R.F. Kuang: Sárkányköztársaság (Mákháború 2.)

Fülszöveg:

Nikannak ​a történelem során háromszor is meg kellett küzdenie a túlélésért a véres mákháborúkban. Annak ellenére, hogy a harmadik hadjárat csak nemrég ért véget, Zsin nem tud megfeledkezni arról a kegyetlenségről, amelyet a népe megmentése érdekében követett el. Menekül a bűntudat, a szorongató ópiumfüggés és a tűz isteneként megismert bosszúálló főnix parancsai elől, aki rémes hatalommal ruházta fel.

Bár Zsin nem akar élni, meghalni sem hajlandó addig, amíg bosszút nem áll az áruló császárnőn, aki hátat fordított a hazájának, és szövetségre lépett az ellenséggel. A lány egyetlen reménye, ha belép a befolyásos Sárkány hadúr seregébe. A hadúr arra készül, hogy meghódítja Nikant, elűzi a császárnőt a trónról, és létrehoz egy új köztársaságot.

Ám sem a császárnő, sem a Sárkány hadúr nem az, akinek látszik. Zsin minél több dolognak lesz szemtanúja, annál jobban tart attól, hogy az országa iránt érzett szeretete ismét arra fogja kényszeríteni, hogy éljen a főnix gyilkos hatalmával. Mert már nincs semmi, amit Zsin ne áldozna fel az országa megmentéséért… és a bosszúért.

Máig nem értem, hogy kerülte el a figyelmemet a Mákháború trilógia, és azt sem, hogy miért csak most jutottam el odáig, hogy olvasni kezdtem. Bár ahogy a mondás tartja, jobb későn, mint soha és el sem tudom mondani mennyire örülök annak, hogy nemrég szembekerült velem és elkezdtem végre olvasni. Az első rész hatalmas nagy kedvenc lett, rögtön beszippantott a történet, a világ, a főhősnő és a karakterek, épp egy olyan trilógia ez, amit mintha nekem írtak volna meg. Minden van benne, amit szeretek a fantasy könyvekben, de tényleg minden, hibát nem tudtam találni benne. Csakis dicsérni tudtam az első részt.

E nagy rajongás után sosem volt kérdés, hogy hamarosan folytatni fogom a sorozatot a második résszel és mivel nemrég sikerült beszereznem mind a három könyvet, így innen tényleg nincs megállás. Nagyon bíztam abban, hogy a folytatás nem fog csalódást okozni, hogy hozza az első rész színvonalát vagy esetleg még túl is szárnyalja azt. Vártam, hogy mi lesz Zsinnel, hogyan alakul Nikan sorsa a háború után és hogy merre halad tovább a sztori. Nem kellett csalódnom, mert a Sárkányköztársaság legalább annyira tetszett, mint az első rész, sőt ha lehet még jobban.

Zsin

Zsin bosszút esküdött a császárnő ellen, aki elárulta őket az ellenségnek és akinek machinációi nyomán végül Altan életét vesztette az első rész végén, és ahol majdnem maga Zsin is odalett. A megszálló Mugeni Föderációt legyőzték, Zsin gyakorlatilag egymaga pusztította el az egész mugeni népet, de a megszálló háború alatt elszenvedett és látott borzalmak emléke soha nem fog elmúlni és mindenki életén mély nyomokat hagyott a háború, amibe ilyen fiatalon belekeveredtek. Zsin elvesztette a bálványozott mesterét, Altant, elárulták, azok, akikben bízott, így úgy érzi nem maradt más út számára, csak a bosszú. És ezért bármire képes.

Így indul a második rész és az írónő nem sokat kertel a sztorival, rögtön a dolgok közepébe csapunk, mert Zsin nem bír a hátsóján ülni, teszi, amit tennie kell. Zsin lett a Ceko új vezére Altan halála után és mindannyian próbálnak a bosszú mellett, valami új célt találni az életben. Mert hogy a Föderáció legyőzése után sem lesz béke, a megtépázott és legyengült országban polgárháború tör ki a császárnő ellen. Az eddig a háttérbe húzódott Sárkány tartomány nyíltan felkel a császárnő uralma ellen, hogy létrehozzák az áhított sárkányköztársaságot, ahol demokratikus módon működne a hatalom a mostani diktatórikus rend helyett. Nikan gyakorlatilag két részre oszlik és elkezdődik a polgárháború, Zsin és a Ceko többi tagja pedig igen gyorsan a dolgok sűrűjében találja magát.

Kapunk tehát egy újabb háborút, nagyon mozgalmasan alakul a történet, lehet izgulni rajta az elejétől a végéig, vannak fordulatok bőven. Az első részben olvasott megszálló háború helyett most egy belső polgárháború robban ki, ami ugyanolyan véresen és borzalmasan alakul, mint a korábbi. Sőt ez még szörnyűbb ha jobban belegondolunk, mert míg az első részben a nikaraiak harcoltak a mugeniek ellen, most nikarai harcol nikarai ellen. A polgárháborúnál sosem létezett borzalmasabb háború. És ha bárki azt hiszi, hogy egyértelmű melyik a „jó” és melyik a „rossz” fél, az hatalmasat téved, mert egyik fél sem az, akinek látszik. És valójában mindkettő csak a saját hatalmának megszerezésére vagy megtartására törekszik. Ta-csi császárnő nem olyan rossz, mint amilyennek tűnik, de a sárkány hadúr, Vajszra se olyan alázatos és önzetlen, amilyennek mutatni akarja magát.

Ta-Csi Császárnő

Az a legrosszabb az egészben, hogy Zsin pontosan ugyanabba a helyzetbe kerül, mint korábban és újra elköveti ugyanazokat a hibákat, mint az első részben. Zsin Altan halála miatti teljes depresszióba és önmarcangolásba süllyedve nem igazán tud mit kezdeni magával a bosszú hajszolásán kívül, és éppen ebben a törékeny és igen befolyásolható állapotában talál rá a sárkány hadúr és persze, hogy próbálja őt beszervezni a saját oldalára. Zsin pedig persze, hogy tartozni akar valahova, persze, hogy vágyik egy új életcélra, így nem csoda, hogy könnyen befolyáshatóan igen hamar a Sárkányköztársaság szolgálatába szegődik. Nem mintha amúgy lett volna bármi más választása neki vagy a Ceko-nak, hisz ha nem mennek önként, akkor Vajszra rákényszerítette volna őket, de mivel így Ta-csi ellen vonulnak, Zsin még bosszút is állhat a császárnőn, így „miért ne?” alapon csatlakoznak a háborúhoz.

Örültem, hogy Nö-csa visszatért, és annak még jobban, hogy a hármasunk „egymásra talált” a korábbi háború után és végre egy oldalon harcoltak. Igazi felüdülés volt Nö-csát végre normális emberként látni és hogy többé nem harcoltak és veszekedtek volna Zsin-nel, hanem időközben igazi barátokká váltak. Jó, a barátok talán igen enyhe kifejezés, hisz ennél többet éreznek egymás iránt, csak ezt egyikük se akarja igazán beismerni. Ha eddig nem lett volna egyértelmű akkor most már az, hogy Nö-csa teljesen Zsin megszállottja, csodálja a lányt, de fél is tőle, és ez a kettős érzés határozza meg az egész egymáshoz való viszonyulásukat. Mert habár már nem utálják úgy egymást, mint gyerekkorukban és nem harcolnak folyamatosan, de ahogy haladunk előre a történetben válik nyilvánvalóvá, hogy a világról, az országról és arról, hogy mi lenne a legjobb az embereknek nem mindig értenek egyet. Épp ezért néha összevesznek és épp ezek az ellentétek lesznek azok, amik a végén megint a két szemben álló oldalra sodorják őket.

Nö-Csa

Kis mosollyal olvastam azokat a részeket, mikor Nö-csa Zsin után ácsingózott, meg mikor próbált kedveskedni a lánynak, vagy majdnem hogy „flörtölni” vele, de Zsin persze nem igen vette a lapot. Nem azért mert nem szerette volna Nö-csát, szimplán csak azért, mert Zsin számára sosem a romantikus andalgás vagy a másik nem volt a legfontosabb, igazából bármilyen romantikus érzelem leghátulra került a teendői listáján. Zsinnek mindig saját maga és a saját hatalma, a biztonsága, a céljai és a saját bosszúja volt az első. Másrészt pedig Zsin sosem szerette igazán magát, nem hitte, hogy bárki valaha viszont tudná szeretni őt, ezért se foglalkozott ilyesmivel. De persze Nö-csát mindig is csodásnak találta, a legszebb, habár a legönteltebb fiúnak, akit valaha ismert, folyton a fiú szépségéről áradozott, benne látta azt, aki ő sem volt és szerinte sosem lehet. És most hogy jobban megismerte a fiút, hogy milyen is ő valójában, szerintem még jobban megszerette, annak ellenére, hogy mégis valamennyire gyávának és rettenetesen naivnak tartotta őt.

Az írónő egy tökéletes kontrasztot épített fel Zsin és Nö-csa között, mert nem csak az erejüket tekintve egymás párhuzamos ellentétei, de tényleg olyanok, mint a tűz és a víz. Ők maguk a tűz és a víz, akik vonzzák, de ugyanakkor tökéletesen kioltják egymást. Egymás tükörképei külsőre és belsőre, Zsin a nyers erő, a megzabolázhatatlan és folyamatosan izzó tűz, amit a főnix ereje táplál, Nö-csa pedig a víz, ami nyugodt és békés, ami támogat és segít, és ami ha akar erős és pusztító tud lenni, de valójában inkább csak békére és állandóságra vágyik. Ez az ellentét az, ami miatt vonzzák egymást és ami miatt valójában sosem tudnak egy ugyanazon oldalon maradni, mert a legfontosabb kérdésekben végül sosem értenek egyet.

Zsin karakterének fejlődése kicsit megbicsaklik ebben a részben, mert szegény nem tud magával mit kezdeni, így ismét egy olyan „mentort” választ magának, akiről már az elejétől fogva teljesen nyilvánvaló, hogy csak kihasználja a lányt és amint nem lesz már a hasznára, könnyűszerrel megszabadul tőle. Vajszra egy számító és álszent férfi, aki habár lehet, hogy magasztos célokat hangoztat, de valójában csak a hatalom érdekli. Zsin persze azt szeretné ha valakinek szüksége lenne rá, ha valakinek kellene, így Vajszrának nem kell sok ahhoz, hogy a maga oldalára állítsa. Zsin pedig eztán majdnem bármit megtenne Vajszra céljaiért és végig érte harcol, hogy aztán a végén szó szerint hátba szúrják és elárulják. Teljesen nyilvánvaló, hogy Zsin nem a legjobb emberismerő, mert mindig azokban bízik meg, akikben nem kellene, és amikor csak egy kis időre is leengedi a páncélját és próbál emberségesebb lenni, akkor rögtön elárulja valaki, akiért ő harcolt és akiben végig megbízott. Nem csoda, hogy ezek után újra megkeményedik és egy minden lelkiismeret nélküli ember válik belőle.

Csagan

Tetszett annak is az ábrázolása, hogy Zsin hogy próbálta feldolgozni a harmadik mákháborút, Altan halálát és az emiatt érzett bűntudatát. Habár Altan meghalt, ennek ellenére az egész második részt végig kísértette és Zsin nem könnyen tudott megszabadulni a bűntudattól és Altan emlékétől. Emiatt egy időre a tűz képességét is elveszti, elkezd kételkedni magában, de szerencsére a végére összeszedi magát és helyreteszi magában a dolgokat és „megszabadul” Altan kísértetétől. Szeretném kiemelni Csagant, akiről ebben a könyvben sokkal több mindent tudunk meg, mint korábban bármikor és ennek nagyon örültem, mert Csagan karakterét mindig érdekesnek találtam.

Nem csak Zsin az, aki gyászolja Altant és Altan elvesztése miatt Zsin és Csagan nagyon sokáig nem valami jól jön ki egymással, mert Csagan Zsint okolja a korábbi vezérük halála miatt. Kapunk kis utalásokat arra, hogy Csagan ugyanannyira megszállottja volt Altannak, mint Zsin, sőt jobban is és hogy talán Altan és Csagan közt valami több is volt. Nagyon tetszett ez a kis utalás, szerintem remek ötlet lett volna az Altan és Csagan páros, csak kár, hogy valójában ebből nem lett semmi, és épp ezért nem értettem, hogy minek kellett most ezt itt behozni a sztoriba, mikor nem lehet már vele kezdeni semmit se. Csagant viszont imádtam, ahogy néha helyrerakta Zsint és végig csipkelődtek egymással.

Kitajt és Venkát se felejtettem el, mert róluk szintén szeretnék néhány szót szólni. Kitajt még mindig imádom, Venkát pedig most kezdtem igazán megkedvelni. Mindkettejüket nagyon sajnáltam a velük történtek miatt. Kitaj és Zsin kissé haragban kezdik ezt a könyvet, mert Kitaj képtelen megbocsátani Zsinnek azért, amit korábban tett, de aztán szerencsére hamar újra legjobb barátok lesznek és még szorosabbá teszik a kapcsolatukat, mikor szó szerint összekötik az életüket. Kitaj a saját életét beáldozván segít Zsinnek visszaszerezni a főnix erejét, és habár ezzel egy időre megoldódnak a gondok, de a kötelékük miatt válnak egymás legnagyobb gyengeségévé. Venka pedig, te szegény, meggyötört lány, teljesen megértem a haragodat és a frusztrációdat. Nem értettem miért bánt vele úgy mindenki mint egy darab szeméttel, holott ő csak harcolni akart és kezdeni magával valamit. Zsin volt az egyetlen, aki próbált mellé állni és segíteni rajta, senki más nem foglalkozott Venkával és hogy min ment keresztül.

Imádtam a történetet, az új polgárháborút annak minden szörnyűségével, ami lehet, hogy néhány dologban ismételte az első részben lévő dolgokat, de a háborúk már csak ilyenek. Mindegyik kegyetlen és vérszomjas. Zsin, Kitaj, Nö-csa és a többiek még mindig hatalmas nagy kedvencek és mindannyian rengeteg karakterfejlődésen mentek keresztül, mindenkinek meg volt a saját kis belső küzdelme önmaga és a démonai ellen. A Zsin és Nö-csa párost imádtam és annak külön örültem, hogy ebben a részben elég sok időt töltöttek együtt, jó páros voltak ők, holott sok mindenben nem értenek és nem is fognak egyet érteni. Kapunk egy újabb nagy árulást a második könyv végén, szegény Zsin ugyanabba a hibába esik, mint korábban, abban bízik meg akiben nem kellett volna, így gyakorlatilag mindent elvesztve most sem marad más út számára, csak a bosszú és a megtorlás. A felbőszített és elárult Zsinnél pedig nincs veszélyesebb, aki ereje teljében fog visszavágni mindenkinek. Én pedig alig várom, hogy olvashassam a harmadik részt.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/r-f-kuang-sarkanykoztarsasag

Értékelés: 5/5*

Jennifer Lynn Barnes: Az örökség kulcsa (Örökösök viadala 3.)

Fülszöveg:

Averynek már csak néhány hetet kell átvészelnie a rejtélyekkel teli Hawthorne-házban, hogy hozzájusson sokmilliárd dolláros örökségéhez. Az életére folyamatosan veszély leselkedik, de legalább van kire támaszkodnia: a Hawthorne testvérek befogadták a családjukba, és megosztották vele titkaikat.

Néhány nappal azelőtt, hogy Averyből a világ leggazdagabb tinije lenne, felbukkan valaki a múltból, és a segítségét kéri. A látogató jelenléte teljesen felbolygatja a kastélyt, régi sebeket tép fel, és újabb rejtélyeket hoz felszínre. Közben kezdetét veszi egy utolsó, veszedelmes játék egy ismeretlen, de nagy hatalmú ellenféllel, a tét pedig hatalmas: mindent vagy semmit.

Nem olyan régen kezdtem bele az Örökösök viadala könyvsorozatba, mert eddig valahogy kimaradt az életemből és mielőbb pótolni szerettem volna. Az első rész nagyon tetszett, egy olyan új és izgalmas történetet mutatott, amiben habár nincs egy csepp fantasy elem sem, de mégis lenyűgözött. A második rész sem volt rossz a maga nemében, habár ebben azért találtam már olyan dolgokat, amik nekem személy szerint nem jöttek be, vagy amiket teljesen logikátlannak tartottam, de a második részt is összességében jónak mondanám. Ott kaptunk egy lezárást, minden főbb titok és rejtély kiderült, épp ezért se értettem, hogy miért kell ide bármilyen folytatás. A legnagyobb kérdés pedig az volt, hogy mégis mi a fenéről fog szólni a harmadik rész, ha a második végén minden titok kiderült és minden elrendeződött?

Nos, végül megkaptam erre a nagy kérdésre a választ, csak éppen az a nagy problémám vele, hogy nekem ez a harmadik rész egyáltalán nem tetszett. Nem magával a történettel van bajom, mert maga az újabb nyomozás és „kincskeresés” izgalmas volt, annak örültem, hogy visszacsöppentünk Avery és a Hawthorne család életébe és kaptunk újabb rejtvényeket, megoldandó feladatokat, teszteket. Jó volt ismét próbálni megfejteni a feladványokat a karakterekkel együtt. Tehát nem maga a történet felépítése volt itt a gond, bár azért mintha itt is már elkezdte volna magát ismételni az írónő.

Nekem onnantól kezdve nem tetszett, mikor kiderült, hogy ki áll a háttérben és hogy mi az újabb megfejtése a rejtvényeknek, és hogy ki csinálja mindezt a főszereplőinkkel. Teljesen random módon, mikor korábban semmilyen utalást nem kaptunk rá, az írónő behoz a történetbe egy új gazdag milliárdos öregembert, aki valamiért régóta haragszik az öreg Tobias Hawthorne-ra, és most hirtelen kipattan a fejéből, hogy bosszút akar állni egy évtizedekkel ezelőtt történt dolog miatt. Hogy miért pont most és miért pont így, arra nem derül fény, így teljesen logikátlan volt ez az egész számomra. Talán akkor lett volna nagyobb értelme, ha rögtön Tobias Hawthorne halála után csinálja mindezt, de így hogy csaknem egy év elteltével jutott eszébe a bosszú gondolata, teljesen irreális volt az egész számomra.

A másik amiért nem tetszett ez a magyarázat, mert mindez nem illet az első két könyv narratívájába. Épp az volt az Örökösök viadala könyvek lényege, hogy az egész Avery-ről, a Hawthorne családról és barátaikról szól, és mindennek a hátterében és központjában Tobias Hawthorne halála és az öreg utólagos machinációi és feladványai állnak. Az egész egy családi feladvány, egy családi rejtély volt, amivel Tobias Hawthorne a helyes irányba akarta terelni a családját, de főleg az unokáit. Persze az írónő próbált valami épkézláb magyarázatot adni a harmadik könyvben lévő titkokra és leleplezésekre, és próbálta ezeket beilleszteni a korábbi narratívába és magyarázatokba, de számomra teljesen erőltetetten jött le a dolog, és egyáltalán nem illet az első két könyvhöz.

Nash, Xander, Grayson és Jameson

Persze azt nem bántam, hogy tölthettem még egy kis időt a karaktereinkkel, bár annak nem tudtam örülni, hogy a „hármas” már megint majdnem elkezdett itt kavarni, és nem teljesen értettem, hogy ha Avery Jamesont választotta és elvileg őt szereti, akkor minek féltékenykedett megint Graysonra és hogy úgy alapjáraton, miért volt teljesen rákattanva. Avery, drágám, hagyd már békén szegény Graysont, hogy túltegye magát végre a dolgokon, nem kell folyton ott mögötte lihegni és mindenbe beleütni az orrod, amihez semmi közöd! Köszi. Mintha Grayson valaha rászorult volna Avery segítségére vagy babusgatására! Nem értettem ezt se, mert az ez erőltetetten visszahozott szerelmi háromszög végig triggerelt olvasás közben, azt hittem ezen rég túlléptünk már.

Az új karakterek teljesen felejthetőek, és csakúgy mint a nagy rejtély magyarázata, teljesen feleslegesek és semmi emlékezeteset nem nyújtottak. A nagy fő gonosz és tetteinek magyarázata nevetséges és unalmas, az új lány, Eve annyira kiszámítható az elejétől a végéig, hogy pontosan tudni lehetett, hogy miért jelent meg a Hawthorne házban és hogy valamilyen hátsó szándéka van. Így a végén a nagy „pálfordulása” egyáltalán nem volt meglepő, inkább csak kínosan kiszámítható. Azt pedig csak utolsóként említeném meg, hogy ifjabb Toby Hawthorne-nak pedig nem teljesen értem miért kell még mindig „halottnak” maradnia, és hogy miért nem térhetett vissza a családjához. Mintha csak azért lenne a karakter a történetben, hogy mindig a központi rejtély egyik fő mozgatórugójaként szolgáljon, mintha semmi más értelmes dolgot nem tudna kezdeni vele az írónő.

Az örökség kulcsa tipikus példája a felesleges folytatásoknak, az olyan könyveknek, amit az író csak azért készít el, mert az előző részek sikeresek voltak, és gondolom kiadói nyomásra kell a folytatás, de értelmes és koherens ötlete nincs a további részhez. Így megkaptuk megint harmadjára azt, amit korábban kétszer láttunk már, csak most ostoba és irreális magyarázattal a végén, amik egyáltalán nem illettek az előző két rész fő narratívájába és történetszálába. Maga a történet és a rejtvények megoldása utána hajsza izgalmas volt a maga módján, ez nem vitás, és annak szintén örültem, hogy újra a kedvenc karaktereimmel nyomozhattam egy kicsit, de a nagy rejtély és a végső leleplezés és lezárás, annyira bugyuta lett számomra, hogy ez teljesen rányomta a bélyegét az olvasás élményére. Sajnálom, mert ennél többet vártam volna.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/jennifer-lynn-barnes-az-orokseg-kulcsa

Értékelés: 5/3

Jay Kristoff: Vámpírbirodalom (Vámpírbirodalom 1.)

Fülszöveg:

Huszonhét éve kelt utoljára a nap, így az éj lényei három évtizede prédálnak a halódó nap derengésében.

Saját örök birodalmuk építésével a miénk egyre satnyul. Immár csupán néhány kihunyó fénypetty küszködik a sötétség növekvő tengerében. Gabriel de León a birodalom és az egyház védelmére felesküdött rend, az ezüstszentek utolsó tagja. De a nap eltűnésével már az Ezüst Rend sem bír az áradattal.

Ősellenségei fogságában az utolsó ezüstszent kénytelen elmesélni a történetét. Legendás csaták és tiltott szerelem, elveszett hit és újjáéledő barátságok, a Vérháborúk és az Örök Király történetét, aminek végcélja az emberiség utolsó reménye:

A Szent Grál.

A Vámpírbirodalom illusztrált, epikus, dark fantasy; az Interjú a vámpírral, Az út és A szél neve törvénytelen gyereke. Az utóbbi évek legegyedibb vámpírregénye.

Fedezd fel a mélységeit!

Jay Kristoff Vámpírbirodalom című könyvével régóta szemezgettem már, mert hát ahogy a nevéből is sejteni lehet, vámpíros könyvről van szó. A vámpíros történetek pedig még mindig nagy kedvenceim, jöhetnek bármilyen mennyiségben, de persze csak ha azok jól vannak megírva. Eddig valahogy mindig hátrébb került az olvasmány listámon, általában volt valami más, ami jobban érdekelt, ezért se kezdtem bele hamarabb. A nem olyan régen olvasott Vér és hamu után teljesen vámpíros hangulatba kerültem és vágytam valami hasonlóra, csak remélhetőleg jobb kiadásban, ezért esett most a választásom a Vámpírbirodalom könyvre. Ha csak egy szóval kellene jellemeznem ezt a könyvet, akkor IMÁDTAM. És igen, csupa nagy betűvel.

Most épp egy ilyen sötét fantasy történetre volt szükségem, egy igazi kalandos sztorira, ami rögtön az elején magával ragadott és a végéig el sem eresztett. Olyan remekül lett megírva, hogy olvasás közben végig el tudtam képzelni az egészet, mintha filmként elevenedne meg a lelki szemeim előtt. Olyan az egész mint egy klasszikus kaland fantasy történet, amiből ma már nem sokat lehet olvasni. (Vagy csak én nem találkozok ilyenekkel.) Külön tetszett a szerkezeti felépítés, mert három idősíkon fut a történet és az egész egy „interjú” keretébe van ágyazva. Na jó, az interjú talán nem a legmegfelelőbb szó rá, mert főhősünk Gabriel de León, az utolsó ezüstszent, fogságban szenved az egyik nagy hatalmú vámpírklánnál, mikor is megjelenik a vámpírkirálynő krónikása, aki arra kéri Gabrielt, hogy a halála előtt mesélje el nekik a teljes élettörténetét. Egy kis győzködés és némi vérporral történő kecsegtetés után és mivel Gabrielnek úgysincs semmi dolga a fogságban, végül belemegy a dologba és mesélni kezd. Múltjának két fontos időszakát meséli el.

A fiatal és a felnőtt Gabriel

Elsőnek a gyerekkorát és hogy lett belőle ezüstszent, egyike a vámpírvadászok szent rendjének, majd a másik idősíkon azt osztja meg velünk, hogy immár kiábrándult és megkeseredett harmincas felnőttként, hogy keveredett bele a Szent Grál utáni hajszába. A harmadik idősík pedig ugyebár a jelen, maga a fogság és a mesélés. Ezek az idősíkok végig váltakoznak, ami folyamatosan fenn tartja az érdeklődést és egy percig se lehet unatkozni rajta. Külön öröm volt számomra, hogy a rengeteg fantasy hősnő után végre egy férfi főhőst kapunk, kell néha a változatosság és Gabriel olyan remek karakter, hogy egyszerűen csak imádni lehet.

Életének mindhárom szakaszában egy teljesen másmilyen Gabrielt látunk. Fiatalkorában, mint minden ifjú ő is a dicsőségre, a harcokra, elfogadásra, erőre és persze barátokra vágyott. Nem a legjobb körülmények között kerül a Szent Ezüst Rendbe, hisz családját hátrahagyva gyakorlatilag nincs más választása, minthogy beálljon a rendbe. Utána viszont belátja, hogy ez az ő útja és semmi sem lesz fontosabb, minthogy végigmenjen a kiképzésen és a rend tagjává válhasson. Fiatal korában kissé még naiv, de lelkes és bizakodó, mint minden fiatal, akit még nem tört meg az élet. Aztán persze jön a váratlan szerelem, Astrid teljesen megbabonázza a fiút, és innen nincs megállás, a szerelem lesz az, ami végül az élete talán legnagyobb csalódásához vezet.

Astrid

A másik idősíkon már egy harmincas évei elején járó Gabrielt látunk, akit megtört az élet, aki megkeseredett, kissé megtébolyult és mint holmi roncs egyedül járja a világot. Persze ő a híres Fekete Oroszlán, az ezüstszent, aki temérdek vámpírt megölt és akinek mindenki rettegi a nevét. Mégis egyedül van, iszik, mint a gödény, vérport szív, mint egy igazi függő és semmi és senki nem érdekli. Ebben az állapotban keresztezik egymást útjai egy régi ismerőssel és néhány új baráttal, akik próbálják a segítségét kérni, hogy védje meg őket, mert az Örök Király egy fiatal, Dior után kajtat és el akarja kapni őt. Gabriel cseppet sem önzetlen módon, inkább csak főleg saját önző érdekek által vezérelve segít nekik, de csak hogy az Örök Királlyal való régóta tartó viszályát folytassa és bosszút állhasson az ősöreg vámpírkirályon. Aztán persze egy olyan titokba keveredik bele, ami által a saját sekélyes bosszúja már nem is tűnik fontosnak, hanem visszatér belé az élet és célt kap végre, hogy Diort és a társaságát védelmezve valami hasznosat tegyen újra az életben.

Ezt a két idősíkot, amik szinte művi pontossággal váltogatják egymást, közben a jelen töri meg, mert Gabriel gyakran kommentálja a múltját, és a krónikás is folyamatosan belekérdez a dolgokba. Rengeteg minden történik Gabriel életében, ilyen mozgalmas kalandot régen olvasta már, és ha mindez nem lenne elég, kapunk remek karaktereket is mellé. Gabriel egy igazán összetett főszereplő, akit látunk élete gyakorlatilag minden pillanatában, a legboldogabb és a legrosszabb éveit is. Látjuk őt fent és lent. Egy igazi férfi minden jó és rossz tulajdonságával, mert hát cseppet sem tökéletes, de ettől valós és igazi. És épp ettől lehet őt nagyon kedvelni.

Nagy szerettem még Astrid-ot, egy igazi kajakán egyéniség volt Gabriel mellé, tökéletesen kiegészítették egymást. Láthatjuk a fiatal éveiket, hogy ismerkednek meg, hogy bonyolódnak titkos viszonyba az Ezüst Rendnél, ami nem lenne szabad, hisz a rend tagjaként Gabriel nőtlenségi esküt tesz, Astrid pedig elvileg nővérnek készült ugyebár. De hát a szerelem az szerelem. Ezzel kapcsolatban egyik negatívumként azt kell megemlítenem, hogy a boldog éveikről nem sokat olvastunk, el tudtam volna viselni több információt arról, hogy milyen életük volt mikor boldogan éltek egy családként, és mielőtt újra elromlott volna minden. Persze, értem, hogy Gabriel nem szívesen gondol vissza a szörnyűségre, ami a családjával történt, de akkor is, szerintem sokat adott volna hozzá a történethez, ha erről többet mesél.

Dior

Két mellékszereplőt még mindenképp ki kell emelnem. Az első Aaron de Coste, akinek a saját történetszálát nagyon szerettem. Ugyebár Aaron és Gabriel riválisokként kezdenek és mindent utálnak egymásban, amit csak lehet, de aztán az élet úgy hozza, hogy jobban megismerik egymást és igaz barátokká válnak. A másik Dior, a rejtélyes fiatal, akit az Örök Király hajszol és mindenáron el akar kapni, és aki igazán üde foltként toppant be a felnőtt megkeseredett Gabriel életébe. Dior az, aki folyamatosan szembesíti Gabrielt azzal, hogy milyen lecsúszott szerencsétlen nótás vált belőle, és aki az elején nem is igazán kér a férfi segítségéből, de a közös kalandok úgy hozzá, hogy aztán jobban megismerik egymást és egyfajta apa-gyermek viszony alakul ki köztük. Gabriel kap egy mondhatni második esélyt az élettől, mert míg a saját családját nem tudta megmenteni, talán Diort igenis megmentheti és a fiatal védelmezésében találja meg az új életcélját.

Amit még mindenképp ki szeretnék emelni az maga az Ezüst Rend és annak kétszínű és álszent ábrázolása. A szent rend, ami félvámpír (kesevér) férfiakból áll, akik önön sötétségük leküzdése révén harcolnak a gonosz vámpírok (dérvérek), főleg az Örök király és csatlósai ellen. Akik próbálják a tetteiket magasztos mázba csomagolni, akik mindent a felsőbb jó érdekében tesznek, akik szinte már szentnek képzelik magukat és akik sosem tévedhetnek. Szent katonák ők, vagyis ennek tűnnek az elején, így nem csoda, hogy Gabriel mindenáron közéjük akar tartozni. Aztán persze kiderül, hogy nem olyan tökéletesek és szentek ők és szinte mindenkire rá lehetne húzni a vizes lepedőt. Gabrielt és Aaront száműzik a rendből a vétkeik miatt, holott az összes többi harcos ugyanolyan vétkes mint ők. Aki pedig valami véletlen folytán nem vétkes, az pedig olyan elvakult vallási fanatikus, hogy semmilyen észérv nem segít rajta, és sosem értené meg, hogy a világ nem olyan fehér és fekete, mint amilyennek ők azt hiszik. Az Ezüst Rend és tagjai ábrázolása a vallások metafóriájaként jelenik meg a könyvben, pontosabban szólva a szélsőséges bigott vallásokról lett mintázva.

Az Örök Király két kedvenc gyermekével: (balról jobbra: Dante, Az Örök Király, Laure)

A háttérvilág felépítését nagyjából jónak mondanám, itt sokkal érthetőbben el van magyarázva, hogy mi a fő konfliktus, ki-kicsoda és mi a célja, hogy kik a dérvérek, kesevérek, milyen vámpír vérvonalak vannak és kit milyen képességekkel áldott meg a sors. Egyetlen amit nem tudtam hova tenni, hogy a félvámpírok, vagyis a kesevérek miért csak férfiak lehetnek. A félvámpírok ugyebár azok akiknek az apjuk vámpír, az anyjuk halandó nő, és ha fiú születik az kesevér lesz, mint Gabriel, de ha lány, akkor az sima halandó lesz, nem örökli a „sötét géneket”. Így van és kész, nincs megmagyarázva, hogy miért. Nem értem miért lett ez így, főleg hogy semmilyen értelmes magyarázatot nem kaptunk rá. Ha úgy vesszük a női félvámpírokból ugyanúgy lehetett volna harcost faragni. Ez lehet csak engem zavart, de engem nagyon.

Tényleg nagyon levett a lábamról ez a könyv, imádtam az elejétől a végéig. Egy igazi kalandos, fordulatos és izgalmas vámpíros fantasy, egy komplex főhőssel Gabriel személyében, és remek mellékkarakterekkel. Több idősíkon fut a történet, amitől még izgalmasabbá vált a könyv, tetszett ez a megoldás, és hogy a főhősünk mindig más életszakaszát látjuk miközben a jelenben kommentálja a múltját és mindent ami vele történt. Hihetetlenül várom a folytatást, nagyon kíváncsi vagyok mi fog még itt történni. Várom a csattanót még a jelenben, mert van egy olyan sejtésem, hogy Gabriel önként került fogságba és ez csak valami csel, vagy valami célja van azzal, hogy oda került. Bízom benne, hogy így lesz, mert az mennyire Gabrielre vallana. Remélem mihamarabb érkezik a folytatás.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/jay-kristoff-empire-of-the-vampire-vampirbirodalom

Értékelés: 5/5*

Elise Kova: Alku a tündekirállyal (Mágiával egyesülve 1.)

Fülszöveg:

Ez ​a letehetetlenül izgalmas romantikus fantasy egy emberlány és a tündekirály házasságáról szól. A tündék csupán két okból jönnek közénk: háborúzni, vagy házasodni. Mindkét esetben a halál motiválja őket.

Háromezer évvel ezelőtt az emberekre vad mágiát használó, nagy hatalmú fajok vadásztak, amíg meg nem született közöttük egy paktum. Az azóta eltelt évszázadok során a tündék mindig Luella falujából vittek el egy fiatal nőt, hogy ő legyen az emberkirálynéjuk. Akit kiválasztanak, arra a falu úgy tekint, mintha megjelölte volna a halál. A 19 éves Luella hálás, hogy megmenekült ettől kislánykorában, és lehetősége nyílt arra, hogy a gyógynövények tanulmányozásának szentelhesse az életét, és a város egyetlen javasasszonyává válhasson.

Egészen addig, amíg váratlanul meg nem jelenik a faluban a tündekirály, aki érte jött. Minden, amit Luella a saját életéről és önmagáról tudott, hazugságnak bizonyul. Miután elviszik egy vad mágiával teli vidékre, Luella kénytelen királynévá válni a hideg, de perzselően jóképű tündekirály oldalán. A legnagyobb fájdalmat egy olyan szenvedély okozza neki, amire nem is számított.

Ez a regény, amit Hadész és Perszephoné, illetve a Szépség és a Szörnyeteg története ihletett, önmagában is teljes értékű olvasmány. Tökéletes választás a romantikus fantasy rajongóinak, akik épp megfelelő mennyiségű fülledtségre vágynak, és a következő lassan izzó, magával ragadó, legendás szerelmet keresik.

Viszonylag friss megjelenés a könyv, és mielőtt belekezdtem volna, semmit nem tudtam arról, hogy miről fog szólni. Még a fülszöveget sem olvastam el, egyszerűen csak a csoda szép borító fogott meg. Aztán mikor megtudtam, hogy önálló történet, tehát nem egy hosszú sorozat első darabja, akkor gondoltam adjunk neki egy esélyt, két könyvsorozat között jó kis kikapcsolódás lesz, egy próbát megér. Ha pontosabb akarok lenni, akkor valójában egy könyvsorozat része ez a könyv, de minden rész önálló történet más-más karakterekkel, tehát nem függnek össze a részek, külön lehet őket olvasni.

Nem sokat teketóriázunk a könyv elején, viszonylag hamar beindul a sztori és ahogy elkezdtem megismerni a főszereplőt, a világot, a fő konfliktust, akkor egyre több hasonlóságot véltem felfedezni a Szépség és a Szörnyeteg története és e könyvé között. (És ahogy jobban utánanéztem és elolvastam a fülszöveget, rájöttem, hogy tényleg főként az adta az ihletet hozzá.) Így már nem is kell szinte semmit mondanom, aki ismeri a Disney mesét az rögtön tudni fogja miről szól ez a könyv, annyi különbséggel, hogy most itt egy fantasy világban járunk tündék és egyéb természetfeletti lények között és hogy itt a főszereplőnknek varázsereje van. Minden más ugyanaz szinte művi pontossággal.

Luella

A karakterek története szinte ugyanaz csak „felnőtt” kiadásban némileg komolyabb fordulatokkal és némi erotikával, amit azonban az írónő nem vitt túlzásba. Tehát aki valami a Tüskék és rózsák udvarához hasonló „spicy” könyvet vár, az nagyot fog csalódni. Itt inkább a romantikán, az érzelmeken van a hangsúly, mint a Disney mesében, kissé egyszerűbb és talán gyerekek számára is fogyaszthatóbb köntösben tálalva a történetet. Ezt a könyvet szerintem bárki olvashatja, egy igazi hamisítatlan tündérmese minden ízében.

Luella egy sokkal érettebb és makacsabb Belle, aki varázserővel rendelkezik, aki nem könyvmoly, hanem gyógyító, és aki számára az a legfontosabb az életben, hogy segítsen az embereken és mindenki betegségére megtalálhassa a megfelelő gyógyírt. Tulajdonképpen a fő történetszálban is a gyógyító szerepét tölti be, mert ő lesz az aki végül megtöri az átkot, aki „meggyógyítja” a tündék világát. Valamint a szerelmével meggyógyítja Eldas üres és jéghideg lelkét is. Nekem szimpatikus volt Luella, tetszett az akaratos, makacs és önzetlen karaktere, és hogy végig azt csinálta, amit a legjobbnak tartott és nem hagyta, hogy bárki befolyásolja a döntésében. Csak ezt a nevet nem tudom hova tenni, nekem teljesen fura ez a Luella név, olyan idétlenül hangzik. Bár ez csak biztosan engem zavart. (Ez tipikusan az a helyzet, mikor annyira különleges nevet akarsz adni a főhősnek, hogy az már nem különleges lesz a végére, hanem inkább nevetséges.)

Eldas

Eldas a Szörny egy sokkal fenségesebb és jóképűbb változata, és annyiba más itt a felállás, hogy nem Eldas maga van elátkozva hanem az egész tündék földje. Tehát kapunk egy iszonyatosan jóképű, ám kissé mogorva, rideg, komoly és távolságtartó tündekirályt, aki a háta közepére se kívánja egy ismeretlen emberrel kötött kényszer házasságot, és csak azért megy bele, mert tisztában van vele, hogy csak így tud segíteni a királyságán. Luella cseppet sem olyan, mint amire mindenki számított, és Eldas és a lány nem valami jól jönnek ki az elején, de ahogy annak lennie kell, végül megismerik egymást jobban és rájönnek, hogy őket igenis egymásnak teremtették. A kényszer házasságból aztán igazi szerelem válik és minden jól alakul a végére. Ahogy annak egy igazi tündérmesében lennie kell. Kicsit sajnálom, hogy nem váltott nézőpontban íródott a történet, szívesen olvastam volna Eldas nézőpontját is, és akkor talán jobban megismerhettük volna a karakterét és őt saját magát.

Ez a könyv valóban egy Szépség és Szörnyeteg újrafeldolgozás egy mágikus világban átültetve, kissé felnőttebb karakterekkel és egy nagyon aranyos és szerethető szerelmi szállal. Egy klasszikus tündérmese, amit már ezerszer láttunk és olvastunk, és amit ennek ellenére mégsem lehet megunni vagy nem szeretni. Luella és Eldas remek kis páros voltak, nagyon szerettem őket. Az egyszerű és olvasmányos írásmód miatt pedig gyorsan lehet haladni a könyvvel. Kedves kis történet volt ez, és habár semmi újat vagy egyedit nem mutatott, engem mégis elvarázsolt.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/elise-kova-alku-a-tundekirallyal

Értékelés: 5/4