, amit nem igazán lehet komolyan venni.

Nagyon sok minden történt ebben a könyvben és épp emiatt nagyon hosszú lett a korábbi részekhez képest. Öt történetszálon és öt főszereplő narrálásán keresztül halad előre a történet, miközben a Köztársaság rendszere végleg megbukik és szinte mindenhol az univerzumban harcok és lázongások folynak. Tényleg a sötétség kora ez, ahogy arra a cím utal. Egyik történetszálon se untam magam, és nagyon élveztem az elejétől a végéig. Kezdenek az új karakterek hozzám nőni, csak kár, hogy valaki már túl későn. Tetszett ahogy az író tovább vitte a történetszálakat és hogy sehol se lehetett unatkozni. Tényleg nagyon érdekel a folytatás, mert van még a hatodik könyv, de mégis tartok most egy kis szünetet ebben a sorozatban, mert már csak egy rész van. Az utolsó, hetedik könyv pedig csak jövőre, 2026-ban jelenik meg, akkor is csak angolul és ki tudja mikorra lesz magyar fordítás. Szóval addig tartalékolni kellene még egy kicsit a hatodik részt, hogy utána ne kelljen sokat várni a hetedikre. Aztán lehet nem bírom sokáig és mégis elolvasom mihamarabb a hatodik könyvet, meglátjuk.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/pierce-brown-a-sotetseg-kora-i-ii

Értékelés: 5/5