A történet: Anna nagy várakozással tekint végzős évének kezdete elé atlantai középiskolájában, ahol van egy remek munkája, egy hűséges legjobb barátnője, és egy alakulófélben levő, ígéretesnek tűnő kapcsolata. Így aztán eléggé elkeseredik amiatt, hogy Párizsba kell költöznie egy bentlakásos iskolába – egészen addig, amíg ott nem találkozik Étienne St. Clairrel, aki okos, sármos, gyönyörű, szóval tökéletes… lenne, ha nem volna foglalt. De a Fények Városában a vágyak valahogy mindig utat törnek maguknak. Vajon a szerelmes majdnem-ek éve a hőn óhajtott francia csókkal ér véget? Stephanie Perkins a romantikus feszültséget mindvégig sistergőn, a vonzalmat pedig magas hőfokon tartja debütáló regényében, amely garantáltan megbizserget minket a fejünk búbjától a lábujjainkig és megolvasztja a szívünket.
Már csak a név miatt kötelező volt olvasnom ezt a könyvet (az Anna az egyik kedvenc női nevem, ezért választottam ezt a blog nevének is), mellesleg most romantikus hangulatomban voltam, így gondoltam jót fog tenni egy kis kellemes ifjúsági könyv, amiben nincsenek nagy epikus csaták, démonok vagy egyéb misztikus lények. Nem voltak nagy elvárásaim a könyvvel kapcsolatban és épp ezért kellemesen csalódtam. Az első ami eszembe jut a könyvről, hogy aranyos. Mert mi mással lehetne jellemezni ezt a klisékre épülő, igazából semmi újat nem mutató, mégis szórakoztató romantikus történetet?
A történet nem valami bonyolult, de ha nagyon kötekedni akarok akkor már itt bele tudok kötni valamibe. Ugyebár Anna úgy kerül Franciaországba, hogy az apja akarata ellenére beíratja egy Párizsi bentlakásos iskolába, és ez ellen senki egy szót sem szól. Persze Anna hevesen tiltakozik előtte és nem akar menni, nem is az ő reakciójával van a bajom, hanem az anyjáéval. Ha látta, hogy a lánya mennyire nem akar menni, akkor miért nem lépett közbe és jelentette ki, hogy Anna márpedig nem megy erre az utolsó évre, hanem otthon Atlantában fejezi be a középiskolát. Meg úgy alapból ne mondja már nekem senki se, hogy ha valaki annyira tiltakozik egy ilyen dolog ellen azt a szülei ennek ellenére is rákényszerítik. Méghozzá ilyen baromság miatt amiért az apja kitalálta ezt az egészet. Meg még ehhez hasonló kis logikai bakik vannak a könyvben, ami a valóságban egyáltalán nem így működik, de ide be kellett rakni, mert csak úgy haladhatott tovább a történet. De mivel tetszett a könyv alapvetően, így nem akarok ezeken a kis bakikon lovagolni, hanem eltekintek tőlük.
Persze volt itt tinidráma ezerrel, a szokásos kliséket nem lehetett kihagyni, vagyis új lány a suliban már az első napon barátokat szerez magának, sőt összefut álmai pasijával, aztán jöttek a szokásos gimis antagonisták, vagyis a szép, de gonosz lány, a vicces barátok stb. Egész éven át kerülgette egymást a szerelmes párunk, ami az elején még aranyos és cuki volt (sajnálom, nincs jobb szó rá), de a végére már kezdtem unni és azon dühöngtem olvasás közben, hogy az ÉG SZERELMÉRE NE BÉNÁZZATOK MÁR, HANEM MONDJÁTOK EL EGYMÁSNAK MIT ÉREZTEK A MÁSIK IRÁNT! (Ami természetesen csak a könyv végén következett be nem kevés sírás, félreértések és veszekedések lejátszása után.)
Igazából úgy érzem, hogy ez a könyv nem ígér többet, mint ami és épp ezért nem lehet benne csalódni, aki odáig eljut, hogy megveszi, vagy épp kikölcsönzi a könyvtárból, vagy bármi más energiát fordít rá, hogy valahogy a kezébe kaparintsa, annak nem ad többet, mint ami. Egy kellemes romantikus ifjúsági regény telepakolva a szokásos klisékkel, ami mégis működik egyrészt az író stílus, másrészt pedig a két (többnyire) szerethető főhős miatt. Én bírtam Annát és Étiennet, bár azért nekik is voltak olyan cselekedeteik, amikor kétkedve húztam fel a szemöldököm, vagy inkább felidegesítettem magam, de inkább nem vettem komolyan ezt a regényt, így nem kellett az ilyen kis apróságokon fenn akadnom. Tökéletes nyári olvasmány volt a kis romantikus lelkemnek és nem mintha olyan nagy Franciaország rajongó lennék, de még én is kedvet kaptam egy kis párizsi sétához a Szajna partján. Talán majd egyszer eljutok oda. :)
A történet: "− Szóval korábban hogy hívtak? – kérdezem, mire megáll. Nem fordul meg, miközben folytatom: − Úgy értem, azelőtt, hogy a Vadonba jöttél. Egy darabig még dermedten áll, aztán megfordul. − Jobb lesz, ha lassan hozzászoksz – mondja halkan, de határozottan. – Minden, ami voltál, az előző életed, az ismerőseid… elporladtak. – Megrázza a fejét, majd még szigorúbb hangon folytatja. – Nincs olyan, hogy azelőtt. Csak most van, és ami ezután következik." Lauren Oliver felvillanyozóan izgalmas második kötettel folytatja a Delíriumban megkezdett történetet. A trilógia első kötete, a Delírium 2011-ben előkelő helyezést ért el a New York Times bestseller listáján. A fordulatos folytatásban szinte sisteregnek a vad elszántság, a tiltott szerelem és egy kitörni készülő forradalom lángjai.
Hát, ez a fülszöveg most nem árul el sok mindent a történetről, mondjuk talán úgy voltak vele, hogy aki a második kötetet olvassa az nyilván tisztában vele miről is szól ez az egész könyvsorozat. Ugyebár a Delírium trilógia első kötete ott ért véget, hogy Lena és Alex szökni készültek a vadonba, de a határátkelőhelyen elkapták őket, csak Lena tudott átmászni a kerítésen, Alex pedig súlyosan megsérült, nem tudott vele tartani, így a lány Alex kérésére egyedül vág neki az ismeretlennek, miközben azzal a tudattal hagyja hátha első szerelmét, hogy Alex nem élte túl az egészet. Egyébként az első kötet vége nagyon megható lett, az egyik legszebb momentum a könyvben.
Most néztem meg mert már nem emlékeztem rá hány pontot adtam az első könyvre, kilencet és így visszagondolva nagyon is megérdemelte. Habár nem bővelkedett akció dús jelenetekben, nekem mégis nagyon tetszett egyrészt az írói stílus (Lauren Oliver már a Mielőtt elmegyek könyvével megszerettette magát velem), másrészt pedig a gyönyörű gondolatok és szépen felépített szerelmi szál miatt. Külön-külön Lena vagy Alex nem voltak valami emlékezetes karakterek, de együtt már jóval kedvelhetőbbek lettek. A trilógia második kötetében tovább folytatódik Lena története méghozzá elég rendhagyó és egyedi felépítésben. Ugyanis mondhatni két részre van osztva a könyv, az egyik az "Akkor", ami közvetlen a szökés utáni időket meséli el, hogy mi történt aztán Lenaval, a másik meg a "Most", ami a jelenben játszódó eseményeket mutatja be, vagyis nagyjából fél évvel a szökés után.
Megértettem miért volt szükség erre a különös szerkezetre, mert ha időrendben haladtunk volna, akkor a könyv eleje elég tépelődő, szomorkás, egyeseknek talán unalmas lett volna, de így, hogy az írónő megbontotta az időt és úgymond kettévágta vele a könyvet pont kiegyenlítette az egészet. A múltban látjuk az Alex halála utáni összetört és gyenge Lenat, a jelenben meg az immár erős és a lázadókhoz csatlakozott lányt. Mind a két részt élvezetes volt olvasni. Az "Akkor" részek azért voltak szerethetőek mert láthattuk hogyan dolgozza fel Lena Alex halálát, hogyan illeszkedik be a Veszettekhez, hogyan áll végül talpra és erősödik meg, egyszóval, miként válik belőle a jelenbéli Lena. A "Most" részekben pedig haladt tovább a cselekmény, immár New York lett a fő helyszín és előtérbe került a DMA kampánya, őket és tevékenységüket kell Lenanak és társainak figyelnie, amikor Lena és a DMA vezetőjének fia, Julian veszélybe kerülnek és csakis úgy menekülhetnek meg, ha képesek egymásban megbízni és együtt dolgozni...
A második kötet legalább annyira tetszett, mint az első, kicsit több akció és kaland volt benne, viszont hiányzott a sok szép gondolat, de mégsem bántam, mert az írónő az előbbivel pótolta azt. És mi van a karakterekkel? Lena sokkal tökösebb főhős lett, mint korábban volt, már nem fél semmitől, megkeményítette Alex elvesztése, a Veszettekkel dolgozik a rendszer megdöntése ellen. Ennek ellenére valamit képtelen voltam felfogni vele kapcsolatban. Nem értettem, hogy hihette azt, hogy Alex meghalt. Persze, látta, hogy megsérült és elkapták az őrök vagy kicsodák, de ebből hogy szűrte le azt, hogy meg is halt? Ha én lettem volna állítólagosan teljesen szerelmes Alexba, akkor addig nem nyugodtam volna, amíg a saját két szememmel nem látom a hulláját, és csak akkor hittem volna el, hogy halott. Biztos nem adtam volna fel ilyen könnyen. És ha így tett volna, akkor talán megelőzi a kialakult helyzetet. Persze akkor nem lehetett volna behozni a szerelmi háromszöget. (Jaj, Istenem, miért? Miért kellett ide egy újabb szerelmi háromszög???) Mert igen Alex mégsem halt meg, aminek nagyon örültem, bár el nem tudom képzelni mi lesz eztán velük.
Az új karakterek meglepően kellemes csalódások, mindegyik érdekes a maga módján, nekem nagyon szimpatikus lett Holló (nem hiszem el, szerintem nem kellett volna a nevét magyarra lefordítani, de ez csak saját vélemény) és Tövis, na meg persze Julian. Habár Lenahoz hasonlóan én sem akartam elárulni Alexet, de nem tehetek róla, Julian olyan kis aranyos, esetlen és cuki volt, hogy lehet én is beleszerelmesedtem volna Lena helyében. Julian apja meg pont azt kapta, amit megérdemelt, erről nem is érdemes többet beszélni. Emellett kicsit hiányoltam Hanat, de ha jól olvastam a harmadik kötetben ő lesz az egyik narrátor, így gondolom megtudjuk mi történt vele. A könyv vége borzalmas függővég, és ezek után mihamarabb olvasni szeretném a folytatást. Ha jól tudom nemrég jelent meg magyarul.
UI: Ez a borító egyáltalán nem passzol a könyvhöz, sajnálom de nekem nem tetszik. :(
A történet: A félvámpír Catherine Crawfield és élőhalott szerelme, Bones az izgalmakban és véres csatákban bővelkedő évek után némi pihenésre vágyik. Párizsba utaznak, hogy végre gondtalanul élvezhessék egymás társaságát, ám közbeszól a múlt… Cat egy éjjel lidérces álomból ébred. Egy nagy hatalmú vámpír, Gregor furakszik be az álmaiba, olvas a gondolataiban, s ami a legijesztőbb: azt állítja, Cat az ő felesége, s Bones elrabolta tőle.A vámpírtörvények rendkívül szigorúak. Ha egy házasság megköttetett, az immár felbonthatatlan. De hogyhogy Cat nem emlékszik semmire? Mi ez a nyomasztó őrület? Gregor hajthatatlan, és semmi sem tántoríthatja el, hogy visszaszerezze, ami az övé… Őrületes hajsza veszi kezdetét, s persze Cat nem tagadja meg önmagát – jó szándékú, ám gyakran hebehurgya akcióival végveszélybe sodorja mindkettejüket…
Nagy bánatomra elértem az utolsó magyarul megjelent Cat és Bones könyv végére, ami azt jelenti, hogy egy ideig nélkülöznöm kell majd a társaságukat. (Persze olvashatnám tovább angolul, de most egy kicsit pihentetni akarom ezt a sorozatot, egyrészt mert nem akarom, hogy ilyen hamar vége legyen, másrészt mert ez a negyedik kötet néha már a tűrőképességeimet feszegette). Igen, a negyedik kötet nem jött be annyira, mint az előző három és ki fogok térni ennek az okaira. Voltak benne olyan dolgok, amiken vagy hangosan morogtam olvasás közben, vagy pedig szívesen hozzávágtam volna a könyvet a falhoz. (Az utóbbit nem tettem meg). Épp ezért csalódtam ebben a kötetben és nem tudtam annyira élvezni, mint az előzőeket és teljesen meglepett, hogy ezt is Frost írta, akiben eddig mondhatni nem tudtam csalódni.
Na, de akkor nézzük mi nem tetszett:
1. Már a könyv alap történetével gondjaim akadtak. Ez az egész Gregor-os kavarás... ennél nagyobb baromságot az életben ki nem lehetett volna találni. Kicsit úgy érzem Frost már nem nagyon tudott mivel előrukkolni, ezért kitalált valamit, ami elvileg Cat-el történt a múltban.... de a lány erre nem emlékszik, mert elfelejtették vele. Ráadásul azt hittem Tate az idegesítő... DE NEM! Gregor még őt is felülmúlta a Cat iránti megszállottságával. Nem is értem mit hitt az a pasi, hogy mert azt mondja, hogy Cat a felesége és ráparancsol, hogy márpedig vele kell eztán lennie, akkor Cat fülét-farkát behúzva engedelmeskedik neki? Továbbá azt sem tudom felfogni miért jó neki az, ha egy olyan nő után fut, aki még a háta közepére se kívánja... vagyis Gregor nem lett a kedvencem, egyenesen rühelltem bármikor felbukkant és alig vártam már, hogy valaki végre beledöfje az ezüst karót. Az egész alap koncepciót leszámítva, mármint ezt a Gregor-os kavarást, a történet íve ugyanolyan szépen és alaposan lett kidolgozva, mint korábban. Voltak izgalmas harcolós, verekedős részek, veszekedések és nyugisabb pillanatok is. Ezen a téren nem kellett csalódnom.
2. Cat ebben a könyvben egy hisztis, nyivákoló kis liba volt, sajnálom de nem tudok más jelzőt használni rá. Míg korábban nagyon bírtam most egyszerűen képtelem voltam elviselni, amikor elkezdett hisztizni és nyavalyogni, hogy miért hagyják őt hátra, mikor tudna segíteni? Hát azért Cat mert miattad kerültek folyton bajba a többiek, és nem tudtál volna segíteni, így nem tehettek mást. Cat most egészen passzív szerepben tűnt fel, és mikor ezen kiakadt és elkezdett hisztizni, akkor vágtam a könyvet majdnem a falhoz.
3. Továbbá az egész félreértés dolog, amiért Cat és Bones egy ideig megharagudtak egymásra, azzal se tudtam hirtelen mit kezdeni. Korábban mindig őszinték voltak, így nem értettem most miért titkolóznak egymás előtt és miért nem bíznak meg a másikban. Persze Cat miatt talált rájuk folyton Gregor meg minden.... de Bones és Cat... jaj istenem.... itt rengetegszer az agyamra mentek.
4. És ami a legjobban szúrja a szemem az, hogy Cat ilyen váratlanul és ilyen hülye indok miatt vámpírrá vált. Abban bíztam, hogy ez nem fog bekövetkezni, mert Cat épp ezért volt különleges, hogy sosem gondolt ezelőtt ilyesmire, és azt hittem ha ez mégis megtörténik, akkor annak valami nyomósabb oka lesz, mondjuk, hogy örökre Bones-al akar maradni, nem pedig az, hogy csak így győzhetik le Gregort. Tovább az is szúrja a szemem, hogy persze, hogy Cat nem normális vámpír lett, hanem valami irtó különleges hogy véletlenül se kelljen kivárnunk amíg az újszülött vámpír magához tér, hanem Frost ezt gyorsan lerendezte azzal, hogy Cat különleges vámpír lett és kész (Csak nekem olyan ismerős ez valahonnan?! Khm... Bella... khmmm.....).
Az általam felsorolt negatívumok nagyon idegesítettek olvasás közben, épp ezért ezt a könyvet nem élveztem annyira, mint az előzőket. Bár azért néhány dolog még mindig tetszett, és kijelenthetem, hogy új kedvencem van ebben a világban, aki pedig nem más, mint Vlad. Imádom azt a pasit, és az egyetlen pozitív dolog, ami jól jött ki szerintem ebben a kötetben a Vlad és Cat közt kialakuló barátság. Most egy ideig pihentetem ezt a sorozatot, bár még tervezem majd valamikor elolvasni a spin-off könyvet is, ami Denise-ről és Spádé-ról szól. Majd meglátom mikor.
UI: ÉS VÉGRE SIKERÜLT MEGTARTANI AZ EREDETI BORÍTÓT. Ez a legjobb az összes közül. :)
A történet: És megnyílik a föld… síri csendben. Cat Crawfield és élőhalott szerelme, Bones összeszokott párost alkot. Számos csatát nyertek a halandók oldalán az elvetemült vámpírok ellen, de most fordult a kocka. Cat hiába él rejtőzködő életet, ellenségei leleplezik, és ez akár az életébe is kerülhet. Eközben Bones egykori szerelme, a fekete mágia ismerője is a nyomukban liheg, és Cat ügyessége és esze ez egyszer kevésnek bizonyul a gonosz hatalma ellen. Csakis vámpírösztönében bízhat, ha meg akarja menteni szerelmét a síron túli sírtól.
