A félig tündér, félig ember Bryce Quinlan imádja az életét. Minden estét bulizással tölt, és eltökélte, hogy kiélvezi mindazt, amit Lunathion – azaz Crescent City – nyújthat. Csakhogy egy kegyetlen gyilkosság alapjaiban rendíti meg a várost, és Bryce világa darabokra hullik.
Két évvel később Bryce még mindig a város legismertebb szórakozóhelyeit járja, immár a feledés reményében, ám hirtelen folytatódnak a gyilkosságok. A hírhedt bukott angyalt, Hunt Athalart megbízzák, hogy figyelje minden lépését, és Bryce rájön, többé nem menekülhet a feledésbe.
Bryce és Hunt igyekszik kideríteni az igazságot – és feldolgozni saját múltjuk szörnyűségeit. A megbolygatott szálak a város legsötétebb részein és a háborúban álló kontinenseken keresztül egyenesen a pokol bugyraiba vezetnek, ahol az évezredek óta szunnyadó erők most ébredezni kezdenek…
Csakúgy, mint mások én is hatalmas elvárásokkal kezdtem neki Sarah J. Maas új könyvsorozata első részének, a Föld és vér házának. Nem néztem utána a történetnek, szimplán csak a fülszöveget olvastam el, hogy tudjam, mire számítsak. A hatalmas elvárásaimat nem minden téren sikerült megugrani, de nyugodtan kijelenthetem, hogy egy egész korrekt könyvet sikerült összehoznia.
Örültem neki, hogy most egy felnőtt urban fantasy történetet kaptam, mert két ifjúsági könyvsorozat után igazán ideje volt némileg más oldalról megközelíteni a dolgokat. Viszont nem akarok hazudni, annyira azért nem éreztem „felnőttesebbnek” a történetet, mint ahogy azt szerettem volna. Számomra attól nem lesz felnőtt urban fantasy egy könyv, hogy nyíltabban és gyakrabban káromkodnak benne, és hogy több erotikát pakolnak a sztoriba. Értem én az írónő próbálkozását, de ha őszinte akarok lenni, ha kivennénk a sok káromkodást, meg az erotikát, akkor simán elmenne egy ifjúsági könyvnek. Valahogy élesebb stílusváltást és több komolyabb témát vártam.
A másik, amiért kicsit keserű szájízzel írom most ezeket a sorokat, hogy így a harmadik könyvsorozat idejére várnék némi megújulást, várnék valami vérfrissítést, várnám, hogy ne önmagát ismételgesse újra és újra. Hisz ismét megtalálhatóak a legfontosabb Maas "motívumok", mert nekem senki se mondja, hogy nem ugyanazt kaptuk ismét kiindulópontnak. Megint egy átlagos(nak tűnő) lány áll a történet középpontjában, akit mindenki lenéz, és akit senki se vesz komolyan, hogy aztán a végére kiderüljön, hogy igenis különleges és ő minden probléma megoldásának a kulcsa. Aztán ott a kemény férfi harcos vele szemben, akivel az elején nem szimpatikusak egymásnak, hogy aztán mégis összejöjjenek és végül az a bizonyos férfi elárulja a főszereplőnket, aki ezért kiábrándul belőle és végül valaki más mellett köt ki.
Aztán ne feledjük el, hogy az első részben mindig meghal valaki, aki nagyon fontos a főszereplőknek, és ez a későbbi események egyik fő mozgatórugója. És sorolhatnám tovább a könyv egyes elemeit és történetszálait, amelyeket szinte művi pontossággal tudnék a korábbi két könyvsorozat történetszálaihoz illeszteni. Egyértelmű tehát, hogy Maas ismétli önmagát, vagyis nagyon úgy tűnik, így az első rész alapján, ami nem feltétlen rossz dolog, főleg ha később javít ezen a hibán. Láttuk már, hogy egy közepes és kissé klisés kezdés után tud ő remek és komplex sztorit felépíteni (lásd Üvegtrón könyvsorozat), de láttuk az ellenkezőjét is, amikor egy remek kezdés végül unalomba és érdektelenségbe fulladt (lásd Tüskék és rózsák udvara könyvsorozat). Nagyon remélem itt az előbbi fog történni, mert igenis vannak jó dolgok ebben a könyvben, amikre lehetne építkezni.
Hunt és Bryce
Személy szerint imádom az urban fantasy könyvsorozatokat, (főleg a felnőtt urban fantasy-t), olvastam is sokfélét. A Föld és vér háza egy remek alapötletet vet fel, csak épp nem kapjuk meg a háttérvilág részletesebb bemutatását, sem a különféle fajok és lények alaposabb leírását. Nagyjából persze érthető, hogy ki kicsoda, ki kinek az ellensége, ki kit nem szívlel és ilyenek, de valahogy a világ kialakulásának és történelmének leírása igencsak hiányosra sikeredett. Nagyon bízom benne, hogy erről többet megtudunk a folytatásban.
Tetszett a fő nyomozási szál és az ahogy eljutottunk végül a nagy leleplezésig, és alaposan meglepődtem a „rossz fiú” kilétén, mert mindenkire tippeltem volna csak épp rá nem. Ezzel a nyomozós stílussal olyan Anita Blake-s beütést kapott a könyv csak persze némileg moderáltabb kiadásban. Az is tetszett, hogy habár kaptunk romantikus szálat Brye és Hunt között, mégse ezen volt a fő hangsúly, hanem a nyomozáson és azon, hogy Bryce hogyan szenved még mindig Danika elvesztése miatt, és hogy miként sikerül a végére túllépni a gyászon és a fájdalmon a barátnője elvesztése miatt. Jó, azt azért elismerem, hogy ez a „Szeretet mindent legyőz és blablabla…” kissé Disney-sen émelygős, de azért még abszolút megemészthető.
Mondjon bárki bármit, nekem nagyon bejött Bryce karaktere és annak kifejezetten örültem, hogy a főszereplő karaktere igencsak távol állt a korábbi két könyvsorozat főszereplőitől. A Tündérkrónikák Mackayla Lane karaktere óta tudjuk, hogy a mihaszna partizós (szőke) cicababák is lehetnek remek karakterek, és hogy az első benyomás nem minden. Hisz ha rossz dolgok történnek az emberrel, akkor bárki össze tudja szedni magát és megkomolyodni az élethez és annak nehézségeihez. Különösen tetszett, hogy Bryce gyakran rájátszott erre a róla mások szemében kialakult elég negatív előítéletre és épp ezt használta ki ellenük.
Bryce és Danika
Bryce-t tehát imádtam, nekem sokkal szimpatikusabb főszereplő, mint mondjuk Feyre valaha volt. Hunt-ot nem tudtam megkedvelni, számomra olyan semmilyen karakter lett és most igenis bízom benne, hogy Bryce nem mellette köt ki végül. Nála komolyan akárki jobb lenne, még a démon Aidas is, de tényleg. Apropó Aidas… csak engem érdekel valamiért különösen a karakter? Vajon mit akarhat Bryce-tól valójában? Szerintem sokkal fontosabb karakter lesz ő a folytatásban, én nagyon bízom benne. Ruhn lett a másik nagy kedvencem, szerintem ő a második legjobb karakter, és nem csak a Bryce-al való testvéri kapcsolata miatt. Kíváncsi vagyok, hogy alakul a testvérek kapcsolata a folytatásban, azért remélem nem negatív irányba, ahogy arra mindenki számítana a könyv végén kiderültek függvényében.
Nagy szívfájdalmam, hogy Danika halálával róla nem olvashatunk többet, és annak igazán örültem volna, ha mondjuk több „visszaemlékezés” van róla vagy a Bryce-al közös múltjukról. Külön öröm volt látni, hogy se Bryce és se Danika nem egy ma született bárány, de épp ezért találtak végül egymásra. Egyikük se tökéletes jó kislány, de egymásért bármit megtettek volna bármikor és igenis ilyen egy igazi örök életre szóló barátság. Úgy érzem, hogy az első könyv központi és talán legfontosabb eleme a barátság és a barátok fontosságának kiemelése lett, ami nekem abszolút bejött.
Az írónő szinte le sem tagadhatná a könyvét, mert nagy vonalakban hasonlóan indította el a harmadik könyvsorozatát, mint ahogy az első kettőt. Nagyon sok történeti szál és igen sok karakter ismerős lehet a korábbiakról, ami ismétlem nem gond, főleg ha aztán merőben máshogy futnak ki a szálak, mint ezelőtt. A könyv közepe kissé leült és igen sok feleslegesen elnyújtott elmélkedés van benne, de az utolsó 100-200 oldal nagyon ott van és igen ütősre sikeredett. Nagyon várom a folytatást, és remélem, hogy Maas meg tud lepni olyan újdonságokkal és váratlan fordulatokkal, amikre nem számítunk, és amit nem láttunk még idáig tőle.
További információk a könyvről:
Értékelés: 5/4
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése