Julie Kagawa: Vaskirálynő (Vastündérek 3.)

Fülszöveg:

A nevem Meghan Chase. Azt hittem, vége. Vége a tündérekkel töltött időnek, annak, hogy lehetetlen döntéseket kell hoznom, fel kell áldoznom a szeretteimet. Azonban most vihar közeleg – egy seregnyi vastündér, akik minden tiltakozásom ellenére visszarángatnak magukkal. Eltépnek a kitaszított hercegtől, aki megesküdött, hogy mellettem marad, és egy olyan háború mélyére hajítanak, amelyet aligha élhet túl bárki is. Nincs visszaút.

Még mindig élénken él bennem az emlék, hogy mennyire imádtam az első részt, a Vaskirályt, mikor csaknem 2,5 évvel ezelőtt olvastam. Aztán nem sokra rá megjelent magyarul a második rész, a Vashercegnő, amit nem sokkal utána szintén kiolvastam. Az már nem tett rám olyan mély benyomást, mint az első rész és több dolog nem tetszett benne, de összességében még azt is élveztem. Most pedig végre sikerült elolvasnom a harmadik részt, a Vaskirálynőt, amivel kapcsolatban semmit sem tudtam előre, és tulajdonképpen semmilyen elvárásaim nem voltak vele kapcsolatban.

Elsőnek azzal kezdeném, hogy nem tudom miért, de én abban a hitben éltem idáig, hogy a Vastündérek sorozat egy trilógia és ez a befejező része, de a könyv elolvasása után döbbenten tapasztaltam, hogy tévedtem. Nem ez az utolsó rész, és nem is itt van a befejezés. 4 részes igazából a könyvsorozat és van még egy negyedik rész, amire őszintén szólva szükség is van, mert elég sok kérdés nyitva maradt, és elég sok történetszál nem lett elvarrva.

A 4. rész azonban már Ash narrációjában bontakozik majd ki előttünk, és nagyjából sejteni lehet, hogy miről fog szólni, hiszen a Vaskirálynő végén van egy néhány oldalas utalás erre vonatkozóan. Hogy várom-e a 4. részt? Nagyon, hisz egyrészt érdekel, hogy bekukkanthassak Ash gondolatai közé, másrészt kíváncsi vagyok, hogy sikerül megoldania a helyzetet közte és Meghan közt, harmadrészt pedig ha tényleg ő és Puck együtt indulnak útnak, ott kő kövön nem marad. Remélem érkezik mihamarabb a 4. rész, mert én már most nagyon olvasnám.

Na, de mi a helyzet a Vaskirálynővel? Amíg azt hittem, hogy ez a trilógia utolsó része, addig kicsit csalódva olvastam a történetet, mert számomra valamiért most nem ütött akkorát. De mikor rájöttem, hogy ez nem a befejező rész, akkor kissé megenyhültem, mert így van értelme a dolognak. Mint egy könyvsorozat adott közbenső része, annak egyértelműen megfelel, hisz hozta mindazt, amiért szeretni lehet a Vastündérek világát. Itt vannak kedvenc karaktereink, ismét egy izgalmas kalandot járhatunk végig Meghannal és a többiekkel, és ismét remek a humor, amit az írónő belecsempészett a sorok közé.

Igazából én két dolog miatt szeretem a Vastündérek könyvsorozatot. Egy egyszerű, de roppant bájos mesebeli világot mutat be, ami habár erőteljesen építkezik más mesefilmek ötleteiből (pl. A fantasztikus labirintus), mégis annyira szerethető és (hirtelen jobb szó nem jut eszembe) aranyos, hogy nem lehet nem szeretni. Aki kedveli a mesebeli fantasy irodalmat, annak ez is tetszeni fog, az biztos. Meghan ismét útra kel, hogy megmentse Sohaföldet a pusztulástól, hisz ő az egyetlen, aki szembeszállhat a Vasbirodalom fenyegetésével. Meg kell ölnie az új Vaskirályt, hogy ez megmentse a Nyári és a Téli udvart, aminek habár sosem akarta, de ő maga és a szerettei is a szerves részei. A történet tehát megint mozgalmas, kalandos és izgalmas, én nem unatkoztam rajta.

A másik, ami miatt annyira egyedi a könyvsorozat, az a remek alapötlet. Maguk a tündérek nem annyira egyediek, hisz számos más könyv foglalkozik velük, és Kagawa is csak az ismert mítoszokra és legendákra épít, mégis a Vastündérek ötlete miatt a könyv merőben más lett, mint a hasonló társai. Nekem nagyon bejön a Vastündérek ötlete, hogy a technika fejlődésével jöttek létre. Nekik is van egy birodalmuk, mint a normál tündéreknek, és már a puszta létük is fenyegeti a normális tündérek életét. A Vaskirály háborút szított az óvérűek ellen, és a háború most éri el a tetőpontját, amiben Meghan igen fontos és meghatározó szerepet játszik. Nagyon tetszett a könyv végén lévő csavar, hisz erre nem számítottam, de szerintem ennél jobban nem is lehetett volna megoldani a dolgot. Meghan lett az új Vaskirálynő, és ez a folytatásra remek lehetőségeket teremt.

Mindenképp érdemes még megemlíteni, hogy maguk a karakterek is, habár nem valami összetettek és nem valami emlékezetesek, mégis szerethetőek a maguk módján. Én szurkoltam nekik, Meghannek azért, hogy sikerüljön a küldetése és elfogadja mindkét erőt, a Nyár és a Vas mágiáját, ami benne lakozik, Meghannek és Ashnek azért, hogy végre együtt lehessenek, Pucknak azért, hogy végre túltegye magát Meghanen, és így tovább. A szerelmi háromszögnek szerencsére vége, ennek épp ideje volt. Na meg persze ott van Kacor is, a felejthetetlen fenomenális macska, aki talán maga a könyvsorozat szíve és lelke. Azt a kis egoista, önimádó dögöt nem lehet nem szeretni.

Mint a trilógia befejező része szerintem nem állta volna meg a helyét a könyv, de mivel rájöttem, hogy lesz még 4. rész is, így végül is elfogadható a maga módján. Még mindig szerethetőek a karakterek, élükön Kacorral, még mindig aranyos és közben izgalmas maga a történet és még mindig elvarázsol ez a mesebeli világ, amit Kagawa megalkotott. Kellemes kikapcsolódás a Vaskirálynő, és a könyv végi csavar miatt, nagyon várom a 4. részt. Remélem mihamarabb érkezik.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/julie-kagawa-the-iron-queen-vaskiralyno

Értékelés: 5/5

Sarah J. Maas: Éjkorona (Üvegtrón 2.)

Fülszöveg:

Celaena könyörtelen küzdelemben legyőzte ellenfeleit és a király bajnoka lett. Ezentúl a király ellenségeit kell elpusztítania, akik kegyetlen uralmának akarnak véget vetni. A lány azonban ahelyett, hogy eltenné őket láb alól, figyelmezteti őket és ezzel segít nekik. Szörnyű titkát eleinte még Chaolnak sem meri bevallani, akihez akarata ellenére egyre inkább vonzódik. Mennyire bízhat meg benne? Végül is Chaol a királyi testőrség kapitánya. A szívére vagy az eszére hallgasson?

Több mint másfél évvel ezelőtt olvastam az Üvegtrónt, ami egyike volt a legjobban várt könyveknek akkor ősszel. Emlékszem milyen nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a könyvbe, és hogy milyen izgalommal olvastam, mert egyszerűen bevonzott a fülszöveg és a csodaszép borító. Természetesen tetszett a könyv, kinek ne tetszene egy ilyen remek történet, (még a kisebb hibái ellenére is), így nem volt kérdés, hogy olvasni fogom a folytatást. Közben kijött a második rész, az Éjkorona, de én valamiért csak most jutottam el odáig, hogy végre kézbe vehessem. Pont egy ilyen high-fantasy-hoz volt kedvem, így tudtam, hogy a könyvnek most jött el az ideje.

El sem tudom mondani mennyire tetszett az Éjkorona, ezerszer jobban, mint korábban az első rész, így most egy istenítő kritika következik és előre elnézést kérek a túlzott fényezésért és dicsőítésért, de olyan remek és tökéletes volt ez a könyv, hogy egy apró hibát nem találtam benne. De tényleg! Ami fura, hisz azért a legjobb könyvekben is szokott lenni némi kisebb hiba, vagy olyan dolog, ami nekem nem tetszett vagy amivel nem értek egyet, de itt nem találtam ilyet. Még ha szándékosan kötözködni szeretnék, akkor se tudnék semmit se mondani, ami nem tetszett volna. Imádtam az elejétől a végéig, annyira, hogy ezt a majdnem 500 oldalas könyvet két nap alatt kiolvastam. Annyira jó volt elveszni egy kicsit ebben a világban, hogy rég szórakoztam ilyen jól olvasás közben.

Imádtam tehát a könyvet, úgy az egészet, de nem szeretném csak ennyivel letudni a kritikát, hanem ki fogom nektek emelni azt a néhány elemet, ami különösen tetszett, és amelyek jelentősen hozzájárultak a remek könyv élményhez. Mielőtt azonban ebbe belekezdenék, annyit szeretnék még elmondani, hogy örülök, hogy az írónő meghallgatta a visszajelzéseket és orvosolta azokat a problémákat vagy hiányosságokat, amiket az első résznél megemlítettem. Jó az ilyet látni, mikor egy író nem sértődik meg a negatív kommenteken, hanem tanul belőlük és jobbá válik tőlük. Sarah J. Maas így tett, és ezért máris jobb író vált belőle.

Nézzük akkor hát, melyek azok a legfontosabb elemek, amik nagyon tetszettek a könyvben:

1. Celaena karaktere

Az első részben az egyik legnagyobb hibaként azt róttam fel, hogy nem teljesen jött át nekem Celaena mindenki szerint könyörtelen és vérszomjas bérgyilkos énje. Számomra csak egy csinos, kedves és elszánt fiatal nőnek tűnt, aki mindent megtesz a túlélésért, aki sötét titkokat rejteget, és aki képes gyilkolni, de az Üvegtrónban vajmi kevés esélye volt arra, hogy bemutassa, milyen bérgyilkos is ő valójában. Akkor mindenki csak mondogatta, hogy milyen félelmetes, hogy milyen kegyetlen, de én ebből semmit se éreztem a tettei alapján. Na de most! Celaena beindult, és végre tanúbizonyságot tett bérgyilkosi képességeiről.
Már nem csak a könyvek és a csinos ruhák után epekedik, hanem végre én is el tudom hinni, hogy tényleg ő a világ egyik leghírhedtebb bérgyilkosa. Most tényleg az volt, akinek mindenki korábban leírta, most néha még én is féltem volna tőle. Az írónő okult az első rész hibáiból, és tovább mélyítette a lány karakterét, egy érzelmi hullámvasútra tette fel őt és vezette végig rajta, így Celaena ezernyi oldalát láthattuk ebben a könyvben. Volt kegyetlen és vérszomjas, volt remek barát, volt átvert személy, volt szerelmes és boldog, gyászolt és megbosszulta a barátja halálát és közben rejtélyek után is nyomozott. Így Celaena végre tényleg azzá a komplex karakterré vált, aminek látni szerettem volna.

2. Gyorsan lezárt szerelmi háromszög

A másik, amit nem szerettem az első részben a kialakulóban lévő szerelmi háromszög. Én teljesen azt hittem, hogy már megint egy szerelmi háromszöget kell majd elviselnem a könyvsorozat további részeiben, de az írónő fogta magát és teljesen váratlanul véget vetett ennek. Igen, jól hallottátok, és ennek nálam jobban senki sem örülhet, hisz szerencsére megkímélt minket a további szenvedéstől. Celaena nem nyafogott tovább, mint a YA főhősnők nagy többsége tenné, hanem döntött és végül Chaol mellett kötött ki. Annyira remek páros ők ketten, és annyira szerettem a kapcsolatukat, hogy remélem nem így ér véget az egész. Dorian pedig szerencsére vette a lapot, és elfogadta, hogy Celaena nem őt akarja, így lassan, de végül továbblépett.

3. Remek történet és történetvezetés

Imádom, ahogy halad előre a történet és az írónő olyan remek történetvázat épített ki a második részben, hogy belekötni se tudnék. A történetszálak külön indulnak, majd összefutnak akkor, mikor épp szükséges. Mindenki titkolózik és rejteget valamit, van aki átver másokat, van, akit átvernek, pörögtek az események, hullottak az emberek, főként Celanena jóvoltából, én meg egyszerűen képtelen voltam letenni a könyvet, mert tudni akartam mi lesz a következő fejezetben. Az írónőnek engem is sikerült megtévesztenie az áruló kilétével kapcsolatban, nem csak Celaena-t. Emellett tetszik, ahogy fokozatosan bevezeti a történetbe a mágiát, és ahogy lassan derülnek ki a titkok, amire nem is számítottam volna.  Dorian új képességei, a lázadók terve, Celaena múltja és igazi kiléte mind-mind meglepett és mind iszonyat remek lehetőségeket teremtettek a folytatáshoz, és remélem az írónő remek dolgokat fog kihozni belőlük.

4. Szerethető és szimpatikus karakterek

Celaena-t most szerettem meg igazán, és most csatlakozott a kedvenc női főhőseim sorához, de nem csak ő remek karakter a könyvsorozatban, hanem a többiek is. Nagyon kedveltem Nehemia-t, akit sajnáltam a történtek után, és most, hogy vége lett a szerelmi háromszögnek egészen megszerettem Chaolt és Doriant is. Chaolt mondjuk előtte is jobban bírtam, mint a herceget, már csak azért is mert sokkal több potenciál van benne, mint Dorianban bármikor lesz, és mert jobban szeretem a hozzá hasonló kemény, de mégis szerethető férfi karaktereket. Dorian még nem nyert meg magának, bár az mindenképp plusz pont számára, hogy elfogadta, hogy Celaena nem őt választotta, és többé nem akadékoskodott, hanem továbblépett. Dorian a jövőben válhat érdekes karakterré attól függően, hogy az írónő mihez kezd most a fiúval történtek után.

Az Éjkorona sokkal átgondoltabb és remekül felépített történet lett, és míg az Üvegtrónban voltak dolgok, amik nem tetszettek, vagy amivel nem értettem egyet, itt semmibe se tudnék belekötni. Celaena karakterén végre érzem, hogy ő tényleg az a kegyetlen és vérszomjas bérgyilkos, akinek mindenki tartja és tetszett ahogy a lány karakterét ügyesen és logikusan árnyalta az írónő. Megszabadultunk a szerelmi háromszögtől, amiért hatalmi köszönet jár, és egyszerűen imádtam a könyvet az elejétől a végéig. Ezek után iszonyatosan várom a harmadik részt, remélem mihamarabb érkezik. És talán nem is kell mondanom, de azért mégis leírom, hogy a borító ismét csodaszép lett.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/sarah-j-maas-crown-of-midnight-ejkorona
Értékelés: 5/5*

Denise Jaden: Soha nem elég

Fülszöveg:

Loann mindig is olyan népszerű és csinos akart lenni, mint a nővére, Claire. Amikor Claire volt barátja flörtölni kezd vele, Loann bármire hajlandó lenne, hogy végre ő is különleges lehessen… még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy el kell árulnia a nővérét. Azonban minél inkább a részesévé válik Loann a nővére életének, annál inkább tudatára ébred annak, hogy nem minden az, aminek látszik. A tökéletességért folytatott harc, amelyet a nővére vív, felemészti Claire-t, és súlyos árat kell fizetnie érte. Miközben Claire egyre inkább visszahúzódik a családjától és a barátaitól, Loann igyekszik megérteni őt és jóvátenni az elkövetett hibákat. Képes lesz-e vajon Loann rendbe hozni a kapcsolatukat – és a nővérét –, mielőtt túl késő?

Ismét egy könyv, ami régóta csücsült a várólistámon, így épp ideje volt a kezembe vennem és elolvasnom. Hogy miért is szerettem volna elolvasni? Egyrészt mert az egyik blogger, akinek adok a véleményére elég pozitívan nyilatkozott róla, másrészt mert komoly témával foglalkozó realista könyv, amit mindig is szerettem, harmadrészt mert most épp olyan hangulatban voltam, hogy egy önálló könyvet kerestem, és nem pedig egy sorozat valamely részét. Így tudtam, hogy eljött a Soha nem elég ideje, és végre rászántam magam.

Nem is tudom mit vártam a könyvtől, mert tulajdonképpen nem tudtam előre, hogy miről fog szólni. A fülszöveg se árul el sokat, és én se néztem utána már csak azért se, de azért nagyjából voltak tippjeim és hát bejött némelyik. A könyv több komoly témával foglalkozik egyszerre és ezeket egy hétköznapi család életén keresztül mutatja be számunkra vitatható, ugyanakkor elég hiteles módon. Tetszett a könyv, és több dologban elgondolkodtatott, főleg a végén hangzott el egy igen érdekes kérdés Loann szájából, ami nekem is megragadt a fejemben és őszintén szólva még mindig ezen gondolkozok. Menjünk azonban szép sorban, és szeretném nektek leírni, hogy mi minden tetszett nekem a könyvben.

A történetet Loann meséli el nekünk, az ő szemszögén keresztül látjuk a dolgokat. Loann azért fura választás főszereplőnek, mert mondhatni a családban pont ő az egyetlen, akinek semmi komolyabb problémája sincsen. Na jó, azért neki is vannak gondjai, de azok eléggé eltörpülnek mondjuk a nővére vagy épp a szülei problémája mellett. Loann egyetlen gondja, hogy mindig mindenben a nővérére akar hasonlítani és ez eléggé felemészti a lelkét. A nővére okos, szép, kedves, rengeteg barátja van, és a még a szüleik is Claire-t szeretik jobban, így nem csoda, hogy Loann féltékeny rá és bármit megtenne, hogy olyan lehessen, mint Claire.

Az egyik dolog, ami nagyon tetszett a könyvben, az a testvéri kapcsolat meglepően reális bemutatása. Pontosan tudom milyen egy húg és nővér viszony, hiszen nekem is egy húgom van, és sok dologban magunkra ismertem abban, ahogy Loann és Claire viselkedtek vagy épp viszonyultak egymáshoz. Testvérek és természetesen szeretik egymást, mégis ott van köztük a versengés, némi irigység és féltékenység amiatt, ami a másiknak megvan, vagy ami a másiknak sikerül, nekik pedig nem. Loann tipikus húg, ha mondhatok ilyet, csodálja és irigyli a nővérét és rá szeretne hasonlítani, miközben nem látja meg a saját pozitív tulajdonságait, miközben nem veszi észre, hogy Claire élete se olyan tökéletes, mint amilyennek ő hiszi.

Loann a főszereplő tehát, és az a fura ebben, mint már utaltam rá, hogy neki vannak a legkisebb gondjai. A könyv tehát úgy próbálja bemutatni a komoly témát, amire fókuszál, hogy nem az érintett szemszögéből figyeljük az eseményeket, hanem annak a húgáén keresztül. Mert igen, itt valójában nem Loann a főszereplő, hanem maga Claire. Legalábbis én így érzem. Claire a mindenki szerint mindenben tökéletes lány, és akitől mindenki mindig a legtöbbet és a legjobb teljesítményt várja. A szüleik, a barátaik és maga Loann is. Nem csoda, hogy Claire nem bírta a nyomást, hanem beleroppant, nem csoda, hogy önpusztításba kezdett, mikor mindenki olyan magas elvárásokat támasztott felé. Claire az, aki táplálkozási és önértékelési zavarokkal küzd, ő sem olyan tökéletes, mint amilyennek mások hiszik. Bármit megtenne, hogy megfeleljen a feléje támasztott elvárásoknak, és amit kezdetben olyan jól uralt, afölött a végén elveszti az irányítást. Nem látja be, hogy baj lenne, nem kér segítséget, holott régen szüksége lett volna rá.

És itt érkeztünk el a könyv szerintem legérdekesebb kérdéséhez, amin még most is sokat gondolkozok napokkal a könyv elolvasása után. Claire nem kér senki segítségéből, és ezért végül nagy árat kénytelen fizetni. Loann a végén felteszi a kérdést, hogy mennyiben volt Claire és mennyiben az ő, vagy a szüleik hibája az, ami Claire-el történt. Hisz ha valaki ilyen súlyosan beteg, akkor mindig azt halljuk, hogy próbáljunk meg rajta segíteni, álljunk mellette és tegyünk meg mindent érte, hogy jobban legyen és sikerüljön neki meggyógyulni. Loann és a szüleik is így tettek, próbálkoztak mindenféle módon, még akkor is, ha csak későn vették észre a problémát, és ha néha kezdtek is belefáradni a dologba.

De mi van akkor, ha maga a beteg nem akar meggyógyulni? Ha ő feladta a küzdelmet? Mi van, ha mi minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy segítsünk, ő mégsem fogadja azt el, hanem folytatja tovább az önpusztító üzemmódot? Akkor kinek a hibája a tragédia, ami bekövetkezett? A családé és a barátoké, akik nem próbálkoztak jobban, hogy mindent megtegyenek érte vagy épp magáé a betegé? Ez szerintem egy nagyon érdekes és elgondolkodtató kérdés, és talán magam se tudnám rá a helyes választ.

A Soha nem elég realista könyv révén komoly témákkal foglalkozik és érdekes kérdéseket feszeget. Tetszett a testvéri kapcsolat meglepően reális ábrázolása Claire és Loann között, és tetszett, hogy a könyvben nem a szerelmi szál volt a hangsúlyos, hanem maga Claire problémája, Claire és Loann kapcsolata, és a családjuk küzdelme Claire problémája révén. Nem hiányzott ide semmilyen nagyobb szerelmi szál, és ami volt benne, az épp elegendő ehhez a témához. De ami leginkább megfogott a könyvben az, hogy sikerült megérintenie és elgondolkoztatnia engem. Szeretem az ilyet. Szeretem, ha mély benyomással van rám egy könyv, és napokig nem tudom kiverni a fejemből.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/denise-jaden-never-enough-soha-nem-eleg
Értékelés: 5/5

Chris Howard: Gyökértelen (Gyökértelen 1.)

Fülszöveg:
A 17 éves Banyan fákat épít: elszórt fémhulladékokból erdőket kreál a gazdag ügyfeleknek, akik a pusztulás látható nyomai elől szeretnének menekülni. Bár maga Banyan még sosem látott igazi fát – hisz azok már egy évszázada kihaltak −, apjától még az eltűnése előtt sokat hallott a Régi Világról. Minden megváltozik, amikor Banyan megismerkedik egy rejtélyes nővel, aki különös tetoválást visel a testén – egy térképet, ami az utolsó élő fákhoz vezet. A fiú elindul a pusztuláson keresztül, ahonnan nem sokan térnek vissza. Akik megmenekülnek a kalózoktól és fosztogatóktól, azokra ott várnak a sáskák… akik most már emberhúson élnek. De nem Banyan az egyedüli, aki a fákat keresi, az idő pedig egyre fogy. A bizonytalanságok közepette a fiú kénytelen szövetségre lépni Alphával, a vonzó, de veszélyes kalózzal, akinek szintén megvannak a saját tervei. Miközben pedig a talán csupán a legendákban létező ígéret földje felé tartanak, Banyan megdöbbentő dolgokat tud meg a családjáról, a múltjáról és arról, mire képesek az emberek, hogy visszahozzák a fákat.

Nemrég találtam rá erre a könyvre az egyik kiárusításon valami hihetetlen olcsó áron, így nem tehettem mást, lecsaptam rá. Mellesleg iszonyat jó állapotban is van, és mivel mindig is szerettem volna olvasni, így megvettem magamnak. Aztán hetekig csak csücsült a polcomon, mert mindig valami mást olvastam helyette, de végül rászántam magam, és eldöntöttem ideje elolvasni, ha már megvettem. Nem szeretem ha sokáig olvasatlanul hevernek a könyvek a polcomon, mert ha nem olvasom ki őket, akkor mi értelme volt meglenni? Hogy porolódjanak a polcon? Vagy, hogy dicsekedjek vele, hogy nekem sok száz könyvem van, holott a felét se olvastam és a fele se tetszett? (Igen, épp ezért vásárolok kevés könyvet. Én tényleg csak arra adok ki pénzt, amit imádok és többször újra szeretném olvasni, vagy arra, amihez akciósan lehet hozzájutni.)

A lényeg, hogy végre rászántam magam a könyvre és belekezdtem. Ha őszinte akarok lenni az eleje eléggé nyögvenyelősen indult. Nem tudom miért, de most valahogy nem voltam világvége hangulatban és a könyvnek is van egy sajátos stílusa, amihez nehezen szoktam hozzá. Fura megfogalmazás, fura hangulat és fura fordítás. Na meg a fura nevek. Banyan? Most komolyan... ki ad ilyen nevet egy fiú főszereplőnek? Esküszöm, az első néhány alkalommal mindig Banyának olvastam, és egyszerűen képtelen voltam megszokni, hogy ez egy fiú neve. Meg Zee? Mintha egy szúnyog zümmögne a fülemben. Nagyon fontosnak tartom a neveket, szerintem egy karakterhez hozzátartozik a neve, így gondosan és kellő körültekintéssel kell megválasztani. A nevek nagy része nem tetszett ebben a könyvben.

A másik, amit nem tudtam elfogadni a túlságosan erőltetett tinis szleng. Ez is fura volt. Nem ismerem az eredeti könyvet, de a magyar fordítás annyira erőltetetten ilyen volt, hogy egyáltalán nem illett bele a könyv egyébként iszonyat komor és borús hangulatába. Persze vannak könyvek ahol indokolt a tini szleng használata, ahol jól veszi ki magát, ahol nem kelt ilyen erőltetett hatást, de ez véleményem szerint nem az a könyv, így nyugodtan lehetett volna hanyagolni. Főleg akkor, ha az eredeti angolban sincs semmi ilyesmi. És ha már ennyire a stílus került a szóba, akkor anélkül se mehetek el szó nélkül, hogy sok helyen furák voltak számomra a párbeszédek. Mármint a párbeszédek szerkezeti felépítése szintén erőltetettnek hatott. Olyan érzésem volt sokszor, mintha egy kezdő író írását olvasnám, akinek még van hova fejlődnie.

A harmadik, ami nem tetszett a könyvben, az maguk a karakterek. Na jó, az talán erős szó, hogy "nem tetszettek"... inkább mondjuk azt, hogy egyiket se zártam a szívembe. Már maga a főszereplő is egy átlagos és szürke fiú, akiben semmi szerethető sincsen. Nem azt értem ezalatt, hogy gonosz vagy ilyesmi, hanem egyszerűen olyan átlagos, hogy ha egy jelzővel kellene jellemeznem, akkor hirtelen semmi nem ugrana be róla, csak annyi, hogy fákat épít. Ez pedig nem jelző és nem tulajdonság, hanem a szakmája. Hát ennyire jellegtelen szegény. És nem csak ő lett súlytalan karakter, hanem az összes többi is. Sajnos senkit nem sikerült megkedvelnem, épp ezért nem hatott meg az a sok szörnyűség, ami velük történt, és nem is sajnáltam azokat, akik meghaltak.

Mielőtt azonban azt hinnétek, hogy ez egy nagyon rossz könyv, el kell mondanom, hogy nem olyan rossz ez, mint eddig tűnik, mert van két iszonyat nagy pozitív tulajdonsága. A könyv hangulata és témája. Poszt-apokaliptikus történet ugyebár és egy olyan világba kalauzol el minket, ahol minden egyes fa és növény kipusztult, aminek nagy hatása volt a Föld és az emberek életére. Teljesen felborult az ökoszisztéma, szennyezett a levegő, hisz nincsenek fák és növények, amik tisztán tartják azt, kihalt az összes állatfaj és csak a sáskák maradtak életben, akik vérszomjas ragadozókká váltak, és más táplálék híján emberi húst kezdtek el enni.  A GenTech nevű szervezet kezében van minden hatalom, hisz ők tenyésztették ki azt a kukoricafajt, ami még képes életben maradni, amit a sáskák nem esznek meg, és ami jelenleg az emberek egyetlen normális táplálékául szolgál. Így ők irányítanak mindent, főképp az emberek sorsát.

Egy kis csapat indul útnak a könyv elején, és ahhoz képest, hogy ez egy ifjúsági könyv, elég rendesen hullanak a hullák vagy épp a testrészek. És még csak nem is szép halálokról beszélek. Van itt minden. Valakit megesznek a sáskák, valakinek lerágják a végtagjait, valakibe csak épp belekóstolnak, van aki felrobban, és van, akivel pedig kísérleteznek és valamiféle félig növény, félig emberi hibriddé változtatják. Persze utóbbi a felsőbb jó érdekében, és igen, a GenTech itt is visszaél a hatalmával. Hőseink belekerülnek a játszmába, és mikor Banyan az apját és az utolsó élő fákat keresi, amik még a Földön maradtak, rájön valami olyasmire, amire maga se számított volna. (Nem nehéz kitalálni szerintem, hogy sokkal több köze van neki és a szüleinek a GenTech-hez, mint korábban hitte volna.) Így a végére kissé sablonossá vált történet veszített egy kicsit az addigi egyediségéből. Hangulatra sötét, komor és reményvesztett, épp mint a világ, amiben a hőseink élnek. Ha valamelyik másik könyvhöz kellene hasonlítanom akkor a Tisztákat említeném.

A remek alap ötlet, a sötét és borongós háttérvilág és hangulat, valamint a sok nem várt durva halál ellenére, (ami mind-mind remek lett volna) valamiért mégsem lopta be magát a könyv a szívembe. Fura volt a fordítás, idegesített a túlzottan erőltetett tini szleng és a számomra fura párbeszédek. Emellett talán a legnagyobb gondom pedig az, hogy egyik karaktert se sikerült a szívembe zárnom. Szerintem egy könyvet nagyban meghatároz az, hogy mennyire szimpatikusak és szerethetőek a karakterek. Egy összetett, érdekes és szerethető karakter még az egyébként sablonos könyvet is elvisz a hátán, és számomra nagyon fontos, hogy legyen legalább egy valaki, akit megkedvelek a történetben. Sajnálom, de ez a könyv nálam csak erős közepes, és valahogy nem érzem a késztetést, hogy olvasni szeretném a folytatást. Viszont a borító nagyon ötletes és nekem kifejezetten tetszik. (Csak, hogy valami pozitív dologgal fejezzem be a kritikát.)

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/chris-howard-gyokertelen
Értékelés: 5/3

Marissa Meyer: Scarlet (Holdbéli Krónikák 2.)

Fülszöveg:
Cinder, a kiborglány kalandjai folytatódnak – éppen szabadulni próbál cellájából, de még ha sikerül is neki, ő lesz a Nemzetközösség legkeresettebb szökevénye.
Eközben franciaföldön nyoma vész egy idős asszonynak, Michelle Benoit-nak, gyönyörű és makacs unokája, Scarlet pedig rendületlenül keresi. A vörös hajú francia szépséggel a nyomozása során egyre különösebb találkozások történnek. Megismerkedik Farkassal, az egyszerre vonzó és ijesztő pankrátorral, akivel együtt erednek a rejtélyek nyomába. De a rejtélyek csak sokasodnak, miután megismerkednek Cinderrel.
Ahogy közös erővel próbálják megakadályozni, hogy Levana királynő végveszélybe sodorja a Föld teljes lakosságát, lassanként fény derül arra is, mi köze egymáshoz Scarletnek és Cindernek…

Nem sokkal ezelőtt, május elején olvastam a könyvsorozat első részét, a Cindert, ami rögtön magával ragadott, és amit alig bírtam letenni, annyira tetszett. Akkoriban egy nagyon pozitív véleményt írtam a könyvről, így nem lehetett kérdés, hogy mihamarabb olvasni fogom a folytatást. Nos, amint látjátok nem is húztam sokáig az időt, mert közben sikerült megszereznem a 2. részt, a Scarletet, és egyszerűen képtelen voltam ellenállni neki. Következzen hát a Scarlet, a Cinder folytatása.

Ha az első rész nagyon tetszett, akkor nem is tudom milyen jelzőket kellene írnom a másodikra. Remek? Kiváló? Felejthetetlen? Ez a három mind egyszerre és nem túlzok. Meyer ismét valami egyedit alkotott, és nem hittem volna, hogy ilyen lehetséges, de nekem a Scarlet még jobban tetszett, mint korábban a Cinder. Annyira magával ragadott a történet, annyira beszippantott ez a meseszerű, de mégis sci-fi-s elemekkel teletűzdelt remekül felépített világ, hogy alig két nap alatt kiolvastam a könyvet. (A szemem majd kifolyt a végére, de esküszöm megérte.) Szeretem, ha ilyen hatással van rám egy könyv, ha teljesen el tudok benne veszni, ha kikapcsol, és arra a néhány órára minden más gondomat elfeledteti velem.

A második rész sokkal kalandosabb és izgalmasabb, mint az első volt. Míg azt egy könnyed romantikus történetként tudnám jellemezni, addig a második inkább hasonlított egy akciófilmre. De komolyan! A karakterek mentek össze-vissza, rengeteg volt a harc és az "összeütközések". Sokkal több vér is folyt, már csak a behozott új karakterek miatt is, és látszik, hogy egyre jobban forrnak az indulatok, és már nem kell sok és hamarosan kitör a háború a földlakók és a holdlakók között. (Oh, Levana, hogy én mennyire, de mennyire utállak és megvetlek téged! Levana egy számító ribanc.)

A történet tulajdonképpen két külön szálról indul, és ahogy sejteni lehet a végére összeérnek, és megtudjuk, hogyan kapcsolódik egymáshoz Scarlet és Cinder, és hogy miként fog egybefonódni a sorsuk. Igazából Cinder lett most itt a mellékszereplő, én valamiért így érzem, amit most őszintén szólva nem is bántam annyira, mert kellett ez a kis idő a karakternek, hogy tisztába jöjjön magával és azzal, hogy mit szeretne a jövőben. Cinder szökevényként menekül a Nemzetközösség katonái és Levana királynő elől újdonsült "barátja" oldalán, akiről majd később. Tetszett, ahogy Cinder küzd önmagával, ahogy próbálja elfogadni azt, ami kiderült róla, hogy próbálja eldönteni, hogy mit is kellene tennie. A helyében én is megzavarodtam volna egy kicsit, és nekem se menne könnyen eldönteni, hogy melyik lenne a helyes út. Kellett neki ez a kis háttérben töltött idő arra, hogy összeszedje magát és tisztázza magában mi a sorsa, és hogy hajlandó-e ezt elfogadni.

A második könyv főszereplője Scarlet és hát Farkas, és szerintem nem nehéz kitalálni, hogy az ő történetszáluk a Piroska meséjének modern feldolgozása. Scarlet valóban egy tűzről pattant fiatal lány, nem fél senkitől és semmitől, ami miatt többször keveredik bajba, mint kellene. Mégis, mindent megtenne azért, hogy megtalálja az elrabolt nagymamáját, akit mindenkinél jobban szeret a világon. Akarata ellenére és tudta nélküli folyik bele a Selene hercegnő ügybe, így keresztezik majd egymást az útjaik Cinderrel. Scarlet szintén kedvenc lett, és habár teljesen más karakter, mint Cinder, én mégis bírom mindkettejüket. Farkas... hát ő pedig Farkas. Ki ne szeretné őt? Kicsit talán túl hamar szerettek egymásba, ezt kifogásolhatnám, de mivel végül is mesefeldolgozásról van szó, és mert amúgy annyira szerettem a könyvet, efölött most szemet hunyok és nem kötözködök. (Azért mégis csak megemlítettem, látjátok, csak nem bírom ki.:)

Scarlet és Cinder mellé kaptunk egy kevés Kaito herceg történetszálat is, aki roppant nehéz helyzetbe került Cinder szökése után, hisz Levana rajta és az összes földlakón tölti ki a haragját. Kai bármit megtenne, hogy megvédje a népét, akkor is, ha még mindig gyengéd érzéseket táplál Cinder iránt. Kai ugyanúgy önmagával küzd, mint Cinder. Küzd a népe iránti kötelessége és a Cinder iránti érzései között, amire végül Levana abszolút ádáz támadása tette rá a pontot. Kai végül beadja a derekát, és feláldozza magát a népéért. Kissé talán naiv, hisz pontosan tudja, hogy ezzel semmit nem ér el, csak az időt húzza, mert Levana királynőnek ennyi nem elég, hanem sokkal többet szeretne. Ő mégis megteszi.

Nem szabad megfeledkezni a harmadik új szereplőről, Thorne-ról sem, aki a humoros srác lett a csapatban, és akit ugyancsak nagyon bírtam. Cinder és ő jó kis csapat lettek a menekülésük során, és valamiért azt érzem, hogy Thorne a következő részben még nagyobb szerepet fog kapni, mint most. Talán ő lenne majd a harmadik részben Cress szerelmi szála? Ezen gondolkoztam, mikor befejeztem a könyvet, és ha jobban belegondolok, akkor sokban hasonlít az Aranyhaj Flynnjére. És hát a harmadik könyvben ugyebár az Aranyhaj modern feldolgozása lesz, Cress-el a főszerepben, aki ugyebár Rapunzel modern verziója lesz. Na, majd meglátjuk. Nem akarom magamnak lelőni a poént, de lehet, hogy eztán utánakeresek.

A Scarlet ha lehet még jobban tetszett, mint korábban a Cinder, és még mindig imádom az írónő által megalkotott és egyedi világot. Nagyon tetszik a könyvsorozat alapötlete, a modern mesefeldolgozás, melyet jövőbeli sci-fi és fantasy köntösbe csomagolt az írónő. Én fantasy-ként tekintek rá, mert szerintem az elsősorban. El sem tudom mondani mennyire várom a következő részt. Nem tudom, hogy lehetne ezt még fokozni, de remélem az írónőnek sikerülni fog.
Ui: A magyar borító pedig ismét iszonyatosan tetszik. Nagyon találó és remek. A színek, a kompozíció, a kép és a háttér. Minden egyszerűen tökéletes.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/marissa-meyer-scarlet
Értékelés: 5/5*

Kevin Hearne: Megátkozva (A Vasdruida Krónikái 2.)

Fülszöveg:
Atticus O’Sullivant nem izgatják túlságosan a boszorkányok. Most mégis arra készül, hogy egy mindkét fél számára előnyős, kölcsönös megnemtámadási egyezményt írjon alá velük, amikor napjaink arizónai Tempéjének boszorkánynépessége hirtelen megnégyszereződik. Ám az új lányok nem csak gonoszak, de a második világháború alatt meglehetősen sötét szerepet töltöttek be a németek oldalán.
Miközben egy bukott angyal a helyi középiskola diákjaira vadászik, és a bakkhánsnők vegasi hordája a városba özönlik, hogy ott terjessze az őket jellemző halálos romlást, és egy veszélyesen szexi, kelta tűzistennő Atticus kegyeit keresi, hősünknek ki kell vennie részét a boszorkányüldözésből. De varázskardja, a szomszédjától kölcsönzött gránátvető, valamint vámpír ügyvédje segítségével Atticus készen áll rá, hogy megtisztítsa a várost, és megmutassa a boszorkányos fehérnépeknek, hogy rossz druidával kukoricáztak.

Csaknem egy hónap telt el új könyv olvasása nélkül, ami nagyon fura, mert nem hittem volna, hogy valaha megeshet velem ilyesmi, mióta igazi könyvmoly lettem. A májusi és júniusi tanév végi hajtás megtette a hatását, és a sok óra, beadandó, zh-k és vizsgák közben nem nagyon maradt időm, sem kedvem arra, hogy leüljek egy könyvvel és szimplán csak olvassak. Emellett valahogy nem is esett volna olyan jól. Nem tudtam volna igazán koncentrálni, mert ezerfelé jártak a gondolataim, így valamilyen szinten kellett ez a kis szünet. Hogy őszinte legyek jól esett a pihenés, és szerencsére nem kellett bejegyzés nélkül hagynom az oldalt, mert eddig a sorozatos és filmes véleményeket posztoltam. Szerintem ti nem is észleltétek ezt a szünetet, talán észre se vettétek volna, ha nem írok róla.

Mindenesetre így a vizsgaidőszak vége felé közeledvén, (már csak egy vizsgám van, és még 2 beadandó dolgozatom!), újra kedvem támadt az olvasáshoz, és gondoltam valami egészen könnyű, kellemes kis nyári olvasmánnyal térek vissza a pihenő után. Épp ezért választottam a Vasdruida Krónikák második részét, mert számítottam rá, hogy olyan lesz, mint korábban az első része volt. Vicces, laza, szórakoztató történet, ami elvonja egy kicsit a figyelmem és ami kikapcsol. Most nem szerettem volna valami mély és elgondolkodtató történetet, most csak könnyedségre vágytam. És persze ez tökéletes volt kezdésnek.

Atticus ismét nagy bajban van, hiszen az első részben történtek utóhatásaival kell szembenéznie. Mivel megölt egy istent, és ezáltal hírnevet szerzett magának természetfeletti körökben, így gyakorlatilag véget ért eddig békés és csendes élete. A figyelem középpontjába került, és onnan már nem is igen szabadulhat, ha engem kérdeztek. A korábbi csaták eredményeként elszabadult démonokat kell elkapnia, valamint megküzdeni egy vérszomjas boszorkány körrel, akik a városra fenik a fogukat. Eközben pedig próbál egyensúlyozni a barátai, az új tanítványa, szeretett kutyája és a hatalmi harcok útvesztőjében.

Nem csalódtam, a Megátkozva pontosan azt nyújtotta, amit vártam, és kellemes könyv volt ez a maga módján. Pontosan ugyanolyan a stílusa, a történet szerkezete, a humor, és a hangulat, mint az első résznek, és épp ezért szórakoztam jól olvasás közben. Atticus remek főszereplő, egy szerethető, okos és talpraesett fiatalember, akit csak imádni lehet, és aki egyértelműen kenterbe veri a YA könyvek ultra jóképű, de egyébként agyatlan és személyiség nélküli férfi főszereplőit, akikért annyian rajonganak. (Csak azt nem értettem soha, hogy miért, de ez legyen az én bajom.)

Talán az egyik legviccesebb jelenet, mikor Morrigan rámászik Atticusra. :)

Megint rengeteg iszonyat vicces helyzetbe keveredett főhősünk, de mindig helytállt az adott szituációban. Igazából nem csak Atticus szimpatikus, hanem a többiek is. Én például nagyon bírom a két ügyvédet, Halt és Leifet, vagy épp Malina-t, a lengyel boszorkányt, de persze senki se múlhatja felül azt az imádnivaló kutyát, akit Oberonnak hívnak, és aki régóta Atticus hű négylábú barátja. Ezek ketten fergetegesek együtt, és Oberon dumája... nos, azt nem lehet utánozni. Ez a kutya csak ontja magából a poénokat, és mikor elkezdenek valami ostobaságról Atticussal beszélni, akkor általában mindig mosolyra húzódott a szám. Nem vagyok valami nagy kutya rajongó, de egy Oberon féle kutyát, talán én is elfogadnék.

A könyv stílusa, a humor, a vicces helyzetek, és az egyszerűségük ellenére meglepően szimpatikus és szerethető karakterek miatt válhat ez a könyv annyira szórakoztatóvá, hogy az ember egyszerűen képtelen letenni, mert tudnia kell, hogy mi lesz a vége. Könnyed, nyári, szórakoztató olvasmány, nem váltja meg a világot, de nekem most nem is arra volt szükségem. Bárkinek szívből ajánlom, aki szereti a hasonló könyveket, mert az ebben sem fog csalódni. Az biztos, hogy jöhet a harmadik rész is.
Ui: Nem emlékszem, hogy írtam-e az első résznél, de most nem hagyhatom ki, hogy mennyire imádom az egész könyvsorozat borítóját. Végignéztem az összeset, és mindegyik nagyon találó. A modell, aki szerepel rajtuk, tisztára olyan, ahogy én elképzeltem magamban Atticust. Nem tudom honnan szedték ezt a férfit, de mintha ő lenne az életre kelt Atticus.
Értékelés: 5/4

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/kevin-hearne-hexed-megatkozva

Bosszúállók 2.: Ultron kora

A történet:
Amikor Tony Stark újra életet akar lehelni a parkolópályára állított békefenntartó programba, nem minden sikerül a tervei szerint. A Föld legnagyobb hőseinek, vagyis Vasembernek, Amerika kapitánynak, Thornak, a Hihetetlen Hulknak, a Fekete Özvegynek és Sólyomszemnek ezúttal a legvégső megmérettetésen kell helytállniuk, mivel a bolygó sorsáról van szó. A rettegett Ultron megjelenésével a Bosszúállókra vár a feladat, hogy megakadályozzák ördögi terve megvalósítását. Az egyedülálló, globális kaland azonban csupán vonakodva megköttetett szövetségek és nem várt események árán teljesedhet ki. (Forrás: port.hu)

Imádtam a Bosszúállók első részét 3 évvel ezelőtt, így nem volt kérdés, hogy a második részt is mihamarabb látnom kell. Már a premier idején meg szerettem volna nézni, de valami mindig közbejött, és olyan gyorsan teltek a hetek, hogy mire feleszméltem május vége lett, és mivel lassan már leveszik a mozik a műsorról a filmet, így tényleg bele kellett szorítanom az időmbe, így végül mégis sikerült megnéznem. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy előre elolvastam néhány kritikát, így nagyjából tudtam mire számítsak, ennek ellenére mégis próbáltam úgy beülni a filmre, mintha halvány fogalmam se lenne arról, hogy mit fogok látni. Ha röviden kellene összefoglalnom a véleményemet, akkor annyit mondanék, hogy az Ultron kora egy korrekt, élvezhető film, de egyértelműen nem tudta megismételni azt a nagy hatást, amit az első rész tett anno rám.

Persze tetszett a film, élveztem az elejétől a végéig, és jó volt ez a maga módján, de az a kis megfoghatatlan plusz, ami az első részben annyira megfogott, az itt már nem jelent meg akkora mértékben. Tudtam, hogy mire számítsak, tudtam nagyjából, hogy mit fogok látni, míg 3 éve ez az összetett képregényes univerzum még teljes újdonságnak számított. Nem bántam meg, hogy megnéztem, és ismétlem, összességében tetszett, meg jó kis folytatás volt ez, de nem ütött olyan nagyot, mint az első rész. Sajnálatosan voltak benne olyan dolgok is, amik kifejezetten nem tetszettek, és talán ezek rontottak az élvezeti értéken. Mindenesetre kezdjük először azzal, ami tetszett, bár ez szerintem teljesen evidens, de azért röviden összefoglalom nektek.

Még mindig imádom az egész képregényes univerzum ötletet, és a Marvel iszonyat nagyot dobbantott a témával, tehát teljesen megérdemlik a sikert, amit kaptak általa. A Bosszúállók csapatdinamikája, a tagok egymáshoz fűződő kapcsolatai, az interakciók és a rengeteg kis humor az, amitől annyira szerethetővé válhat ez a film. Könnyedebb és lazább stílusú, mint a Batman filmek voltak, de ennek éppen ez áll jól, és épp ezért lehet szeretni. Ismét rengeteg akció és harcjelenet volt, amik nagyok látványosak és izgalmasak lettek, jó volt nézni ezeket, és nagyon élvezetes élményt nyújtottak a nézőnek.

A másik, aminek örültem, hogy végre kaptunk egy kis bemutatást Sólyomszem és a Fekete Özvegy háttértörténetéből. Az első részben mindketten eléggé háttérbe szorultak, és szinte semmit nem lehetett róluk tudni, révén nem kaptak saját filmet, mint a többiek, de szerencsére, most a készítők pótolták a hiányt, és adtak számunkra egy kis magyarázatot. Persze elég rövid lett ez így is, és csak egy kis szeletet mutattak meg nekünk az életükből, de azért mégis közelebb kerülhettek hozzánk, mint ahogy eddig erre lehetőségük volt. Natasha múltja tragikusabb, és sajnáltam őt, értem már, hogy lett olyan, amilyen. Clint meg sokkal átlagosabb annál, mint amilyennek hittem volna.

A régi csapat mellett kaptunk új főszereplőket is, akikre őszintén szólva nagyon kíváncsi voltam, mert mindig is kedveltem őket az X-men történetekben. Wanda és Pietro, Magneto gyermekei, akik itt most a Bosszúállók ellenfeleként tűnnek fel, és akiktől annyi, de annyi mindent vártam volna. Azt hittem nagyobb szerepük lesz, és hogy nagyobb hangsúlyt kapnak majd. Wanda lett számomra szimpatikusabb és Elizabeth Olsen egész jól megoldotta a feladatot, míg ha nagyon őszinte akarok lenni, addig Pietro-ban egy kicsit csalódtam. A színész se nagyon erőltette meg magát, és valahogy a karakter is olyan súlytalan lett. Nem tett semmi mást, csak folyton Wanda-t követte és vigyázott rá. Evan Peters az X-menben ezerszer érdekesebb Pietro-t keltett életre, így ezt a "versenyt" egyértelműen ő nyerte meg. Mégis összességében kicsit többet vártam volna tőlük, annyi, de annyi lehetőség lett volna még bennük, így itt csalódtam egy kicsit. És ezzel térnék át azokra a dolgokra, amik nem tetszettek. Mert sajnos most olyanok is voltak.

Igazából három nagyobb negatívumot tudnék kiemelni, és ezeket el is fogom mondani. Az első, hogy Ultron, mint fő ellenfél, semmi nem volt Loki-hoz képest, és ez sajnos nagyon rátette a filmre a bélyegét. Alapjáraton nem szeretem annyira, mikor robotok vagy valamilyen mesterséges intelligencia ellen harcolnak az emberek, így ez most se tetszett annyira, aztán meg főleg nem, mikor megtudtam, hogy mi Ultron magyarázata a pusztításra. A nagy semmi. Életre kel ez a fura mesterséges intelligencia, amit amúgy az emberiség védelmére akart Vasember kifejleszteni, és csak úgy, mint magyarázat nélkül el akarja pusztítani a világot. Semmi indok, semmi magyarázat. Nem mintha Loki indokai annyival ésszerűbbek lettek volna, de ott a remek karakter ellensúlyozta a motivációbeli hiányokat, itt azonban Ultron erre nem volt képes.

A másik, amit nem tudok hova tenni az a felesleges, irritáló és hiteltelen szerelmi szál, amit valamiért az írók belekényszerítettek ebbe az egyébként jó kis történetbe. Most komolyan? Bruce és Natasha? Mi van? Ezek hogy?! Ez mikor történt? Korábban erre semmilyen utalás nem volt, még csak két szép szót se váltottak egymással, most meg olyan szerelmesen pislognak a másikra, mintha gyerekkoruk óta odalennének egymásért. Nem értettem az egészet, és annyira felesleges volt ide, hogy csak fogtam a fejem a nagy romantikusnak szánt jelenetek alatt, és pislogtam, miközben csak arra tudtam gondolni, hogy ezt most miért kellett?! A vége legalább nem lett nyálasan boldog, ez kissé felhúzta nálam ezt a történetszálat, de akkor se bírom felfogni, hogy ezt minek kellett belerakni a filmbe.

És a végén még meg kell említenem, hogy szinkronosan néztem a filmet, mert korábban az első részt is úgy láttam, és valamiért ezekkel a szinkronhangokkal elégedett is voltam. Ezért se erőltettem annyira a feliratot, pedig általában azt preferálom jobban. Akkor bántam meg a döntésemet, mikor meghallottam Pietro-t elsőnek beszélni. A lehető legrosszabb szinkronhangot kapta a színész, egyáltalán nem illett hozzá, így talán jobb is, hogy nem beszélt sokat, mert elviselhetetlen volt a nyávogós, kisfiús hangja. Nem passzolt a színészhez és a karakterhez. Nem tudom ki választotta ki, de az súlyosan melléfogott, az biztos.

Ha őszinte akarok lenni, akkor az Ultron kora összességében egész jó folytatása lett a remek első résznek, de azért nem tudta ugyanazt az egyedi és megismételhetetlen csodát hozni, mint ami annak sikerült. Igazi átvezető rész ez, folytatja az előzőt, felépíti a következőt, új karaktereket mutat be, és összeköti a Marvel által kiépített univerzumot. A pár negatívum, amit említettem, azért levont egy kicsit a film élvezeti értékéből, így sajnos nem ért el akkora nagy hatást nálam a film, mint az első része. Ami nagy kár, mert azt hittem ez is legalább akkora kedvenc lesz, mint az volt.
Értékelés: 10/7

Előzetes:

Shadowhunters, avagy sorozat készül A Végzet Ereklyéiből: információk, szereposztás és a személyes véleményem

Nem tudom emlékeztek-e még rá, hogy mennyire vártam 3 éve a Csontváros filmet, és hogy mennyire szeretem Cassandra Clare Végzet Ereklyéi könyvsorozatát. Habár az egész könyvsorozat a kedvencem, de a nagy szerelmem az első trilógia, amit máig imádok, az elejétől a végéig. A 2. trilógia is jó lett úgy összességében, (már csak Sebastian miatt is), de nekem mindig is az első trilógia lesz a kedvencem.

A Csontváros film megbukott a mozikban, de én még mindig tartom a véleményem, hogy nem lett az olyan rossz, mint amilyennek sokan kikiáltották. Akkor már teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem lesz folytatás és az egész projekt füstbe fulladt. Ismétlem, NEM LESZ HAMUVÁROS FILM, MERT A CSONTVÁROS MEGBUKOTT A MOZIKBAN ANYAGILAG!!! (Ezt külön ki kellett hangsúlyoznom, mert sokan még mindig ebben reménykednek.)

Ekkor úgy tűnt, hogy az egész projektnek vége, és az Árnyvadászok sosem kerülnek képernyőre. Egész mostanáig, hisz a producerek és a készítők úgy döntöttek, hogy adnak még egy esélyt ennek a remek és szórakoztató történetnek. Újrakezdik a történetet, de már nem filmként, hanem sorozatot készítenek belőle. A címe "Shadowhunters" lesz, vagyis "Árnyvadászok".

Az ABC Family vette meg a sorozatot, és rögtön be is rendelte az első évadot 13 résszel, és elvileg 2016 év elején fog elindulni a sorozat. A napokban kezdődött a forgatás Torontóban teljesen új színészekkel, vagyis nem térnek vissza a filmben szereplő színészek.

Gondoltam bemutatom nektek kik kapták a szerepeket. És a végén egy kis rövid véleményt is olvashattok, hogy én mit gondolok a sorozatról és az új színészekről.

Katherine McNamara (Clary Fray)

Dominic Sherwood (Jace Wayland)

Alberto Rosende (Simon Lewis)