Nagyon megszerettem a Cat és Bones könyveket, és nem mintha olyan sok mindent olvasnék az Ulpius-ház kínálatából (főleg mert mostanában csak igénytelen "szexkönyveket" jelentetnek meg, tisztelet a kivételnek), de szerintem ez mondhatni a legjobb sorozatuk, és remélem az összes könyvet meg fogják magyarul jelentetni. Asszem eddig 6 könyv van összesen, most írja Frost a 7.-et, magyarul csak négy jelent meg + és a spin-off sorozat, Az első vércsepp, de az Spádé és Denise története, ha jól tudom. Tehát bízom abban, hogy végig kiadják majd magyarul a Cat és Bones sorozatot, mert kár lenne ezekért a könyvekért, ha mégse.
A harmadik kötet ugyanolyan izgalmas és olvasmányos, mint az első kettő, igazából nem sok újdonságot tudok róla mondani. Érdekes és izgalmas a történet, ugyanott van mellette a rengeteg kis apró humor és poénkodás, a karakterek még mindig szeretnivalóak (egy-két kivételtől eltekintve), méltó folytatása az első két résznek. Most nem egy emberrablóbanda után erednek hőseink, se nem Ian mesterkedését próbálják megállítani, hanem Bones vérvonala ősi vámpírjának, Mencheres-nek hozzá hasonló ősrégi halott kedvesét, Patra-t, kell megállítani veszedelmes és kissé őrült tervében. Korábban azt hittem, hogy valami nagyobb történet fog kirajzolódni fokozatosan a sorozat folyamán, de úgy tűnik, hogy minden részben valamilyen bűnesettel kell megküzdeniük főhőseinknek, miközben persze halad az életük is előre, tehát a könyvek végül is nem kapcsolódnak olyan szorosan egymáshoz. Épp ezért sosincs durva függővége egy könyvnek. (Ennek ellenére nem kevésbé várom a következő részt)
Az eredeti borító még mindig ezerszer szebb:)
Cat és Bones még mindig nagy kedvenceim, Tate-t most is ütöttem volna párszor, NEM IGAZ, HOGY NEM TUDJA VÉGRE FELFOGNI, HOGY CAT NEM AKAR TŐLE SEMMIT! Én Bones helyében már biztos párszor belevertem volna a fejét a falba, mikor megpróbált Cat-re hajtani. És végre egy olyan könyv, ahol az írónő bebizonyította számunkra, hogy egy páros akkor is lehet izgalmas, ha együtt van. Ugyanis sok más könyvben a főszereplő szerelmes pár boldogságának mindig valami az útját állja, vagy bezavar egy harmadik fél, és a lányka nem tud dönteni két pasi között, vagy valami elválasztja őket egymástól és csak a legeslegvégén jönnek össze.... de itt... Cat és Bones már az elejétől együtt vannak (Cat kis hülye magánakcióját számítva az első könyv végén, második elején), és NEM UNALMASAK, egy csöppet sem. Imádom őket együtt.
Sőt, ebben a kötetben külön tetszett, hogy rengeteg vámpír szerepelt benne, akik mind aktív szereplői voltak a történetnek, új karakterek mutatkoztak be, régiek bukkantak fel, és mindannyian érdekesek és szerethetőek voltak. Mencheres, Ian, Spádé, Juan, mindegyiket nagyon bírtam, és jókat mosolyogtam Bones és Cat anyja közi szópárbajokon csakúgy, mint az előző könyvekben.
Apró negatívumok a végére: Tate tiszta hülye volt, hogy most hirtelen vámpírrá akart válni, bármit is mond, tuti Cat miatt csinálta, én nem hiszem el, hogy még mindig nem képes feladni. Bár azért javára legyen mondva igen kitartó, ez az egyetlen jó tulajdonsága. Aztán meg Juan is vámpír lett, kérdem én minek? Épp az volt bennük jó, hogy emberek voltak, így segítettek a csapatnak, erre már gyakorlatilag az összes korábbi nemzetbiztonságis ember vagy vámpír vagy ghoul lett. (Na jó, nem mindenki, de a többiek meg meghaltak). Mivel elég jó a vizuális memóriám, így egyes részeknél elég élénken magam elé képzeltem a "jeleneteket", és néha már túl undorítóra sikeredett az egész, például a vége nagy harcok, ahol a testrészek repültek oda-vissza... hát ezt lehetett volna egy kicsit visszafogottabban megírni, de ez szerintem csak az én gondom.
Most sem csalódtam ebben a sorozatban, és jöhet a negyedik könyv. Már el sem tudom képzelni milyen kalandokba keveredhet Cat és Bones ismét. És a végére még ideszúrom, hogy külön plusz pont, hogy alig volt szexjelenet, bár ami volt az se annyira zavaró és felesleges, hogy idegesítsen.
A történet: Cat miután leszámolt egy veszedelmes emberkereskedő bandával és fájdalmas búcsút vett vámpír szerelmétől, új névvel és személyazonossággal él tovább. Az FBI egyik különleges és szupertitkos csoportjának vezetőjeként küzd a gyilkos vámpírok ellen. Minden oka meglehetne az elégedettségre, de a sötét múlt árnyai újra kísérteni kezdik. Megváltozott élete új szerelmet is tartogat, ám egy esküvőn váratlanul ismét Bones mellé sodródik, akinek nagyobb szüksége van rá, mint eddig bármikor…
Az első rész nagyon tetszett és már akkor tudtam, hogy nekem olvasnom kell az egész sorozatot, addig semmi másra rá se nézek míg a Cat és Bones könyveket be nem fejeztem. Így természetesen rögtön az első után kezdtem neki a másodiknak és most sem kellett csalódnom, egy remek folytatást kaptam. A történet ugyanolyan izgalmas, mozgalmas és csavaros, van itt akció bőven, nem lehet unatkozni, én csak úgy faltam a lapokat, alig bírtam letenni, pedig hát mást is kellett csinálnom, nem csak folyton olvasni. Igazából szerintem Frost könyveiben az a jó, hogy végre okos íróként rájött arra, hogy nem elég ha a könyveit csak egy téma köré építi, vagyis ezalatt azt értem, hogy például annak ellenére, hogy manapság a vámpíros könyvek és a finoman szólva "erotikus felnőtt könyvek" (vagyis A szürke 50 árnyalata és társai) a legnépszerűbbek nem csak arra épített, hogy kell egy vámpíros románc, meg hogy jó sokat henteregjenek a főszereplők (persze ez is meg van itt), hanem ezt kiegészített egy normális történettel, vicces és szerethető főszereplőkkel és más karakterekkel és máris kész lett a mondhatni tökéletes könyv. Nekem ezért tetszik ennyire az ő stílusa.
Tehát a történetre most se lehetett panasz, sőt végre megismerkedtünk Cat apjával, Maximiliannal, akire én roppant kíváncsi voltam, remélem eztán még szerepelni fog, mert azért nem sok mindent tudhattunk meg így se róla. Emellett rengeteg új karakter mutatkozik még be, egyrészt Cat ember munkatársai, akikkel a különleges egységnél dolgozik, aztán pedig Bones vámpír felmenői és ismerősei szintén felbukkannak. Továbbá még több érdekes kis infót tudhatunk meg a vámpírtársadalom szabályairól, hogy ki kihez tartozik, kinek az alárendeltje és hogyan is mennek ezek a dolgok Bones-éknál. Továbbá az is kiderült kicsoda Don, Cat főnöke, valójában. Itt néztem nagyokat, erre a fordulatra nem számítottam, még engem is sikerült meglepni.
Cat az eredeti borítón
Cat-et még mindig kedvelem, és épp ezért megbocsájtom az előző könyv végi "elhagylak, hogy megmentselek, mert sosem lehetünk együtt" klisés megnyilvánulását, amit korábban nem tettem szóvá, de szerencsére nem kellett sokáig Bonest nélkülöznünk, mert hát igen hamar újra megjelent a színen. Nekik örökre együtt kell maradniuk, Cat és Bones együtt fantasztikusak. Ismét rengeteget mosolyogtam és nevettem fel olvasás közben a történetbe szúrt kis poénoknak, vicces helyzeteknek köszönhetően, kedvenc jelenetem mikor Cat és Anette egymásnak esnek és egy komplett "cicaharcot" vágnak le Bones miatt. Sőt, a vámpírokon kívül most még az embereket is bírtam, mármint Cat munkatársait, nem tűntek töltelékkarakternek, hanem igenis szerethetőek voltak, külön bírtam Juan-t. (Bár Tate-t azért néha leütöttem volna, főleg mikor féltékenykedett).
Ez a könyv se okozott csalódást, így természetesen jöhet a harmadik kötet, amilyen hamar csak lehet. A magyar borító még mindig borzalmas, bár már nem annyira, mint az első esetében, nem értem miért nem lehetett meghagyni az eredetit, ami Cat-et ábrázolja, de ez legyen csak az én gondom.
Régen volt már az oldalon sorozatajánló, (ennek egyszerű az oka, nincsen kedvenc új sorozatom, amiről írni akarok). Húgom viszont mostanában teljesen odáig és vissza van a Hannibáltól, így írt róla egy ajánlót és gondoltam kiteszem az oldalamra, hátha valakinek még felkelti az érdeklődését.
Megjegyzés: Engem teljesen hidegen hagy ez a sorozat, de lehet titeket nem, szóval.... íme egy újabb sorozatajánló Ramitól: :)
„You're
not a psychopath, although you may be attracted to them.”
A
sorozatra a magyar marketingesek miatt figyeltem fel, mivel nem tudtam nem
észrevenni a teleplakátolt Budapesten legalább az egyik posztert, ami a
sorozatot hirdette. Ám először úgy voltam vele, hogy „Hannibal? Az nem az én műfajom, nekem túl véres és erőszakos”, de
aztán a semmiből hirtelen megjelent tumblrön a Hannibal fandom, így a
dashboardom egyre több és több - a sorozattal kapcsolatos - dologgal lett tele,
ami végül oda vezetett, hogy belenéztem a sorozatba, pontosan 3 napja. Ám még a
sorozat megnézése után is érvényes a legelső gondolatom a sorozatról, mert a
Hannibal tényleg nagyon véres és erőszakos, így előre jelezném, hogy erősen 18-as karikás, úgyhogy gyenge
idegzetűek ne nézzék meg!
Tehát
teljesen kitartok a mai napig a kijelentésem mellett, ami azért meglepő, mert
lehet, hogy igazat mondtam abban, hogy ez nem nekem való (a fent említettek
miatt), ám valamiért mégis teljesen megnyert magának a sorozat egy életre! A
továbbiakban pedig azt fogom kideríteni, hogy miért történhetett ez.
Először is a
történetről:
Mindenki ismeri Dr. Hannibal Lectert, a kiváló pszichiátert és a történetét is,
ám Bryan Fuller sorozata ezt a klasszikus történetet teljesen más szemszögből
mutatja be, méghozzá is Will Graham, az FBI különleges ügynöke szemén
keresztül. Will furcsa betegségben szenved, ő maga definiálja ezt már az első
részben, „fogalmazhatunk úgy, hogy
közelebb az Asperger-szindrómához és autizmushoz, mint a nárcisztikusokhoz és
szociopatákhoz. Bárkivel együtt tudok érezni. És ez nem annyira mentális rendellenesség,
mint inkább élénk képzelőerő.” Ez a sorozatban úgy jelenik meg, hogy Will
képes újraélni a gyilkosságokat – a gyilkosok szemén keresztül látva az
eseményeket. És ezt a képességét szeretné Jack Crawford (szintén FBI-os)
kihasználni a különböző gyilkosságok felderítésénél, persze előtte kikérve egy
ajánlott pszichiáter véleményét Will mentális állapotáról, aki nem lesz más,
mint Dr. Lecter. Tovább is ecsetelhetném, hogy miről szól a sorozat története,
de szerintem a Hannibal nem ezért jó sorozat, ennél sokkal érdekesebb az a
folyamat, ahogyan Hannibal szépen lassan, de biztos beférkőzik Will fejébe és
az ügynök tudtán kívül elkezdi irányítani annak az életét – sőt az egész őket
körülvevő környezetét.
Meg
van az ilyen sorozatnál elkerülhetetlen - egész évadot átszövő -
gyilkosság-nyomozás szál is, aminek főbb szereplői Garrett Jacob Hobbs és lánya, Abigail Hobbs illetve a „Chesapeake-i
Mészáros”, az az maga Hannibal. Persze emellett megjelennek még más gyilkosok
is és a végén kiderül, hogy minden összefüggött mindennel, de ahogy azt fentebb
is írtam: szerintem nem ez a lényege a sorozatnak.
Számora
ugyanis sokkal érdekesebb az a módszer/technika, az a manipuláció, amivel Hannibal ráveszi Willt, hogy
úgy táncoljon, ahogyan ő fütyül, miközben az ügynök ezt észre nem véve egyre
biztosabban közelít a börtön vagy éppen az elmegyógyintézet felé. A sorozat
olyan szépen ábrázolja Will Graham leépülését a 13 rész alatt, hogy ezért
minden elismerésem Bryan Fulleré. Az
összes Will és Hannibal beszélgetést/terápiát imádtam, Hugh Dancy és Mads
Mikkelsen erre a szerepre lettek kitalálva, de erről majd később.
Itt
szeretnék néhány szót említeni a számomra két legellenszenvesebb és ki kell
mondanom: legostobább karakterről,
akit valaha vászonra vittek, ők pedig nem mások, mint Alana Bloom és Jack Crowford.
Kezdjük Alanával: nálam az már alapból nem nyerő egy sorozatban, ha egy nőből
férfit vagy egy férfiból nőt csinálnak a készítők (remélem, halljátok amerikai
Sherlock készítők!!!) így nem túl meglepő, hogy Dr. Alana Bloom már alapból
hátránnyal indult a szememben, tekintve, hogy neki Dr. Alan Bloomnak kellene lennie és kb. csak azért írták át, hogy ebből
egy „szép” szerelmi szálat lehessen alkotni. Amit meg már végképp nem értek,
hisz ilyen
nem is történt meg a sorozatban, mondjon akárki, akármit, szerintem
Will csak egy „stabil kapaszkodót” látott a nőben, semmi többet. A nő akárcsak
Hannibal, szintén pszichiáter, ám annak is annyira csapnivaló, hogy nem tesz
semmit miközben már kb. az első részben észrevette, hogy valami baj van Willel.
És mikor a legutolsó részben a tetőfokára hág Will „problémája”, akkor is
Jackkel kezd üvöltözni, hogy hogy engedhette ezt meg? Jó ég! Mintha ő nem lett
volna ott a 13 részig és nem állíthatta volna le bármikor ezt az egészet!
A
másik delikvens pedig Jack Crowford, aki belerángatja Willt ebbe az egészbe és
erős túlzással, de elmondható, hogy ő is
nagy szerepet játszik abban, hogy Will oda jutott, ahova. Pontosan tudja,
nagyon jól látja Willen, hogy nem bírja a sok vért, a gyilkosságokat, a sok
szörnyűséget, de csak tovább és tovább erőltetni, mondván,
hogy ezzel sok ember életét megmenti a férfi. De kérdem én: mit ér az a sok
ember élete, ha ezzel egy embert teljesen tönkretesznek? Talán a megmentett
emberek élete mentséget szolgáltat a Willel történtek miatt? Jack Crowford
szemében talán, az enyémben közel sem. Egy szó, mint száz: őt még Alanánál is
jobban gyűlölöm, mert ő volt az, aki belevonta Willt ebbe és pszichológiai
nyomás alá téve őt folyamatosan bent is tartotta.
Remélem
a 2. évadban mindkét karakter nagyon gyorsan meghal, mert nem bírom már sokáig
nézni őket.
A
fenti képen szereplő nő: Freddie Lounds,
az újságíró nő, aki a TattleCrime.com-ot vezeti és egyetlen célja, hogy
mindenhol bajt kavarjon. Ezt a nőt már az első pillanattól fogva utálom,
mindenkit csak manipulál, és olyan dolgokba kotnyeleskedik bele, amihez semmi
köze vagy/és amivel a nyomozást is hátráltatja. Remélem, úgy végzi, ahogyan a
könyvben és minél hamarabb. (megj.: eredetileg ő is férfi, nem tudom mi volt
ezekkel a készítőkkel, hogy mindenkiből nőt kreáltak…)
A
lenti képen szereplő nő pedig nem más, mint Dr. Lecter pszichiátere: Dr. Bedelia Du Maurier. Róla az 1.
évadban nem sokat tudtunk meg, de érdekesnek tűnik a karaktere, főleg az utolsó
részeket elnézve. Én merem állítani, hogy ez a nő minden tud Hannibalról és
annak a „munkaidőn kívüli kis tevékenységeiről”, viszont, ha ez igaz, kíváncsi
vagyok, miért falaz neki. Ki tudja, majd a 2. évadban remélem, kiderül.
És
végül a két főszereplőről, először is Will
Grahamről, akit Hugh Dancy
testesít meg a filmvásznon. Will karaktere érdekes és magával ragadó, tipikusan
az a főhős, akinek minden jó akarata ellenére az őt körülvevő rossz és az az
ellen harcolni képtelensége miatt a végén elkerülhetetlen a bukása. Számomra
csak annyi a kérdés a 2. évados karakterével kapcsolatban, hogy vajon már az
első részben is átvált-e pszichopata üzemmódba vagy majd csak később? Hugh
Dancy remek, mióta a Vér és Csokoládéban láttam, azóta vártam, hogy valami
„nagyban” is szerepeljen és lám teljesült a kívánságom. Csak magaslatokban
tudok róla beszélni, nagyon szeretem.
És
akkor jöjjön a legvégén Mr. Szemétláda, aki mosolyogva tapossa szét a szívedet
és változtatja meg egy pillanat alatt a világról alkotott gondolkodásmódodat és
teszi ezt nem azért, mert tönkre akar tenni, hanem mert játszani akar, és
ahogyan ő fogalmazott „csak kíváncsi”. Azt hiszem Dr. Hannibal Lectert senkinek nem kell bemutatni, az a klasszikus
gonosztevő, akinek nincsenek ésszerű magyarázatok a tetteire. Nem is ez a
különleges benne a sorozatban, hanem az őt megformáló Mads Mikkelsen, aki olyan zseniálisan játssza el az őrült,
pszichopata pszichiátert, hogy a sorozat végén magad sem tudod majd eldönteni,
hogy tulajdonképpen ő tényleg végig a barátjának tartotta-e Willt, vagy csak
valóban kíváncsi volt, hogy egy olyan ember, mint Will, hogyan reagál adott
szituációkban.
Szerény véleményem szerint a barátjának tekintette
Willt,
hisz többször is elmondta, hogy ő az egyetlen olyan ember, aki megérti, és
saját magát látja benne. Viszont az már egy másik dolog, hogy Hannibal
Lecternek közel sem ugyanaz az elképzelése egy barátságról, mint egy átlagos
embernek.
Összegezve
tehát ez egy nagyon jó sorozat, ami nagyon sok szép és érdekes
képpel/beállítással, illetve dialógusokkal/monológokkal dolgozik (érdemesebb
eredi nyelven megtekinteni!) őszintén bevallom én néha nem is értettem, hogy
mikor miről beszélnek éppen vagy mit is látok a képernyőn. Ezt a sorozatot
többször is meg kell nézni, hogy az ember megértse a mögöttes tartalmakat is.
Nekem
a
kedvenc részem egyértelműen a 7. és a 8. volt, ez a kettő, de főleg a 7.
rész volt kiemelkedően jó, talán azért, mert innen indult be jobban a
sorozat. Szerintem az első 6 rész eléggé laposra sikeredett, de azokat is
feltétlenül meg kell nézni, hogy a későbbieket megértsük.
A történet: Senki sem hisz a vámpírokban. Catherine azonban tudja az igazságot. Anyját egy vámpír erőszakolta meg, ezért bosszúból a félvámpír lány évek óta üldözi az élőhalottakat, hátha egyszer a tettes is horogra akad. Egy nap azonban óvatlanul besétál a vámpír fejvadász csapdájába. Bones az egyik vámpírmester, akit gyilkos horda üldöz, így ajánlatot tesz Catnek; együtt talán legyőzhetik a hordát és felkutathatják Cat apját, de ahhoz a lánynak előbb osztoznia kell Bones sorsában; vámpír harcossá kell válnia. Jeaniene Frost Cat és Bones vámpírvadász-sorozata fergeteges sikert arat a vámpírrománc rajongóinak körében. Humorral, érzékiséggel és hihetetlen izgalmakkal teli könyveit felejthetetlen karakterekkel népesíti be.
Ez a könyv már régóta a várólistámon volt, de sajnos meg kellett várnom amíg ki tudom kölcsönözni a könyvtárból, így csak ekkor kezdhettem neki. Ennek pedig most nyáron jött el az ideje. Komolyan mondom szükségem volt már egy ilyen laza, vicces és szórakoztató történetre, amiben nincs idegesítő főhős, nincsen irritáló szerelmi háromszög, és nem disztópia. (Igen, most a disztópiákból egy időre elegem lett.) Ráadásul egy klasszikus vámpíros sztoriról van szó, amilyet már régen olvastam és habár ez már nem tudom hányadik sorozat, amit elkezdek, mégsem bántam meg.
Először is, a történet izgalmas, rejtélyes és egy percig sem lehet unatkozni. Van itt nyomozás ezerrel, persze mivel ez az első kötet így a karakterek bemutatásán és összetalálkozásán/barátkoztatásán van a főbb hangsúly, de ezt sem úgy írja le az írónő, hogy közben halálra unjam magam, hanem mellette ott van a kalandos akció, verekedések és vámpírvadászatok, és érdekes karaktereket vonultat fel előttünk. Tehát a történetre nem lehet panasz, kellően izgalmas, sőt külön tetszett, hogy a vámpírvilág története összekapcsolódott az emberek világával, így mindkét "színtérnek" köze volt a fő konfliktushoz valamennyire.
Aztán itt van az egész vámpírmitológia. Szerencsére Frost nem szakadt el a klasszikus vámpír sémáktól (mint egyesek, és NEM mondok neveket, szerintem mindenki tudja kire gondolok itt), és ez is előnyére vált a történetnek. Persze néhány dolgot megváltoztatott, például itt az ezüstkaró öli meg őket, akkor nem halnak meg a naptól, a szemük zölden izzik, meg miegymás, de ezeket is el tudtam fogadni. Sőt, Frost igen szépen megoldotta ezt a "vámpír gyereket nemz" témát. Először is tudnotok kell, hogy a vámpíros könyvekben azt rühellem a legjobban, mikor kitalálják, hogy a vámpírok tudnak gyereket nemzeni/szülni, ami nos teljességgel lehetetlen biológiailag és pont. Szerintem ezt minden épeszű ember fel tudja fogni, hiszen a vámpírok halottak, és a halottak azok halottak. Ezt nem akarom tovább ragozni.
Habár még ebben a történetben is necces a dolog, de mégis megmagyarázta nekem Frost, és el tudtam fogadni az egészet. Cat ugye félvér, vagyis félig ember és félig vámpír, ami úgy következett be, hogy az apja még újonc vámpír volt, mikor megerőszakolta az anyját, és itt Bones elmondása szerint az újonc vámpírok szervezetében az átváltozásuk után néhány hónapig még emberi szövetek keringenek, vagyis Cat apjának is volt még a szervezetében sperma... vagyis ergo... tényleg meg tudott valakit termékenyíteni. Nos, ezt a magyarázatot teljes mértékkel el tudom fogadni és itt nem zavar ez a félvér téma. (Ellenben például a Twilight-al). Tehát ezért egy hatalmas plusz pont Frost-nak.
Az eredeti borítón Cat. Pontosan így képzeltem el őt. :)
És akkor a végére maradtak a karakterek. Cat nagyon szimpatikus főszereplő, talpraesett, okos, erős, elszántan írtja a vámpírokat, mégis emellett egy önbizalom hiányos fiatal nő, aki nem képes elfogadni önmagát, hogy félig vámpír. Meg szeretne felelni az anyjának, részben miatta kezdte el öldösni a vámpírokat, hogy helyette álljon rajtuk bosszút az apja miatt. Bones is tökéletesen kidolgozott karakter, és persze, hogy ő a kedvesebb vámpír fajta a többiekkel ellentétben, pénzért vadássza le a többi vámpírt, ebből él. Így mikor találkoznak útjaik Cat-el, akkor természetesen rövidesen egymásba bonyolódnak. Tényleg nagyszerű párost alkotnak. Imádom őket. Bones-t és az ő kis Cicuskáját. (Jaj, ez a becenév, az elején annyira idegesített, de a végére már megszoktam.) Mellettük aki még valamennyire szimpatikus volt az Spádé, Bones egyik barátja, remélem később még többet szerepelni fog, és habár Cat anyját párszor fejbe vertem volna, mégis úgy érzem ő is szépen kidolgozott karakter a hányattatott múltjával, a komplexusaival, ami kialakult nála a vele történtek miatt, teljesen érthető miért gyűlöli az összes vámpírt, bár ezt a gyűlöletet nem a lányán kellett volna sokszor levezetnie.
Egy szó mint száz nagyon tetszett a könyv, így természetesen jöhet a folytatás, minden meg van benne, amire nekem szükségem van egy jó könyvben, és a pár szex jelenet se idegesített, mert mellette ott volt az alaposan kidolgozott történet, a szerethető főszereplő páros és a rengeteg kis poén, amit Frost a történetben csempészett az olvasónak.
Ui: A BORÍTÓ VALAMI BORZALMAS! Miért nem lehetett meghagyni az eredetit?
Az oldal látogatása elérte az 50 000-et így gondoltam egy kis játékkal kedveskedek nektek. Három könyvet választottam ki erre, ezeket korábban olvastam, de mivel nem szándékozom még egyszer olvasni őket, és nem akarom, hogy a polcomon porosodjanak évekig, így gondoltam egy kis játék keretében odaajándékozhatom az egyiket a legszerencsésebb személynek a jelentkezők közül. Hátha valakinek még kellemes élményeket okozhatnak.
Nem akartam valami bonyolult kérdéssort, sem egyéb feladatot nektek kitalálni, így a következővel rukkoltam elő. Hogy megnyerhesd az általad választott könyvet, mindössze ennyit kell tenned:
1. Kezdj el követni Bloglovin-on publikusan, vagyis, hogy én is lássam a neved. 2. Válaszd ki a három könyv közül, hogy melyik szeretnéd megnyerni, és kérek mellé egy indoklást, hogy miért azt a könyvet szeretnéd. :)
IDE A KOMMENTBE KÉREM A JELENTKEZÉSEKET, TEHÁT ÍRD MEG A BLOGLOVINOS NEVED, AMIVEL REGISZTRÁLTÁL, HOGY MAJD BE TUDJALAK AZONOSÍTANI, ALÁ, HOGY MELYIK KÖNYVET VÁLASZTOTTAD+ AZ INDOKLÁS, ÉS AZ E-MAIL CÍMED, HOGY MAJD TUDJALAK ÉRTESÍTENI A VÉGÉN!
Megjegyzés: Sajnálom, de csak Magyarország határain belüli jelentkezőket fogadok, mert nem akarom más országokba küldözgetni a könyvet majd a postán, mellesleg azt sem tudom azt hogy kell, vagy hogy mennyivel drágább, de a lényeg, hogy a magyar határon belül legyünk, ha kérhetem, hogy majd postán is el tudjam küldeni a nyereményt minden zökkenő nélkül. :)
A játék határideje: 2013. július 31. A nyertest augusztus elején értesítem majd!:)
Kellemes játékot és sok szerencsét mindenkinek! :)
Üdv: Anna
FRISSÍTÉS!!!!! (2013. augusztus 1.)
Hivatalosan lezárom a nyereményjátékot, a július 31. éjfél után érkezett jelentkezéseket nem tudom elfogadni, sajnálom. A nyertest előreláthatólag pénteken vagy hétvégén értesítem, ha minden jól megy akkor már pénteken, de nekem is van egyéb dolgom, így addig a türelmeteket kérem. :)
A történet: A bizonytalan jövővel dacolva Cassia elindul, hogy felkutassa Kyt, akire biztos halál vár a Külső Tartományokban zajló háborúban. Hamarosan kiderül, hogy a fiú megszökött a katonai táborból, és a fenséges, de veszélyes kanyonokban talált menedéket. A vadregényes határvidéken teljesen más az élet, ráadásul úgy tűnik, minta lázadás szerveződne a Társadalom ellen. Bár Cassia mindent feláldoz azért, hogy együtt lehessen Kyjal, Xander most is képes meglepetéseket okozni, és a maga javára fordítani a játszmát. A Matched trilógia várva várt következő részében Cassiát és Kyt a Társadalom peremvidékére veti a sors. Váratlan események, találkozások és összefonódások teszik minden eddiginél tekervényesebbé útjukat. A történetet Cassia és Ky felváltva mesélik el, egyes szám első személyben.
Az első rész számomra unalmas volt, valahogy nem fogott meg a könyv hangulata, nem kedveltem meg a szereplőket, egyik fiúért se kezdtem el rajongani, vagyis (szinte) semmi érzelmet nem váltott ki belőlem. (Csak talán néha az unalmat). Ennek ellenére lehetőségem adódott olvasni a második kötetet rögtön utána, és gondoltam ha már ennyire képben vagyok, akkor még most túl kellene esni a második részen, hátha az sokkal jobb lesz és történik valami érdekes végre valahára.
A történet ott folytatódik, hogy Cassia a munkatáborban van, még mindig az a célja, hogy felkutassa hőn szeretett szerelmét, Kyt, így szinte az egész Társadalmon keresztül gázol, célja: felkutatni a fiút, hogy eztán együtt legyenek, csatlakozzanak a felkeléshez és harcoljanak a Társadalom megdöntése ellen. Közben Ky meg a Külső Tartományokban van, dolgoztatják és harcba küldik, ő is a szökést tervezi a barátaival, hogy visszamehessen Cassia-hoz, hogy együtt legyenek. És igen, valóban váltott nézőpontban íródott a történet, hogy minek, azt nem tudom, hisz csak a könyv feléig lenne indokolt, mikor még a páros külön van, bár én meglettem volna az egy nézőponttal is. Aztán meg mikor összetalálkoznak, akkor Ky röviden elmesélte volna Cassia-nak, hogy mi történt velük.
Mindenesetre inkább kezdjük a kevéske pozitívummal, merthogy szerencsére itt volt. Egyrészt most nem untam annyira a történetet, mint az elsőben, sokkal izgalmasabb helyeken fordultak meg a hőseink, vadregényes tájakat jártak be, mentek össze-vissza, így legalább a steril környezet nem untatott. A másik pozitívum pedig, hogy habár szerintem teljesen felesleges volt a váltott nézőpont, mégis örültem annak, hogy Ky végre teljesen megnyílt az olvasónak, mindent megtudhattunk róla, közelebbről megismerhettük a saját szemszögéből, nem pedig Cassia bemutatása által, így Ky mondhatni (szerintem) az egyetlen szépen kidolgozott karakter ebben a könyvben. Ennek ellenére még mindig nem szerettem belé, nem tudom miért.
És akkor következzen a feketeleves. Xander ismét alig szerepelt, és habár vele kapcsolatban kaptunk egy-két kis titkot, mégsem ismerhettük meg őt jobban, ez így marad a befejező kötetre. Nem mintha ezáltal nem lenne teljesen egyértelmű, hogy Cassia nem mellette fog kikötni, hanem végül Kyt választja. Cassia-t még mindig nem bírtam, sőt, mikor Ky-ről nyavalygott és áradozott, akkor szívesen képen töröltem volna. A könyv első felében főhőseink keresik egymást. Vagyis inkább Ky keresi Cassia-t, hogy hol lehet a lány, azt még ő sem tudja, de azért elindul keresni... mialatt Cassia meg pár mérfölddel utána kullog. Közben egymásról álmodoznak, én meg már folyton azon bosszankodtam, hogy ez a lassú Cassia mikor éri utol a fiút. Szerencsére a könyv közepén VÉGRE összetalálkoztak, eztán meg mennek tovább, hogy megtalálják a felkelőket.... örülnek, hogy végre együtt lehetnek.... közben el is érik a felkelőket, hogy aztán..... puff.... ismét elváljanak egymástól. Hát ezen nagyot néztem. Hiszen a felkelők Cassia-t visszaküldték a Társadalomba, hogy belülről szolgálja az ügyüket, Kyt meg valami pilótának jelölték ki, így megint el lettek választva egymástól. Itt egy kicsit nem volt számomra világos, hogy miután annyira örültek, hogy végre együtt lehetnek meg minden, olyan könnyen fogadták, hogy megint el kell válniuk, sőt még el se búcsúztak, nem is rázta meg őket a dolog. Akkor korábban miért akartak annyira együtt lenni, ha most már tök mindegy? Jó, jó értem, hogy a felkelés ügyében járnak el mindketten, más és más módon, de.... na ezt én nem értem... inkább hagyjuk is.
Istenem.... ez a sorozat valamiért nem jön be nekem, még magam sem tudom miért. Talán elegem van egy időre a disztópiákból. Szerintem eztán nem is olvasok egy ideig ilyen jellegű könyveket. Mindenesetre ez a kötet egy hajszálnyit jobban tetszett az elsőnél, és ezt már kis haladásnak veszem. Hogy a befejező kötetet mikor olvasom? Majd valamikor, ha lesz hozzá erőm. De egy ideig biztos nem.... :)
Ui: A borító még mindig tetszik, most a kék kapszulával a "főszerepben".
A történet: A Globális Felmelegedés után a rendszer összeomlott, és a helyén létrejött a Társadalom, ahol nincs éhezés, nincs betegség, nincs bűnözés, és a hivatalnokok döntenek róla, hogy kit szeretsz, hol dolgozol és mikor halsz meg. Cassia harmonikusan él ebben a steril világban és meg van győződve róla, hogy ha betartja a szabályokat, hosszú élete, tökéletes munkahelye és társa lesz. Amikor a Párosító Bankett után legjobb barátja jelenik meg számítógépe képernyőjén, Cassia biztosan tudja, hogy ő az igazi… A képernyő azonban hirtelen elsötétül, és egy másik fiú arca villan fel rajta. Cassia nehéz döntés előtt áll. Merre induljon? Xandert kövesse a jól ismert, kitaposott úton, vagy esetleg Ky után eredjen az ismeretlenbe vezető, sötét ösvényen? Tökéletesség és szenvedély között kell választania.
Tökéletesség és szenvedély? Ez most komoly? Mert az igaz, hogy Xander (szinte) tökéletes, ezt aláírom, de, hogy Ky nem szenvedélyes az teljesen biztos. Vagy csak nekem nem jött át az a nagy szenvedély, ami kettejük között kialakult. Ha már így belevágtam a közepébe, akkor most kezdjük az értékelést a karakterekkel. Cassia az a tipikus disztópiás főhős, szinte mindegyik így kezdi a sorozat elején (kivéve talán Katnisst, ő már az elejétől badass!), vagyis folyton követi a szabályokat, bízik a rendszerben, ahol élnie kell, nem kérdőjelezi meg a szabályokat, hanem betartja azokat. Harmonikusan és békében él a családjával, amíg be nem üt a krakk. Mert, hogy itt is be fog ütni.... nem kételkedtem másban, hisz mindegyik disztópia erről szól. Eztán fokozatosan kezd a lányka megváltozni, egyre jobban kételkedik és a végére már lázadozik. Vagyis Cassia idáig egy tipikus disztópiás főhős, mint például Tris.
Aztán ott van a két fiú, vagyis Xander és Ky. Xander tökéletes, ezt többször is elmondja a főhősünk, ennek ellenére nem sok mindent tudunk meg róla, főleg aztán kerül a háttérbe, mikor megjelenik a színen Ky, vagyis Cassia érzelmei kezdenek összezavarodni. Vele ellentétben Ky-ról több mindent megtudunk, és kicsit jobban megismerhetjük Cassia-val együtt, ennek ellenére nem zúgtam bele se. Mégis azt el kell ismernem, hogy Ky karaktere és személyisége sokkal jobban lett ábrázolva, mint Xander-é, ami talán azért alakult így, mert Xander Cassia gyerekkori barátja, folyton elmondja, hogy mindent tudnak a fiúval egymásról, így ennek következtében nekünk szinte alig mutatja be őt. Az oké Cassia, hogy te ismered a fiút, de mi nem.... és nem ártott volna valamennyire jobban bemutatni őt az olvasónak. Vagyis konklúzió: nekem egyik fiú se jött be, ami elég fura, mert a szerelmi háromszögeknél mindig szimpatikus szokott lenni legalább az egyik. A többi szereplőről beszélni se érdemes, annak ellenére, hogy ebben a könyvben, valahogy a bevett gyakorlattal ellentétben sokkal nagyobb szerephez jut Cassia családja. A szüleit, az öccsét többet láthatjuk a színen, mint más ilyen történetekben, mégsem annyira emlékezetesek.
Ha már a karakterek nem annyira szerethetőek vagy legalább érdekesek, akkor kérdezhetnétek mi van a történettel? Semmi különleges, sőt szinte már mondhatnám azt, hogy unalmas. Vagy valamilyen ünnepségre járnak, vagy Ky és Cassia hegyet másznak, vagy pedig szabadidejükben a kijelölt szórakozási programokon vesznek részt. Nincs itt se harc, se adrenalin, se izgalom. A történet mondhatni egy kicsit lagymatag, ami ugyebár nem lenne gond, ha legalább a szerethető karakterek elvonnák erről a figyelmet, vagy pedig a szép írásmód. (Mint pl. a Deliriumnál)
Csak a végére kaptunk egy kis izgalmat, de engem az se vágott annyira a földhöz, hiszen tudni lehet mi lesz a folytatás. Talán csak az lepett meg egy kicsit, mikor a végén kiderült, hogy nem is annyira véletlen keverték bele Ky nevét a listába, hanem direkt céljuk volt vele. És a végén még csak annyit mondanék, hogy ez a világ, amiben Cassia él, nekem a halálom lenne. Persze a többi disztópia se lenne egy leányálom, de itt ebben a Társadalomban mindent megtiltanak az embernek, jó, hogy már azt engedik nekik, hogy kikkel barátkozzanak és mikor térjenek álomra. Még, hogy ilyet, hogy ők mondják meg kivel kell együtt élned, hogy mit ehetsz és ihatsz, mennyi adagot, meg a többi baromság, sőt ők döntik el meddig élhetsz. Inkább bele se gondolok mi lenne itt velem.
Még a második könyvet is sikerült megszereznem, így folytatni fogom azzal, ha már így képben vagyok, remélem a folytatás ennél jobb lesz, mert ha őszinte akarok lenni ez engem nem nyűgözött le annyira, mint vártam. De, hogy a végén valami jót is említsek, kifejezetten tetszik a borító, sőt mind a három köteté, hogy a három kapszulát jelképezik, és hogy Cassia látható rajtuk mindig az adott könyvre vonatkozó beállításban. Az első könyvben a zöld ruhában van, amit a párválasztó ceremónián viselt.
Tegnap este mikor hazaértem és felnéztem a blogomra, akkor egy váratlan és igen kedves komment fogadott, miszerint megkaptam tőle a legjobb blog díját, aminek a neve a Liebster Blog Award, és Roselynt (Roselyn könyves blogja) illeti ezért a köszönet. Nagyon szépen köszönöm, hogy rám gondoltál, teljesen bearanyoztad a tegnapi napon/estém. :)
Persze a dicső díjnak vannak feltételei is, a szabályokat itt láthatjátok: 1.Linkkel jelöld azt az embert ,aki téged jelölt/nevezett a díjra! 2.Válaszolj a 10 kérdésre ,amit a neveződ kiírt! 3.Nevezz/jelölj Te is 10 embert a díjra! (Arra figyelj ,hogy 200 alatti legyen a követőik száma) 4.Írj Te is kérdéseket az általad jelölteknek!
5.Jelezd a jelöltjeid blogjain ,hogy jelölted/nevezted őket! Roselyn által feltett 10 kérdés és arra a válaszaim:
1. Ha állat lehetnél, milyen állat lennél, és miért?
- Macska. Mert akkor szabadon élhetnék és azt csinálhatnék, amit csak akarok és amikor csak akarom. És nem kellene semmi mással sem törődnöm csak magammal.
2, Melyik tulajdonságod tartod a legrosszabbnak?
- Húgom szerint önző vagyok és sajnos be kell ismernem, ebben néha igaza van. De próbálok ezen változtatni.
3, Elégedett vagy-e a mostani helyeddel a világban, illetve saját magaddal? Ha változtathatnál, min változtatnál?
- A helyemmel a világban elégedett vagyok, már amennyire. Magammal annyira nem, bár szerintem egy nő se elégedett magával ha a külsejét méregeti. A lelkivilágom azonban rendben van, köszönöm szépen.
4, Allergiás vagy-e valamire? És ha igen, mire?
- Igen, nyáron ezekre a pollenekre és füvekre. Folyamatosan folyik az orrom, köhögök és vörös a szemem, ha nem szedem be a gyógyszert ellene.(Részben ezért se szeretem a nyarat)
5, Melyik a kedvenc könyves vagy filmes karaktered? Miért?
- Olyan nincs, hogy csak egy kedvenc, nagyon sok karaktert szeretek mind a könyvekben, mind a filmekben.
6, Milyen lenne számodra a tökéletes nap?
- Nincsenek nagy vágyaim, nekem egy tökéletes nap olyan, hogy aznap azt csinálhatok, amit csak akarok és ebben senki és semmi sem akadályoz meg. Vagyis van időm és kedvem olvasni, filmeket/sorozatokat nézni, vagy a húgommal hülyülni és szédelegni a városban.
7, Vannak-e bakancslistád? Ha van, akkor mi szerepel az első három helyen?
- Húúú, ezen még sosem gondolkoztam.
8, Melyik a legkedvesebb női, illetve férfi neved?
- Női név az Anna. Ezért kapta ezt a nevet a blogom is. A férfi név... hát nem tudom. Talán a Krisztián.
9, A pohár szerinted félig üres, vagy félig teli?
- Félig teli.
10, Mi volt életedben eddig a legnagyobb teljesítményed, amire büszke vagy?
- Hogy leállamvizsgáztam és szereztem egy diplomát. Bár tudom, hogy manapság egy diplomával szinte semmire se lehet menni, én mégis örültem neki. (És annak is, hogy nem kell egy ideig többet tanulnom.)
És akkor itt van az én 10 kérdésem az én jelöltjeimnek:
1. Miért kezdtél el blogot írni?
2. Mi az abszolút, egyetlen kedvenc könyved, ha van ilyen és miért ez?
3. Milyen zenét kedvelsz és melyiket utálod a legjobban?
3. Van háziállatod és ha van, akkor micsoda és mi a neve?
4. Gondoltál már arra, hogy saját történetet írj?
5. Mi a kedvenc sorozatod jelenleg?
6. Melyik az az ország, ahova életed során egyszer mindenképp el akarsz jutni?
7. Budapesten vagy vidéken élsz és szereted azt a várost, ahol laksz? Ha igen miért, ha nem, akkor miért nem?
8. Jóban vagy a testvéreddel? (Ha van)
9. Mióta vagy fent moly.hu-n?
10. Regisztrálva vagy a rukkolán? És rukkoltál már könyveket vagy sem?
A történet: Thomas egy hideg, sötét liftben tér magához, s az egyetlen dolog, amire emlékszik, az a keresztneve. Minden más eltűnt az emlékezetéből. Amikor a lift ajtaja kinyílik, Thomas a Tisztáson találja magát egy csapat srác között. A Tisztáson élő fiúk mindennap Futárokat küldenek a lakóhelyüket körbeölelő Útvesztőbe, amelyet nehéz kiismerni, mivel a falai minden éjjel elmozdulnak. Thomas, az utolsóként érkező újonc számára egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az Útvesztő egy kód, ami megfejtésre vár. Úgy dönt tehát, hogy ő is Futár lesz. Annak viszont, hogy a megfejtés közelébe kerüljön, komoly ára van: például olyan lényekkel is találkoznia kell, akik elől mindenki más menekül. EGYSZER CSAK MINDEN MEGVÁLTOZIK…megérkezik a Tisztásra az egyetlen lány, Teresa, aki nemcsak Thomasra lesz nagy hatással, hanem az egész csapat sorsára is. James Dashner trilógiájának első kötete egyszerre borzongató, izgalmas és elgondolkodtató. Az Útvesztőben megidézett világra akkor is kíváncsiak vagyunk, ha nem valljuk be. A tudatalatti és az emlékezet különböző szintjei mindannyiunk életét befolyásolják, és Dashner erre az ismerős érzésre építi Az Útvesztőt, és csalogat bennünket egy saját szabályai szerint működő másik világba, a Tisztásra, ahol a fantázia és a valóság egyszerre van jelen.
Hát ez a könyv valami isteni! Egyszerűen nem tudok rá jobb szavakat, csak annyit, hogy tökéletes, izgalmas, egy olyan történet, amit mindenkinek feltétlen olvasnia kell. El sem tudom mondani milyen nagy felüdülés volt olvasni ezt a könyvet, főleg a mostani sok tini románcos könyvek között, üdítő változatosságot jelentett. Úgy tudtam, hogy ez egy egykötetes könyv, de a vége arra utalt, hogy lesz még itt folytatás, és ennek most kimondottan örülök több szempontból is, úgy érzem, hogy itt nem feleslegesen nyújtja el az író három kötetbe a történetet, hanem igenis van még mondanivalója, sőt.... szerintem még csak eztán jön a java.
Thomas a készülő filmes adaptációban
Na, de akkor kezdjük az elején. Itt van nekünk a főhős, Thomas, aki emlékek nélkül kerül erre a titokzatos helyre, ahol rajta kívül még vagy 50 fiú tartózkodik, nem emlékszik semmire a korábbi életéből, se arra miért került ide. Nehezen de végül beilleszkedik a Tisztásbeli élet mindennapjaiba, ahol a többiek által már korábban felállított rendszerhez kell igazodnia és abban megtalálni a saját útját. Közben persze próbál visszaemlékezni, hogy ki volt korábban, mielőtt idekerült és szeretné megtalálni a kiutat az útvesztőből. Az ott lévő fiúk se emlékeznek semmire, csak annyit tudnak, hogy ezentúl a Tisztás az otthonunk és az itt töltött két év alatt egy jól működő és hatékony rendszert építettek ki maguknak. Mindenkinek van valami dolga, felosztották magukat csoportokra, még vezetőket is választottak, akik irányítanak, egy igen szép "minitársadalmat" építettek ki maguknak azért, hogy képesek legyenek túlélni. A Tisztásból több út nyílik az azt körülölelő Útvesztőbe, amelyben valahol megtalálható innen a kiút.... csak az a gond, hogy minden egyes nap elmozdulnak az Útvesztő falai, így nehezítve azt, hogy valaha ki tudjanak innen jutni. Itt meg kell jegyeznem, hogy én imádom a labirintusos történeteket, így már akkor tudtam, hogy nekem olvasnom kell ezt a könyvet, mikor a leírásban láttam, hogy egy útvesztőbe kerülnek a szereplők.
Az Útvesztő
Tehát a fiúk mindent szépen kigondolnak és elég élhetővé teszik az itteni életet maguknak. Thomas a főszereplő elég szimpatikus a maga módján, mégse kedveltem meg annyira, hogy kijelentsem ő az abszolút kedvencem. Aztán persze az 50 másik fiúból néhány szintén kiemelkedik a tömegből, itt van az úgymond vezető Alby, barátja Newt, a gonoszkodó Gally, a Futárok Elöljárója (értsd a csoportjuk vezetője) Minho, a mindig locsogó Chuck, aki Thomas barátja lesz, na meg persze az egyetlen lány, Teresa. Ha nagyon kötözködni akarok, akkor meg kell jegyeznem nem értem miért csak egyetlenegy lány van az 50 fiú között, de lehet ez még később meg lesz magyarázva, vagy ha nem, akkor elég fura. Mégis, ha azt nézzük, hogy nincsenek lányok az csak jó jel, hiszen akkor nem lesznek ilyen béna tinirománcos kavarások, ami valljuk be nem is hiányzott ebből a sztoriból.
És ez az egyik, ami kifejezetten tetszett ebben a könyvben, hogy nem volt benne szerelmi háromszög, se szerelmi szál, se szerelmi nyavalygás és ömlengés (bár valahogy sejtem, hogy később már nem tudjuk kikerülni Thomas és Teresa miatt), hanem végig az izgalmakon, a rejtélyeken és akción volt a hangsúly, közben pedig ezernyi más érzelmet élhettünk át a főhőssel együtt. Vele ismertük meg ezt a helyet, vele barátkoztunk össze a többiekkel, vele kezdtük el megfejteni a rejtvényeket és vele harcoltunk az útvesztő mélyén. És épp ezért lehet Thomast megkedvelni, mert általa úgy érezzük a könyv főszereplőjévé válhattunk.
A Doboz és a fiúk
És akkor a végéről is pár szót. Én végig azt hittem, hogy valami mágikus magyarázata lesz ennek az egésznek, mint mondjuk a Fantasztikus labirintus című filmben, de aztán kiderült, hogy az egész csak egy jól kitalált és megtervezett kísérlet, hogy az Alkotók ezáltal a legrátermettebb fiúkat megtalálják azért, hogy.....
ÉS EZ A NAGY KÉRDÉS! Mert igazából a végén semmi lényeges nem derül ki, hogy tulajdonképpen miért is volt erre szükség, hogy ki áll az egész mögött, csak kapunk pár apró elhintett kis morzsát, utalva a borzalmas külvilágra, ahol az emberiség és világ nagy része elpusztult a Kitörés miatt, meg a főhőseink (már akik megmaradtak a végére) végre egy kicsit biztonságban érzik magukat és aztán..... bumm! A vége epilógus levélben egy újat csavar az író a történeten és kiderül, ez csak a kezdet volt és dehogy vannak a hőseink biztonságban, mert eztán majd jön a második szakasz. El sem hiszem, hogy lehet így véget vetni egy könyvnek, miközben nem is kaptunk elegendő magyarázatot a kérdéseinkre. Annyi titok van még itt, és ÉPP EZÉRT VÁROM ISZONYATOSAN A FOLYTATÁST! Remélem mihamarabb megjelenik majd magyarul is.
+ A végére egy kifejezetten jó hír! Igen, ebből is készül film, már javában tart a forgatás és néhány képet már meg is osztottak a filmből, ezeket meg lehet találni a neten. :) Premier: 2014. február 14.
Gondoltam utána nézek, hogy halad a Vámpírakadémia: Vértestvérek című készülő film forgatása, hiszen már elkezdték hetekkel ezelőtt. Bánatomra nem sok képet találtam, azok nagy része is inkább csak a forgatási szünetekből származik, ahol a színészek hülyéskednek stb. Ennek ellenére gondoltam összegyűjtöm magamnak a jobb képeket, hogy legyenek meg egy helyen.
Ahogy Zoe tweetjéből látni lehet május 28.-án kezdték a forgatást, vagyis már bő egy hónapja dolgoznak a filmen, reménykedjünk, hogy hamarosan kapunk képeket a filmből, és hogy mihamarabb érkezik az előzetes.
Akkor eztán itt van néhány kép a színészekről a forgatásról, csak így halomba egymás után. :)
Lucy Fry (Lissa)
Zoe Deutsch (Rose) és Danila Kozlovsky (Dimitiri)
Zoe (Rose) ismét és Cameron Monaghan (Mason) hülyülnek a szünetben
Lucy Fry (Lissa) ismét
A Szent Vlagyimir Akadémia bejárata
Ő pedig itt Dominic Sherwood (Christian)
Itt a Christian képnél meg is állok egy kicsit, és örömmel vettem tudomásul, hogy Christian befestette a haját feketére (vagy csak a fények miatt ilyen sötét a haja, nem tudom, de én erősen feketének nézem), vagyis egyre jobban kezd hasonlítani a könyves Christian-ra. Szinte már bele se tudok kötni. :)
És a végére hagytam a személyes kedvencemet, vagyis Dimitrit.
,
Danila Kozlovsky (Dimitri)
És még sokan azért zúgolódtak, hogy milyen gáz már, hogy Dimitrit egy rövid hajú csávó játssza. Na kérem szépen, itt van a hosszú hajú Dimitri, tökéletes. (Arról fogalmam sincs, hogy az igazi haja-e vagy póthaj, bár szerintem igazi, hisz ha póthaj lenne, akkor csak a forgatáson viselné.) Most mondjátok, hogy nem ő a tökéletes Dimitri? :)
Frissítés! :)
További forgatási képeket folyamatosan ide fogom feltölteni ebbe a posztba, mindent, amit időközben találok:
