2016. júl. 31.

Wendy Higgins: Angyali győzelem (Angyali gonosz 3.)

Fülszöveg:
Eljött ​​az idő a leszámolásra. A jóslat hamarosan beteljesedik, és bár egyre több szövetségese akad Annáéknak, de a fenyegetés is nő. A hercegek minden eszközt bevetnek, hogy megállítsák a lázadó óriásokat. Nem kímélve senkit és semmit, főképp nem saját gyermekeiket. És ahogy minden háború, ez is komoly áldozatokkal jár. 
A helyzet egyre kiélezettebb, a nyugtalanság és a félelem lassan mindenkit felőröl. Miközben Anna menteni próbálja szeretteit, maga válik a fő célponttá. Minden percről percre változik körülötte, és senkiben sem bízhat. Mikor a Bujaság hercege ellene küldi szerelmét, Kaidan Rowe-t, el kell döntenie, mennyit kockáztat.
Ahogy az utolsó óra közeledik, úgy nő a feszültség. Anna egyre nagyobb kockázatot vállal, de ezzel a küldetés sikerét is veszélybe sodorja. Egyedül óriásbarátaira számíthat, de vajon elég lesz-e ez a maroknyi csapat, hogy a végső ütközetben győzelmet arasson?
A sorozat legérzékibb és legpörgősebb kötete újra összegyűjti az óriásokat, hogy kivívják szabadságukat.


Ez is egy tipikus ifjúsági könyvsorozat, egy olyan, amit már vagy ezerszer olvashattunk korábban csak épp más nevekkel és más természetfeletti lényekkel. Sajnos vagy sem, de az utóbbi időben egyre inkább kezdek leszokni a sablonos YA könyvekről, és valahogy már kedvem sincs olvasni őket. Persze próbálok erőt venni magamon, és legalább azokat befejezni, amiket korábban elkezdtem és tetszettek is valamennyire, de úgy érzem becsömörlöttem a műfajtól. Még mindig vannak kedvenceim és az igazán jókat biztos olvasni fogom eztán is, de a többit inkább hanyagolom és az értékes időt inkább olyan könyvekre áldozom, ahol legalább van némi esélye annak, hogy nem ugyanazt fogom olvasni megint, amit ezelőtt már vagy százszor.

Az Angyali gonosz könyvsorozat sosem volt igazán a kedvencem, de nem is olyan rossz ez, inkább olyan közepes olvasmány. Nekem már rohadtul unalmas és kiszámítható volt az elejétől a végéig, de annak, aki most olvassa az első YA könyvét még szórakoztató és izgalmas is lehet. Nem tudom igazából miért folytattam az első rész után, de ha már idáig eljutottam, akkor gondoltam csak illene befejezni. Az utolsó rész ugyanolyan kiszámítható volt, mint az előző kettő, nagyjából ugyanolyanra tudnám értékelni, vagyis a trilógia végig a közepes minőséget hozta a szokásos klisékkel és történeti csavarokkal.

Igazából nem is nagyon tudom, hogy mit kellene írnom a könyvről, mert már mindent elmondtam a korábbi két rész esetében. Sablonos fantasy történet csak épp most angyalokkal és nefelimekkel a főszerepben. Adott egy átlagos tinilány főszereplő, akiről persze kiderül, hogy igazából különleges és ő fog mindenkit megmenteni a végén. Aztán egy kezdetben bunkó, de elképesztően jóképű fiú, aki persze igazából csupa szív és csakis a lány kedvéért megváltozik. A két legjobb barát, akik összejönnek, majd random módon szakítanak. És így tovább... mindegyik történetszálat olvashattuk már vagy ezerszer, de tényleg.

És mi az, ami itt különösen idegesített? Jay és Veronica kapcsolatát az írónő seperc alatt szétbarmolta, és a lányt elküldte külföldre, Jay meg alig egy nappal a nagy szakítás után összejön Marna-val. HOGY MI VAN? Néztem itt nagyokat, és annyira hiteltelen volt számomra az egész, hogy azt el sem tudom mondani. Nem is lehetett eztán komolyan venni a nagy drámát Marna terhességével, szimplán hidegen hagyott a dolog.

A másik, ami mindenképp szúrta a szemem, a könyv vége. Három rész óta a "nagy végső összecsapást" várjuk, és a prófécia beteljesülését. Erre mit kapunk? Egy unalmas "leszámolást", ami annyiból áll, hogy Anna szép szavaira a démonok nagy része hirtelen megjavul, míg a gonoszok pedig meghalnak és kész. Mindez dráma és érzelmek nélkül röviden lezavarva, ami semmilyen hatást nem vált ki az olvasóból. Belőlem legalábbis semmit nem váltott ki.

Nem is akarok többet írni a könyvről, mert nem érdemes. Tipikus átlagos YA könyv, és ha ennyit írok, akkor máris tudjátok mire számíthattok benne. Kezdek megcsömörleni ezekből a típusú könyvekből, vagy csak mostanában nem vagyok olyan hangulatban, nem tudom. A lényeg, hogy hogy a korábban megkezdett kedvenceket mindenképp befejezem, mert azok megérdemlik, de újakat biztos nem fogok elkezdeni egy ideig. Csak ha tényleg olyan ígéretesek és ha tényleg úgy érzem, hogy valami egyedi történetről van szó.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3

2016. júl. 26.

Kemese Fanni: A viharszívű Mya Mavis (Pippa Kenn 2.)

Fülszöveg:
Pippa Kenn egész életében hús-vér embereket akart megismerni, és döbbenetes élmény számára a kolónia. Átkelt a Vörös erdőn, de vajon megérte, ha súlyos árat fizet érte? Új családja szeretete körbeveszi, de elég ez?
Mya Mavis életét gyökeresen felforgatja Pippa és a két fiú, akik a sápadtak hordája elől menekültek. Mya ismeri az egyik idegent, ezt a különös, sárga szemű lányt, akiről már az érkezése előtt álmodott. Tudja, hogy a lány olyan események sorozatát indítja el, amelyek az utolsó emberi menedék bukásához vezetnek. Az összeomlást egyedül Mya akadályozhatja meg, ha megfejti az álmai rejtélyét, és időben figyelmezteti az embereket a veszélyre.
A sápadt horda megérkezik, és elzárja a kolóniát a külvilágtól. Egyre több feszültség tör a felszínre. Amikor évtizedek óta először gyilkosság történik, az emberek ráébrednek, hogy nem attól kell igazán félniük, ami a falakon kívül vár rájuk.


Őszintén bevallom, nem sokra emlékszem az első részből, de annyi még rémlik, hogy nagyjából tetszett a könyv minden hibája ellenére. Annyira azért mégsem tett rám olyan mély benyomást, hogy mikor kijön a következő rész rögtön szaladjak a folytatásért, és ezért is tartott olyan sokáig, hogy végre eljussak oda, hogy a második rész a kezem ügyébe kerüljön. Nem tudtam róla semmit, nem olvastam utána, így abszolút előítélet mentesen vágtam neki.

Nem tudom mi volt most velem, de az elején nagyon nehezen rázódtam bele a világba és a karakterek fejébe. Kellett az az első 100 oldal, hogy felvegyem a ritmust, hogy felelevenítsem a korábban történteket és hogy megszokjam a karaktereket, de szerencsére az elején újra minden le lett írva, így jól jött ez a kis "ismétlés". Aztán ahogy felvettem a fonalat és kezdett beindulni a történet, úgy vált egyre izgalmasabbá a sztori. A történet ott folytatódik, ahol az első rész végén abbamaradt.

Pippa és Ruben sikeresen megérkeztek a Kolóniára és most meg kell tanulniuk beilleszkedni a város rendszerébe. Pippa a nagybátyja családjához kerül, Ruben pedig az újonnan előkerült bátyjával, Gage-el próbál új életet kezdeni. Közben valaki a városból szervezkedik, hogy elpusztítsa azt, miközben mindenki más a saját kis drámájával van elfoglalva. A fő történetszál nem volt olyan nagy jelentőségű, inkább a személyes drámák, a magánéleti gondok nyomták rá erre a könyvre a bélyeget. Rögtön itt az első negatív pont. Jobban örültem volna egy kicsivel több akciónak, valamivel komplikáltabb és érdekfeszítőbb fő történetszálnak, mert ez így elég gyenguszra sikeredett. Nem azt mondom, hogy a magánéleti drámák unalmasak voltak, mert a nagy részük nem volt, de azért egy kicsivel több adrenalin jobb lett volna. (És nem! Az nem elég, ami a végén volt!)

Mivel a fő történetszál nem valami bonyolult és valljuk be, nem ezen volt igazából a hangsúly, így inkább a karakterekről és azok privát kis történetszálairól beszélnék. Elsőnek ott van Pippa és Ruben, akik kapcsolatát eléggé megsínyli, hogy Pippa valamiféle félig sápadt hibriddé változott. (Jó, nem teljesen az, de értitek, mire gondolok.) Ruben nem képes ugyanúgy nézni a lányra és elfordul tőle, amit Pippa persze nehezményez, és ez rögtön betesz a kapcsolatuknak. Nekem nagyon tetszett, hogy véget ért a kapcsolatuk, mert teljesen reálisan volt ábrázolva az egész. Általában nem bírom a szerelmi nyűglődéseket, de itt olyan szépen volt levezetve az egész folyamat, hogy csak dicsérni tudom. Tetszett az üzenet is, amit hozott magával. Hogy az első szerelem nem mindig tart örökké, sőt a legtöbb esetben az első szerelmekből hosszútávon semmi nem lesz.

A másik, ami tetszett, hogy előkerült Ruben bátyja, Gage. Persze kissé erőltetett volt ez a "mégis élek, pedig ti már régóta halottnak hisztek" dolog, de legalább érdekes karakter, így megbocsátom a totálisan klisés "feltámasztását". Gage tényleg Ruben sötétebb verziója és sokkal megtörtebb, mint az öccse. Itt azt hiányoltam, hogy több testvéri kapocs legyen közöttük, mert korábban mindig arról volt szó, hogy milyen jó testvérek meg minden, itt meg szinte mindig teljesen máshol voltak és alig beszéltek egymással.

A korábbi két nézőpont helyett ebben a könyvben kapunk egy újat is. Pippa és Ruben mellett megismerhetjük Mya-t, aki a Kolóniában nőtt fel és ott ismerkednek vele a többiek. Mya örökölte a családja speciális képességét, így a jövőbe lát, de szegény lány annyira el van nyomva és annyira meg van felemlítve, hogy senkinek se mer beszélni a képességeiről, ha pedig mégis, akkor nem hisznek neki. Pedig ha hallgattak volna rá, akkor talán elkerülhető lett volna a tragédia. Habár hasznos volt a karakter a történetben, azt mégsem értem, minek kellett fő karakterré tenni és minek kellett neki nézőpontot adni. Szerintem elég lett volna, ha mellékszereplőként segíti az eseményeket.

Kicsit egy helyben toporgott a történet és nem is volt olyan izgalmas, mint az első rész, de ez azért lehetett így, mert az írónő inkább a személyes drámákra és a karakterek saját kis "privát harcaira" helyezte a hangsúlyt. Voltak dolgok, amik tetszettek, és voltak, amik nem, de összességében egy kicsit gyengébbnek érzem, mint az első részt. Mindenesetre kíváncsi vagyok a befejezésre és hogy mi minden fog még történni, így ha már idáig eljutottam, akkor az se fog kimaradni az életemből.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3

2016. júl. 22.

X-men: Apokalipszis

A történet:
Tíz évvel Az eljövendő múlt napjai rendkívüli eseményei után X professzor (James McAvoy), Magneto (Michael Fassbender) és Mistique (Jennifer Lawrence) még mindig kerülik egymást. De a sors újra úgy akarja, hogy útjaik keresztezzék egymást.
Apokalipszis felébred a sírjában, körülnéz a világban, és úgy dönt: hirtelen evolúciós ugrással alakítja át a '80-as éveket. Elindul, hogy összegyűjtse négy mutáns segédjét, a négy lovast: egyiküket Kairó utcáin, a másikat egy berlini pankrátorklubban, a harmadikat valahol Kelet-Európa mélyén találja meg. A negyedik lovas maga Magneto, aki Lengyelországban bujkálva, egy szeretett nő oldalán próbált normális életet élni.
X professzor iskolája sok tehetséges fiatal mutánst képez ki. Ám az átmeneti nyugalom véget ér, és senki sem maradhat semleges: hatalmas háború várható. (Forrás: port.hu)


Szeretem az X-men filmeket, de nem vagyok igazi rajongó. Inkább mondjuk úgy, hogy megnézem, ha lehetőségem adódik rá, de nem várom tövig lerágott körmökkel a következő részt. Az igazat megvallva nekem az "előzménytrilógia" sokkal jobban bejön, mint az eredeti trilógia, és abból is az első rész, az X-men: Elsők a kedvencem. Ezt a filmet imádtam, míg a második része, Az eljövendő múlt napjai már nem tett rám olyan mély benyomást, és erőteljes hiányérzettel hagytam ott a mozit utána. Csalódtam a második részben, ezért se volt bennem az a nagy késztetés, hogy nekem mihamarabb látnom kell az Apokalipszist. Ezért jutottam el csak hónapokkal a premier után odáig, hogy végre megnézzem milyen lett az új film.

Nagyjából nem okozott semmiféle meglepetést, hisz az előzetesekből tudni lehetett, hogy miről fog szólni. Az egyetlen meglepetés számomra az volt, hogy Farkast is belerakták, így az ő eredettörténetét is "újrakezdték", de bízom benne, hogy ez nem azt jelenti, hogy megint Farkasos filmeket kapunk a jövőben, mert róla már épp eleget halottunk. Könyörgöm! Annyi remek mutáns van, annyi remek filmet lehetne csinálni, ezek meg folyton Farkast nyomják a képünkbe. Mondjuk én amúgy se bírom a karaktert, így akkor se ágálnék, ha soha többet nem tűnne fel az X-men filmekben.


Szeretem az új trilógia színészeit, mert három igazán tehetséges színészt sikerült megfognia a készítőknek a három főszerepre. James McCavoy, Micheal Fassbender és Jennifer Lawrence mind Hollywood fényes csillagai, akiknek karrierje felívelőben van, és az utóbbi kettő személyes kedvencem is. Ők hárman az előzménytrilógia alapkövei, rájuk épül a történet. Az első kettő film esetében sikerült megtartani az egyensúlyt közöttük, ami itt viszont totálisan felborult. McCavoy és Fassbender szinte mellékszereplőkké avanzsál, míg Lawrence kapja a vitathatatlan főszerepet közölük. Persze Lawrence nagy sztár most Hollywoodban, és értem én hogy nagy húzónév, de könyörgöm, ez nem Mystique film, hanem X-men film. És azoknak X Professor és Magneto a főszereplői... legalábbis elvileg.

A két férfi karakterével szinte semmit nem kezdtek a film alatt. Charles tényleg totális mellékszereplőként jelenik meg. Az unalmas tanár szerepében tetszeleg, akinek egyetlen funkciója, hogy Apokalipszis új teste legyen az ősmutáns akaratára. Erik pedig megint "behülyül", mert eltévelyedett és ostoba katonák megölik a családját, minek következtében úgy dönt, hogy ezért az egész világnak pusztulnia kell. Végül is érthető nem? (Remélem éreztétek az iróniát!) Apokalipszis ostoba bábjává vedlik és megint népirtásba kezd. Nem az a meglepő, hogy Magneto ismét a rossz oldalra sodródik, mert ez a karaktere lényege, hanem az, hogy az indok maga a legnagyobb marhaság. Olyan erőltetetten van előadva, hogy még én is érzem a készítők izzadságát, mikor nagy nehezen kitalálták a dolgot.


A rezidens főgonosz se okoz nagy meglepetéseket. Mikor életre kel több ezer évvel a saját kora után, egy kis tévénézés után eldönti, hogy az emberiség nem érdemli meg, hogy tovább éljen, így ő mindenkit elpusztít és helyette felépíti a saját birodalmát. Nem mintha baj lenne ezzel a céllal, mert hát a képregényfilmek gonosztevőitől ne várjunk ennél többet, de ha már a célja ilyen bugyuta és ugyanolyan erőltetett, mint Magneto esetében, akkor legalább valami érdekes sztorit vagy karaktert írhattak  volna neki. Ezt sajnos nem kaptuk meg, így Apokalipszis rögtön a film után felejthetővé válik.

Kaptunk új fiatal X-meneket, akiket vártam is meg nem is. Úgy voltam vele, hogy ez a trilógia az Elsőkről szól, akkor meg minek ide Küklopsz, Jean, Ciklon és Árnyék? Aztán vártam, mit hoznak ki belőle, meg hát a színészválasztás is elég érdekesre sikeredett, hogy meg kell mondjam. Nem azt mondom, hogy maradéktalanul elégedett vagyok velük, hanem azt, hogy lehetett volna ennél sokkal rosszabb is. Ők se annyira emlékezetesek vagy egyediek, hogy kedvencekké váljanak, de legalább van létjogosultságuk a történetben és az esetleges folytatásokban. Ezzel szemben Apokalipszis lovasai egy nagy nullák. Nulla háttértörténet, nulla karakter, nulla ész. De komolyan! Nem is értem, miért állnak be Apokalipszis lovasának, hogy miért akarják vele elpusztítani a világot, de talán jobb is, ha nem keresek rá magyarázatot. Angyal és Psziché inkább csak dísznek vannak ott a fő gonosz mellett, semmit sem tudunk meg róluk. Nekem Árnyék volt a legszimpatikusabb a fiatalok közül, bár sajnálom, hogy kihagyták a sztoriból azt, hogy ő Mystique és Azazael fia. Pedig milyen jó lett volna már!


A végén még valakit mindenképp meg kell említenem, mert Micheal Fassbender mellett a másik személyes kedvencem, és soha nem hittem volna az előző film előtt, hogy ők valaha egy projektben fognak szerepelni. Ő pedig Evan Peters. Az eljövendő múlt napjai után azt hangoztatták, hogy a következő filmben Higanyszál nagyobb szerepet kap, ami végül is így lett, csak én azt hittem, hogy végre kiderül, ő Magneto fia. Számunkra, a nézők számára és néhányuk számára a filmben valóban kiderült, csak épp Erik számára nem. Nem is értem miért nem mondta el neki, de hagyjuk.

Nem voltak nagy elvárásaim a filmmel kapcsolatban, így nem csalódtam akkorát, mint a második film esetében. Nem azt mondom, hogy rossz, mert egyszer mindenképp nézhető, hanem inkább azt, hogy a látványvilág helyett inkább a karakterépítésre és a normális történetre kellett volna a készítőknek helyeznie a hangsúlyt. Kihagyott ziccerek tömkelegével, amit nem léptek meg, és helyette az unalmas kliséket nyomták a képünkbe, amit már vagy ezerszer láttunk.
Értékelés: 10/6

Előzetes:

2016. júl. 18.

Jennifer A. Nielsen: A szökött király (Hatalom trilógia 2.)

Fülszöveg:
A ​királyság a pusztulás szélén áll. A király eltűnt. Ki éli túl? 
Alig pár héttel az után, hogy elfoglalta a trónt, egy gyilkossági kísérlet veszélyes helyzetbe kényszeríti Jaront. A készülődő háborúról szóló pletykák beszivárognak a kastély falain belülre, Jaron pedig érzi a Carthyára lassan rátelepedő feszültséget. Hamarosan rá kell jönnie, csak akkor mentheti meg királyságát, ha lemond a trónról. De minél távolabb kényszeríti a sors a palotától, annál többet gondol arra, hogy vajon nem megy-e túl messzire?
Visszatérhet-e valaha? Vagy fel kell áldoznia saját életét, hogy megmentse országát?
A Hatalom-trilógia második része igazi hullámvasút, tele árulással és gyilkossággal, izgalommal és veszéllyel. Kövesd a hős királyt!


Nagyjából egy hónapja olvastam el a trilógia első részét és rögtön megvett magának az írónő. A hamis herceget imádtam az elejétől a végéig és rögtön felkerült a kedvenc könyveim listájára. Nem volt kérdés, hogy ezek után mihamarabb sorra kerül a következő rész, és a korábbi olvasmányok kudarcai után, már biztosra akartam menni, ezért vettem elő A szökött királyt. Bíztam benne, hogy ebben nem kell csalódnom, hogy végre újra egy igazán szórakoztató történet tárul elém. Szerencsére ez így is lett.

A második rész semmivel sem maradt el az első színvonalától, aminek kifejezetten örültem, mert féltem, hogy egy gyengébb átívelő sztorit fogunk kapni a végső felvonás elé. Itt nem ez történt, és az írónő izgalmakkal, rejtélyekkel, humorral és csavarokkal vitte tovább a történetet, amin most sem lehetett unatkozni. Jaron trónra került és most uralkodnia kellene. Azonban sem a népe, sem a nemesek, sem a tanácsosai nem bíznak a fiatal fiú képességeiben, így egy tervet szőnek a félreállítására. Közben a szomszédos királyság uralkodója hódító tervekkel érkezik, így Jaron és az országa több szempontból is veszélybe kerülnek. Mi azonban tudjuk, hogy Jaront kemény fából faragták, és nem hagyja ennyiben a dolgokat.

Miért is olyan jó ez a könyvsorozat? Először is adott egy remek, történelmi jellegű történet, ami egy kitalált középkori királyságban játszódik. Mágia és varázslat nincs, vagyis ez nem high fantasy, hanem csak egy "szimpla" könyv. A történetszálak izgalmasak, folyamatosan pörög ezerrel a sztori, egy cseppet se lehet rajta unatkozni. Jaron mindig okoz valami galibát, mindig van valami célja, így meg nem áll a történet, hanem pörög tovább. Ez eddig mind a két részre totálisan igaz volt.

A másik amiért imádom ezt a gyerekkönyvet, az írónő stílusa. Jó, nem akarom csak az írónőt dicsérni, hanem a fordítót is mindenképp szeretném megemlíteni, mert azért neki is nagy szerepe volt abban, hogy ilyen remek lett a magyar szöveg. Választékos, de mégis egyszerű megfogalmazás és rengeteg humor és szóvicc az, amitől olyan szórakoztató olvasni a könyvet. Több ilyen gyerekkönyv kellene a könyvpiacra, legalábbis itt nálunk Magyarországon, és akkor talán több gyerek venne kezébe könyvet. Gyorsan olvasható, izgalmas és érthető a nyelvezete, éppen olyan, amilyet a műfaj megkövetel.

Jaron és Imogen

Aki már olvasta a trilógiát, az gondolom sejti mi a harmadik dolog, ami miatt annyira lehet szeretni ezt a könyvet. Ez pedig maga a főszereplőnk. Jaron már az első részben a szívemhez nőtt. Ki ne szeretne meg azonnal egy ilyen roppant aktív, okos, eszes, talpraesett, humoros és életrevaló kölyköt, amilyen ő? Jaron most sem tud sokáig ülni a babérjain, és hogy megmentse magát és a királyságát, saját maga indul útnak. Elszökik a palotából és újra magára öltve az utcagyerek, Sage személyiségét elvegyül az egyszerű emberek között. Terve világos, de nem olyan egyszerű kivitelezni, mint ahogy remélte, de végül mindig megtalálja a módját, hogy elérje, amit akar. Tetszett, hogy most sem a nemesi és a királyi élettől szólt a könyv, hanem Jaron újra elvegyült az egyszerű emberek között és hogy így megtudhatta, milyen gondok vannak valójában a királyságában.

Kaptunk néhány új szereplőt, de a régiek szintén visszatértek. Bevallom őszintén Connerst hiányoltam, de csak azért, mert mindig bírtam, amiket Jaronnal korábban szívatták egymást. Jó kis szópárbajaik voltak, na. Mondjuk most is kaptunk valami hasonlót Erick és Devlin miatt, és ők is néztek néha nagyokat Jaron miatt, így ha úgy vesszük most is voltak felnőttek, akiknek túljárt az eszén. Imogen most egy kicsit mintha nagyobb jelentőséget kapott volna, bár lehet csak én érzem így, de most még egészen meg is kedveltem őt. Szerencsére szerelmi szál még most se volt, így ennek ugyancsak örültem. Csak egy kis utalás a folytatásra, de az legalább nem idegesítő volt, hanem inkább aranyos.

Nem kellett csalódnom a Hatalom trilógia második részében sem. Legalább annyira lenyűgözött, mint az első rész, és ugyanolyan jót szórakoztam rajta. Remek kis gyerekkönyv ez, nem értem, miért nem ismerik többen. A Könyvmolyképző legjobb könyvei között mindenképp helyet érdemel. Humoros, kalandos, fordulatos és izgalmas történet egy szerethető főhőssel, kell ennél több? Hamarosan jöhet az utolsó rész!

Bővebb információk a könyvről:
Értékelés: 5/5

2016. júl. 13.

Laurell K. Hamilton: Lidérces álmok (Anita Blake, vámpírvadász 12.)

Fülszöveg:
St. Louis-ban sorra halnak meg a sztriptíztáncosnők, a bizonyítékok pedig nem egy, hanem hét sorozatgyilkos felé mutatnak, egészen pontosan hét vámpír felé, akik élén egy renegát vámpírúr áll. Anitát is bevonják a nyomozásba, és neki is lát a tettesek kézrekerítésének, ám egyre inkább úgy tűnik, hogy egyedül nem fog boldogulni. Könynyen lehet, hogy Jean-Claude, a város vámpírura és a vérleopárd Micah mellett még keserű exszeretője, Richard segítségét is igénybe kell vennie. Anita nyomozását állandó gyanakvás kíséri, ráadásul közben meg kell küzdenie erőteljes, pusztító vágyaival, valamint vámpírokkal, vérfarkasokkal és alakváltókkal, aminek eredményeként a vámpírvadász új és eleddig saját maga előtt is ismeretlen magasságokat és mélységeket fedez fel.

Az utóbbi néhány alkalommal nem valami jó könyveket sikerült kifognom, (és még finoman fogalmaztam), így gondoltam ideje visszatérni a "Jolly Jokerhez", vagyis az Anita Blake könyvsorozathoz. Mindig akkor szoktam előkapni az újabb részt, ha kezdem elveszteni a hitemet a könyvek iránt, (értsd, vagyis a sok rossz olvasmány után). Szépen haladok előre ebben a végtelenített sorozatban és most került sorra a 12. rész. Nagyon sajnálom, de tényleg! Én sajnálom a legjobban, de most ez a könyv se tetszett.

Kezdjük azzal, hogy nem értem miért kellett a könyvet több mint 720 oldalban elnyújtani. Aránytalan a felépítése, nincs normális, a korábbi könyveknél megszokott történetvezetés, hanem tömény szex és unalom, egy némileg odabökött gyilkossági szállal és nulla nyomozással. Ez a Lidérces álmok és ha kihagytam volna, akkor se vesztettem volna semmit a könyvsorozat fő történetéből. Utólag talán jobb is lett volna, ha kihagyom, mert akkor nem vesztegettem volna el rá napokat. Hosszú a könyv az igaz, de inkább amiatt tartott sokáig, mert egyszerűen nem kötött le. Szenvedés volt az olvasás, mondjuk ki őszintén és nem hittem volna, hogy a többi rajongóhoz híven én is elkezdek pampogni egyszer, de úgy tűnik mégis megértük ezt a napot.

Miért imádom az Anita Blake könyveket? Tökös, vicces és életrevaló főszereplő olyan dumával, hogy csak na. A fő történetszál mindig egy nyomozási szál, vagy lehet kettő is, a lényeg, hogy valami természetfeletti gyilkosság van a középpontban, amit Anita-nak kell megoldania. Közben persze kapunk némi magánéleti drámát Anita pasijai és barátai személyében, de eddig ez az egyensúly olyan szépen volt felépítve, ahogy azt kell. Most meg borul minden és a magánéleti dráma és a töménytelen szex veszi át a vezető szerepet, az icike-picike nyomozási szál pedig nem is tudom minek van belerakva, mikor Anita nagyjából telibe sz*rja, hogy ki a gyilkos. Őt most csak az érdekli, hogy mindenkit megfektessen és hogy bővítse a háremét. Mert igen, Anita-nak háreme lett.


Jó tudom, hogy Hamilton a Merry-s könyvsorozatát később írta, és hogy az Anita-s volt előbb, és míg az előzőnél nem volt gondom Merry háremével, mert ott legalább az elejétől fogva erről szólt minden, itt viszont abszolút nem értem ezt a nagy váltást. Nem igaz, hogy nem lenne elég 1 vagy maximum 2 pasi Anita-nak! Nem! Neki kell 5. Mert hogy Jean-Claude, Richard és Micah után sikeresen beújítja még Damiant és Nathanielt is magának. És igen... a sok pasi, sok szexszel jár. A könyv nagy része, olyan 90% biztosan szexről szól. Vagy csinálják vagy arról beszélnek, a lényeg, hogy semmi nem történt ezen kívül csak mellékesen Anita elutazott két gyilkossági helyszínre, hogy aztán ott is d*gjon valakivel. Remélem ezt az ardeur-os dolgot már nem húzza sokáig az írónő, mert ha még sokáig kell erről olvasnom, akkor egy idő után én is meg fogom unni. Pedig kár lenne érte.

Egyetlen pozitívumot azért mindenképp szeretnék megemlíteni, bár ezt is nagyítóval kellett keresnem, mert nem akartam végig csak panaszkodni. Anita már nem a régi, ez vitathatatlan. Nem is azzal van a baj, hogy változik, komolyodik és más lett a szexuális élete és ezzel kapcsolatos véleménye, hanem azzal, hogy ettől az egész könyvsorozat lényege tűnik el és veszik a homályba a sok szex mellett. Azt viszont értékelni szeretném, hogy Anita néha magába néz és rájön, hogy igenis megváltozott és néha még neki is gondot okoz ez a változás, nem csak nekünk. Keresi magában az okokat és van hogy lelkiismeret furdalása van emiatt, amitől legalább a régi Anita marad valamennyire. Jó hogy néha megszólal a lelkiismerete és hogy néha előtörnek a kétségei. Én legalábbis örülök ennek.

Szerintem ez az eddigi leggyengébb Anita Blake könyv és lassan kezdem érteni miért nyavalyog mindenki a könyvsorozat újabb részei miatt. Sajnos ez most nekem se tetszett, mert vontatott volt, mert unalmas, mert a 10. szex után már rohadtul nem érdekelt, hogy Anita éppen kivel hentereg megint össze-vissza, miközben totál hidegen hagyta a gyilkosság és csakis a pasijain járt az esze. Mert igen, már öt van neki. Bőven sok volt ez a 720 oldal, a fele is elég lett volna és a lényegre koncentrálva talán valami jobbat is ki lehetett volna hozni ebből a könyvből. Talán. Ezt már nem tudjuk meg.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/2

2016. júl. 7.

C.J. Roberts: Epilógus (Sötét duett 3.)

Fülszöveg:
Azért írom ezt, mert könyörögtél érte. Tudod, mennyire imádom a könyörgést. Sőt, valószínűleg túl sokat tudsz és túl jól. Ki is vagyok én? Próbálok rájönni. Gyermekként prosti voltam, serdülő fejjel gyilkos, férfinak pedig szörnyeteg. Én vagyok az, aki elrabolta Livvie-t. Én vagyok az, akibe szerelmes. Szerelmes belém. Elég beteg, mi? Persze, a történetünk többről szól, mint amennyit néhány rövid mondat felölelhet, de képtelen vagyok ítélkezni az akkori viselkedésem felett. Te már úgyis megtetted. Azért olvasod most ezt, mert érdekel a sztori többi része. Tudni akarod, mi történt azon a forró nyári éjszakán 2010-ben, amikor a Paseóban találkoztam Livvie-vel. Azon az éjszakán megint a feje tetejére állt az életem. Nem pont úgy történt, ahogy Livvie mesélte. Kesztyűs kézzel bánt velem, amikor előadta a történetünket. Az igazság sokkal… összetettebb.

Sokszor írtam már, hogy nem kedvencem az erotikus műfaj, főleg a könyvek silány minősége miatt, de azért, hogy ne legyek teljesen elutasító, néha azért megpróbálkozok egy-egy darabbal. Én tényleg próbálkozok, lássa lelkem, de eddig még az Eredendő bűnösök könyvsorozaton kívül, nem sikerült más kedvencet találnom. A Sötét duett első része nem jött be és a második se annyira, így sokáig vacilláltam, hogy egyáltalán érdekeljen-e a folytatás, de végül úgy voltam vele, ha már elkezdtem a trilógiát, akkor be kellene fejezni. Nem is olyan hosszú a 3. rész, így csak elolvastam.

Rögtön kezdeném azzal, hogy NAGYON MEGTÉVESZTŐ a fülszöveg, de komolyan! Nem is arról szól a könyv, amire a fülszöveg utal. Olvassátok el és meglátjátok majd. A fülszöveg alapján nekem egyértelműen az jött le, hogy ebben a részben Caleb fogja velünk megosztani a történetét. Ezért is érdekelt némileg a folytatás, gondoltam itt valami sokkal komorabb, komolyabb és még meghökkentőbb sztorit fogok kapni. Néha jól esik egy kis dráma, tudjátok. És hogy mit kaptam? MÉG CSAK A KÖZELÉBEN SEM VOLT EZ A KÖNYV ANNAK, AMIRE SZÁMÍTOTTAM!

Nem is értem, hogy miért ezzel a fülszöveggel kell a könyvet reklámozni, amikor totál megtévesztő. Helyette inkább azt kellene leírni, amiről tényleg szól. Hogy miről is? Az első két rész eseményei után egy évvel, Caleb és Livvie újra egymásra találnak, (vagyis pontosabban Caleb ijesztő zaklató módjára rálel Livvie-re és megjelenik nála), d*gnak párszor különféle módokon, próbálnak normális emberekként normális életet élni és aztán megint szétmennek. Ennyi. Ennyi a történet és ne is várjatok többet, mert akkor nagyot fogtok csalódni. Én a naiv lelkemmel vártam volna, hogy megismerem Caleb tragikus múltját, hogy így egy kicsit legalább meg tudjam őt érteni és együtt érezhessek vele, hogy miért tette azt, amit, helyette kaptunk egy csomó szexet meg egy csomó evést. Mert ezek mást nem csináltak, de komolyan. Ettek és szexeltek. A történet tehát egy nagy nulla, semmi érdekes, semmi izgalmas, semmit olyasmi nem volt benne, amit én vártam volna.

És igazából nem nagyon lehetne mást írni a könyvről, mert ha a történet egy nagy nulla, és nem is arról szól, amire én számítottam, akkor nem nagyon lehet még miről beszélni. Persze megpróbálhatnám a karaktereket elemezni, de azok még mindig ugyanolyanok, mint amilyenek korábban voltak. Egyetlen apró pozitívumként azt tudnám megemlíteni, hogy itt legalább nem Livvie a narrátor, hanem Caleb, és ez azért bevallom, hozott némi színfoltot a történetmesélés stílusába. Hisz tudjátok mennyire szeretem a férfi narrátoros könyveket, de azért nem dobott olyan sokat az élményen, mint ahogy vártam volna. Mikor már vagy századjára azon morfondírozott Caleb, hogy d*gná meg Livvie-t, az már nekem is sok volt. Persze a férfiak esze mindig azon jár, de azért nem folyton folyvást, a nap minden egyes percében. Azért nem kell ennyire primitív ösztönlényeknek beállítani őket.

Nem is értem minek kellett ez a könyv, bőven elég lett volna az első két rész, és az egy kerek egész történetet alkotott volna legalább. Totál felesleges a harmadik rész, főleg mivel nem is arról szól, amire a fülszöveg utal, a karakterek pedig még mindig teljességgel hiteltelenek és ellenszenvesek. Nem értem az írónőnek mi célja volt e történet megírásával, és azt sem értem máig sem, hogy ha valaki szexkönyvet akar írni, akkor miért nem érez késztetést arra, hogy egy normális történetet és épkézláb karaktereket találjon ki mellé. Most már mindig oda fogom írni minden bejegyzés végére, ha ilyen könyvről írok (ami nem lesz sok, ne aggódjatok!), hogy ha valaki az általam csak "szexkönyvnek" nevezett erotikus irodalmat akar olvasni, akkor sürgősen kezdje el Tiffany Reisz Eredendő bűnösök könyvsorozatát, mert az a műfaj eddig egyetlen értékelhető és szertethető darabja.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/1

2016. júl. 3.

Lauren Oliver: Pánik

Fülszöveg:
Heather soha nem gondolta volna, hogy részt fog venni a Pánikban, a legendás versenyben, a végzős gimnazisták megmérettetéseiben, amelynek rendkívüli tétje van – mindenekfelett a busás nyeremény. Soha nem képzelte magát bátornak, sőt azt sem gondolta, hogy valaha küzdeni fog vagy kiáll magáért. Amikor azonban talál valamit, és valakit, akiért küzdhet, rájön, hogy bátrabb, mint hitte volna. 
Dodge viszont soha nem félt a Pániktól. Mélységes titka rendkívüli hajtóerő, és biztos benne, hogy a győzelmet is garantálja neki. Azt azonban nem tudja, hogy mások is őriznek titkokat. Mindenkinek oka van játszani.
Heather és Dodge számára a játék új szövetségeket, váratlan felfedezéseket hoz, és mindkettőjüket megismerteti az első szerelemmel. Ráébreszti őket, hogy néha azokra a dolgokra van a legnagyobb szükségünk, amelyektől a legjobban félünk.


