Egy évtizede már annak, hogy Darrow forradalmat robbantott ki a Társadalom ellen. Most, a saját maga által alapított Köztársaság kitaszítottjaként elkeseredett háborúba kezd a Merkúron annak reményében, hogy még mindig megvalósíthatja Eó álmát. A nyomában azonban csak halál és pusztulás jár, ezért felvetődik a kérdés: ő még mindig ugyanaz a hős, aki egykor letörte a láncait, vagy a helyét hamarosan át kell vennie valaki másnak?
Lysander au Lune, a Lune-ház száműzetésben lévő örököse visszatért a Magba. Eltökélt célja, hogy helyreállítsa a rendet, és ismét elhozza a békét az emberiségnek. Ehhez azonban előbb az irányítása alá kell vonnia – vagy legalább egyesítenie – a Mag hűtlen Arany családjait, majd szembe kell néznie Darrow-val a rettenetbe borult Merkúr ege alatt. De a világ jövője nem csak az ő sorsukon múlik.
Virginia, a Köztársaság uralkodója egyesíteni próbálja a házakat, és felsorakoztatni őket Darrow mögé. Vajon képes-e megmenteni őt, miközben politikai bűnözők és gyilkosok közt kell neki is életben maradnia?
Lyria, az egykori Vörös menekült árulás vádjával néz szembe. Az egyetlen reménye, ha sikerül elmenekülnie a váratlan helyekről felbukkanó, új szövetségesekkel együtt.
Pax és Electra a Köztársaságra leselkedő egyik új fenyegetés áldozataiként fogságba kerültek. Nincs más választásuk, mint megbízni a tolvaj Ephraimben, aki a megmentőjükké válhat – és egyben számára is ez lehet az esély a megváltásra.
Ahogy a különböző szövetségek változnak, felbomlanak, majd újraformálódnak, és ahogy a hatalom egyre kiszámíthatatlanabbul tömörül, minden oldal nagy veszélynek van kitéve ebben az egyre véresebb galaktikus háborúban, aminek a végkimenetele könnyedén elhozhatja újra a sötétség korát.
A Vörös lázadás könyvsorozat nagy kedvencem lett, és szépen haladok sorban a részekkel. Legutóbb az ötödik részt olvastam, mert a negyedik után mindenképp rögtön folytatni akartam a következővel, pedig akkor nem tudtam, hogy milyen nagy fába vágom a fejszémet. Az ötödik rész, ami A sötétség kora címet kapta lett eddig a leghosszabb az összes közül, így el voltam vele egy ideig. Ha mindez nem lett volna elég, tovább nőttek a tétek, haladt előre a történet és annyi háborút és izgalmat kaptunk, hogy kis túlzással egyik történetszálon se lehetett unatkozni. Vagy mondjuk ki, mindegyik történetszál izgalmas volt, engem most mindenki lekötött és csak kapkodtam a fejem az újabbnál újabb izgalmak láttán.
Ismét több szálon futottak az események több nézőpont karakter mesélésében. Az előző részben megjelent négy nézőpont karakter mellé kaptunk egy ötödiket Virginia, vagyis az Uralkodónk személyében, én meg ujjongva fogadtam a dolgot, mert mindig szerettem volna Musztáng nézőpontot olvasni. Az egész univerzumban harcok dúlnak, mindenhol a feje tetejére állt a világ, és most cseppet sem túloztam. A korábbi rend véglegesen felbomlott, a korábbi erős és úgy tűnt megtörhetetlen szövetségek szűnnek meg és szinte mindenhol lázadoznak az emberek.
Darrow
A Merkúron Darrow harcol megmaradt hűséges katonáival és híveivel a Grimmus ház és szövetségesei ellen és itt fut egybe Darrow és Lysander történetszála elsőnek. Egy másik helyszínen Ephraim, Pax és Elektra az Obszidiánok fogságába esik, mert időközben Szefi kitalálta, hogy ők sem követik tovább a Köztársaságot, hanem saját maguknak foglalnak és alakítanak hazát a Marson. Lyria pedig Victra fogságába esik és így keveredik bele végül abba a mentőakcióba, amit Pax és Elektra megmentéséért indítanak, hogy aztán végül a marsi harcok kellős közepén találják magukat. A Lunán pedig az Uralkodó próbálja egyben tartani a Köztársaságot, hogy aztán élete legkeményebb lázadásával és árulásával találja szemben magát.
Sehol sincs béke, sehol sincs nyugalom, a Köztársaság rendszere végleg megbukott és mindenhol lázongások és harcok dúlnak. Teljesen nyilvánvaló vált mostanra a tény, hogy a világegyetemben egyszerűen képtelenség egy demokratikus rendszert működtetni és fenn tartani, hisz alig tíz év se kellett hozzá, hogy minden összeomoljon. Tetszett hogy ebben a részben sokat filozofáltak arról, hogy vajon miért bukott meg ez a rendszer, és hogy miért nem tudott működni. Felvetődik a kérdés, hogy talán mégse jó ötlet, ha a többség dönt, talán mégse jó ötlet, ha mindenkinek szavazati jogot adunk. Egy ekkora mértékű birodalomban, egy ilyen nagy univerzumban talán sosem működhetett volna egy demokratikus rendszer. Talán mégis szükséges egy felsőbb réteg, egy vagy több vezető, akik aztán tejhatalommal uralkodnak a nagyobb jó érdekében. Persze senki se a korábbi Társadalom rendszerét sírja vissza, hisz az se működött jól, de valamilyen erős központi hatalom akkor is kell, aki kézben tart mindent és mindenkit.
Lysander
A könyv szerkezeti felépítése annyiban változott az előző részhez képest, hogy most inkább „tömbösítve” kapjuk a helyszínek közötti váltást. Több időt maradunk egy helyszínen és egy adott nézőpont karakternél, és csak utána váltunk a következőre. Ez szerintem igen jó döntés volt, mert nem ugrálunk oda-vissza a helyszínek között és valahogy jobban lehetett így felosztani a könyv egyes részeit. És ami a legjobban sikerült az ötödik könyvben, hogy tényleg mindenkivel izgalmas és érdekes dolgok történtek. Én tényleg nem untam senki fejezeteit sem, azt pedig külön öröm volt látni, hogy a karaktereink fejlődtek, tanultak és változtak, ahogy azt kell.
Darrow és Lysander történetszála összefutott, ahogy az várható volt, hogy történni fog. Ezzel pedig véglegesen bebizonyosodott legalábbis szerintem, hogy Lysander lesz az új nagy „fő ellenfél”. Ez pedig nem is alakulhatott volna másként. Ha a dolgok mélyére nézünk Lysander Darrow ifjonti tükörképe, és maga Darrow volt az, aki „létrehozta” a nagy nemezisét. Hasonlóan alakul az életük és Darrow a múltbéli cselekedetivel alkotta meg Lysandert és vívta ki maga ellen a sorsot. És most nem azt akarom mondani, hogy Lsyander már most méltó ellenfele Darrownak, mert dehogy. Lysander még sehol sincs Darrowhoz képest, ez az igazság. De Lysander olyan, mint a fiatal Darrow volt. Ugyanúgy mindenkit elvesztett gyerekkorában, akit szeretett, és ugyanúgy csak a bosszú élteti és az, hogy bosszút állhasson és megölhesse azt, aki miatt ilyen tragikus fordulatot vette az élete.
Még Darrownak Nero volt ez a személy, aki körül a bosszúja forgott, addig Lysandernek maga Darrow az. Lysander karakterútja tehát igen hasonlóan kezd alakulni, mint Darrow-é, még akkor is, ha teljesen más háttérből származnak, mégis sok kísérteties hasonlóságot mutat az életútjuk. Aztán meglátjuk, hogy Lysander mire jut a terveivel és a szövetségesekkel, akiket maga köré gyűjtött, mert lássuk be Darrow igen kemény ellenfél lesz számára. Darrow pedig tovább harcol azért, amiért kell és az sem akadályozza meg ebben, hogy Sevro ott hagyta és csak kevés követője és támogatója maradt vele. Darrow sosem adja fel, ez már csak így megy, és újra és újra bebizonyítja, hogy szinte elpusztíthatatlan.
Ephraim és Pax
Kicsit meglepett az Obszidiánok és Szefi lázadása és hogy mindent és mindenkit letojva a saját ügyükért kezdtek el dolgozni. Bár ha jobban belegondolunk, abszolút reális hogy így alakult a dolog, mert ők se azt kapták a Köztársaságtól, amit annak idején ígértek nekik. Nem csoda, hogy elegük lett és szervezkedni kezdtek. Igen, persze árulók, ez nem kétség, de érthető a tettük. Persze az nem érthető, hogy fogásban tartják Ephraimet, Paxot és Electra-t, de ez a kényszerű helyzet hozta el Ephraim számára azt a fordulatot, amit reméltem tőle.
Ephraim korábbi léhűtő, önző és irritáló karaktere szinte eltűnt és önzetlen módon kezdett végre hasznos dolgokat tenni, főleg Pax és Electra védelmében és hogy megmentse magukat a fogságból. És pont amikor Ephraim kezdett volna érdekes karakterré válni, akkor éri el őt a vég és az a nagyon szomorú ebben, hogy épp amikor valami jót és önzetlent akar cselekedni, akkor éri a kegyetlen halál, amit azért nem kívántam volna neki. Ephraim karakterútja igazán jó lehetett volna, ha több időt kaptunk volna őt igazán megismerni és megszeretni, és akkor nagyobbat ütött volna a halála. De épp akkor halt meg, mikor kezdtem volna megszeretni, így annyira azért nem rázott meg a halála.
