Nikannak a történelem során háromszor is meg kellett küzdenie a túlélésért a véres mákháborúkban. Annak ellenére, hogy a harmadik hadjárat csak nemrég ért véget, Zsin nem tud megfeledkezni arról a kegyetlenségről, amelyet a népe megmentése érdekében követett el. Menekül a bűntudat, a szorongató ópiumfüggés és a tűz isteneként megismert bosszúálló főnix parancsai elől, aki rémes hatalommal ruházta fel.
Bár Zsin nem akar élni, meghalni sem hajlandó addig, amíg bosszút nem áll az áruló császárnőn, aki hátat fordított a hazájának, és szövetségre lépett az ellenséggel. A lány egyetlen reménye, ha belép a befolyásos Sárkány hadúr seregébe. A hadúr arra készül, hogy meghódítja Nikant, elűzi a császárnőt a trónról, és létrehoz egy új köztársaságot.
Ám sem a császárnő, sem a Sárkány hadúr nem az, akinek látszik. Zsin minél több dolognak lesz szemtanúja, annál jobban tart attól, hogy az országa iránt érzett szeretete ismét arra fogja kényszeríteni, hogy éljen a főnix gyilkos hatalmával. Mert már nincs semmi, amit Zsin ne áldozna fel az országa megmentéséért… és a bosszúért.
Máig nem értem, hogy kerülte el a figyelmemet a Mákháború trilógia, és azt sem, hogy miért csak most jutottam el odáig, hogy olvasni kezdtem. Bár ahogy a mondás tartja, jobb későn, mint soha és el sem tudom mondani mennyire örülök annak, hogy nemrég szembekerült velem és elkezdtem végre olvasni. Az első rész hatalmas nagy kedvenc lett, rögtön beszippantott a történet, a világ, a főhősnő és a karakterek, épp egy olyan trilógia ez, amit mintha nekem írtak volna meg. Minden van benne, amit szeretek a fantasy könyvekben, de tényleg minden, hibát nem tudtam találni benne. Csakis dicsérni tudtam az első részt.
E nagy rajongás után sosem volt kérdés, hogy hamarosan folytatni fogom a sorozatot a második résszel és mivel nemrég sikerült beszereznem mind a három könyvet, így innen tényleg nincs megállás. Nagyon bíztam abban, hogy a folytatás nem fog csalódást okozni, hogy hozza az első rész színvonalát vagy esetleg még túl is szárnyalja azt. Vártam, hogy mi lesz Zsinnel, hogyan alakul Nikan sorsa a háború után és hogy merre halad tovább a sztori. Nem kellett csalódnom, mert a Sárkányköztársaság legalább annyira tetszett, mint az első rész, sőt ha lehet még jobban.
Zsin
Zsin bosszút esküdött a császárnő ellen, aki elárulta őket az ellenségnek és akinek machinációi nyomán végül Altan életét vesztette az első rész végén, és ahol majdnem maga Zsin is odalett. A megszálló Mugeni Föderációt legyőzték, Zsin gyakorlatilag egymaga pusztította el az egész mugeni népet, de a megszálló háború alatt elszenvedett és látott borzalmak emléke soha nem fog elmúlni és mindenki életén mély nyomokat hagyott a háború, amibe ilyen fiatalon belekeveredtek. Zsin elvesztette a bálványozott mesterét, Altant, elárulták, azok, akikben bízott, így úgy érzi nem maradt más út számára, csak a bosszú. És ezért bármire képes.
Így indul a második rész és az írónő nem sokat kertel a sztorival, rögtön a dolgok közepébe csapunk, mert Zsin nem bír a hátsóján ülni, teszi, amit tennie kell. Zsin lett a Ceko új vezére Altan halála után és mindannyian próbálnak a bosszú mellett, valami új célt találni az életben. Mert hogy a Föderáció legyőzése után sem lesz béke, a megtépázott és legyengült országban polgárháború tör ki a császárnő ellen. Az eddig a háttérbe húzódott Sárkány tartomány nyíltan felkel a császárnő uralma ellen, hogy létrehozzák az áhított sárkányköztársaságot, ahol demokratikus módon működne a hatalom a mostani diktatórikus rend helyett. Nikan gyakorlatilag két részre oszlik és elkezdődik a polgárháború, Zsin és a Ceko többi tagja pedig igen gyorsan a dolgok sűrűjében találja magát.
Kapunk tehát egy újabb háborút, nagyon mozgalmasan alakul a történet, lehet izgulni rajta az elejétől a végéig, vannak fordulatok bőven. Az első részben olvasott megszálló háború helyett most egy belső polgárháború robban ki, ami ugyanolyan véresen és borzalmasan alakul, mint a korábbi. Sőt ez még szörnyűbb ha jobban belegondolunk, mert míg az első részben a nikaraiak harcoltak a mugeniek ellen, most nikarai harcol nikarai ellen. A polgárháborúnál sosem létezett borzalmasabb háború. És ha bárki azt hiszi, hogy egyértelmű melyik a „jó” és melyik a „rossz” fél, az hatalmasat téved, mert egyik fél sem az, akinek látszik. És valójában mindkettő csak a saját hatalmának megszerezésére vagy megtartására törekszik. Ta-csi császárnő nem olyan rossz, mint amilyennek tűnik, de a sárkány hadúr, Vajszra se olyan alázatos és önzetlen, amilyennek mutatni akarja magát.
