Mindig akad egy újabb kiásandó sír.
Az élet az utóbbi időben természetellenesen nyugodtan telt a vámpír Cat Crawfield és férje, Bones számára. Tudhatták volna, hogy nem szabad lazítaniuk az éberségükön, mert egy megdöbbentő felfedezés miatt most újra kénytelenek akcióba lendülni, hogy megakadályozzanak egy mindent elsöprő háborút…
Egy aljas CIA-ügynök rettenetes titkos tevékenységet folytat, amely azzal fenyeget, hogy veszélyesen elmélyíti a feszültséget az emberek és az élőholtak között. Catnek és Bonesnak versenyt kell futniuk az idővel, hogy megmentsék a barátaikat a halálnál is rosszabb sorstól… mert minden újabb felfedett titokkal egyre halálosabbnak bizonyulnak a következmények. És ha kudarcot vallanak, az életüket – és mindenkiét, akit szeretnek – egy hajszál fogja elválasztani a sírtól.
A világszerte kirobbanóan sikeres Cat és Bones-sorozat befejező része.
Hagyd, hogy elragadjon!
Mivel időközben sikerült hozzájutnom a Cat és Bones könyvsorozat utolsó részéhez, így gondoltam tudjuk le akkor a dolgot és jöjjön most ez a könyv a sorban. Nem olyan régen olvastam a hatodik részt így viszonylag friss emlékekkel tudtam nekiállni a folytatásnak, ez se hátrány, ha ebből a szempontból nézzük. És mivel egy hosszú hét részes könyvsorozat befejező részéről van szó, így csak azért is hajtott a kíváncsiság, hogy milyen lezárást kapunk a hosszú történet végére.
Ha úgy vesszük akkor a történet ott folytatódik ahol az előző abbamaradt, majdnem ugyanott veszi fel a fonalat. Madigan ügynök titkos és felettébb aggasztó ténykedéseit Cat nem tudja tovább tétlenül nézni és mikor értesül korábbi kollégái állítólagos haláláról, akkor elhatározza, hogy utána jár a dolgoknak. Mert abban mindenki biztos, hogy Madigan hazudik és titkol valamit, és milyen igazuk lesz! Sőt, mint később kiderült, Madigan sokkal nagyobb titkokat rejteget, mint arra Cat-ék valaha számítottak volna. És innentől kezdve spoileresen folytatom, mert nem lehet máshogy.
Nagyon meglepett hogy milyen irányba vitte el az írónő a történetet, mert bármi másra gondoltam volna csak arra nem, hogy oda lyukadunk ki, ahova végül elértünk. Persze adta magát a dolog, hogy Madigan titkos kísérleteket végez valamiért és hogy ehhez Cat-nek is köze van, de én azt hittem, hogy valami vámpírellenes szert fejlesztenek vagy nem is tudom igazán mire számítottam, de arra semmiképp sem, ami kiderült. Valóban szuper fegyvert készítettek, csak itt a fegyver nem egy tárgy hanem egy alig 8 éves kislány, aki nem mellesleg Cat gyermeke. És aki nem csak hogy fél vámpír és fél ember, mint Cat régen volt, hanem harmad vámpír/ember/ghoul és ezért talán a legerősebb teremtmény a földön. Vagy valami ilyesmi. Mert habár a kislány erős és különleges, mégsem a képességei a lényegesek, hanem a puszta létezése, hisz egy új faj első példánya, akiben a régóta ellenséges vámpírok és ghoulok tulajdonságai keverednek. Ilyen lény pedig nem létezhet, és ha mindez kiderül, az a két faj közti háborúhoz vezethet.
Ha mindez nem lenne elég kiderül, hogy Madigan nem az a nagy lángelme és fondorlatos gonosztevő, akinek hittük, hanem csak egy báb, akit egy random emberbőrbe bújt démon rángatott zsinóron idáig. A démon célja pedig hogy kirobbantsa a háborút a vámpírok és ghoulok között és így meggyengítse őket, hogy újra a démonok lehessenek a legerősebbek a Földön. Vagy valami ilyesmi. Őszintén szólva valami nagyobb és érdekesebb ellenfélre számítottam volna így a végére, nem pedig arra, hogy az írónő valami random démont előszed, miközben Madigan szerepe pedig totálisan jelentéktelenné zsugorodik. Nem mintha Madigan olyan nagy karakter lett volna, de legalább régebb óta ismertük és végig úgy volt felépítve, hogy valami nagy szemétséget művel a háttérben. Ellenfelek terén tehát csalódtam.
Maga a történet, a fordulatok, titkok, leleplezések és az izgalom sokkal jobban és koherensebben lett most felépítve, mint az előző részben. Gyorsan és lendületesen lehetett olvasni annak ellenére, hogy azért nem hozott sok meglepetést, itt is minden fordulatot ki lehetett találni előre. Ha nagyon kekeckedni akarnék, akkor a fő történetszál Cat-el és a lányával szinte majdnem megegyezett az Underworld negyedik filmjének történetével, és aki látta azt, az pontosan érti, hogy mire gondolok.
Cat és Bones hozták a formájukat, aranyosak és szexik voltak egyszerre és végre normális erotikát kaptunk ebben a részben, nem olyat, mint az előzőben. (Azt a repülős szexjelenetet a hatodik részben még mindig nem sikerült kihevernem.) Ha tovább akarnék kötekedni, akkor feltenném a kérdést, hogy mi szükség volt arra, hogy behozzuk Cat-nek van egy lánya, akiről idáig nem is tudott? Jó, persze nem hagyományosan szülte meg, hanem Madigan emberei „kikísérletezték” szerencsétlen gyereket, legyen elég ennyi, akit érdekelnek a részletek, olvassa el a könyvet. Nem tudom, szerintem kicsit erőltetettnek tűnik, hogy az írónő így a végére behozta a történetbe a gyermek történetszálat, mintha anélkül nem lehetett volna valami értelmes és boldog befejezést írni.
Mert mi van akkor ha Cat és Bones csak kettesben élik tovább halhatatlan életüket? Ketten nem lettek volna boldogok? De. Feltétlen szükséges volt ide ez a kislány? Nem. Számomra furcsán vette ki magát ez az egész, kicsit olyan Twilight-os beütése lett ettől ennek a sztorinak, mert itt is az az üzenet jött le számomra, hogy csak a gyerekkel lehet boldog az élet, és a gyerekért mindent meg kell tenni, mert ő az élet értelme. Blablabla. Szájbarágós és erőltetett az egész. Azon persze jót mosolyogtam magamban mikor kiderült, hogy Tate a biológiai apja a lánynak, és Bones megjegyezte, hogy most már Tate-től se fog soha az életben megszabadulni, csakúgy, mint Cat anyjától, Justinától.
Az utolsó részre senkit nem kellett nélkülöznünk, minden fontosabb karakter és mellékszereplő visszatért kisebb-nagyobb szerepben. Voltak akik hozták a formájukat és nem lehetett őket nem szeretni, mint mondjuk Denise és Ian, és voltak akiktől csak újra felszaladt az ember szemöldöke, mint mondjuk Don. Mikor azt hiszed, hogy már mindent tudsz Donról és végre megbocsátottál neki a sok múltbéli hibáért, akkor kiderül valami új és megint ütnéd, amíg él. Cat így volt ezzel, és mi is olvasók. A sok komolykodás közepette kaptunk azért jó adag humort is, amit nagy részben Ian szolgáltatott nekünk, mint a rezidens mókamester. Ebben a részben így bírtam őt, pedig azért sokszor éles határon szokott táncolni a szerethető humoros és az idegesítő barom karakterek között.
Határozottan jobban sikerült a hetedik könyv, mint az előző, de azért az első néhány résztől már igen messze vagyunk minden tekintetben. A történet kísértetiesen emlékeztetett egy vámpíros film egyik részének történetére, amitől nem lett rossz, csak ugyanezt láttam már egyszer korábban, így semmi meglepetést nem tartogatott számomra. A lezárást kissé elnagyoltnak és erőltetettnek érzem, én azt se bántam volna, hogy ha Cat és Bones csak maradnak kettesben és úgy alkotva családot élik tovább az életüket. Kicsit fura volt számomra ez a lezárás, és kicsit csalódtam benne bevallom őszintén, de összességében a Cat és Bones könyvek mindig kedvencek maradnak, mert az első három-négy rész máig nagy favorit. Sajnálom, hogy vége lett, de talán jobb is így.
További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése