The Shannara Chronicles (Shannara Krónikák) 2. évad összegzés

Még mindig élénken él bennem az emlék, mennyire magával ragadott a sorozat első évada. Igazi újdonság volt számomra, egy olyan csemege, amire nem gondoltam volna, hogy szükségem lehet. Régen gyerekkoromban imádtam a szórakoztató fantasy sorozatokat, mint például a Herkulest és a Xénát, és a Shannara Krónikák éppen ezekre a régi nagy kedvencekre emlékeztet. Igen sokat kellett várni a folytatásra, de szerencsére idén ősszel végre megérkezett.

A második évad tíz részből áll, melyben kedvenc hőseink kalandjai folytatódnak. Csaknem egy év telt el a Dagda Mor legyőzése óta. Wil Amberle elvesztését próbálja feldolgozni és közben folytatni korábbi átlagos életét, Eretria pedig régi ismerősök között találta meg új szerelmét és a nyugodt életet. A tündérek birodalma tovább él immár Ander király uralma alatt. Ámde a békés idők nem tartanak sokáig, hisz egy újabb fenyegetés éledezik, a valaha volt legerősebb és leggonoszabb boszorkánymester, aki el akarja pusztítani a világot. Itt vesszük fel újra a történet fonalát.

Kíváncsi voltam mennyire sikerül hozni az első évad színvonalát, és szerencsére ezen a téren nem kellett csalódnom. A történet ugyanolyan pörgősen és izgalmasan halad tovább, mint ahogy megszokhattuk. Ismét egy gonosz ellenséget kell legyőzni, aki habár önmaga egy kliséhalmaz és a gonoszságán kívül semmit nem tudunk meg róla, mégis jó motiváció hőseinknek arra, hogy ismét megmentsék a világot. Újra egymásra találva és a múltbéli veszteségekkel megküzdve kell felvenniük a harcok a boszorkánymesterrel. Az évad első fele újra az építkezésről szól, hogy aztán teljes erővel a gonosz ellen küzdjenek.

A második évad története tehát ugyanolyan kalandos és fordulatos, némi üresjárattal tarkítva, de az ilyet mindig el kell viselnünk. Voltak itt csavarok bőven, összefogások, árulások és halálok.... olyan karakterek haltak meg, akikre nem számítottam volna, bár így utólag visszagondolva tényleg feleslegessé vált a jelenlétük, így sejthettem volna, hogy a közeljövőben ez lesz a sorsuk. Én mégis megdöbbentem, már csak azért is, mert valamilyen szinten fontosnak számítottak a történetben. Gyakorlatilag három főszereplőtől kell búcsúznunk, én egyik halálára se számítottam volna, és őszintén szólva mind a három meg is lepett.

Tovább bővül az eddig megismert világ és a tündérek birodalma, Arborlon után most az emberek birodalma, Leah lesz a történet központi helyszíne. Örülök ennek a váltásnak, mert korábban is érdekelt, hogy mi lehet a többi néppek a tündéreken kívül. Az első évad vitathatatlan a tündérek évada volt, most pedig inkább az emberek kerültek előtérbe. A királynő és a lánya nem hagytak bennem maradandó nyomokat, azt pedig kicsit erőltetettnek tartottam, hogy Eretria épp a hercegnővel jön össze tudtán kívül. Túl nagy véletlen ez, hogy reálisan hasson, és annyira izzadságszagúan jött ki az egész. A "nagy" szerelmüket se tudtam hova tenni, nem éreztem semmilyen kémiát közöttük, az egész irritáló volt számomra. És nem a leszbikus szál miatt, azzal nincs bajom, csak nem lehetett átérezni a "nagy" szerelmüket, számomra olyan semmilyen volt az egész.

Tetszett, hogy Wil igenis meggyászolta Amberle-t és hogy bemutatták nekünk, hogy a fiú hogy lépett túl a lánnyal való kapcsolatán, ami ugyebár tragikus véget ért. Ez viszont teljesen valósan lett felépítve, csak az rontott némileg a dolgon, hogy máris behoztak Wilnek egy új szerelmi szálat. Mareth se egy nagy karakter, így szerintem nyugodtan ki lehetett volna hagyni a köztük lévő kavarást. Bőven elég lett volna, ha csak szimplán Allanon lányaként jelenik meg, nem értem minek kellett máris egy új szerelmi szál Wilnek.

Ha már az új karaktereknél tartunk, kaptunk mindjárt négy fontosabbat. Az emberek hercegnője, Lyria, mint már írtam olyan semmilyenre sikeredett azzal a sablonos "elkényeztetett hercegnőcske vagyok, akit senki se ért meg, és ezért mindig épp az ellenkezőjét csinálom, mint amit az anyám elvárna tőlem" személyiséggel. Jaxról se tudunk meg sokat, így számomra totál semleges maradt, Mareth pedig bőven elég lett volna, ha csak Allanon lányaként funkcionál a sorozatban. Riga Parancsnok volt köztük talán a legérdekesebb, nekem legalábbis mindenképp, bár azért az ő motivációiról is megtudhattunk volna többet.

Ha úgy vesszük Riga Parancsnok volt a másik ellenfél az évadban, aki a mágiát szerette volna elpusztítani követőivel, mert úgy vélte, hogy a mágia minden probléma forrása. Az eszközei vitathatóak, de ha jobban belegondolunk, akkor valamilyen szinten igaza volt. Hisz ha nem lett volna mágia, akkor se a Dagda Mor, se a Boszorkánymester, se a többi mágikus gonosztevő nem okozna semmilyen gondot senkinek. Szerintem Riga volt a legígéretesebb karakter az újoncok közül, sajnálom, hogy úgy végezte, lehetett volna még árnyalni a karakterét bőven.

A korábbi nagy trió már a múlté, és csak Wil és Eretria maradt. Eretria vitathatatlan a kedvenc karakterem a sorozatban, és már Wilt is annak tartom. Nem nagyon értettem mi szükség volt Eretria "gonoszságára" az évadban és az se jött át teljesen, hogy most akkor ő micsoda tulajdonképpen, vagy hogy miért is van benne ez a hajlam a gonosz csábítására. Eretria az a karakter, aki a legnagyobb utat tette meg a kezdetektől, ő fejlődött és változott a legtöbbet, természetesen a jó irányba úgy, hogy közben megmaradt mégis az a lázadó és erős harcos, aki mindig volt. Wil és Eretria barátsága jól működik és habár van köztük egy kis izzás még most is, én nem szeretném, ha igazi romantikus kapcsolat lenne köztük, mert az biztos mindent tönkre vágna.

A Shannara Krónikák második évada szerintem lett annyira jó, mint az első volt. Ugyanolyan kalandos, fordulatos és izgalmas történetet kaptunk, ismét meg kellett menteni a világot a gonosztól és újra egy önfeláldozás lett mindennek a kulcsa. Karaktereink fejlődtek, tovább küzdöttek, szépen alakulgat a kapcsolatuk. Ugyanolyan gyönyörű látványvilág, még mindig fülbemászó soundtrack tette jobbá az élményt, nekem ez az évad is bejött. Szerencsére érkezni fog a folytatás, csak az a kérdés mikor. Én nagyon várom, hisz mostanra a Shannara Krónikák ott van a kedvenc sorozataim között.

Értékelés: 10/8

Előzetes:

American Horror Story: Cult (Amerikai Horror Történet: Kultusz)

Tudom, hogy kimaradt a tavalyi év és nem írtam a 6. évadról, a Roanoke-ról kritikát, de ennek nagyon egyszerű és érthető oka van. Untam az évadot, nem kötött le, és habár végignéztem, mégsem hagyott bennem maradandó nyomokat. Ez azonban mégsem tántorított el attól, hogy esélyt adjak az új évadnak, így teljes tudatlansággal kezdtem neki az immár 7. évadnak, (te jó ég, milyen gyorsan telnek az évek!), ami a Kultusz alcímet kapta. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem rohadtul tetszett ez az évad.

Az AHS igen hullámzó minőséget produkál, egy erősebb évadot egy gyengébb követ, legalábbis az én ízlésem szerint. A Hotelt imádtam, és most a Kultusz szintén tetszett. Le is írom nektek, hogy miért. Egyrészt érdekes központi témát választottak a szekták kérdéskörével. Sosem voltam olyan ember, aki könnyen megy a tömeg után és el nem tudnám képzelni az életemet egy szektában élve, valahogy sosem érdekelt a dolog. Érdekes témakör ez, amiről sokat lehetne beszélni, de nem fogok.

A sorozat a szektás témakör segítségével mutatta be az emberek befolyásolhatóságát, a gyengeségüket és hogy milyen rossz dolgok történhetnek akkor, ha a sok "birka" egy kétes szándékokkal megáldott vezetőt kezd el követni. A történelmünkben számtalan példa mutatja milyen tragikus dolgok történhetnek, ha egy pszichopata elmebeteg akar hatalomra törni, főleg ha még követik is mások. Nem akarok történelemleckét tartani senkinek. Kai karaktere tökéletesen reprezentálja azt, mi mindent képesek egyesek megtenni a hatalomért és az ideáikért.

A téma tehát nálam telitalálat. De nem csak ez az egyetlen központi témája az évadnak, hanem a férfi-női egyenjogúság, a férfi-női ellentét szintén kiemelt hangsúlyt kap. Ugyancsak egy nehéz és hosszadalmas kérdés, amiről megint órákig tudnék beszélni, de nem szeretnék. Az évad bemutatja, hogy miként tekint a nőkre a férfiak többsége (sajnos igenis ez a helyzet, mondjon akárki akármit), hogy azért még mindig élnek a régi begyöpösödött sztereotípiák arról, hogy mi a nő dolga és mit tehet meg és mit nem. Habár ma már egy sokkal szabadabb világban élünk mint akár pár tíz évvel ezelőtt, de azért még mindig nem olyan fényes a helyzet. A férfiak azért még mindig sokkal előnyösebb helyzetben vannak a legtöbb területen és ki is használják ezt a fölényt. Ez a két téma nekem nagyon tetszett és az évadban való feldolgozása is.

Persze a téma nem lenne elég remek karakterek nélkül. Kapunk két iszonyat jól kidolgozott főszereplőt, akiket ki más játszhatna, mint Sarah Paulson és Evan Peters. (Evan Petersből sosem elég, de Sarah Paulson helyett azért találhatnának néha valaki mást.) Evan Peters zseniálisat alakított Kai szerepében, szerintem vitathatatlan ez a második legjobb karaktere az 1. évados Tate után. Úgy tűnik már zsigerből megy neki a pszichopata karakter, szerintem minden évadban egy ilyet kellene alakítania. Sarah Paulson pedig hozza az elején gyengének és elesettnek tűnő, majd pedig folyamatosan megerősödő és végül győzedelmeskedő női főhőst. Eddig kb. minden évadban ezt játszotta, ahol komolyabb szerepet kapott.

Nagy meglepetés volt számomra Ally karaktere, főképp azért, mert általa kaptuk meg az AHS történetében az első meleg főszereplőt. Ami azért volt még meglepő, mert Paulson a való életben is leszbikus. Na nem mintha ez számítana valamit, vagy emiatt máshogy kellene megítélni. Igazán üdítő volt látni, hogy ilyen központi szerepet kapott a melegség kérdése, ami szintén ott volt az évad fő kérdései között, főleg a politikai szál és Ally magánélete révén. Megemlítenék egy másik női szereplőt még, Wintert. Kai és Winter egy igencsak fura testvéri kapcsolatban álltak egymással, amit néha nem nagyon tudtam hova tenni. Persze tragikus lett a vége a dolognak, amiért nagyon sajnáltam mindkettejüket, de mégis jó volt végignézni a fura testvéri kapcsolatuk változását, ahogy a feltétlen bizalomtól kezdve fokozatosan közéjük állt a saját maguk által generált hazugságok és cselszövések sora.

Két negatívumot mindenképp említenék,  ezek nem igazán illettek ide. Egyrészt totál feleslegesnek tartom a politikai témát, amit beleerőltettek az évadba. Szerintem ez már túl sok volt, nyugodtan ki lehetett volna hagyni. Elég lett volna a szekta és a férfi-női harc témának, és azokra kellett volna a nagyobb hangsúlyt fektetni. Másrészt fura volt, hogy a Kultusz az első olyan évad, amiben semmilyen természetfeletti szál nincsen. Valahogy nekem már az AHS elengedhetetlen részévé vált a természetfeletti, hisz eddig minden évadban akadt valami kis megmagyarázhatatlan. Most mindez elmaradt és helyette a színtiszta emberi gonoszságot mutatták be nekünk. Persze ez ugyanolyan rémisztő lehet, mint a természetfeletti, ha nem még nagyobb.

Habár az eleje lassan indult a korábbi szokásokhoz híven, és ezernyi kérdéssel haladtunk előre, de az évad végére minden szál összeért, minden kérdés és kétely magyarázatot kapott. Voltak csavarok bőven, engem sokszor igenis sikerült meglepni, mert teljesen máshogy alakult a sztori, mint ahogyan vártam volna. A sok-sok meglepetés és csavar miatt nem lehetett unni a történetet, ezen a téren se lehetett panaszom. Úgy vélem, most sikerült megcsinálni, a Kultusz ismét egy egészen jól sikerült fejezete lett az AHS sorozatnak. Hogy mi lesz a következő évadban? Várom, de félek is tőle, mert egy jobb évadot, mindig egy gyengébb követ. Meglátjuk mi lesz.

Ui: Csak én nem értem mi szükség volt Evan Peters haját kékre festeni? Mi pluszt adott ez Kai karakteréhez? (Költői kérdés, nem kell rá válasz.)

Értékelés: 10/9

Előzetes:

Az Igazság Ligája (film)

A történet:

Bruce Wayne tudja, hogy nem vonulhat vissza. A világnak szüksége van rá, és a hozzá hasonlókra, mert különben védtelen. Új szövetségese, Diane Prince segítségével csapatot toboroz.

Ehhez hasonló nem történt még soha: Batman és Wonder Woman mellé felsorakozik egy csapat metahumán: Aquaman, Cyborg és Flash.
És amikor végre összefognak, rá kell jönniük, hogy talán még az ő egyesített erejük is kevés. Lassúak voltak. A Földet fenyegető katasztrófa már nagyon közel jár, és elképesztő hatalommal bír. Nincs metahumán, aki képes lehet megállítani. (Forrás: mafab.hu)

Az ide év egyik (általam) legjobban várt filmje a héten megérkezett a mozikba és ilyenkor nem engedem, hogy valami közbejöjjön. Ha törik, ha szakad én ott vagyok legkésőbb hétvégén a moziban, mert az ennyire várt filmeket minél hamarabb látnom kell. Szerencsére pénteken sikerült eljutnom a vetítésre, ráadásul a még nagyobb szerencsémnek hála feliratosan tudtam megnézni. Hála az égnek! De hogy tetszett? Mindjárt leírom nektek.

Nagy DC és Batman rajongóként félelemmel vegyes izgalommal vártam a filmet. Habár a kritikusok és a nézőközönség sem ájult el az eddigi DC filmek többségétől (Az acélember, Batman Superman ellen: Az igazság hajnala, Öngyilkos Osztag), mely alól talán csak a Wonder Woman a kivétel, nekem nem volt igazán nagy gondom velük. A Batman Superman ellen egyszer nézhető, az Öngyilkos Osztag nekem tetszett, akárki, akármit mond, a Wonder Womant pedig én is csak méltatni tudom. A sok negatív kritika miatt azt hihetnénk, hogy a DC tanult a korábbi hibákból és most végre odateszik magukat, sajnos azonban ez csak félig meddig jött össze nekik.

DC és Batman rajongó lévén nem tudok nem elfogult lenni a filmmel kapcsolatban és rögtön az elején szeretném kijelenteni, hogy nekem tetszett. Már a feliratos verzió nagyot dobott az élményen, és habár látom a hibákat és a hiányosságokat, nekem összességében mégis bejött a film. Kezdjük akkor a pozitívumokkal.

Képregény film révén nem is várhatunk mást, mint töménytelen harcot és verekedést, ahol képregényes karaktereink életre kelnek a vásznon, hogy megmentsék a világot valami fő gonosztól. Erről szólnak ezek a filmek és nem értem, hogy miért is várnánk mást tőlük. Az Igazság Ligája ezt a részét tökéletesen hozta. Kapunk töménytelen verekedést és bunyót, szerencsére ezen a téren egyik karakter se maradt le, mindenki bemutathatta a képességeit és az erejét. Ez a film jóval humorosabb lett, mint a Batman Superman ellen, ami igazán jót tett neki. Főleg Flash fiatalosan naiv és általában esetlen megnyilvánulásai, Batman emberi "gyengesége" szuper képességek híján, valamint a karakterek közötti különbözőségek szolgáltatták a poén forrásokat.

Hat karakter alkotja a Ligát, melyek közül egyértelműen a "szentháromság" a legismertebb. Róluk tudunk a legtöbbet, Superman, Batman és Wonder Woman így nem kapnak most nagy bemutatást. A film elején viszont megjelenik a másik három, Flash, Aquaman és Cyborg. Kezdjük ott, hogy ők amúgy se annyira ismert képregény karakterek idehaza, talán csak a Flash, (de ő is csak a pár éve futó DC sorozat miatt, itt azonban egy teljesen más verziója jelenik meg) Aquaman és Cyborg viszont gyakorlatilag ismeretlenek. Sajnos nem kaptak sok időt a film elején a bemutatkozásra, így szerintem teljesen érthetetlen, hogy kik és mik ők tulajdonképpen. De még ha többet is megtudtunk volna róluk, akkor se lennének olyan érdekesek, mint a többiek.

Imádom Ezra Millert, nem tudom ezt említettem-e már korábban, de ha nem, akkor most mondom. Épp ezért kíváncsi voltam, milyen lesz Flashként. Ő se kapott sok időt a kibontakozásra és valahogy nem is egy ilyen esetlen és gátlásos Flashre számítottam tőle, ám mindezek ellenére ő is tetszett a karakterben. Vitathatatlanul ő hozta a legtöbb humor forrást, és szerethetővé tette Flashnek ezt a verzióját. Főleg azt bírtam, mikor le akarta csapni Supermant, amikor az bevadult, de Superman meg ugyanolyan gyorsan felvette vele a harcot. Mindketten olyan fejet vágtak akkor, hogy kb. mindenki egyszerre nevetett fel a moziban.

Azonban sajnos látom a film hibáit és hiányosságait, nem tudom letagadni. Egyrészt a fő gonosz valami irdatlan nagy kliséhalmaz, akinek szokás szerint az a célja, hogy elpusztítja a világot, mert csak. Ennyi, nincs több magyarázat. Ráadásul egy totál ismeretlen gonoszt szedtek elő, mikor annyi, de annyi ikonikus fő gonosz található a DC univerzumban. A film eleje kissé lassan indul be, talán túl lassan is, így aki nem olyan nagy rajongó, mint én, az kb. halálra unhatta magát rajta. A túl sok CGI-t t sem hagyhatom ki, és nem is azzal van a baj, hogy túl sok lett, hanem azzal, hogy annyira, de annyira látszik, hogy CGI az egész harcjelenet, főleg a végén a nagy összecsapás, hogy csak fogtam a fejem. Nem igaz, hogy ennyi pénzből nem tudták volna ezt valahogy jobban megoldani.

Az új karakterekről nem tudunk meg annyit, hogy érdekessé és így szerethetővé váljanak, súlytalanok, főleg Aquaman és Cyborg. Nagyon látszik az önálló filmek hiánya, és itt merül fel a kérdés, hogy a DC jól tette-e, hogy rögtön a közös filmekkel kezdett. A Marvel ezt okosabban csinálta, lépésről lépésre, tökéletes megfontoltsággal építette ki az univerzumát először saját karakterfilmekkel, majd utána a közösekkel. Van még valami, ami lehet csak nekem nem tetszett, de remélem nem szeretnék Bruce-t és Diana-t összeboronálni, mert akkor nem állok jót magamért. Lehet csak én képzelem bele, hogy erre felé haladnak a dolgok, de ne legyen igazam.

Összességében nekem tetszett a film és mindenképp újra fogom nézni, ha kijön DVD-n, ez nem kétség. A Batman Superman ellennél jobban sikerült, ezt nem lehet vitatni, de még mindig nem az igazi, valami még mindig hiányzik. A DC valahogy nem érzi, hogy mit várunk mi nézők. Mindenesetre bízzunk a legjobbakban és reméljük idővel megtalálják a tökéletes receptet.
UI: Csak nekem tűnt indokolatlanul soknak a meztelen férfi felsőtestek száma, vagy másnak is? Na... nem mintha baj lenne vele, mert Henry Cavill és Jason Momoa nem ocsmányságok, és elnézegetem én őket világhosszat, de itt valahogy olyan hülyén jött ki az egész.

Értékelés: 10/8

Előzetes:

Böszörményi Gyula: Ármány és kézfogó (Ambrózy báró esetei 3.)

Fülszöveg:

A naptár 1900-ról lassanként 1901-re vált, miként a négy esztendővel korábban elrabolt Hangay Emma ügye is hátborzongató fordulatot vesz. Ambrózy báró, az Osztrák-Magyar Monarchia első magándetektívje és hű segítőtársa, Mili kisasszony új nyomra lel, ám az ösvény, melyre ezáltal lépnek, sokkal tüskésebb, nyaktörőbb és veszélyesebb, mint azt bármelyikük is sejtené. Vajon a morc báró miért válik egyre titokzatosabbá, sőt, kegyetlenné és gonosszá azokkal szemben, akik szeretik, s hogyan lesz képes mindezt Mili kisasszony elviselni? Mit rejt a Magyar utcai ház, miért lop lovat Mück Márika, kinek vall szerelmet Tarján Vili, és hány holttest kell még ahhoz, hogy a háttérben működő gonosztevők nehéz vasba veressenek? 
A békebeli bűn- és szívügyek, melyek a Leányrablás Budapesten és A Rudnay-gyilkosságok című regényekben még homályban maradtak, most végre tán megoldásra lelnek.

Még mindig tisztán emlékszem milyen nagy meglepetés volt számomra a könyvsorozat első része. Rögtön levett a lábamról egyediségével, így sosem volt kérdés, hogy olvasni fogom a folytatást. Ahogy lehetőségem adódott rá, nyomban rávetettem magam a második részre, ami szintén nem okozott csalódást. És lám, most értem el oda, hogy végre sikerült a harmadik részt is a magamévá tennem. Hogy tetszett vagy sem? Azt nyomban meglátjátok.

A könyvsorozat szerethetőségét számomra több tényező együttes állása adja meg. Egyrészt imádom a stílust, a fogalmazási módot, a korszak hangulatát, a sajátos és egyedi régi magyaros kifejezéseket, amik körbelengik a könyveket. Látszik, hogy az író alapos kutatómunkát végzett a korszakról, és habár én nem sokat tudok minderről, mégis úgy hiszem, hogy ami a könyvben megjelenik az mind hiteles és autentikus. Az a rengeteg régi magyaros kifejezés és szó manapság már ódivatúnak és legyünk őszinték kissé "parasztosnak" hangzanak, de akkoriban tényleg így beszéltek az emberek, és ide mindez pontosan illik. A korszak szokásainak, stílusának, beszédmódjának reprezentálásával tényleg elhiszem, hogy a 20. század eleji Magyarországon járok. (Vagyis az Osztrák-Magyar Monarchiában, ha pontosak akarunk lenni, de értitek mire célzok.)

Az író olyan kissé fura, ám mégis roppant olvasmányos stílust alkotott meg, amitől szinte lehetetlenség letenni a könyvet. Olvastatja magát az biztos, még akkor is, ha a régi, ismeretlen szavak és kifejezések néhol kizökkenthetik az olvasót. A humort se kell nélkülöznünk, hisz mind a helyzetkomikum, mind a karakterek belső monológjai és cselekedeti igen sok mosolygásra adhatnak okot. A könyv története és stílusa persze nem megy át erőltetett komédiába, hanem a nyomozási szál és a rejtélyek mellett, amik a komolysági faktort szolgáltatják, ott van tökéletes egyensúlyba a humor, és így ez a két tényező éppen megfelelően egészíti ki egymást.

A történet ott folytatódik, ahol az előző rész végén abbamaradt. Mili és Emma eddig két szálon futó kalandjai egyre jobban közelítenek egymáshoz és ahogy sejteni lehetett itt már (szerencsére) összeérnek a szálak. Nagyon örülök neki, hogy végre kiderült (majdnem) minden rejtély, hogy megtudtuk miért raboltatták el anno Emmát, és (majdnem) minden kérdésre, kételyre és problémára megoldást kaptunk. Ennek már épp itt volt az ideje, nem lehetett volna tovább húzni a szálakat. (És az olvasók idegeit.) Egyik lány sorsa se könnyű, mindketten sok mindenen mentek keresztül, ezzel vitatkozni se lehetne, így épp ezért kíváncsi vagyok, hogy ez miként fog hatni a kapcsolatukra a jövőben. Mert ugyanis lesz még egy rész, ami állítólag tényleg az utolsó. Reméljük ebben erről több szó fog esni, mert itt még nem nagyon láthattuk a történtek hatásait a két lány kapcsolatának tekintetében.

A karakterekről se szeretnék elfeledkezni, hisz megérdemelnek néhány dicsérő szót. Habár korábban is méltattam már őket eleget, főleg a három főszereplőt, a bárót, Milit és Emmát, de rajtuk kívül a többiek se papírmasé figurák. Valahogy mindegyiket sikerült igazi élettel megtölteni és szinte már a legapróbb mellékszereplő is szerethetővé válhat az olvasó számára. Nem éreztem azt, hogy valamelyikük felesleges lenne, és nem idegesített vagy untatott egyik se. Mostanra nőtt a szívemhez például Tarján Vili, akivel szerencsére rövidre zárták a korábban kialakulgató szerelmi háromszöget vagy Frecska és Mari, Emma bolondos és igencsak egyedi barátai, akiket csak imádni lehet ("Szervusz világ!")

Két negatívumot azonban nem hagyhatok szó nélkül, de szerintem ez a kettő is csak engem idegesített kissé. Egyrészt arra vártam, hogy ebben a részben megtudunk legalább valamit Ambrózy báró múltjáról, ami sajnos nem történt meg. Oké, értem, hogy kellett valami rejtély a folytatásba, de engem már tényleg nagyon érdekel a férfi múltja, így remélem az utolsó részben mindenre választ fogok kapni. A másik, amit nem értek, és ami már most sem tetszik, az újabb szerelmi háromszög, ami felütötte a fejét. Miért kellett? Lehet csak nekem tűnik úgy, lehet csak én nézem bele mindezt az apró utalások miatt, de könyörgöm mi szükség volt erre? Nem értem a dolgot, és ne legyen igazam, mert nincs kedvem a folytatásban egy szerelmi háromszöget végigasszisztálni.

Szerencsére a sorozat folytatása most sem okozott csalódást, és ugyanolyan jól szórakoztam rajta, mint az első két részen. Minden megvolt benne, amiért annyira lehet szeretni a könyveket, és a történet ugyanolyan izgalmasan alakult, mint korábban. A karakterek még mindig életteliek és imádnivalóak, a humor még mindig fergeteges és végre a korábbi két külön történetszál összefut, ezáltal érdekes folytatás ígéretével kecsegtetve. Nem tudom, mikor lesz alkalmam olvasni az utolsó részt, de bízom benne, hogy minél hamarabb, mert iszonyatosan kíváncsi vagyok a lezárásra.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/boszormenyi-gyula-armany-es-kezfogo

Értékelés: 5/5