Ta-Csi Császárnő
Az a legrosszabb az egészben, hogy Zsin pontosan ugyanabba a helyzetbe kerül, mint korábban és újra elköveti ugyanazokat a hibákat, mint az első részben. Zsin Altan halála miatti teljes depresszióba és önmarcangolásba süllyedve nem igazán tud mit kezdeni magával a bosszú hajszolásán kívül, és éppen ebben a törékeny és igen befolyásolható állapotában talál rá a sárkány hadúr és persze, hogy próbálja őt beszervezni a saját oldalára. Zsin pedig persze, hogy tartozni akar valahova, persze, hogy vágyik egy új életcélra, így nem csoda, hogy könnyen befolyáshatóan igen hamar a Sárkányköztársaság szolgálatába szegődik. Nem mintha amúgy lett volna bármi más választása neki vagy a Ceko-nak, hisz ha nem mennek önként, akkor Vajszra rákényszerítette volna őket, de mivel így Ta-csi ellen vonulnak, Zsin még bosszút is állhat a császárnőn, így „miért ne?” alapon csatlakoznak a háborúhoz.
Örültem, hogy Nö-csa visszatért, és annak még jobban, hogy a hármasunk „egymásra talált” a korábbi háború után és végre egy oldalon harcoltak. Igazi felüdülés volt Nö-csát végre normális emberként látni és hogy többé nem harcoltak és veszekedtek volna Zsin-nel, hanem időközben igazi barátokká váltak. Jó, a barátok talán igen enyhe kifejezés, hisz ennél többet éreznek egymás iránt, csak ezt egyikük se akarja igazán beismerni. Ha eddig nem lett volna egyértelmű akkor most már az, hogy Nö-csa teljesen Zsin megszállottja, csodálja a lányt, de fél is tőle, és ez a kettős érzés határozza meg az egész egymáshoz való viszonyulásukat. Mert habár már nem utálják úgy egymást, mint gyerekkorukban és nem harcolnak folyamatosan, de ahogy haladunk előre a történetben válik nyilvánvalóvá, hogy a világról, az országról és arról, hogy mi lenne a legjobb az embereknek nem mindig értenek egyet. Épp ezért néha összevesznek és épp ezek az ellentétek lesznek azok, amik a végén megint a két szemben álló oldalra sodorják őket.
Nö-Csa
Kis mosollyal olvastam azokat a részeket, mikor Nö-csa Zsin után ácsingózott, meg mikor próbált kedveskedni a lánynak, vagy majdnem hogy „flörtölni” vele, de Zsin persze nem igen vette a lapot. Nem azért mert nem szerette volna Nö-csát, szimplán csak azért, mert Zsin számára sosem a romantikus andalgás vagy a másik nem volt a legfontosabb, igazából bármilyen romantikus érzelem leghátulra került a teendői listáján. Zsinnek mindig saját maga és a saját hatalma, a biztonsága, a céljai és a saját bosszúja volt az első. Másrészt pedig Zsin sosem szerette igazán magát, nem hitte, hogy bárki valaha viszont tudná szeretni őt, ezért se foglalkozott ilyesmivel. De persze Nö-csát mindig is csodásnak találta, a legszebb, habár a legönteltebb fiúnak, akit valaha ismert, folyton a fiú szépségéről áradozott, benne látta azt, aki ő sem volt és szerinte sosem lehet. És most hogy jobban megismerte a fiút, hogy milyen is ő valójában, szerintem még jobban megszerette, annak ellenére, hogy mégis valamennyire gyávának és rettenetesen naivnak tartotta őt.
Az írónő egy tökéletes kontrasztot épített fel Zsin és Nö-csa között, mert nem csak az erejüket tekintve egymás párhuzamos ellentétei, de tényleg olyanok, mint a tűz és a víz. Ők maguk a tűz és a víz, akik vonzzák, de ugyanakkor tökéletesen kioltják egymást. Egymás tükörképei külsőre és belsőre, Zsin a nyers erő, a megzabolázhatatlan és folyamatosan izzó tűz, amit a főnix ereje táplál, Nö-csa pedig a víz, ami nyugodt és békés, ami támogat és segít, és ami ha akar erős és pusztító tud lenni, de valójában inkább csak békére és állandóságra vágyik. Ez az ellentét az, ami miatt vonzzák egymást és ami miatt valójában sosem tudnak egy ugyanazon oldalon maradni, mert a legfontosabb kérdésekben végül sosem értenek egyet.
Zsin karakterének fejlődése kicsit megbicsaklik ebben a részben, mert szegény nem tud magával mit kezdeni, így ismét egy olyan „mentort” választ magának, akiről már az elejétől fogva teljesen nyilvánvaló, hogy csak kihasználja a lányt és amint nem lesz már a hasznára, könnyűszerrel megszabadul tőle. Vajszra egy számító és álszent férfi, aki habár lehet, hogy magasztos célokat hangoztat, de valójában csak a hatalom érdekli. Zsin persze azt szeretné ha valakinek szüksége lenne rá, ha valakinek kellene, így Vajszrának nem kell sok ahhoz, hogy a maga oldalára állítsa. Zsin pedig eztán majdnem bármit megtenne Vajszra céljaiért és végig érte harcol, hogy aztán a végén szó szerint hátba szúrják és elárulják. Teljesen nyilvánvaló, hogy Zsin nem a legjobb emberismerő, mert mindig azokban bízik meg, akikben nem kellene, és amikor csak egy kis időre is leengedi a páncélját és próbál emberségesebb lenni, akkor rögtön elárulja valaki, akiért ő harcolt és akiben végig megbízott. Nem csoda, hogy ezek után újra megkeményedik és egy minden lelkiismeret nélküli ember válik belőle.
Csagan
Tetszett annak is az ábrázolása, hogy Zsin hogy próbálta feldolgozni a harmadik mákháborút, Altan halálát és az emiatt érzett bűntudatát. Habár Altan meghalt, ennek ellenére az egész második részt végig kísértette és Zsin nem könnyen tudott megszabadulni a bűntudattól és Altan emlékétől. Emiatt egy időre a tűz képességét is elveszti, elkezd kételkedni magában, de szerencsére a végére összeszedi magát és helyreteszi magában a dolgokat és „megszabadul” Altan kísértetétől. Szeretném kiemelni Csagant, akiről ebben a könyvben sokkal több mindent tudunk meg, mint korábban bármikor és ennek nagyon örültem, mert Csagan karakterét mindig érdekesnek találtam.
Nem csak Zsin az, aki gyászolja Altant és Altan elvesztése miatt Zsin és Csagan nagyon sokáig nem valami jól jön ki egymással, mert Csagan Zsint okolja a korábbi vezérük halála miatt. Kapunk kis utalásokat arra, hogy Csagan ugyanannyira megszállottja volt Altannak, mint Zsin, sőt jobban is és hogy talán Altan és Csagan közt valami több is volt. Nagyon tetszett ez a kis utalás, szerintem remek ötlet lett volna az Altan és Csagan páros, csak kár, hogy valójában ebből nem lett semmi, és épp ezért nem értettem, hogy minek kellett most ezt itt behozni a sztoriba, mikor nem lehet már vele kezdeni semmit se. Csagant viszont imádtam, ahogy néha helyrerakta Zsint és végig csipkelődtek egymással.
Kitajt és Venkát se felejtettem el, mert róluk szintén szeretnék néhány szót szólni. Kitajt még mindig imádom, Venkát pedig most kezdtem igazán megkedvelni. Mindkettejüket nagyon sajnáltam a velük történtek miatt. Kitaj és Zsin kissé haragban kezdik ezt a könyvet, mert Kitaj képtelen megbocsátani Zsinnek azért, amit korábban tett, de aztán szerencsére hamar újra legjobb barátok lesznek és még szorosabbá teszik a kapcsolatukat, mikor szó szerint összekötik az életüket. Kitaj a saját életét beáldozván segít Zsinnek visszaszerezni a főnix erejét, és habár ezzel egy időre megoldódnak a gondok, de a kötelékük miatt válnak egymás legnagyobb gyengeségévé. Venka pedig, te szegény, meggyötört lány, teljesen megértem a haragodat és a frusztrációdat. Nem értettem miért bánt vele úgy mindenki mint egy darab szeméttel, holott ő csak harcolni akart és kezdeni magával valamit. Zsin volt az egyetlen, aki próbált mellé állni és segíteni rajta, senki más nem foglalkozott Venkával és hogy min ment keresztül.
Imádtam a történetet, az új polgárháborút annak minden szörnyűségével, ami lehet, hogy néhány dologban ismételte az első részben lévő dolgokat, de a háborúk már csak ilyenek. Mindegyik kegyetlen és vérszomjas. Zsin, Kitaj, Nö-csa és a többiek még mindig hatalmas nagy kedvencek és mindannyian rengeteg karakterfejlődésen mentek keresztül, mindenkinek meg volt a saját kis belső küzdelme önmaga és a démonai ellen. A Zsin és Nö-csa párost imádtam és annak külön örültem, hogy ebben a részben elég sok időt töltöttek együtt, jó páros voltak ők, holott sok mindenben nem értenek és nem is fognak egyet érteni. Kapunk egy újabb nagy árulást a második könyv végén, szegény Zsin ugyanabba a hibába esik, mint korábban, abban bízik meg akiben nem kellett volna, így gyakorlatilag mindent elvesztve most sem marad más út számára, csak a bosszú és a megtorlás. A felbőszített és elárult Zsinnél pedig nincs veszélyesebb, aki ereje teljében fog visszavágni mindenkinek. Én pedig alig várom, hogy olvashassam a harmadik részt.
További információk a könyvről:
Értékelés: 5/5*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése