Holly Black: A fogoly trónja (Az elrabolt örökös 2.)

Fülszöveg:

Egy fogságba vetett herceg. Egy bosszúra éhes királynő.

És egy háború, ami újraírhatja Elfhon jövőjét.

Oak herceg súlyos árat fizet az árulásáért. A messzi észak jeges fogságában, a hófödte vidék új szörnykirálynőjének akaratához láncolva csak ravaszságára és sármjára támaszkodhat, ha túl akar élni.

Cardan nagykirály és Jude nagykirályné a végletekig hajlandó elmenni, hogy kiszabadítsák elrabolt örökösüket, így Oak választásra kényszerül. Vagy megpróbálja visszanyerni annak a lánynak a bizalmát, akit mindig is szeretett, vagy hű marad Elfhonhoz, és megdönti Wren uralmát – még akkor is, ha ezzel őt is a pusztulásba taszítja.

Ahogy a háború fenyegető felhői egyre gyülekeznek, és minden sarokban új árulás lesi áldozatát, Oaknak rá kell ébrednie, hogy leleményessége közel sem elegendő ahhoz, hogy minden szerettét biztonságban tudhassa. Vajon kinek a sorsát pecsételi meg?

Nagy szerencsémre a második rész szintén megjelent magyarul, így semmi akadálya nem volt annak, hogy mielőbb olvashassam Az elrabolt örökös duológia befejezését. Alig két hónapja végeztem ki az első részt, így igen friss emlékeim vannak a történetről és olyan volt az egész, mintha rögtön utána kezdtem volna bele a folytatásba. Ha olvastátok az első részről írt kritikámat, akkor már tudjátok mit kifogásoltam leginkább a történetben. Egyszerűen nem tudtam hova tenni Oak karakterét, képtelen voltam kiismerni őt és épp ezért nem tudtam volna megmondani, hogy kedvelem-e őt vagy sem, mint karaktert. Nos, lehet csak én voltam az egyetlen, aki nem számított erre a fordulatra, de nagy szemeket meresztve vettem tudomásul, hogy a második részben nézőpontot váltunk és megkapjuk Oak-ot főszereplőnek. Nem tudom miért, de én eddig abban a tudatban éltem, hogy végig Wren lesz a főszereplőnk és Oak csak mellette mellékszereplő marad, olyan Jude és Cardan stílusban.

Eddig tehát az volt az egyik gondom, hogy képtelen lettem volna elmondani ki az igazi Oak, mire Black csavart egy akkorát a történeten, hogy mostanra teljesen kiismerhettem Oak-ot és mindent, de tényleg mindent megtudhattam róla. És az a legdurvább az egészben, hogy Oak tényleg minden egyszerre, amit korábban képzeltem róla és ha akarnám se tudnám egyetlen kategóriába besorolni. Elsőnek meglepett, de nagyon örültem annak hogy megkapjuk Oak-ot főszereplőnek, még ha fura is volt eleinte. Így tehát minden titok lelepleződött, minden rejtély feltárult és Oak maga se egy kérdőjel többé.

Örültem annak, hogy végre láthattuk a „másik oldalt”, és hogy az Elfhoni palota gyakorlatilag minden tagja képviseltette magát rövidebb-hosszabb ideig. Szinte minden korábbi karakter feltűnt, régen félbemaradt szálakat varrtunk el és minden a helyére került. Külön ujjongtam Jude és Cardan megjelenésekor, és habár nem szerepeltek sokat, de nem hazudtolták meg magukat egy percig sem. És habár szívesen olvastam volna róluk többet, lássuk be ez a duológia nem róluk szól, így jobb hogy a háttérben maradtak és mondhatni csak mellékszereplőként jelentek meg éppen elegendő mennyiségben.

Wren és Oak

Igazán érdekes volt Oak igazi karakterét jobban megismerni és megtudni ki ő valójában. Nem értem hogy hihettem egy percig is, hogy Oak egy egyszerű személyiség lesz, hisz az ég szerelmére mind tudjuk milyen családban és milyen emberek között nőtt fel. Teljesen reálisan alakult a személyisége és teljesen hihetően kezelte a körülötte lévő helyzetet és embereket. Jude, Madoc és a többiek mellett, egy ilyen komplikált múlttal és ilyen nehéz és bonyolult emberek között, hogy is alakulhatott volna másként az élete?!

Ezért nem is értettem, hogy a végén mikor kiderült, hogy Oak nem olyan gyenge, ostoba és léhűtő hercegecske, mint aminek mindenki gondolta, akkor miért lepődött meg ezen annyira mindenki. Várhatták volna, hogy akárhogy próbálják védeni gyerekkorától kezdve, akármennyire próbálják óvni a veszélytől és a körülötte lévő hatalmi ármánykodástól, Oak-nak mondhatni az a sorsa, hogy ebbe nőjön fel és ebben edződve legyen belőle felnőtt ember. Ő pedig nem volt rest kivenni a részét a játszmákból. Nem azért, hogy a saját hatalmát növelje vagy hogy önző céljait elérje, ő végig csak a családjáért, a nővéréért és azért szervezkedett, hogy minden árulót és cselszövőt leleplezzen mielőtt azok Jude és Cardan hatalmára vagy életére törhetnének.

Tényleg nagyon örültem, hogy Oak-ot kaptuk meg főszereplőnek a második részben és imádtam olvasni a gondolatait, megismerni a valós énjét, és egyáltalán nem okozott csalódást a karaktere. És tudom, hogy eddig csak Oak-ról hadováltam egy csomót, szóval joggal kérdezhetnétek, hogy mi van akkor Wrennel. Nagyon jó kérdés, hogy mi van Wrennel, mert ebben a részben a lány tényleg nagyon háttérbe szorult és elsőre a gonosztevő vagy a nagy ellenség kategóriába került. Bár szerintem teljesen egyértelmű az elejétől kezdve, hogy nem Wren itt a nagy machinátor a háttérben és hogy Bogdana valamivel irányítja őt vagy esetleg sakkban tartja, mert hát Wren korábban nem ilyen bosszúszomjas és gyilkos hajlamú lánynak tűnt.

Oak ugyancsak átlátta a helyzetet és hogy Wrennel nem stimmel valami, így próbált rá hatni vagy a maga módján segíteni rajta. Tetszett ahogy Oak végig epekedett Wren után és nagyon aranyosak voltak együtt még mindig, hogy nem nagyon bírtak távol maradni egymástól. Bár jobban belegondolva azért olyan sok közös jelenetük nem akadt, mert az idő nagy részében a két ellentétes oldalon ragadtak. Fura, hogy Wren szemszögét most nem láthattuk egészen a végéig, de ezen most azért nem akadtam fent annyira, mert az első könyv Wrené volt, a második pedig Oak-é lett, és épp így van meg a tökéletes egyensúly.

Wren és Oak

A történet középpontjában ismét egy újabb hatalmi játszma áll, ami szinte mindennapos Elfhon-ban, és Oak ezt próbálja felgöngyölíteni és megakadályozni az árulást. Azt persze vártam, hogy Bogdana machinál valamit a háttérben, ez teljesen egyértelmű volt, de aztán kaptunk egy olyan fordulatot, amit tényleg nem láttam előre. Olyan korábbról ismert karakter lett áruló, akiről nem hittem volna, hogy meg meri lépni mindezt. Bár utólag visszagondolva pont tőle nem állt sosem távol az ilyesmi és abszolút logikusan alakult a karakter sorsa, inkább az a csoda, hogy eddig nem árulta még el a királyi párt és a királyi udvart.

Amit még mindenképp meg szerettem volna említeni a végén, hogy most is örültem a kis mellékszálaknak és hogy a régi karakterekről tudtunk meg dolgokat. Megtudhattuk mi lett Taryn és a fia sorsa és hogy mi van vele és Szellemmel. Madoc visszatért a családjához és véget ért a száműzetése, aminek én személy szerint nagyon örülök, és remélem most már tényleg nyugton megül a hátsóján és nem okoz több galibát, hanem örül annak, hogy a családjával lehet. (Bár a halandó világban rekedt Madoc gondolata továbbra is nagyon vicces, én legalábbis jót szórakoztam rajta.) Kaptunk kis utalásokat arra, hogy mi várható Jude és Cardan életében hamarosan, legalábbis remélem, hogy jól értelmeztem az utalásokat. Megmondom őszintén az első részben nem nagyon érdekelt a két új karakterünk, Tiernan és Hyacinthe privát drámája és nem értettem minek kellenek ők ide, de most még őket is megszerettem és szurkoltam nekik, hogy túl tudjanak lépni a problémáikon és megtalálják az egymáshoz visszavezető utat.

Ami pedig nagy bónusz pont, hogy az írónő még arról is csöpögtetett némi infót, hogy a következő könyv kiről fog szólni. És most mondom, nekem roppant mód tetszik, hogy a következő könyv Nicasia-ról fog szólni és izgatottan várom. Főleg ha tényleg arról fog szólni ez a rész, hogy Nicasia hogy keres kérőt magának, mert a puszta gondolat, hogy szerencsétlen férfiak Nicasia kegyeiért küzdenek, máris jobb kedvre derít.

Az elrabolt örökös duológia második részében folytatódik az első részben megszakadt történet, csak most Wren helyett Oak lép elő főszereplőnek és az ő szemszögéből látjuk az eseményeket. Ő lesz az, aki felgöngyölíti nekünk a háttérben zajló hatalmi játszmákat és aki lebuktatja az árulókat, miközben minden tőle telhetőt megtesz, hogy megmentse a családját… és persze Wrent, aki sajnos az árulók bűvkörébe került. Oak és Wren nagyon kedves kis páros, és tökéletesen illenek egymáshoz, nagyon szerettem őket, mert tökéletesen kiegészítik egymást. Jude és Cardan párosát nem szárnyalják túl, mert őket ki tudná kiütni az első helyről, de szorosan mögöttük a második legjobb páros a sorozatban.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/holly-black-the-prisoners-throne-a-fogoly-tronja

Értékelés: 5/4

Holl Black: Az elrabolt örökös (Az elrabolt örökös 1.)

Fülszöveg:

Egy szökevény királynő. Egy trónra nem vágyó herceg.

Egy küldetés, ami mindkettejük számára a véget jelentheti.

Nyolc év telt el a Kígyó Csatája óta. Fenn, a jeges északon, a Fogasudvar Lady Nore-ja uralma alá vonta a Jégtű Fellegvárat. Ott egy ősi ereklye segítségével hóból és gallyakból szörnysereget teremtett magának, akik tettre készen várják, hogy beteljesítsék úrnőjük bosszúját.

Suren – a Fogasudvar gyermekkirálynője, az egyetlen, akinek hatalma van édesanyja felett – évekkel ezelőtt a halandók világába szökött, ahol akár egy vadállat, úgy tengeti mindennapjait. Magányba menekült, de a Fogasudvarban elszenvedett könyörtelen kínok itt sem hagyják nyugodni. Idejét arra fordítja, hogy felszabadítsa a halandókat esztelen alkuik alól. Már-már elhinné, hogy megfeledkeztek róla, amikor egy éjszaka üldözőbe veszi a viharbanya, Bogdana. Suren segítségére nem más siet, mint Oak herceg, Elfhon trónörököse, akinek egykor odaígérték a kezét, és akit nem mellesleg ki nem állhat.

Az immár tizenhét éves Oakot három szóval lehetne jellemezni: elbűvölő, gyönyörű és mesterkedő. Veszélyes küldetésre adta a fejét, és a sikerhez Suren segítségére van szüksége. Ha a lány úgy dönt, vele tart, nemcsak a szívét kell megóvnia a fiútól, akit egykor ismert, és a hercegtől, akiben nem bízik, hanem kénytelen lesz szembenézni mindazzal a szörnyűséggel is, amit oly rég a háta mögött hagyott.

Egy kisebb szünet után itt az ideje, hogy ismét új könyveket olvassak, mert tudjátok, hogy van ez. A könyves várólistám sosem fogy el, mindig újabb és újabb könyvek jelennek meg, és időnként pedig olyan már egyébként régen megjelent könyveket fedezek fel, amik eddig valahogy elkerülték a figyelmemet. Rögtön egy kis könnyed történetre vágytam és mivel kedvem támadt visszatérni Elfhon világába, így gondoltam jöjjön most Az elrabolt örökös című könyv.

Aki esetleg nem tudná, Az elrabolt örökös duológia Holly Black A levegő népe trilógiájának spin-off sorozata, vagy folytatása, vagy nevezzük akárhogy. A lényeg és rögtön ezzel kezdeném ezt a kritikát, hogy előtte mindenképp érdemes elolvasni a trilógiát, mert tulajdonképpen azt a történetet folytatja ebben az új sorozatban. Persze új főszereplőket kapunk és sajnos Jude és Cardan most háttérbe szorul (annyira, hogy itt fel se bukkantak egyelőre), de minden mást adottnak vesz az írónő, semmit nem magyaráz el újra. Így ha érteni akarod a világot, hogy ki kicsoda, minden apróbb utalással tisztában akarsz lenni, akkor igenis előtte a trilógiát mindenképp el kell olvasni és utána jöhet ez a történet. És igen, ez az új spin-off sorozat csak két részből áll, de talán jobb is így. Persze ezzel nem arra akarok célozni, hogy rossz ez a könyv, mert nem az.

A másik amit rögtön a kezdéskor ki szeretnék emelni, hogy aki azt várja, hogy egy a trilógiához hasonló folytatást kapunk, az hatalmasat fog csalódni. Ennek a sorozatnak teljes más a hangulata, teljesen más a fő történetszál, teljesen más a főszereplő és a romantikus szál is teljesen máshogy alakul. Őszintén szólva én se nagyon tudtam, hogy mire számítsak és hogy mit lehet kihozni Wren és Oak történetéből, de én mindenképp pozitívan csalódtam. Kellemes kis mesés fantasztikus történetet kaptunk és tényleg jobban tetszett, mint amire számítottam.

Wren és Oak gyerekként

A legnagyobb eltérés, hogy most Wren lépett elő a főszereplőnkké, aki egy teljesen más karakter, mint anno Jude volt és ez nem is baj. Nem kell mindenkinek olyan erősnek, szívósnak és keménynek lennie, mint amilyennek Jude-t szokhattuk meg. Megismerhetjük Wren múltját és hogy ki ő és honnan jött, hogy került a Fogas Udvarba és hogy mi történt vele az eltelt nyolc év alatt. Megértjük miért lett olyan, amilyen és hogy miért viselkedik úgy ahogy. Egyetlen problémám volt Wren múltjával, hogy nem értem miért kellett ide beleerőltetni azt, hogy ő is halandók között nőtt fel és van egy ember családja, akik után még évekkel később is vágyakozik. Szerintem sokkal jobban működött volna a dolog, ha Wren „100%-ban” tündér és nincs semmilyen kötődése az emberekhez.

Mielőtt azonban félreértené valaki, Wren sem egy gyenge vagy nebántsvirág leányzó, korántsem az! Csak ő más módon erős és szívős, teljesen mások a motivációi, teljesen mások a gyengeségei és erősségei, mint Jude-nak. A két lányt szerintem össze se lehet hasonlítani, mert teljesen más a múltjuk, más miatt szenvedtek, mások a céljaik. Wren magánakvaló, bizalmatlan és kissé antiszociális, mondjuk azok után ami vele történt, nem csodálom, hogy az lett.

Kíváncsi voltam arra, hogy milyen lesz a szerelmi szál ebben a könyvben és el nem tudtam képzelni, hogy Oak hogy fog működni, mint férfi főszereplő. Úgy vagyok Oak-al, mint a bármely család a legkisebb fiúgyerekkel, aki számukra mindig csak egy kisfiúnak marad és sosem tudnak rá felnőtt férfiként gondolni. Oak számomra mindig a játékos, kissé elkényeztetett és néha önző, de csupa szív ártatlan tündérfiú marad, akit mindenki óvott és féltett, és akiért bárki bármit megtenne, hogy megvédjék őt a való világtól. Nos, a gyerek Oak már a múlté és felnőtt lett belőle, mármint inkább tinédzser, de értitek, így vártam, hogy megtudhatom mivé vált… és hát ezen a téren némileg csalódnom kellett.

Sajnálom, de én egyszerűen képtelen vagyok hova tenni Oak-ot egyelőre és ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor a karakterét sem értem igazán. Most akkor ki lenne ő valójában? A lelketlen csábító, aki arra használja a képességét, hogy mindig elérje, amit akar? Vagy az agyafúrt taktikus udvaronc, aki felnőve csatlakozott az Elfhoni királyi udvar intrikus játszmáinak körébe? Vagy a naiv és könnyen befolyásolható fiatal férfi, akit mások vezetnek meg és akire még most is folyton vigyázni kell? Mert úgy tűnik mindhárom benne van és az a baj, hogy eddig képtelenség eldönteni, hogy melyik Oak igazi arca. Nem csak Wren nem volt ezt képes eldönteni, hanem én sem. Gondolom Holly Black direkt írta meg így a karakterét, hogy ne lehessen egyértelműen megmondani mik a valós szándékai és a valós énje, de ez így már túl zavaros lett számomra.

Oak és Wren

Wren és Oak kapcsolatának alakulása szintén más utat jár be, mert ők gyerekkoruk óta ismerték egymást és kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de folyamatosan tisztában voltak azzal, hogy a másik élete hogyan alakult. Van egy közös múltjuk és gyerekként kezdődött a kettejük története, így jóval gyorsabban alakul köztük a dolog, bár még így se neveznék rekordsebességnek. Ebben a könyvben sem a romantikus történetszál kapta a nagyobb szerepet, és hogy ez jó vagy rossz, azt mindenki döntse el maga. Én speciel örültem neki, sokkal jobban tetszett, hogy a történetre és Wren karakterének fejlődésére lett helyezve a hangsúly. Valahogy most a politikai játszmák háttérbe szorultak és a történet szerkezeti felépítése szintén más ívet írt le. Most egy közös kaland került a középpontba, a karaktereink egy közös kalandra indultak, mindannyian más okból kifolyólag, de a cél ugyanaz. Egyszerűbb és mesésebb a történet és aki szereti az ilyesmit, annak mindenképp tetszeni fog.

Örültem az apró visszautalásoknak, örültem annak, mikor a régi kedvencekről beszéltek a mostani karaktereink, vagy amikor reflektáltak a korábban történt eseményekre, vagy épp azt láthattuk, hogy Wren hogy élte meg azokat az eseményeket, amiket korábban Jude szemszögén keresztül láthattunk. Örültem annak, hogy Madoc nem veszett a feledés homályába és hogy az írónő nem intézte el annyival, hogy a halandók közt él és kész, hanem hogy most igen fontos szerepet kapott ebben a történetben. Jót mosolyogtam magamban azon, mikor megtudhattunk néhány részletet arról, hogy Madoc hogy boldogult a halandó világban és nem is vártam volna tőle mást. Teljesen reális Madoc karaktere szempontjából, hogy nem bír megülni a hátsóján és teszi, amit a természete diktál. Kaptunk néhány új karaktert is, akik eddig szerintem nem sok vizet zavartak, és valahogy egyik se keltette fel a figyelmemet igazán. Egyedül talán Tiernen és Hyacinthe lehetnek érdekesek, de róluk se lehetett valami sokat megtudni, hogy igazán érdekelni kezdjenek. Azonban arra kíváncsi vagyok, velük mi fog még történni.

Teljesen más hangulatú vagy felépítésű ez a könyv, mint korábban A levegő népe trilógia volt, és ez egyáltalán nem baj. Folytatásnak kellemes meglepetés, de semmiféleképp sem szabad a trilógiához és annak karaktereihez hasonlítani ezt a könyvet. Bevezetésnek egy kis mesés történetet kapunk, aminek a középpontjában egy közös kaland áll, amiben a karaktereink összefognak mindenki a saját célja érdekében. Wren karakterét érdekesnek találtam, főleg azután miután kiderült a valódi származása, és a vége után nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz majd a folytatásban és hogy alakul a történet. Örülök, hogy az írónő nem nyújtotta el feleslegesen mindezt, így nagyon várom mi lesz a második részben majd, még szerencse, hogy időközben az is kijött már magyarul. Biztos hogy hamarosan folytatni fogom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/holly-black-the-stolen-heir-az-elrabolt-orokos

Értékelés: 5/4