2019. júl. 16.

Stranger Things ("Különös dolgok") 1.-3. évad összegzés


Idén érkezett meg a népszerű Netflix sorozat, a Stranger Things harmadik évada és mivel a csapból is ez folyt, így gondoltam itt az ideje megnézni, hogy mire ez a nagy felhajtás. Nem mintha nem hallottam volna korábban róla, de csak valahogy most jutottam el odáig, hogy belenézzek. Így belekezdtem az első évadba és mire észrevettem magam, már a harmadik végénél jártam. Szóval nagy addiktív a történet és ebből rögtön ki lehet találni, hogy nekem mennyire bejött.

A Netflix saját gyártású sorozataként mondjuk nem nagyon lehetett várni mást, csak az egyértelmű minőséget és kissé bánom, hogy hamarabb nem kezdtem el nézni. Az évadok 8-9 részből állnak, tehát igen gyorsan lehet haladni velük, a részek nagyjából egy órásak. Én felirattal néztem, de ha jól tudom magyar szinkron is van hozzá. Nemrég értem a végére és gondoltam egyben írok az eddigi három évadról egy kis összefoglalót.


Na, de miről szól a sorozat? Honnan indul a történet? Hawkins nyugodt és csendes kisvárosában soha semmi nem történik. A négy legjobb barát, Mike, Will, Dustin, Lucas és családjuk élete akkor vesz gyökeres fordulatot, mikor egyik este Will nyomtalanul eltűnik. Miközben mindenki a fiút kezdi el keresni, a furcsa eltűnések és gyilkosságok folytatódnak. Közben egy fura kislány menekül az őt üldözők elől, aki végül a három fiúnál lel menedékre. A szálak aztán összekapcsolódnak és kiderül milyen rejtélyes és gonosz erők állnak a háttérben kezdve a kormány machinációjától egészen a természetfeletti erőkig.

A sorozat sikerének több oka van. Egyrészt izgalmas és fordulatos a történet. Sok-sok rejtéllyel és furcsasággal kezdünk, rengeteg kérdés merül fel a nézőben, amire aztán fokozatosan megkapjuk a választ és a magyarázatot. Nem tudom ki hogy volt vele, de nekem végig fenntartotta az érdeklődésemet. Ahogy derültek ki a titkok, úgy lett egyre izgibb és izgibb. A történet felépítésére nem lehet panaszunk. Kapunk egy misztikus, kicsit "horroros" beütésű sztorit, rengeteg csavarral, és némi természetfelettivel vegyítve, amiből az amerikai kormány hazugságai és titkaik elfedésére való erőfeszítéseik sem maradhattak ki.


A nyolcvanas évek elején indul a történet, így a korszak amerikai stílusát és hangulatát remekül interpretálj a sorozat, ezt viszi tovább a folytatásban is. Minden egyes évad egy-egy egymást követő évben játszódik és habár a történet összefügg és egymásból folytatódik tovább, az egyes évadokban más-más fenyegetés és fő történetszál áll a középpontban. Az első évad fókuszában Will eltűnése, a titokzatos gyilkosságok és Eleven háttér története áll. A második évadban a másik dimenzióbéli gonosztól csak nem szabadulhattak, és Willt megszállva újra fel kell venniük a harcot egy új gonosz lénnyel. A harmadik évadban aztán az immár igazi tinédzserré serdült gyerekek első szerelmi viszályai, szüleikkel való kapcsolatuk alakulása, a barátságuk és felnövés nehézségei, valamint a természetfeletti és szovjet fenyegetés kap nagy szerepet.


Ahogy korábban említettem, a történet izgalmas, rejtélyes és gyakran alkalmaz némileg gyengébb horrorszerű jeleneteket. Komor, sötét és kissé lassabban haladunk előre, ennek ellenére a humort se kell nélkülözni, abból is kapunk bőven. A szerelmi szálak nem maradnak ki, egyrészt a felnőttek között, valamit a tinédzser karaktereink között is alakulnak ilyen szálak, de szerencsére nem ezen van a fő hangsúly, amiért hatalmas hála. Egyedül a Nancy, Steve és Jonathan háromszöget nem bírtam elviselni az első évadban és a második elején, de miután letudták a "szenvedéseiket" és az írók véget vetettek a háromszögnek, mindhárman elég szimpatikus karakterekké váltak. Jó, Nancy néhol elég idegesítő és tenyérbemászó a stílusával, de Jonathan mellett egész elviselhető. Steve pedig magában már nem olyan gáz, mint amilyennek a sorozat kezdetén tűnt.

Térjünk át a karakterekre, mert nekik szintén nagy szerepük van abban, hogy ennyire megszerettem a sorozatot. Mindenki sokat fejlődött a három évad alatt, sokat változtak maguk és a másokkal való kapcsolataik is. A gyerekek az orrunk előtt nőnek fel és jó látni, hogy kire milyen hatással vannak a felnövés nehézségei. Nagyon szeretem a fiúk barátságát, kifejezetten aranyos Mike és Eleven párosa. Jonathan a legszimpatikusabb a "kezdeti" tinédzserek közül, Steve pedig onnan lesz elviselhető, hogy végre szakítanak Nancy-vel. Hopper és Joyce pedig a szükséges felnőttek, akik kellenek a történetbe, és ők az egyetlenek, akik ugyanúgy benne vannak a dolgok sűrűjébe, mint a gyerekek. A többi felnőtt mellettük csak "biodíszlet", ha nem számítjuk ide a "gonoszokat".


Persze az évadok során kapunk a főszereplők mellett új karaktereket szintén. Ezek némelyike nem hagy nyomot és aztán be is végzi a sorsát. Némelyikük marad hosszabb távon, mint mondjuk Max és Billy. Szerintem ők a két legjobb új karakter a későbbiekben. Csak azt sajnálom, hogy nem láthattunk belőlük és a családi hátterükből többet. Engem mondjuk kifejezetten érdekelt volna, ha jobban megismerjük Max és Billy testvéri kapcsolatát, vagy ha Billy karakterét jobban kifejtik, mert szerintem lett volna benne potenciál bőven. Sajnálom, hogy a harmadik évadban ilyen véget kapott, mert ennél többet is ki lehetett volna hozni belőle. Vagy lehet csak én látok bele többet a karakterébe.

A másik, amit kis negatívumként tudnék megemlíteni, az a valós és tragikus halálok hiánya. Jó, nem azt akarom, hogy az összes főszereplő hulljon el egymás után. Csak azért kaphatnék néhány komolyabb halált és veszteséget is. Mert oké, hogy páran meghalnak, de azok nagyjából mind mellékszereplők, így nem olyan nagy sokk a haláluk. Jó, Hopper meghalt a harmadik évad végén, de van egy olyan sejtésem, hogy aztán a folytatásban kiderül, hogy mégis él és valahogy megmenekült. Ha valóban meghalt és nem tér vissza később, akkor ő az egyetlen igazi tragikus halál a sorozatban. Ami elég irreális ha azt nézzük milyen sok veszéllyel néztek szembe idáig a karakterek és nagyjából mindenki megúszta azt a sok támadást és azt a sok szörnyet.


Összességében nekem nagyon tetszett a sorozat. Rövid évadokat kaptunk, ami nem baj, mert így nincs feleslegesen elnyújtva a történet. Minden évad fókuszában más történetszál áll, de közben fejlődnek a karakterek, változnak ők maguk és a kapcsolataik, amit szépen vezetnek előre, ahogy telik az idő. Izgalmas, rejtélyes és néhol kissé sötét, de azért gyakran humoros a történet, én nem unatkoztam rajta. Néhány felesleges karaktert és mellékszálat eltekintve, szinte végig fenntartja az érdeklődést. A gyerekszínészek pedig mintha ezekre a szerepekre születtek volna. Szerencsére jön még folytatás, és engem nagyon érdekel mit lehet még ebből kihozni.
Értékelés: 10/8

Előzetes:

2019. júl. 6.

Black Mirror (Fekete tükör) 5. évad összegzés


Valószínű mindenki egyetért velem abban, hogy a Black Mirror napjaink egyik legjobb sorozata. Már több, mint öt éve fut, mialatt elsőnek brit sorozatként kezdte annak minden egyediségével és szellemiségével, majd a harmadik évad során átkerült a Netflixre. Nem tudom ki hogy van vele, de hosszasan lehetne vitázni arról, hogy jót tett-e az, hogy a Netflixre került (szerintem nem!). Egyetlen pozitív eredménye ennek a lépésnek, hogy több részt kaptunk, ami sosem gond... csak talán az, hogy még a Black Mirror se tudja elkerülni az önismétlés csapdáját.

Már a harmadik és a negyedik évadnál érezni lehetett, hogy bizony kezdenek kifogyni az eredeti ötletekből. Újra és újra ugyanazokat az alapokat és sémákat kapjunk meg csak kicsit más körítéssel, amivel nem is az a nagy gond igazából, hogy ismétli magát a sorozat. Sokkal inkább az, hogy ezek a "másolt részek" laposak és meg sem közelítik az eredeti rész színvonalát vagy egyediségét. Ugyanazt a témát többször el lehet mondani jól is, csak itt ez valahogy nem sikerült idáig.

Nagyon vártam az ötödik évadot, mert tényleg sokat kellett rá várni és ennyi idő után valami mesterművet szerettem volna látni. Még ha nem is az összes három résznek, de minimum kettőnek ütnie kellett volna, ahogy azt a Black Mirror a fénykorában tette. Azt hozzá sem teszem, hogy nekem a Bandersnatch nem jött be, és ahelyett inkább fordíthatták volna a pénzt és az energiát egy jobb ötödik évad elkészítésébe. Nem az mondom, hogy rossz az ötödik évad, mert nem az. Az a gond, hogy önismétlő és hogy már tényleg nem mutat semmi újat. Viszont így felmerül a kérdés... mi értelme folytatni? Miért nem lehet a csúcson abbahagyni? Csak hogy lássátok mire utalok, odaírom nektek, melyik korábbi részben sütötték már el ugyanazt a témát.

Na de nézzük néhány szóban a friss három részt. Mert igen, az ötödik évad csak három részből áll, a részek egyenként kb. 1 órásak. Felirattal elérhetőek.


5x01: Striking Vipers ("Striking Vipers")

Danny immár a nyugodt és a kissé unalmas családi életét éli feleségével és gyermekükkel. Érzi, hogy valami hiányzik, de nem tudja, hogy mi, amíg régi jó barátja, Carl, be nem állít egy virtuális játékkal. A virtuális világban egy kitalált karakter szerepébe bújhatnak és újra izgalmas és kalandos életet élhetnek, olyat, amit már régen nem tehettek meg. Carl, habár nem házas és nincs családja, egyedül él és mindig új nőkkel jön össze, ő se érzi magát boldognak, így mindkettejüknek megváltás lesz a Striking Vipers játék. A virtuális világ által újra fiatalnak és boldognak érezhetik magukat, de persze sokkal jobban beleélik magukat a kelleténél és ebből jönnek aztán a gondok.

Nekem az első rész tetszett a legjobban, mert ennek volt meg a Black Mirror érzése, és szerintem ez sikerült legjobban az évadból. Nem azt mondom, hogy a korábbi kedvenc részekhez felérne, de az évad másik két részéhez viszonyítva, ez sikerült a legjobban. Két teljes más élethelyzetben lévő férfi kerül a virtuális világ által nyújtott izgalmak bűvkörébe, ott élik ki azt, amit a normális, hétköznapi életükben nem kaphatnak meg. A rész egyértelműen a felnőtt élet kritikája, hisz lássuk be szívás felnőttnek lenni. Akkor is, ha családod van, és akkor is ha szingli vagy. Csak a munka, csak a kötelességek, csak az unalom. A virtuális világban ezzel szemben bárki lehetsz, bármit csinálhatsz, újra fiatalnak és szabadnak érezheted magad. Ott semmi és senki nem szabhat neked határt. A vége kissé keserédes, de pont ezt vártam. Ugyanez a virtuális valóság téma az USS Callisterben jelent meg korábban.


5x02: Smithereens ("Smithereens")

Chris taxisofőrként dolgozik. Egyik nap elrabolja a Smithereens cég egyik alkalmazottját, hogy őt sakkban tartva kizsarolhatja a vezetőségtől, hogy beszélhessen a közösségi oldal feltalálójával és igazgatójával. A rendőrség és a vezetőség próbálja jobb belátásra bírni, de Chris hajthatatlan, és addig nem tágít, amíg nem beszélhet a férfival.

A rész tulajdonképpen egy túszdráma, abból pedig egy könnyebb fajta, hisz azért mégsem egy krimi sorozat egyik epizódjáról van szó. Sorrendben szerintem ez lett a második legjobb rész az évadban, egyrészt a főszereplőt alakító Andrew Scott játéka, másrészt a téma miatt. Igen, a mai közösségi média iránti túlzott függőség és annak káros hatásai állnak a középpontban, ami igenis fontos téma, kell róla beszélni, mert sajnos tényleg nagyon rá vannak függve ezekre az emberek. Csak az a baj, hogy ezt a témát sokkal jobban és ütősebben láttuk már korábban a Nosedive című részben.


5x03: Rachel, Jack and Ashley Too ("Rachel, Jack és Ashley Too")

Rachel rajong a fiatal énekesnőért, Ashley-ért, így mikor a popsztár piacra dob egy babát, akkor rögtön megvásárolja azt. A baba, Ashley Too az énekesnő kicsi mása annak elméjével feltöltve, így beszél, gondolkozik és miegymás, így Rachel úgy érzi, hogy lett végre egy barátja. Nővére, Jack nem nagyon érti, mit szeret a babában ennyire.
Közben látjuk, hogy Ashley már unja a számára kialakított imázst és a popsztár létet, és szeretne új stílusú dalokat énekelni, ami persze nagynénje és menedzsere nem hagy. Nagynénje közbenjárására Ashley kómába kerül, így akarata ellenére tudják őt tovább használni a modern technológiáknak köszönhetően. A Rachelnél lévő Ashley Too baba pedig egy véletlen folytán valós életre kel és a két lány segítségével útnak indulnak, hogy megmentsék a valódi Ashley-t a gonosz nagynénjétől.

Ez lett szerintem és nagyjából mindenki szerint a leggyengébb rész, és ezzel nem nagyon lehet vitatkozni. Nem az a gond, amit sokan mondanak, hogy olyan mintha egy Disney mesét ültettek volna a Black Mirror közegbe. Valóban kissé Disney mesés a történet, de lehetett volna mindezt jobban is megcsinálni. A fő téma, a hírességek életének nehézségei, hogy egyesek mi mindent megtesznek azért, hogy kialakítsanak magukról egy képet és hogy aztán fenntartsák azt. Hogy mennyire nehéz és kiábrándító néha a hírességek élete és hogy mennyi áldozatot kell hozniuk és hogy nem minden olyan fényesen csillogó, ahogy azt egy átlagember gondolná. Sajnos a karakterek sem annyira érdekesek, és a színészek se annyira jók. Ha Miley Cyrus nem lett volna a részben, akkor senkit nem érdekelt volna. Az a baj, hogy ezt a témát szintén sokkal jobban feldolgozták már a Fifteen Million Merits című epizódban.

Jó volt, hogy visszatért a Black Mirror még egy évaddal, de lehetett volna ennél sokkal jobb részeket produkálniuk. Ennyi idő és várakozás után, ennél a három résznél mindenki ütősebbeket várt volna. Nem azt mondom, hogy rossz, mert egyszer valóban nézhetőek, de valahogy nem érzem a késztetést, hogy többször megnézzem a részeket, mint a korábbi nagy kedvenceket, amiket ki tudja hányszor láttam már. Kissé csalódottnak érzem magam, de talán kaphatunk még a régiekhez hasonló egyedi és különleges részeket csak az íróknak össze kellene szedni magukat. Meglátjuk mit hoz a jövő.
Értékelés: 10/6

Előzetes:

2019. jún. 21.

Chernobyl (Csernobil)


Hozzám is elért az a rengeteg istenítő kritika, ami mind a sorozatot dicsőítette, így nem csoda, hogy felkeltette a kíváncsiságomat. Gondoltam adnom kell neki egy esélyt, veszteni nem veszthetek vele semmit se. Az csak a bónusz, hogy egyébként is nagy kedvenceim a valós események alapján készült filmek és sorozatok, így még inkább kedvet kaptam hozzá. A sok pozitív kritika miatt nagy elvárásokkal kezdtem neki és nyugodtan kijelenthetem, hogy nem csalódtam. Sőt, kedvencet avattam. Ez a minisorozat mindössze 5 részből áll, melyek egyenként 1 órásak. Felirattal néztem, de ha jól tudom magyar szinkron is elérhető hozzá, nálunk az HBO adta.

A Csernobil méltán megérdemli a nagy hype-t, amit kialakult körülötte és ezzel nem túlzok. Igazi mestermű az elejétől a végéig, amiben hibát találni nem lehet, még ha akarnék sem. Több műfaj elemeit ötvözi, így egyszerre nevezhetjük történelmi sorozatnak, katasztrófafilmnek és karakterdrámának, melyek mellett rendszerkritikaként is remekül operál. Hogy ha valaki nem tudná miről híres Csernobil városa vagy netán egy kő alatt élt az utóbbi hetekben, annak röviden felvázolom a történetet.


1986. április 26.-án egy váratlan meghibásodás miatt felrobbant a csernobili atomerőmű egyik reaktora, így a robbanás következtében hatalmas mennyiségű atomhulladék került a levegőbe. A sorozat bemutatja, hogy milyen emberi mulasztások és hiányosságok vezettek el a katasztrófáig, hogy a sugárzás hatására hogyan haltak meg és betegedtek meg az emberek, miközben próbálták a károkat felszámolni és enyhíteni és azt, hogy a szovjet vezetés hogy próbálta bagatellizálni és elkendőzni a súlyos helyzetet.

A valóban megtörtént események mellett kapunk ezeket tökéletesen kiegészítő fiktív szálakat szintén. Az első részben rögtön a robbanással indítunk és láthatjuk, hogy próbálják a helyszínen kezelni a kialakult a helyzetet és hogy születnek meg az egyre rosszabb és rosszabb döntések a problémák megoldására, amik aztán még több gondot generálnak. A károk felszámolásán, a rengeteg halálos megbetegedés bemutatásán, és aztán a kirakatperen túl megkapjuk a pontos magyarázatot is, hogy történhetett meg a robbanás. Nem kell félni, én se vagyok egy nagy fizikus, de olyan érthetően elmagyarázzák a technikai hátteret, hogy én is értettem az atomreaktor működését és azt, hogy mi okozta a katasztrófát. Az utolsó rész maga a tárgyalás, miközben visszaemlékezések során láthatjuk a robbanást megelőző pillanatokat. Örülök neki, hogy ezt nem hagyták ki, mert már féltem attól, hogy így lesz, hiszen az első részben rögtön a robbanással indítanak.


A történet tehát jól felépített és kidolgozott, kapunk tanulságokat, izgalmakat és drámát. Minden egyes karakter, minden egyes történetszál kellett ide és semmire sem tudnám azt mondani, hogy felesleges volt, vagy hogy untam volna magam rajta. Kellően tragikusan és meghökkentően láthatjuk, hogy betegednek meg az emberek az atomsugárzás következtében és hogy milyen csúfos véget ér a karakterek nagy része. Ki sokkolóbb halált hal, kit lassabban ér el a végzet, de mindenki megkapja a maga tragikus végét, ráadásul úgy, hogy gyakorlatilag tudatlanul és ártatlanul került az események sűrűjébe és nem tehetett arról, ami vele történt.

A feszültségkeltés mesterpéldája a sorozat, egyrészt mert szinte művi pontossággal adagolja a történetet és az információkat, másrészt mert remek színészek játszanak benne, harmadrészt a "soundtrack" miatt, amit készítettek hozzá. Igazából nem is soundtrackról van szó, hanem inkább csak különféle hanghatásokról, amik még komorabbá és kísértetiesebbé teszik a történetet. Főleg a sugárzásmérő műszer sercegése, a háttérben történő felszólalása az, ami igazán hatásos és szorongás keltő volt, legalábbis számomra.

Kapunk négy kiemelt szereplőt és mindegyikük szerepe fontos, egyikük sem csak időtöltés okán lett iderakva. Négy egészen különböző helyről érkező karakter és ebből az első három valós személyen alapul. Valerij Legaszov az atomtudós, akit odarendelnek a robbanás után, hogy segédkezzen a károk felszámolásában és aki a szovjet vezetéssel szembemenvén próbálja tenni a dolgát. Nem mindig van könnyű helyzetben, de minden tőle telhetőt megtesz, hogy elvégezze, amiért odaküldték. Borisz Scserbina, a szovjet párt egyik kiemelt tisztviselője, aki a munkálatok végrehajtásáért és ellenőrzéséért felelős. Ő a rendszer feltétlen hívő katonája, aki aztán rájön, hogy a rossz oldalon állt, és aki a kezdeti ellenszenv után minden erejével összedolgozik Legaszovval. Jared Harris és Stellan Skarsgard tökéletesek a szerepeikben. Az elején unszimpatikusak egymásnak, de aztán belátják, hogy össze kell dolgozniuk, mert mindkettejük tudása és képességei elengedhetetlenek a feladatukhoz.


Aztán ott van még a két női főszereplőnk. Ludmilla Ignatyenko, aki az egyszerű átlagpolgárok sorsát képviseli, akinek férje egyike volt azoknak a tűzoltóknak, akiket a robbanás után minden védőfelszerelés és óvintézkedés nélkül a helyszínre küldtek tüzet oltani. A férje így gyakorlatilag halálos sugárfertőzést kapott és alig két hét múlva meg is halt szörnyű leépülés következtében. Habár a hatalmi játszmákhoz és a " nagy emberek" és felelősök sorsához képest a nő és a férje története kicsit kilóg a sorozatból, mégis kellett ide. Végül pedig Uljana Komjuk, egy kitalált karakter a sorozat kedvéért, aki azokat a tudósokat szimbolizálja, akik Legaszovval dolgoztak együtt akkoriban. Habár nem valós személy, mégis kellett ide a karaktere, főleg a józan ész és a lelkiismeret példájaként funkcionált.

De nem csak ez a négy karakter remekül kidolgozott és érdekes, hanem szinte az összes mellékszereplőnek meg van a maga jelentősége és fontossága. Igenis be kellett mutatni az atomreaktorban dolgozók sorsát és halálát, igenis kellettek az egyszerű koszos bányászok, igenis kellettek a fertőzött állatok leölésével megbízott katonák, igenis kellettek a távolban csücsülő és idióta párttagok, akik bambán merednek maguk elé és így tovább. A sorozat minden egyes mozzanata, minden egyes karaktere, minden egyes párbeszéde kellett ide, kellett ahhoz, hogy bemutassa ezt a szörnyű tragédiát.

Az HBO öt részes minisorozata igazán kellemes meglepetés volt idén, mert nem is számítottam arra, hogy találok egy ehhez hasonló remekművet mostanában. Komoran komoly hangulata, a tragikus sorsok és izgalmas történet, mely remek és összetett karakterekkel operál, mind-mind azt eredményezték, hogy kaptunk egy nem túlzás mesterművet, amit még párszor biztos meg fogok nézni. Már kétszer láttam, de hamarosan biztos újra sorra kerül.
Értékelés: 10/10

Előzetes:

2019. jún. 16.

Rick Riordan: Hádész háza (Az Olimposz hősei 4.)

Fülszöveg:
Ezernyi ​halálos szörny.
Három harcoló félisten.
Egy halálos döntés.

Percy Jackson kalandjai egy igazán alvilági helyen.
Az ember életét meghatározzák a döntései. Hát még egy félistenét! Az Argó II. továbbszeli az eget, és a huszonegyedik századi argonautákat újabb és újabb kalandok felé viszi. Leo életébe beköszönt a szerelem egy lakatlan szigeten, Nico pedig Diocletianus jogarával úgy irányítja a holtak légióját, ahogy csak akarja. A Labirintusról eddig azt hitték, végleg elpusztult, de most újra benne találják magukat. Vagy az egész csak szemfényvesztés?


Gyerekkönyv révén ennek a sorozatnak nem épp én vagyok a célközönsége, de mivel Riordan Percy Jackson és az Olimposziak sorozatát szerettem, így annak befejeztével gondoltam adok egy esélyt a spin-off sorozatnak is. Az Olimposz hősei könyveknek nem sikerült annyira belopniuk magukat a szívembe, mint az előzőeknek, de ha már elkezdtem, akkor úgy vagyok vele, hogy csak befejezem. Most érkeztem el a negyedik részhez, a Hádész házához.

Én naiv módon a címből kiindulva azt hittem, hogy végre a történet az alvilágban fog játszódni és/vagy Hádész gyerekeiről fog szólni, vagy legalábbis nagyobb szerepet kapnak, mint korábban. Ez részben így lett, de mellette kaptunk egyéb történeti szálakat, amik most annyira nem kötötték le a figyelmemet. Két szálon futott az esemény, az előző rész végén történtek utóhatásait láthattuk. Percy és Annabeth az alvilágban került, de szerencsére túlélték a zuhanást. (Nem mintha másra számítottam volna egyébként.) Összeszedve minden megmaradt erejüket meg kell találniuk a kiutat onnan. A csapat másik fele tovább hajózik a céljuk felé, hogy megakadályozzák a jóslat megvalósulását, de persze az útjuk további meglepetéseket és nehézségeket tartogat.

Balról: Leo, Piper, Jászon, Annabeth, Percy, Hazel és Frank

A negyedik rész ugyanazt hozta, mint a korábbiak és sajnos ezt negatív értelemben mondom. Bíztam benne, hogy a történet végéhez közeledvén kissé felpörögnek az események, vagy hogy kapunk több izgalmat, de ismét csak azt a pontosan adagolt Riordan sztorit kaptuk, mint mindig. Némi csavar, némi szörny, némi titok, sok-sok humor és minden, ami eddig volt. Persze ez nem akkora gond, ha jobban belegondolunk, mert ugyanazt hozza ez a rész is, mint a korábbiak, de azért valami újdonságnak, valami a korábbiaktól eltérő izgalomnak nagyon örültem volna.

Korábban szintén megjegyeztem már, hogy az a legnagyobb problémám Az Olimposz hőseivel, hogy az új karakterek nem nagyon tudták belopni magukat a szívembe. És nem csak azért, mert Percy és Annabeth még mindig visznek mindent, hanem azért, mert az újak egysíkú, unalmas és mondjuk ki lapos karakterek. Nem azt mondom, hogy nincs egy-két jó pillanatuk, de ha a korábbi karakterekhez viszonyítjuk őket, akkor csúnyán alulmaradnak velük szemben. Magukban egyikük se állja meg a helyét, inkább csak másokkal együtt, egy másik karakterrel való kapcsolódásuk révén tartogatnak némi izgalmat.

Jászon Percy ellentétpárosa, Percy egy "jobbik" verziója a római táborból, és csakis emiatt a kapcsolódásuk miatt lehet érdekes. Hazel Nico féltestvére és vele kapcsolatban engem például csakis az érdekelt, hogy Nico-val hogy szoktak össze és hogy Nico hogy fogadta el őt új nővérének a korábbi annyira szeretett Bianca után. Piper egy totálisan semmilyen karakter és egyetlen szerepe, hogy Jászon barátnője legyen. Frank és Leo pedig Hazelen marakodnak, aminek szerencsére végre vége, mert ennyi éppen elég volt ebből a szerelmi háromszögből. Mivel egy gyerekkönyvben nem kaphatunk olyan igazi izgalmas és összetett történetet, így csakis a karakterek és a humor győzhet meg arról, hogy nekem tovább kell olvasnom. A humor megvan, ezzel sosem volt gond Riordan könyveiben, de sajnos az új főszereplők nem lettek olyan összetett és/vagy érdekes karakterek, mint akik a korábbi könyveiben szerepeltek.

Jászon és Nico

Sosem titkoltam, hogy nekem Percy és Annabeth mellett Nico a harmadik kedvencem, és végre elértünk oda, hogy nem csak egy-két helyen bukkan fel a srác, hanem itt már nagyobb szerepet kapott a sztori alakulásában. Nico most Jászonék csapatával tart, hogy együtt folytassák útjukat és hogy segítsenek kijutni Percy-éknek az alvilágból. Ha eddig csak simán szerettem Nico-t, akkor ezek után abszolút kedvenc lett. Bírtam, ahogy lassan mindenki elfogadta és a csapat részese lett, bírtam, ahogy a többiek viszonyultak hozzá, és ami kiderült róla, azzal csak még szerethetőbb karakterré vált. Kíváncsi vagyok ezzel mihez kezdenek a folytatásban.

Szerencsére ez a könyvsorozat negyedik része és a következő már a zárás lesz. Kissé túlnyújtottnak érzem ezt a történetet és sokszor úgy tűnt számomra, hogy felesleges mellékszálak felé kalandoztunk el, mintha kötelező lett volna az öt könyvet megírni. Nyugodtan elég lett volna három könyv, és kevesebb főszereplő, és akkor egy lényegretörőbb sztorit és talán jobban kidolgozott karaktereket kaptunk volna. A negyedik rész hozta azt, amit az első három és ezek után mindenképp be fogom fejezni, nem fogom kihagyni az utolsó könyvet még akkor sem, ha most épp nem érzek nagy késztetést a folytatásra. Valamikor biztos kézbe veszem az utolsó részt, de hogy mikor, azt majd meglátjuk.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3

2019. jún. 2.

Into the Badlands (A Pusztaságban) 3. évad összegzés


Az volt az előnye annak, hogy csak tavaly ősszel jutottam el odáig, hogy felfedezzem magamnak a sorozatot, hogy nem kellett hétről-hétre várni a részeket. Egyben meg tudtam nézni az első két évadot, ami egy kerek egész történet, ezért is írtam róla akkoriban egyben. Nekem nagyon bejött ez a sorozat, áradoztam róla eleget, így nem volt kétséges, hogy nézni fogom a folytatást. Akkor már elérhető volt a harmadik évad első fele, így megnéztem, de úgy döntöttem, hogy csak arról írok róla, ha megnéztem a második felét is. Ez nemrég következett be.

A harmadik évad 16 részes berendelést kapott, amit két részletben vetítettek számunkra és a második felére csaknem egy évet kellett várni. Ez az évad tovább vezeti a történetet, de kapunk egy teljesen új ellenséget, egy teljesen új fő konfliktust, ami nem volt gond, mert legalább megújult valamennyire a sorozat. Kellett a vérfrissítés és erre nem lehet panaszom, hisz olyan irányba haladtunk tovább, ami engem nagyon érdekelt. Felirattal és szinkronnal is elérhető, mindenki válassza ki, melyiket szereti jobban. Én természetesen maradtam a feliratos verziónál.


Míg az első két évadban a Pusztaság belharcai és Quinn jelentette a fő veszélyt, addig itt továbblépünk. Bajie hívása nyomán felbukkan a Pusztaságban a rejtélyes Zarándok és társai, akik a régi Azra követői és akik egy új Azrát szeretnének felépíteni. Ehhez agresszív módon követőket toboroznak, amivel igen hamar ellenségeket szereznek maguknak a megmaradt bárók személyében. Közben Sunny a rá hagyott Henry-vel egyedül próbál boldogulni a világban, de nem sokáig tud nyugton lenni és hamarosan az események közepében találja ismét magát. M.K. az Özvegy fogságában sínylődik, aki segítene neki visszaszerezni a képességeit, hátha így ő is visszaszerezheti a sajátját. Minerva pedig tovább harcol a megmaradt bárók ellen, hogy megszilárdítsa hatalmát.

A harmadik évad több szálon fut, amik aztán összeérnek. Az új fenyegetés érdekesnek tűnhet az elején, de mivel idén már a második ilyen "szekta témás" sorozatot nézem (khm... Riverdale), így a Zarándok és a folyamatosan ismétlődő monológjai a végére az egészen az agyamra mentek. Ráadásul látni lehetett az elejétől, hogy nem olyan önzetlen és jóságos, mint amilyennek mutatni akarja magát. A végére csak egy hataloméhes, megalomániás egysíkú "gonosszá" válik, akiért nem kár és akit egyáltalán nem sajnáltam, mikor Sunny legyőzte. Annak viszont örültem, hogy a Zarándok megjelenése és általa elindított események sorozata révén többet megtudhattunk Azráról, a sötét erővel megáldott emberekről, magáról a sötét erőről és annak eredetéről és persze Sunny múltjáról.


Sok korábbi titokra fény derült, de nem mindenre, így hagyott még nyitott kérdéseket. Én például továbbra sem értem, mi ez a sötét erő tulajdonképpen. Hogy lehetett kísérletekkel ilyet létrehozni? Talán nem kellene mindezt firtatnom, mert csak ennyi magyarázatot kaptunk, de számomra akkor is hihetetlen, hogy tudományos módon hozták létre a sötét képességet. Jó, nem a technikai háttér a lényeg, de én jobban örültem volna valami természetfeletti magyarázatnak, mert azt mégis csak könnyebb lett volna elhinni.

Sunny magára maradt a gyermekével, Henry-vel és próbál apaként boldogulni az életben. Kezdetben magányosan tengetik napjaikat, de mikor a kisfiún megjelennek a sötét erő jelei és beteg lesz, akkor kénytelen segítséget keresni, így újra az események sűrűjébe kerül. Hogy megmentse a fiát a Zarándokot olyan erőhöz segíti, amivel aztán amaz gyakorlatilag legyőzhetetlenné válik. Így Sunny-ra vár a feladat, hogy helyrehozza hibáját és megállítsa a férfit és annak egyre népesebb követő táborát. Szegény Sunny próbált volna nyugodt és békés életet élni, de ez most sem adatott meg számára, így egyre nagyobb galibába sodorja magát és csak sodródik az eseményekkel.

Aztán ott van M.K. aki elvesztette a képességeit és akit az Özvegy tartott fogva, hátha tud rajta segíteni. A fiú igen hamar visszakapja az erejét, de ennek hatására olyan dolgok jutnak az eszébe, amiket korábban mélyen magába temetett. Kiderül, hogy Sunny volt az, aki megölte M.K. anyját, mire ő minden korábbi közös kalandjukat elfelejtve haragtól vezérelve csakis azért kezd élni, hogy bosszút állhasson Sunny-n. Ennek hatására M.K és Sunny élesen szembekerülnek egymással, és M.K. egy olyan úton indul el, aminek nem lehetett más a vége, mint ami lett.
M.K. története egy szomorú és kiábrándult bukás története, ami csakis tragikus módon végződhetett. Az első két évadban nagyon szerettem a Sunny és M.K. közötti apa-fia vagy mondjuk inkább testvéri kapcsolatot, és fura volt látni, hogy itt pedig M.K. ennyire élesen Sunny ellen fordult. Nem mintha nem lett volna meg rá az oka, de fura volt ellenségként látni őket a korábbi közös kalandjaik után, mikor annyiszor megmentették egymás életét.


Az Özvegyet, vagyis Minervát még mindig nagyon szeretem, ő és Sunny a két kedvenc karakterem és jó volt látni, ahogy mindketten fejlődtek az évadok során. Talán Minerva ment át a legnagyobb karakterfejlődésen a sorozatban, hiszen pozitív hősként indult nemes célokkal, hogy aztán megrészegülve a hatalomtól eltévelyedjen némileg az úton. Azzá a zsarnokká vált, aki ellen küzdött, de aztán lassan észhez tért és belátta, hogy változtatnia kell. Lassan elérte a célját és megszabadult az ellenségeitől, hogy végül a Zarándok elleni harc egy kulcsfigurájává váljon.

Nem is kellene már Minervát az Özvegynek nevezni, régen túllépett ezen a "szerepen". Bebizonyította, hogy lehet olyan erős vezető, mint bármelyik másik báró. És már nem is özvegy, hisz ebben az évadban rátalált a szerelem. Írtak neki egy szerelmi szálat, amit elsőnek nem tudtam hova tenni, mert Minerva sosem tűnt egy érzelgős típusnak. Korábban remekül megvolt bármilyen férfi nélkül. De Gaius éppen egy olyan férfi, amilyet el lehetett képzelni Minerva mellett és aztán igen remekül működtek együtt. Persze lehetett volna több romantikázás vagy egy kicsivel nagyobb szenvedély, de belegondolva az nem nagyon illett volna a sorozat stílusába. Korábban Sunny és Veil se romantikáztak annyit, és talán így is volt ez jól.


A harmadik évad legnagyobb gyengeségei Nathaniel és Lydia voltak. Két teljesen felesleges karakter, akik nélkül nyugodtan meglettünk volna és akik abszolút nem hiányoztak volna senkinek. Lydia nagyon nem illet ide, neki is meg kellett volna halnia a Ryder és Quinn után. Ő hozzájuk tartozott, az első két évad történetéhez, itt csak egy felesleges karakternek tűnt. Nathaniel ugyanez, és mikor ezek ketten összekavartak, akkor pedig csak fogtam a fejem. Bajie a harmadik, akit még mindig nem sikerült megkedvelnem. Persze, ő a vicces csávó, és néha tényleg ütöttek a poénkodásai, de általában inkább csak idegesített a túlzott lazaságával. Sunny komolyságát Bajie egészíti ki a humorával, és mikor együtt kalandoztak, akkor tudtam csak őt elviselni. Emellett ironikus volt nézni, mikor Bajie mindig "lebolházta" Minervát, és hogy mennyire más kapcsolat volt köztük, mint Minervának bárki mással.

Tilda sem maradt el, ő is kapott egy kis konfliktust az anyjával, Minervával, de aztán nem sokáig maradtak ellenségek és ismét együtt küzdöttek a Zarándok ellen. Kicsit sajnálom, hogy a Tilda és M.K. kapcsolatból nem lett semmi, de talán hogy csak barátok maradtak, jobban járt mindenki, mert egy eltúlzott tini lamour-ra nem lettem volna kíváncsi. A főszereplőinken és az új ellenségen, a Zarándokon túl érkezett több új karakter is. Kedveltem Castort és Nixet, egyikük se érdemelte meg a sorsát, mindkettőt nagyon sajnáltam. Aztán előkerült Sunny elveszett nővére, aki nem tett még rám olyan mély benyomást, és ha készült volna folytatás, akkor talán jobban fel tudták volna építeni a karakterét.

A harmadik évadban kaptunk egy teljesen új történetszálat, új ellenséggel és fenyegetéssel, több új karakterrel kiegészítve. Tetszett az irányváltás és egészen remekül működött mindez, miközben a sorozat megőrizte azt a fura egyediségét, ami korábban jellemezte. A harcok még mindig látványosak és jól koreografáltak, folyik a vér és minden egyéb, nem lehet unatkozni egy cseppet sem. Mindig jön egy újabb fordulat, folyamatosan pörög a történet, elsőnek több szálon futva, hogy azok aztán egybeérjenek. Sunny és Minerva még mindig kedvencek, M.K. bukását fájó volt végignézni, de nem lehetett nagyon más vége. Nem kaptunk lezárást, ami nagy kár, mert közben kaszálták a sorozatot. Sajnálom, mert egy igazi lezárást igazán megérdemelt volna.
Értékelés: 10/8

Előzetes:

2019. máj. 25.

Riverdale 3. évad összegzés


Szomorú vagyok, hogy újra látnom kell egy egészen korrektül induló sorozat fokozatos lejtmenetét. Na, nem azt mondom, hogy a Riverdale a sorozatkészítés csúcsa, hiszen pontosan tisztában vagyok, vele hogy nem több egy könnyed "guilty plesure" sorozatnál. Ne várjunk tőle sok mindent, hanem kezeljük a helyén. Tini sorozat tiniknek, annak minden jó és rossz oldalával. Mégis, én tartom magam a véleményemhez, hogy az első évad egész jól sikerült, nekem nagyon tetszett, de aztán amit a második évadban műveltek, azzal már nem tudtam mit kezdeni.

A második évad által világossá vált, hogy a Riverdale egy olyan úton indult el, ahonnan aztán nincs megállás. Várható volt a további színvonal csökkenés és sajnos ez kétséget kizáróan bekövetkezett, amit nagyon sajnálok, mert azért bíztam benne, hogy valami csoda folytán visszatalálnak a készítők és az írók az első évad szellemiségéhez. Ez azonban nem történt meg és a harmadik évadban olyan ostobaságokat és jobb szó híján baromságokat kaptunk, hogy még mindig nehezen akarom elhinni, hogy ezeket komolyan gondolták.


A harmadik évad ismét teljes 22 részes berendelést kapott, amit a második évadnál se értettem. Sőt, úgy gondolom, hogy ez lehet a problémák legnagyobb forrása. A Riverdale bőven elég lenne egy mid-season sorozatnak, 13 részes évadokkal, és akkor legalább egyetlen normális történet lenne és azt normálisan ki tudnák dolgozni. Igen, a "normális" szót ki kell emelnem többször, mert amit itt műveltek az nem normális. ( Jó, nem írom többször, hogy "normális", mert a végén még az idegeitekre megyek vele.) Túl hosszú az évad és mivel nem tudják mivel kitölteni a részeket, így kapunk egy csomó felesleges történetszálat, amelyek össze-vissza futnak. Mindenki kavar mindenkivel és a végére egy olyan nagy katyvasz alakul ki, hogy abból aztán nem lehet reálisan kijönni. Itt sem sikerült.

A harmadik évad színvonala alulmúlta az első kettőt és vitathatatlanul ez lett idáig a legrosszabb, mindjárt mondom, hogy miért. Kezdjük a két fő történetszállal, mert ahogy mondtam, túl hosszú az évad, és mivel nem tudták mivel kitölteni, így kapunk rögtön két fő történetszálat. Ezeknek nemhogy semmi köze egymáshoz, de még baromság is mind a kettő. Egyrészt itt van nekünk a rejtélyes Vízköpő király, aki egy interaktív játékot és az ostoba tiniket kihasználva sorra szolgáltatja nekünk a hullákat. Az ostoba tinik meg annak ellenére játszanak vele tovább, hogy közben sorra halnak meg az emberek és sorra bukkannak fel a gyilkos hajlamú önkéntesek, akik küldetés címszó alatt kezdenek öldökölni. A város meg tehetetlen módon nézi az egészet és nem tesznek ellene semmit.


Ha mindez nem lenne elég, az évad végén szolgáltatott magyarázat csak még inkább ront a színvonalon. Nem hiszem el, hogy megint ugyanazt a sémát kaptuk és most lett hivatalosan elegem abból, hogy megint az egyik főszereplő egyik szülője a gonosztevő. Korábban panaszkodtam már erről, mert teljesen irreálisan hat számomra, hogy a városban lévő furcsaságokért mindig éppen a sorozat egyik főszereplőjének egyik szülője a felelős. Most nem az egyikük apját, hanem az egyikük anyját szedték elő és mikor benyögték, hogy Penelope áll a Vízköpő királyos játék mögött, akkor kínomban csak sóhajtozni tudtam. És mikor megtudtam, hogy Chic maga a Vízköpő király, akkor pedig unott közönnyel nyugtáztam, hogy a Riverdale íróinak elgurult egy kereke. Minek kellett ezt a Chic gyereket visszahozni? Miért nem ölte meg Al korábban? Miért kezdett el segíteni Alnak és Penelope-nak? Logikátlanságok, logikátlanságok hátán.

Aztán ott van a "kedvencem", a Farm. Remélem éreztétek az iróniát, hisz talán ez volt a legidegesítőbb és legostobább történetszál az évadban. Ami nagy szó, mert nem hittem volna, hogy a Vízköpő királyt alul lehet múlni. MINEK KELLETT IDE A FARM??? Miért kellett nekik ilyen nagy szerepet tulajdonítani? És miért kellett ilyen ostoba csavart hozni a végén? Persze arra jó volt, hogy a szekták és az elvakult hit veszélyeire felhívja a figyelmet, de annyira nem illett a Vízköpő királyos történet mellé, és annyira irritált, hogy a korábban értelmes karakterek ostoba módon bevették a Farm marhaságait, hogy nem tudtam komolyan venni. És mikor gyakorlatilag az egész évadban a Farm miatt nyavalygott Betty, már őt is kezdtem megutálni, holott amúgy eddig semmi bajom nem volt vele.


Aztán a cukorkás drogról vagy mi a fenéről se feledkezzünk meg, aminek így utólag semmi jelentőséget nem tulajdonítottak, és így kérdezem: minek kellett ez a drogos történetszál ide? Ha a történet nem lehetne ostobább és irreálisabb, akkor ne féljünk, a karakterek ugyanerre a sorsra jutottak. Nagyjából mindenkit a porba tiportak és mindenki kifordult önmagából és nem tehetek róla, de mindegyikük idegesített a maga módján. Kezdjük azzal, hogy ugyebár elvileg 17 éves tinikről beszélünk, ezek meg mind úgy viselkedtek, mintha felnőttek lennének és mintha egy felnőtt életét élték volna. Nem mintha azt várnám, hogy mindig az iskolapadban üljenek, de ha tinikről szól a sorozat akkor legyenek tinik és nekik való gondokkal és problémákkal nézzenek szembe.

Csak hogy érzékeltessem mennyire a porba tiporták a karaktereket, tessék. Archie megjárja a börtönt!!!, aztán elszökik a városból!!!, majd visszatér, hogy bokszoló legyen!!!, és végül kap Veronica-tól egy boksztermet!!!. Csak úgy. Mert hát tök életszerű és reális, hogy tinik egymást közt osztogatják az ingatlanokat és a vállalkozásokat. Egy kiskorú nem is birtokolhat ingatlan, sem cégeket, ha már itt tartunk. Veronica a Pop's tulajdonosa lesz és alatta nyit egy bár-kaszinót, persze illegálisan, és ez senkit se zavar. Jó a végén itt lesz egy csavar, de akkor is hónapokig működteti a két helyet, mint valami nagy üzletasszony, holott még csak egy gimnáziumot se elvégzett 17 éves fruska, nem több.

Tovább evezve a képtelenségek vizén, azt sem értem, FP hogy lehetett seriff a büntetett előélete és korábbi bandavezér múltja ellenére. Az már csak a jéghegy csúcsa, hogy befogja Jugheadet és a többi Kígyót, hogy legyenek a privát kis kopói, mert miért ne? Mert teljesen szokványos, hogy a rendőrség az ismétlem 17 éves tinikkel végezteti a piszkos munkát. Persze értem én, hogy ez a Riverdale és a főszereplőink nyomoznak a rejtélyes esetek ügyében, de könyörgöm eddig mindig a maguk szakállára dolgoztak, és nem a hivatali szervekkel. Nem tudom komolyan venni a dolgot.


Tisztán látszik, hogy az írók nem nagyon tudnak mit kezdeni a karakterekkel és kínjukban olyan hülyeségeket találnak ki, amiből aztán valami irtó nagy baromság jön létre. Archie és Veronica kapcsolatát szétbarmolták számomra teljesen érthetetlen módon, nem is értettem, miért szakítottak, vagy hogy mi bajuk lett egymással. Aztán Veronica kavar egyet Reggie-vel, hogy a végén ismét összejöjjenek Archie-val, mert hát ez teljesen logikus.... (Ismét csak ironizálok.) Közben Archie kavar egyet Josie-val, amit szintén nem értettem, hogy ezt most miért kellett, de őszintén szólva már meg se próbáltam megérteni. Végig akartam nézni az évadot, hátha a végére összeáll minden, de nem így lett.

A Jughead és Betty párost nem barmolták szét (ismét), ők maradtak együtt és talán ők maradtak csak a régi önmaguk. Aranyosak együtt, ez nem vitás. Bár ha Betty kevesebbet nyavalygott volna a Farm miatt, akkor még jobb lett volna. Cheryl még mindig nagy kedvenc, imádom a karakterét és Toni-val nagyon jó páros ők együtt. Nem kellett volna az a kis összeveszés, mert felesleges műbalhénak tűnt, ami csak a musical rész kedvéért kellett, hogy ott drámázhassanak egy sort. Apropó, a szokásos musical rész. Maga a musical zenéi nekem bejöttek, de most valahogy nem tudták oda illő módon beépíteni a musical részt a fő történetbe. Nekem erőltetettnek hatott, és a problémákat és a drámákat kb. csak azért kreálták előtte, hogy aztán elénekelhessék azokat a dalokat, amiket kiválasztottak a Heathers musicalből. Az évad legjobb része szerintem a múltas rész volt, mikor a saját szüleik múltjának egy szeletét ismerhettük meg úgy, hogy a színészek alakítottak a szüleik fiatalkori énjét.

Remélem sikerült átadni a gondolataimat és a hatalmas csalódottságomat, amit a harmadik évad miatt érzek. Egyértelműen ez lett a leggyengébb és úgy elvette a kedvem a folytatástól, hogy nem hiszem, hogy ősszel nézni fogom a negyedik évadot. A jövőbe való kitekintés se keltette fel a kíváncsiságomat, mert úgyis tudom, hogy egy főszereplő se fog meghalni, a többiért meg nem fájna a szívem. Talán ha Cheryl kap egy értelmes történetszálat, akkor belenézek a negyedik évadba, de nem hiszem, hogy ez meg fog történni.
Értékelés: 10/4

Előzetes:

2019. máj. 18.

Kim Harrison: A jó, a rossz és az élőhalott (Rachel Morgan 2.)

Fülszöveg:
Nem könnyű az élet Rachel Morgan, boszorkány számára. A szexi, jószívű magánnyomozó Cinncinnati városának legsötétebb zugaiba is alászáll a legkülönfélébb bűnözők után kutatva.
Jól tudja hogyan kell bánni a vámpírokkal, és hogyan maradhat életben az ember, ha kutyaszorítóba kerül egy alattomos démonnal. Vagy kettővel.
Egy szakértőkre specializálódott, fekete mágiával dolgozó sorozatgyilkos azonban őt is próbára teszi: Rachel könyörtelen, ősi gonosz erővel találja magát szemben, aminek a legyőzéséhez, még a legnagyobb boszorkányoknak is sok szerencsére lenne szüksége.


Csaknem öt évvel ezelőtt olvastam a könyvsorozat első részét, ami tetszett, de őszintén szólva nem sok mindenre emlékszem belőle. Mondhatjuk azt, hogy tipikusan az "egyszer olvasós" kategória, ami egyszer elszórakoztat, de aztán nem érzed a késztetést, hogy többször elolvasd vagy folytasd a következő résszel. Újra kellett olvasnom a korábbi kritikámat, hogy felelevenítsem miről szólt az első rész, és eztán kezdtem neki ennek a könyvnek.

Kicsit értetlenül állok azelőtt, hogy feledkezhettem meg erről a sorozatról ilyen sokáig. (Na jó, lássuk be az utóbbi években nincs olyan sok időm és néha kedvem se olvasni, mint mondjuk egyetem alatt és emiatt már nem szeretek kockáztatni. Csak azokat a könyveket veszem a kezembe, amelyek szinte biztosan tetszeni fognak.) Más valahogy mindig érdekesebbnek tűnt, máshoz mindig nagyobb kedvem volt. Most azonban hirtelen nem tudtam mit olvassak és végül erre esett a választásom.

A második részben kapunk egy igazi pörgős kis felnőtt urban fantasy-t annak minden kellékével. Egy nyomozási szál van a középpontban, hisz Rachel egy sorozatgyilkos után kutat, aki boszorkánymesterekre vadászik. Az első rész végén otthagyta korábbi munkáját és immár magánnyomozóként tevékenykedik annak minden kezdeti nehézségével. Ivy és Jenks segítik őt ebben, mint társai, de gyakran nem csak segítséget nyújtanak neki, hanem igazán nagy problémát is jelentenek számára. Főleg Ivy-ra igaz mindez, aki nem nagyon tudja kontrollálni magát és aki igencsak Rachelre feni a fogát. Szó szerint.

Rachel szentül meg van győződve róla, hogy Trent Kalamack a gyilkos, akit keres, így némileg személyes indíttatástól vezérelve nyomozni kezd a férfi után, hogy börtönbe csukathassa. Persze a szálak bonyolultabbak, mint látszik, és Rachel nagy bánatára nem Kalamack a gyilkos, akit keres, hanem olyasvalaki, akire nem számított volna. A történet tehát mozgalmas a maga módján, van itt rejtély, árulás, titkok és miegymás, Rachel pedig próbál helytállni a nehézségek közepette.

Rachel és Trent

A rejtély és a nyomozási szál rendben volt, de bevallom azért valami ütősebbet vártam a végére. Mellé kapunk magánéleti és személyes problémákat szintén. Egyrészt Rachel aggódik az új élethelyzete miatt, hisz elég nehezen tud megélni mióta otthagyta korábbi munkahelyét és a saját vállalkozását kell működtetnie. Munkatársnak és lakótársnak pedig megkapta Ivy-t, aki még mindig egy nagy rejtély és akit még mindig nem tudok hova tenni, de azért legalább kaptunk némi magyarázatot arra, hogy mit akart Racheltől és miért tartott vele korábban. Egy kis vámpírpolitika ott van a háttérben és ez okozta főleg a gondokat. Szegény Ivy élete se könnyű, elég nagy traumákat kell elszenvednie, kíváncsi vagyok ennek milyen hatása lesz a jövőjére (vagy inkább kettejük jövőjére) nézve.

Jenks még mindig a kis poénforrás, Nick a szükséges rossz, akit kénytelen voltam elviselni, főleg amikor enyelegni kezdtek Rachellel. Szerencsére úgy tűnik, hogy a kapcsolatuk nem fogja sokáig húzni, amit én nem bánok, mert szerintem Nick elég lapos karakter. Vele szemben Trent Kalamack érdekesnek tűnik, remélem a folytatásban azért több minden kiderül róla, a múltjáról és arról, hogy mit akar tulajdonképpen Racheltől. Bár jobban örülnék annak, ha Rachel és Trent nem kavarnának össze, inkább csak ilyen fura ellenséges munkakapcsolat vagy maximum barátság legyen köztük, de van egy olyan érzésem, hogy ennek kavarás lesz a vége.

Ebben a részben is kaptunk egy tipikus nyomozós történetet, amit izgalmas csavarok tarkítottak. A szereplők magánélete alakult tovább, szépen fejlődtek a karakterek, a humort se kellett nélkülöznünk. Korrekt folytatás, de most is ugyanazt érzem, mint az első résznél. Nem fogott el olyan nagy katarzis, mint mondjuk az Anita Blake vagy a Cat és Bones könyveknél. Folytatni fogom, ha megint kedvek kapok ehhez a világhoz és a karakterekhez, de az ki tudja mikor lesz.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4

2019. máj. 10.

Gotham 5. évad összegzés



Idén érkezett el utolsó évadához a Gotham, ami nem meglepő, ha engem kérdeztek. Kezdte önmagát ismételni a széria és mikor már a sokadik szereplő tért vissza újra és újra ugyanazzal a kavarással, akkor nekem is kezdett csökkenni a lelkesedésem iránta. A negyedik évad aztán feltűnően jó lett, vitathatatlanul az sikerült eddig a legjobban. Így gondoltam az utolsó évadot még végignézem, ezen már ne múljon a dolog.

Az utolsó évad mindössze 12 részes berendelést kapott, ami fura volt a korábbiak után, de látva végeredményt jobban jártunk így. Még ezt a 12 részt se tudták normálisan kitöltetni. Habár a megszokotthoz képest egy fele akkora évadot kaptunk, még ez is tele volt felesleges történetszálakkal és még itt is azt éreztem, hogy már nem nagyon tudnak mit kezdeni a történettel és magukkal a karakterekkel.


Az utolsó évad egy kicsivel később veszi fel a fonalat a negyedik évad végén történtek utóhatásaival. A fő történetszál izgalmasnak hangzott elsőre. Gotham városa elszigetelődött a világtól és teljesen magára maradt miután Ra's és Jeremiah korábban felrobbantottak minden kivezető utat. Így természetesen felbomlott a korábbi igencsak ingatag rend és békesség és totális anarchiába süllyedt a város. Több területre oszlik és különböző egyének és csoportok próbálják átvenni az irányítást és megtartani a területük fölött a hatalmat. A rendőrség nyújt menedéket az embereknek és próbál segítséget szerezni, hogy újra rendet teremtsenek a városban.

Ez a "Gotham magára maradt és küzd a belharcok ellen" elméletben remekül hangzott és működhetett volna, de a valóságban sajnos nem így történt. Nem tudtam elmenni az mellett, hogy ez az egész mindenféle realitás érzéket nélkülözött így nem tudtam komolyan venni a fő történetszálat. Oké, értem én, hogy ez csak egy kitalált történet, de azért ne mondja már nekem senki se, hogy ha az USA egy városával ugyanez történne, akkor senki se foglalkozna velük, hanem totálisan magukra hagynák őket. A kormány egyből megszállná a várost és visszahozná a rendet, nem hagyná hónapokra magára az embereket és nem hagyná, hogy bűnözők garázdálkodjanak büntetlenül.


A másik, ami nem tetszett, az évad végén lévő csavar. Kiderült, hogy Nessa Al Ghul mesterkedik a háttérben és meg akarja bosszulni az apja halálát és hogy ha úgy nézzük ő hozta létre Bane-t is. Kicsit olyan lett ez az egész, mintha a Batman: Felemelkedés filmet másolták volna le a sorozat írói, mert abban szinte ugyanaz történt mint itt. (Csak ott Talia és nem Nessa mesterkedett, de mindketten Ra's lányai, úgy hogy vehetjük gyakorlatilag ugyanannak.) Nem lehetett volna valami más, még korábban be nem mutatott csavart kitalálni? Muszáj volt szinte ugyanazt megcsinálni még egyszer?

A történet tehát hagyott némi kívánnivalót maga után és ez volt a legnagyobb problémám az évaddal. Sajnos a karakterek se hozták azt a színvonalat, amit vártam és a többségük csak ismételni tudta önmagát. Gordon és Harvey még mindig laposak és valahogy képtelen vagyok megkedvelni őket. A "kisebb" gonosztevők súlytalanok, egyik se kap olyan alapos kidolgozást, hogy kedvencekké válhassanak. Bruce és Selina "szenvedése" így öt év után kezd kissé vontatottá válni, mert még mindig azon problémáznak, hogy akkor most mit éreznek egymás iránt és hogy mennyire mások alapjáraton. Külön-külön szeretem őket, úgy remek kis karakterek, akik szépen fejlődnek a maguk útján, de mikor egymással kavarnak, azzal ki tudnának kergetni a világból.


Oswald és Ed még mindig a fő poéngyárosok, most sem volt ez másképp. És habár ők is ismét ugyanazt csinálták, amit mindig (vagyis, hogy néha összedolgoznak, néha egymásnak feszülnek, de legfőképp inkább csak a törvény rossz oldalán járnak), de legalább szórakoztatóak. Jeremiah visszatérésének örültem és egyértelműen ő volt az évad fénypontja és a legjobb történetszála. Minden egyes jelenetét imádtam, Cameron Monaghan pedig remek kis Jokert hozott össze, ezzel nem lehet vitatkozni.

Az utolsó, amit nem tudtam hova tenni az évadban Barbara karaktere és a gyerek dolog. Ha eddig ezzel nem igazán foglalkoztak, akkor miért kellett így a végén hirtelen minden előzmény nélkül egy gyereket összehozni? Gordon miért is feküdt le Barbarával? Logikátlan és értelmetlen lépés volt a karaktertől mindez, erőltetett lépés csak azért, hogy megszülessen a kis Barbara, mert azt azért mégse akarták kihagyni. Aztán mert gyereke lesz, Barbara karaktere hirtelen ismét jóvá válik és aztán a jövőben pedig újra normális életet él. Kérem szépen, mi a fene van? Néztem nagyokat és nem értettem a dolgot.


Mindenki elfelejtette, hogy Barbara hány embert ölt meg az évek során, hogy mi mindent csinált? Élete végéig börtönben kellene ülnie, amint visszatér a rend Gothamben, nem pedig éldegélnie, mintha mit sem csinált volna. Katyvasz volt ez a történetszál és nem tudtam megérteni minek kellett ide. Barbara komplex és remek karakterét pedig egy csapásra tönkretették és úgy csináltak, mintha az előző négy évadban mi sem történt volna. (Én meg csak pislogtam, mert nem akartam hinni szememnek, hogy ezt az írók komolyan gondolták.)

Habár csak fele évadot kaptunk így utoljára, de még így se tudtak az írók egy normális és értelmes lezárást adni nekünk, amiért számomra iszonyat nagy csalódás volt az évad. Úgy érzem nem öltek bele túl sok energiát, így kaptunk egy irreális és egyszer már látott fő történetszálat, mellé rengeteg unalmas mellékszálat, és a karakterek se nyújtottak semmi emlékezeteset. Mintha az írók és a készítők is unták volna az egészet és alig várták volna, hogy megszabaduljanak a sorozattól. Összecsapott és méltatlan lezárást kapott a Gotham, pedig ennél többet érdemelt volna. Sajnos az utolsó évad lett talán a leggyengébb, így talán mégse olyan nagy baj, hogy vége van, mielőtt még nagyobb lejtmenetbe indult volna.
Értékelés: 10/5

Előzetes:

2019. máj. 3.

Bosszúállók: Végjáték

A történet:
Thanos súlyos tette, amivel elpusztította az univerzum élőlényeinek felét és megtörte a Bosszúállókat, a megmaradt hősöket egy végső összecsapásra készteti a Marvel Studios huszonegy filmet megkoronázó, nagyszabású fináléjában, a Bosszúállók: Végjátékban. (Forrás: port.hu)

Nem mondok újdonságot azzal, hogy én is nagyon vártam a Bosszúállók: Végjáték című filmet sokakhoz hasonlóan. A Marvel remek logikával felépített univerzuma elérkezett egy lezáráshoz és ezért mindenkinek óriási elvárásai voltak ezzel a filmmel kapcsolatban. Elég nagy cliffhangerrel ért véget a Végtelen háború, így vártam mi fog történni utána. Részben bejöttek a számításaim, részben nem, de azt nyugodtan kijelenthetem, hogy egy egészen korrekt lezárást kaptunk. Ez a kritika teljes mértékben SPOILERES, így csak ennek tudatában olvassatok tovább!!!

A több mint három órás filmbe sok mindent belepasszíroztak. Több szálon kellett felvenni az eseményeik fonalát, több karakternek kellett megadni azt a lezárást, amit vártunk és közben meg kellett oldani Thanos tetteinek következményét is. Nem hiszem, hogy bárki számára újdonságot jelentett a megoldás módja, hisz az időutazáson kívül máshogy nem nagyon lehetett volna megoldani a helyzetet. Abba most ne menjünk bele, hogy tényleg megvalósítható lenne-e az időutazás azon a módon, ahogy azt itt láthattuk, hisz képregény film révén ne ez legyen a fő szempont. Itt meg lehetett oldani és a megmaradt szereplők ezt az utat választják a halottaik megmentésére.

A film felépítésére nem lehet panasz. Tulajdonképpen három részre lehetne felosztani. Az első harmadában a megmaradt szereplők próbálják feldolgozni a történteket, mindenki gyászol valakit és össze vannak törve. Megbosszulják Thanoson mindezt, de ezzel se nyernek megnyugvást. Gyászolnak és próbálnak tovább élni, de az életük már nem lehet a régi. Itt csak azt nem értettem, hogy Thanost miért lehetett olyan könnyen megölni. Miért pusztította el a köveket? Miért hagyta hogy megöljék? Számomra kissé logikátlan mindez, hiszen még rengeteg bolygó van a világűrben, ahol folytathatná a "munkáját". Meg Thanos amúgy se tűnt olyan ostobának eddig, hogy magát védtelenül hagyja. Ha nagyon keserves munkával végre megszerezte mind a hat követ, akkor miért pusztította el aztán őket? Nem értem.

Aztán hőseink előállnak a tervvel hogyan lehetne megmenteni a halott társaikat és a Hangya ötlete révén elkezdenek dolgozni az időutazás megvalósításán. Kidolgozzák mi legyen, majd három csapatra osztva indulnak vissza a múltba, hogy onnan szerezzék meg a végtelen köveket és azok segítségével visszahozzák meghalt társaikat. A Végtelen háború végén éppen azok a nem fontos karakterek haltak meg, akik nekem nem nagyon hiányoztak és örültem annak, hogy az eredeti bosszúállók maradtak életben így a végére és ismét a "kemény mag" került a középpontba és ők oldották meg a problémákat, még egyszer utoljára együtt. Hisz az mindenki számára teljesen egyértelmű lehetett, hogy utoljára harcolnak együtt.

Aztán a film utolsó harmadában a nem éppen jól sikerült időutazási terv következményeként Thanos és seregei visszatérnek, így újra fel kell venni vele a harcot. Egy hatalmas és grandiózus csatát kapunk a végén, olyat, amit jó volt látni és amit remekül megcsináltak a készítők. A film és az egész eddig felépített Marvel univerzum legkatartikusabb pillanata, mikor a végén mindenki összegyűlik a csatára Thanos ellen és megindul a csihi-puhi. Megadták a módját a dolognak és ebben fut ki a film leghatásosabb jelenete.


A történet tehát logikusan és reálisan felépített, mindent megkapunk, amire csak vágyhatunk. Gyászolást, tervezgetést és akcióba lendülést és a végén a nagy katartikus harcokat. Korábban biztos említettem már, hogy Amerika kapitány és Vasember nem tartoznak a kedvenceim közé, így annak nem örültem, hogy megint rájuk volt a leginkább kihegyezve a film. Elég nagy hangsúlyt kaptak, amit mondjuk megértek, miért volt rá szükség, hisz megkapták a saját lezárásukat, mindketten a maguk módján. Csak az vigasztalt abban, hogy már megint őket helyezték a középpontba, hogy eztán többet nem fognak szerepelni, így még egyszer utoljára elviseltem őket.

Ez a három óra túl hosszú volt és a végén már azt sem tudtam hogy üljek a moziban és minden bajom volt. Értem én, hogy sok volt a történetszál és mindent el akartak varrni, de azért biztosan lehetett volna rövidíteni rajta mondjuk legalább egy fél órával. Nem tudom mit lehetett volna kihagyni, de az írók biztosan megoldották volna, ha nagyon akarták volna. Ha nagyon kötözködni akarnák, akkor tudnék és megjegyeznék pár dolgot. Miért kellett ide Marvel kapitány? Jó, az én saram, hogy nem láttam a saját filmjét, így fogalmam sincs ki ő, de ha már ilyen nagy ereje van, akkor miért csak az elején és a végén segített a többieknek? Miért nem maradt velük végig és utazott vissza velük a múltba? Ha már behozták a történetbe, akkor jobban ki lehetett volna használni a benne rejlő potenciált.

Azt se tartom túl életszerűnek, hogy a múltba visszautazva gyakorlatilag játszi könnyedséggel szerezték meg a végtelen köveket, mikor azelőtt Thanos hosszú évekig ezen szenvedett. Jó, persze, tudták, hogy melyik merre van, így előnyben voltak, de a múltbéli karakterektől elég könnyen meg lehetett szerezni, én valami komolyabb kavarodásba számítottam a múltban.

Nagyon jól adagolták a készítők a drámai és a poénos részeket, és ahogy korábban írtam a film elejét inkább a gyász és megtört érzelmek uralják, aztán egyre több poén jelenik meg és szerencsére visszatér a Marvel filmek poénosabb hangulata. Ebben a legnagyobb szerepe Mordálynak volt, akit csak imádni lehet, ő szállította a humor nagy részét. Nekem mindig az elejétől fogva Thor a kedvenc Bosszúállóm (és nem csak Chris Hemsworth miatt, de lássuk be azért vitathatatlanul ő néz ki a legjobban), aki szintén nagy utat tett meg. Ebben a filmben pedig olyan mélypontra süllyed önsajnálatában és annyira kivetkőzik korábbi önmagából, hogy csak szánni lehetett. Mégis vicces volt nézni, ahogy szakállt és pókhasat növesztve sajnáltatta magát. A poénok másik része hozzá, a kinézetéhez és a bénázáshoz köthető. Fura volt így látni, ennyire kivetkőzve korábbi önmagából, de mégis működött a dolog. Más volt, de nekem nagyon bejött.

Összességében nekem tetszett a film, habár bevallom azért kicsit túl hosszúnak találtam, és azt se bántam volna, ha Steve és Tony nem kap olyan nagy kiemelt szerepet. Kaptunk drámát, poénokat, időutazást és nagy csatát a végén, a történet logikusan felépített módon haladt előre, miközben a főszereplők révbe értek és mindenki megkapta a maga lezárását. Ebben a formában az eredeti Bosszúállók nem fognak újra összeállni, amibe fura belegondolni, de az élet már csak ilyen, megy előre és kész. Jönnek helyettük újak. Számomra az a lényeg, hogy Thor maradt és kíváncsi vagyok, mit fog csinálni a Galaxis őrzőivel.
Értékelés: 10/9

Előzetes.

2019. ápr. 24.

Sarah J. Maas: Viharok birodalma (Üvegtrón 5.)

Fülszöveg:
A világot az álmodók mentik meg és építik újjá.
Alig kezdődött meg Aelin Galathynius hosszú útja a trónjáig, máris háború fenyeget. Útja során elveszített, de szerzett is szövetségeseket, barátságok köttettek és szakadtak meg, miközben a mágikus erőt birtoklók és azt nélkülözők is konfliktusba kerülnek.
Aelin szíve az oldalán harcoló hercegé, hűsége pedig a védelmére szorulóké, akikért mágiája utolsó cseppjét is kész odaadni. Ám a múlt borzalmas bugyraiból szörnyetegek bukkannak fel, és a sötét erők felsorakoznak, hogy leigázzák a birodalmát. Egyetlen esélye marad, egy kétségbeesett küldetés végrehajtása, ami a végét jelentheti mindannak, ami Aelin számára drága.
A kirobbanó sikerű Üvegtrón sorozat lélegzetelállító ötödik kötetében Aelin válaszút elé kerül: mit és kit áldozzon fel azért, hogy megakadályozza Erilea széthullását.

Jó ötlet volt az Üvegtrón következő részét a kezembe vennem, mert szükségem volt arra, hogy Sarah J. Maas visszaadja a hitemet a könyveiben. A Tüskék és rózsák udvara utolsó része nekem nem jött be és kezdtem aggódni amiatt, hogy talán a korábban egyre jobb Üvegtrón sorozat folytatása szintén hasonló sorsra jut. Nagy megkönnyebbülésemre ez nem így lett és a Viharok birodalma az a remek folytatás, amire vágytam.

Nyugodtan kijelenthetem, hogy most jutottam el arra a szintre, hogy az Üvegtrón könyvsorozat csatlakozott az örök kedvenc könyveim szűk, de annál elitebb csoportjához. Tisztán emlékszem, hogy még az első rész nem vett le annyira a lábamról, de ahogy utána a folytatásban fokozatosan bővült a világ, új karakterek bukkantak fel miközben a régiek szépen fejlődtek, egyre inkább beszippantott Maas története. Ez most sem történt másképp.


A Viharok birodalma ott folytatódik ahol az előző rész abbamaradt. Több szálon indul a cselekmény, melyek aztán végül egybefutnak. Nagyon tetszett, hogy mindegyik történetszál izgalmas volt a maga módján, és hogy mindegyiknek meg volt a maga jelentősége és fontossága. Egyik sem csak azért lett megírva, hogy növelje az oldalszámot, így a könyv egyik részén se lehetett unatkozni. Maas szinte mérnöki pontossággal építi és szélesíti tovább a történetet, reálisan és teljesen hihetően vezeti tovább a cselekményt és a karakterei útját, aminek eredményeképp egy izgalmas, fordulatos és közben érzelmekkel teli fantasy-t kapunk.

Aelin visszatért hazájába, hogy visszafoglalja az őt megillető trónt és aztán felvegye a harcot a démonkirály és szövetségei ellen. Azonban nem úgy mennek a dolgok, ahogy arra Aelin számított, mert királyságának nemesi kijelentik, hogy nem fogadják el királynőnek és nem támogatják abban, hogy a trónja üljön. Érthető a döntésük, hisz Aelin korábbi bérgyilkos múltja, a rengeteg róla keringő negatív és nem éppen szívélyes történet, na és persze a tény, hogy nincsen serege, se nagy szövetségei, akikre támaszkodhatnak, nem épp szívélyes királynő jelöltként mutatják be. Aelin persze nem adja fel, hanem terveket szövöget, hogy orvosolja a legnagyobb hiányosságát... szövetségeseket kell szereznie, hogy bebizonyítsa vannak, akik hisznek benne és vannak, akikre támaszkodhat a közelgő háborúban.

Manon és Dorian

Egyik kedvenc női főhősöm lett Aelin, imádom látni a karakterfejlődését és az utat, amin halad. Sokat változott a kezdetek óta, de azért belül ugyanaz maradt. Nem egy teljesen "jó" karakter, vannak hibái és nem mindig egy kedvelhető személyiség, de igenis ott van benne a potenciál. Rowan és ő remek párost alkotnak, nagyon aranyosak voltak és szerencsére nem kaptunk túl sok romantikus émelygést, hanem más fontosabb dolgokon volt a hangsúly ebben a részben. Az egyetlen problémám, hogy Aelin erős és karakán karaktere mellett Rowan gyakran eltörpül, pedig Rowanban szintén lenne potenciál, csak hát ahogy a mondás tartja, két dudás nem fér meg egy csárdában. Maas erős női karakterei mellett a férfi karakterek néha csak dísznek tűnnek és nem is mindig kapnak elég időt, hogy önmaguk kibontakozzanak, de ennek sajnos ez a következménye.

Egy másik történetszálon Manon bukásának és másik oldalra állásának lehetünk szemtanúi. Manon a másik kedvenc karakterem, ugyanannyira szeretem, mint Aelint és öröm nézni, ahogy ez a két ugyanolyan erős és komplex női karakter néha egymásnak feszül, vagy ahogy később szövetségesek lesznek. Manonnal nagyot fordul a világ, olyan titkokat tud meg saját múltjáról, amitől alapjaiban át kell értékelnie korábbi életét, és emiatt arra az oldalra kényszerül, ahova nem gondolta volna, hogy valaha tartozni fog. Végre, végre bekövetkezett a Manon és Dorian egymásra találás, amire vártam, és jól éreztem én korábban, hogy lesz kettejük közt valami. Most még nem komoly a dolog, de remélem később azzá válik. Dorian helyzete sajnos hasonló, mint Rowané, Manon mellett néha laposnak tűnik, pedig Dorianban is annyi, de annyi potenciál lenne. Szerencsére a szerepe egyre fontosabb a közelgő eseményekben és kíváncsi vagyok mi lesz vele a folytatásban így hogy Aelin egy időre az oldalvonalba került.

Elide és Lorcan

A harmadik történetszál szereplői Elide és Lorcan. Mindketten fontos küldetést teljesítenének. Elide úton van Aelinhez, hogy átadja neki a rémkövet, amit megszerzett és hogy csatlakozzon királynőjéhez a harcban. Lorcan pedig Maeve parancsait követi. Véletlen találkoznak össze, és aztán közösen folytatják útjukat, miközben kezdeti ismertségüket hazugságokra alapozzák. A kezdeti ellenszenv és bizalmatlanság aztán megváltozik és közelebb kerülnek egymáshoz, amit végül Lorcan árulása tesz tönkre, de legalább maradnak még izgalmak a folytatásra az ő történetükben. Elide és Lorcan magukban nem valami nagy karakterek, de a közös történetszálukat élveztem, aranyosak voltak együtt.

Ahogy láthatjátok mind a három történetszál izgalmas volt és emiatt a könyv egyik részén se lehetett unatkozni. Ha ehhez még hozzávesszük Aedion és Lysandra bimbózó románcát és Aedion és az apja bonyolult kapcsolatának nehézségeit, akkor láthatjátok, hogy még a kisebb történetszálak se lettek unalmasak. Akárhogy próbálkoznék, nem tudok hibát találni ebben a könyvben. A történet logikusan felépített és mindennek és mindenkinek meg van a szerepe. Izgalmas és sodró lendülettel haladunk előre. A karakterek komplexek és jól kidolgozottak, vannak jók és rosszak, vannak olyanok, akik kicsit mindkettő, és mindenki találhat köztük kedvencet. Nagyon negatívan ér véget ez a rész, egy kisebb bukással és ezért iszonyatosan kíváncsi vagyok mi lesz a folytatásban. Lehet hogy hamarosan sort kerítek rá. Még szerencse, hogy már az is megjelent magyarul.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5*
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...