Szerettem Lauren Oliver korábbi könyveit, így soha nem volt kérdés, hogy az újaknak is esélyt fogok adni. Csak azt nem tudtam, hogy mikor jutok el odáig. Most került a kezembe a Pánik, ez az önálló történet, ami a fülszövege alapján Az Éhezők Viadala egyik gyenge koppintásának tűnik. Valami hasonló történetet vártam, nekem a fülszöveg valami ilyesmire utalt, és gondoltam lesz itt tini szerelem is, így előre felvérteztem magam a klisék és hasonlóságok ellen, és ezzel a tudattal kezdtem neki az olvasásnak.

Aztán ahogy haladtam előre a könyvben, elég hamar rájöttem, hogy ez egyáltalán nem Az Éhezők Viadala, és nem is azok jöttek össze, akikre én gondoltam, így szerencsére nem azt kaptam, amire első körben számítottam. Ezért mindenképp jár a hatalmas köszönet. Viszont mégse tudom azt mondani, hogy lekötött a könyv, hogy maradéktalanul tetszett volna, mert akkor hazudnék. Számomra ez egy erőtlen ifjúsági könyv, ami olyan "egyszer elolvasom, és nem hagy bennem maradandó nyomokat" érzést hagyott maga után. Számomra ilyenek az átlagos könyvek, és mindig róluk a legnehezebb írni, mindenesetre azért megpróbálom kiemelni a lényeget.

Először is, ha azt hinnétek, hogy a Pánik bármiben is hasonlít Az Éhezők Viadalára, mármint a két játékra gondolok most, akkor nagyot tévedtek. A Pánik... hogy is mondjam szépen? Unatkozó gyerekek játéka, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal, ezért önként mindenféle ostoba megmérettetésben vesznek részt, aminek amúgy semmi értelme sincs, csak annyi, hogy önként majdnem megöletik magukat egy kis pénzért. Persze az írónő próbált némelyik karakternek valami háttért és magyarázatot adni, ami Heather-nél még működött is valamennyire a kilátástalan családi helyzete miatt, de a többiek csak unalmukban neveztek be.

A másik, hogy a próbatételek se voltak valami izgalmasak és okosak, inkább csak "mered-e vagy sem" játék volt az összes. Persze ilyen is kell bele, nem azt mondom, de sokkal izgalmasabb és reálisabb lett volna, ha nem csak folyton a bátorságokat tesztelik, hanem mondjuk az eszüket, a kreativitásukat vagy épp a lojalitásukat is. Oké, hogy kell a pénz, de azért az életem fontosabb annál, és nem teszem kockára, kivéve ha rá vagyok rákényszerítve. Ezek meg ostoba gyerekek módjára, nem törődve a következményekkel saját... hovatovább mások életét is kockára teszik, hogy bizonygassanak valami ostobaságot.

A karakterek és a szerelmi szál területén szintén kaptam némi meglepetést, mert én azt hittem, hogy a két főszereplő, Heather és Dodge fog összejönni, erre kiderül, hogy nem így van. Viszont ők lettek a két narrátor, így két versenyző szemszögéből élhetjük végig a Pánikot és annak megmérettetéseit. Heather és Dodge mesélnek váltott nézőpontból, és így mindkettejük családi hátterét megismerhetjük, ami egyiknek sem egy leányálom. Ha őszinte akarok lenni, akkor egyikük se került közel hozzám, és habár nagyon tragikus sorsot és szimpatikus karaktert próbált nekik kreálni az írónő, nekem valahogy mégsem jött át a nagy szenvedésük és nem kedveltem meg egyiket sem.

Heather azzal akasztott ki folyton, hogy mindig azon nyavalygott, hogy miért szakított vele a pasija, hogy miért nem elég jó neki, és eme ostoba ok miatt képes volt benevezni a Pánikra. Aztán persze rájön, hogy nem is őt szerette igazán, hanem a gyerekkori legjobb barátját, Bishopot, és majd vele játssza le a felesleges köröket, tudjátok csak a szokásost. Elsőnek nem meri elmondani neki, aztán félreérti a helyzetet, és azt hiszi Bishop mással van, erre megsértődik, majd Bishop könyörög neki egy sort, és hosszas félreértések és szenvedések árán végül mindketten csak kinyögik, hogy igazából végig szerették egymást, csak hát egyikük se merte azt bevallani.

Dodge meg azzal ment az agyamra, hogy folyton Nat után ácsingózott, mikor igazából nem is ismerte a lányt. Ő mégis örök szerelemről beszél, és mert Nat két szép szót szól hozzá, máris azt hiszi, hogy a lány komolyan gondolja a dolgot, aztán meg amikor rájön, hogy csak benézte, akkor még ő van megsértődve. Mintha nem lett volna az elejétől totál egyértelmű, hogy Nat csak ki akarja használni... Aztán meg azon duzzogott egy sort, hogy neki senki se mond köszönetet, amiért a húgáért nevezett be a Pánikra, hogy senki se éljenzi az önfeláldozásáért. Könyörgöm... ha már önzetlen akarsz lenni, akkor légy is az, és nem várj hálás imát érte.

Sajnálom, de a Pánik nem jött be annyira, mint Lauren Oliver korábbi könyvei. Kicsit erőltetettnek érzem a történetet, és a két főszereplő néha annyira az agyamra ment a hülyeségeivel és a nyavalygásaival, hogy csak fogtam a fejem. Maga a Pánik, mint verseny se éppen azt nyújtotta, amit vártam volna, és a tinis szerelmi "drámákat" se bírtam most elviselni. Egyszeri olvasmánynak elmegy, de nem hagyott bennem maradandó nyomokat. Kár, mert ennél többet vártam volna az írónőtől.

További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...