Gail Carriger: Időtlen (Napernyő Protektorátus 5.)

Fülszöveg:

ALEXIA ​TARABOTTI, AZAZ LADY MACCON BOLDOG HÁZASÉLETET ÉL.

Persze, mivel Alexiáról van szó, ennek a boldogságnak része, hogy a farkasembereket bevezesse a londoni társaság krémjébe, miközben egy vámpír második legjobb ruhaszobájában él, és egy koraérett totyogóssal birkózik, aki lépten-nyomon alakítgatja a természetfelettieket.

Alexia annyira élvezi új londoni életét, hogy még Ivy Tunstell társulatának legújabb előadása (nem mondtunk sokat, ha katasztrofálisnak nevezzük) sem tudja kedvét szegni.

Ám egy este olyan meghívást kap Alexandriából, melyet nem hagyhat fi gyelmen kívül. Férjével, gyermekével és a Tunstell házaspárral súlyosbítva gőzhajóra száll, hogy átkeljen

a Földközi-tengeren. Egyiptom azonban talán több rejtélyt tartogat, mint amennyivel a megfélemlíthetetlen Lady Maccon elbír.

Mit akar tőle az alexandriai bolykirálynő valójában? Miért támad újra az Istenölő Átok? És hogyan lett Ivy Tunstell egyszerre a Brit Birodalom legnépszerűbb színésznője?

Egy újabb könyv, ami régóta ott csücsült a hosszú várólistámon, és ami végre sorra került az olvasmányaim hosszú sorában. A Napernyő Protektorátus utolsó része az Időtlen címet kapta, ahol tovább követhetjük nyomon Alexia, családja és barátai életét és kalandjait ebben a meglehetősen színes és ugyanakkor roppant szórakoztató környezetben. Kicsit sajnálom, hogy ezzel vége ennek a sorozatnak, mert esküszöm én szívesen olvastam volna tovább, de talán jobb is, hogy itt a vége és kaptunk egy viszonylag normális lezárást.

A történet két évvel az előző rész után veszi fel a fonalat. Alexia ugyebár életet adott kislányának, aki a Prudence nevet kapta, és akit Connall-nal, Lor Akeldamával, a falka tagjaival és személyzetükkel együtt próbálnak csendben és békességben nevelni. Tényleg csak próbálják, mert ha eddig nem volt elég kalandos és izgalmas az életük, akkor a kis Prudence jócskán megkavarja a dolgokat. Mint kiderült, nem olyan könnyű felnevelni egy természetfeletti képességekkel rendelkező kislányt, aki örökölte szülei minden tulajdonságát, és aki épp emiatt nehezen kezelhető, neveletlen, önfejű és akaratos. Ha a gyermek gondok nem lennének elegek, akkor egy rejtélyes gyilkosság nyomán Alexia-ék útja a távoli Egyiptomba vezet, ahol olyan titkokra derül fény, amire senki se számított volna.

Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire szeretem Gail Carriger Napernyő Protektorátus könyveit, és tudom, hogy minden egyes résznél nagyjából ugyanazt írom le, de egyszerűen az írónő nem tud hibázni. Minden egyes részben megkapjuk az új remek és kalandos történetet, a szokásos poénokat, a humort, aminek nem lehet ellenállni, és a roppan ötletes szófordulatokat és nyakatekert írói stílust, ami annyira a sorozat sajátja lett, hogy tulajdonképpen ez adja a könyvek legnagyobb vonzerejét.

A Napernyő Protektorátus: Ivy, Alexia és Biffy

Imádom Carriger írói stílusát és ebben igenis nagy szerepe van a kiváló magyar fordításnak, ezt kár is lenne tagadni. Olyan kiválóan hozza a korra jellemző beszédstílust, a modort, ahogy a karaktereink beszélnek, a bonyolult megfogalmazásokat és szófordulatokat, hogy habár néha túlírt és túl nyakatekert minden, de épp ezért ötletes és szórakoztató. Nincs benne semmi káromkodás, nincs benne kiabálás vagy ellenségeskedés, mindig minden helyzetben az illem szabályai nyernek, és mégis annyira jól lehet már csak az írásmódon és az írói stíluson szórakozni, hogy akkor is imádnám ha épp semmi nem történne amúgy a könyvben.

Szerencsére azért történtek dolgok ebben a részben, így nem kellett unatkoznunk. Ha bárki azt hitte, hogy Alexia és a kis csapat sokáig békében meg tud lenni, az nagyot tévedett. Az egyiptomi vámpírkirálynő meghívására Alexia-ék Egyiptomba utaznak, ahol aztán nagy kalamajkába keverednek. Persze nem kell őket egy percig sem félteni. Alexia és Connall addig mennek, amíg a dolgok után nem járnak. Amíg ők külhonban intézik dolgaikat, a Londonban maradt Biffy és a többiek pedig helyben próbálnak nyomozni és igazat megvallva ők se unatkoztak egy cseppet sem.

Biffy és Lyall

A történetre tehát szerintem nem lehet panasz, hozta azt a szintet, amit a korábbi részekben láttunk. A karaktereket továbbra is imádom, szinte mindenkit csak imádni lehet az apró különcségeikkel és azzal, hogy ki milyen kapcsolatban áll egymással. Alexia-t nem lehet nem szeretni, imádom ezt a nőt, Connal és ő pedig továbbra is aranyos páros, tökéletesen kiegészítik egymást. Szerettem olvasni azokat a részeket, amikor romantikáztak. De a legjobbak talán a komikus mellékszereplők, akikben sose kell csalódni, és akik mindig hozzák a sok humorforrást és a komikus helyzetet. Lord Akeldama, Biffy, Ivy mind-mind nagy kedvencek, szinte minden pillanatukat imádtam, és kár, hogy nem kaptak több reflektorfényt, szívesen olvastam volna róluk még.

Biffy volt az egyedüli aki kiemeltebb szerepet kapott most Alexia mellett, saját kisebb történetszállal, szerelmi szállal és jövőbeli célokkal. Tetszett az ő kis "privát" története, mert nem csak azért volt belerakva, hogy kitöltse valamivel az írónő a lapokat, hanem volt értelme az egésznek, és normálisan meg lett magyarázva a végére, hogy mi oka volt Biffy ilyen szintű kiemelésének. Az pedig csak a hab a tortán, hogy Biffy és Lyall mennyire jó kis párost alkottak, csak az a baj, hogy hosszú távon nem lett semmi komolyabb a dologból.

Nem csalódtam hát a könyvsorozat utolsó részében sem, hozta, amit a korábbi könyvek, egészen korrekt lezárása lett a Napernyő Protektorátus sorozatnak. Kaptunk megint egy kalandos és rejtélyes történetet egy kis nyomozási szállal, kapunk komikus és imádnivaló karaktereket, kaptunk egy remek írói stílust és magyar fordítást és sok-sok néha túlírt, de intelligens humort, ami mind a könyvek sajátja. Kicsit bánom, hogy ez a lezárás, de örülök, hogy olvashattam Carriger könyveit, mert igazán megérdemlik a dicsérő szavakat. Szívből ajánlom mindenkinek a könyvsorozatot.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/gail-carriger-idotlen

Értékelés: 5/5

Gail Carriger: Szívtelen (Napernyő Protektorátus 4.)

Fülszöveg:

A lélektelen Lady Alexia Maccon ismét alaposan felforgatja Londont…

Ezúttal azonban nem a saját hibájából szakadt a nyakába a baj. Amikor egy őrült kísértet megfenyegeti a királynőt, Alexia veszi kezébe az ügyet – és a nyomok a férje sötét múltjába vezetnek.

Mindezt megtetézi a húga (döbbenetes!) csatlakozása a szüfrazsett-mozgalomhoz, Madame Lefoux legújabb találmánya és tarajos zombisülök áradata – Alexiának arra sem marad ideje, hogy saját előrehaladott terhességével foglalkozzék.

Vajon sikerül rájönnie, ki akarja megölni a királynőt, mielőtt túl késő lenne? Megint a vámpírok szervezkednek, vagy az áruló ezúttal farkasbundát visel? És egészen pontosan micsoda fészkelte be magát Lord Akeldama második legjobb szekrényébe?

A legutóbbi könyv ami a kezeim közé került a Napernyő Protektorátus sorozat negyedik része, ez is egyike azoknak a sorozatoknak, amiket még évekkel ezelőtt kezdtem el és azóta nem sikerült befejezni. Na, de ami késik nem múlik és már itt is vagyok vele. Csak az volt a nagy problémán a kezdés előtt, hogy szégyen nem szégyen bevallani, nem sok mindenre emlékeztem az első három részből. Pontosan az ilyenek miatt hasznos a könyves kritikák írása, mert most évekkel később el tudtam olvasni az akkoriban írt véleményemet az egyes részekről és ez máris segített az emlékek felelevenítésében.

Gail Carriger könyvsorozata egy különlegesen kreatív és roppant módon egyedi sorozatként vonult be az emlékezetembe, melynek minden egyes része igencsak szórakoztató volt a maga módján. Egy steampunk regényről beszélünk, ha valaki esetleg ezt nem tudná, és ezzel most így mindent elmondtam róla. Ha ez pedig nem lenne elég, akkor kapunk mellé sok-sok humort, egy kisebb nyomozási és természetfeletti szálat, és ami megadja az egésznek a bukéját az maga a könyv stílusa és írásmódja. Nem tudom milyen eredeti angol nyelven, mert én magyarul olvastam, de a magyar fordítás szerintem mindig is remek volt. Csavaros, kissé mesterkélt, fennkölt, humoros de ezek mellett mégis roppant olvasmányos és szerethető.

Véleményem szerint a könyv stílusa és írásmódja a legnagyobb erőssége és ha maga a történet nem szólna semmiről, én állítom még akkor is tudnám olvasni a végtelenségig. Szerencsére ez nem így volt, mert igenis szólt valamiről a könyv, bár ez a rész valahogy annyira nem lett mozgalmas és kalandos, mint amilyenek a korábbiak voltak. Lehet azért mert a terhes, vagyis hogy inkább a könyv szavaival éljek a „gyermekteherrel megáldott” Alexia igencsak a végét járta már a dolognak, így szülés közeli állapotban most nem tudott annyit rohangálni és ugrálni, mint korábban. Mondjuk az állapota azért annyira nem tartotta vissza a zűrtől és a balhétól, mert még így is sikerült kinyomoznia egy merénylet összeesküvést, rendet tenni a falkában, és mindezt persze úgy, hogy közben igyekezett legjobb úrinői formáját hozni.

Alexia és Conall

Alexia még mindig szerethető főhős, nagyon bírtam, de nem csak ő, hanem a többiek szintén hozták a formájukat. Emlékeztettek rá, hogy miért szerettem annyira magát a főszereplőnket, mint karaktert, és arra is, hogy Alexia és Conall miért olyan aranyos páros. Mindig imádtam olvasni az évődéseiket és ahogy csipkelődtek egymással. Persze Alexia néha elnyomja maga mellett a férjét, és Conall azért néha bánhatna erősebb kézzel a feleségével. Hisz ha már terhes, akkor igazán megülhetne a hátsóján abban a kilenc hónapban. Nem mintha Alexiát olyan könnyű lenne visszatartani, de azért néha igenis szükség lett volna rá.

Aztán ott vannak a nem olyan jelentős, de annál érdekesebb mellékkarakterek, akik közül ebben a részben én Lord Akeldamát és nagy meglepetésemre Alexia húgát, Felicity-t bírtam a legjobban. A piperkőc, bájgúnár vámpírlord Akeldama egy egyéniség, nincs erre jobb szó, őt nem lehet nem szeretni. Imádnivaló minden egyes felbukkanásával és megjegyzésével. Felicity pedig a korábbiakkal ellentétben most nem idegesítő szerepet kapott, hanem inkább a további humorforrást hozta magával, amitől talán elég röhejes lett a karaktere, de a humorból sosem elég, így ezt most megbocsátjuk neki.

Nem csalódtam a könyvsorozat negyedik részében, hozta a korábbiak színvonalát, mind stílusban, humorban, történetben és persze a remek karakterek sem maradtak el. Nagyon szeretem a könyv stílusát, még akkor is el tudnám olvasni hosszú órákon át, ha maga a történet nem szólna semmiről. A magyar fordítás pedig mindenképp dicséretet érdemel. Kicsit függővéges a lezárás, kíváncsi vagyok mi lesz ebből, bár van egy-két sejtésem, de majd meglátjuk. Ha minden igaz még van az ötödik könyv és az az utolsó rész a sorozatban. Igyekszem hamarosan sort keríteni rá.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/gail-carriger-szivtelen

Értékelés: 5/4

Gail Carriger: Szégyentelen (Napernyő Protektorátus 3.)

Fülszöveg:
Viktória királynő elbocsátja Alexiát az árnyékkormányból, és az egyetlen személy, aki bármiféle magyarázattal szolgálhatna – Lord Akeldama – váratlanul elhagyja a várost. Mindennek tetejébe Alexiára gyilkos gépkaticák támadnak, jelezve (ahogy azt csak a katicák képesek), hogy immár London minden vámpírja igencsak érdekelt Lady Maccon meglehetősen alapos halálában.
Mindeközben Lord Maccon szeszben pácolja magát, Lyall professzor pedig kétségbeesetten igyekszik összefogni a Woolsey-falkát. Alexia végül elmenekül Angliából, és meg sem áll Itáliáig, hogy megkeresse a titokzatos templomosokat; csak ők tudnak eleget a természeten túliakról ahhoz, hogy feltárják előtte növekvő mértékben terhes állapotának titkait. Csakhogy ők még a vámpíroknál is rosszabbak lehetnek – és pestót hordanak maguknál. A szezon botránya – Lady Maccon elhagyta a férjét, és visszaköltözött rémes családjához!

Az előző rész érdekesen ért véget, és épp ezért nagyon vártam a folytatást, habár valahogy sejtettem, hogy mit fogok kapni. És ennek nem lehetett előre örülni. Mert pontosan azt kaptam, amire számítottam, annak minden pozitív és negatív aspektusával együtt.  Épp ezért ez a könyv most nem okozott akkora meglepetést, mint azt szerettem volna, mégis iszonyatosan élveztem. Mert a Napernyő Protektorátus könyvsorozat tipikusan olyan, amit csakis élvezettel és mosolyogva lehet olvasni.

Aki már olvasott akár csak egy könyvet is ebből a sorozatból, az tisztában van vele, hogy az előbb mire gondoltam. Gail Carriger és a magyar fordító valami olyan egyedi és utánozhatatlan stílust alkottak meg, amitől a könyv még akkor is remek olvasmány lenne, ha épp semmi releváns nem történne a szereplőkkel. Nagyon tetszik a könyvek hangulata, stílusa, írásmódja, a megfogalmazás, tehát minden, ami az írói stílust alkotja. A magyar fordítás remek, talán az egyik legjobb, amit idáig olvastam, mert tökéletesen meg tudta ragadni az eredeti mű hangulatát, mindezt a választékos és színes magyar nyelv segítségével. Alexia narrációja egyszerre komoly, humoros, okos és pimasz.

Tudtam mire számítsak ebben a könyvben, hisz sejteni lehetett, hogy a gyerek miatt Alexia és Conall összevesznek, és a nő erre elviharzik és addig vissza se megy, amíg a férje porban csúszva bocsánatot nem kér tőle. De arra még én se számítottam, hogy a teljes könyvön át nem is fognak beszélni. Egyetlen negatívum, aminek nem örültem, hogy Conall alig szerepelt a könyvben, és mikor igen, akkor is csak részegen fetrengett az önsajnálatban. Nem bírom ki, meg kell jegyeznem. Annyira tipikusan reagálta le ezt a dolgot. Annyira "pasisan" viselkedett, hogy az már nem vicces, hanem inkább nevetséges és kiábrándító volt. Nem hogy inkább próbált volna Alexia mellett állni, és ha állítólag annyira szereti, akkor hinni neki, és együtt rájönni, hogy mi lehet az oka a gyereknek... nem, ő inkább besértődött és leitta magát a sárga földig. Számomra ez egy kicsit karakteridegen volt, nekem eddig Connal sokkal komolyabb és normálisabb férfinak tűnt. Csalódtam benne úgy, mint Alexia is.

A történetre nem lehet panaszom, mert talán az most volt a legmozgalmasabb. Alexia és kis csapata végigszáguldoznak Európán, miközben keresik a magyarázatot Alexia gyermekének mibenlétére, amit végül a nő Olaszországban talál meg. Tényleg mozgalmas egy kaland volt, nem unatkoztak az biztos, bár mindezt terhesen véghezvinni valóban nagy mutatvány volt Alexia részéről. Csak csodálni lehet érte.

Alexia még mindig szimpatikus főhős, imádom az eszét és a humorát. Ha a régi időkben éltem volna, én is olyan nő szerettem volna lenni, mint ő. Rajta kívül egészen kezdem megkedvelni a mellékszereplőket is. Madama Lafeouex és Lyall Professzor mindketten kezdenek a szívemhez nőni, főleg az utóbbi, aki ugyebár Conall önmarcangolása miatt átvette a falka ügyeinek intézését. Egy valakit hiányoltam csak, mégpedig Lord Akeldamát. Ő a másik kedvencem Alexia után, és sajnáltam, hogy csak a könyv végén bukkant fel és alig szerepelt. Remélem a következő részben ennél többet fog.

A Szégyentelen ugyanolyan izgalmas és szórakoztató, mint az első két rész. Ha a korábbi könyvek tetszettek, akkor ezt is imádni fogod. Érdekes helyzetet vetít előre a folytatásra, engem nagyon érdekel, hogy mi lesz itt a "gyerekteherrel" és a szülőkkel. Még mindig imádom ezt az utánozhatatlan hangulatot és stílust, amiben a könyv íródott, és még mindig imádom Alexia narrációját is. Mikor jön már a következő rész?

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/gail-carriger-blameless-szegyentelen
Értékelés: 5/5

Gail Carriger: Változatlan (Napernyő Protektorátus 2.)

Fülszöveg:
Alexia Maccon, Woolsey grófnéja egy kora esti órán arra ébred, hogy férje, akinek, mint minden rendes farkasembernek, illedelmesen aludnia kellene, teli torokból ordít mellette. Később el is tűnik, magára hagyva Alexiát, akinek így egyedül kell megbirkóznia egy egész természetfeletti regimenttel, akik már ott várják lakása küszöbén; az űzött szellemek seregével, és Viktória királynő haragjával. Ám Alexia fel van fegyverezve: van egy legújabb divat szerint készült napernyője, és harapós modora. Még amikor nyomozása Skóciába, a rusnya mellények honába sodorja, és egy egész farkas falkával kerül szembe, akkor is helytáll. Erre pedig csak egy lélektelen képes… Arra is marad ideje, hogy megkeresse elkóborolt férjét – ha akarja.

Gail Carriger sorozatának első része azonnal megvett magának szokatlan, de mégis igazán kedvelhető stílusával. Az írónő valami igazán egyedit teremtett, olyan könyvet írt, ahol a klasszikus szépirodalmi stílust és a fantasyt ötvözte egybe. Tisztában vagyok vele, hogy több hasonló könyv is van a piacon, de egyiknek sem ilyen a stílusa és a nyelvezete, mint a Napernyő Protektorátusnak. Én mindig értékelem az újító szándékot, ha valaki valami egyedit alkot, és ha ráadásul ez még izgalmas, vicces és szórakoztató is, akkor nyert ügye van nálam. Ilyen volt a Lélektelen, és ilyen lett a második rész, a Változatlan is.

Alexia talált végül férjet magának és nem kell életét vénlányként leélnie. Lord Maccon felesége lesz, így tulajdonképpen egy vérfarkas falka egyik alfája. Alexia élete ezelőtt sem volt éppen kalandoktól és bonyodalmaktól mentes, de feleségként sem kell eztán unatkoznia. Az Árnyékkormány fontos tagjaként dolgozik Viktória királynő szolgálatában, és emellett meg kell birkóznia a házasélettel is. Aztán egy váratlan napon a Londonban élő természetfeletti lények hirtelen elvesztik természetfeletti státuszukat, így ki kell derítenie, hogy mi folyik a háttérben.

A sorozat második könyve legalább annyira tetszett, mint az első, remek folytatás és elejétől a végéig teljesen lekötött. Annyira magával ragadott a szokatlan stílus, Alexia csípős nyelve és az izgalmas történet, hogy alig két nap alatt olvastam ki a könyvet. A stílus ugyanaz, mint korábban, a történet van annyira érdekes, hogy lekösse mindenki figyelmét, és akinek tetszett az első könyv, annak ez is ugyanannyira fog. Igazából nem nagyon tudnám elmondani, hogy mi annyira megkapó ebben a könyvben, mindenkinek el kell olvasnia, hogy megértse miért annyira különleges. Ráadásul a magyar fordítás roppant jól sikerült, egyike a legjobbaknak, mert tökéletesen át tudja adni az eredeti szöveg hangulatát és stílusát.

Nem szeretnék sokat elárulni a történetről, csak annyit, hogy én már az elejétől sejtettem ki a "titokzatos kém", hisz annyira nyilvánvaló volt, ennek ellenére tetszett a történet és annak felépítése. Mégis, akármilyen lenne a történet, még ha azon halálra is untam volna magam, bőven kárpótolt volna a hiányosságokért az írói stílus és a remek karakterek. Mindegyik megérne egy hosszas elemzést, mert mindegyikük kerek egész, saját stílussal, jellemmel, jó és rossz tulajdonságokkal, és annyira egyediek és szórakoztatóak, hogy már csak a karakterek miatt megéri elolvasni ezt a könyvet. Alexia kedvelhető főhős, erős és határozott nő, ami a 18. században igenis ritka volt és néha épp ezért botrányosnak tekintik a viselkedését. Én nagyon bírom Ms. Hisselpenny-t, rajta nagyokat lehet vigyorogni, és a kis szerelmi afférja annyira aranyos volt, hogy csak mosolyogni lehetett rajta és a szívszerelmén. És persze Lord Akeldama-t sem hagyhatom ki, aki szintén egy nagy figura.

Nem szeretném elfelejteni megemlíteni a hangulatos és reális történelmi hátteret. Mivel ez egy steam-punk regény, így természetesen az elengedhetetlen 18. századi környezet sem hiányozhatott. A ruhák, a helyszínek, a beszédstílus és a karakterek viselkedése mind hűen tükrözte a korszakot, és persze megjelentek a technikai vívmányok, a feltalálás fontossága és sikeressége. Nagyon élveztem a könyvet, és a vége miatt kifejezetten várom a folytatást, lehet hogy a közeljövőben el fogom olvasni, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz most Alexia-val és Macconnal. Még szerencse, hogy már megjelent magyarul.
Ui: A borító iszonyatosan tetszik, folytatja az első által megkezdett sémát, miközben a színvilága és a rajta elhelyezett kis utalások pedig a könyv fontosabb elemeit jelenítik meg.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/gail-carriger-changeless-valtozatlan
Értékelés: 5/5

Gail Carriger: Lélektelen (Napernyő Protektorátus 1.)

Fülszöveg:
Alexia Tarabotti több okból sem élhet komolyabb társasági életet. Elsősorban azért, mert nincs lelke.
Másodsorban azért, mert vénkisasszony, apja pedig talján, ráadásul már meg is halt. Harmadiknak feltétlenül meg kell említenünk a vámpírt, aki az illemszabályokat semmibe véve, bárdolatlan módon lerohanja őt.
De hogyan tovább? Alexia kilátásai nem túl rózsásak, mivel véletlenül megöli támadóját, majd rögtön színre lép a szörnyű Lord Maccon (a nagyhangú, lompos öltözetű, de jóvágású farkasember), hogy Viktória királynő nevében fényt derítsen a haláleset körülményeire. Míg bizonyos vámpírok váratlanul felbukkannak, mások ugyanilyen váratlanul tűnnek el, és közben mindenki Alexiára mutogat. Vajon ki tudja nyomozni, mi zajlik London legfelsőbb köreiben? Hasznosnak bizonyul-e lélektelen mivolta, amely semlegesíti a természetfeletti erőket, vagy csak felbosszantja ezek gazdáit?
És a legfőbb kérdés: ki az igazi ellenség, és van-e nála melasztorta?

A Lélektelen egy igazán furcsa regény, hiszen a klasszikus szépirodalom stílusa és a fantasy világa keveredik a történetben. Ezt képzeljétek el szó szerint. Az írónő klasszikus szépirodalmi stílusban írta meg a könyvet a 19. századi környezethez és hangulathoz mérten és meg kell mondjam egészen lenyűgözően és hihetően tudta megragadni a század hangulatát. Abroncsos szoknyák, vénlányok, sznob úri társaság és család, Viktória királynő és a hamisítatlan steampunk környezet, ami innen sem hiányozhat. Mindezt a fantasy világával ötvözte egybe, felbukkannak vámpírok, vérfarkasok, szellemek, gólemek és a lélektelen Tarabotti kisasszony. Elsőre talán furcsán hangozhat ez az egész, és bevallom én se erre számítottam. Én valami Cassandra Clare Pokoli szerkezetek sorozatához hasonló könyvet vártam, de már az első kötet után kijelenthetem, hogy számomra már most felülmúlta Gail Carriger Cassandra Clare ama sorozatát.

Alexia Tarabotti lélektelen. Vagyis képes semlegesíteni a természetfelettit. Tulajdonképpen ha hozzáér mondjuk egy vámpírhoz, vagy egy vérfarkashoz, akkor az elveszti a természetfeletti képességeit és újra ember lesz belőle, egészen addig, amíg Alexia érinti őt. Más haszna nincs a lélektelenségének. Engem kicsit zavart, hogy Alexia lélektelen mivoltáról ezen kívül semmi mást nem tudunk meg. Odáig rendben, hogy ő képes úgymond "legyőzni" bármely természetfeletti lényt, de a lélektelenségének mi hatása van saját magára? Hisz az ember lelke fontos, ő meg ugyebár nem rendelkezik vele és ennek nincsen semmilyen mellékhatása. Én ezt nehezen tudtam így elfogadni. (Ha később ez meg lesz magyarázva, akkor nem szóltam.). A lélektelen, vagyis természeten túli emberek nagyon ritkák manapság, és Alexia is titkolja jóformán mindenki előtt, hogy ki is ő igazából.

Csak az Árnyékkormány tud róla és igazi erejéről. Az Árnyékkormány a Brit Birodalom egyik fontos szervezete, akiknek egyetlen, de annál fontosabb feladata: a birodalomban található természetfeletti lények adminisztrációja, a rend fenntartása és az ügyeik intézése. Ugyanis ebben a világban a reneszánsz óta mindenki tisztában van a természetfeletti létezésével, a vámpírok, várfarkasok és szellemek az emberek között járnak és a meghatározott rend szerint élnek legálisan beolvadva a társadalomba. Az Árnyékkormány felügyeli és képviseli őket, ők figyelik például az új vámpírok teremtését, ők regisztrálják, hogy melyik klánhoz és vámpírkirálynőhöz tartoznak, vagy, hogy melyik vérfarkas melyik falka tagja. Nekem különösen tetszett ez az egész világkidolgozás. Hihetően és érdekes alakította ki az írónő a rendszert, és tényleg normálisan működik minden.

Persze ha mindenki tisztában van a természetfeletti létezésével, az nem feltétlen jó dolog. Egyrészt a természetfeletti lények a társadalom részesei maradhatnak és viszonylag rendben és békében élhetnek, de persze mindig lesznek olyan emberek, akik képtelenek elfogadni őket, vagy épp saját kis céljaikra szeretnék őket felhasználni. A titokzatos vámpír el- és feltűnések egyre nagyobb gondot jelentenek a birodalomnak, az Árnyékkormánynak és magának Alexiának is, aki belekeveredik ebbe az ügybe, és mindez egy titkos tudósokból álló csoporthoz vezet el. Akik a kor szokásainak megfelelően a tudományt szolgálják, akik gondolkodók és fejlődést akarnak, kutatnak, alkotnak, és kegyetlen módon ezért nem restek feláldozni egy-két természetfeletti lényt sem.

Nagyon tetszett a könyv hangulata, az az igazi 19. századi hangulat a szokásos és szinte már elengedhetetlen steampunk elemekkel, és a könyv egész stílusa. Visszafogott, elegáns, ugyanakkor mégis humoros és igen olvasmányos. Olvastatta magát a könyv. A történetre se lehet panaszom, és habár szerintem nem a nyomozáson volt a fő hangsúly, abba se tudnék belekötni. Megkedveltem Alexiát, aki a korhoz képest egy igen talpraesett, okos és beszédes fiatal hölgy, a többiekhez, mondjuk a családjához képest sokkal előrehaladottabb, hogy finoman fejezzem ki magam. Lord Maccon viszont nem lett a kedvencem, szerintem felszínes és sablon karakter, a mogorva és rejtélyes férfi, aki belül mégis csupa szív. Nem éreztem olyan kiforrottnak a karakterét, így egyáltalán nem szerettem bele Alexiával ellentétben. Igazából úgy érzem, hogy csak Alexia karakterét sikerült normálisan kigondolni és átadni az olvasónak, a többiek valahogy csak ott lebegnek mellette, legtöbbjük csak egy klisé, mind a harsány öltözködéséről és furcsaságáról híres vámpír, Lord Akeldama, az alfa vérfarkas, Lord Maccon vagy épp Alexia egyszerű és kissé ostoba családja valamint barátnője, Ivy Hisselpenny.

Igazából rengeteg mindent ki lehet még hozni ebből az egészből, hiszen adott egy remek mitológiai háttér, egy szerethető főhős, egy aranyos szerelmes páros, akik tényleg azok voltak a maguk módján és valóban összeillenek, na meg persze a többi karakter, akiket ha később jobban elmélyítenek, akkor lehet még belőlük valami érdekes. A Könyvmolyképző Arany Pöttyös sorozatának egyik darabja Neil Carriger könyvsorozata, és legalább ma már tudom mi a különbség a Vörös és Arany Pöttyös könyvek közt. A Lélektelen nem ifjúsági könyv, hanem felnőtt könyv felnőtt szereplőkkel és természetesen emiatt van egy kis erotika is a könyvben, de pont csak a megfelelő mértékben, amennyire ide szükséges. Mindenesetre egyre nagyobb kedvet kaptam a többi Arany Pöttyös könyvhöz is.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/gail-carriger-soulless-lelektelen
Értékelés: 5/5