V.E. Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete

Fülszöveg:

Egy élet, amire senki nem fog emlékezni. Egy történet, amit soha nem felejtünk el.

Franciaország, 1714: egy fiatal nő végső elkeseredettségben fausti alkut köt az ördöggel, hogy örökké éljen, ám ezért cserébe súlyos árat fizet. Az ördög megfosztja a világban elfoglalt helyétől, és arra kárhoztatja, hogy mindenki elfelejtse, akivel találkozik.

Így kezdődik Addie LaRue évszázadokat és kontinenseket átívelő, felejthetetlen története. Művészek múzsájaként vonul végig a történelmen, melynek során egyetlen társa az ördög, aki minden évben felkeresi az egyezségük évfordulóján.

Aztán egy napon, egy manhattani antikváriumban Addie belebotlik valakibe, aki emlékszik rá. És ekkor rájön, hogy nem menekülhet örökké a végzete elől.

Schwab-ot tavaly fedeztem fel magamnak és az első könyvsorozat Az elvetemültek volt, amit a kezembe vettem tőle. Mind a két részt szerettem, így gondoltam ideje esélyt adni az írónő többi könyvének. Mivel most nem voltam abban a hangulatban, hogy belekezdjek egy újabb több részes sorozatba, így inkább csak az egyik önálló könyvét választottam következő olvasmánynak. Érdekesnek tűnt a fülszövege, így gondoltam olvassuk most ezt. Nem tudtam mire számítsak és mit fogok kapni ettől az önálló könyvtől, így egészen kellemes meglepetés ért, mert nem számítottam rá, hogy ennyire fog nekem tetszeni az Addie LaRue láthathatlan élete.

Persze a fülszöveg elárulja nagyjából miről lesz szó így számítottam arra, hogy az örök élet kérdéskörét körbejárjuk, de ezt az alapötletet az írónőnek sikerült egész jól megcsavarnia, még jobban fokozva a dolgot. Az öröklét bemutatása, hogy egy ember, hogy képes vagy nem képes viselni, ha tényleg szó szerint halhatatlan és örökké él, ez a téma már sok-sok könyvben bemutatásra került, főleg fantasy műfajban. És habár ebben a könyvben is kapunk némi fantasy szálat, hisz hősnőnk egy ősi istennel, magával a Sötétséggel köt alkut, amiben azt kéri, hogy végre örökké szabadon élhessen, mégsem a fantasy elemeken van itt a hangsúly és nem ez a könyv fő témája. A fantasy szál csak egy háttér, ami megadja a keretet, de ez a könyv sokkal több ennél.

Addie örök szabadságra vágyott, és kissé balgán nem teljesen átgondolva alkut köt az ördöggel, aki persze átveri őt és csavar egyet ezen az alkun. A lány megkapja az örök szabad életet, de közben azzal az átokkal sújtják, hogy mindenki akivel élete során találkozik, utána rögtön elfelejti őt. A szabadság és hogy úgy élheti valaki az életét, ahogy csak akarja bármilyen kötöttségek nélkül, tényleg jó dolog, de itt jön a nagy kérdés. Mi értelme az örök életnek, ha soha senki nem emlékszik rád? Ha tényleg szabad vagy, de komolyan a szó szoros értelmében szabad, bármit csinálhatsz és ebben senki és semmi nem tud megállítani mindenféle következmény nélkül, az ér egyáltalán valamit, ha közben teljesen magányosan kell járnod a világot? Ezt a kérdést vezeti végig az írónő a könyvön.

Addie és Luc

Addie személyében kaptunk egy igazán erős főhősnőt, és most nem túlzok, mert ő tényleg az. Na, nem azért mert háborút indít vagy harcol nagy seregek ellen. Nem a testi ereje miatt erős, hanem a lelke és az akaratereje erős. Hisz nem sokan bírnák ezt az életet amire Addie kényszerült és nem sokan tudnának mit kezdeni ezzel a szabadsággal, amit ő kapott. Addie-nek magányosan kell járnia a világot és 300 éven át kell egyedül boldogulnia úgy, hogy közben mindenki elfelejti őt, akivel csak találkozott. Sokan megtörnének hamar, de Addie végig kitartott és még tovább, soha nem adta fel. Pedig sokszor nehéz dolga volt, és az élet, na meg persze Luc se könnyítette meg a dolgát. (És még finoman fogalmaztam.)

Azonban ha teljesen őszinték akarunk lenni, akkor végül is Addie nem volt végig egyedül, ott volt valaki, aki soha nem felejtette el őt. Egy régi sötét Isten, maga a Sötétség, akit Addie végül Luc-nak nevezett el. Ő az akivel a lány alkut köt, ő az aki kijátssza őt abban a hiszemben, hogy Addie hamar megtörik és aztán begyűjtheti a lány lelkét. Persze ahogy telnek az évek és Addie még mindig nem adja meg magát, Luc egyre körmönfontabb eszközökhöz folyamodik, hogy megtörje a lány lelkét, de Addie így sem adja fel. Erősen ellenáll és ahogy telnek az évek, ez a különös macska-egér játék aztán valahogy többé válik. Mert amikor rájönnek, hogy mindketten magányosan járják a világot és ők ketten csak azok, akik emlékeznek a másikra, akkor fordul egyet a kettejük dinamikája.

Addie és Luc kapcsolata rendkívül bonyolult és nagyon sokat bántották egymást sokféle módon. Na jó, inkább Luc volt az, aki folyton keresztbe tett a lánynak, ennek ellenére úgy hiszem, hogy voltak olyan időszakok az életükben amikor igenis közel kerültek egymáshoz. Sőt azt szintén kimerem jelenteni, hogy valamilyen szinten szerették egymást. Hogy milyen volt ez a szerelem, azt inkább hagyjuk, de igenis volt köztük valami mélyebb kötődés. Normális kapcsolatra persze nem lehetnek képesek, mert Luc mégsem normális ember, ő nem tud hétköznapi módon szeretni. De igenis többször bebizonyította, hogy szerette Addie-t a maga módján, mert egy idő múlva már nem tett meg mindent azért, hogy begyűjthesse a lelkét, hanem inkább csak magához szerette volna láncolni. Persze agresszív, birtokló és megszállott ez a szerelem Luc részéről, de az nem vitás, hogy már korántsem szeretné a lány halálát. A könyvben a kedvenc részem a kettejük kapcsolatának bemutatása volt és hogy az hogy változott az évek során.

Henry és Addie

Nem feledkeztem meg Henry-ről sem, mert ő a harmadik főszereplőnk. Kezdetben azt hittem, hogy csak egy felesleges harmadik szereplő lesz, a szerelmi háromszög újabb tagja, aki végig csak idegesíteni fog, és ez az elején valóban így volt. Csak azért tűnt érdekesnek, mert Addie-hez hasonlóan én se értettem, hogy miért más ő, és miért ő az egyetlen a 300 év alatt, aki nem felejti el a lányt. Aztán ahogy megkaptuk az első Henry nézőpontjából írt fejezeteket és elkezdett kibontakozni előttünk Henry múltja és kiderült az igazság, miért más ő, mint minden más ember, akkor csak bólintottam egyet, hogy így már minden értelmet nyert.

Utólag kicsit ostoroztam magam, amiért nem számítottam rá, mert tényleg elég egyértelmű a dolog. Innen már nem volt visszaút és mikor kiderült, hogy Henry szintén sátáni alkut kötött Luc-al, akkor tudtam, hogy ez nem lehet véletlen és biztos Luc keze van abban, hogy Addie és Henry összetalálkoztak. És milyen igazam lett. Végig furának találtam, hogy korábban Luc szinte minden évben meglátogatta Addie-t akár évente többször, most pedig ebben az évben mikor a jelenben játszódnak az események, valami csodálatos váratlan folytán Luc felszívódott. Luc egy végső nagy játszmába kezdett, hogy visszanyerje Addie-t magának és persze hogy az ő önző és sajátos módján tette meg azt.

Nem szeretném azt se kihagyni, hogy szerintem Henry átka sokkal rosszabb és komolyabb volt, mint Addie-é. Mármint persze ez teljesen emberfüggő, hogy ki melyik átkot lenne képes jobban elviselni. A feltétel nélküli szabadság nekem menne szerintem, még akkor is, ha utána senki sem emlékezne rám. De az, amit Henry kapott, nos én azt képtelen lennék elviselni. Kezdetben persze jónak tűnik, hogy mindenki imád és szeret téged, de mikor rájössz, hogy az emberek nem a valós énedet szeretik és nem is igazából téged, hanem azt akinek téged hisznek és látnak, az elég lélekölő tud lenni bárki számára.

Henry, Addie és Luc

Nagyon tetszett az írónő stílusa ebben a könyvben, és kaptunk rengeteg szép idézetet az örök életről és az ezzel járó nehézségekről. Nem hittem, hogy valaha ilyet fogok mondani, de imádtam mind a három főszereplőnket, mint karaktert és valahogy a szerelmi háromszög se idegesített most annyit, talán csak azért, mert ez nem egy klasszikus értelemben vett szerelmi háromszögnek számít, legalábbis szerintem. Luc inkább mindig is Addie múltjához tartozott és a könyv nagy részében csak a múltbéli fejezetekben bukkant fel, míg Henry Addie jelenbeli énjének párja, ha mondhatok ilyet. A két férfi Addie életének más-más szakaszát jelképezte és mivel többnyire elkülönültek egymástól, így nem zavart annyira ez a szerelmi háromszöges dolog.

Személyes kedvencem és talán a könyv legnagyobb erőssége, maga a történet vége. Imádtam, hogy függő véget kaptunk és félbe maradt a lezárás, az írónő ezzel az olvasó képzeletére bízta, hogy vajon mi lesz a lány sorsa. Addie önzetlenül feláldozza magát, hogy megmentse Henry-t és próbál túljárni Luc eszén, a kérdés pedig, hogy végül sikerrel jár-e. Mindenki képzelje el maga, hogy Addie és Luc meddig bírják együtt és hogy végül Addie-nek sikerül-e megszabadulnia tőle. Én úgy képzelem el a dolgot, hogy Addie sikerrel jár abban, amit eltervezett, ennek ellenére soha sem tud végleg megszabadulni Luc-tól. Ők ketten örök életükben ezt a macska-egér játékot fogják játszani néha kedvesebb, néha nem olyan kedves eszközökkel. Abban holt biztos vagyok, hogy Addie sosem adja meg magát Luc-nak, mert erős ez a lány és tényleg mindent és mindenkit túlél, őt aztán semmi nem töri meg. De abban is holt biztos vagyok, hogy Luc sem nyugszik addig amíg vagy a lány vagy annak a lelke az övé nem lesz.

Nagy pozitív meglepetés lett számomra ez a könyv, mert persze vártam, hogy jó kis történetet fogok kapni, vagyis bíztam benne, de arra nem számítottam, hogy ennyire magával ragadó lesz és ennyire beszippant a sztori. Tetszett a stílus, a szerkezeti felépítés és hogy több idősíkon futott a történet, tetszettek a témák, amiket feldolgozott az írónő, de leginkább a három főszereplő karakter volt az, akik szerintem mindannyian remekül sikerültek. A függővég pedig valami telitalálat, ha engem kérdeztek. Nagyon szép és komoly könyv ez, amit mindenkinek szívből ajánlok.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/v-e-schwab-addie-larue-lathatatlan-elete

Értékelés: 5/5*

R.F. Kuang: Sárga

Fülszöveg:

Két ​írónő, June Hayward és Athena Liu sorsa két sikertörténet lehetett volna: ugyanakkor jártak a Yale-re, és ugyanabban az évben jelent meg mindkettejük első könyve. De míg Athena sikere műfajokon át ívelt, addig June műve az utánnyomásig sem jutott el. June utólag úgy véli, hogy manapság senkit nem érdekelnek a hétköznapi, fehér lányokról szóló történetek.

Amikor June szemtanúja lesz Athena furcsa balesetben bekövetkezett halálának, ösztönösen cselekszik: ellopja barátnője frissen befejezett és nagy titokban tartott kéziratát, egy merész, kísérletező stílusban megírt regényt kínai munkások elfeledett történeteiről, akik az első világháborúban a britek és franciák oldalán szolgáltak.

Mert hát mi rossz történhet, ha June átszerkeszti Athena regényét, és saját alkotásaként küldi el az ügynökének? Mi rossz történhet, ha hagyja, hogy kiadója újrapozicionálja az írói pályáját a Juniper Song álnévvel és olyan szerzői fotókkal, amelyekbe akár még bele is láthatóak nem létező ázsiai gyökerei? Hát nem érdemli meg ez a történet, hogy elmeséljék, bárki is legyen a mesélője? June legalábbis így gondolja, és a New York Times bestsellerlistája, valamint az ezzel járó anyagi siker hamarosan alá is támasztja ebben.

A lopott státusz azonban hamar veszélybe kerül. És miközben June a titkait védelmezi, felfedezi, hogy meddig hajlandó elmenni mindazért, amiért állítólag vért verejtékezve megdolgozott.

Kuang a Mákháború trilógiával rögtön megnyert magának, amit igaz, hogy csak a tavalyi év során fedeztem fel, de akkor hatalmas kedvenc lett. Nem volt kérdés, hogy egy ilyen erős kezdés után olvasni fogom az írónő további könyveit, így utána a Bábel következett. A Bábelt szintén érdekesnek találtam, remek témákat és kérdéseket boncolgatott benne, így összességében kellemes olvasmány volt. Mivel Kuang még igen fiatal és eddig nem sok könyve jelent meg, így már csak egy maradt hátra, ami magyarul a Sárga címet kapta. (Idén jelenik meg külföldön Kuang legújabb könyve, a Katabasis, amit remélem mielőbb magyarul is megkapunk.)

Rögtön érdekesnek találtam a Sárga fülszövegét, mert azonnal nyilvánvalóvá vált két dolog. Egyrészt most messze kerültünk a fantasy világtól, amiben eddig Kuang alkotott, másrészt olyan témát tett a könyvének központi elemévé, ami máris felkeltette a kíváncsiságomat. A történet által bepillantást nyerhetünk a könyvkiadás és úgy alapjáraton a teljes könyves szakma kulisszái mögé, aminél talán kevésbé izgalmasabb dolgot lehetett volna kitalálni. Mindenképp meg kell jegyeznem, hogy most főképp az amerikai könyves piac működéséről kapunk közelebbi képet, amit véletlenül sem lehet és nem is szabad egy lapon emlegetni a magyar könyves piaccal. Főképp azért mert Amerika egy sokkal nagyobb piac, sokkal több íróval és sokkal több megjelenéssel évente, így ott nagyobbak az esélyek a kitűnésre és a befutásra. (A magyar piac kisebb és sokkal kevesebben kapnak esélyt bármilyen megjelenésre, de ebbe inkább most nem mennék bele részletesebben.)

A könyvkiadás egy üzlet és mint minden üzletben itt is csak a pénz és a várható hozam számít. Lehetsz akármennyire kreatív és minőségi író, ha az amit írsz senkit nem érdekel, és amit nem lehet eladni. De nem csak a könyvek, hanem maguk az írók is „eladandó termékek", akiket meg kell alkotni és akiket aztán el kell adni a közönségnek. Könyves ügynökök segítik az írókat ezen az úton, ők keresnek nekik kiadót, ők egyengetik az útjukat. És annyi, de annyi mindent lehetne még mesélni erről az egészről, de akit érdekelnek a részletek, az olvassa el a Sárgát. Nem az mondom, hogy mindent megtudunk erről az egészről, de azért elég alapos képet fest nekünk Kuang June történetén keresztül arról, hogy működik mindez. Talán ez tetszett a legjobban ebben a könyvben, na meg az, hogy felmerül bennem a végére a kérdés, hogy vajon ebből mennyi volt Kuang saját tapasztalata az útja során? Biztos saját tapasztalatból (is) írt, ez nem kétség.

A könyvet habár valamiféle szatíraként próbálják pozicionálni, és van benne ilyen jelleg mindenképp, de főként a második felében talán még valamiféle pszichológia thrillernek is simán elmenne. Mikor June egyre inkább kezd elmerülni a lelkiismeret-furdalása és a lebukás okozta félelem miatti sötétségben, hirtelen én se tudtam volna megmondani, hogy most akkor valóban követi és fenyegeti őt valaki, vagy June inkább csak képzelődik. Tetszett az, ahogy Kuang egészen a végéig játszott ezzel a dologgal, és őszintén mondom, hogy én tényleg nem tudtam megmondani, hogy most akkor mindaz a valóság, vagy June kezd egy kicsit bekattanni és csak képzeleg.

A felnőtt, főként nők közötti barátságok kérdése szintén kiemelt szerepet kap, és valahogy ehhez is sikerült reálisan és elgondolkodtatóan hozzányúlni. Miért voltak Athena és June barátok, ha valójában Athena lenézte June-t, June pedig végig irigykedett rá a sikerei miatt? Mondjuk ki érdekbarátság volt az övék. Athena csak akkor kereste June-t, ha nem volt más dolga vagy más akivel lehetett és akkor is inkább csak saját sikereivel „hencegett”. June pedig csak azért fogadta el ilyenkor Athena hívását, mert annyira irigy és féltékeny volt a másikra, hogy nem tudott távol maradni tőle és azt hitte a közelségével talán juthat majd neki valami a sikeréből. És hát így is lett a végére, mert June szemtanúja lesz Athena halálának (aminél nevetségesebb dolgot elképzelni se tudok jelenleg, de ezt inkább hagyjuk) és amint lehetősége adódik rá ellopja a másik nő munkáját, hogy aztán a sajátjaként adassa ki. Sok női barátság ilyen, felszínes, üres és az egymás iránti irigység és féltékenység a fő mozgatórugója. Nem hiába a mondás, hogy nő nőnek a farkasa és ez a mondás itt tökéletesen lett ábrázolva.

Külön üdítő volt egy June-hoz hasonló női főszereplőt a középpontba helyezni. Nem azt mondom, hogy Kuang korábbi könyveiben annyira nagyon kedves és jó emberek lettek volna a főszereplők, mert nem így van. De June annyira emberien komplex, annyira tipikus nagyravágyó fiatal nő, aki bárkin és bármin képes átgázolni azért, hogy elérje az álmait. Aztán ahogy a nagy hazugság lelepleződése veszélybe kerül, mindent megtesz, hogy azt meg tudja akadályozni. Önző, irigy, felszínes, egoista, kicsinyes és sokszor kicsit rasszista. Csak önmaga érdekli és senki más. Nem egy kedves és szimpatikus nő, de valahogy épp ezek miatt a rossz tulajdonságai miatt működött nagyon jól és lett belőle igazán érdekes karakter. Számomra mindenképp.

A Kuangra jellemző témák és sémák szintén megjelennek a könyvben. Egyrészt a kínai kultúra nem hiányozhat, Kína egy nem annyira ismert időszakának történelmét kapjuk meg a könyvbe ágyazva. Minden ezzel kapcsolatos kérdés ugyanúgy megjelenik mint korábban a Mákháborúban vagy a Bábelben. Másrészt nem tudom nem megemlíteni a történet lezárását, ami itt is ugyanolyan hirtelen és befejezetlen, mint a korábbi könyvek esetében. A Sárga esetében sem kapunk „normális” befejezést, hanem teljesen váratlanul elvágja a sztorit és aztán a többit a képzeletünkre bízza. Más kérdés, hogy én nem annyira szeretem az ilyesmit, jobban örülök egy rendes és mindent kielégítő befejezésnek és az epilógusokat se vetem meg, de az annyira "Kuang-os", hogy nem tudok benne kivetnivalót találni.

Teljesen más ez a könyv Kuang korábbi műveihez képest, hogy nem vártam, hogy ennyire tetszeni fog, de mégis így lett. Nagyon érdekes volt a központi téma és hogy mélyebb bepillantást nyerhettünk az amerikai könyves piac és a könyvkiadás világába. Örültem az igen összetett és kérdéses morálú és erkölcsű főszereplőnek June személyében, és tetszett a könyv stílusa, ami valóban a szatíra vonalán mozgott néha egy kis pszicho thrilleres beütéssel. Bár lehet az utóbbit csak én képzeltem bele, de nekem így jött le főleg a könyv második fele. Rövid, de tényleg jó kis olvasmány a Sárga, mindenkinek bátran ajánlom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/r-f-kuang-sarga

Értékelés: 5/5

Colleen Hoover: Verity

Fülszöveg:

Lowen Ashleigh, az anyagi csőd szélén álló, küszködő író élete állásajánlatát kapja, amikor Jeremy Crawford, a bestseller szerző Verity Crawford férje felkéri, hogy balesetben megsérült felesége helyett megírja az asszony sikersorozatának befejező részeit.

Lowen megérkezik a Crawford házba, hogy átnézze Verity többévnyi jegyzeteit és vázlatait, remélve, hogy elegendő anyagot talál a munka elkezdéséhez. Csakhogy az irodában nemcsak kaotikus állapotok fogadják, hanem egy önéletrajz is, amit az asszony a legnagyobb titokban írt. A kézirat minden oldala vérfagyasztó vallomást rejt, köztük annak az éjszakának a történetét, ami örökre megváltoztatta a család életét.

Lowen először úgy dönt, hogy nem mutatja meg Jeremynek a kéziratot, mert annak tartalma még több fájdalmat okozna a gyászoló apának. De ahogy a férfi iránti érzelmei egyre erősebbé válnak, rájön, hogy talán mégis fel kéne fedni Verity mocskos titkait.

Colleen Hoover eddig valahogy nem lett jó „barátom” és igaz, hogy nem sok könyvét olvastam, de azok épp elegek voltak ahhoz, hogy tudjam, a könyvei nem nekem valók. A sok-sok felesleges műdrámával megpakolt teljesen irreális romantikus történeteitől többnyire csak a falra másztam, pedig tényleg a leghíresebb könyveivel próbálkoztam, amikért elvileg sokan oda vannak. Szóval adnia kellett volna magát a dolognak annak ellenére, hogy a szimpla romantikus könyvek sosem voltak a nagy kedvenceim. Húgom régóta ajánlgatta a Verity-t azzal a címszóval, hogy ez teljesen más hangulatú, mint Hoover többi könyve és hogy szerinte ez nekem tényleg tetszene, így végül beadtam a derekam és adtam ennek egy esélyt.

És te jó ég, milyen jól tettem! Mert lássatok csodát, csak elérkezett ez a nap, ami azt hittem sosem fog, tényleg találtam egy olyan Hoover könyvet, ami tetszett. És nem csak hogy szimplán tetszett, hanem tényleg nagyon bejött. Persze itt is voltak dolgok, amik nem igazán nyerték el a tetszésemet (főleg a szerelmi szál, mily meglepő), de összességében igenis kellemes meglepetés volt ez a könyv számomra. Tényleg nem hittem, hogy ennyire fog tetszeni és hogy ennyire olvastatni fogja magát. Innentől spoileresen folytatom, mert erről nem lehet máshogy beszélni.

Ami a leginkább tetszett az az éles műfajváltás. Szeretek thrillerek olvasni, bár nem sokat szoktam. De mégis ki ne szeretné a rejtélyeket és a nyomozásokat? A könyv hangulata volt az, ami a leginkább megfogott, tetszett ez a sötét, borús stílus, hogy a történet nagy része egy házban játszódott, és a főszereplőnknek az ott történő furcsaságokkal kellett megbirkóznia, miközben ahogy telt az idő, már jó maga se tudta, hogy mi a valóság és mi az, amit csak beképzel magának. Úgy lett felépítve a sztori, hogy fokozatosan és éppen megfelelő tempóban és minőségben adagolta a feszültséget, hogy aztán a végén olyan nagy leleplezések történjenek és igazságok derüljenek ki, hogy csak kapkodtam a fejem. Persze most sem maradhatott ki a szerelmi szál, de itt nem ez áll a középpontban, hanem inkább a Verity és a családja körüli rejtélyek.

Tényleg nem tudom miért imádják olyan sokan Hoover egyéb könyveit, mert amiket eddig én olvastam azokban mindig teljesen hihetetlen és irreális szerelmi történeteket kaptunk. Vagy pedig olyan nagy magánéleti dráma volt a középpontban, amit nem hogy nem tudtam komolyan venni és átérezni (mert Hoover borzalmasan írta meg ezeket), de kifejezetten felidegesített a sok baromság, ami miatt sajnálnom kellett volna a főszereplőket vagy együtt érezni velük. Nos, a szerelmi szál terén most is kaptunk egy baromságot, és ezt nem tudom szebben megfogalmazni.

Lowen és Jeremy mindketten borzalmas emberek és ha az elején ezt nem tudtuk még egyértelműen, a végére mindenki számára teljesen nyilvánvalóvá válik. Bár ha engem kérdeztek, szerintem már onnantól kezdve nyilvánvaló hogy ezek ketten borzalmasak, mikor alig 5 nap ismertség után összefekszenek úgy, hogy az agyhalott és beteg Verity ott van velük a házban. Jeremy lazán megcsalja a feleségét, Lowen pedig lazán összefekszik egy nős férfival úgy, hogy a férfi beteg felesége ott van mellettük egy másik szobában. Hogy a történet végéről már ne is beszéljünk, amikor nagyjából minden bűntudat nélkül megölnek valakit csak úgy random, amikor azért máshogy is el lehetett volna intézni a dolgot. Jeremy Lowen szeme láttára öl meg valakit, ő meg minden késlekedés nélkül falaz neki. Ismétlem, egy férfinak akit alig pár hete ismer. Mert ez teljesen reális és életszerű, nem?

Három főszereplőt kapunk igazából, Lowen, Jeremy és Verity története ez, de mindent Lowen szemszögéből látunk. Ő csöppen bele a Crawford család drámájába és kezd elmerülni a sötét titkaik tengerében. Hoover mesterien játszott azzal, ahogy építgette a három főszereplőnk karakterét és olvasó általi megítélését. Lowen és Jeremy kezdik a „jó fiúkként”, míg Verity rögtön a „gonosztevő” szerepében tetszeleg, aztán ahogy haladunk előre úgy fordul meg teljesen a dolog és kiderül, hogy senki és semmi nem az, aminek korábban hittük vagy gondoltuk.

De ami személy szerint nekem a legjobban tetszett az a könyv lezárása. Kapunk egy dupla leleplezést a végén és az írónő mondhatni nyitott véget hagy nekünk, ahol aztán mindenki eldöntheti a saját maga verzióját, hogy kinek hisz és kit tart a jónak és a rossznak ebben a történetben. Most akkor mi volt az igazság, merült fel bennem a kérdés. Verity önéletrajza lett volna a kitaláció, ahogy a nő állította és tényleg nem érdemelte meg azt, amit kapott? Vagy talán az utolsó levél volt a kitaláció és azzal csak Verity még egyet csavarni akart a dolgokon és valójában minden igaz, amit az önéletrajzában írt? Lehet csak én képzelem bele a könyvbe ezt a nyitott lezárást, de nekem így jött le a dolog és ezt tartom talán a legjobb húzásnak a könyvben.

Nagy meglepetés lett számomra a Verity, mert nem ilyesmire számítottam Hoovertől a korábban tőle olvasott könyvek után. Szerintem nagyon jól áll neki ez a thrilleresebb, sötétebb, baljósabb hangulat, és több ilyen műfajú könyvet kellene írnia. Tetszettek a leleplezések és a dupla csavar a történet végén és tetszett a nyitott lezárás. Rövid, de nagyon szórakoztató könyv volt ez, örültem, hogy végül elolvastam. És ezt a könyvet tényleg bátran ajánlom mindenkinek.

UI: Film fog készülni belőle hamarosan, na, arra nagyon kíváncsi leszek, mert ebből remek filmet lehet kihozni. Reméljük sikerül megragadni majd a könyv hangulatát és nem rontják el.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/colleen-hoover-verity

Értékelés: 5/4

R. F. Kuang: Bábel, avagy az erőszak szükségszerűsége

Fülszöveg:

Traduttore, ​traditore: A fordítás mindig egyben árulás is.

1828, Kanton. Robin Swift elárvul a kolera következtében, és hamarosan Londonban találja magát a titokzatos Lovell professzornak köszönhetően. Ott éveken keresztül tanul latint, ógörögöt és kínait, hogy felkészüljön a napra, amikor beiratkozik a patinás Oxfordi Egyetem Királyi Fordítói Intézetébe – másnéven a Bábelbe. A torony és annak hallgatói a fordítói világ szíve, és ami még fontosabb, a mágiáé is. Az ezüstmunka – a fordítások közben elsikkadó jelentést ezüstrudak segítségével hasznosító tevékenység – a briteket páratlan hatalommal ruházta fel, mivel ezt a misztikus eljárást a Birodalom gyarmati terjeszkedésének szolgálatába állították.

Robin számára az Oxford utópia, amely által tudásra tehet szert. A tudás azonban meghajol a hatalom előtt, és mint Britanniában nevelkedett kínai rájön, hogy a Bábelt szolgálni nem jelent mást, mint elárulni a szülőföldjét. Ahogy halad a tanulmányaival, Robin a Bábel és az árnyak közt rejtőző, a birodalmi terjeszkedést megállítani akaró szervezet, a Hermész Társaság közé szorulva találja magát. És, amikor Britannia alaptalan háborút hirdet Kína ellen az ezüst és az ópium miatt, Robinnak döntenie kell…

Meg lehet változtatni egy nagy hatalmú intézményt belülről, vagy elkerülhetetlen az erőszak, ha forradalomról van szó?

A tavalyi olvasmányaim közül az egyik legnagyobb meglepetés R.F. Kuang Mákháború trilógiája volt, ami rögtön örök kedvenccé vált. Habár az utolsó résszel azért volt néhány problémám, de a teljes trilógia akkor is nagy kedvenc lett így azóta tervben van, hogy az írónő többi megjelent könyvét szintén el fogom olvasni. Mivel még elég fiatal írónőről van szó, így nem sok regénye jelent meg idáig, de mindegyiket el szeretném majd olvasni. Így került a kezembe elsőnek az egyik önálló regénye, ami a Bábel címet kapta.

A Mákháború után nem tudtam mire számítsak és az se segített a dolgon, hogy most nem egy komplett trilógiát kaptunk, hanem egy önálló regényt. Vártam, hogy mivel lep meg és igazán nagy elvárásaim voltak, bíztam benne, hogy ismét elvarázsol egy új történettel. Kicsit felemás érzéseim vannak a Bábellel, mert nagyon nem azt kaptam, amire számítottam, és úgy mondom ezt, hogy tisztában voltam a fülszöveggel meg azzal is hogy ez egy történelmi fantasztikus regény lesz. Nem maga a történet a gond, mert az érdekes volt, hanem inkább az, hogy nem teljesen értettem mi szükséges a fantasy elemekre, szerintem anélkül is működött volna a dolog szimpla történelmi regényként.

Robin

Kuang biztos rengeteg kutató munkát végzett ehhez a könyvhöz, hisz kapunk egy csomó valós történelmi eseményt, kapunk egy csomó akadémia információt, és a könyv témájához hűen rengeteg külföldi szónak a jelentését és eredetét megismerhetjük. Tényleg értem miért volt ezekre szükség és valóban érdekesek voltak, ezt aláírom, de véleményem szerint nem sikerült megtalálni az egyensúlyt a sok történelmi és egyéb magyarázó információ és maga a történet alakulása között. Túl sokszor torpant meg a történet és nem haladtunk előre semerre, helyette kaptuk a sok-sok információt, mintha valamiféle tudományos könyvet olvasnák vagy egy szótárat annak mindenféle tudásával. Ismétlem, nem az volt a gond, hogy untam ezeket a részeket, mert tényleg érdekesek voltak, csak én nem egy tudományos történelmi könyvet vártam, hanem egy kalandos és mozgalmas fantasy-t.

A fantasy elemek se olyan módon lettek beépítve a sztoriba, ahogy én vártam, ezek az ezüst fordító rudak és minden mágiájuk inkább csak valamiféle hasonlatként jelentek meg, legalábbis én így értelmeztem. Az emberi tudást és a világ erőforrásait reprezentálták egy fantasy elemként, hisz értük harcolt mindenki, az ezüst rudak használata és az ezüst megszerzése volt nagyjából mindenki célja és az ezekkel kapcsolatos előnyök megszerzése. Úgy gondolom ezt a fantasy elemet ki lehetett volna hagyni és anélkül is működött volna a történet, csak akkor az erőszakosabb részeket szimpla fegyverekkel és eszközökkel lehetett volna megoldani.

Azért kár ezekért, hisz maga az alap történet nekem nagyon tetszett, mert egy sor komoly témáról szólt és mindegyikről érdekes volt olvasni. A történet középpontjában a főszereplőnk Robin áll, egy félig kínai, félig brit fiatal fiú, akit hazájából kiszakítva Angliában visznek, hogy ott fordítónak és ezüstmunkásnak neveljék és majd később a Brit Birodalom szolgálatába állítsák a megszerzett tudását. Robin egy meghasonlott karakter, aki végig őrlődik a „két fele” között, és sosem tudja igazából, hogy kicsoda. Gyerekkorában jött el Kínából, és utána angolt próbálnak belőle nevelni, de valahogy sosem tudták belőle teljesen kiirtani a származását, a gyökereit és azt, ahonnan származik. De akárhogy próbál asszimilálódni, akármennyire élvezi az új élete előnyeit és gazdagságát, akármennyire teljesült az álma, amire mindig vágyott, mikor átlátja a helyzete iróniáját és azt, hogy igazából csak egy szolga a rendszer szolgálatában és valójában sosem lehet szabad, akkor törik meg és végül lázadni kezd. Robin belső küzdelmét szerintem nagyon jól építette fel és fejtette ki az írónő, a könyv ezen részét nagyon szerettem olvasni.

Külön érdekes és egyben szomorú Robin és Lovell professzor kapcsolatának bemutatása. Elég hamar kiderült, hogy Lovell professzor lehet Robin apja, de ezt soha nem ismeri el a fiúnak és ez az egész rányomja kettejük kapcsolatára a bélyegét. Hűvös és rideg ez a kapcsolat, Lovell professzor sosem valós emberként tekintett Robinra, inkább csak valamiféle eszközként, amit a saját kénye-kedve szerint használt és alakíthat. És amikor világossá válik számára, hogy Robin nem egy érzelmek nélküli robot, ami eztán mindig azt teszi, amit parancsol neki, akkor omlott össze közöttük minden. Felvetül a kérdés, hogy hol rontotta el Lovell professzor ezt az egészet? Miért nem sikerült a terve sem Griffin, sem Robin esetében? Hisz kiemelte a fiúkat a szegénységből, tanította, pénzelte és neveltette őket, mindent megadott nekik, amit pénzen tudott. Csak épp azt nem, amire valóban szükségük lett volna, igaz szeretetet, törődést és odafigyelést sosem kaptak tőle, így nem csoda, hogy végül mindketten az apjuk ellen fordultak.

Ramy, Robin, Victoire és Letty

Nem szeretném kihagyni a baráti társaság másik három tagját sem, Ramy, Victoire és Letty mind érdemelnek néhány szót. Egy olyan törékeny és inkább csak kényszerű alapokon nyugvó barátság alakul ki a négyes között, ami az elejétől kezdve egyértelműnek tűnt, hogy nem tarthat sokáig. Hogy miért nem? Mert ezt a barátságot a kényszer szülte több szempontból is és ebben a négy karakterben valójában semmi közös nem volt. Csak azért lettek barátok, mert mind a négyen kívülállók a Bábelben és csak mert egymásba tudtak kapaszkodni és egymásra számítani. Amíg boldog és gondtalan volt az élet addig kitartott ez a törékeny illúzió, de amint komolyra fordult minden és beindult a lázadó mozgalom, amint az életük, a jövőjük és a sorsuk került veszélybe, rögtön összeomlott minden.

Csupán annyi közös akadt bennük, hogy mint már mondtam kívülállók voltak, hisz Robin félig kínai, Ramy pedig indiai származású. Victoire pedig Haitiről származott, hova tovább nő volt, Letty pedig habár brit családból került ki, de nőként őt se fogadták be igazán a Bábelben, holott ezerszer okosabbnak számított a többi fiú diáknál. Mindig Letty számított az igazi kakukktojásnak, ő volt az, aki sosem értette meg igazán a másik három gondjait, hogy igazán sosem érezték magukat itthon Angliában, hogy nekik máshol voltak a gyökereik és ezért mindig két világ között őrlődtek. És aláírom, hogy Letty karakterében szintén van tragikus fordulat és tényleg értem az ő álláspontját, de fehér britként sosem értette meg valójában a barátait és ez az elejétől nyilvánvaló volt. A Victoire-el kötött barátságát csak a kényszer szülte és csak mert ők ketten voltak lányok abban az évfolyamban. Robin és Ramy között pedig szintén végig ott pislákolt a meg nem értés, mert Ramy sosem értette, hogy Robin miért akart az elején meghunyászkodni és miért akart mindenáron beilleszkedni, mikor ő végig ellenségesen tekintett a rendszerre és a környezetükre, ahol élnie kellett és ahova kényszerből jött, mert ugyebár nem volt más választása.

Mivel Robin a narrátorunk, így az ő karaktere lett a legjobban kidolgozva a szegény sorsból felemelkedett fénylő jövő felé vezető úton végül a végső erőszakos bukás felé, ami sehogy se lehetett volna elkerülhetetlen számára. Ramy, Victoire és Letty szintén érdekes karakterek és azt sajnálom a legjobban, hogy nem láthattunk belőlük többet vagy hogy nem ismerhettük meg jobban az ő szemszögüket. Persze kapunk egy-egy fejezetet hármójuk szemszögéből és itt röviden megismerjük őket, megkapjuk a magyarázatot, miért olyanok, amilyenek és mit gondolnak, mik az érzéseik, vágyaik, de ezt ennél jobban ki lehetett volna fejteni és akkor sokkal emlékezetesebb és kidolgozottabb lehetett volna mindhármójuk karaktere. A sok tudálékos információ, történelmi események leírása és a sok idegen szó magyarázat helyett, a karakterekre kellett volna nagyobb hangsúlyt fordítani és szerintem ez a könyv egyik legnagyobb hibája és gyengesége.

Kuang egy olyan egyedien összerakott könyvet hozott össze, aminek van egy jó alapötlete, ez nem vitás, de valahogy számomra mégsem állt össze egy tökéletes eleggyé az egész. Történelmi fantasy regényként számomra nem működött a dolog, a fantasy elemek szerintem feleslegesek voltak, nyugodtan ki lehetett volna hagyni őket és írni egy szimpla történelmi regényt. Igen komoly témákat feszeget az írónő, hisz a korszakra jellemző minden kérdés és problémás dolog megjelenik benne beépítve a hőseink történetébe és annak alakulását igen jelentősen befolyásolva. Robint remekül felépített karakternek tartom és élveztem az útját végig olvasni, csak azt sajnálom, hogy a másik három karaktert, Ramy-t, Victoire-t és Letty-t nem ismerhettük meg jobban. Örültem volna ha több szemszögből látjuk a történetet és ez a könyv szinte adta magát, hogy több nézőpontból íródjon, kár, hogy Kuang nem ezt a megoldást választotta. Tetszett a könyv, meg valamilyen szinten nem is, erősen felemás érzéseim vannak vele kapcsolatban, de Kuangot még mindig remek írónőnek tartom, így biztosan olvasni fogom a többi megjelent könyvét is.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/r-f-kuang-babel-avagy-az-eroszak-szuksegszerusege

Értékelés: 5/4

Taylor Jenkins Reid: Evelyn Hugo hét férje

Fülszöveg:

Egy szédítő hollywoodi karrier. Egy mélyen eltemetett titok.

A legendás, de teljes visszavonultságban élő világsztár, Evelyn Hugo évtizedek óta először hajlandó interjút adni. A döntésénél már csak a választása meglepőbb: ragaszkodik egy fiatal, ismeretlen újságírónőhöz, Monique Granthoz. Miért pont neki jut ez az álomlehetőség?

Aztán Evelyn emeli a tétet. Mert a szimpla sztárinterjú helyett sokkal többet ajánl. Mindent. A teljes igazságot csillogóan botrányos életéről. Semmit sem szépítve és semmit sem elhallgatva.

Ahogy elkezdődik a munka, az újságírónő nemsokára sejteni kezdi: valamilyen módon összefonódik saját sorsa és Evelyn múltja. Ám ennek a titoknak nagy ára van.

Szerelmek, végzetek, barátságok és árulások, aztán egy elképesztő csavar…

Ez a szenvedély és az életbölcsesség letehetetlen regénye.

Teljesen véletlenül került velem szembe ez a könyv, és mivel elég jó értékelést kapott moly-on, és már csak a címe is roppant figyelemfelkeltő, így gondoltam, adok neki egy esélyt. A címről rögtön VIII. Henrik és 6 felesége jutott az eszembe csak épp fordított felállásban, és már csak azért érdekelni kezdett, hogy a főszereplő miért ment hétszer férjhez. Szerintem ékes példája mindez annak, hogy egy jól megválasztott cím milyen csalogató lehet. Aztán persze én néztem a legnagyobbat, mikor kiderült, hogy itt nem a férfiak a lényeg, hanem maga Evelyn és az ő története.

A fülszövegben olvasható miről szól ez a könyv. Egy fiatal, de roppant ambiciózus újságírónő lehetőséget kap arra hogy interjút készítsen a világ egyik egykori leghíresebb filmcsillagával, Evelyn Hugo-val. Evelyn immár öregkorában szeretné elmesélni az élettörténetét, így a kezdeti interjún túlmutatva már egy életrajzi könyv írásának ötletét veti fel Monique részére. Monique nem érti Evelyn miért őt választotta erre a feladatra, de kapva-kap az alkalmon nem is sejtve, hogy milyen múltbéli kapcsolat van kettejük élete között.

Tetszett, hogy a könyv interjús felépítésben íródott, váltott nézőpontban. A jelenben az újságírónő Monique a narrátorunk, ő mesél és az ő szemén keresztól látjuk a történetet és Evelynt. Mikor aztán Evelyn mesélni kezd, megelevenedik a múlt és átváltunk az ő narrálásába, ahol az ő szemén keresztül látjuk az életét a nehéz kezdetektől a csillogáson át a megkeseredett öregkorig. Közben korabeli újságrészletek és különféle cikkek szakítják meg a sztorit és amit ezekben a cikkekben olvasunk megmutatja, hogy a világ milyennek látta Evelyn életét akkoriban. Mellette párhuzamosan pedig Evelyn meséli az igazságot és hogy ő milyennek élte meg a dolgokat. És hogy még strukturáltabb legyen a könyv, férjekre bontva oszlik fel az egész.

Imádtam ezt a könyvet, szinte le sem tudom írni mennyire, hatalmas pozitív csalódás volt számomra. Nem tudnám megmondani, hogy mire számítottam, mert igazából nem számítottam tulajdonképpen semmire, és lehet ezért jött be ez nekem annyira. Külön öröm volt végre egy önálló könyvet olvasni és tudni, hogy ez csak egy rész és ennyi és nem kell még vagy minimum 2 könyvön átrágni magam, hogy a történet végére érjek. Tetszett a stílusa és az, hogy nem volt terjengősre eresztve, nem is annyira hosszú könyv, így hamar lehet végezni vele. Könnyen olvasható, érdekes és visz előre a sztori, így nehéz abbahagyni, mert folyamatosan fent tartja az érdeklődést és tudni akarod, hogy mi történik a következő lapokon. Természetesen a innentől kezdve spoileres lesz minden, így aki nem szeretné megtudni a „csavarokat”, az inkább ne olvasson tovább.

Harry, Evelyn és Celia

Evelyn élete egy vérbeli Hollywoodi sztár életét írja le, annak minden pozitív és negatív oldalával együtt, sőt mivel a sztori az 50-es években indul be igazán, így nem is a mai modern Hollywood, hanem a régi köszön vissza a lapokról. Van itt tehát minden, ami akkoriban meghatározta a sztárok életét, fiatal csinos nők szó szerint bármit megtesznek, hogy híresek legyenek, az idősebb hatalmi pozícióban lévő férfiak pedig persze hogy kihasználják mindezt. A sztárok élete nem csak hírnév, pénz és csillogás, hanem vannak árnyoldalai is, amivel mindenki másként birkózik meg. És az örök igazság, hogy az amit te egy sztárból vagy hírességből átlagemberként látsz, sosem maga az igazság. A sztárok csak egy szinte mesterségesen művi pontossággal megkreált árucikkek, akiket a menedzserek, producerek, stylistok és a többi raknak össze eladható formára, hogy a lehető legtöbb pénzt keressék általa.

Evelyn pedig ékes példája ezeknek a sztároknak, bár ő vele nem csak úgy megesett a szerencse, hanem igenis keményen dolgozott azért, hogy sztár legyen belőle és hogy aztán az is maradjon. És ehhez nem kérdés, hogy nem félt bármilyen eszközt felhasználni a céljai elérése érdekében még akkor is, ha ezzel bárkin és bármin átgázolt közben. Evelyn sztár akart lenni és az is lett és miközben mindent elért, amit kitűzött önmaga elé, közben azoknak okozta a legnagyobb bánatot, akiket mélyen és szívből szeretett.

Imádtam Evelyn karakterét, mert roppant összetett. Nem nevezhetjük jó embernek, mert nem az, de rossznak sem, mert nem az. Kicsit mindkettő, aki sok hibát elkövetett életében, de aki mindig csak a saját céljaiért küzdött és próbált boldogulni abban a világban, amibe került. És itt jönnek képbe a férjei, mert összesen hét volt belőlük és mindegyikhez azért ment hozzá, hogy az elősegítse őt és a karrierjét valamilyen módon. Klisé, de a színésznők többsége már csak ilyen, ne legyünk álszentek.

A férjek egyes fejezetei kaptak egy címet, amiben Evelyn tömören összefoglalja mit gondolt róluk, így olvasóként sejthetjük, hogy mi történt azzal a férfival és milyen szerepet töltött be a nő életében. Én pedig hozzá hasonlóan szintén röviden leírnám a férfiakról a véleményemet.

1. „Szegény Ernie Diaz” - Tényleg szegény Ernie, mert Evelyn csak azért ment hozzá viszonylag fiatalon, hogy elvigye Hollywoodba és így esélye legyen elkezdeni a karrierjét. Kihasználta őt, bár nem mintha a férfit félteni kellett volna. Mindketten kihasználták egymást.

2. „Átkozott Don Adler” - Mikor azt hiszed, hogy a kezdetben tökéletes és hibátlan szupersztár férfi remek férj lesz, és még bele is szeretsz, de aztán kiderül róla, hogy egy görény. Ezt nem tudom szebben megfogalmazni. Don volt számomra a legellenszenvesebb, egy igazi szemétláda mindenért, amit Evelyn ellen tett.

3. „A hiszékeny Mick Riva” - A kanos rocksztár, akit Evelyn csak kihasznált, hogy elkendőzze vele a kitörni készülő botrányt az igazi életéről és arról, hogy valójában kibe szerelmes már régóta. Mindketten kihasználták egymást.

4. „Az okos Rex North” - Rex a másik filmsztár, akivel kölcsönös megállapodást kötnek, hogy segítenek egymás megbicsaklott karrierjét újra fellendíteni, ehhez pedig mi más lenne jobb, mint egy kamu házasság és újabb felhajtás? Puszta üzleti tranzakció, semmi más.

5. „Nagyszerű, jószívű, megkínzott Harry Cameron” - Imádtam Harry-t és a szerepét Evelyn életében, az igaz barátságukat. Ő az egyetlen férfi, akit Evelyn valaha igazán szeretett és aki viszont szerette őt, persze nem igazi szerelemmel, de legjobb barátok voltak a kezdetektől és maradtak a végéig. Harry Evelyn férfi tükörképe, de szinte minden tekintetben, ezért értették meg egymást annyira jól. És habár a házasságuk csak színjáték volt, de abban a pár évben amíg házasok voltak és Celia-val és férjével négyesben éltek együtt, talán ezek voltak mindannyiuk legszebb évei.

6. „Max Girard, a csalódás” - Most komolyan Evelyn, mit vársz egy francia filmrendezőtől, aki régóta udvarolt és flörtölgetett veled? Hogy jó férj lesz belőle? Nem csoda, hogy ez a házasság szintén taccsra ment, mert miközben Evelyn a sok tragédia és csalódás után őszinte szeretetet és szerelmet keresett, Max csak egy illúziót és egy álomképet hajszolt.

7. „A kellemes Robert Jamison” - Újabb kamuházasság a javából, mégis Evelynnek ezek voltak a második olyan legszebb évei mikor boldog lehetett még egy ideig azzal, akit valóban szeretett.

Evelyn és Celia

És hogy ki volt Evelyn Hugo egyetlen nagy szerelme? Nem a férjei, akik meghatározták őt, az életét és a karrierjét, akiket kihasznált, és akik szintén kihasználták őt, csak mindenki más-más módon. Celia volt Evelyn igaz szerelme, akivel soha nem lehettek igazából és nyíltan együtt a kor miatt, amiben éltek és ahol híres színésznők lettek mindketten. Nem akarták és nem merték beáldozni a karrierjüket a szerelmükért, így a háttérben próbáltak boldogok lenni, csak sajnos az élet többször beleavatkozott abba az idillbe, amit olykor sikerült megteremteniük maguknak. Ha nagyon őszinte akarok lenni akkor nem mindig kedveltem Celia karakterét, mert habár illettek egymáshoz Evelynnel és jól kiegészítették egymást, Celia gyakran volt sértődékeny, hisztis és gonosz Evelynhez, holott a nő csak önmagukat védte mindennel, amit tett. Celia pedig pontosan tudta ezt és hogy ezek a szükséges rosszak voltak, mégis folyton Evelynt hibáztatta mindenért.

Tragikus lett a sorsuk, mert valójában sosem lehettek együtt és vállalhatták fel egymást, így a könyv másik kiemelt témája a homoszexualitás ábrázolása és kezelése a korabeli régi Hollywoodban. De nem csak Evelyn és Celia története szomorú, hanem ott volt velük párhuzamban Harry, aki pedig meleg volt, és aki hasonlóan hamis képet mutatott a külvilág felé, mint a két nő. Ezért voltak ők annyira közeli és igaz barátok Evelynnel, mert Evelyn és Harry ugyanazon a sorson osztoztak, hamis csillogásban éltek, egymásért pedig bármit megtettek volna. És meg is tettek.

És ahogy haladunk előre Evelyn történetének a megismerésében, úgy rántjuk le a leplet élete titkairól, és arról a titokról is, hogy miért pont Monique-nak szerette volna elmesélni a történetét. Így a végére egybeér a két történetszál, hogy kapjunk egy szomorú, de abszolút reális és ideillő lezárást.

Nagyon tetszett a könyv, az érdekes története, a remek szerkezeti felépítése és a valójában igenis szomorú élet miatt, amit Evelyn elénk tárt az interjú során. Mert Evelyn élete kívülről álomnak, csillogásnak és boldognak tűnt, de sokszor inkább épp az ellenkezője volt. Vitatkozhatunk, hogy Evelyn hibája-e minden rossz, ami vele történt, ami részben igaz is, de épp ezért reális, mert Evelyn komplex és igenis reális karakter, akit néha szeretni, néha pedig utálni lehet. De semmiféleképp se marad iránta közömbös az olvasó, ahogy én se tudtam az maradni.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/taylor-jenkins-reid-evelyn-hugo-het-ferje

Értékelés: 5/5*

Suzanne Collins: Énekesmadarak és kígyók balladája

Fülszöveg:

A ​becsvágy hajtja.

A küzdelem élteti.

De a hatalomnak megvan az ára.

Annak az aratásnapnak a reggelén járunk, amely a tizedik Éhezők Viadalát előzi meg. A Kapitóliumban a tizennyolc éves Coriolanus Snow élete nagy dobására készülődik, a mentori posztjára a Viadalban. Az egykor nagy hatalmú Snow-házra nehéz idők járnak: a jövőjük azon múlik, hogy Coriolanus képes lesz-e elbűvölőbbnek, ravaszabbnak és taktikusabbnak bizonyulni diáktársainál, és győztest tud-e faragni a saját kiválasztottjából.

Az esélyek azonban ellene szólnak. Azt a megalázó megbízatást kapja ugyanis, hogy a 12. körzet lány kiválasztottját mentorálja, a legaljának a legalját. Sorsuk ezzel végleg összefonódik – Coriolanus minden döntése kedvezményekhez vagy kudarchoz, csillogáshoz vagy csődhöz vezethet. Az arénán belül életre-halálra szóló harc következik, az arénán kívül pedig Coriolanus elkezd együtt érezni megpecsételt sorsú kiválasztottjával… és mérlegelnie kell, hogy a szabályok követése-e a fontosabb, vagy a túlélés. Kerül, amibe kerül.

Máig nagy kedvencem Suzanne Collins Az Éhezők Viadala trilógiája, és a könyvekből készült filmeket is imádom, így sosem volt kérdés, hogy olvasni fogom az írónő új könyvét mely ugyanebben az univerzumban játszódik. A megszokott gyakorlatnak megfelelően most egy előzmény könyvet kaptunk, és mikor meghallottam a híreket, hogy Snow elnök fiatal éveiről fog szólni a történet, akkor először kicsit szkeptikus lettem. Mi érdekeset lehetne kihozni Snow elnök fiatalkorából, tettem fel magamnak a nagy kérdést, mert el nem tudtam képzelni, hogy mi lesz a történet. Aztán a fülszöveget elolvasva persze kiderült, hogy kapunk egy újabb Éhezők Viadalát, és máris visszatért az érdeklődésem.

Azzal kezdeném, hogy Collins ismét egy remek könyvet hozott össze, pedig azért volt bennem némi félsz, hogy nekem ez mégsem fog bejönni. Collins írói stílusa egyértelműen visszaköszönt ebben a könyvben, mert megalkotott és felépített nekünk egy olyan történetet, ami izgalmas és fordulatos a maga nemében, mégis tökéletesen illeszkedik a trilógia stílusához, mintegy kiegészítve azt. Persze éppen ez lenne egy előzménykönyv feladata. A történet felépítése és ütemezése sodorja előre az olvasót, a fejezetek izgalmas lezárása miatt pedig elég nehéz lerakni a könyvet, hisz érdekel a folytatás, hogy mi minden fog még itt történni. Én egy percig se unatkoztam rajta, és nagyon hamar kivégeztem a könyvet.

Ahogy a fülszövegből kiderül, most Snow elnököt kapjuk meg főszereplőnek, vagyis pontosabban az alig 18 éves Coriolanus Snow-t, akit inkább nem hívok eztán Snow elnöknek, mert itt még messze van az elnökségtől. 10 évvel járunk a felkelés leverése után és a Kapitóliumban most készülnek a 10. Éhezők Viadalára. Láthatjuk, hogy ekkor még nem egészen ugyanúgy néz ki és olyan "népszerű" az Éhezők Viadala, mint 65 évvel később Katnissék idejében. Itt még nincs akkora jelentősége az Éhezők Viadalának, itt még nincs annyira jól megszervezve és kitalálva, nagyon máshogy mennek a dolgok.

Ebben az évben találják ki a készítők, hogy úgy kellene feldobni a viadalt, hogy minden egyes kiválasztott mellé kijelölnek egy mentort, csak hogy ekkor még ezt egy kapitóliumi mentor képében képzelték el. Így kerül Coriolanus a képbe, aki becsvágytól és önző céloktól hajtva próbálja megragadni a kínálkozó lehetőséget, hogy visszaszerezze családja rég elvesztett dicsőségét és biztosítsa magának azt az utat, ami az elképzelt jövője felé vezethet. Persze arra nem számít, hogy a már akkor is lenézett 12. körzet egyik kiválasztottja jut neki, így a feladata szinte lehetetlennek tűnik, de persze rájön, hogy talán mégse olyan rossz a helyzet, mint amire számított. Mert Lucy Gray nem olyan elesett és szánalmas, mint ahogy számított rá. A lányban igenis van potenciál, és rájön, hogy ennél jobban nem is alakulhattak volna a dolgok. Coriolanus és Lucy Gray összefognak, hisz mindkettejük érdeke, hogy Lucy Gray győztesként jöjjön ki az arénából.

Kicsit fura volt látni, hogy szinte egy teljesen másmilyen viadalt kapunk, mint a későbbiekben, inkább mintha csak egy kezdetleges próbaverzió lett volna Katnissék idejéhez képest. Sok későbbi elem ebben az évben vetődött fel ötletként és ekkor próbálták ki először és szerintem nyugodtan kijelenthetjük hogy ez a 10. év az, ami aztán nagy hatással volt a későbbi viadalokra. Mint ahogy már említettem, itt vetődött fel elsőnek a mentorok ötlete, bár nem tudom miért hitték, hogy a kapitóliumi mentorok jó ötlet lesznek, hisz egy körzetből származó gyerek miért bízna meg egy kapitóliumiban? Persze aztán rájönnek, hogy hosszú távon ez így nem fog működni, mert a viadal még el sem kezdődött, de több kapitóliumi mentor meghalt, mint ahány kiválasztott.

Ekkor még nincsenek specifikus arénák, ekkor még nincsenek jól megkoreografált viadalok, nincsenek még mutánsok, és nincsenek még szponzorok sem. A szponzorok ötletét szintén ekkor találják ki és ebben az évben tesztelik elsőnek. És ami talán a legnagyobb különbség, hogy ekkor még nincs rákényszerítve az emberekre, hogy nézzék az Éhezők Viadalát. Sokan nem is nézik, és épp ezért történhetett meg, hogy a 10. Éhezők Viadalát és Lucy Gray-t kitörölték az emlékezetből, mintha egyik sem létezett volna soha. 65 év mondjuk ki sok idő és így elfogadható magyarázat, hogy a trilógiában gyakorlatilag semmi utalás nincs Lucy Gray-re, pedig azért még akkor is nagy dolog volt, ha egy 12. körzeti kiválasztott nyeri meg a viadalt. Nekem tetszett az, hogy láthatjuk, hogy ebben az évben, nagy részben Coriolanus és társai hatására hogy alakult át az Éhezők Viadala a később megismert formája felé.

Lucy Gray, Coriolanus és Sejanus

Katniss egy bonyolult és érdekes főszereplő volt, narrátorként remekül működött. Coriolanus sem kevésbé izgalmas, sőt szerintem eléri Katniss szintjét. Kicsit fura, mert elég sok párhuzamot véltem felfedezni kettejük között. Mindketten maguknak valók, mindketten céltudatosak és önzőek, mindketten nehezen kötnek igaz barátságokat, és mindketten nehezen bíznak meg másban. De míg Katniss a lelke mélyén jó ember, addig Coriolanus nem az, akármennyire is próbál az lenni. A fiú számára semmi sem fontosabb önmagánál és a becsvágyánál, az elképzelt jövője felé vezető úton bárkin keresztülgázol, aki az útjába áll, bárkit kihasznál, akit csak lehet és utána egy csepp megbánást sem mutat a történtek miatt.

Persze egy ideig próbálkozik azzal, hogy "normális" életet" éljen és egy ideig elhiszi, hogy szerelmes, és jó lesz neki Lucy Gray mellett, de aztán rájön, hogy ez az élet nem neki való. Szerintem Coriolanus sosem szerette igazán sem Sejanust barátként, sem Lucy Gray-t szerelemmel, inkább csak elfogadta akkor a sorsát és mivel úgy tűnt nincs más lehetősége, beléjük kapaszkodott utolsó mentsvárként. Amint felcsillant újra a fényes és hatalommal teli jövő képe előtte, gyakorlatilag szemernyi kétség és bűntudat nélkül fordított hátat mindkettőnek. Coriolanus tehát sok mindenben hasonlít Katnissre, de nála sokkal sötétebb és negatívabb karakter.

Coriolanus a narrátorunk és az ő szemén keresztül látjuk a történteket, de rajta kívül van még két másik főszereplőnk. Az első, Lucy Gray a 12. körzet női kiválasztottja, a fiú mentoráltja, akiben tökéletes partnerre lelt ahhoz, hogy megnyerjék a viadalt és hogy emlékezetessé tegyék magukat. Lucy Gray szerintem nagyon érdekes karakter a maga módján, csak az a legnagyobb bajom, hogy egyszerűen nem tudok vele dűlőre jutni. Kicsit olyan mint Katniss, tehát van benne spiritusz, de nála sokkal lágyabb és kedvesebb. Igazi művész lélek, aki szeret szerepelni és a középpontban lenni, imád énekelni és táncolni, van benne élet és éppen ez a feltűnősége és közvetlensége az, ami nagy hasznára válik a viadal során.

A második Sejanus, akinek a családja a körzetekből származott, de a háború során meggazdagodtak a fegyverkereskedelem révén, így végül felköltöztek a kapitóliumba, így ő már annak számít elvileg. Azért mondom, hogy elvileg, mert Sejanus nagy tragédiája, hogy a kapitóliumban sosem érezte magát jól és oda valónak, a körzetekben pedig azért nézték ki, mert meggazdagodtak és felkerültek a fővárosba. Nincs igazi otthona és hazája, és szerencsétlenségére épp a régi körzetéből az egyik gyerekkori ismerősét kapja mentoráltnak. Sejanus amúgy se néz jó szemmel a viadalra, így nem csoda, hogy aztán belekeveredik egy kisebb lázadásba és olyan sorsa lesz, amilyen.

Mindhárom fő karakter érdekes és összetett a maga módján, csak azt sajnálom, hogy Lucy Gray-t és Sejanust csak Coriolanus szemén keresztül láthattuk. Nem bántam volna ha mondjuk mindhárman saját nézőpontot kapnak. Szerintem úgy még jobban működött volna a történet. Sejanus borzalmas véget ér, épp a barátjának hitt Coriolanus árulja el, Lucy Gray-re pedig ugyanez a sors vár, bár itt függő véget kaptunk, mert nem tudjuk meg, hogy végül pontosan mi lett a lány sorsa. Eltűnik és Coriolanus nem találja meg többé. Ha engem kérdeztek, akkor szerintem nem halt meg, mert akkor biztos rátaláltak volna a hullájára előbb utóbb. Szerintem elmenekült Panemből, vagy pedig meghúzta magát valahol és csendes életet élt, hogy soha többé nem kerüljön Coriolanus szeme elé.

Suzanne Collins alkotott nekünk egy remek és az elejétől a végéig izgalmas előzménykönyvet, ami kitágította Az Éhezők Viadala univerzumot. Coriolanus tökéletesen működött narrátorként, láthattuk milyen út vezetett számára a későbbi hatalomhoz, hogy honnan indult és mi mindent kellett tennie és feláldoznia azért, hogy kikövezze magának az utat a jövője felé. Ő pedig bármit megtett és bárkit feláldozott, nem sajnálva senkit és semmit, hogy aztán ne legyen megállás és belőle váljon a később megismert Snow elnökünk.

Elvileg ebből a könyvből szintén készül majd filmadaptáció, amit én nagyon várok. Sőt, szerintem két részre kellene szedni a filmet és akkor tökéletes adaptációt lehetne belőle készíteni és mindenre és mindenkire jutna bőven idő.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/suzanne-collins-enekesmadarak-es-kigyok-balladaja

Értékelés: 5/5*

Jennie Melamed: Lányok csöndje

Fülszöveg:

Van valami, amit minden lány tud ezen a szigeten, 

de senki nem beszél róla: SZÜLJ FIÚT!
Ahol a totális hazugság a legkisebb bűn, amit elkövetnek a gyereklányok ellen, ahol az ortodox rend a szabadság és az emberi méltóság teljes hiányát jelenti a lányok számára, ahol a világtól elzárt sziget idillje maga a kilátástalanság – ott az elnyomott gyerekek álmodnak maguknak egy szebb, szabadabb, élhetőbb világot. Aztán a serdülő Janey Solomon kilép a sorból, és azt mondja: NEM!
A gyermekek ellen elkövetett abúzus antropológiai aspektusaiból és pszichiátriai kezeléséből doktorált Jennie Melamed nem tanmesét írt a rendszerszintűvé tett molesztálásról, hanem a nővé érő lányok lelkének végtelen gazdagságát, a méltóságra vágyó fiatalok szabadságtörekvéseit ábrázolja ebben a felkavaró disztópiában.

Ez az a könyv, amiről sok kritikát olvastam, mielőtt a kezembe vettem volna és csakis a pozitív kritikák miatt gondolkodtam el rajta, hogy elolvasom. Igazából nem is tudom, hogy mire számítottam, hogy mit szerettem volna kapni ebben a történetben, de az biztos, hogy nem azt, amit végül kaptam. Nehéz témák sokasága, nehéz és nyomasztó hangulat és tragikus sorsok, így lehetne röviden és velősen összefoglalni miről szól a Lányok csöndje.

Nem egy eseménydús történetről van szó, holott valamiféle fura disztópiáról beszélhetünk. Itt nincs nagy hangos lázongás a rendszer ellen, nem a diktatúra megdöntéséről van szó és nem arról, hogy hipp-hopp minden megváltozik. Nem kapunk normális háttérvilág kidolgozást, nem kapunk mindenre magyarázatot, hanem egyszerűen négy fiatal lány, mondjuk ki nyugodtan kislány végtelenül groteszk és tragikus életébe nyerhetünk bepillantást. A hangulat végig lemondó és negatív és mivel majdnem mindenki tragikus véget ér, így a történetet az elejétől a végéig a tragédia lengi körbe.

Kapunk négy különböző narrátort, mindegyikük sorsa ugyanaz, vagy ugyanaz lesz, de azért mégis más-más családból jönnek, más háttérrel rendelkeznek. Amanda, a már házas és éppen gyermeket váró fiatal lány, aki közülük elsőnek ismeri fel a rendszerük hibáit és elsőnek próbál elszökni. Caitlin a csendes és félénk lány, aki abuzív apja miatt szenved. Vanessa, aki talán a "legjobb" (már ha lehet ilyet mondani ezen a szigeten) helyzetben van közülük, hiszen a szüleivel jó a viszonya, és ahhoz képest elég nagy szabadságot is hagynak neki. Na és Janey, aki némán, a saját módján próbál megszökni az elől a sors elől, amit ebben a közösségben szántak neki. Éhezteti magát, hogy késleltesse a nővé válását, még akkor is, ha pontosan tudja, hogy annak súlyos következményei lehetnek.

Négy főszereplő életét és saját személyes tragédiáját követhetjük nyomon, történetük egymásba fonódik ebben a fura és durva világban, amiben élniük kell. Hatással vannak egymás életére, még akkor is, ha nem mindig értenek egyet és tulajdonképpen semmi mások, csak ismerősei egymásnak. Már az elejétől fogva ez a letargikus és vontatott hangulat uralkodik a könyvön, ennek ellenére cseppet sem mondanám unalmasnak. Nem pörög az esemény, lassan haladunk előre, mégis olvastatja magát és nem lehet unatkozni rajta. Négy főszereplő karaktere mind-mind érdekes a maga módján és mindegyikükért izgulni lehet. Nekem Janey lett közülük a kedvencem, mert lássuk be nélküle nem sokra mentek volna és habár ő is hibázott, de mégis csak a kiállása és a bátorsága miatt változhatott meg még ha csak egy kis időre is az életük.

Nagyon komoly és egyben hihetetlenül undorító témák köré épül a történet fő konfliktusa, ami nem más, mint a pedofília és a vérfertőzés kérdésköre. Belegondolni is rossz a két témába, de itt sajnos elkerülhetetlen. Ebben az elzárt közösségben úgy élnek az emberek, hogy az apák a lányaikat használják arra, amire éppen nem kellene. Szerintem így mindenki érti, hogy mire gondolok. Hogy miért? Mert ebben a közösségben így élnek az emberek, legalábbis ez a könyv magyarázata. Az Őseik ezeket a szabályokat hozták a letelepedéskor, ezért eszerint kell élniük. És mindez tökéletesen természetesen mindenki számára, ám nyilvánosan sosem beszélnek róla.

Kezdjük azzal, hogy ez a két téma olyan undorító, hogy nem szívesen beszélek róluk, de most kénytelen vagyok megtenni. Nem értem, miért ezt kellett állítani a középpontba és sajnos nem tudok mást mondani, mint azt, hogy csak a hatásvadászat kedvéért lett ez így megcsinálva. Gondoljunk csak bele. Mi célja vagy oka van annak, hogy az apák megbecstelenítik a lányaikat? Akárhogy próbálom felidézni, a könyvben erre nem kaptunk értelmes magyarázatot, csak annyit, hogy az Ősök ezeket a szabályokat hozták. Meg hogy ezzel "nevelik meg" a gyereket, hogy aztán tudja hol a helye? Mi van? Csak számomra idióta magyarázat mindez?

Tulajdonképpen semmi létjogosultsága nincs annak, ami könyvben a lányokkal történik. Ha már fegyelmezni akarod a gyereked, arra van más ezer módszer. Ha már van feleséged, akkor miért nem vele henteregsz? De ha már így akarjuk nevelni és fegyelmezni a gyereket, akkor miért csak a lányokkal történik mindez? A fiúkkal miért nem? Ezek a kérdések zakatoltak a fejemben a könyv olvasása közben és a nehéz és borzongató téma ellenére, ezek miatt nem tudtam teljesen komolyan venni a történetet.

Azt pedig ne mondja nekem senki, hogy oké, hogy itt mindenki úgy szocializálódik, hogy ez egy természetes dolog, de a valóságban az emberi természet számára épp hogy nem természetes, hogy a szülők a gyermekeikkel hálnak. Ne mondja nekem senki, hogy mindenkinek oké volt ez az elejétől fogva. Ne mondja nekem senki, hogy senki se gondolta természetellenesnek, amit tesznek. És az anyák szerepe? Hol voltak ők? Miért nem álltak ki a gyerekeik mellett? A normális szülők azt tették volna.

Kérdések és kérdések, amikre nem kapunk semmilyen választ vagy magyarázatot és épp ezért nem tudtam annyira komolyan venni a történetet, mint ahogy lehetett volna. Nem azt mondom, hogy nem érintett meg és nem borzasztott el, mert igenis tudom, hogy milyen rossz dolgok ezek, mert hát lássuk be azért a valóságban is létezik ilyesmi. Rengeteg ilyen esetről hallani, és még ma is nagyon sok szektában működnek hasonlóan a dolgok. De itt valahogy olyan sután és hiányosan lett kiépítve a háttérsztori, hogy nem lehetett észrevétlenül elmenni mellette. Azt sem tudtuk meg kik voltak az Ősök és hogy miért hozták ezeket a szabályokat? Mi céljuk volt vele? Mi értelme volt? (És az nem elég magyarázat, hogy a világ nagy része elpusztult és ez az új rendszer kell ahhoz, hogy életben maradhassanak.)

Ha nem foglalkozok a háttérvilág és a rendszer felépítésének hiányosságaival, ha nem veszem figyelembe, hogy a komoly témákat csak úgy bedobja minden magyarázat és ok nélkül, ha eltekintek attól, hogy a történet folyása lassú és néha kissé vontatott, akkor azt mondanám, hogy ez egy elég jó, de mindenképp egyedi regény. Nem a karakterekkel és a tragikusan szomorú sorsukkal van a gond, ez nagyon tetszett és jól lett megírva, hanem a sok-sok hiányosság és logikus magyarázat nélkül, nem tudtam igazán értékelni a történetet. A vége lezáratlan, igazi függővég, aminek örültem, mert ezt máshogy nem is igazán lehetett volna befejezni.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/jennie-melamed-lanyok-csondje

5/3

Caroline Kepnes: Te + You (Te) 1. évad összegzés

A történet:

Joe Goldberg, egy kis East Village-i könyvesbolt eladója egy nap úgy érzi, valóra vált az álma, mikor besétál a boltba egy fiatal írópalánta, Guinevere Beck. Beck megtestesíti mindazt, amire Joe valaha is vágyott: gyönyörű, vagány, okos, és hihetetlenül szexi – egyszerűen tökéletes. 

Joe rafinált módon kezdi behálózni Becket, és hála a lány okostelefonjának, Instagram-, Twitter- és Facebook-fiókjának, hamarosan sikerül is közel kerülnie hozzá. De Joe még sokkal többre is képes, hogy hatalmába kerítse rajongása tárgyát. 

És vajon Beck valóban olyan angyali és ártatlan teremtés, amilyennek Joe látja? Vagy ő még sokkal sötétebb titkokat rejteget?

Nem szoktam gyakran így csinálni, de mivel most egymás után láttam a sorozatot és olvastam a könyvet, gondoltam letudom egyben és rögtön írok mindkettőről. Megpróbálom kivesézni hogy miért tetszett nekem sokkal jobban a könyv, de bemutatom azt is, hogy miért jó a sorozat a maga nemében. Kezdjük hát.

A KÖNYV

Ha őszinte akarok lenni, akkor elsőnek a sorozatot láttam és csakis után kezdett el érdekelni a könyv. Szerencsére húgom megkapta névnapjára, így kölcsönkértem tőle és rávetettem magam. Mivel a sorozattal kezdtem, így a könyv nem okozott akkora sokk hatást, mintha az lett volna az első, de még így is élveztem. A könyvben végig Joe fejében vagyunk, ő narrál nekünk, az ő szemén keresztül látjuk és éljük át az eseményeket. Mindez remek hír annak függvényében, hogy Joe egy igazán megbízhatatlan narrátor. Nem teljesen komplett a férfi (és még finoman fogalmaztam), és ez rögtön nyilvánvalóvá válhat mindenki számára.

Joe első pillantásra beleszeret egy Beckbe, hogy gyakorlatilag nem is ismeri. Felépít magában egy ideális álomképet a lányról, és ennek függvényében áll hozzá. A szerelem mondjuk erős túlzás, inkább eszelős megszállottságnak kellene nevezni, amit Joe érez Beck iránt. Hisz jóformán nem is ismeri a lányt, és nem is törekszik arra, hogy igazán megismerje. Nem érdekli, hogy milyen személy valójában Beck, ő foggal körömmel ragaszkodik ahhoz a képhez, amit magában felépített róla és nem látja át az igazságot.

Furcsa ha belegondolunk, hisz épp hogy mindent megtesz azért, hogy minden információt kiderítsen a lányról, hogy mit csinál, mit szeret, kik a barátai, kiket nem szeret. Követi, kémkedik utána a nap 24 órájában. Mindenre és mindenkire féltékeny aki és ami Beckhez köthető és ha valami véletlen nem úgy alakul, ahogy azt ő a fejében elképzelte, akkor máris agresszívan és támadóan lép fel azzal szemben. Ebből ki lehet találni, hogy Joe erőteljes pszichopata vonásokat mutat és igazából éppen az élteti, hogy mindig kiszemel magának valakit és azt teljesen magához akarja láncolni. Nem igazi szerelem ez, mi sem nyilvánvalóbb ennél, hanem eszelős megszállottság valaki iránt, akit jóformán nem is ismer.

Aztán mikor összetörik ez az álomképe és kénytelen beismerni, hogy Beck nem olyan angyali és hibátlan teremtés, amilyennek ő elképzelte a saját fura fejében, akkor máris támadólag lép fel, végül maga Beck ellen is. A könyv vitathatatlan nagy erőssége hogy végig Joe fejében vagyunk és mindent és mindenkit csakis úgy látunk, ahogy ő azt elmeséli nekünk. Felmerül tehát a könyv végére a kérdés, hogy tényleg olyanok voltak ezek az emberek, mint amilyennek Joe leírta nekünk? Hinni lehet neki abban, hogy milyen ember volt Beck vagy épp Peach? Megválaszolatlan kérdésként ott marad mindez a könyv befejezése után és nekem éppen emiatt a bizonytalanság és kétes narráció miatt jött be sokkal jobban a könyv, mint maga a sorozat.

További információk a könyvről:
https://moly.hu/konyvek/caroline-kepnes-te
Értékelés: 5/5

A SOROZAT

A sorozat első évada 10 részből áll, ami nagyjából magát a könyvet dolgozza fel, persze néhány változtatással tarkítva. Ha a maga nemében nézzük, a sorozat igenis megállja a helyét a hasonló krimik között és igazán élvezhető a könyv nélkül. Jók a színészek benne, végig fenntartja a feszültséget és mivel én ezt láttam először, nekem még a csavarok is ütöttek, mert nem tudtam mi minden fog történni.

Mivel a 10 epizódot ki kellett tölteni valamivel, így igen sok plusz történetszálat kapunk, a mellékszereplőket többször láthatjuk, mint a könyvben. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, itt több idő van az események felvázolására és elmélyítésére, a karakterek bemutatására és kapcsolataik ábrázolására. Sőt, a sorozatban kaptunk egy plusz történetszálat, aminek a könyvben nyoma sincs, de most ez se zavart, mert nekem kifejezetten tetszett Paco és a családja története. Az csak a hab a tortán, hogy a sorozatban maradt Joe narrációja és ugyanúgy végig kommentálja nekünk a 10 részt, mint ahogy a könyvben tette ugyanezt.

Minden adott tehát egy remek sorozathoz, kérdezhetnétek akkor, hogy miért tetszett nekem jobban könyv. Mint adaptáció remekül megállja a helyét, nem ez a bajom a sorozattal, hanem az, hogy éppen az veszett el benne, amit a könyvben annyira szerettem. A sorozatban mindezt nem így oldották meg, hanem mindenki megkapta a saját nézőpontját, és mivel nem Joe szemén keresztül láttuk őket, így elveszett az a rejtély, ami a könyvben végig megvolt. Itt kapunk egy kész Becket, egy kész Peachet, a sorozat ad nekik egy fix karaktert, és így vezeti végig a történetet. Ez szerintem a legnagyobb hibája, mert ha nagyon akarták volna, akkor ugyanúgy meg lehetett volna oldani, mint a könyvben.

A sorozat vége teljesen más, mint a könyvé, így elérünk egy másik nagy változtatáshoz, amit személy szerint nem tudok hova tenni. De éppen pont ez a lényeg, hogy felkeltsék a néző kíváncsiságát és a folytatásra ösztönözzék. Jövőre érkezik a második évad, amibe bele fogok nézni, de van egy olyan érzésem, hogy ezek után már csak csalódás lehet a folytatás. Szerintem ez a történet így volt kerek és egész, nem értem miért kell folytatni. Persze a könyvnek szintén van egy folytatása, de az meg sem jelent magyarul, így nem tervezem olvasni. A sorozat második évadának viszont adok még esélyt, aztán meglátjuk milyen irányba viszik a sztorit.
Értékelés:
10/8

Előzetes:

Gillian Flynn: Holtodiglan

Fülszöveg: 

Egy ​meleg nyári reggelen a Missouri állambeli North Carthage-ben Nick és Amy Dunne ötödik házassági évfordulójára készülődik. A romantikus reggeli után a jóképű Nick okos és csodaszép felesége eltűnik. Nickre egyre nagyobb nyomás nehezedik a rendőrség, a média, valamint a lányukért elvakultan rajongó szülők részéről. Nick pedig valamiért folyamatosan hazudik és különösen viselkedik: furcsán ködösít és láthatólag megkeseredett – de valóban gyilkos? Amy naplója és Nick elbeszélése egy szépen induló, ám fokozatosan megromló kapcsolat klausztrofób, nyomasztó világába nyújt betekintést. A kérdés csupán az, ha nem Nick a tettes, akkor hová és miért tűnt el a szépséges feleség? És vajon mit rejt az ezüstpapírba csomagolt doboz a gardrób hátuljában?

Tudom, hogy egy időre eltűntem, de most szükségem volt erre a kis szünetre. Több oka volt annak, hogy nem hallottatok felőlem néhány hete, amiket nem szeretnék most részletezni. Legyen elég annyi, hogy mással töltöttem a szabadidőmet és az olvasás már nem fért bele. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor nem is bántam annyira a szünetet, mert néha megesik, hogy becsömörlik az ember a sok könyvtől, amit olvasott és akkor nem vágyik semmi másra, csak egy kis szünetre. Időközben összegyűlt azonban néhány könyv, ami különösen érdekel, és most az elkövetkező időszakban ezekre szeretnék sort keríteni.

Gillian Flynn Holtodiglan című művét azóta olvasni szerettem volna, hogy megnéztem a belőle készült filmet. A filmet imádtam és imádom a mai napig, mindenkinek szívből és bátran ajánlom, mert egy remek krimi-thriller történetről van szó. Ki melyik kategóriába sorolja be ugyebár. Izgalmas, rejtélyes, csavaros és csak kapkodod a fejed a film nézése közben, hogy mi az Isten folyik itt igazából. Ha látok egy remek filmet és megtudom, hogy könyvadaptációról van szó, akkor sosem nyugszok addig, amíg a könyvet el nem olvasom. Hisz tudjátok, hogy tartja a mondás... mindig a könyv a jobb. A film sosem tudja igazán átadni egy könyv teljes történet és igazi mondanivalóját.

Ugyanez a helyzet a Holtodiglannal, kérdezhetnétek? Részben igen, részben nem. Kezdjük azzal, hogy nekem nagyon tetszett a könyv is, egyáltalán nem okozott csalódást. Nem voltak olyan égbekiáltóan nagy eltérések vagy változtatások a filmmel összehasonlítva, így utólag meg tudom állapítani, hogy a film a jobbik könyvadaptációk közé sorolható. Amit kihagytak, vagy amit megváltoztattak, azok csupa olyan dolgok, amik semmit nem vettek el a könyv élvezeti értékéből, hanem nélkülük is egy egész korrekt filmet lehetett elkészíteni. A fő történet és annak minden fordulata megmaradt, a főszereplők és a fontos karakterek maradtak főbb tulajdonságukkal és motivációjukkal együtt.

Ám ahogy ez általában lenni szokott, a könyvet azért nevezném jobbnak, mert itt mégis csak részletesebb a történet leírása, a karakterek útjának és személyiségének bemutatása, és minden ami nem teljesen volt világos a filmben, itt értelmet nyert. Főként a két főszereplő valós személyisége és jelleme az, ami igazán megérthető a könyvet olvasva. Ne értsetek félre, a filmben is meg lehet őket ismerni és érteni, de a könyvben jobban ki van fejtve a kapcsolatuk alakulása, az egymáshoz való viszonyuk megromlása, az igazi személyiségük annak minden hibájával együtt. Ahogy egymást csak rombolják, ahogy egymásra egyre rosszabb hatással vannak, és ahogy egymást próbálják legyőzni (főleg a végén).

A film főszerepeiben: Ben Affleck és Rosamund Pike

A könyv (és a film) egy roppant csavaros és izgalmas történetet mesél el nekünk váltott nézőpontban. Nekem nagy kedvencem a váltott nézőpontos történetmesélés, mert így mindkét fél gondolatait megismerhetjük, mindkettejük motivációit és céljait megérthetjük. Itt különösen szükség volt erre, főleg, hogy se Nick, és se Amy nem egyszerűek. Nyugodtan kijelenthetjük hogy mindketten rossz emberek, ezernyi hibával és rossz tulajdonsággal. A probléma ott kezdődött, hogy mikor megismerkedtek és egymásba szerettek, akkor egyikük se a valós énjét mutatta, hanem egy olyan kitalált személyiségüket, aki valójában sosem létezett. Ők nem egymás valós személyiségébe szerettek bele, hanem abba a kitalált személybe, aminek mindketten mutatták magukat.

Aztán ahogy teltek az évek és már nem tudták megjátszani magukat egymás előtt, rájöttek, hogy nem egy olyan ember mellett élnek, akit hittek. A házasság és a közös élet komoly munka, és ahogy jöttek az élet egyre nagyobb gondjai, már nem tudták másnak mutatni magukat, mint amik. Nick úgy reagálta le mindezt, ahogy azt egy férfitől várjuk, amit Amy nem tudott tovább tűrni, és kezdődtek a bajok. Kettejük története tulajdonképpen a "férfi-nő" örök párharcát szimbolizálja kissé eltúlozva, de abszolút hitelesen. Mert olyan nincs, hogy valaki színtiszta jó ember és sosem tesz semmi rosszat, nincs semmilyen rossz tulajdonsága. Senki sem tökéletes, és nem is lehet az. Az élet tele van számtalan nehézséggel és hogy erre hogy reagálunk, az határoz meg igazán minket.

Nyilvánvaló, hogy Amy egy fokkal problémásabb karakter (és még finoman fogalmaztam), de azért Nick se egy ma született bárány. Megjátsszák magukat, hazudnak... még nekünk az olvasónak is. Egyikük se megbízható narrátor, amit iszonyat jól oldott meg az írónő. Nem csak egymással játszanak és egymást szívatják meg, hanem minket olvasókat is. Egyszer az egyik éri el, hogy szimpatizáljunk vele, aztán a másik, és így billegünk ide-oda köztük. Nem nagyon lehet állást foglalni egyikük mellett se, mert mindketten elcseszett emberek. Éppen emiatt illenek össze. Ahogy ha jól emlékszem, Nick meg is jegyzi a végén, hogy talán örökké ezt fogják csinálni. Harcolnak egymással és próbálnak a másik fölébe kerekedni. A történet vége és minden hazugság kiderülése után a két főszereplő egymáshoz való viszonya a könyvben sokkal érthetőbb, mint a filmben. A főszereplők narrációja jobban bemutatja őket, a filmben ezt nem lehetett átadni, és nem is sikerült a készítőknek.

Az egyetlen, amit sajnálok, hogy a filmet hamarabb láttam, mert így a könyv nem ütött akkorát, mint amekkorát üthetett volna, ha ezzel kerülök szembe először. Azonban nem tudok rá semmilyen rossz szót mondani. Egy remek és fordulatos olvasmány, két érdekes és komplex főszereplővel és a hatalmi játszmáikkal egymás és a kapcsolatuk fölött. Mindenkinek bátran ajánlom, akár ezt, akár a filmet, de a legjobb mindkettő együtt és akkor nyújtja a legtökéletesebb élményt.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/gillian-flynn-holtodiglan

Értékelés: 5/5