Maggie Stiefvater: Greywaren (Álmodók 3.)

Fülszöveg:

Vajon megtanulnak végre összefogni és családként meggyógyulni A Hollófiúk-sorozat megrázó eseményei után?

Ez a történet a Lynch családról szól. Niall és Mór elmenekültek a hazájukból, hogy új életet kezdjenek, ám elvesztek abban, amit találtak.

Declan felelősségteljes gyerek és felelősségteljes testvér volt, de felnőttként rájött, hogy bármennyire szeretné is, nem óvhatja meg mindentől a családját.

Ronan mindig is az álmok és az ébrenlét közötti határon élt… ez a határ azonban most eltűnt, ő pedig zuhanni kezdett.

Matthew volt a boldog gyerek, a fényes napsugár. De most lázadni kezdett, mert hirtelen minden illúziónak tűnt számára.

Ezt a világot nem ilyen családok számára teremtették, nem egy olyan családnak, amelynek hatalmában áll világokat teremteni és elpusztítani. Ha nem tudják megmenteni egymást és önmagukat, akkor mindannyiunknak annyi. A Hollófiúk-univerzumban játszódó epikus történet méltó lezárása.

Mindig nagyon szerettem Stiefvater írói stílusát, és úgy vagyok vele, hogy írhat bármit, én azt biztos előbb-utóbb el fogom olvasni. Igazából azt is szívesen olvasnám, ha csak egy bevásárlólistát írna meg, mert olyan szépen és egyedi stílusban írja meg a könyveit, hogy habár egyik se egy nagy kalandregény és inkább lassan csordogálnak az események benne, mégis teljesen el lehet veszni a történeteiben. Nagy kedvencem máig a Hollófiúk sorozata, arról a négy könyvről ódákat zengtem korábban és évente egyszer mindig újraolvasom a teljes sorozatot. Ennyire nagy kedvencem.

Aztán megérkezett a Hollófiúk spin-off sorozata, az Álmodók trilógia, amelyben a Lynch testvérek és hogy a címből következtetni lehet az álmodók és álmaik kerültek a középpontba, így nem volt kérdés, hogy nekem ezt a sorozatot olvasnom kell. Ronan és a testvérei lépnek a reflektorfénybe és többet megtudhatunk a Lynch családról és erről az egész álmodók világról, miközben egy új veszély fenyeget, amit aztán meg kellene majd akadályozni. Csak a világvége jön el elvileg, semmi egyéb, szóval van tétje a dolognak és ezt kellene új hőseinknek megállítani.

Ronan, Matthew és Declan

Az új trilógia első részét szerettem, a másodikat már nem annyira, így vártam, hogy milyen lesz a lezárás. Alapjáraton még mindig imádom az írónő stílusát és továbbra is tartom amit az elején kijelentettem, hogy tényleg bármiből ír, azt élvezetes olvasni, mégis sajnos van néhány problémám ezzel a harmadik résszel, amit meg kell említenem.

Így hogy véget ért ez a trilógia már tudom is, hogy mi szerintem a legnagyobb probléma ezzel a sorozattal. A Hollófiúk könyvekben valahogy sokkal érdekesebb és komplexebb ellenfeleket, „gonosztevőket” vagy nevezzük őket bárhogy kaptunk, és mind a négy részben ezek az ellenfelek kaptak saját nézőpontot, így jobban beleláthattunk a fejükbe és hogy mit miért csinálnak, hogy kapcsolódnak a fő történetszálhoz és egymáshoz. De most komolyan, Whelk, Szürke, Piper és Greenmantle mennyire jó kis karakterek voltak a maguk módján, nem? Nem azt mondom, hogy jó emberek, mert egyikük se az, de legalább érdekesnek lettek megírva. És mivel beleláttunk a fejükbe, így tudjuk mit miért csinálnak és mi a céljuk, még ha az ellenkezett is a főhőseink terveivel.

