Ismét egy vendégposzt érkezik, újra Ramitól, aki az egyik kedvenc sorozata legújabb évadáról írt nektek. Nem is szaporítom tovább a szót, fogadjátok szeretettel.:)
Május 11-én ért véget a Bates Motel 3. évada az A&E csatornán. Ahogyan azt az eddigi évadoknál már megszoktuk, idén tavasszal is csupán 10 új részt kaptunk. A folytatásról - a 4. évadról - eddig semmi hír nincs, ahogyan arról sem, hogy a bármelyik Viasat folytatná a sorozat szinkronos sugárzását. (én még mindig nem hallgattam bele a szinkronhangokba, így arról nem tudok nyilatkozni, hogy hogyan sikerült a szinkron-casting)
Nehéz leírni, hogy eddig mi történt a Bates Motelbe, mert ez a sorozat, tipikusan az a sorozat, ahol nem a nagy történeti csavarokon, rejtélyeken és kalandokon van a hangsúly, hanem a családi/lelki drámákon és a karaktereken illetve az ő kapcsolatukon. A sorozat története tulajdonképpen csak egy „aláfestés” a karakterek kibontakoztatásához, vagyis nem a történet alakítja a szereplők jellemét, hanem a karakterek jelleme miatt alakul a történet úgy, ahogy – ami valljuk be, egy igen érdekes koncepció. Én mindenesetre nagyon szeretem az ilyet. A történet majdnem ott veszi fel a fonalat, ahol a 2. évad végén abbahagyta: leállt a drog biznisz White Pine Bayben, a motel menti kerülőút megépítése úgy néz ki, hogy be fog következni és a sorozatunk főszereplőjéről; Norman Batesről még mindig senki nem tudta meg, hogy miket követett önkívületi állapotában.
Azzal kezdeném, hogy szerintem a 3. évad volt az eddigi legjobb és a 2. a leggyengébb, ami hát valljuk be, elég meglepő azt nézve, hogy a sorozatok nagy része a 3. évad közelében indul el a lejtőn. A Bates Motel esetében azonban ez nem így van, ami valamilyen szinten várható is volt, hiszen mindenki tudja, hogy mi lesz a történet nagy-vége és ahhoz pedig, hogy odáig eljussunk elég sok mindennek meg kell még történnie. És akkor következzenek azok az okok, amiért szerintem ez az évad volt a legjobb az összes közül.
Norman állapota súlyosbodik: Az első két évadban nem sokszor láttuk Norman „másik oldalát”, nem láttuk, hogyan néz ki az, amikor számára kibillen a világ az egyensúlyából és átveszi felette az irányítást a másik éne. Mindig csak szó volt róla, hogy Norman ilyen, meg olyan, de igazából annyira soha nem láttuk, hogy mi is a baj pontosan vele. Na ezt a hiányosságot a 3. évadban a készítők jócskán pótolták. Kreatív és látványos filmes eszközökkel mutatták be a skizofrénia tüneteit és megnyilvánulásait, minden egyes ilyen jelenetet imádtam.
No school, no love: Az első két évadban Norman iskolába járt, így akarva-akaratlanul belefutottak a készítők a „gimis klisékbe”, ami bevallom őszintén, nekem néha nem annyira tetszett. A 3. évadban azonban a főszereplőnk magántanuló lesz és Norma kinevezi a motel menedzserének is, így ezzel végre-valahára magunk mögött hagytuk a gimis történeteket. Talán ebből következik az is, hogy ebben az évadban Normannek tulajdonképpen nem volt szerelmi szála (Emma, ugyan!) és lehet, hogy ez sok mindenkit zavart, engem egyáltalán nem. Sőt! Ez így volt tökéletes, mert hát legyünk őszinték, egy olyan ember, mint Norman nem képes igazi, valódi szerelemre, ezért az első két évadban is elég hiteltelen volt a Bradleyvel vagy a Codyval való „kapcsolata”.
