Carter Stevenson folytonos dadogásával és tikkelésével huszonnégy éves korára teljes magányra kárhoztatta magát. Jóllehet, a barátai is azzal nyúzzák, hogy a Tourette-szindrómának rendeli alá az életét, Los Angelesből egy csöndes kaliforniai kisvárosba költözik. Meghúzza magát, kerüli az embereket. Nem is sejti, hogy újdonsült szomszédja, Ethan Hart, hamarosan feldúlja magányát, és kilöki őt a nagybetűs életbe.
Ethan már a kezdet kezdetén megvallja az érzelmeit Carternek, bár közben retteg, hogy agysérülése kettejük közé áll, noha Ethan sokkal fogékonyabb az érzelmekre, mint az átlag. Carternél sokkal több forog kockán: ő többször megégette magát, és nem szeretné, ha megint összetörnék a szívét. Ethan minden alkalmat megragad arra, hogy bebizonyítsa, ő és Carter összetartoznak. Aztán Ethan tragikus hírt kap. Végső kétségbeesésében Carterhez fordul segítségért. Vajon Carter kiállja a próbát?
Ezt a könyvet már a megjelenése óta olvasni akartam, mert érdekelt a Könyvmolyképző kiadó új Szivárvány Körének első kötete. Véleményem szerint nagyon jól tették, hogy belevágtak ebbe a sorozatba, hiszen manapság egyre nagyobb az igény ilyen LGBT könyvekre, mégis nagyon bátornak kellett lenniük, hogy egyáltalán bemerjék ezt vállalni. Hiszen akár bukás is lehetett volna belőle, de mégis csak bejött nekik valamennyire ez a dolog, hiszen már készül egy másik könyv hasonló témában. Az Ethan és Carter egy meleg szerelmespár történet meséli el, és ha azt hinnétek, hogy csakis erről szól az egész, akkor nagyot tévedtek. Hiszen mindkét fiúnak van valamilyen betegsége, ebből kifolyólag mindketten beilleszkedési és egyéb gondokkal küszködnek. Teljesen mások, különböző helyről származnak, különböző közegből, mégis bizonyos dolgokban egyformák, ezért találnak egymásra olyan könnyen.
Ahogy címből is érzékelni lehet két főszereplőnk van, jelen esetben: Ethan és Carter. Mindketten a középpontban vannak, egyik sem szorítja a háttérbe a másikat, hiszen két nézőpontból íródott a történet, így mindkettejüket jobban meg lehet ismerni, mindkettejük fejébe bele lehet látni. Én mondjuk jobban örültem volna, ha az E/3. személy helyett, így E/1. személyben íródok a történet, de ez legyen csak az én gondom. Hogy melyik fiú lett a szimpatikusabb? Egyik sem, mindkettőt egyformán megszerettem valamiért, bár ha úgy vesszük, akkor Carternek mégis csak könnyebb az élet, mint Ethannak. Ethan sokkal jobban megjárta. Carter ezzel a különös betegséggel született, a Tourette szindrómával, ami elég rossz lehet a mindennapi életben, míg Ethant tinédzser korában elütötte egy autó, így az agya megsérült, vagyis szinte mindent újra kellett tanulnia az életben, és a szellemi képességei valahol megragadtak egy fiatal, mondhatjuk úgy, hogy tinédzser szintjén, így nagy türelem kell hozzá. A két fiú találkozásuk után szinte rögtön szimpatikus lesz egymásnak, és hát onnan már nincs visszaút.
Rajtuk kívül a többi karakter ugyancsak érdekes és szépen kidolgozott, főképp Ethan családja, akiknek az élete a fiú balesete után teljesen megváltozott, hiszen gyakorlatilag újra fel kellett nevelniük a fiúkat, és ezért sok mindent feladtak. Másrészt ott van még Ethan öccse, Elliot, aki meg egy tipikus kamasz, neki is nehéz a beteg bátyja mellett, nem éppen megfelelően kezeli néha a dolgokat. És persze ki nem hagynám Miket és Douglast, nem árulom el, hogy ők kicsodák, micsodák, és hogyan jönnek ide a többiekhez, ezt megtudhatjátok, ha elolvassátok a könyvet. Őket viszont cseppet sem sajnáltam, és én biztos nem lettem volna ilyen kedves velük... felőlem egész életükben dagonyázhattak volna az önsajnálatban.
A történet egy realisztikus regény, így csakis átlagos, hétköznapi dolgok történnek benne, igazából ilyen esetekben nem is magán a történeten van a hangsúly, hanem a karaktereken, az ő drámájukon, a velük történt boldog vagy épp tragikus dolgokon. Az érzelmek ábrázolása, a jellemfejlődés mind-mind fontos szerepet kap, és néha át is jön, nem ezzel van a gond, de néha meg kissé sután van megírva az egész. Ez abból adódik, hogy az írói stílus néha hagy kívánni valót maga után. Rengeteg a tőmondat, és ez egy idő után zavaró. Persze értem, hogy ez miért kellett, hiszen a két fiú nem barokk körmondatokban beszél, nem is lenne reális tőlük, meg hát ez egy egyszerű történet, mégis néha zavart a dolog.
Nem valami hosszú regényről beszélünk, alig 240 oldal, így viszonylag hamar kivégeztem, és nekem tetszett, bár mondjuk nem lett a kedvencem, de egyszer megérte elolvasni. A végén pedig szeretnék mindenkit figyelmeztetni, hogy a könyvön nem véletlenül van a 18-as karika, ezt tényleg csak annak ajánlom, aki elmúlt 18 éves, vagy pedig nagyon éretten tudja kezelni az ilyen dolgokat, és nem szörnyülködik el mondjuk azon, hogy elég gyakran megjelenik a "pénisz" szó, meg hát elég részletes és sok szexjelenet van benne.
Bővebb információk a könyvről:
Értékelés: 5/3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése