Mi a helyzet?!

Kissé eltűntem az utóbbi négy hónapban, tudom, és ezt én sajnálom a legjobban. Idén fejeztem be az egyetemet és kezdtem el dolgozni fő állásban, így sajnos már nincs olyan sok szabadidőm, mint zsenge egyetemista koromban. Mondjuk nem sajnálom annyira a dolgot, mármint azt, hogy vége az egyetemista éveknek, mert már iszonyatosan untam a tanulást és alig vártam, hogy végre dolgozni kezdhessek és elinduljak a "nagybetűs életben". Felköltöztem ismét Budapestre és immár felnőtt, dolgozó nőként kell megállnom egyedül a lábamon. (Jó, nem vagyok teljesen egyedül, mert húgom is Budapesten él, de ez most nem lényeg.)

Nem tudom mások, hogy csinálják, hogy munka mellett van idejük és energiájuk olvasni akár heti több könyvet is, nekem sajnos nincs, még ha akarnám sem. Őszintén csodálom őket, és bárcsak én is így tudnám szervezni a napjaimat, de sajnos nem jön össze és manapság gyakran vonzóbbnak tűnik leülni egy film vagy sorozat elé és csak bámulni a monitort, mint hogy leüljek olvasni. Nemrég a Harry Potter könyveket kezdtem el újraolvasni, de azokkal is lassabban haladtam és nem is fejeztem be a sorozatot, mert az utolsó két rész újraolvasása még várat magára. Tehát olvasok én, csak épp nem olyan sokat és nem olyan ütemben, mint régebben. És ha olvasok, akkor se új könyvet, hanem inkább valamelyik régi kedvenc újraolvasása mellett döntök, de azokról értelemszerűen nem írok még egy bejegyzést a blogra. Ezek tehát az okok, amiért megcsappant a bejegyzések száma az utóbbi hónapokban.

Nem szeretnék magyarázkodni, nem azért írtam le mindezt, csak szerettem volna jelezni, hogy élek és virulok, csak épp olyan irányba haladt az életem, ahol az olvasás és a blog vezetése kissé hátrébb tolódott az egyéb teendőim  mellett. Kissé bánt a dolog, de ugyanakkor örülök annak, hogy van időm pihenni ezen a téren, mert ha őszinte akarok lenni, akkor már kezdtem megcsömörleni a sok könyvtől, így talán jót is tesz ez a szünet. Hogy mi lesz most? Minden megy tovább, ahogy eddig. Nem zárom be az oldalt, és továbbra is írni fogok kritikákat és egyéb posztokat, csak azt nem tudom, hogy mikor és azt nem tudom, hogy mennyit. Ahogy az időm és a kedvem engedi.

Ismét eltelt egy év, és januárban lesz 5 éves a blog, ami szerintem nagyon jó dolog, és örülök, hogy eddig sikerült vezetnem lankadatlan lelkesedéssel. Jövőre folytatom, ahogy eddig.

Végül az év utolsó napján mi mást kívánhatnék nektek, mint Boldog Új Évet! 

Doctor Strange

A történet:

A világhírű idegsebész, Dr. Stephen Strange élete tragikus fordulatot vesz egy szörnyű autóbaleset következtében. Miután a kezeit attól kezdve használni képtelen orvosnak a hagyományos gyógymódok nem használnak, valószínűtlen helyen talál segítséget - egy titokzatos himalájai enklávé, a Kamar-Taj az utolsó reménye.
Strange hamarosan rádöbben, ez a hely nem pusztán a gyógyításé, hanem a hadviselésé is: láthatatlan, sötét erőket kell visszaverniük, melyek világunk elpusztítására törekszenek. A doktor rövidesen válaszút elé kerül: visszatér régi, vagyonnal és népszerűséggel járó életéhez, vagy hátat fordít múltjának és újonnan szerzett mágikus képességeit latba vetve a világ szolgálatába áll a valaha volt legerősebb mágusként.(Forrás: port.hu)

Megmondom őszintén, én már néha kezdem unni az újabbnál újabb Marvel filmeket. Mikor tudomást szereztem a Doctor Strange filmről, akkor csak egy dolog miatt hozott lázba... hogy Benedict Cumberbatch kapta meg a főszerepet. Őt pedig imádom, és mivel eddig csakis remek filmekben/sorozatokban szerepelt, így gondoltam, talán nem is lesz olyan rossz ez a film sem. Aztán kijöttek az első előzetesek és bennem csak a látványorgia maradt meg, ezért se gondoltam volna, hogy a moziban fogom megnézni. Pedig így lett. A húgomat rávettem, hogy jöjjön el velem, és a héten megnéztük a Doctor Strange filmet, szerencsére feliratosan.

Nem hittem volna, hogy ennyire tetszeni fog nekem, pedig így lett, és higgyetek nekem, ezen én lepődtem meg a legjobban. Utólag épp azt beszéltük húgommal, hogy nem is értjük, miért kételkedtünk egyáltalán, mikor Benedict Cumberbatch neve a garancia a sikerre. Jól választ filmeket, az biztos, és ezek után, már én se fogok benne kételkedni. A Doctor Srange egy remekül összerakott, tökéletes eredettörténet, olyan, amilyet talán Nolan Batman trilógiájánál, az első Thor filmnél, vagy épp a Daredevil sorozatnál láttam utoljára. Én DC párti vagyok, nem titkoltam sosem. A Marvel rengeteg filmje közül csak a Bosszúállók és Thor 1. része, valamint a Daredevil sorozat az, ami igazán tetszett. Sok Marvel filmet nem is láttam, amit meg igen, azt csak egy vállvonogatással nyugtáztam, hogy volt már ennél jobb is. A lényeg az, hogy engem lepett meg a legjobban, de imádtam a Doctor Strange-t. (És nem csak Benedict miatt!)

Rengeteg pozitív kritika olvasható online a filmről idehaza és külföldön egyaránt, így sajnos nem tudok semmi újdonsággal szolgálni nektek. Ugyanazokat tudom szajkózni, amit már a nálam ?profibb? kritikusok megírtak. Ezt a filmet művészi pontossággal írták meg és készítették el. Tökéletes eredettörténet, ami bemutatja nekünk Stephen Strange történetét a kezdetektől, hogy miként válik belőle mágus, hogy miként változik meg az élete egy váratlan baleset következtében. A film megfelelően egyensúlyoz a komolyság és a humor között. Persze nem olyan komoly ez a film, mint mondjuk Nolan Batman trilógiája, hisz annál könnyedebb, de nem teljesen röhejes vagy unalmas. Van üzenete, van célja, és van benne humor, épp mindig a jó időben és helyen. Bírtam a poénokat, a moziban mindenki szinte egyszerre nevetett fel egy-egy beszólaláskor.

Nem csak emiatt olyan jó ez a film, hanem a tökéletes szereplőgárda is megérdemel néhány szót. Benedict Cumberbatchnél jobb Strange-t az életben nem találtak volna a készítők és iszonyat mázlijuk volt, hogy a színész elvállalta a szerepet. Mintha tényleg élőben elevenedve meg Strange a képregényekből! Hozta, amit kellett, bemutatta a karakter fejlődését, komoly volt, ahol kellett és humoros, ahol kellett. Kicsit fura volt számomra az elején, hogy egy természetfeletti történetben látom, de nem lógott ki a filmből, hanem bele tudta magát élni a szerepbe.
A másik két remek színész, akik mellett nem mehetek el szó nélkül, Tilda Swinton és Mads Mikkelsen. Az előbbi mindig fura szerepeivel él az emlékezetemben és most sem okozott csalódást kopaszra borotvált fejével, míg az utóbbi remek főgonosz volt, még ha a motivációi vagy a céljai számomra túl mondvacsináltak voltak is. Soha nem hittem volna, hogy "Sherlock" (Benedict sorozata) és "Hannibal" Mads sorozata) egyszer egy filmben fog szerepelni és ráadásul egymásnak feszülnek, de örülök, hogy mégis megértem.

Végül nem mehetek el szó nélkül a pazar látványvilág mellett sem. Tudnotok kell, hogy engem egy filmben sosem érdekelnek az effektek vagy a sok animáció és grafika meg miegymás. Nem értek ezekhez a dolgokhoz. Ritka, amikor a látvány megfog, ritka, amikor direkt kiemelem ezt egy filmben. Itt azonban olyan remek effekteket kreáltak nekünk, hogy csak pislogtam. A varázslat és a mágia indokolta is CGI használatát, ami most remekül működött.

Nem hittem volna, hogy ennyire fog tetszeni a film, de így lett. Végül is örülök, hogy moziban néztem meg, szerencsére feliratosan, így a magyar szinkron se rontott semmit az élményből. Remélem lesz folytatás (bár biztosan, olyan nagy siker lett!), és remélem Strange tényleg benne lesz a Bosszúállók következő részében. A Marvel ismét megmutatta, hogy milyen jól építgeti a filmes és sorozatos univerzumát. Tényleg tökéletesen csinálják, ezzel nem tudok vitatkozni. (Az már más kérdés, hogy a legtöbb filmjük szerintem csak egyszer nézős.)

Értékelés: 10/9

Előzetes:

Dan Wells: Csak a holttesteden át (Nem vagyok sorozatgyilkos 5.)

Fülszöveg:

Miután John és Brooke magára maradt, városról városra stoppolva vadásznak Amerika közép-nyugati részén a még megmaradt utolsó Sorvadtakra. Csakhogy a Sorvadtak is vadásznak rájuk, ráadásul az FBI is a nyomukban van. Minden újabb várossal, minden újabb kamionos pihenővel, minden újabb autópályával egyre közelebb kerülnek egy olyan kegyetlen gyilkoshoz, akire John semmilyen jól bejáratott analitikus és előrejelző módszere nem alkalmazható. Közben Brooke meghasadt pszichéje az elméjén osztozó több százezer halott személyiségtől túlterhelve tántorog az összeomlás peremén. Hol birtokában van szellemi képességeinek, hol nem, és minden nap új nevek, gondolatok és emlékek törnek felszínre benne, mígnem felbukkan az a személyiség, akire John végképp nem számított: Senki utolsó áldozata, csapdába esve John egyetlen megmaradt barátjának testében.

Korábban már írtam nektek arról, hogy Dan Wells nemrég Magyarországon járt és a Fumax kiadó éppen a látogatás idejére időzítette a Nem vagyok sorozatgyilkos könyvsorozat következő részének magyar megjelenését. Igazán ideje volt már, mert csaknem egy éve jelent meg az előző rész és Amerikában is már régóta kijött, de szerencsére nem kell tovább várnunk rá. Így lecsaptam az új részre, mert hát tudjátok mennyire IMÁDOM ezt a könyvsorozatot. Nem volt kérdés, olyan hamar kezdtem neki a könyvnek, amilyen hamar csak lehetett, és a hétvégén alig két nap alatt el is fogyasztottam.

Magam sem tudtam, hogy mennyire ki voltam már éhezve egy újabb John kalandra, amíg neki nem kezdtem a könyvnek. Nagy kedvencem a könyvsorozat, az összes részét imádom és mindegyiket többször újraolvastam már. Semmit sem tudtam a folytatásról, csak annyit, amennyit Dan Wells a panelen elárult, így mondhatni teljesen ismeretlenül kezdtem neki. Az első, amit rögtön ki kell emelnem, ez a könyv tényleg egy "road-book". (Szabadon elnevezve a a "road-movie" után.) Épp ezért a hangulatát és a dinamikáját tekintve alapból teljesen más, mint az eddigi részek. Az első három rész Claytonban játszódott, a negyedik pedig egy újabb városban, most viszont John és Brooke végig úton vannak. Menekülnek a negyedik részben történtek óta és közben újabb Sorvadtakra vadásznak Brooke halovány emlékei nyomán.

Igazán ötletes volt a váltás, mert így egy új megközelítést kapott maga a történet és láthattuk, hogy John és Brooke miként boldogulnak úgy, hogy mindig újabb és újabb idegen környezetben találják magukat. Mivel végig úton vannak, így ebből következik a dolog, hogy a szereplők létszáma drasztikusan lecsökkent és mondhatni kétszereplőssé vált a történet. John és Brooke most a lényeg, a két karakter fejlődése, kapcsolatuk alakulása és hogy láthatjuk, miként szoknak össze. John felelősnek érzi magát a lányért, hisz miatta lett belőle ilyen megtört, nem éppen épelméjű egyéniség, (és látjátok milyen finoman fogalmaztam!), és ezért viszi magával. Próbál vigyázni rá, próbálja elfogadni, hogy mi lett a lányból és próbálja őt megvédeni önmagától.

Elsőnek kicsit fura volt számomra, hogy ennyire erősen csak Johnra és Brooke-ra koncentrálunk most, mert a korábbi részekben azért voltak erősebb mellékkarakterek is John mellett, de aztán rájöttem, hogy most erre volt szükség. Így nem csak a fiú karakterét lehetett tovább mélyíteni, (és milyen szépen tette az író!), hanem a lányét is. Sőt! A kapcsolatukat is tovább lehet fejleszteni. John kezd felnőni, ez nem kétséges. Már nem az a 15 éves fiú, aki a kezdetekkor volt, hanem 3 évnyi "horror" van a háta mögött, Már nem az a zöldfülü, aki volt, már tudja, hogy kik azok a a Sorvadtak, és mivel senki más nem teszi meg, így magára vállalja a felelősséget, hogy egyenként pusztítsa el őket. Elvesztette a két legfontosabb embert, akit valaha szeretett, mert mint kiderült, igenis képes a szeretetre és nem olyan veszett ügy, mint ahogy gondolta magáról.

Már nem tud, és talán nem is akar egyedül maradni, ezért viszi magával Brooke-t. Vigyáz a lányra, mint egyetlen megmaradt utolsó barátjára. Tetszett a fordulat, mikor Brooke testében előbukkantak Senki különböző személyiségei és vicces volt látni, hogy John hogyan birkózik meg ennyi különféle lánnyal. Aztán várható volt, hogy egyszer Mary is vissza fog térni, és így is lett, így Johnnak a lány elvesztése és viszontlátása miatti érzéseivel szintén meg kellett küzdenie. Bonyolult volt a helyzet, mert hát Mary meghalt, de mégis itt volt valahogyan, így Johnnak meg kellett emésztenie ezt a szokatlan helyzetet. Tetszett, ahogy alakult John és Brooke kapcsolata a könyv folyamán, jó volt látni őket együtt dolgozni és azt is, hogy John miként kezelte a lány hangulat- és személyiségingadozásait.

Sajnos azonban két negatívumot mindenképp meg kell említenem, amiért nagy kár, mert az eddigi részek mind tökéletesek voltak úgy, ahogy voltak. Az egyik, ami nem tetszett, hogy a fő nyomozási szál, mert hogy abból itt is volt, szerintem a korábbiakhoz képest jóval gyengébbre sikeredett. Persze nem jöttem rá, ki a hunyó, nem a rejtély részével volt a gond, hanem inkább az egész tálalásával, aztán pedig a végső lerendezéssel. Ez a Sorvadt maga se volt olyan érdekes vagy izgalmas, mint az eddigiek, nem nagyon ismerhettük meg, valahogy nem tudta őt közel hozni az író hozzánk, Most gondoljatok bele! Hát nem ezerszer érdekesebb volt Crowley, Forman vagy épp Senki története? Na ugye, hogy igazam van.

A másik, ami nem nyerte el a tetszésemet, az a könyv magyar borítója. Az első trilógia mindegyik magyar borítóját imádtam, a negyedikkel meg úgy elvoltam, de már az se jött be igazán. Ez a mostani pedig egyszerűen ocsmány. Erre nem tudok jobb szót mondani. Nekem nagyon nem tetszik, nem illik a korábbiakhoz, semmit nem fejez ki, a színvilága fura, tehát valahogy nem áll össze az egész. Nem tetszik. Sajnálom, de nem.

Hangulatában és dinamikájában más ez a rész, mint az előzőek. John és Brooke kerülnek egyértelműen a középpontba, így a két karakter fejlődése, kapcsolatuk mélyítése kiemelt hangsúlyt kap a történet folyamán. Ezzel nincs is baj, mert épp ezt imádtam a könyvben. A probléma ott kezdődik, hogy a nyomozási szál így jóval gyengébbre sikerült és a rezidens Sorvadt se lett olyan emlékezetes, mint a korábbiak. Nem lett olyan elsöprő kedvencem ez a rész, mint az előző négy, de egyszeri tökéletesen szórakoztató és izgalmas olvasmányként értékelném.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/dan-wells-csak-a-holttesteden-at

Értékelés: 5/4

Dan Wells Magyarországon járt!

Mindenképp szerettem volna erről az eseményről egy rövid kis bejegyzést írni, már csak azért is, mert nem minden nap találkozik az ember az egyik kedvenc könyvsorozatának az írójával személyesen. Mikor megtudtam nyár végén valamikor, hogy Dan Wells októberben Magyarországra látogat, elsőnek el se akartam hinni, de mivel a szemének csak hisz az ember, így ujjongva meséltem el húgomnak az örömhírt és már akkor megegyeztünk, hogy nekünk ott a helyünk. Nem érdekes, hogy hol és pontosan mikor lesz, mi megyünk és kész.

Persze a helyszín épp Budapest másik fele és az időpont se a legjobb, mert munkából kellett loholnom odáig, hogy időben odaérjek, de ez csak részletkérdés. A lényeg, hogy mindkét nap odaértem időben, dacára a budapesti lomha tömegközlekedésnek. Az első nap, okt. 18.-án a Bem moziban egy csaknem egy órás panel beszélgetéssel kezdtünk, amit aztán dedikálás követett. Hangulatos kis helyszín volt, és éppen befértünk, igaz, mi hátul ültünk és a sötét világítás miatt nem is mindig láttam egészen Dan Wells és a fordító srác arcát, de ez már csak az én egyéni szociális problémán volt.

Nagyon örültem, hogy ott lehettem a panelen, mert nagyon érdekes élmény volt, hisz ilyenben korábban még sosem volt részem. Dan Wells szimpatikus volt, és szerintem jól is érezte magát, ahogy kezdett feloldódni a hangulat. A kérdések érdekesek voltak, némelyiken még ő is meglepődött. Viccelődött, mesélt és komolyabb témákról szintén szó esett, vagyis mindenféle dolog szóba került, aminek nagyon örültem. Az egyetlen, amit negatívumként tudnék megemlíteni, hogy nagyon sötét volt odabent. Nem tudom, hogy szándékos koncepció volt-e ez a "rejtelmes" hangulat, vagy csak lusták voltak felkapcsolni a világítást, mindenesetre engem zavart. Nem tudtam saját képeket készíteni éppen-e miatt, de szerencsére volt ott egy fotós, aki végig kattintgatott, így ha felkerülnek a képek a Fumax honlapjára, akkor majd hozok nektek onnan párat.

A panel beszélgetést követően lehetett a könyveket dedikáltatni, és mi húgommal vártunk egy kicsit, hogy fogyjon a tömeg, és majdnem a végére álltunk be. Aztán utánunk jöttek még páran, tehát mégse mi voltunk az utolsók. Mivel az első négy könyv otthon maradtam (mármint vidéken), így csak a frissen megvásárolt új könyvet és az ajándék novellát tudtunk dedikáltatni, de nem baj, mert én ennek is örülök. Mikor odaértünk Dan Wellshez, nem is nagyon tudtunk mit mondani, mert én személy szerint irtóra zavarban voltam, de megkértük, hogy csinálhassunk hármunkról egy közös képet és aztán megköszöntük neki. Fogadjunk, hogy szar lett rólunk a kép, mármint én biztos tök hülye fejet vágok rajta, de ha mégis vállalható lesz, akkor esküszöm kirakom ide az oldalra. Ennyiből persze nem lehet leszűrni semmit, de szerintem nagyon szimpatikus ember lehet, én legalábbis annak találtam. Nem éreztem volna, hogy megjátssza magát, nem is unta a dolgot, hanem normális emberként fogadta a sok rajongót és tette  dolgát. (Na ez jó hülyén hangzott, de értitek a lényeget.:))

Aztán szerdán, vagyis okt. 19-én ismét lehetett vele találkozni immár az Allee Libriben, ahova mi természetesen ismét elmentünk húgommal. Azt hittem, hogy itt is lesz valami beszélgetés vagy nem is tudom, de sajnos csak a dedikálás folytatódott, amit mi már tegnap lerendeztünk, így nem álltunk be újra a sorba, hanem inkább csak lézengtünk ott egy kicsit. Mivel itt már normálisak voltak a fényviszonyok, így tudtam pár képet kattintani az eseményről, amit hozok nektek majd lentebb.

Nagyon jól éreztem magam kedden, számomra az első nap volt az igazi nagy élmény és még mindig alig hiszem el, hogy találkozhattam Dan Wells-el és hogy aláírta az új John Cleaver könyvemet és a novellát, ami örök emlék marad számomra. Alig várom, hogy hétvégén végre elolvashassam az új könyvet, már nagyon izgatott vagyok miatta. Örök hálám a Fumax Kiadónak, amiért lehetővé tették ezt a két napot! :)

És akkor ahogy ígértem itt van néhány kép a két napról. A keddi napról majd akkor hozok képeket, ha felkerülnek a kiadó honlapjára. Már fent is vannak a képek a fumax.hu oldalon, és ebből hoztam párat. A linkre kattintva az összeset megnézhetitek, és még egy interjút is találtok alul. :)

És mivel nem lett annyira vállalhatatlan a közös képünk, így ezt is kirakom. :)

Én, húgom és Dan Wells együtt.

(Nem hittem, hogy ezt valaha megérem!:))

A szerdai Libris dedikálásról viszont itt van néhány. Az első mindjárt különleges, hiszen ezt maga Dan Wells készítette rólunk még az elején, és saját twitter oldalán osztotta meg. (Egyébként több twitet is megosztott a magyarországi tartózkodásáról, így ha fent vagytok twitteren, akkor lessétek meg!)

Forrás: Dan Wells twitter oldala 

(Húgommal mi is rajta vagyunk.)

És itt van néhány saját készítésű kép, csak egy kis ízelítőnek. Nem vagyok profi fotós, csak szólok. :)

(Ez a lány nem én vagyok.)

Julie Kagawa: A halhatatlanság szabályai (Éden 1.)

Fülszöveg:

Megmentheted az emberiséget, ám válj érte azzá, amitől a legjobban rettegtél. Te mit tennél?
Ha életben akarsz maradni e pusztuló világban, át kell adnod magad a sötétségnek…
Allison Sekemoto a fallal körülvett város legkülső körében, a peremen él. Nappal társaival együtt előmerészkednek, és élelem után kutatnak, éjszaka azonban bármelyikükből áldozat válhat, és nem tudják biztosan, megérik-e a holnapot. Ebben a világban a vámpírok két lábon járó vérzsáknak tekintik az embereket, Allie-t pedig az irántuk érzett gyűlölet tartja életben. Aztán egy éjszaka Allie meghal, és maga is szörnyeteggé változik.
Bár maga mögött hagyja a várost, titkolnia kell új énjét. Továbbra is embernek adva ki magát csatlakozik egy elcsigázott felmentőcsapathoz. Allie válaszút elé kerül, és döntenie kell, hogy miért – és legfőképpen kiért – éri meg feláldoznia halhatatlanságát.

Kicsit sok idő telt el az utóbbi bejegyzésem óta, de ne aggódjatok, olvasok még. Két dolog miatt alakultak így a dolgok. Egyrészt nagy változások történtek az életemben, így még ha akarnék se tudnék több időt olvasásra fordítani, pedig higgyétek el, én örülnék annak a legjobban, ha továbbra is az egyetemisták "lazább" életét élhetném, mint ezelőtt. (Azért van zárójelben a laza szó, mert azért annyira nem könnyű az egyetemista élet, mint sokan hiszik.) Mindenki felnő egyszer és velem is ez történt és kilépve a felnőtt életbe elkezdtem dolgozni az első igazi normális munkahelyemen. Másrészt hiszitek vagy sem, teljesen tönkrement az e-könyv olvasóm, így nem csak az időhiány, hanem az eszközhiány is akadályozza az olvasási tevékenységemet. Na de elég a magyarázkodásból, nem is annak szántam, csak gondoltam tudnotok kell, hogy miért érkeznek ezentúl ritkábban a posztok.

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én mindig is imádtam a vámpírokat (igen, még a nagy "láz" kitörése előtt is, hisztitek vagy sem!), most is imádom és valószínűleg örökké imádni is fogom. Ha találok egy jó vámpíros könyvet, akkor arra előbb-utóbb le fogok csapni. Julie Kagawa másik könyvsorozata a Vastündérek nagy kedvencem volt akkoriban, mikor olvastam, így mikor megtudtam, hogy megjelenik magyarul az írónő másik könyvsorozata is, ami mellesleg vámpíros történet, tudtam ezt nekem találták ki. Kicsit sokáig tartott, mire sikerült eljutnom odáig, hogy el tudjam olvasni, de végül csak sikerült.

Nem tudtam semmit a történetről, így csak a fülszöveget átnyálazva vágtam neki a könyvnek. Mégis, a fülszöveg is elég arra, hogy kialakuljon bennünk egy kép a várható történetről, és épp ezért képzelhetitek mekkorát koppantam, mikor rájöttem, hogy ez a könyv korántsem arról fog szólni, mint én azt a kis fejemben korábban összeraktam. A fülszöveg számomra azt sugallta, hogy Allie akarata ellenére lesz vámpír és azt hittem, hogy a könyv majd azt mutatja be, hogy milyen nehéz hozzászoknia az új életéhez, vagy hogy miként küzd a vámpírsága ellen. Persze YA könyv, így mondhatnátok, hogy mégis mit vártam? Jó, jó...  lehet én voltam megint naiv, de én azért nem írnám le a YA könyveket, mert igenis vannak remek darabok a műfajon belül.

Mielőtt megint eltérnék a tárgytól... miről is szól ez a könyv, ha nem arról, amit én hittem? A főszereplőnk, Allie Sekemoto egy árva tinédzser, aki egy vámpírok uralta disztópikus világban él. Egy rejtélyes vírus kitörése után az emberiség nagy része elpusztult, és a vámpírok lelepleződése után a tudósok egy része a vámpírok öngyógyító képességét akarta kihasználni a vírus ellenszerének megtalálásához. Persze a dolgok rosszul sültek el, így a vírus mutálódott, létrehozva a húsevő zombiként vadászó veszetteket, akik szintén az emberek életére törve kezdték pusztítani a népet. A vámpírok erre félteni kezdték saját fennmaradásukat, hiszen ha az emberiség kihal, akkor nem tudnak kiből táplálkozni, így egy bizonyos időn belül maguk is halálra vannak ítélve. Ezért úgy döntöttek, hogy a kezükbe veszik az irányítást és átvéve a hatalmat az emberiség fölött, megpróbálnak úrrá lenni a kényes helyzeten. Így alakultak ki a vámpírvárosok. Az egyik ilyen helyen él Allie három barátjával. Egyik nap mikor éppen élelmet gyűjtenének, váratlanul veszettek támadnak rájuk, és akkor változik meg Allie élete gyökerestül.

Nem szeretnék többet elárulni a történetről, legyen elég ennyi. A lényeg, hogy nem teljesen arról szól, amire a fülszöveg alapján gondolna az ember. (Vagyis amire én gondoltam.) Nincsenek itt nagy filozofálgatások, mint a Vámpírkrónikában, de nem is olyan gagyi a sztori, mint a Twilightban. Nem olyan rossz ez, de más, mint amire számítottam. Két nagyobb részre lehetne osztani a könyvet. Az első felében kapunk egy vázlatos bemutatást a világról és Allie vámpírrá válásának lehetünk szemtanúi. Aztán a második felében, mikor Allie útnak indul egy csapat halandó oldalán, tisztára olyanná válik az egész, mint egy "road-movie", csak épp vámpíros kiadásban. Úgy hírlik, hogy létezik Éden, egy város, amit még mindig emberek irányítanak, és ahol esély nyílhat arra, hogy feltalálják a gyilkos vírus ellenszerét. A kis csapat oda szeretne eljutni, Allie pedig összebarátkozván velük eldönti, hogy minden erejével segíteni fogja őket.

 

                                                         Allie és Kanin

A kezdeti csalódás után, mikor beláttam, hogy nem teljesen azt fogom kapni, amit én előre vártam, úgy döntöttem, hogy nem leszek mufurc, hanem igenis adok egy esélyt a könyvnek és meglátom, mi sül ki belőle. A végére csak összeállt minden és Kagawa ismét bebizonyította, hogy remek kis YA könyveket tud írni, melyekben van izgalom, szerethető karakterek és kalandos történet. Rögtön azzal kezdeném, hogy mit szerettem a könyvben. Örültem annak, hogy kaptunk egy egész jó kis felvezetést az elejére, ahol az írónő bemutatta számunkra a világot és a főszereplőt. Imádtam, hogy sikerült meglepnie, hisz az elején (legalábbis) sose az történt, amit vártam volna. A legtöbb klisét szerencsére el is felejtette, így például engem nagyon meglepett, hogy Allie halandó barátai rögtön az elején meghaltak, vagy hogy a teremtője, Kanin nem a szerelme lett végül.

Az szintén meglepett, hogy a szerelmi szál csak nagyjából a könyv közepe fele indult el, és hogy nem rögtön a tini szerelmi nyáladzásba ugrottunk bele. Tetszett, hogy egy erős és okos főszereplőt kaptunk, aki mégis esendő. Habár próbál felnőttként viselkedni és nem hibázni, néha mégis megtörik és korához illően ostobaságokat művel. Máshol talán zavartak volna Allie "tini hülyeségei", de itt valahogy el tudtam nézni őket, mert alapjáraton Allie igenis remek karakter, akinek vannak hibái, és aki ezek ellenére mégsem válik unszimpatikussá. Aztán tetszett a háttérvilág felépítése és remek ötletnek tartom, hogy Kagawa egy disztópikus/poszt-apokaliptikus környezetbe vetített vámpíros sztorit álmodott meg nekünk. Derültek ki titkok a múltból, de mégse tudtunk meg mindent így rögtön az elején, így maradt még izgalom a folytatásra is. A könyv másik felében kicsit sok volt már az "emberi dolgokból" meg a "tini hülyeségekből", így remélem a folytatásban inkább a vámpírok kerülnek előtérbe, és többet tudunk meg arról, ami a múltban történt és remélem többet fognak azok szerepelni, akikre én kíváncsi vagyok.

Szerintem senkit nem lepek meg vele, hogy két kedvenc karakteremként Kanint és Sakált említem meg. Habár egyikük se szerepelt valami sokat, és nem igazán ismerhettünk meg őket, (na jó, Kanint talán egy kicsit jobban), nekem mégis ők kerültek közel a szívemhez. Remélem a folytatásban jobban előtérbe kerülnek és nagyon bízom benne, hogy többet megtudhatunk róluk. Mindkét karakterben van potenciál és holt biztos, hogy sokkal izgalmasabb karakterek, mint mondjuk Zeke vagy épp bármelyik halandó. Az pedig már csak a hab a tortán, hogy Kanin és Sakál szoros szálon kötődnek Allie-hez. Érdekes lenne látni, hogy a három karakter eztán hogyan viszonyul egymáshoz és hogy milyen kapcsolatuk lesz a jövőben. Sakálban több van, mint amennyit eddig láthattunk, remélem az ő történetét is megismerhetjük, pl. hogy mi történt köztük Kaninnal.

Habár nem teljesen azt kaptam, mint amire számítottam, a végére mégis sikerült megszeretnem a történetet és a szívembe zárnom a kedvenc karaktereimet. A könyv első fele nekem jobban bejött, a második felében a sok "halandós dolog" miatt néha kissé leült a sztori, majd a végére ismét izgalmassá vált minden és felpörögtek az események. Szerencsére az írónő most megkímélt minket a szerelmi háromszögtől (legalábbis eddig), amiért hálám örökké üldözni fogja. Nagy potenciál van a történetben és remek folytatást lehetne hozzá írni, és bízom benne, hogy az írónő így is tett és a folytatásban egy ennél még jobb és kalandosabb történetet fogok kapni. Remélem a kiadó igyekszik és minél hamarabb érkezik magyarul, mert én már annyira olvasnám.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/julie-kagawa-a-halhatatlansag-szabalyai

Értékelés: 5/4

Daredevil 1.-2. évad összegzés

A történet:

Matt Murdock gyermek korában egy baleset következtében megvakul, de egy vegyszernek köszönhetően a többi érzékszerve emberfelettivé válik és kialakul egy radarérzék is amivel a környezetét "látja". Matt Murdock nappal mint ügyvéd, éjjel mint álarcos igazságosztó védi Hell's Kitchen környékét a bűnözőktől. (Forrás: port.hu)

Nem tudom miért halogattam olyan sokáig ezt a sorozatot, de csak magamat okolhatom érte, mert korábban nem is sejtettem, hogy miről maradtam le. A Netflix saját gyártású sorozataként jelent meg 2015 tavaszán az első évad, és idén vetítették a másodikat, így már mind a kettő megtekinthető online magyar felirattal. Magyarországon még nem vetítették, így magyar szinkron még nem készült hozzá. Mind a két évad egy 13 részes kerek történetet mesél el, melyek egymás folytatásai, de mind a kettőben más a fő történetszál és más a "fő gonosz".

Egy újabb képregény adaptációról van szó, ami gondolom nem lep meg senkit, mert manapság egyre több ilyen készül. A Marvel tévés univerzum részeként mutatkozott be, mely a tervezett másik négy sorozattal együtt (Jessica Jones, Luke Cage és Iron Fist) adja meg az alapját a várható The Defenders sorozatnak, amiben a négy sorozat négy főszereplője egy csapatként fog megküzdeni a bűnözőkkel. Persze ez még odébb van, és a négy sorozat közül is még csak a Daredevil és a Jessica Jones jelent meg, de az utóbbi kettő is hamarosan várható, utánuk pedig a The Defenders minisorozat érkezik. A Marvel tehát nem csak a filmes univerzumát építi fel, hanem a tévéset szintén. Bízzunk benne, hogy ugyanolyan sikerekkel. (A DC is tanulhatna tőlük ilyen téren.)

Nem sokat tudok a Daredevil képregényekről, csak a korábbi Ben Affleck főszereplésével készült filmadaptációt láttam. Vagyis úgy kezdtem neki, hogy ismertem a karakterek neveit, meg hogy ki kicsoda, de ezen felül fogalmam sem volt, hogy mire számíthatok, ami csak pozitívum lehet, mert így teljesen meglepetésként ért minden. Ez az egyik, amiért szerettem, mert sosem tudtam, hogy mire számítsak, hogy kinek mi a terve, hogy ki milyen életutat fog bejárni, és hogy kinek kivel milyen a kapcsolata. A meglepetés ereje tehát jól sült el és minden egyes résszel izgatottan vártam a folytatást. A részek egymásra épülnek és ahogy már mondtam, a két évad két külön történetet mesél el.

Tulajdonképpen csak dicsőítő szavakat tudok írni a sorozatról, mert nekem nagyon bejött idáig, de a végén azért megemlítek pár dolgot is, ami annyira nem tetszett. Miért olyan remek a Daredevil? Olyan ez az a sorozat, ami az Arrow első két évadát és ami a Nolan Batman trilógiáját is leginkább jellemezte: sötét, komor és mindenekfelett realisztikus. A készítők hanyagolták a természetfeletti elemeket és csakis emberi karaktereket jelenítettek meg, emberi képességekkel. Lassú a történetvezetés és minden karakter kap egy normális háttértörténetet.

Mindenkit lassan építenek fel és láthatjuk, hogy alakulnak a kapcsolataik. Van idő mindenki megismerésére, nem kapkodnak a készítők, amiért jár a hatalmas köszönet. Remek a forgatókönyv, ami tökéletesen felépíti a karakterek motivációit és az interakcióikat. Ha ez nem lenne elég, akkor olyan profin koreografált verekedős jeleneteket kapunk, hogy csak pislogtam közben. Nem intézik el két snittben a dolgokat, hanem hosszabb verekedéseket kapunk, ahol emberek harcolnak egymással, és ahol senkinek sincs természetfeletti képessége. Nekem személy szerint nagyon tetszett a sorozat soundtrackje is, valahogy nagyon el lettek találva a zenék és nagyon illettek a sorozat komor és sötét hangulatához.

Az első évad arról szól, hogy Matt Murdock elkezdi titkos életét Daredevilként és az éjszakában bűnözőkre vadászik, miközben nappal próbálja felépíteni ügyvédi karrierjét legjobb barátja, Foggy segítségével. Első ügyük során megismerik Karen Page-t, akit gyilkossággal vádolnak, és segítenek a nőnek tisztára mosni a nevét. Karen eztán velük marad és hárman dolgoznak tovább, miközben jó barátok lesznek. Az első évad így tehát az építkezésről szól, Matt két élete között próbálja megtalálni az egyensúlyt, bemutatkoznak a fő karakterek és Mattre hárul a feladat, hogy megmentse a Hell's Kitchent Wilson Fisk és társai sötét tervétől. Örültem annak, hogy Fiskre elég időt szántak, az ő karakterét is aprólékosan mutatták be, és minden indítéka és célja érthető magyarázatot kapott. A színész kissé néha túljátszotta a szerepét, de még ennek ellenére is méltó ellenfél volt Matt számára.

A második évadban tovább lépünk és egyetlenegy fő történetszál helyett, rögtön kettőt kapunk egymás mellé, bemutatva két új karaktert: a Megtorlót és Elektra-t. A második évad első fele inkább a Megtorlóra fókuszál, míg a másodikban inkább Elektra van a középpontban, és ez a két szál aztán nem is fut össze. Matt számára is sok lesz már a végén, és nem is tud minden gondot megoldani, mivel ő is csak egy ember, akinek nem ér el mindenhova a keze. Jó volt látni, hogy Mattet sem valami hős "szuperembernek" ábrázolják, hanem igenis valós embernek, akinek vannak határai és aki nem tud minden gondot egymaga megoldani.

Külön tetszett a második évadban, hogy a Megtorló, vagyis Frank, és Elektra mindketten Matt sötét képmásaiként mutatkoztak be és mindketten valamiféle sötét tükörképeiként jelentek meg Daredevilnek. Imádtam a Megtorló és Daredevil közti párbeszédeket, amiben egymásnak próbálták elmagyarázni, hogy miért a saját módszerük a jobb és a hatásosabb és mindketten próbálták megtörni a másikat, hogy lássa be, hogy téved. A Megtorló története szintén bejött és imádtam Frank karakterét, nem is csoda, hogy saját spin-off sorozatot kapott. Elektra teljesen más okból jelent meg, de ő is Matt sötét oldalát próbálta előrángatni, szerencsére sikertelenül. Elektra és Matt kapcsolata bonyolult és Elektra az egyetlen, aki talán néha tényleg megkísérti Mattet a sötét oldal felé, de szerencsére a férfi elég erős ahhoz, hogy ellenálljon Elektra "csábításának". Imádtam Elektra-t is, és a Daredevillel való közös jeleneteit, ahogyan Matt próbálta a nőt a jó útra téríteni és megmutatni neki, hogy máshogy is lehet intézni a dolgokat.

A végére három dolgot szeretnék még megemlíteni, ami nekem személy szerint nem nagyon tetszett, vagy amin én változtatnék. Szerencsére eddig a sorozat realisztikus ábrázolása a jelentős, de a második évad végére már behoztak egy kisebb misztikumot, aminek nem nagyon örülök, mert nem akarom, hogy ebbe az irányba menjen el a történet. Nem baj, ha egy kicsi természetfeletti lesz benne, de nem szeretném ha az Arrowhoz híven ez is lejtmenetbe kezdene a 3. évad környékén. A második évaddal az egyetlen problémám, hogy a két fő történetszál még a végére se ért össze. Persze jó volt ez így is, hisz Matt határait mutatta be, hogy ő sem lehet ott mindenütt, de én jobban örültem volna, ha valahogy mégis egybefut a két szál, mert akkor kerekebb lett volna a második évad.

Foggy és Karen Matt legjobb barátai ugyebár és maguk is főszereplők, ennek ellenére valahogy egyiket se sikerült megkedvelnem. Igazából semmi bajom velük, és értem miért vannak a történetben. Ők azok, akik Matt jobbik énjét és emberi oldalát képviselik, ők fogják vissza valamennyire Mattet, főleg Foggy miután megtudja, hogy Matt kicsoda valójában. Mégsem tudtam megszeretni őket. Főleg Karent, mikor folyton csak megy a saját feje után és aztán persze hogy bajba kerül és Mattnek vagy valaki másnak kell megmentenie. Karen néha elég idegesítő, ez vitathatatlan, és néha túl sok belőle, de remélem ez majd változni fog a jövőben.

Összességében a Daredevil egy igen remek sorozat, melyben hibát gyakorlatilag alig lehet találni. Amit negatívként értékeltem, az is lehet csak nekem szúrja a szemem, és másnak nem okoz semmi gondot. Sokak szerint manapság az egyik legjobb képregényes sorozatról van szó és igazat kell adnom ennek a kijelentésnek. Csatlakozom a Daredevil rajongók köréhez. Mindenkinek bátran ajánlom a sorozatot, ha szeretitek az efféle sztorikat. Érkezik a harmadik évad, de még nem tudni mikor, én azonban szurkolok, hogy ez minél hamarabb legyen.

Értékelés: 10/9

1. évad előzetes:

2. évad előzetesek:

I am not a serial killer (Nem vagyok sorozatgyilkos) (film)

A történet:

John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…
Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket. 

Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír. (Könyv fülszövege)

Dan Wells John Cleaver könyvsorozata az egyik nagy kedvencem, és mikor megtudtam, hogy film fog készülni az első részből, rögtön izgatott lettem. Aztán mikor megtudtam, hogy alacsony költségvetésű indie filmként készül el, akkor csak hevesen bólogattam és bíztam abban, hogy így egy sokkal jobb film készülhet el, mintha egy hollywoodi szuperprodukció karolta volna fel. A film már hónapokkal ezelőtt kijött némelyik filmfesztiválon és végre augusztusban eljutottunk odáig, hogy Amerikában mozikba került.

Tudtam, hogy amint lehetőségem adódik, nyomban lecsapok rá és mivel magyar megjelenés valószínűleg nem várható (igen, sajnos nem fogják vetíteni a mozik a jelenlegi tudomásom szerint, de javítsatok ki, ha tévedek!), így maradtam a másik megoldás mellett. Eredeti angol szinkronnal és angol felirattal vágtam neki, amint megtaláltam normális nézhető minőségben. Utólag kicsit bánom, hogy a film előtt nem olvastam újra a könyvet, mert így jobban össze tudnám hasonlítani a kettőt. Vagy talán jobb is, hogy így alakult? Nem tudom, de az biztos, hogy így nem fogok minden apró-cseprő dolgot egymáshoz hasonlítani.

Nem is tudom, hol kezdjem. Azzal indítanék talán, hogy tetszett a film meg nem is, és rögtön elmondom, hogy mit értek ezalatt. Kezdjük a pozitív dolgokkal. Mindenképp értékelem, hogy indie filmként készült el kvázi ismeretlen színészekkel, mert ugyebár csak Christopher Loyd ismert a színészgárdából. Főleg a két főszereplő telitalálat, ha engem kérdeztek, nem is lehetett volna jobb színészt találni John és Crowley szerepére. Mikor megjelentek az első képek és előzetesek a filmből, akkor sokan azon akadtak ki, hogy miként néz ki John és hogy ők nem így képzelték el

Szerintem Max Records tökéletes a szerepre, mind külsőre és mind a játékát tekintve, hisz ő megtette azt, amit tudott és ami hiányzott, az se rajta múlt, de erről később. A lényeg, hogy nem értem mi a baj Jonh külsejével. Komolyan kérdezem az elégedetlenkedőket: ti egy Brad Pittet vártatok, vagy mi? Ott van a könyvben világosan leírva, hogy John egy átlagos fiú, kissé depresszív beütéssel és emós hangulattal. Persze nem a karakter külseje a lényeg egy filmben, ezt én szoktam gyakran hangoztatni, de most épp sikerült a készítőknek jól eltalálnia a dolgot, és nem értem, miért van ezzel sokaknak baja. Végre egy olyan film, ahol a szereplők külsején nem kell panaszkodnunk.

Tetszett még, hogy a filmet az elejétől a végéig ugyanaz a sötét, komor és kissé ijesztő hangulat lengte végig, ami a könyvre is annyira jellemző volt. Nem kell megijedni azonban, mert annak ellenére, hogy horrornak van besorolva, semmi ijesztő nincs benne, így szerintem bárki megnézheti. Nagyjából követi a könyv cselekményét, csak egy-két kisebb változtatás van benne. Néhány karakter szerepét lecsökkentették, néhány jelenetet kihagytak, de azok nem is annyira fontosak, így nem érezni, hogy mindez okozza a gondokat.

Ha nem ezek okozzák a problémát, akkor kérdezhetnétek, hogy mi a gond. Merthogy sajnos... akármennyire szeretnék csak istenítő litániát zengeni a filmről, nem tudom megtenni és beszélnem kell arról, hogy mit hiányoltam. Nehéz egy könyvet jól, sikeresen és érthetően filmként adaptálni, és épp ezért bukik meg sok könyvadaptáció. Nem azt mondom, hogy a Nem vagyok sorozatgyilkos film megbukott, mert önmagában elég korrekt film lett, de ha összehasonlítom a könyvvel, akkor éppen az hiányzik belőle, amit a könyvben annyira szerettem. Maga John bonyolult lelki világa és zavart gondolatai.

Nem tudom miért, de én azt hittem, hogy a film narrátoros felépítésű lesz. Tudjátok olyan, amikor a főszereplő magában kommentálja az eseményeket. Azért lett volna ez jó, mert akkor sokkal mélyebben megismerhettünk volna John gondolatait  és fura rögeszméit, és mivel a filmből mindez hiányzott, így csak a színész gesztusaiból, tekintetéből és stílusából lehetett mindezeket kiolvasni. Nem Max Records hibája, hogy nem sikerült teljesen átadni John összetett és fura karakterét, mert egyszerűen nem kapott arra lehetőséget. A rendelkezésére álló dolgokat megpróbálta maximálisan kihasználni, játszott az előbb említett tekintetével, a gesztusaival, a hangjával, vagyis az összes "látható" dologgal, ami egy színész rendelkezésére állhat. Nekem azonban mégis hiányzott a narráció, és hogy így John gondolatai hallhatóan megelevenedjenek.

A másik, amit hiányoltam a filmből, hogy nem egészen jött át számomra John megszállottsága a sorozatgyilkosok iránt. Ennek egyik oka ismét a narráció hiánya, és épp ezért kellett volna valahogy ezt jobban beépíteni a dialógusokba. Aztán ha azt vesszük, hogy a könyv lényege sem az volt, hogy ki a gyilkos, ami mellesleg igen hamar kiderül, hanem az, hogy John mennyire megszállottá válik az irányába, hogy mennyire próbálja megismerni és megérteni azt, hogy mit miért tesz, akkor sajnos azt kell mondanom, hogy ezt is hiányoltam a filmből. John szabályosan "játszani" kezd a gyilkossal, élvezi, hogy hatalma van fölötte, próbál közelebb kerülni hozzá és próbálja kideríteni, hogy mi motiválja őt. A sok éves megszállottsága után egy igazi sorozatgyilkos kerül közel hozzá, és ezt maximálisan ki is használja. Ez a könyvben egyértelműen jelenik meg, míg a filmben nem kap akkora jelentőséget.

Utolsóként pedig azt említeném meg, hogy mennyire sajnálom, hogy Dr. Neblin szerepét ennyire lekurtították. A doktornak sokkal nagyobb szerepe van John életében annál, mint ami a filmben átjött. Mellesleg a beszélgetéseik során ismerhettük meg Johnt igazán, és ha a filmben már hiányzott az általam annyira vágyott narráció, akkor legalább a beszélgetések adta lehetőséget kellett volna kihasználni arra, hogy jobban belemerüljünk John lelkének sötét bugyraiba. Itt csak szimpla beteg és páciens kapcsolatként jelent meg az övék, miközben a könyvben valahogy sokkal mélyebb volt ez a dolog. Nem azt mondom, hogy John szerette volna vagy törődött volna a férfival, mert nyilván nem, de azért valamennyire mégis ragaszkodott hozzá, mert csak neki beszélhetett őszintén az igazi gondolatairól.

Lehetett volna ez a film sokkal, de sokkal jobb is, ha az általam negatívként értékelt dolgokat nem így oldották volna meg. A könyv rajongóiban talán hagy némi hiányérzetet a film megtekintése, mert a könyv most is ezerszer jobb, mint a film lett. Csak az a kérdés, hogy aki nem ismeri a könyvet, az mennyire fogja érteni a filmet vagy hogy egyáltalán nem unja-e magát halálra rajta. Nem tudom, ezt mindenki döntse el maga.

Értékelés: 10/7

Előzetes:

Natalie Babbitt: Örök kaland

Fülszöveg:

Winnie Fostert, a tízéves kislányt gazdag szülei még a széltől is óvják. Winnie unatkozik a kerítésekkel körbevett birtokon, és bosszantja a sok óvintézkedés, ezért kiszökik a közeli erdőbe. Itt ismerkedik meg Jessie Tuck-kal, aki nagyjából tizenhétnek néz ki, de elmondása szerint száznégy éves. A Tuck család ugyanis minden jel szerint megtalálta az örök élet forrását. 
Az öröklét misztériumát kutató regény izgalmas formában fogalmazza újra az emberiséggel egyidős kérdéseket: miért vagyunk halandók, és ha tehetnénk, választanánk-e az öregedés helyett az örökkévalóságot.

Még mindig a megszokott kedvenc műfajaimon kívül keresgélek, és hosszas tűnődés után végül erre a könyvre esett a választásom. Döntésem két tényező vezérelte. Egyrészt régóta a várólistámon csücsül ez a történet, másrészt pedig iszonyat rövid a könyv, de tényleg nagyon rövid, így még ha nem is nyeri el a tetszésemet, gondoltam nem veszítek vele semmit. A fülszöveg alapján egy szimpla kis gyerekmesére számítottam, semmi többre, és nagyjából meg is kaptam azt.

Mielőtt még valaki tévesen egy romantikus nyáladzásra gondolna a fülszöveg elolvasása után, azt nyomban szeretném lehűteni. Az Örök kalandban semmilyen romantikus szál nincs, kivéve talán annyi, hogy Winnie csodálattal tekint Jesse-re, de ezt se nevezném igazi szerelemnek, inkább csak gyerekes rajongásnak. Mert hogy igen, Winnie egy 10 éves kislány szerencsére, (azért szerencsére, mert így kimaradt a könyvből a tini romantika, amiért hálás köszönetem üldözi az írónőt), és épp ezért sorolható a történet a gyerekkönyvek kategóriájába. Ez tehát az első, ami tetszett benne, hogy nem volt benne semmilyen tini romantika.

A másik, amiért mindenképp jár a plusz pont, hogy az írónő gyerekkönyvnek írta meg a történetet, és nem valami elcsépelt romantikus YA-t csinált belőle. Utánanéztem a 2002-es adaptációnak, és abban a készítők éppen ezt változtatták meg a sztoriban, így máris félek megnézni. Nem értem miért kell egy ártatlan gyerekkönyvet egy már annyira unt YA kliséhalmazzá degradálni, ahol persze gondolom nagy szerepet kap a Winnie és Jesse közötti vonzalom és a tini szerelem. Épp azért örültem a könyvnek, mert itt semmi ilyesmi nincs gyerekkönyv lévén, erre a filmben épp az egyik nagy pozitívumot változtatják meg. Kár érte. mármint a film esetében, itt a könyvnél viszont örültem annak, hogy épp az ellenkezője történt.

A harmadik, amiért tetszett a regény, az maga a fő történetszál. Ismét az öröklét kérdése kerül előtérbe, csak most vámpírok nélkül. A Tuck család ugyanis több mint 100 éves, mióta ittak egy rejtélyes patak vizéből. Nem öregszenek és nem tudnak meghalni, maguk sem tudják hogy lehetséges ez, de mióta megtörtént a csoda próbálnak alkalmazkodni az új életükhöz. Felmerül a kérdés, hogy megéri-e a halhatatlanság, hogy milyen ára van, ha valaki ezt választja. Hogy mik az előnyei és a hátrányai. Nem túl filozofikusan boncolgatja ezt számunkra az írónő, de azért felveti az ilyenkor szokásos kérdéseket, hogy mindenki gondolkodjon el maga róla. (Ha engem kérdeztek, én szívesen lennék halhatatlan, főleg, ha ebben az esetben nem is kell hozzá az emberek vérét kiszívnom.)

2002-es adaptáció plakát: Jesse és Winnie

Sajnos azonban nem olyan tökéletes ez a könyv, mint amilyennek szerettem volna. A legnagyobb problémám vele éppen a rövidsége, és meg is magyarázom, hogy miért. Alig 150 oldalnyi a történet és habár a fő történetszál és a központi téma felettébb érdekes, maga a kivitelezés igen elkapkodott és irreális. Alig két nap alatt játszódik le minden hihetetlenül gyorsan és nem éppen reálisan. Oké, persze ez egy gyerekkönyv, elrugaszkodhat a valóságtól, de azért két nap alatt még egy gyerek sem szeret meg egy teljesen ismeretlen családot, és még egy gyerek sem hiszi el nekik a halhatatlanságról szóló meséiket miután gyakorlatilag elrabolták őt.

Összecsapottnak és elsietettnek érzem a könyvet, amit nyugodtan ki lehetett volna fejteni akár kétszer ekkora terjedelemben. Nem csak az a gond, hogy alig két nap alatt történik minden, hanem az is, hogy így nem kapjuk meg a karakterkidolgozást, amire szükség lenne ahhoz, hogy bárkit megszerethessünk. Nem azt mondom, hogy nem voltak szimpatikusak Winnie és a Tuck család, de szinte semmit nem tudunk meg senkiről, csak annyit, hogy Winnie egy naiv kislány, hogy Jesse az a fiú, aki szeretné élvezni az életet, hogy Miles a komolyabb testvére, és hogy a Tuck szülők nem örülnek annak, hogy halhatatlanok lettek. Ez nem karakterizálás, ez semmi. Egyszerűen senkit nem ismerünk meg eléggé. Senki nem kap elég időt. Azt meg már nem is említem meg, hogy a halhatatlanság vizére se kapjuk meg a magyarázatot. Hogy miként került oda a patak, hogy tehet az valakit halhatatlanná, vagy egyáltalán hogy mi a szerepe.

Remek kis gyerekkönyv lenne az Örök kaland, ha nem éreztem volna ennyire összecsapottnak és iszonyat rövidnek a történetet. Az elején éppen a rövidsége volt a vonzó benne, ezért is kezdtem neki, de miután megismertem a történetet, rájöttem, hogy pont itt nem kellett volna ilyen rövidre megírni. Két nap alatt játszódik le minden, ami alatt egyszerűen lehetetlen volt megismerni a karaktereket, szinte semmit se tudunk senkiről, és az idő rövidsége miatt maga a történet is irreálissá vált számomra. Elfért volna több karakterizálás, több magyarázat, több idő, hogy láthassuk, amint Winnie valóban megismeri és megszereti a Tuck családot. Nagyon sajnálom, mert lehetett volna ez sokkal, de sokkal jobb is.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/natalie-babbitt-orok-kaland

Értékelés: 5/2

Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten (Ambrózy báró esetei 1.)

Fülszöveg:

Budapest, ​​1896. 

A város a millenniumi ünnepségek lázában ég. A békebeli Monarchia minden zugából tízezerszám tódulnak az emberek, hogy megcsodálják az ezeréves Magyarország egybehordott kincseit. Köztük van a Marosvásárhelyről érkezett, 16 éves Hangay Emma kisasszony is, akinek a rendezvények második napján nyoma vész.
Négy évvel később titokzatos távirat érkezik az azóta is gyászoló, idős édesapa, Hangay Árpád címére: a különös üzenetet Emma, a rég halottnak hitt lány küldte! Az ekkor 17 éves Mili kisasszony, Emma húga azonnal a fővárosba utazik, hogy nővére keresésére induljon.
A talpraesett, éles eszű lány nem sejti, hogy midőn felszáll a vonatra, rémálmokhoz hasonló kalandok sora veszi kezdetét, melyek kibogozásában egyetlen támasza a jó hírű, ám igen zord természetű mesterdetektív, Ambrózy Richárd báró lesz.

Még mindig kissé félve kezdek neki egy magyar könyvnek, mert valahogy sosem találom meg azt, amelyik majd igazán tetszeni fog. Nem mintha félnék leírni az őszinte véleményemet egy könyvről, nem ez a gond, hanem az, hogy ha nem muszáj, akkor inkább nem generálom a felesleges balhékat és mivel olyan sok másik van, ami sokkal jobban érdekel, épp ezért szorulnak a magyar könyvek háttérbe. Habár régóta tologatom ezt a könyvet, hirtelen mégis megakadt rajta a szemem, és most valahogy kedvet kaptam hozzá. Manapság próbálok kiszakadni a megszokott kedvenc műfajaimból, és a többinek is esélyt adni.

Nem olyan régi könyv ez, és éppen ezért volt némileg vonzó számomra, na meg azért, mert igen jó értékeléseket olvastam róla. Azt se feledjük el, hogy nem csak úgy magyar a könyv, hogy egy magyar író írta, hanem a szereplők magyarok és ráadásul a történet Budapesten játszódik. Ha ez így nem lenne még elég különleges, akkor azt is hozzátenném, hogy a 19. század végi Magyarország a korszak és ha mindezt így elképzelitek, akkor láthatjátok, hogy valami egészen újat nyújt a könyv.

Rögtön azzal kezdeném, hogy nekem nagyon tetszett a korszak hangulata és az ennek megfelelő stílus, valamint az, hogy magyar környezetben, magyar szereplőkről szól a könyv. Nem szeretem a magyar klasszikus irodalmat, szerintem egyet se olvastam el közülük anno a gimiben, talán csak az Egri csillagokat, most mégsem rettentett el a fura nyelvezet és a "magyaros stílus", hanem inkább magával ragadott. Persze azért vétek lenne ezt a könyvet egy lapon említeni a magyar klasszikusokkal, de azokra mégis jobban hasonlít, mint a mai modern könyvekre.

Szerintem remek ötlet volt a könyv alapvető helyzete, tetszett a korszakhoz igazodó kissé parasztos nyelvezet, mert ide nagyon illett. Voltak olyan szavak, amiket hirtelen nem nagyon értettem, de szerencsére a végén lévő szószedetben megkaptam a magyarázatot hozzá. Ha így vesszük, akkor engem már a könyv alapvető stílusa és szerkezete megvett magának, hisz még ha semmiről se szólt volna, akkor is szívesen olvastam volna pusztán már csak a stílusa miatt. Kissé emlékeztet talán Gail Carriger Napernyő Protektorátus könyvsorozatához, de persze itt a régi magyar szavak és kifejezések, valamint ezek roppant ötletes megfogalmazása teszi egyedivé a szöveget.

A másik, ami miatt érdemes elolvasni a könyvet az maga a két főszereplő és a történet. Mili és Amrózy báró mindketten remek karakterek, és amennyit idáig megtudtunk róluk az épp elég ahhoz, hogy eztán kíváncsian várjam majd a folytatást. Örültem neki, hogy nem kaptunk egyből semmilyen szerelmi szálat, hanem az első rész a megismerkedésről szólt és arról, hogy próbálják egymást megszokni és elfogadni. Sőt, lehet nem is lesz semmilyen szerelmi szál, aminek mondjuk én kifejezetten örülnék, mert sokkal jobb lenne, ha inkább detektívpáros válna belőlük a végére, olyan Sherlock és Watson stílusban.

Mert igen, Ambrózy bárót nyugodtan nevezhetjük a magyar Sherlock Holmesnak. Én imádom a Sherlock történeteket, főleg a modern BBC sorozat változatot, és mikor rájöttem, hogy ez a könyv tulajdonképpen ennek a magyar átirata, akkor csak örülni tudtam. Persze féltem, hogy mi lesz, hogy túl sok lesz a hasonlóság, de szerencsére nem egy totális koppintásról van szó. Ambrózy báró is okos, eszes és ravasz, néha magánakvaló és sznob, és szintén rejtegeti a titkait, de mégse teljesen ugyanolyan, mint Sherlock. Mili-nek nem szimpatikus az elején, de mivel jól jön számára a férfi segítsége, így kénytelen elfogadni azt. A nők hátrányos helyzetének bemutatása és reprezentálása szintén jól lett megoldva, ahogyan az a korszakra volt jellemző. A rejtély egy része megoldódik a végére, de maradnak még nyitott kérdések, így a folyatásban szintén lesz miért izgulni.

Nem sokat tudtam a könyvről, amikor belekezdtem, így gyakorlatilag a stílus és a történet is teljesen meglepetésként ért. De még milyen meglepetés volt! Tetszett a korszakra jellemző magyar beszédstílus és azok a kifejezések, amiket ma már nagyon nem használnak. Tetszett a korszak leírása és a két főszereplő karaktere, akik érdekes párost alkothatnak majd a jövőben. Hogy munka vagy magánéleti kapcsolat  (vagy esetleg mindkettő) lesz közöttük-e, az a jövő zenéje, de engem mindenképp érdekel amellett, hogy miként folytatódik tovább a történet. Már a második rész is megjelent, így bármikor jöhet a folytatás. Mert hogy azt is biztosan olvasni fogom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/boszormenyi-gyula-leanyrablas-budapesten

Értékelés: 5/5

Scott Spencer: Végtelen szerelem

Fülszöveg:

„Tizenhét ​éves voltam, szívem legsürgetőbb parancsainak hű követője, amikor letértem a mindennapi élet ösvényéről, s egyetlen pillanat alatt leromboltam mindent, amit szeretek.” Így kezdődik David és Jade, két kamasz mindent felemésztő, érzéki szerelmének tragikus története. A hatvanas évek Amerikájában járunk. Jade szabad szellemű szülei nem bánják, ha lányuk korán kezdi a nemi életet, de amikor a fiatalok olyannyira egymásba feledkeznek, hogy senki és semmi mással nem foglalkoznak, Jade apja kitiltja Davidet a házból. David ekkor kétségbeesésében arról kezd ábrándozni, hogy mekkora szeretettel és hálával fogadják majd vissza, ha megmenti a családot valamilyen szörnyűségtől… 
Ami ezután következik, az maga a legsötétebb rémálom, névtelen telefonhívásokkal, őrült levelekkel és szörnyű következményekkel, David számára ugyanis a Jade iránt érzett szerelme immár valóságosabb, mint bármilyen egyéb világ, valóságosabb, mint az idő és mint a halál.

A kedvenc műfajaimat kissé meguntam, így gondoltam egy időre ideje lenne váltani, hátha akkor nagyobb kedvvel megy az olvasás. Így áttértem a komolyabb témákra és a "felnőttesebb" könyvekre, és elsőként a Végtelen szerelem került a kezeim közé. Tudni kell, hogy már a megjelenése óta olvasni szerettem volna, csak valahogy sosem jutottam el odáig, most viszont úgy tűnik, eljött az idő. Felkészültem a könyvre és ebben a tudatban vetettem bele magam.

Miért is kellett ez a nagy felkészülés? Nagy botránykönyvnek tartják Scott Spencer regényét, mert egy tragikus és féktelen tiniszerelmet ír le elvileg megbotránkoztató szexjelenetekkel. Felkészülve kezdtem neki, hogy most kapni fogok egy "tini szexkönyvet", de aztán mégsem azt kaptam, amire számítottam. Nem értem a sok felháborodást a könyv körül, mert korántsem volt ebben olyan sok megbotránkoztató szexjelenet, meg nem is volt durva és nyers a nyelvezete. Vagy lehet csak én edzőttem meg a Szürkén és a társain, nem tudom, de nekem egyszer se emelkedett meg a szemöldököm, mikor pikánsabb jelenetekhez értem. Na jó... a véres szex azért kicsit tényleg undi lehetett, ha magam elé képzelem, de az az egyetlen, ami túllépheti a határokat. Vagyis nem tudom ki hogy van vele, de a könyv botrány része nem olyan sokkoló, mint azt mások beharangozták.

Mikor elkezdtem olvasni a könyvet, akkor megnéztem előre, hogy a moly.hu-n milyen értékelést tudhat magáénak, és mikor megláttam az alig 60%-ot, akkor kissé elbizonytalanodtam. hogy ez lehet mégse kell nekem. Aztán viszont legyintettem egyet és úgy voltam vele, hogy nem érdekel mások véleménye, én akkor is adok neki egy esélyt. És milyen jól tettem! Értékeléseket nem olvastam hozzá, így nem tudom, miért húzták le ennyire a könyvet, de az biztos, hogy nekem tetszett. Talán az lehetett a csalódások oka, hogy mindenki a nagy botránykönyvet várta, és miután nem kapta meg, úgy könyvelte el magában a történetet, mint színtiszta unalom. Pedig ez a könyv korántsem unalmas, hanem inkább elgondolkodtató és érdekes. Kell hozzá egy hangulat, az biztos, de ha mélyen beleveted magad, és esélyt adsz neki, akkor meg fogja érinteni a szíved.

A történet Davidről szól, aki halálosan szerelmes Jadebe. De mivel a fiatalok annyira belefeledkeznek egymásba, hogy semmi mással nem foglalkoznak, így Jade apja egy időre eltiltja őket egymástól. David nem bírja ki a lány és annak családja nélkül, így egyik zavart pillanatában egy fura tervet eszel ki. Ha tüzet gyújt a Butterfield házban, és kimenti a családot, akkor azok ismét szeretettel és hálával fogadják vissza. Csak azzal nem számol, hogy bármi rosszul sülhet el és így is lesz. Ekkor veszi kezdetét David hosszú szenvedése és kálváriája, ahol egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed, miközben szüntetlenül vágyakozik Jade után és azután, amit vele együtt elvesztett.

Sajnálom, hogy kevesen ismerik nálunk ezt a könyvet, mert szerintem egy remekbe szabott tragikus szerelmi történet. Nem akarok túlozni, de szerintem felér az ismertebb tragikus szerelmi történetek szintjére is.Sőt, mivel a mai modern nyelvezetben írták, így több esélye lehet annak, hogy a fiatalok a kezükbe veszik. Az egyik ok, amiért tetszett, hogy ez egy tragikus szerelmi történet, aminek a végén sincs happy end és csak fokozta a hatást, hogy nem a nő narrátor, hanem a fiú mesélte el nekünk a történetet.

1981-es film posztere

David nem normális fiú, ezt a könyv olvasása után nyugodtan ki lehet jelenteni. Megszállott, tévképzetes és ragaszkodó. Mindennél és mindenkinél jobban szereti Jade-t, teljesen rá van kattanva. Folyton együtt vannak, hamar elkezdik szexuális életüket, semmit nem titkolnak egymás elől, és képtelenek meglenni egymás nélkül. Daviddel ez mindenképp így van, míg Jade mint később kiderül, azért nem teljesen ugyanígy áll a dolgokhoz. David az első igaz szerelem hálójában fuldoklik és évek múltán sem képes teljesen kikecmeregni belőle, pedig Jade és a szerelmük miatt megjárja a poklok poklát. Évekre szakítják el őket egymástól, de így se képes a lányt elfelejteni, nem képes tovább lépni, hanem görcsösen ragaszkodik hozzá, az emlékeikhez és ahhoz, hogy egyszer újra együtt lehetnek.

Csak ez a rögeszme élteti, csak ez érdekli az életben, semmi másra nem vágyik. Semmihez nem kezd az életével, nem tanul tovább és dolgozni is csak azért kezd el, mert rá van kötelezve, de amint lehetősége adódik rá, meglép, hogy újra megpróbáljon a lány közelébe kerülni. Nem bírja elfelejteni se őt, se a családját, hisz bennük találta meg azt, amire mindig is vágyott. A könyv tökéletesen mutatja be, hogy mennyire elsöprő és meghatározó lehet az első szerelem egy ember életében, és hogy ezek a tini szerelmek legtöbbször nem tartanak sokáig. Ugyebár Jade is tovább lépett, mint ahogy az emberek többsége teszi, csak Davidnek nehéz ugyanezt megtennie.

És itt érkeztünk el a másik dologhoz, ami tetszett a könyvben. David nem csak Jade-be szeretett bele, hanem annak szabados erkölcsű és attól a kortól egészen eltérő életmódot folytató családjába. Saját családja merev erkölcsei és palástolt érzelmei elől, Butterfieldék szabad és nyitott életébe menekült. Ahol a szülők sem tiltották (az elején legalábbis) egymástól őket, sőt nem bánták még azt sem, hogy ilyen fiatalon szexuális életet élnek, és ahol egy egészen más gondolkodásmódot és életstílust ismerhetett meg. David nem szerette a szüleit, sőt lenézte őket valamilyen szinten, és csakis a Butterfieldék között érezte jól magát. Ezért szenvedte meg annyira, amikor eltiltották maguktól, mert nem csak Jade-ről szólt ez az egész, hanem az egész családjáról és arról, hogy mindenáron közéjük szeretett volna tartozni.

Jade érdekes karakter lehetett volna, és őszintén szólva engem érdekelt volna az ő szemszöge is a történetben, így kicsit sajnálom, hogy nem váltott nézőpontos lett a könyv szerkezete. Próbáltam én Jade-ról egy relatív képet alkotni, csak ez baromi nehéz olvasóként, mert mi csak David istenítő szemén keresztül láthatjuk a lányt, aki persze mint kiderült, nem olyan eszményi és szeretnivalóan tökéletes, mint amilyennek a fiú látja. Jade sosem szerette annyira a fiút, mint fordítva, és ő tudott mindig is nélküle élni. Elgondolkodtató, amit Jade később felvet arról, hogy lehet valójában miatta történt minden, mert tudat alatt ő ösztökélte Davidet arra, hogy valamilyen úton-módon tegye tönkre a családját, mivel ő pedig szabadulni szeretett volna onnan. Persze ez csak feltevés és itt jön a kérdés, hogy vajon mennyi köze lehetett Jade tudatalatti kívánságának abban, amit végül David elkövetett.

Nagyon érdekes és elgondolkodtató volt ez a tragikus szerelemi történet. Nem értem miért húzták le sokan azzal a könyvet, hogy unalmas és hogy botrányos, mikor ezek közül egyik sem jellemző rá. Nincs olyan sok szexjelenet, és azok közül is csak az a bizonyos egyetlen az, ami tényleg undorító lehet, ha jobban belegondolunk. Egyáltalán nem unalmas a könyv, bár igaz, hogy lassú a történetvezetés, mert David érzelmei, sötét és zavaros gondolatai, Jade iránti megszállottsága a lényeg. Nekem tetszett a könyv, most épp egy ilyenre volt szükségem.

Ui: Két film készült a könyvből. Az 1981-est már láttam egyszer, de most a könyv olvasása után szeretném újranézni. Nem tökéletes könyvadaptáció, és kissé más a történetvezetése, mint a könyvé volt, de szerintem azért egyszer nézhető kategória. Aztán van egy 2014-es film ugyanezen a címen, ami már teljesen át lett írva és csak a szereplők neveiben azonos a könyvvel. Azt nem láttam, de nem is érdekel.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/scott-spencer-vegtelen-szerelem

Értékelés: 5/4