Lyria
Lyria kapta most a legkisebb „szerepet” ebben a könyvben, és neki voltak a legrövidebb fejezetei. Bár ennek ellenére vele szintén sok minden történt, jó volt látni, ahogy végre tisztába került önmagával és hogy mihez kezdjen az életével. Jó volt látni, ahogy barátokat szerzett és végre nem mástól várta a segítséget, hanem a saját lábára állt és saját bosszúhadjáratba kezdett, hogy megtorolja a vele és a családjával történteket. Közben összebarátkozott Volgával, Victra pedig már nem akarja megölni a korábbiak miatt, sőt valamiféle kis „szövetség” jött létre hármójuk között a közösen átélt szörnyűségek miatt. Ezen a történetszálon nagyon bírtam Victra-t, mert újra tanúbizonyságot tett arról, hogy mennyire egy erős és kemény nő. Ezt persze eddig is tudtuk róla, hisz Victra mintha Darrow női verziója lenne (ezt korábban is írtam már), de hogy kilenc hónapos terhesen végig harcolta az utolsó napokat, arra már végképp nincsenek szavak.
Külön megjegyezném, hogy tetszett hogy a terhes Victra-t nem valamiféle óvatos "nebántsvirágként" ábrázolta az író, mert hát a terhesség ugyebár nem betegség és nem is valamiféle fogyatékosság. Más könyvekben a terhes nők nagyjából semmit se csinálnak, mert hát mi lesz ha történik valami a babával alapon. És nem azt mondom, hogy kilenc hónaposan normális az űrben harcolni és emberekre vadászni, mert hát nem az, de Victra karakterénél abszolút hihető volt, hisz mégis csak egy erős Arany nőről beszélünk ugyebár.
Virginia
Az utolsó történetszálon pedig a Köztársaság totális bukását követhetjük nyomon és Virginia teljes kudarcát. Ahogy szó szerint ráomlik az idillikus és kissé utópisztikus rendszer, amit megálmodtak Darrow-al maguknak. Olyan váratlan árulás és kegyetlen leszámolás történik, hogy Musztáng csaknem ott hagyja a fogát és majdnem szétszedi a tömeg (de szó szerint majdnem szétszedik és meglincselik), és kész csoda, hogy végül életben maradt. Aztán kiderül, hogy ki áll a nagy szervezkedés és árulás mögött és konkrétan bárkire és bármire számítottam volna csak erre nem. Tényleg nem tudom még, hogy viszonyuljak ehhez a gyerek klón Adriushoz, mert erősen felemás érzéseim vannak vele kapcsolatban. Egyrészt nem értem minek kellett ez a klónozás dolog ide és ha ennyire jó volt Adrius karaktere, akkor miért kellett megölni az első trilógia végén. Mert hát tényleg jó volt, Adrius volt az egyik kedvenc karakterem. Örülnöm kellene, hogy valamilyen módon visszahozta őt az író, de ez a gyerek klón nem Adrius és sosem lesz az. Csak egy gyenge utánzata és kissé erőltetett próbálkozás a karakter vissza hozatalára, ami inkább csak furán sült el. Azt tudom rá mondani, amit Musztáng is… ez egy Förtelem és kész. Csak Adrius halovány és kínos másolata, amit nem igazán lehet komolyan venni.
Nagyon sok minden történt ebben a könyvben és épp emiatt nagyon hosszú lett a korábbi részekhez képest. Öt történetszálon és öt főszereplő narrálásán keresztül halad előre a történet, miközben a Köztársaság rendszere végleg megbukik és szinte mindenhol az univerzumban harcok és lázongások folynak. Tényleg a sötétség kora ez, ahogy arra a cím utal. Egyik történetszálon se untam magam, és nagyon élveztem az elejétől a végéig. Kezdenek az új karakterek hozzám nőni, csak kár, hogy valaki már túl későn. Tetszett ahogy az író tovább vitte a történetszálakat és hogy sehol se lehetett unatkozni. Tényleg nagyon érdekel a folytatás, mert van még a hatodik könyv, de mégis tartok most egy kis szünetet ebben a sorozatban, mert már csak egy rész van. Az utolsó, hetedik könyv pedig csak jövőre, 2026-ban jelenik meg, akkor is csak angolul és ki tudja mikorra lesz magyar fordítás. Szóval addig tartalékolni kellene még egy kicsit a hatodik részt, hogy utána ne kelljen sokat várni a hetedikre. Aztán lehet nem bírom sokáig és mégis elolvasom mihamarabb a hatodik könyvet, meglátjuk.
További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése