Ha elvesznek tőled mindent,
amit szerettél,
mi marad, amiért harcba szállnál?
Amikor felvirrad az Éhezők Viadala ötvenedik sorsolásának napja, Panem körzeteiben eluralkodik a rettegés. Ebben az évben kerül sor ugyanis a második Nagy Mészárlásra, amelyben a fiatalok szokásos létszámának kétszeresét sorsolják ki és ragadják el az otthonából.
Haymitch Abernathy a Tizenkettedik Körzetben igyekszik nem gondolni a veszélyre. Csak túl szeretne lenni a napon, és a délutánt azzal a lánnyal tölteni, akit szeret.
Amikor azonban elhangzik a neve, minden álma szilánkokra törik. Elszakítják a családjától és a szerelmétől, majd a Kapitóliumba szállítják három másik körzettársával együtt: egy kiskamasszal, aki szinte olyan számára, mintha a húga lenne, egy kényszeres esélyszámlálóval, és a város legbeképzeltebb lányával. Amikor pedig kezdetét veszi a Viadal, Haymitch ráébred, hogy eleve a vereség felé próbálják terelni. Viszont nem adja fel a harcot… és hamarosan azt akarja, hogy a küzdelme nagy hullámokat verjen a végzetes arénán kívül is.
Nem tudom mi ütött Suzanne Collinsba, hogy úgy döntött, hogy új könyvet ír Az Éhezők viadala univerzumba, mert szerintem senki se számított már ilyesmire. Én legalábbis befejezettnek gondoltam a dolgot, hisz Katniss és Peeta története lezárult, aztán az első előzménykönyvben megismertük Snow múltját és hogy lett belőle az aki, tehát nem hittem volna, hogy lehet ebben az univerzumban még valamit mesélni. Ezért ért nagy meglepetésként mikor értesültem az újabb előzménykönyv megjelenéséről, és amikor megtudtam, kiről fog szólni, még izgatottabb lettem.
Nagy elvárásokkal kezdtem neki Az aratás hajnalának, holott tudtam, azért nem teljesen új történetet fogunk kapni. Haymitch fiatalkorát és a saját Viadalát láthatjuk sokkal alaposabb bemutatáson keresztül, mint ahogy eddig megismerhettük. Azért mondom, hogy sokkal alaposabb, mert ugyebár korábban láttuk nagy vonalakban mi történt Haymitch Viadalán és pont a legfontosabb mozzanatokat ismerhettük meg. Most csak annyival lett több az egész, hogy a részleteket láthattuk, Haymitch családját, szeretetteit és barátait jobban megismerhettük és azt, hogy Haymitch honnan származik.
A könyv alapötlete tehát nem teljesen új, de ennek ellenére jónak gondolom, mert mégis ki ne akarná megismerni a fiatal Haymitch-et? Legalábbis gondoltam én. Aztán ahogy elkezdtem olvasni a könyvet és haladtam előre a történetben rájöttem, hogy Haymitch karaktere nem annyira érdekes vagy karizmatikus hogy megállja a helyét narrátorként és főszereplőként. Haymitch mint mellékszereplő mindig remekül működött, de most hogy neki kellett volna elvinnie a hátán egy teljes könyvet, ez igen nehéz feladatnak bizonyult számára.
Persze, mondhatnátok, hogy a fiatal Haymitch még más ember, így miért vártam, hogy ugyanazt kapom, mint a trilógiában, de nem az a gond, hogy más ember, hanem az, hogy kimondom... unalmas és lapos. Sajnálom, de a fiatal Haymitch olyan halovány és feledhető karakter, hogy egyszerűen képtelen voltam szeretni vagy egyáltalán megkedvelni. És nem azért mert nem értem a karakterének a drámáját, vagy hogy mit jelképezett vele az írónő, mert nagyon is látom, hogy ő mondhatni a bukott hősök egyik ékes mintapéldánya. Aki tenni akart valamit, aki küzdeni akart az elnyomó rendszer ellen a maga módján, de a küzdelem sosem jött össze neki, hanem mindig épp az ellenkezője sült el annak, amit szeretett volna elérni. A rendszer bedarálta, összetörte és parkolópályára küldte és utána nem volt visszaút számára. Egy bukott lázadási próbálkozás Haymitch története, ami nem sülhetett volna el rosszabbul.
És tudom, hogy épp ez Haymitch tragédiája, és tudom, hogy emiatt érdekes lehetne. De számomra nem lett az. Az a probléma, hogy mind Katniss és mind Snow olyan erős, komplex, ellentmondásos és érdekes karakterek és narrátorok voltak a saját könyveikben, hogy őket igen nehéz lett volna bárkinek túlszárnyalnia. Katniss és Snow után a fiatal Haymitch egyszerűen szürke és unalmas és ezt nekem fáj a legjobban így kimondani.
Tovább folytatva a karakterek elemzését, sajnálom, de az összes többi új karakter is olyan kis semmilyen lett. A versenyzők közül egy sem ragadt meg az emlékeimben, senki se emlékezetes, senki se érdekes, mindenki egysíkú és felejthető. Reméltem hogy legalább a másik három 12. körzeti kiválasztott kap jobb karakter kidolgozást, de nem így történt. Azért fura mindez számomra, mert korábban Az Éhezők Viadala trilógiában és az Énekesmadarak és kígyók balladájában rengeteg érdekes karakter bukkant fel a főszereplőink mellett, és mindenkinek volt valami szerepe, valami jelentősége a nagy egész szempontjából. Ennek ellenére persze néhány régi kedvencet fiatalabb korában üdítő volt viszontlátni, és talán ezek a kis „cameo-k” tetszettek a legjobban.
Az utolsó ami szintén nem nyerte el a tetszésemet, az a Haymitch és Lenore Dove szerelmi szál. Na jó, a szerelmi szál az túlzás, mert rögtön megkapjuk, hogy ők szeretik egymást és kész, aztán Haymitch elmegy a Viadalra, majd mikor hazajön meghal a lány, szóval nem sok ömlengést vagy romantikázást látunk. És épp ez a baj, hogy úgy kellene sajnálnom őket vagy úgy kellene szomorkodnom a „tragikus szerelmi történetükön”, hogy igazából az égvilágon nem tudok semmit se róluk és arról hogy jöttek össze, és hogy egyáltalán valóban szerették-e egymást.
Haymitch és Lenore Dove
Azt se értem minek kellett a Haymitch és Lenore Dove kapcsolatát egy Snow és Lucy Gray koppintásnak megcsinálni és minek kellett ide beleerőltetni azt, hogy Haymitch szintén egy covey lányba esik bele. Persze így volt némi közös pont Haymitch és Snow között és tudtak egymásra reflektálni, de ezt inkább csak kínos fanservice-nek éreztem, mint hihető és reális véletlennek. (És hogy Snow még 40 év múlva se volt képes túltenni magát Lucy Gray-n, az nem tudom, hogy tragikusan szomorú vagy inkább teljesen szánalmas. Ezt mindenki döntse el maga.)
Mielőtt bárki félreértené, nem azt mondom, hogy rossz volt ez a könyv, mert nem volt az. Örültem annak, hogy visszatérhettem ebbe az univerzumba, örültem annak, hogy olvashattam még egy Viadalról. A történet pörgött ahogy azt kell, voltak fordulatok és mindig történt valami. A könyv mögöttes mondandója szintén átjött, mert Collins mindig remekül értett ahhoz, hogy megfogalmazza a kritikáját a könyveiben a világ történéseiről. Adott lehetett volna minden ahhoz, hogy kapjunk egy jól összerakott izgalmas történetet, de valahogy számomra mégse lett most ez az egész egy igazi elsöprő nagy kedvenc. Haymitch szerintem nem elég erős és összetett karakter ahhoz, hogy narrátorként megállja a helyét, Katniss és Snow után harmatgyenge főszereplő lett sajnos. Inkább csak olyan egyszeri olvasmány lett ez, amit elolvastam, mert érdekelt, de nem érzem a késztetést, hogy valaha újra szeretném olvasni. Ami nagy kár, mert ennél azért nagyobb durranásra számítottam.
További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése