I am not a serial killer (Nem vagyok sorozatgyilkos) (film)

A történet:

John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…
Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket. 

Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír. (Könyv fülszövege)

Dan Wells John Cleaver könyvsorozata az egyik nagy kedvencem, és mikor megtudtam, hogy film fog készülni az első részből, rögtön izgatott lettem. Aztán mikor megtudtam, hogy alacsony költségvetésű indie filmként készül el, akkor csak hevesen bólogattam és bíztam abban, hogy így egy sokkal jobb film készülhet el, mintha egy hollywoodi szuperprodukció karolta volna fel. A film már hónapokkal ezelőtt kijött némelyik filmfesztiválon és végre augusztusban eljutottunk odáig, hogy Amerikában mozikba került.

Tudtam, hogy amint lehetőségem adódik, nyomban lecsapok rá és mivel magyar megjelenés valószínűleg nem várható (igen, sajnos nem fogják vetíteni a mozik a jelenlegi tudomásom szerint, de javítsatok ki, ha tévedek!), így maradtam a másik megoldás mellett. Eredeti angol szinkronnal és angol felirattal vágtam neki, amint megtaláltam normális nézhető minőségben. Utólag kicsit bánom, hogy a film előtt nem olvastam újra a könyvet, mert így jobban össze tudnám hasonlítani a kettőt. Vagy talán jobb is, hogy így alakult? Nem tudom, de az biztos, hogy így nem fogok minden apró-cseprő dolgot egymáshoz hasonlítani.

Nem is tudom, hol kezdjem. Azzal indítanék talán, hogy tetszett a film meg nem is, és rögtön elmondom, hogy mit értek ezalatt. Kezdjük a pozitív dolgokkal. Mindenképp értékelem, hogy indie filmként készült el kvázi ismeretlen színészekkel, mert ugyebár csak Christopher Loyd ismert a színészgárdából. Főleg a két főszereplő telitalálat, ha engem kérdeztek, nem is lehetett volna jobb színészt találni John és Crowley szerepére. Mikor megjelentek az első képek és előzetesek a filmből, akkor sokan azon akadtak ki, hogy miként néz ki John és hogy ők nem így képzelték el

Szerintem Max Records tökéletes a szerepre, mind külsőre és mind a játékát tekintve, hisz ő megtette azt, amit tudott és ami hiányzott, az se rajta múlt, de erről később. A lényeg, hogy nem értem mi a baj Jonh külsejével. Komolyan kérdezem az elégedetlenkedőket: ti egy Brad Pittet vártatok, vagy mi? Ott van a könyvben világosan leírva, hogy John egy átlagos fiú, kissé depresszív beütéssel és emós hangulattal. Persze nem a karakter külseje a lényeg egy filmben, ezt én szoktam gyakran hangoztatni, de most épp sikerült a készítőknek jól eltalálnia a dolgot, és nem értem, miért van ezzel sokaknak baja. Végre egy olyan film, ahol a szereplők külsején nem kell panaszkodnunk.

Tetszett még, hogy a filmet az elejétől a végéig ugyanaz a sötét, komor és kissé ijesztő hangulat lengte végig, ami a könyvre is annyira jellemző volt. Nem kell megijedni azonban, mert annak ellenére, hogy horrornak van besorolva, semmi ijesztő nincs benne, így szerintem bárki megnézheti. Nagyjából követi a könyv cselekményét, csak egy-két kisebb változtatás van benne. Néhány karakter szerepét lecsökkentették, néhány jelenetet kihagytak, de azok nem is annyira fontosak, így nem érezni, hogy mindez okozza a gondokat.

Ha nem ezek okozzák a problémát, akkor kérdezhetnétek, hogy mi a gond. Merthogy sajnos... akármennyire szeretnék csak istenítő litániát zengeni a filmről, nem tudom megtenni és beszélnem kell arról, hogy mit hiányoltam. Nehéz egy könyvet jól, sikeresen és érthetően filmként adaptálni, és épp ezért bukik meg sok könyvadaptáció. Nem azt mondom, hogy a Nem vagyok sorozatgyilkos film megbukott, mert önmagában elég korrekt film lett, de ha összehasonlítom a könyvvel, akkor éppen az hiányzik belőle, amit a könyvben annyira szerettem. Maga John bonyolult lelki világa és zavart gondolatai.

Nem tudom miért, de én azt hittem, hogy a film narrátoros felépítésű lesz. Tudjátok olyan, amikor a főszereplő magában kommentálja az eseményeket. Azért lett volna ez jó, mert akkor sokkal mélyebben megismerhettünk volna John gondolatait  és fura rögeszméit, és mivel a filmből mindez hiányzott, így csak a színész gesztusaiból, tekintetéből és stílusából lehetett mindezeket kiolvasni. Nem Max Records hibája, hogy nem sikerült teljesen átadni John összetett és fura karakterét, mert egyszerűen nem kapott arra lehetőséget. A rendelkezésére álló dolgokat megpróbálta maximálisan kihasználni, játszott az előbb említett tekintetével, a gesztusaival, a hangjával, vagyis az összes "látható" dologgal, ami egy színész rendelkezésére állhat. Nekem azonban mégis hiányzott a narráció, és hogy így John gondolatai hallhatóan megelevenedjenek.

A másik, amit hiányoltam a filmből, hogy nem egészen jött át számomra John megszállottsága a sorozatgyilkosok iránt. Ennek egyik oka ismét a narráció hiánya, és épp ezért kellett volna valahogy ezt jobban beépíteni a dialógusokba. Aztán ha azt vesszük, hogy a könyv lényege sem az volt, hogy ki a gyilkos, ami mellesleg igen hamar kiderül, hanem az, hogy John mennyire megszállottá válik az irányába, hogy mennyire próbálja megismerni és megérteni azt, hogy mit miért tesz, akkor sajnos azt kell mondanom, hogy ezt is hiányoltam a filmből. John szabályosan "játszani" kezd a gyilkossal, élvezi, hogy hatalma van fölötte, próbál közelebb kerülni hozzá és próbálja kideríteni, hogy mi motiválja őt. A sok éves megszállottsága után egy igazi sorozatgyilkos kerül közel hozzá, és ezt maximálisan ki is használja. Ez a könyvben egyértelműen jelenik meg, míg a filmben nem kap akkora jelentőséget.

Utolsóként pedig azt említeném meg, hogy mennyire sajnálom, hogy Dr. Neblin szerepét ennyire lekurtították. A doktornak sokkal nagyobb szerepe van John életében annál, mint ami a filmben átjött. Mellesleg a beszélgetéseik során ismerhettük meg Johnt igazán, és ha a filmben már hiányzott az általam annyira vágyott narráció, akkor legalább a beszélgetések adta lehetőséget kellett volna kihasználni arra, hogy jobban belemerüljünk John lelkének sötét bugyraiba. Itt csak szimpla beteg és páciens kapcsolatként jelent meg az övék, miközben a könyvben valahogy sokkal mélyebb volt ez a dolog. Nem azt mondom, hogy John szerette volna vagy törődött volna a férfival, mert nyilván nem, de azért valamennyire mégis ragaszkodott hozzá, mert csak neki beszélhetett őszintén az igazi gondolatairól.

Lehetett volna ez a film sokkal, de sokkal jobb is, ha az általam negatívként értékelt dolgokat nem így oldották volna meg. A könyv rajongóiban talán hagy némi hiányérzetet a film megtekintése, mert a könyv most is ezerszer jobb, mint a film lett. Csak az a kérdés, hogy aki nem ismeri a könyvet, az mennyire fogja érteni a filmet vagy hogy egyáltalán nem unja-e magát halálra rajta. Nem tudom, ezt mindenki döntse el maga.

Értékelés: 10/7

Előzetes: