Fülszöveg:
A világ megmaradt vérszívói közt káosz uralkodik… kárhozat és tűz, törvénytelenül burjánzó parazitasereg tombol mindenütt… Egy Hang riasztja fel a föld mélyén szendergő öreg vámpírokat, azt parancsolja, válogatás nélkül égessék meg elszabadult ivadékaikat Párizstól Bombayig, Hong Kongtól San Franciscóig, szerte a világon. Fogy az idő.
Ismerős hőseink csapata, Louis, Armand és a legendás Lestat herceg, aki visszatér önkéntes száműzetéséből, nem kisebb kalandra vállalkozik, mint hogy rátalál arra a valakire – vagy valamire –, akinek a Hangja ezt a rejtélyes világot vezérli, és kideríti a szándékait.
Napjaink New Yorkjától az ókori Egyiptomig, Karthágótól a reneszánsz Velencéig végső küldetésre ébrednek az árnyékvilág legősibb és leghatalmasabb erői. Anne Rice legújabb regénye ott veszi fel a fonalat, ahol majdnem negyed százada a Lestat, a vámpír abbamaradt, hogy újult erővel ragadjon magával bennünket a Vámpírkrónikák feledhetetlen világa. De ez a könyv akkor is letehetetlen, ha nem ismerjük az előzményeket: az egész vámpíruniverzumot magában foglalja.
Nem akarok rosszmájú lenni és akármennyire szeretem Anne Rice-t és a Vámpírkrónikákat, mégis fura, hogy épp akkor jut eszébe folytatni a korábban már befejezettnek tekintett könyvsorozatot, mikor a vámpíros téma éppen a reneszánszát éli. Nem mintha ez baj lenne, félreértés ne essék, csak nem szeretem, ha valaki éppen egy jól futó hullámot próbál meglovagolni, mikor korábban éppen az ellenkezőjéről nyilatkozott. Főleg akkor tekintek ellenszenvvel a dologra, ha nincs is semmilyen épkézláb ötlete a folytatáshoz, csak összedob valamit, hogy ezzel lehúzza a folytatásra kiéhezett rajongókat. Itt ugyanez lenne a helyzet? Milyen lett a Vámpírkrónikák 11. része, a Lestat herceg?
Igazából fogalmam sem volt róla, hogy mire számíthatsak az új könyvben, amit sok-sok évvel a 10. rész után írt meg Anne Rice. Nem olvastam utána, semmit se tudtam róla, csak az értékelések pontszámaiból következtettem ki annyit, hogy nem sikerült olyan jól. Épp ezért kicsit félve kezdtem bele a könyvbe, de már épp ideje volt olvasni. Be kell vallanom vegyes érzések kavarognak bennem a könyv befejezése után és hirtelen én se tudnám megmondani, hogy jó vagy rossz lett. Na jó, azért nem lett ez rossz, de nem teljesen azt kaptam, amit szerettem volna.
Anne Rice Vámpírkrónikái sosem a kalandos és adrenalinnal teli történetükről voltak híresek. Sokkal inkább a remek karakterek, a történelmi korokon átívelő tragikus személyes életutak, a melankolikus és elgondolkodtató filozofálgatás az, ami a könyveit jellemzi. Megismerhettük Lestat és a többiek történetét a kezdetektől, megtudtuk, hogyan jöttek létre a vámpírok, és ez a monumentális történet több évszázadon keresztül tartott, aminek a végén kaptunk egy elfogadható befejezést. Ezért se tudtam elképzelni, miről szólhat a folytatás. Anne Rice viszont úgy gondolta, lehet itt még miről írni, így nekikezdett a folytatásnak. És eztán jönnek a következő részek, ez be is lett már jelentve.
Egy Hang kísérti az öreg vámpírokat és arra próbálja őket rávenni, hogy pusztítsák el a fiatalokat. Néhányuk fölött sikerül átvennie az irányítást, de néhányan ellenállnak neki. A közös fenyegetés újra összehozza a korábban megismert és megszeretett vámpírjainkat, hogy együtt találják ki, mit akarhat a Hang, és hogy együtt vegyék fel ellene a harcot. Én azt hittem az elején, hogy valamelyik vámpír szórakozik bosszúból, és mikor megtudtam, hogy ki a Hang, akkor először ledöbbentem, majd pedig helyeslően és elégedetten bólogattam, hogy ez milyen ötletes. Ha jobban belegondolunk, épp ideje volt annak, hogy többet megtudjunk Amelről, mert habár a vámpírok eredettörténetét már megismertük, ő valahogy kimaradt abból. Ami nagy hiba volt, mert engem személy szerint mindig érdekelt Amel és szívesebben megtudtam volna róla többet. Végül is miatta létezhetnek mindannyian, ő a forrás, ő tette lehetővé a vámpírok megszületését. Tehát a könyv fő történetszála nekem bejött.
A történetvezetés a korábbiakhoz hasonlóan alakult. Most sem kaptunk nagy epikus csatákat, hanem inkább lassan és fejtegetősen haladtunk a végkifejlet felé, miközben meséltek nekünk a korábbi és új szereplők, miközben új vámpírokat ismerhettünk meg, és miközben kaptunk egy újabb adag elmélkedést az élet és a vámpírlét nagy kérdéseiről és a lét értelméről. Annyiban különbözött csak ez a könyv a korábbiaktól, hogy itt nem mesélte senki se a történetét el senkinek, hanem volt egy központi történetszál, és akörül forogtak az események. Kicsit hiányzott ez a "memoár" érzés, mert ezt nagyon kedveltem a korábbi könyvekben.
Számomra mindig a karakterek jelentették a Vámpírkrónikák legnagyobb erősségét, mert Rice olyan remek, összetett és ugyanakkor szerethető vámpírokat alkotott meg, akik kenterbe verik a többi vámpíros könyv valamennyi szereplőit. Ezek a vámpírok tragikus és szomorú életúttal rendelkeznek, gonoszak, hiúak, önzők, mégis esendőek, védelmezőek és mindennél jobban tudják szeretni a szerelmüket és a szeretteiket. Bonyolult kapcsolataik vannak, némelyek ellenségei egymásnak, némelyek szeretők vagy egy családhoz tartoznak, és a főbb szereplők mindig szoros szálakon kapcsolódnak egymáshoz. Életük az évek múltán mindig újra és újra összefonódik.
Lestat a krónikák egyértelmű főszereplője és mindig köré csoportosultak az események. Most sincs ez másképp, de ahogy korábban inkább a negatív hőst, inkább a bajkeverő szerepét testesítette meg, addig most ő lesz a megmentő, ha mondhatok ilyet. Lestat karaktere kissé megkomolyodik, és ő ölti magára a "hős" szerepét, már ha annak lehet nevezni és ő ment meg mindenkit a veszélytől. Kissé fura volt számomra ez az egész, mert Lestatot nem egy "hős vezetőnek és megmentőnek" szoktam meg korábban, de mivel már korábban is kezdett változni és komolyodni, számítani lehetett rá, hogy idővel változni fog. Mert igazából sosem volt az a megvetemedett, önző gonosztevő, amilyennek Louis valamikor lefestette őt.
Nagyon sajnálom azonban, hogy a másik nagy kedvencem, Armand, mintha jelen se lett volna és totálisan kiherélték a karakterét. Jó persze, ez most nem Armandról szólt, és ő csak kis mellékszereplőként volt jelen az események sűrűjében, de én akkor is hiányoltam őt. Aztán ott van még Louis, Marius és David, akiket szintén nagyon szerettem, és akik Armandhoz hasonlóan háttérbe szorultak nagy bánatomra. Persze számíthattam volna rá, mert jó hogy nem volt idő a régi nagy kedvencekre, mikor az írónő egy rakat új karaktert hozott be a történetbe. Nem értettem miért kellett ez a sok új szereplő, főleg mikor a fele totál felesleges volt és egyikre se jutott annyi idő, hogy jobban megismerhettük volna őket. A jelenlétük se volt indokolt, mintha csak lapkitöltésnek lettek volna berakva. A könyv egyik nagy hibája, hogy az írónő rengeteg új karaktert hozott be, akik szerintem teljesen feleslegesek voltak. Helyette inkább a régi kedvenceket kellett jobban volna kiemelni, őket kellett volna előtérbe helyezni.
És nem bírom ki, de a végén meg kell említenem a másik nagy hibát, amit egyszerűen képtelen vagyok hova tenni. Nem értem hogy juthatott eszébe Rice-nak, hogy kitalálja, hogy Lestatnak szülessen egy fia. KOMOLYAN NEM ÉRTEM! Nem tudom hova tenni a dolgot, nem értem egyszerűen minek kellett ez ide. Egyrészt Viktor szintén totál felesleges volt a történetbe, másrészt biológiailag lehetetlen, hogy ő megszülessen, hisz még a legnagyobb tudós se tud egy halott vámpír spermájából életképes spermát varázsolni szimplán a tudomány segítségével, harmadrészt alig szerepelt, semmit se tudtunk meg róla, és semmi se indokolta a jelenlétét. Én tényleg nem értem, és még most se tudok napirendre térni fölötte.
Erőteljesen vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Egyrészről tetszett, mert visszahozta a Vámpírkrónikák érzést, visszahozta a kedvenc vámpírjaimat és újra átélhettem az Anne Rice élményt. A fő történetszál még tetszett is, de Lestat "új családját", és a rengeteg új karaktert nem tudom hova tenni, mert az összes totál felesleges és hiányolható volt a történet szempontjából. A régiek közül mindenki a háttérbe szorult, amit nagyon sajnálok, hiányoltam a többieket Lestaton kívül. Nem azt mondom, hogy rossz könyv, mert igenis olvasható, csak valamilyen erőteljes paradigma váltáson vitte át a sztorit az írónő, ami nem mindenkinek fog tetszeni. Nekem se nyerte el a tetszésemet maradéktalanul, és az utoljára említett két nagy hibát nem tudom figyelmen kívül hagyni sajnos. Mégis folytatni fogom, mert hátha jobb lesz a következő rész.
További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése