Colleen Hoover: Verity

Fülszöveg:

Lowen Ashleigh, az anyagi csőd szélén álló, küszködő író élete állásajánlatát kapja, amikor Jeremy Crawford, a bestseller szerző Verity Crawford férje felkéri, hogy balesetben megsérült felesége helyett megírja az asszony sikersorozatának befejező részeit.

Lowen megérkezik a Crawford házba, hogy átnézze Verity többévnyi jegyzeteit és vázlatait, remélve, hogy elegendő anyagot talál a munka elkezdéséhez. Csakhogy az irodában nemcsak kaotikus állapotok fogadják, hanem egy önéletrajz is, amit az asszony a legnagyobb titokban írt. A kézirat minden oldala vérfagyasztó vallomást rejt, köztük annak az éjszakának a történetét, ami örökre megváltoztatta a család életét.

Lowen először úgy dönt, hogy nem mutatja meg Jeremynek a kéziratot, mert annak tartalma még több fájdalmat okozna a gyászoló apának. De ahogy a férfi iránti érzelmei egyre erősebbé válnak, rájön, hogy talán mégis fel kéne fedni Verity mocskos titkait.

Colleen Hoover eddig valahogy nem lett jó „barátom” és igaz, hogy nem sok könyvét olvastam, de azok épp elegek voltak ahhoz, hogy tudjam, a könyvei nem nekem valók. A sok-sok felesleges műdrámával megpakolt teljesen irreális romantikus történeteitől többnyire csak a falra másztam, pedig tényleg a leghíresebb könyveivel próbálkoztam, amikért elvileg sokan oda vannak. Szóval adnia kellett volna magát a dolognak annak ellenére, hogy a szimpla romantikus könyvek sosem voltak a nagy kedvenceim. Húgom régóta ajánlgatta a Verity-t azzal a címszóval, hogy ez teljesen más hangulatú, mint Hoover többi könyve és hogy szerinte ez nekem tényleg tetszene, így végül beadtam a derekam és adtam ennek egy esélyt.

És te jó ég, milyen jól tettem! Mert lássatok csodát, csak elérkezett ez a nap, ami azt hittem sosem fog, tényleg találtam egy olyan Hoover könyvet, ami tetszett. És nem csak hogy szimplán tetszett, hanem tényleg nagyon bejött. Persze itt is voltak dolgok, amik nem igazán nyerték el a tetszésemet (főleg a szerelmi szál, mily meglepő), de összességében igenis kellemes meglepetés volt ez a könyv számomra. Tényleg nem hittem, hogy ennyire fog tetszeni és hogy ennyire olvastatni fogja magát. Innentől spoileresen folytatom, mert erről nem lehet máshogy beszélni.

Ami a leginkább tetszett az az éles műfajváltás. Szeretek thrillerek olvasni, bár nem sokat szoktam. De mégis ki ne szeretné a rejtélyeket és a nyomozásokat? A könyv hangulata volt az, ami a leginkább megfogott, tetszett ez a sötét, borús stílus, hogy a történet nagy része egy házban játszódott, és a főszereplőnknek az ott történő furcsaságokkal kellett megbirkóznia, miközben ahogy telt az idő, már jó maga se tudta, hogy mi a valóság és mi az, amit csak beképzel magának. Úgy lett felépítve a sztori, hogy fokozatosan és éppen megfelelő tempóban és minőségben adagolta a feszültséget, hogy aztán a végén olyan nagy leleplezések történjenek és igazságok derüljenek ki, hogy csak kapkodtam a fejem. Persze most sem maradhatott ki a szerelmi szál, de itt nem ez áll a középpontban, hanem inkább a Verity és a családja körüli rejtélyek.

Tényleg nem tudom miért imádják olyan sokan Hoover egyéb könyveit, mert amiket eddig én olvastam azokban mindig teljesen hihetetlen és irreális szerelmi történeteket kaptunk. Vagy pedig olyan nagy magánéleti dráma volt a középpontban, amit nem hogy nem tudtam komolyan venni és átérezni (mert Hoover borzalmasan írta meg ezeket), de kifejezetten felidegesített a sok baromság, ami miatt sajnálnom kellett volna a főszereplőket vagy együtt érezni velük. Nos, a szerelmi szál terén most is kaptunk egy baromságot, és ezt nem tudom szebben megfogalmazni.

Lowen és Jeremy mindketten borzalmas emberek és ha az elején ezt nem tudtuk még egyértelműen, a végére mindenki számára teljesen nyilvánvalóvá válik. Bár ha engem kérdeztek, szerintem már onnantól kezdve nyilvánvaló hogy ezek ketten borzalmasak, mikor alig 5 nap ismertség után összefekszenek úgy, hogy az agyhalott és beteg Verity ott van velük a házban. Jeremy lazán megcsalja a feleségét, Lowen pedig lazán összefekszik egy nős férfival úgy, hogy a férfi beteg felesége ott van mellettük egy másik szobában. Hogy a történet végéről már ne is beszéljünk, amikor nagyjából minden bűntudat nélkül megölnek valakit csak úgy random, amikor azért máshogy is el lehetett volna intézni a dolgot. Jeremy Lowen szeme láttára öl meg valakit, ő meg minden késlekedés nélkül falaz neki. Ismétlem, egy férfinak akit alig pár hete ismer. Mert ez teljesen reális és életszerű, nem?

Három főszereplőt kapunk igazából, Lowen, Jeremy és Verity története ez, de mindent Lowen szemszögéből látunk. Ő csöppen bele a Crawford család drámájába és kezd elmerülni a sötét titkaik tengerében. Hoover mesterien játszott azzal, ahogy építgette a három főszereplőnk karakterét és olvasó általi megítélését. Lowen és Jeremy kezdik a „jó fiúkként”, míg Verity rögtön a „gonosztevő” szerepében tetszeleg, aztán ahogy haladunk előre úgy fordul meg teljesen a dolog és kiderül, hogy senki és semmi nem az, aminek korábban hittük vagy gondoltuk.

De ami személy szerint nekem a legjobban tetszett az a könyv lezárása. Kapunk egy dupla leleplezést a végén és az írónő mondhatni nyitott véget hagy nekünk, ahol aztán mindenki eldöntheti a saját maga verzióját, hogy kinek hisz és kit tart a jónak és a rossznak ebben a történetben. Most akkor mi volt az igazság, merült fel bennem a kérdés. Verity önéletrajza lett volna a kitaláció, ahogy a nő állította és tényleg nem érdemelte meg azt, amit kapott? Vagy talán az utolsó levél volt a kitaláció és azzal csak Verity még egyet csavarni akart a dolgokon és valójában minden igaz, amit az önéletrajzában írt? Lehet csak én képzelem bele a könyvbe ezt a nyitott lezárást, de nekem így jött le a dolog és ezt tartom talán a legjobb húzásnak a könyvben.

Nagy meglepetés lett számomra a Verity, mert nem ilyesmire számítottam Hoovertől a korábban tőle olvasott könyvek után. Szerintem nagyon jól áll neki ez a thrilleresebb, sötétebb, baljósabb hangulat, és több ilyen műfajú könyvet kellene írnia. Tetszettek a leleplezések és a dupla csavar a történet végén és tetszett a nyitott lezárás. Rövid, de nagyon szórakoztató könyv volt ez, örültem, hogy végül elolvastam. És ezt a könyvet tényleg bátran ajánlom mindenkinek.

UI: Film fog készülni belőle hamarosan, na, arra nagyon kíváncsi leszek, mert ebből remek filmet lehet kihozni. Reméljük sikerül megragadni majd a könyv hangulatát és nem rontják el.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/colleen-hoover-verity

Értékelés: 5/4

Colleen Hoover: Velünk véget ér (Velünk véget ér 1.)

Fülszöveg:

Néha ​az okozza a legtöbb fájdalmat, aki szeret.

Lilynek nem ment mindig könnyen a sora, de annál keményebben dolgozott, hogy olyan életet élhessen, amilyenre vágyik. Elhagyta a Maine állambeli kisvárost, ahol felnőtt; egyetemet végzett, és Bostonba költözött, ahol saját vállalkozásba kezdett. Amikor szikrázni kezd a levegő közte és a jóképű idegsebész, Ryle Kincaid között, Lily életében hirtelen minden túl szép lesz ahhoz, hogy igaz legyen.

Ryle magabiztos, makacs, kicsit talán arrogáns is, de emellett érzékeny, okos, és Lily a gyengéje – bár a kapcsolatoktól való viszolygása aggodalomra ad okot.

Lilyt mégsem csak az új kapcsolata foglalkoztatja. Rengeteget gondol Atlas Corriganre is – az első szerelmére, aki a hátrahagyott múltjához köti. A fiú, aki lelki társa és védelmezője volt, most újra feltűnik a színen, veszélyeztetve ezzel mindent, amit Lily és Ryle együtt felépített.

Ebben a merész és mélyen személyes regényben Colleen Hoover szívszorongató történetet tár elénk, ami új, izgalmas utakra vezeti őt magát mint írót is. A Velünk véget ér felejthetetlen mese a szerelemről, amiért nagy árat kell fizetni.

Add át magad a reménynek!

Kezdjük azzal hogy nem vagyok egy nagy Colleen Hoover rajongó. Eddig összesen két könyvét olvastam évekkel ezelőtt, de mindkettő annyira rossz volt, hogy akkor megfogadtam, nem olvasok tőle többet. Nem nekem valóak a könyvei és kész. A Velünk véget ér elvileg talán a leghíresebb és legfelkapottabb könyve, és régóta szemezgettem vele, hogy talán ennek adni kellene még egy esélyt, hátha ez tetszeni fog, de eddig valahogy nem vett rá a lélek. Manapság viszont még a csapból is a könyv és a belőle készült nemrég megjelent film folyik, és mivel húgom egyik kedvenc könyvéről van szó, amit kölcsön is adott, gondoltam akkor most jött el az ideje, hogy adjak neki egy esélyt.

Nem voltak nagy elvárásaim, mert pontosan tudom, hogy a Hoover könyveknek nem én vagyok a célcsoportja. Nem kedvelem azt a műfajt, amiben ő alkot, és nem kedvelem azt sem, hogy viszonylag komoly témákat próbál feldolgozni romantikus rózsaszín történetbe ágyazva. Amivel alapjáraton nem lenne baj, ha jól írná meg ezeket a könyveket, csak az eddigi tapasztalataim alapján ez nem így szokott lenni. Na de mi a helyzet a Velünk véget ér könyvvel? Nem volt olyan rossz, mint számítottam rá, de azért a jótól még mindig fényévekre van. Erőteljesen felemás érzéseim vannak a történet befejezése után, és talán az a legrosszabb az egészben, hogy ebből egy iszonyatosan remek könyvet lehetett volna összehozni, ha az írónő jól és realisztikusan írja meg a sztorit. Innentől spoileresen folytatom, mert erről csak így lehet írni.

Kezdjük azzal, hogy egyáltalán nem tetszett a könyv első fele és mikor azt mondom, hogy nem tetszett, az alatt azt értem, hogy nagyjából minden egyes fejezetben fogtam a fejem, hogy mi ez a következő baromság már megint. Olyan irreális és hihetetlen dolgok történtek benne, amik a való életben sosem történnének meg, ha a karakterek józan paraszti ésszel gondolkoznának és élnék az életüket. Csak hogy néhány példát hozzak, mitől akadtam ki:

- Rögtön a könyv elején Lily találkozik Ryle-al, aki úgy „mutatkozik be” a lánynak, hogy épp mérgében székeket püföl és rugdos, mint valami eszement idegbajos. Na most kérem szépen, ha én fiatal nőként látnék egy ismeretlen férfit, aki mint valami idegbajos dührohamot kap magában, akkor rögtön otthagyom és olyan messzire menekülök tőle, ahogy csak tudok. Erre Lily mit tesz? Elkezd vele flörtölni. Pont az a Lily, akinek az apja bántotta és abuzálta az anyját éveken át, pont ő az, aki nem menekül fejvesztve egy agresszív ismeretlen férfitól, hanem ott marad édelegni vele. No komment.

- Ha mindez nem lenne elég, szintén ezen az első találkozáson történik, hogy őszinteségi játékot játszanak vagy mi a fenét, és nagyjából öt perc ismertség és Ryle lenyugvása után, Ryle csak úgy random benyögi, hogy már pedig neki épp az a nagyon őszinte gondolata, hogy mennyire, de mennyire, és ezt most nem tudom szebben mondani, megkefélné Lily-t. Igen, így a lány képébe. ÖT PERC ISMERTSÉG UTÁN! Igen, értem én, hogy a férfiak mind erre gondolnak, meg nem is ez a baj, de egyetlen értelmes és normális férfi sem nyög be egy ilyet egy nőnek, akit alig öt perce ismer. Ha pedig mégis, akkor egy értelmes és normális nő nyomban otthagyja, mert erre csakis így lehet reagálni. És nem, nem érdekel, hogy ez csak „játék” volt, meg „viccnek szánta” meg egyebek, ez az egész jelenet kettejük közt cringe volt az elejétől a végéig és teljesen irreális.

- Ha a felnőtt Lily nem lett volna elég idióta és ostoba, akkor tanúbizonyságot kapunk arról, hogy a tinédzser Lily se az eszéről volt híres. Kiderül, hogy a múltban elkezdett egy hajléktalan fiúnak segíteni, mikor látta, hogy az bajban van. És itt nem az a gondom, hogy segít neki, mert igen értem, hogy Lily milyen egy átkozott jótét lélek, igazi Teréz anya, igen, tényleg az. Irónia vége. Nem elég hogy segít neki, visz ételt, ruhákat, meg ami kell, hanem egy nap ez az idióta nebántsvirág úgy dönt, hogy beengedi ezt az ismeretlen fiút a házukba, hogy lezuhanyozzon, mert megsajnálta őt. Igen, egy random hajléktalan fiút beenged a házukba, mikor a szülei nincsenek otthon. Mert ez is teljesen reális és valószerű, nem? Ki az az épeszű ember, aki idegen hajléktalanokat beenged a házába, mikor egyedül van otthon? Főleg egy 15 éves lány, akivel akármi történhetett volna. És nem, nem mentség, hogy Atlas jó ember, meg sosem bántotta volna Lily-t, de ezt ő honnan tudhatta volna?

Ilyen dolgok a való életben nem történnek kérem szépen, csak egy rózsaszín álomvilágban, de ha egy realista komoly témákkal megtűzdelt romantikus könyvet akarunk írni, akkor abban reális és hihető dolgok legyenek. A könyv első felében láthatjuk hát, ahogy Lily megismerkedik a jelenben Ryle-al, a múltban Atlassal, és mindkét kapcsolat olyan ostobán és irreálisan indult, hogy csak fogtam a fejem, hogy ez nem lehet igaz. Nem lehetett volna valami normálisabb módot kitalálni arra, hogy ismerkedik meg a két férfival?

Lily, Ryle és Atlas

Aztán a könyv második felében áttértünk a komolyabb témára és elkezdődött a párkapcsolaton belüli erőszak témájának feszegetése. Először apró kis tettek, véletlen „balesetek”, amiről se Lily, se mi mint olvasók nem tudjuk eldönteni, hogy tényleg baleset vagy inkább szándékos tett volt. Az írónő ezt az egészet legalább jól építette fel, jól mutatta be, hogy indul ez a folyamat, és hogy lesz a viszonylag kisebb ügyekből aztán nagyobb veszekedések és bántalmazások. Látszik azért, hogy saját tapasztalatból írta a könyvét (hisz elvileg a saját szülei esetéből inspirálódott), ezeket a dolgokat hihetően meg tudta írni, ebbe nem tudok belekötni.

Az egyetlen problémám a párkapcsolaton vagy családon belüli erőszak témájával, és most lehet, hogy valakinek érzéketlen lesz a véleményem, de sosem értettem, hogy valaki hogy képes egy ilyen kapcsolatban benne maradni. Ez csak a saját személyes véleményem, de ha engem valaki csak egyszer megmerészelne ütni, vagy bármi módon bántalmazna esetleg szóban, vagy akármilyen módon, az biztos nem kapna több esélyt, hanem nyomban ott hagynám. És nem, a szerelem nem mentség arra, hogy valaki bent marad egy ilyen kapcsolatban, mert ha engem bántana a párom, akkor azzal a tettével a szerelmet rögtön kiölné belőlem, és onnan nem lenne visszaút.

És most tegyük félre azokat az extrém nehéz helyzeteket, mikor a nőnek nincs hova mennie, mert mondjuk nincs saját pénze, saját háza vagy nem kap senkitől se támogatást. Ebben az extrém nehéz helyzetben talán érthető ha ott marad (bár akkor is azt vallom, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen), mert konkrétan nem tud kilépni a kapcsolatból, nincs hozzá pénzügyi forrása. De mikor egy olyan nőről van szó, aki tudna egyedül boldogulni és ennek ellenére ott marad egy ilyen bántalmazó férj mellett, az az amit sosem tudtam megérteni. Lily pedig éppen ebbe a kategóriába tartozik, volt saját otthona, van saját vállalkozása, egyedül is képes lenne megállni a lábán, és mégis ott marad egy bántalmazó férfi mellett. Már akkor ott kellett volna hagynia Ryle-t, mikor "véletlenül" képen törölte, vagy amikor "véletlenül" lelökte őt a lépcsőn, de ez az idióta nebántsvirág tovább vele maradt.

Egyszerűen képtelen voltam elviselni Lily karakterét, sajnálom. Ilyen egy idióta női főszereplővel régen találkoztam. Az írónő próbálta valami csoda szép, kedves, segítőkész, megértő, okos és valami nagyon jó karakternek lefesteni, akit mindenki csak szeret, meg akiért mindenki odavan, de közben bármit csinált, csak magának okozta a problémákat, csak keverte a sz*rt maga körül, és csakis önmaga tehet arról, hogy abba a helyzetbe került, amibe. Igen, nem érdekel, ki mit fog erre mondani, Lily az oka, hogy olyan helyzetbe került, amibe, mert ő volt az, aki nem lépett ki már a legelején ebből a kapcsolatból, vagy hogy egyáltalán belekezdett, mikor az első találkozásukkor látta, hogy Ryle milyen egy agresszív állat tud lenni. Aztán meg azon nyavalyog, hogy neki milyen rossz, pedig épp ő az, aki ilyen helyzetbe hozta saját magát.

Atlas totál semleges maradt számomra, bár azért róla is meg van a véleményem, hogy 18 évesen ráhajtott egy 15 éves lányra, de ezt inkább hagyjuk, nem akarok róla beszélni. Talán az egyetlen érdekes karakternek Ryle tűnt számomra, és éppen azért mert az ő karakterében sokkal több volt, mint Lily-ben és Atlas-ban együtt vége. Ryle-t roppant összetett karakternek látom, és én szívesen olvastam volna róla többet, vagy annak még jobban örültem volna, ha látjuk mondjuk az ő nézőpontját is, hogy jobban megérthessük miért viselkedik úgy, ahogy, vagy mit gondol a Lily-vel velük történtekről. Szerintem sokkal jobb lett volna a könyv, ha mondjuk váltott nézőpontban, Lily és Ryle nézőpontjából írják meg, és akkor sokkal nagyobbat ütött volna. Kihagyott ziccernek érzem, hogy az írónő nem gondolt erre a megoldásra.

A könyv első felében lévő sok baromság után, a második felében mikor előkerültek a komolyabb témák, a párkapcsolaton belüli erőszak bemutatása, akkor végre beindult a történet. Az írónő tudta miről írt és ezt a részt teljesen jól bemutatta, az más kérdés, hogy mi a személyes véleményem a párkapcsolaton belüli erőszakról és hogy sosem értettem, hogy lehet benne maradni egy ilyen kapcsolatban. Lily egy olyan Mary Sue karakter, akitől a falra másztam, Atlas olyan semleges volt számomra, hogy semmit nem tudok róla mondani, Ryle az egyetlen épkézláb és érdekesebb karakter, aki habár negatív karakter és rossz ember, de legalább volt valami karaktere. Kár, hogy nem kaptunk váltott Lily és Ryle nézőpontot, engem érdekelt volna Ryle nézőpontja az eseményekről és a történtekről. Összességében nem olyan rossz ez a könyv, mint számítottam rá, de azért a nagy hype-t egyáltalán nem érdemli meg, mert azért annyira nagyon jónak se mondanám. Ilyen kis limonádénak tökéletes, ha valami könnyed romantikus és a valóságtól teljesen elrugaszkodott sztorit keres az ember. Viszont továbbra is tartom a véleményem, hogy Colleen Hoover könyvei nem nekem valóak.

Ui: A folytatást nem fogom olvasni, ennyi bőven elég volt.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/colleen-hoover-it-ends-with-us-velunk-veget-er

Értékelés: 5/3

Colleen Hoover: Szívcsapás (Szívcsapás 1.)

Fülszöveg:

Apja váratlan halála után a 18 éves Layken lesz édesanyja és öccse legnagyobb támasza. Bár kívülről erősnek tűnik, valójában teljesen reményvesztetté válik. 

Ekkor lép életébe egy fiatalember, aki mindent megváltoztat. Az ország másik végébe költöző Layken megismerkedik új szomszédjával, a huszonegy éves, jóképű Will-lel, aki szenvedélyesen rajong a slam költészet iránt. A fiatalok hamar egymásra találnak, és a lányban újra feléled a remény.
Csakhogy egy megdöbbentő felfedezés már az első csodálatos randevú után kettejük közé áll. Ettől fogva minden találkozás fájdalmassá válik számukra. Meg kell találniuk az egyensúlyt az egymás iránt táplált érzelmek és az őket szétszakítani akaró erők között.

Colleen Hoover másik agyonmagasztalt könyve, a Reménytelen nem jött be annyira, mint vártam, így hosszú ideig vacilláltam, hogy kell-e nekem a másik könyve vagy sem. De valahogy nem tudtam ellenállni a nyomásnak, és mivel a Szívcsapásról is sokan elismerően nyilatkoztak, így gondoltam adok az írónőnek még egy esélyt, hátha ez a történet jobban sikerült. Szóval én tényleg nem mondtam le róla, hanem igenis megadtam azt a bizonyos második esélyt, csak hogy lássátok milyen előzékeny vagyok igazából. Nos... nem azt mondom, hogy olyan rossz ez a könyv, de mint a NA könyvek nagy része, ez sem nekem készült.

Igazából nem érzek semmilyen különbséget a Reménytelen és a Szívcsapás között, a két könyv tulajdonképpen egy kaptafára készült. (Mondjuk az NA könyvek többsége szintén, így nem is tudom mit vártam.) Adott két fiatal, akiknek élete merő tragédia. A lánynak meghalt az apja, és később kiderül, hogy az anyja halálos beteg. A fiúnak szintén meghaltak autóbalesetben a szülei, így hamar fel kellett nőnie, hogy felnevelhesse az öccsét. Ezek ketten rögtön egymásra találnak, és gyakorlatilag egy nap után halálosan egymásba szeretnek. És jól sejtitek... semmi sem megy egyszerűen, hanem elkezdődik a hosszas szenvedés.

Igazából eléggé unom már az egy kaptafára készülő NA könyveket és a szereplőkkel gyakorlatilag mindig ugyanaz a néhány tragédia történik, ami egy idő után szintén eléggé fárasztóvá válik. Már nem érzem át annyira a helyzetüket, szinte érzéketlenné válok a problémáik iránt. Nem a kedvencem a műfaj, mert utálom a felesleges műbalhékat és engem nem köt le, hogy két fiatal 300 oldalon át ácsingózik egymásra, miközben a tragédiájuk miatt nyavalyognak. Nem azt mondom, hogy az összes NA könyv rossz és unalmas, hanem azt, hogy a többségük igenis az. Ennek ellenére vannak jobbak közöttük, amelyek adnak egy kis pluszt, ahol az író meg tud érinteni, így elfeledkezem a kliséhalmazról és arról, hogy nem szívlelem a műfajt.

Nos, itt is volt műbalhé ezerrel, amit egyszerűen meg lehetett volna oldani, de persze akkor nem lehetett volna megírni egy ilyen hosszú könyvet. Lake és Will kb. két nap alatt halálosan egymásba szeretnek (azt most hagyjuk, hogy ez mennyire volt reális!), de aztán jön a nagy pofára esés, hisz kiderül, hogy Will abban az iskolában kezdő tanár, ahova épp Lake fog járni. És igen, elkezdődik a huzavona, hogy nem lehetnek együtt, mert hát egy tanár nem lehet együtt egy diákkal. Willt tiszteltem a döntéséért, hisz még jó, hogy a munkáját választja és az öccse iránti felelősségét egy két napos kapcsolat helyett. Nem itt volt a gond, Will döntését abszolút meg tudtam érteni. De miért nem gondolt arra egyikük sem, hogy például Lake menjen át egy másik gimibe és máris meg lett volna oldva a gond. Ez miért nem jutott eszükbe? A könyv elején valahol Lake meg is jegyzi, hogy több középiskola van a városban, így nyugodtan átmehetett volna egy másikba és akkor a probléma megoldva. Nem, ez egyiknek se jutott eszébe. Ezért felesleges műbalhé az, ami a könyvben történik közöttük.

Nem, ehelyett szenvedtek mind a ketten. Lake inkább halálosan megsértődik a férfira, amiért a munkáját és a kötelességét választja helyette, (mikor ismétlem, alig két napja ismerik egymást!), és gyerekesen toporzékol és balhét csinál, minthogy fogná magát és megoldaná a helyzetet. Nem! Még ő sértődik meg, még neki áll feljebb. Egyébként is, Lake egy roppant irritáló és nyafka főszereplőként maradt meg az emlékeimben, akinek néha lekevertem volna egy hatalmas pofont, hogy térjen már észhez. Persze értem én, hogy meghalt az apja, és hogy a költözés megviselte, de azért nem kell folyton nyávogni és játszani a sértett királylányt. Szerencsére a végére elkezdte összeszedni magát és az anyja betegsége miatt rájött, hogy neki is gyorsan fel kell nőnie.

Az egyetlen dolog, ami igazán tetszett a könyvben, hogy a költészet szerepe és szeretete ilyen nagy hangsúlyt kapott benne. Nem vagyok valami nagy költészet rajongó, nem kedvenceim a versek és a gimiben is mindig gondjaim voltak a verselemzésekkel, de itt még engem is magával ragadtak a versek, és mindaz az érzés és hangulat, ami átsugárzott a lapokról. A slam-est remek ötlet, bár nem tudom, hogy nálunk van-e ilyen vagy lenne-e igény ilyesmire, A versek tökéletesen illeszkedtek a történetbe, és a fejezetek előtti kis idézetek is pontosan kiegészítették magát a sztorit. Nekem a magyar fordítás is tetszett, de valamiért érzem, hogy eredeti nyelven biztos sokkal kifejezőbbek lehettek maguk a versek.

Colleen Hoover és én nem nagyon illünk össze, ezt a második könyve elolvasása után nyugodtan kijelenthetem. Valahogy nem tud megfogni a könyveivel és mindkét könyvsorozat esetében azt éreztem, hogy a történetek mind műbalhék, amiket egyszerűen és könnyen meg lehetett volna oldani a való életben. A Szívcsapás sem lett a kedvencem, én egy közepesnek értékelem a rengeteg klisé és az idegesítő főszereplő miatt, és az biztos, hogy nem érdekel a folytatás. Nem bírnám végigszenvedni, ami eztán következik. Inkább ráhagyom a szenvedést Lake-re és Willre, mert hogy biztos kijut még nekik a rosszból bőven. De köszönöm szépen, arra én már nem leszek kíváncsi.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/colleen-hoover-slammed-szivcsapas

Értékelés: 5/3

Colleen Hoover: Reménytelen

Fülszöveg:
A koránt sem szent Sky végzős középiskolásként találkozik Dean Holderrel – egy sráccal, aki nagy nőcsábász hírében áll. A fiú már a legelső találkozás alkalmával rabul ejti a szívét, ugyanakkor félelmet is kelt benne. A múltjára emlékezteti Sky-t, aki hosszú időn át próbálta eltemetni magában a történteket. Eldönti, hogy távol tartja magát a fiútól, de annak kitartása és ellenállhatatlan mosolya hamar semmivé foszlatja az elhatározását. Dean azonban maga is nyomasztó emlékeket őrizget. Amikor ezekről tudomást szerez, az visszavonhatatlanul megváltoztatja Sky-t, talán örökre szétrombolva lelkében a bizalom érzését.
A múlt mindkettőjükön mély sebeket ejtett, melyek csak akkor gyógyulhatnak be, ha bátran szembe tudnak nézni a történtekkel. Az őszinteség az egyetlen út, hogy végre szabadon, korlátok nélkül éljenek és szeressenek.

Jaj, ez a könyv.... *Nagy sóhaj és kezdjük!* Tudom, tudom, az én hibám, hogy megint bedőltem a sok pozitív értékelésnek, pedig sejthettem volna, hogy ha valamit ennyire az egekig magasztalnak, akkor az korántsem olyan jó. Ilyenkor mindig elgondolkozok azon, hogy miként lehet, hogy csak én látom a hibákat, és hogy lehet, hogy rajtam kívül senki (vagy csak nagyon kevesen) sem veszi észre őket. Goodreads statisztika alapján 113 500 értékelésből 4,4/5 pont, nálunk a moly.hu-n pedig 171 értékelésből 94%-os átlag. Ez alapján valami tökéletes könyvre számítottam, de korántsem azt kaptam. Sajnálom, de nekem ez a könyv nem tetszett, sőt, több helyen kifejezetten felidegesített, és egyszerűen nem értem, hogy kaphatott ilyen magas átlagot az előbb megnevezett két könyves oldalon.

Talán bennem van a hiba, talán nem, az már korábban kiderült, hogy a szimpla romantikus könyvek nem nekem készülnek, és talán nem is kellene próbálkoznom, mert hát nekem ezek nem tetszenek, és kész. A Reménytelen nem szimpla romantikus könyv, ezért is kezdtem bele. Elvileg realista könyv lenne, vagyis komoly témák jelennek meg benne, méghozzá az egyik legkomolyabb és legkényesebb, amivel mindig óvatosan és körültekintéssel kell bánni, mert ha az író nem így tesz, akkor könnyen hihetetlenné válik az egész. A komoly témák esetében fontos a realitás, a megfelelő ábrázolás a megfelelő karakter reakciókkal, és valahol itt bukott meg ez a könyv. A romantika része nem valami egyedi, ezerszer látott fordulatok, és a két főszereplő is tucatkarakter, a többiek pedig még csak említésre se méltóak. A csavarok kiszámíthatóak, minden előre kitalálható, nem kell hozzá agytrösztnek lenni, hogy tudjuk mi jön eztán a következő oldalakon. Romantikus könyvként átlagos, komoly realista könyvként pedig csúfosan megbukott.

Sajnálom, de ezt az értékelést nem tudom spoilerek nélkül megírni, és nem is akarom. Így innentől kezdve természetesen spoileres, és csak saját felelősségre olvassatok tovább. Le kell írnom mi bajom volt ezzel a könyvvel, hogy lássátok, igenis megvan rá minden okom, hogy ennyire utáljam. Kezdjük az apróságokkal, amelyek kisebb dolgok, és mást biztosan nem zavartak, de engem nagyon. Ezek csak engem idegesítettek, így végül is nem akkora nagy hibák. Sky és Six folyton "leribizték" egymást, ami egy idő után zavaróvá vált. Értem én, hogy csak poénkodtak meg minden, de eztán meg csodálkoznak, hogy mindenki azt hiszi róluk, hogy könnyűvérű kis nőcskék? Akármennyire poén, és egyszer-kétszer még tényleg elmegy, de ki szólítja így folyton a legjobb a barátnőjét? Senki. Eztán következik a másik gondom. Sky utálja, hogy negatív pletykákat terjesztenek róla, amelyek nem igazak, és ennek többször is hangot ad. Aztán mikor rossz dolgokat hall Holderről, akkor azt persze egyből elhiszi. Mert hát nem neki kellene pontosan tudnia, hogy az iskolában mindenki csak össze-vissza pletykál, és hogy a szóbeszédnek fele se igaz? Ha róla pletykálnak, akkor azon kiakad, de ha valaki másról, azt persze egyből elhiszi. Mert tényleg ennyire megbízható mindenki az iskolában, nem igaz?

Ha ez nem lenne elég, evezzünk az egyre komolyabb problémák felé. Holder az elején olyan, mint egy őrült, pszichopata zaklató, és én Sky helyében a világ másik végébe menekültem volna előle. Meg kellene már tanulniuk az íróknak, hogy van különbség a tapadó, lány iránt érdeklődő és flörtölő fiúk és a creepy zaklatók közt. Mert Holder sajnos az elején az utóbbi kategóriába tartozik. Egyszer találkozott Sky-al, aztán egyből lenyomozta, mindent kiderített róla, a nevét, hogy hol lakik, tényleg mindent, sőt szinte követni kezdi őt, erre Sky miatt tesz? Nem hogy sikítva rohanna el előle, inkább beleolvad a karjaiba. Az ilyen pasi egyáltalán nem aranyos és szexi, hanem ijesztő a szó minden értelmében. Aztán meg hagyja egy alig pár napja ismert fiúnak, hogy az éjszaka közepén bemásszon az ablakon a szobájába, és mindezt olyan természetesnek fogják fel, mintha örök puszipajtások lennének. Lányok, ha egy fiú éjszaka engedély nélkül bemászik a szobátokba a szüleitek tudta nélkül, az nem szexi és aranyos. Nem! Az ijesztő és meneküljetek amilyen gyorsan csak tudtok.

A könyvben használt komoly téma a nemi erőszak és a családon belüli erőszak. Sky-t 5 éves korában az apja többször megerőszakolta, és a lány a trauma miatt mindezt elfelejtette. Elrejtette magában mélyen a tudata alatt, mert akkor még nem tudta azt feldolgozni és megmagyarázni magának. Ezt lehet megint csak én látom másként, meg értem én, hogy 5 évesen nem érti még, hogy ez milyen rossz dolog volt, és hogy mit is jelent pontosan, de ha velem ilyet tett volna az apám, biztos nem felejtettem volna el. Vagy ha bárki ilyet tett volna velem. Nem tudom felfogni, hogy lehet elfelejteni egy ilyen traumatikus dolgot, akármennyire fiatal is az ember. Szerintem ilyen nem létezik, én ezt nem tudom elhinni. Egy 5 éves kislány már komoly tudattal rendelkezik, megmaradnak az emlékei. Mellesleg, hogy lehetett az, hogy Sky apját nem ítélték már el korábban a húga megerőszakolásáért is. A férfi húga feljelentette őt, nem ítélték el, mert rendőr. Paff, hát ez nagyon komoly tárgyalás lehetett. Én pont azért ítélném el jobban, mert rendőr, és ennek ellenére tesz ilyen dolgokat. Számomra ez is egy teljesen hihetetlen magyarázat.

És a végére hagytam a "kedvencemet", mert ezen húztam fel magam a legjobban a többi marhaság mellett. Itt telt be véglegesen a pohár. Sky és Holder elmennek a végén lány apjához, hogy szembesítsék azzal, amit tett, és ugyebár az lesz a vége, hogy a férfi meghal. Eztán visszamennek a szállodába és alig telik el egy óra, elkezdenek szeretkezni. Igen, jól olvastátok. Meghal előttük egy ember (aki mondjuk teljesen megérdemelte, de ez most nem tartozik ide), aztán pedig elkezdenek hemperegni, és az egész úgy van beállítva, hogy egy milyen romantikus, milyen hatalmas és jelentőségteljes pillanat a kapcsolatukban. Pislogtam nagyokat, mikor ehhez a részhez értem, és itt ásta el magát nálam a könyv. Annyira "reális", nem? Meghal valaki előtted, utána egy órával pedig, mintha mi sem történt volna elkezdesz szeretkezni.

Ez a könyv ott van a legrosszabbak között, amit idáig olvastam. Teljes hihetetlenséggel állok a tény előtt, hogy ilyen nagy sikert aratott és hogy ennyien szeretik, mikor olyan nagy hibái vannak, hogy azt még a vakoknak is látniuk kellene. Nagyot akart szólni és a komoly téma bevonásával akarta megnyerni az olvasók rokonszenvét, de azt annyira hihetetlen és irreális módon tálalta, hogy bennem csakis ellenérzéseket váltott ki. Senkinek se ajánlom, de tudom, hogy sokaknak tetszeni fog, habár ennek akkor se értem az okát. Eredetileg három pontot akartam adni rá, de miközben írtam ezt a bejegyzést ismét felidegesítettem magam a rengeteg hibán, így levittem kettőre. És ezt is csak jóindulattal. (Az egyetlen pozitívum a könyvvel kapcsolatban a borító. Az viszont nagyon tetszik.)

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/colleen-hoover-hopeless-remenytelen
Értékelés: 5/2