Itt pedig kiderül a végére, hogy ki a nagy ellenfél, én meg csak érdektelenül vontam meg a vállam, hogy egyrészt ki a fene ez a Nathan, másrészt ki a fenét érdekel, mikor semmit nem tudunk azon kívül róla, hogy egy őrült sorozatgyilkos. Igazából még ennyit se tudunk róla, csak annyit, hogy sok embert megölt az álmaival és kész, de hogy miért, ki ő, miért csinálja ezt, ezek egyike sem derül ki, mert nem kapunk Nathan nézőpontot és szerintem ez a legnagyobb kihagyott ziccer. Az első két részben még a homályban voltunk, hogy ki okozza a világvégét, így értem, hogy ott még nem akarta az írónő ellőni a poént, de a harmadik részbe bőven elfért volna egy Nathan nézőpont és szerintem nagyon hiányzott innen.

Ronan és Adam

A másik aminek nem annyira örültem a rész olvasása közben, hogy a történet nagy részében Ronan eszméletlen volt és gyakorlatilag nem csinált semmit. Na jó, azért csinált valamit, mert próbálta magát megmenteni valahogy és észhez térni, de valójában tényleg nem csinált semmit és fájdalmasan hiányzott, hogy Ronan aktív szereplője legyen az események alakulásának. Persze itt is értem, hogy mi szükség volt erre a történetszálra és hogy így legalább a többiek több játékidőt kaptak, de kérem szépen Ronan a főszereplőnk és erre ki van ütve majdnem a teljes könyvben és gyakorlatilag csak a végére tér magához? Nekem ez a megoldás most nem tetszett, több Ronant és több Ronan és Adam és több Ronan és a testvérei történetszálakat akartam.

Habár Ronant nélkülöznünk kellett, de legalább így a többiek kaptak több időt a szereplésre és azt viszont nyugodtan kijelenthetem, hogy a többi karaktert még mindig imádom. Declan nagy kedvencem a kezdetektől fogva és a trilógia legnagyobb előnye, hogy végre Declan is belépett a reflektorfénybe és jobban megismerhettük őt. Delcan és Jordan nagyon aranyosak együtt, ők egymásnak lettek teremtve és annak ellenére, hogy mennyire mások mégis annyira kiegészítik egymást. Declan karakterének iróniája az, hogy ő az egyetlen normális ember a sok álmodó és álom között és mindig valahogy rá szakad a teher súlya, hogy rendet tegyen a sok probléma után amit az álmodók és/vagy álmaik csinálnak körülötte.

Jordan és Declan

A másik páros, akiket tovább építettek Jordan és Hennessy, akik mint jó „testvérek” tovább küzdenek azért, hogy megoldják az egymás közti nézeteltéréseik és végre visszataláljanak egymáshoz. Ők az érem két oldala, ugyanannak a személynek a két fele (szó szerint!) és érdekes volt végig olvasni, hogy alakult a kapcsolatuk a kezdetektől, hogy távolodtak el egymástól, hogy aztán végül megbékéljenek és visszataláljanak egymáshoz.

Aztán Adam-et se kellett hiányolnunk, mert felbukkant párszor, de mivel Ronan végig eszméletlenül kiterülve feküdt, így nem kaptunk sok Ronan és Adam párost most sem. Amit szintén nem szerettem annyira ebben a trilógiában, mert mikor neki kezdtem, akkor azt hittem, hogy végre ők kerülnek a középpontba és több Ronan és Adam jelenetet kapunk. Erre inkább azt kellett végignéznem ahogy szétesik a kapcsolatuk, és habár teljesen reális volt ez a folyamat, azért mégis rossz volt nézni. Nekem legalábbis mindenképp. Az egyéb kisebb mellékszereplők pedig adtak némi pluszt a fő történetszálhoz, Carmen, Liliana, Persival vagy épp Matthew és Bryde, de őket nem annyira éreztem most erősnek.

Jordan és Hennessy

Nagy meglepetés volt viszont, hogy kaptunk Niall és Mór visszaemlékezést és megismerhettük a Lynch szülők történetét és a múltjukat. Hogy kik ők igazából, hogy jöttek Barnsba, mit csináltak és mi vezetett oda, ami végül aztán mindkettejükkel történt. Itt már mindenre fény derül, minden korábbi kérdéses pont tisztázni látszik, és ami eddig nem volt érthető, mostanra teljesen az lesz. És az a titok is nyilvánosságra kerül, hogy mi a greywaren pontosan és hogy jött létre.

A Hollófiúk az egyik örök kedvenc könyvsorozatom aminek az összes részét imádtam és többször újraolvastam már. Habár az Álmodók trilógia jó kis kiegészítő spin-off sorozat hozzá, de így a harmadik könyv végére érve úgy érzem, hogy sajnos nem tud felérni az elődje színvonalához és ezt én sajnálom a legjobban. Persze érdekes kiegészítés lehet hozzá és nem azt mondom, hogy unalmas vagy hogy rossz ez a trilógia, inkább csak azt érzem, hogy Stiefvater túlságosan meg akarta csavarni a dolgokat, túlságosan belemélyült a saját maga világába, de ezzel inkább csak elveszett benne. A kevesebb néha több és ide most pont ez a mondás illik. A Lynch fiúkat és Jordant persze imádom, és csakis miattuk megérte ezt elolvasni, de a teljes trilógiát inkább csak ilyen egyszer olvasós történetnek mondanám, nem pedig örök kedvencnek. Az örök kedvenc a Hollófiúk könyvek maradnak.

UI: És most teljesen megjött a kedvem egy Hollófiúk újraolvasáshoz, szóval most ez fog következni.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/maggie-stiefvater-greywaren

Értékelés: 5/3

Brandon Sanderson: A Megdicsőülés Kútja (Ködszerzet 2.)

Fülszöveg:

A lehetetlen megtörtént.

Az Uralkodót legyőzték.

Most a világ újjászervezése egy egykori bandatag kezébe került…

…és miközben Luthadel ostroma a küszöbön, valaki követő őt…

Nem olyan régen olvastam a Ködszerzet trilógia első részét, és mivel tetszett, így nem volt kérdés, hogy folytatni fogom. Inkább csak az maradt a kérdőjel, hogy mikor lesz újra kedvem elmerülni egy high fantasy világban és mikor lesz kedvem konkrétan ebben a világban elmerülni. Az se segít a dolgon, hogy iszonyat hosszúak ezek a könyvek, és tényleg kell egy hangulat hozzá, ha ilyesmit akarok olvasni. Most viszont kellett valami más, így gondoltam jöjjön akkor a második rész, ami A Megdicsőülés Kútja címet kapta.

A történet nem sokkal az első részben lévő események után játszódik. Ugyebár Elend lett a birodalom új királya, bár hogy miért éppen ő lett a király és legfőképp hogy miért fogadta el ezt mindenki, az igen remek kérdés. Elend, Vin és a többiek próbálják egyben tartani a birodalmat a korábbi uralkodó halála után, ami ugyebár nem egyszerű feladat. Egyrészt azért mert egyikük se tud semmit az uralkodásról, másrészt azért mert időközben mások is királynak kiáltják ki magukat és minden trónkövetelő megindul Luthadel felé, hogy letaszítsa Elendet a trónról és önmagát ültesse fel rá.

Igazi kis királydráma bontakozik ki a szemünk előtt, mert mindenki a trónra áhítozik és ha a külső fenyegetés nem lenne elég, akkor a belső lázadások se maradhatnak ki a káoszból. Miközben Elend a trónjáért harcol, Vin minden tőle telhetőt megtesz, hogy segítse és védje szerelmét. Emellett egy másik szálon Sazed a régi próféciát kutatja egy váratlanul mellé szegődött társsal, és olyan titkok nyomára bukkannak a Korok hősével és az ezzel kapcsolatos próféciával kapcsolatban, ami aztán mindent alapjaiban megváltoztat.

Vin és Orseur

Fura és igencsak egyedi világot alkotott meg Sanderson ebben a sorozatában és van itt minden ami egy jó kis high fantasy történetbe szükséges. Látszik, hogy az író szinte patikamérlegen rakta össze a történetet, minden fantasy sztoriba szükséges elem megtalálható benne, amit csak vár az ember. Ha nagyon gonosz akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy emiatt eléggé klisés vagy mondjuk ki nyíltan kiszámítható minden ebben a könyvben, így a meglepetés vagy a „hűha” faktor sajnos az én részemről most elmaradt. Persze nem azt mondom, hogy rossz a könyv vagy hogy unalmas, mert nem az, hisz olyan jó az író stílusa, hogy viszi előre az olvasót és nyomban beszippant magába a könyv. Inkább csak azt szerettem volna ezzel mondani, hogy mindezek ellenére elég kiszámíthatóra sikeredett számomra most ez a történet.

Ha tovább kellene folytatnom, akkor kicsit úgy éreztem magam, mintha a Tűz és Jég dala könyvsorozat második részét olvasnám, hisz ott is a király halála után nagyjából mindenki új királynak kiáltotta ki magát és elkezdtek a hatalomért harcolni, és most itt éppen ugyanez történt. Csak míg az előbbi esetében a királyjelöltek nyomós okkal kiáltották ki magukat királynak, itt mindenki csak gondolt egyet és minden józan ész vagy észérv nélkül eldöntötte, hogy márpedig neki kell a királynak lenni és ment előre, hogy érvényt szerezzen az akaratának.

Elend és Vin

Sajnálom, de azt se hagyhatom figyelmen kívül, hogy szomorú vagy sem, Vin ebben a részben az agyamra ment. Az első könyvben kifejezetten szerettem őt és érdekes karakternek tartottam, de mintha egy teljes személyiségcserén ment volna keresztül, a második könyvben rá sem ismertem a lányra. Pedig eltelt két év közben szóval két év alatt fejlődnie kellene egy embernek, nem pedig visszafejlődni, és Vin valahogy éppen ezt csinálta. Őszintén szólva nem is értettem, hogy Vin miért makacskodik és miért nem fogadta el már régen Elend lánykérését. Ahogy azt sem értem miért vekegett magában azon, hogy Elend nem fogadja el a valós énjét, mikor Elend éppen hogy az elejétől kezdve elfogadta a lányt úgy ahogy van és azon se akadékoskodott egy percig se, hogy a kezdetekkor Vin végig hazudott neki és másnak adta ki magát.

Vin-nek ez az önmarcangolása és a saját belső küzdelme a magabiztosságával és önszeretetével, mindez lehetett volna érdekes vagy izgalmas, de itt ez nem így lett megírva. Azt pedig végképp nem értettem, hogy Vin, aki soha nem bízott senkiben igazán, mindig mindenkiben kételkedett még abban is, akiben nem kellene (mint mondjuk Elend), mégis mi a fenének bízott meg egy random idegen férfiban? Megjelenik Zane, elkezdi tömni a lány fejét minden ostobasággal és hülyeséggel, amik teljesen nyilvánvalóan kitalált dolgok, erre Vin hisz neki és majdnem odáig jut, hogy elhagyja Elendet és inkább Zane-el tart, aki megjegyzem párszor amúgy meg akarta ölni.

Igen, Zane is ködszerzet mint Vin és emiatt hasonlítanak és értem, hogy Vin olyasvalakit akart maga mellé, aki olyan mint ő és aki jobban megérti, de kérem szépen… Zane-nek a kezdetektől fogva a szeme se állt jól és mindig csak rossz szándékkal közeledett mindenki felé. Azt se felejtsük el, hogy Straff-nak dolgozott, tehát egy sétáló red-flag volt ez a férfi és erre Vin majdnem elkezd omladozni utána. Egy másfajta karakter esetében működhetett volna mindez, de Vint korábban nem ilyen hiszékenynek és befolyásolhatónak ismertük meg, így tőle teljesen karakteridegenként jött át mindez.

Zane

Ha már Zane-nél tartok, akkor róla szintén ejtenék néhány szót, mert ha csak magában nézzük, akkor Zane viszont jó kis karakter lett. Egy „sötét” Kelsier-ként tudnám röviden leírni és ezzel mindent elmondtam róla. Zane az a ködszerzet, aki rossz dolgokra használja a képességeit, és aki teljesen nyilvánvalóan végig rosszban sántikál és az is mindegy hogy mikor mi okból cselekszik, sosem jó szándék vezérli. És ezek miatt sosincs bűntudata, hanem csak megy előre és teszi amit a természete diktál. Bírtam ahogy végig az apjához viszonyult és hogy milyen fura és kérdéses kapcsolat volt köztük. Mindig jókat mosolyogtam, mikor Zane egy kis apa-fia csevej közben csak úgy mellékesen próbálta megmérgezni az apját.

Elend történetszála lett a legjobban megírva és őt szerettem most a legjobban, mert ő hű maradt a karakteréhez és ahhoz aki és éppen ezért lehet őt szeretni. Persze Elend elég sajátosan látja a világot és az idealizmusa miatt gyakran nem lát tovább az orránál és azt hiszi mindenki olyan jó, önzetlen és idealista, mint ő, mikor ez koránt sincs így. Elend egy értékes és igazán jó ember a sok rossz és kétes alak között és éppen ez a jósága buktatja meg végül, mert ő sosem akart egy kegyetlen és zsarnok uralkodó lenni. Igaz és becsületes királyként akarta vezetni a népet, csak mások ezzel nem tudtak azonosulni és amilyen gyorsan Elend a magasba emelkedett, olyan gyorsan zuhant végül a mélybe. Nevezhetnénk ostobának, mert hitt az emberekben és abban hogy igazságosan lehet uralkodni a saját elvei és moráljai szerint, de én mégsem nevezném ostobának, inkább csak kicsit naivnak. Végül aztán ő is rájön, hogy az emberek nagy része mennyire más, mint ő maga és reméljük tanul mindebből és kicsit talán megkeményedik.

Sazed

A könyv elég nagy része Luthadelben játszódik és végig magának a fővárosnak az ostroma a fő történetszál, ahogy a seregek körbekerítik a várost és ahogy az ellenségek kint sorakoznak, hogy aztán elsőnek diplomatikus módon szerezzenek érvényt az akaratuknak, majd mikor ez nem jön be, akkor már nem annyira diplomatikus módon. A város ostroma végül elkerülhetetlen és a könyv végén egy nagy csatának lehetünk a szemtanúi, ami viszont jól lett megírva és végig élvezetes volt olvasni. Annak nagyon örültem, hogy a többi király jelölt sem maradt egysíkú vagy kidolgozatlan karakter, hanem az író szerencsére adott nekik saját nézőpontot, így beleláthattunk a fejükbe és végül kaptunk magyarázatot arra, hogy kit milyen cél vezérelt. Elend apja, Straff volt a legkeményebb és legellenszenvesebb ellenfél, és ezt a fickót én tényleg szívemből gyűlöltem az egész könyvben. Akármikor jött egy Straff nézőpont és megint beleláttam a fejébe, csak fintorogni tudtam emiatt a gusztustalan és kegyetlen ember miatt. De ahogy az lenni szokott a végére megkapta a magáét és semmi mást nem érdemelt.

Néhány szót a végén ejtenék Sazedről is, aki igencsak kiemelt szerepet kapott már ebben a részben, amit az elején nem nagyon tudtam hova tenni. Én végig abban a tudatban voltam, hogy ő csak egy mellékszereplő, de kezdem sejteni, hogy valami fontosabb szerepe lesz majd. Ő kutatott a prófécia után és ő jött rá a prófécia körüli rejtélyekre, bár sajnos elég későn, így nem tudta megakadályozni Vint a könyv végén. Kapott még saját szerelmi szálat is, ami nem tartott sokáig, de ezek mind arra utalnak, hogy valami fontosabb szerepe lehet még majd ebben a történetben. A végén lévő csavar miatt pedig már nem tudom mit gondoljak, és hogy mi történet tulajdonképpen. Nem nagyon akarok találgatni inkább, majd a harmadik részben úgyis gondolom minden kiderül és meglátjuk, hogy kinek volt igaza, Vin-nek vagy Sazed-nak.

Annak ellenére, hogy számomra elég kiszámítható lett a második könyv története, és a könyv végétől eltekintve mindent előre lehetett látni, mégis jót szórakoztam rajta és viszonylag gyorsan lehetett haladni vele, mert olvasmányos a stílusa. Vin most nem lett a szívem csücske és tőle teljesen karakteridegen módon viselkedett sokszor, amit nem tudtam hova tenni. Legjobban Elend és Zane karakterét és az ő történetszálukat szerettem ebben a részben, szerintem ők lettek most a legjobban megírva. Bőven maradt kérdés a folytatásra és elég nagy függővéget kaptunk, amitől érdekelni kezdett az utolsó rész, de inkább most hagyom ezt a világot egy kicsit és majd később térek vissza hozzá. Legalább így tovább tart a történet.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/brandon-sanderson-a-megdicsoules-kutja-1-2

Értékelés: 5/4