Sarah J. Maas: Viharok birodalma (Üvegtrón 5.)

Fülszöveg:

A világot az álmodók mentik meg és építik újjá.
Alig kezdődött meg Aelin Galathynius hosszú útja a trónjáig, máris háború fenyeget. Útja során elveszített, de szerzett is szövetségeseket, barátságok köttettek és szakadtak meg, miközben a mágikus erőt birtoklók és azt nélkülözők is konfliktusba kerülnek.
Aelin szíve az oldalán harcoló hercegé, hűsége pedig a védelmére szorulóké, akikért mágiája utolsó cseppjét is kész odaadni. Ám a múlt borzalmas bugyraiból szörnyetegek bukkannak fel, és a sötét erők felsorakoznak, hogy leigázzák a birodalmát. Egyetlen esélye marad, egy kétségbeesett küldetés végrehajtása, ami a végét jelentheti mindannak, ami Aelin számára drága.
A kirobbanó sikerű Üvegtrón sorozat lélegzetelállító ötödik kötetében Aelin válaszút elé kerül: mit és kit áldozzon fel azért, hogy megakadályozza Erilea széthullását.

Jó ötlet volt az Üvegtrón következő részét a kezembe vennem, mert szükségem volt arra, hogy Sarah J. Maas visszaadja a hitemet a könyveiben. A Tüskék és rózsák udvara utolsó része nekem nem jött be és kezdtem aggódni amiatt, hogy talán a korábban egyre jobb Üvegtrón sorozat folytatása szintén hasonló sorsra jut. Nagy megkönnyebbülésemre ez nem így lett és a Viharok birodalma az a remek folytatás, amire vágytam.

Nyugodtan kijelenthetem, hogy most jutottam el arra a szintre, hogy az Üvegtrón könyvsorozat csatlakozott az örök kedvenc könyveim szűk, de annál elitebb csoportjához. Tisztán emlékszem, hogy még az első rész nem vett le annyira a lábamról, de ahogy utána a folytatásban fokozatosan bővült a világ, új karakterek bukkantak fel miközben a régiek szépen fejlődtek, egyre inkább beszippantott Maas története. Ez most sem történt másképp.

A Viharok birodalma ott folytatódik ahol az előző rész abbamaradt. Több szálon indul a cselekmény, melyek aztán végül egybefutnak. Nagyon tetszett, hogy mindegyik történetszál izgalmas volt a maga módján, és hogy mindegyiknek meg volt a maga jelentősége és fontossága. Egyik sem csak azért lett megírva, hogy növelje az oldalszámot, így a könyv egyik részén se lehetett unatkozni. Maas szinte mérnöki pontossággal építi és szélesíti tovább a történetet, reálisan és teljesen hihetően vezeti tovább a cselekményt és a karakterei útját, aminek eredményeképp egy izgalmas, fordulatos és közben érzelmekkel teli fantasy-t kapunk.

Aelin visszatért hazájába, hogy visszafoglalja az őt megillető trónt és aztán felvegye a harcot a démonkirály és szövetségei ellen. Azonban nem úgy mennek a dolgok, ahogy arra Aelin számított, mert királyságának nemesi kijelentik, hogy nem fogadják el királynőnek és nem támogatják abban, hogy a trónja üljön. Érthető a döntésük, hisz Aelin korábbi bérgyilkos múltja, a rengeteg róla keringő negatív és nem éppen szívélyes történet, na és persze a tény, hogy nincsen serege, se nagy szövetségei, akikre támaszkodhatnak, nem épp szívélyes királynő jelöltként mutatják be. Aelin persze nem adja fel, hanem terveket szövöget, hogy orvosolja a legnagyobb hiányosságát... szövetségeseket kell szereznie, hogy bebizonyítsa vannak, akik hisznek benne és vannak, akikre támaszkodhat a közelgő háborúban.

Manon és Dorian

Egyik kedvenc női főhősöm lett Aelin, imádom látni a karakterfejlődését és az utat, amin halad. Sokat változott a kezdetek óta, de azért belül ugyanaz maradt. Nem egy teljesen "jó" karakter, vannak hibái és nem mindig egy kedvelhető személyiség, de igenis ott van benne a potenciál. Rowan és ő remek párost alkotnak, nagyon aranyosak voltak és szerencsére nem kaptunk túl sok romantikus émelygést, hanem más fontosabb dolgokon volt a hangsúly ebben a részben. Az egyetlen problémám, hogy Aelin erős és karakán karaktere mellett Rowan gyakran eltörpül, pedig Rowanban szintén lenne potenciál, csak hát ahogy a mondás tartja, két dudás nem fér meg egy csárdában. Maas erős női karakterei mellett a férfi karakterek néha csak dísznek tűnnek és nem is mindig kapnak elég időt, hogy önmaguk kibontakozzanak, de ennek sajnos ez a következménye.

Egy másik történetszálon Manon bukásának és másik oldalra állásának lehetünk szemtanúi. Manon a másik kedvenc karakterem, ugyanannyira szeretem, mint Aelint és öröm nézni, ahogy ez a két ugyanolyan erős és komplex női karakter néha egymásnak feszül, vagy ahogy később szövetségesek lesznek. Manonnal nagyot fordul a világ, olyan titkokat tud meg saját múltjáról, amitől alapjaiban át kell értékelnie korábbi életét, és emiatt arra az oldalra kényszerül, ahova nem gondolta volna, hogy valaha tartozni fog. Végre, végre bekövetkezett a Manon és Dorian egymásra találás, amire vártam, és jól éreztem én korábban, hogy lesz kettejük közt valami. Most még nem komoly a dolog, de remélem később azzá válik. Dorian helyzete sajnos hasonló, mint Rowané, Manon mellett néha laposnak tűnik, pedig Dorianban is annyi, de annyi potenciál lenne. Szerencsére a szerepe egyre fontosabb a közelgő eseményekben és kíváncsi vagyok mi lesz vele a folytatásban így hogy Aelin egy időre az oldalvonalba került.

Elide és Lorcan

A harmadik történetszál szereplői Elide és Lorcan. Mindketten fontos küldetést teljesítenének. Elide úton van Aelinhez, hogy átadja neki a rémkövet, amit megszerzett és hogy csatlakozzon királynőjéhez a harcban. Lorcan pedig Maeve parancsait követi. Véletlen találkoznak össze, és aztán közösen folytatják útjukat, miközben kezdeti ismertségüket hazugságokra alapozzák. A kezdeti ellenszenv és bizalmatlanság aztán megváltozik és közelebb kerülnek egymáshoz, amit végül Lorcan árulása tesz tönkre, de legalább maradnak még izgalmak a folytatásra az ő történetükben. Elide és Lorcan magukban nem valami nagy karakterek, de a közös történetszálukat élveztem, aranyosak voltak együtt.

Ahogy láthatjátok mind a három történetszál izgalmas volt és emiatt a könyv egyik részén se lehetett unatkozni. Ha ehhez még hozzávesszük Aedion és Lysandra bimbózó románcát és Aedion és az apja bonyolult kapcsolatának nehézségeit, akkor láthatjátok, hogy még a kisebb történetszálak se lettek unalmasak. Akárhogy próbálkoznék, nem tudok hibát találni ebben a könyvben. A történet logikusan felépített és mindennek és mindenkinek meg van a szerepe. Izgalmas és sodró lendülettel haladunk előre. A karakterek komplexek és jól kidolgozottak, vannak jók és rosszak, vannak olyanok, akik kicsit mindkettő, és mindenki találhat köztük kedvencet. Nagyon negatívan ér véget ez a rész, egy kisebb bukással és ezért iszonyatosan kíváncsi vagyok mi lesz a folytatásban. Lehet hogy hamarosan sort kerítek rá. Még szerencse, hogy már az is megjelent magyarul.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-empire-of-storms-viharok-birodalma

Értékelés: 5/5*

Deadly Class (Orgyilkos osztály) 1. évad összegzés

A történet:

A '80-as évek ellenkultúrája, egy sötét, képregényszerű világ adja a sorozat hátterét, ami olyan korosztályi történet, amilyet még nem látott. A Rick Remender és Wes Craig képregényéből készült széria hőse egy kiábrándult tinédzser, aki bekerül egy különleges suliba, ahol a bérgyilkosok legújabb nemzedékét képzik. Az erkölcsi kódexének fenntartását megnehezíti a könyörtelen tananyag, az egymással versengő klikkek, és a serdülőkorral járó bizonytalanságok is végzetesnek bizonyulhatnak számára. (Forrás: port.hu)

Mivel egyre több helyen futottam bele és mindenhol ezt reklámozták, így utánakerestem, hogy miről szól tulajdonképpen, és tudtam adnom kell neki egy esélyt. Az előzetes rögtön felkeltette a kíváncsiságomat és miközben nekivágtam őszintén bíztam abban, hogy ne kelljen csalódnom. Szerencsére nem kellett és alig pár nap alatt ledaráltam az első évadot. Nekem bejött a Deadly Class, jó kis első évadot raktak össze, amiben ott a potenciál, hogy később még jobbá fejlődhessen.

A sorozat az azonos című képregény sorozaton alapul. Az első évad tíz részből áll, és ha jól tudom akkor nálunk az HBO adja, így akár magyar szinkronnal is nézhető. Én persze maradtam a feliratos verziónál, mert az eredeti hangoknál semmi se lehet jobb. Még nem jelentették be a folytatást, de bízom benne, hogy érkezni fog a második évad, mert ez az a sorozat, ami megérdemelné mindezt.

Nekem nagyon tetszett az évad, jól összerakták. Érdekes, izgalmas és mozgalmas volt az elejétől a végéig. Legnagyobb pozitívuma a sajátosan sötét és kissé groteszk hangulata és stílusa, ami engem rögtön megfogott, na meg az, hogy Marcus végig narrál nekünk, és tudjátok, hogy szeretem a narrációval kiegészített sorozatokat/filmeket. A másik, ami miatt telitalálat nálam, a sorozat alapötlete. A főszereplőnk, Marcus szülei meghaltak és miután felgyújtotta a nevelőotthont, ahol aztán élt, a rendőrség mindenhol őt keresi. Hajléktalanként tengeti mindennapjait, mikor felkeresi egy fura férfi azzal, hogy ha szeretné, akkor befogadja az iskolájába. Nem akármilyen iskola ez, hisz itt az "alvilág" következő generációját képzik ki többnyire bérgyilkosokká és bűnözőkké. Mivel Marcusnak nincs nagyon más lehetősége, így belemegy a dologba.

Az első évad tulajdonképpen azt mutatja be, hogy Marcus hogy illeszkedik be a King's Dominion iskolába, hogy kezdi el nem éppen hétköznapi tanulmányait, hogy számol le múltjával és hogy szerez barátokat és ellenségeket magának. Remek alapötlet és még a kivitelezésre se lehetnek nagy panaszok. A történet logikusan felépített, szépen adagolják nekünk az infókat és úgy nő a feszültség, ahogy haladunk előre a sztoriban. Vannak persze húzórészek és olyan történetszálak, amiket nyugodtan ki lehetett volna hagyni, itt leginkább a tini klisékre gondolok, amelyek nélkül tökéletesen meglettem volna, de a jó dolgok miatt el tudtam nézni a rosszakat.

Aztán ott vannak a karakterek, akik kissé tipikus példái a tini karaktereknek csak némi sötét fűszerrel megdobva. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ezek a fiatalok és tanáraik nem jó emberek. Könnyűszerrel ölnek, hazudnak, csalnak és emiatt bűntudatot sem éreznek. Persze vannak kivételek, Willy az ellenpélda, de neki épp ez a szerepe, hogy azért ne csak tiszta pszichopatákról szóljon a sorozat. Marcus a főszereplőnk, aki maga se egy teljes gonoszság, ő az a szürke karakter, aki csinál rossz dolgokat, de azért néha érez miatta bűntudatot. Ő az, aki viszonylag normális emberként kerül ide, nem pedig azért, mert a bűnöző családja küldte az iskolába, hogy ott neveljenek embert belőle. Marcus remek főszereplő, kicsit sötét, kicsit jó, humoros, követ el hibákat, de éppen ezért lehet őt kedvelni.

Aztán ott van a két női főszereplőnk, Maria és Saya. Az elején nagyon kedveltem mindkettőt, majd mikor egymásnak feszültek Marcus miatt, és mikor Maria jól megkavarta a dolgokat, (és még finoman fogalmaztam), akkor Maria átkerült a legirritálóbb karakterek listájának első helyére. Ha úgy vesszük minden problémájuk forrása Maria ostobasága volt, amiért nem gondolva a következményekre szimplán megölte Chico-t. Persze értem én Maria indokait, ha úgy vesszük jogosan tette, amit tett, mert máshogy nem szabadulhatott volna abból az bántalmazó kapcsolatból és mert csak Marcust védte, de lehetett volna mindezt jobban is kivitelezni és aztán gondoskodni arról, hogy senki ne szerezzen róla tudomást. Vagy talán csak az idegesít vele kapcsolatban, hogy a szerelmi háromszög része, és mert szerintem Marcus Saya-val ezerszer jobban összeillik. Ha nem kavarna Marcussal, aki érdekes karakter lehetne a lobbanékonyságával, és a kissé örült viselkedésével.

Saya a másik véglet, ő nem az a lobbanékony fajta, mint Maria, hanem inkább a rideg és távolságtartó típus. Nem valami beszédes, nem valami szórakoztató és inkább csak a barátainak nyílik meg. Szeret a legjobb lenni, és tudja magáról, hogy az. Okos, tehetséges és mindenben jeleskedik. Nagy bánatára az igazgató őt jelöli ki az új fiú, Marcus mentorának, így össze lesznek láncolva. Saya próbálja tanítani őt, de hát Marcus nem egy könnyű eset. Nekem Saya és Marcus lettek a kedvenc karaktereim és szerintem nekik kellene együtt lenniük, mert tök jó páros lehetnének.

Van még két dolog, ami tetszett. Minden főszereplő kapott egy saját történetszálat és egy egyértelműen tragikus múltat. Egyiküknek se egyszerű és könnyű az élete és így tökéletesen érthető, hogy kerültek ebbe az iskolába és hogy lettek olyan labilis és pszichopata személyiségek. Minden egyes részben megismerjük valamelyik karakter múltját és nagyon kreatív ötletnek tartom, hogy mesélés közben a múltjuk képregény formában elevenedett meg. Nagyon tetszettek az animációk, ez is egyedivé tette a sorozatot. A színészeket remekül válogatták és rakták aztán össze, hogy mindenki olyan, mintha csak a képregény hasábjairól lépett volna elő.

Kaptunk persze néhány felnőtt karaktert is, főleg a tanárok képében. A készítők próbálták őket érdekessé tenni, de valahogy inkább csak a szükséges rossznak tűntek számomra. Mert hát kellenek ide felnőttek, egy iskola nem működhet tanárok nélkül. Olyan ez, mint minden tini sorozatban, csak itt nem a szükséges rossz szülők idegesítettek, hanem a szükséges rossz tanárok. Talán még a kannibál tanár volt a legjobb karakter, ő kaphatott volna több játékidőt, mert bírtam a jeleneteit.

Összességében engem megvett magának a sorozat, remek kezdés volt és remélem érkezik a folytatás. Tetszett a hangulat, a stílus, az izgalmas és jól felépített történet, na meg a remek karakterek. A tini kliséket lehetett volna mellőzni és legtöbbször a felnőttek feleslegesnek tűntek, de még abszolút el lehetett ezeket viselni.

Értékelés: 10/8

Előzetes:

Sarah J. Maas: Szárnyak és pusztulás udvara (Tüskék és rózsák udvara 3.)

Fülszöveg:

A festményem hazugság volt. Még nem álltam készen. 

Feyre visszatért a tavasz udvarába, hogy információkat gyűjtsön Tamlin mesterkedéseiről és a Prythian meghódítására törő Hybern királyáról. Veszélyes kettős játékot játszik, és egyetlen apró hiba végzetesen megpecsételheti nemcsak az ő, de az egész világ sorsát.
A háború közeledtével pedig el kell döntenie, hogy kiben bízik meg a lenyűgöző, ámde veszedelmes főurak közül, és a legváratlanabb helyeken muszáj szövetségest találnia.
A Földet vörösre festi a rengeteg kiontott vér, miközben gigászi hadseregek küzdenek valamiért, ami az egész világ pusztulását hozhatja.

Eddig azzal a szent meggyőződéssel éltem, hogy Sarah J. Maas remek fantasy történteket tud írni, hisz minderre ékes példa az első, Üvegtrón könyvsorozata. Aztán megérkezett hozzánk második sorozata, a Tüskék és rózsák udvara, ami nem lett olyan elsöprő siker számomra, mint a korábbi, de azért még szerettem, főleg a második részét. Szerencsére ezt nem nyújtotta szét hét részre, hanem csak egy trilógiát kaptunk és azért mondom, hogy szerencsére, mert ezt nem lehetett volna tovább húzni. Ezt maga az írónő is tudta biztosan és ahogy végre lehetőségem adódott elolvasni a harmadik részt, kijelenthetem, jobb hogy ennek itt a vége.

Nagyon sajnálom, de nekem ez a rész egyáltalán nem tetszett. Mintha Maas se tudta volna már, hogy mi történjen és mintha csak kötelességből írt volna egy több mint 800 oldalas könyvet, amiben igazából semmi sem történik az égvilágon. Na jó, ne legyünk ilyen gonoszak, történnek benne dolgok, de a nagy részük felesleges időhúzás, indokolatlanul túl sok mellébeszélés és random szexjelenet, na meg persze olyan történetszálak, amiket a végére hoz be ismét teljesen feleslegesen. Mert vagy nem futnak ki sehova vagy pedig mert nincs már idő rendesen kidolgozni őket. Úgy tudnám felosztani a könyvet, hogy 700 oldal unalom és végre az utolsó 100 oldalon történik valami érdemleges.

A lassú történetvezetés és az unalmas kidolgozás a legnagyobb problémám, ami miatt a befejező rész egyáltalán nem került közel a szívemhez, mert úgy érzem, hogy végig a nagy semmiről olvastam. Ezen kívül mindenképp meg kell említenem mi az, ami még az idegeimre ment. Főként Feyre. Eddig tényleg kedveltem őt, mert igazán erős és okos nőnek tűnt, de most valahogy az idegeimre ment. Nem is konkrétan maga a karakter, hanem az, hogy mindig ő volt a középpontban, hogy mindig minden épp akkor történt, amikor ő volt ott, ami ha belegondolunk kissé erőltetett történetvezetésnek tűnik. Mellette ott volt Rhys, aki meg gyakorta semmit nem csinált, mert mindig épp "véletlenül" Feyre került az események sűrűjébe és így neki kellett mindent megoldania. Persze, ő a főszereplő, értem én, de annyira izzadtságszagúan mindig épp akkor történt minden, amikor a lány is ott volt, hogy a végére nem tudtam komolyan venni. Így Rhys mellette nem egy hatalmas és könyörtelen főúrnak tűnt, hanem inkább egy töketlen baromnak.

A második részben szerettem a párosukat, jó volt végignézni, ahogy egymásra találtak és akkor a sok romantikázás és émelygés se zavart annyira. Talán mert akkor inkább a lélektani dolgokon, Feyre karakterfejlődésén volt a hangsúly és azt remekül dolgozta ki az írónő. Talán még a kissé sok erotika se zavart, mert mellette érdekes dolgok történtek. Na, most ezt nem mondhatom el. Itt az agyamra ment a sok random szexjelenet Feyre és Rhys között, mert olyan bugyután lett megoldva. Értem ezalatt, hogy mindig épp akkor estek egymásnak, amikor totálisan hülyén jött ki a dolog. Háború van kérem szépen, döntsük már el, hogy egy kalandos és izgalmas háborús könyvet akarunk írni, vagy inkább egy erotikus regényt, mert a kettő valahogy nem fér össze, akárki akármit mond. Vagy ha jobban lett volna elosztva, akkor nem zavart volna ennyire. Mintha az írónő percre pontosan úgy építette volna fel a könyvét, hogy egy megbeszélést egy szexjelenet követ, de tényleg szinte percre pontosan, és ez nagyon hülyén vette ki magát.

Feyre testvérei eddig nem sok vizet zavartak, amit őszintén szólva kihagyott ziccernek éreztem, mert lett volna bennük potenciál. Mass szintén rájött erre, így végre több játékidőt adott nekik, de ennek csak félig örülök. Elain az agyamra ment a sok nyavalygásával és a sok bőgésével, nem tudom miért, de nem tudtam tolerálni szegényt. Pedig értem, hogy ezen át kellett mennie és a karaktere nem reagálhatott volna másképp a vele történtekre, de akkor se tudtam átérezni a fájdalmát, mert a sok nyavalygástól és töketlenkedéstől felállt a hátamon a szőr. Nesta viszont.... ő új kedvenc lett. A harmadik rész egyik nagy pozitívuma Nesta, őt nagyon szerettem most. Kicsit a régi Feyre-re emlékeztetett, aki még nem ment az agyamra, mint a mostani.

Fent balról: Cassian, Azriel, Feyre, Rhys, Amren és Morrigan

Lent balról: Elain, Nesta, Lucien és Tamlin

Az utolsó, amit még negatívumként megemlítenék azok a felesleges történetszálak, amik így az utolsó részben kezdődtek el, és vagy totálisan feleslegesek voltak, vagy nem volt idő a kidolgozásukra, így szintén feleslegesnek tűntek. Mor biszex színvallása komolyan szükséges volt, mikor erre korábban semmi utalást nem kaptunk? Mintha csak hirtelen be lett volna dobva így a végén, mert az írónő most eszmélt rá, hogy korábban elfelejtett egy meleg szálat írni, és az mindenképp kell ide. Aztán azt már meg sem említem, hogy felesleges szerelmi szálak jelentek meg, amikből nem lett semmi vagy csak random jöttek össze, aminek megint nem láttam értelmét. (Pl. Amren és Varian, Nesta és Cassian kacsingatása egymásra, Azriel és Elain.) Az egyetlen, amit vártam és ami érdekelt volna Lucien és Elain "kapcsolata", de abból persze semmit nem láttunk és nem is lett belőle semmi.

Lucient kedveltem ebben a részben, így mikor a könyv felében eltűnt, akkor nagyon nem örültem neki. Több szerepet kaphatott volna és jobban örültem volna, ha a kapcsolata Elainnel másképp alakul. Tamlint se szeretném kihagyni, mert habár ő se kapott valami sok szerepet, de azért szerencsére nem maradt ki. Én vagyok a fura, ha Tamlint jobban kedveltem ebben a részben, mint Feyre-t és Rhysandot? Persze Tamlin se egy ma született bárány, de valahogy együtt tudtam vele érezni, hisz Feyre tökéletesen keresztbe tett neki a kis bosszúja miatt és ezzel igazán megnehezített a dolgát, ami így sem volt épp könnyű. Aztán Tamlin szintén megkapta a maga lezárását, épp azt, amit vártam, és amit lehetett. Máshogy nem lehetett volna az ő történetét zárni, ez így volt teljesen reális.

Én vagyok a legjobban elkeseredve, mert az előző részek alapján valami izgalmas, pörgős és kalandos lezárást vártam, nem pedig azt, amit kaptam. Feyre és Rhys végig idegesítettek más-más okból és az sem segített a dolgon, hogy iszonyú lassan és vontatottan haladt a történet előre tele felesleges történetszálakkal és oda nem illő erotikával. Szerencsére az írónő nem húzta tovább a sztorit, még ő is érezte, hogy ebből nem lehetett volna többet kihozni. Mintha már itt sem tudott volna semmi értelmeset kitalálni és mintha komoly erőfeszítésébe került volna, hogy összehozzon valamilyen lezárást. Kár érte, mert lett volna ebben több potenciál. Remélem az Üvegtrón sorozat nem fullad egy ugyanilyen semmilyen és vontatott lezárásba.

Ui: A borító csodaszép és a neten talált fanart, amit csatoltam szintén lenyűgöző, mindenkit tökéletesen úgy rajzolt meg a készítő, ahogy én azt a fejemben elképzeltem.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-a-court-of-wings-and-ruin-szarnyak-es-pusztulas-udvara

Értékelés: 5/3