Kelley Armstrong: Leszámolás (Sötét erő 3.)

Fülszöveg:
Kelley Armstrong nagy sikerű Sötét erő trilógiájának hihetetlenül izgalmas befejezése.
A tizenöt éves Chloé Saunders hétköznapi életet szeretne élni. Nem adatik meg neki. Chloé ugyanis genetikai módosítás áldozata, olyan nekromanta, aki akarata ellenére képes felébreszteni a holtakat. Chloé, és hasonszőrű, különleges „tehetséggel” megáldott (vagy inkább elátkozott?) társai az életüket mentik a pokoli szervezettől, amelyik létrehozta őket.
És, ha mindez nem elég, Chloé gyengéd érzései a testvérpár – Simon, a kedves varázsló, és bátyja, Derek, az annyira nem kedves vérfarkas – iránt összezavarják a fejét. Ráadásul az a szörnyű gyanúja, hogy szíve mindinkább a vérfarkas felé hajlik…

Mostanában vettem észre, hogy van néhány olyan könyvsorozat, aminek már régen kijött az utolsó része, és hát nekem is sikerült megszereznem, így semmi akadálya sincs annak, hogy befejezzek ezek közül néhányat. A könyvsorozatoknak is meg van a maguk bája, hisz ha szeretsz egy világot és annak karaktereit, akkor persze, hogy örülsz annak, hogy minél többet olvashatsz róluk. Van, amikor éveket kell várni egy-egy sorozat újabb részére, így elvész az élvezet, épp ezért mostanában próbálok úgy válogatni, hogy olyan könyveket kezdjek el, melyeknek több része is megjelent nálunk, így nem kell várnom a folytatásra, ha azonnal kézbe akarom venni. Ez nem mindig jön össze, de próbálkozok. Nem is akarok tovább mellébeszélni, térjünk át a könyvre, ami a Sötét erő trilógia utolsó része.

Tetszett az első két rész, könnyed, izgalmas, bájos és olvasmányos YA könyvsorozatként könyveltem el magamban, olyan, amilyen minden ifjúsági könyvnek lennie kellene. Adott egy izgalmas fantasy háttér, szerethető karakterek, egy csipet romantika, titkos társaságok és összeesküvés a háttérben, és mindezt olyan jó kombinációban gyúrta össze Armstrong, hogy megtalálta azt a tökéletes egyensúlyt, amitől egyik elem se billent át a ló túlsó oldalára. Értem ezalatt, hogy a nyálas romantika nem nyomta el a történet többi részét, nem lettek laposak a karakterek vagy unalmas maga a történet. Minden a helyén van, és a Sötét erő trilógia ékes példája a remek és átgondolt ifjúsági könyveknek. Ha kedvelitek a műfajt, és még nem lett volna hozzá szerencsétek, akkor én mindenképp ajánlom. A műfaj ismertebb és felkapottabb darabjait simán kenterbe veri.

Na, de mi a helyzet az utolsó könyvvel? Felér-e az első kettő színvonalához? Igen, mindenképp. Ebben nincs semmi kétség. De mint lezáró kötet, hogy teljesít? Nem rossz, mert nem az, de azt kell mondanom, hogy kissé csalódtam. Tényleg jó a könyv, és végül is ez is egyfajta lezárás, de mikor elkezdtem, akkor ennél nagyobb és monumentálisabb lezárásra és végső leszámolásra számítottam. Hisz a címe az, hogy "Leszámolás", gondoltam lesznek itt titokleleplezések, nagy harcok és összetűzések, és hát sajnos ezek mind hiányoztak, nekem pedig csalódva kellett letennem a könyvet, mikor a végére értem.

A könyv nagy része tulajdonképpen egy házban játszódik, és a karakterek ki se mozdulnak onnan. Ülnek a helyükön és gyakorlatilag semmi nem történik. De tényleg semmi. Persze értem én, hogy kellett egy kis idő, hogy gyakorolják a képességeiket, és hogy megnyugodjanak egy időre, de azt a kis időt is fel lehetett volna dobni valamivel. A könyv első fele nagyon lassan indult be, és néha egy kicsit untam magam rajta, de szerencsére a vége kárpótolt mindenért. Mármint a vége sokkal jobb lett, mint az eleje, mégis összességében akkor is csalódottan fejeztem be. Konkrét lezárást nem is kapott, olyan hirtelen lett levágva a történet, hogy szerintem folytatásért kiált.

A csapat: Derek, Chloe, Simon és Tori

Az első két részben nem sok romantika volt, amit itt már nem tudott az írónő kikerülni, és szerintem nem is akart, hiszen tudatosan építette fel ezt a történetszálat. Nem tetszett a szerelmi háromszög dolog, nekem nagyon erőltetettnek tűnt, de az, ahogy sikerült kikecmeregniük belőle, az viszont remekül lett megoldva. Nem drámáztak nagyokat, nem húzták ezt több könyvön át, hanem megbeszélték és mindenki elfogadta a helyzetet, senki se sértődött meg, hanem úgy fogadta, ahogy azt egy normális ember tenné. (A többi könyvben azért utálom egyrészt a szerelmi háromszögeket, mert mindig irritáló és felesleges műbalhéval jár együtt, amitől a falra tudok mászni. Tökéletes példa erre a Twilight sorozat.) Nem mintha nem lett volna már az elejétől teljesen egyértelmű, hogy Chloe és Derek egymásnak lettek teremtve, így nem okozott nagy meglepetést, hogy végül egymásra találtak. Nagyon aranyosak együtt, tökéletes páros. Tetszett, ahogy fel lett építve a kapcsolatuk, ahogy mindketten változtak és fejlődtek és ahogy megnyíltak egymásnak.

Chloe nagy karakterfejlődésen ment keresztül a trilógia alatt, és az írónő tökéletesen át tudta adni, hogy miként változik a lány az átélt élményei hatására. Chloe megerősödött, megtanulta használni a képességét, és megtanulta milyen a barátaival együtt lenni, és hogy milyen az, ha valakibe szerelmes. Habár ebben a részben volt néhány libás megmozdulása, mondjuk mikor csak azért is azt csinálta, amit a többiek nem szerettek volna, és önként keverte magát bajba, akkor szívesen megütögettem volna, hogy térjen észhez, de összességében normális és abszolút reális tinédzserként viselkedett, épp ezért kedveltem őt. Nem lett a kedvencem, de azért kedveltem. Rajta kívül Tori a másik karakter, aki a végére a szívemhez nőtt. Ő is rengeteget változott és fejlődött, szerencsére jó irányba, és a végére hasznos és elengedhetetlen tagjává vált a csapatnak.

Örülök, hogy elolvastam ezt a trilógiát, hisz remek darabja a műfajnak. Mindenképp megéri elolvasni, és mindenkinek szívből ajánlom, aki szereti az ifjúsági könyveket. Könnyed, laza, kissé romantikus fantasy, nem váltja meg a világot, de azért élvezetes olvasmány, kikapcsolódásnak tökéletes, ha épp nincs valami más.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/kelley-armstrong-the-reckoning-a-leszamolas
Értékelés: 5/4

Kelley Armstrong: Az ébredés (Sötét erő 2.)

Fülszöveg:
Chloé Saunders menekülés közben őrült felfordulást okoz… szó szerint…
Chloé valaha teljesen hétköznapi tinilány volt – legalábbis ezt gondolta. Aztán rájött a megdöbbentő titokra, hogy nem más, mint egy két lábon járó tudományos kísérlet. Születésekor az Edison Csoport névre hallgató gonosz tudóscsapat genetikai módosítást hajtott végre rajta. Chloé megváltozott, egyedülálló képességekkel rendelkező nekromanta lett, aki szellemeket lát, feltámasztja a halottakat, és ez gyakran szörnyűséges következményekkel jár. S ami még rosszabb, egyre erősödő képessége fenyegetést jelent az Edison Csoport fennmaradó tagjai számára, akik úgy döntenek, véget kell vetni ennek a kísérletnek – örökre…

A trilógia első könyvét mintha csak nekem írták volna. Visszaadta a hitemet a jó ifjúsági könyvek irányába és ismét kedvet kaptam a műfajhoz, ami az egyik kedvencem. Kelley Armstrong könyve abban egyedi a többi hasonló között, hogy próbálkozott olyat alkotni, amit előtte senki más. Persze nem ő találta fel a spanyol viaszt, de legalább megpróbálta kiszűrni azokat a kliséket, amelyektől néha már a falra mászom. És ez az én szememben igen nagy teljesítmény egy olyan műfajban, ahol az Alkonyat sikere után, minden könyv csak annak utánzatának tűnik.

Sajnos azért meglátszik, hogy Az ébredés egy trilógia középső kötete, mert itt belassultak egy kicsit az események. A könyv első felében jóformán semmi nem történik, tulajdonképpen az egész könyv Chloe és a többiek szökéséről szól, hogy miként menekülnek az Edison csoport elől. Ami lehetett volna izgalmas, és hát végülis az volt, de az első könyv rejtélyessége valahogy most kiveszett a történetből. Chloe megszökik az intézetből és a fiúk után megy, majd pedig Tori-val kiegészülve a kis csapat a fiúk apjának keresésére indul, miközben el kell kerülniük a rájuk vadászó embereket. Ismét tetszett a realitás, amire az írónő igyekszik törekedni, hiszen a menekülésük közben sok dolgot kellett hiányolniuk. Nem aludhattak hotelben, nem ehettek rendesen, és mindezt annyira logikusan és hitelesen írta le nekünk, hogy semmi kivetnivalót nem találtam benne.

A történet talán belassult, de kárpótlásul felfedtek előttünk néhány korábbi rejtélyt. Megismerhettük jobban az Edison csoport ténykedéseit, akik mégsem olyan segítőkészek, mint amilyennek mutatni akarják magukat, és megtudtuk, hogy tulajdonképpen hogyan jöttek létre azok a természetfeletti képességek, melyeket a fiatalok birtokolnak. És kaptunk egy kis közelebbi betekintést Derek farkas életébe is, a farkasokhoz fűződő viszonyáról úgyszintén. A karakterek fejlődése és kapcsolataik alakulása most nagyobb hangsúlyt kapott mint ezelőtt, aminek nem is örülhettem volna jobban, hiszen ezt a négy srácot nem lehet nem szeretni.

Simon, Chloe (alul), Tori (felül) és Derek

Chloe-t még mindig nagyon bírom, de a két fiú, Simon és Derek is kedvencem. Nem akarom előre pánikoltatni magam, de nekem úgy tűnik, hogy hármójuk kapcsolata egy általam annyira utált szerelmi háromszög felé halad. Ne legyen igazam, és remélem nem is lesz. Chloe és Derek, ők nagyon jó pár lennének. Tetszett, hogy közelebb kerültek egymáshoz, hogy végre Derek kezd megnyílni a lány előtt, és hogy végre Chloe is látja, hogy Derek nem olyan magánakvaló és ellenséges, mint amilyennek korábban képzelte. Simon talán csak szimplán kedves Chloe-val, lehet csak én látom bele ezt a szerelmi háromszöges dolgot, és bízom benne, hogy csak tévedek, mert Kelley Armstrong eddig annyira jól csinálta. Eddig nem nagyon tudtam benne csalódni, de ha bele merészelni tenni a szerelmi háromszöget, akkor nagyot kell csalódnom.

A négyes fogat utolsó tagja ugyebár Tori, aki az első részben számomra teljesen semleges volt, olyan szükséges rossz. Minden könyvben van egy "ribi csaj", aki féltékeny a főszereplőre és keresztbe akar neki tenni. Most viszont egészen megkedveltem, és mégis csak értékes tagja lett a csapatnak és valahogyan sikerült beilleszkednie közéjük. Habár a fiúk csak megtűrik őt Chloe miatt, de Chloe és Tori mintha kezdenének megbarátkozni egymással. Valamilyen szinten megértem Tori-t, talán engem is idegesítene, hogy mindenki folyton-folyvást Chloe-t akarja megmenteni, meg hogy mindenki annyira akar rá vigyázni, meg hogy annyira ártatlannak és védtelennek tűnik, mint aki két lépést nem bír megtenni egyedül. Mellesleg sajnáltam szegény Tori-t az anyja miatt, remélem az a nő még megkapja majd a lányától, ami kijár neki.

Az első résznél elfelejtettem mondani, de az is tetszik ebben a könyvben, hogy Chloe olyan szemmel nézi a vele történteket, mintha egy filmben élne, és mindent ami vele történik, azt magában kommentálja. Így tisztára olyan az egész olvasás, mintha tényleg leperegne az egész a szemem előtt, mintha valóban egy filmet néznék a fejemben. Chloe imádja a filmművészetet, és épp ezért tekint úgy minden helyzetre, mintha ő maga egy filmben szerepelne. És nagyon vicces tud lenni, mikor magában kommentálja a dolgokat. Mindenesetre tetszett ez a könyv is, annak ellenére, hogy néha mintha belassult volna a történet. Nagyon kíváncsi vagyok a befejező kötetre, remélem hamarosan bent lesz a könyvtárban, hogy kivehessem és minél hamarabb olvashassam.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/kelley-armstrong-the-awakening-az-ebredes
Értékelés: 5/5

Kelley Armstrong: A szellemidéző (Sötét erő 1.)

Fülszöveg:
Chloé Saunders nem akar mást az élettől, mint bármelyik tinédzser: esélyt arra, hogy befejezhesse az iskolát, barátokat találjon, és talán egy fiút is magának. Amikor azonban elkezd szellemeket látni, megérti, hogy az élete soha nem lesz olyan, mint a többieké.
A figyelmét követelő szellemektől körülvéve Chloé végül összeomlik, és bekerül egy kisebb elmezavarral küzdő fiatalok számára fenntartott otthonba.A Lyle Ház először normálisnak tűnik, de ahogy Chloé sorra megismeri a többi ápoltat – a sármos Simont és gyanús,
soha nem mosolygó bátyját, Dereket, a visszataszító Torit és Rae-t, aki túlságosan is szereti a tüzet – rájön, hogy valami különös, baljós dolog köti össze őket, amit nem lehet a szokásos „problémás a gyerek” viselkedéssel magyarázni. Ahogy együtt nemsokára azt is felfedezik, hogy a Lyle Ház sem egy a szokásos otthonok közül…

Sok helyen olvastam, hogy mennyire jó ez a könyv, olyanok dicsérték, akiknek bízok az ízlésében, és mivel megpillantottam a könyvtárban, így gondoltam itt az ideje, hogy én is olvassam a könyvet. Habár múltkor besokalltam az ifjúsági fantasy-tól és úgy döntöttem, hogy szüneteltetem egy kicsit a műfajt, egyáltalán nem bántam meg, hogy kivételt tettem Kelley Armstrong művével. A Sötét erő trilógia első része megérdemli a pozitív értékeléseket, mert tényleg szerethető darab a hasonló többi között.

Sajnálom, hogy egyből a kritizálással kezdem, de egyszerűen képtelen vagyok szó nélkül elmenni mellette. Jobban mondva nem is kritizálni szeretnék, hanem inkább hangot adni az értetlenségemnek. Eddig én meg voltam elégedve a Könyvmolyképző Kiadó fordításaival és a könyveik minőségével, de A szellemidéző valami pocsék lett. A fordítás annyira silány és rossz, hogy én ilyet még esküszöm nem láttam. (Vagyis de, erősen vetekszik A szürke 50 árnyalata ramaty fordításával.) Rengeteg félrefordítás, értetlen mondat, furcsa párbeszédek, amik biztosan nem így néznek ki az eredeti angolban. Ha ez még nem lenne elég, a szövegben nyomtatási hibák is voltak. A párbeszédes részek előtt lemaradt gondolatjelek, a leíró részek egybeolvadnak a párbeszéddel, elhagyott írásjelek és így tovább.

Nem tudom ki volt a felelős a könyv megjelentetéséért, de az iszonyatosan rossz munkát végzett. És ezen hibák igenis rontottak a könyv élvezeti értékén. Nem csak egy-két kisebb hiba volt benne, ami azért néha minden könyvben előfordulhat, hanem rengeteg, amit most nem tudtam szó nélkül hagyni. És ezért kénytelen voltam 1 pontot levonni a könyv értékelésekor. Még szerencse, hogy nem fizettem ezért a könyvért, egyszerűen ez így nem éri meg az árát. Remélem a következő két rész már nem lesz ilyen rossz nyomtatás- és fordításügyileg.

Térjünk át magára a tartalomra, mert ugyebár az a fontos igazából, de az előbbit egyszerűen nem tudtam magamban tartani. Ifjúsági fantasy-ról van szó, de a műfajából éppen egy jobb darab, aminek most kifejezetten örültem, mert visszaadta a hitemet ez ilyen stílusú könyvek iránt. Urban fantasyról beszélünk, ahol a szereplők természetfeletti képességekkel rendelkeznek a különféle típusokban és ahol kiderül, hogy a normális világ mellett létezik egy rejtett világ is annak megannyi titkával. Chloe szellemeket lát, és egy iskolai idegösszeomlás után elzsuppolják egy bentlakásos iskolába, ahol hozzá hasonló problémás fiatalokkal találkozik. Kiderül, hogy Lyle Ház sem az, aminek korábban hitték, és hogy sokkal több van a háttérben, mint amire valaha számítottak.

Chloe és Derek

Tipikus tini könyv ez is, azért ne legyenek illúziónk, de mint már említettem azért jobb a nagy átlagnál. A könyv végén kiderülő titok miatt el sem tudom mondani menyire várom a folytatást, vagyis el tudom. Annyira, hogy már ki is vettem a könyvtárból a második részt és hamarosan olvasni fogom, mert tudnom kell mi lesz eztán a szereplőkkel. A megszokott klisés karakterek sorakoznak fel, de valamiért mégis kedvelhető a nagy részük. Én bírtam Dereket, Simont, és még Rae-t is.

De ami a legnagyobb pozitívum az összes közül, hogy igazán szerethető a főhős. Imádtam Chloe-t, mert annyira helyes és aranyos tinédzser lány, amilyennek minden ifjúsági könyv főszereplőjének lennie kellene. Tinédzser gondokkal küzd, szeretne normális életet élni, miközben nem érti mi történik vele, mégsem omlik össze, mégsem fakad ki (annyira), hanem tartja magát és próbál rájönni, mi folyik körülötte. De ami a legjobban tetszett benne, hogy nem kezdett el már azonnal egy fiú után nyáladzani. Ilyet szerintem én még nem is olvastam, nem is emlékszek olyan ifjúsági könyvre, ahol a főhős nem zúg bele valakibe az első 10 oldalon. Igen, nincs semmilyen random szerelem, amiért hálás köszönet illeti Armstrongot. Sőt, Chloe ki is jelenti, hogy most az érdekli a legkevésbé, hogy pasik után csorgassa a nyálát, sokkal nagyobb gondjai vannak annál... és ezért számomra irtó szimpatikus főhős lett.

A másik aminek örültem a realitás. Igen, számomra ez kiemelkedően fontos a könyvekben és a karakterek közötti kapcsolatokban. Nem szeretem azt, mikor két pillantásra egymásba szeretnek a főhősök, miközben igazából semmit nem tudunk róluk és még ők se tudják, hogy mit szeretnek egymásban. Nem szeretem azt, hogy minden könyvben földöntúli gyönyörűséges főszereplők vannak, és a főhős szerelme pedig általában a suli legjobb/legügyesebb/leghelyesebb (vagyis leg-leg-leg...) pasija. Chloe és Derek... egyik sem különleges szépség, Chloe teljesen átlagos lány, Derek pedig egy átlagos pattanásos kamasz fiú, és végre nem a suli legmenőbb sráca. Főképp ez két utolsó dolog miatt jött be nekem ez a könyv annyira. Már nálam a második kötet, így egy-két héten belül olvasni is fogom, nagyon érdekel a folytatás.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/kelley-armstrong-the-summoning-a-szellemidezo
Értékelés: 5/4