Dylemma és Normero: Az előző kritikámban még azt akartam, hogy Norman és Emma jöjjenek össze és eleinte örültem is, amikor az első pár részben úgy tűnt, hogy lesz valami közöttük, de aztán a lelkesedésem olyan gyorsan elpárolgott, mint a nyári eső. Én még ilyen esetlenül felépített és lezárt „kapcsolatot” nem láttam egy sorozatban, az egész úgy jött le nekem, mint nézőnek, mintha a készítők csak a rajongóknak akartak volna ezzel kedveskedni, ami mind szép és jó, de a sorozat szempontjából teljesen érthetetlen volt, hogy Norman hirtelen, egyik percről a másikra (tényleg így volt, nézzétek meg) elhívja randizni Emmát. Emlékszem, néztem a jelenetet és csak pislogtam, hogy „Mi, mi, mi van? Lemaradtam valamiről?” Aztán hála az égnek ezt a „valamit” hamar le is zárták és egy új pár kezdett kialakulni, amiről eleinte azt hittem, hogy csak én képzelem bele, de aztán kiderült, hogy egyáltalán nem. Dylan és Emma az a két ember, akiket nem tudtam volna elképzelni egymás mellett és egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy ők jók lennének együtt, de aztán a sorozatban mégis így alakult, én meg egyből a Dylemma fedélzetén találtam magam (shipperek talán értik ezt a kifejezést). Annyira aranyosak és olyan jó végre Dylan egy normális lánnyal látni, remélem a 4. évadban is folytatják ezt a szálat a készítők és nem szakítják szét őket valami mondvacsinált indokkal.
A másik shippem Normero, akikről már az előző kritikámban is írtam, hogy jók lennének együtt, de akkor igazából még csak viccből írtam, amolyan „jó lesz az” alapon. Aztán jött a 3. évad első része és teljes gőzzel shippelni kezdtem őket. Istenem, de szeretem ezt a párost! Mindketten erős, határozott és makacs személyek és éppen ezért volt/van ennyi konfliktus közöttük. Viszont valamiért mindig izzik körülöttük a levegő és mindketten meg szeretnének bízni a másikban, de a korábbi élettapasztalataik miatt, nehezen képesek nyitni a másik felé. Olyan kevés ilyet találni a sorozatokban! Nagyon remélem, hogy a 4. évadban most már tényleg összejönnek, mármint tényleg összejönnek és nem csak kerülgetik egymást, mint ebben az évadban.
Végül pedig meg kell említenem néhány gyenge pontját az évadnak, két dologról van szó, az egyik Bradley. Már az első évadban is utáltam ezt a csajt, nem tetszett se a karaktere sem azok a történetszálak, amik hozzá kapcsolódtak. Egyenesen irritált, így rettentően örültem, amikor a 2. évadban végre kiírták… erre visszahozzák az utolsó két részre. Egyáltalán nem lepett meg ami vele történt, annyira kiszámítható volt, hogy éppen csak az nem vette észre a jeleket, aki nem akarta. Nem tetszett, hogy visszahozták, szerintem meglehetett volna oldani máshogyan is Norman „beőrülését”, de minden rosszban van valami jó: végre biztosan tudom, hogy többet nem fog szerepelni.
A másik, ami nem tetszett az Caleb, Norma testvére. Egyrészt örültem, hogy végre alaposabban körüljárták Caleb és Norma kapcsolatát és, hogy többet megtudtunk arról, hogy pontosan milyen kapcsolat is volt közöttük, de az, hogy a végén ebből azt hozták ki, hogy Norma megbocsátott Calebnek és mindannyian a zongora körül énekelgettek, mint egy nagy, boldog család, az azért már sok(k). Lehet bennem van a baj, de számomra felfoghatatlan az, hogy valaki meg tud bocsátani annak, aki éveken át folyamatosan megerőszakolta és aztán még behívja a házába és úgy tesznek, mintha soha, semmi nem történt volna. És a sorozat is ezt az üzenetet sulykolja a nézőbe: hogy ez így jó és ez a normális, mert hiszen Caleb mégiscsak Dylan apja és nézd csak milyen jófej vele és, „hűde” megbánta, amit tett. Állj! Ez NEM normális. Ismétlem: ez nem így van! Addig oké, hogy nekem is jó volt látni, hogy valaki végre igazán szereti Dylant és törődik vele, de hogy ennyiért mindenki mindent megbocsát Calebnek, az nem tetszett. Ez egyszerűen nem hiteles: a valóságban, ha valaki ilyet tesz, azt börtönbe zárják és pont. Nem érdekel, hogy megbánta, nem érdekel, hogy mennyire szerette/szereti Normát, nem érdekel, hogy csak ketten voltak egymásnak. Rape is rape és nincs „de”.
Összességében tetszett az évad, sokkal erősebb volt, mint az elődei és százszor több karaktermélyítés volt ebben a 10 részben, mint az előző 20-ban. Ha lesz 4. évad biztosan nézni fogom és nagy izgalommal várom, hogy mit tudnak még kihozni ebből a sorozatból.
Értékelés: 10/9Előzetes:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése