Pikk egy új világban találja magát. Míg odalent a társai felnőttként, a közösség teljes jogú tagjaként kezelték, a városkában csak egy gyerek a sok közül, akinek az iskolapadban a helye. Pikk képtelen megtagadni magát, hiába igyekszik beilleszkedni a kisváros életébe, makacssága újabb és újabb konfliktusokba sodorja.
Ráadásul Fakó is hűvösen és távolságtartóan viselkedik vele, míg Kósza többet akar a puszta barátságnál. Az új környezetben a barátok egyre jobban eltávolodnak egymástól. Pikk nem tehet mást: a maga útját kell járnia, bármilyen fájdalmas és magányos legyen is az.
A tanév végén Pikk őrszolgálatra jelentkezik, hogy a kiválasztottakkal együtt megvédhesse a földműveseket a korcsok egyre hevesebb és kegyetlenebb támadásaitól. Az eseménytelenül induló küldetés azonban váratlan fordulatot vesz. A városlakók által alábecsült korcsok figyelik az embereket. Terveket szőnek és várnak. El akarják pusztítani Megváltás városát, és a végső katasztrófát csak Pikk látja előre…
Még tavaly decemberben olvastam a trilógia első részét, a Menedéket, és azonnal levett a lábamról. Mondhatjuk úgy, hogy rögtön felkerült a kedvenc poszt-apokaliptikus könyveim listájára. Akkor elhatároztam, hogy mihamarabb olvasom a folytatást, és szerencsére ennek nem sok akadálya volt, hisz a következő két rész megjelent már magyarul, mégis valahogy feledésbe merült, és csak a napokban jutottam eszembe, hogy folytatnom kellene a sorozatot. Így előszedtem a Helyőrséget, és izgatottan vetettem bele magam a második részbe.
A Razorland trilógia egyértelműen a minőségibb ifjúsági könyvek közé tartozik, minden téren hozza azt, amit egy ilyen típusú könyvek hoznia kell(ene). Ha szereted a műfajt, és még nem volt alkalmad olvasni a könyveket, akkor mindenképp pótold, mert egy hihetetlen remek és érdekes történetről maradtál le idáig. Adott egy izgalmas háttérvilág megannyi kérdéssel és kalanddal, adottak a remek és szerethető karakterek, adott a sötét és világvége hangulat, de azért mellette megtalálható az elengedhetetlen tini romantika is, ami az első részben kezdődött el, és itt még hangsúlyosabb szerepet kapott.
Az első részben tetszett, hogy kalandos, mozgalmas és izgalmas volt a történet, a karakterek mentek ide-oda, szinte sosem álltak meg, miközben rengeteg minden történt velük. Sok nehézséget kellett leküzdeniük, miközben összeállt a "nagy csapat", és így összekovácsolódtak, hogy végül együttes erővel eljussanak arra a biztonságos helyre, ahol szerintük eztán viszonylag békés és nyugodt élet vár rájuk. Itt még nem volt olyan sok romantika, itt még szerencsére nem kapott nagyobb szerepet a szerelmi szál, és ennek kifejezetten örültem.
Sajnos, vagy nem, attól függ, kinek a szemszögéből nézzük a Helyőrségben kissé felcserélődtek a korábbi arányok. Az adrenalin és a kalandok erőteljesen háttérbe szorultak, szinte alig történt egy-két támadás, a karakterek szinte végig egy helyben mozogtak, most nem kellett nagy távolságokat megtenniük és mindenféle ismeretlen és új veszélyt leküzdeniük, hanem csak élniük kellett az életüket. Így akármennyire is rossz ezt bevallani, néha untam a könyvet. Az első részhez viszonyítva sokkal visszafogottabbra sikerült, és mivel a karakterek gyakorlatilag egy helyben ültek, és nem kellett semmilyen fenyegető veszéllyel sem megküzdeniük, így előtérbe került a szerelmi szál, ami nem tett jót az összehatásnak.
Nem csak a történet lassult be emiatt, nem csak az vált néhol unalmassá, hanem a korábban megkedvelt és szimpatikussá vált karaktereket is megváltoztatta és néha már irritálóvá tette. Tökéletes példa erre Pikk és Fakó. Az első részben imádtam őket, mindketten remek és komplex karakterek voltak, és tulajdonképpen még most is azok, de amit levágtak szerelmi téren, azt egy idő után nem bírtam elviselni. Pikk vadásznő énjét kedveltem meg. Erős, határozott, kitartó és épp ezek miatt abszolút kedvelhető női főszereplő. De ez a "szerelmes tinilány" énje... ennél idegesítőbbel csak igen ritkán találkoztam. Még Pikk is megjegyzi magában párszor, hogy mennyire nem szívleli a "szerelmes és romantikus énjét", és küzdött azért, hogy felülkerekedjen a tini problémáin, főleg mikor kezdett beindulni a történet a könyv második felében. Még ő is tudja, hogy mennyire apró-cseprők a gondjai, és hogy mennyire elrontotta a két fiúval való kapcsolatát, és ez mindenképp pozitívum, és annak kifejezetten örültem, hogy a végére összeszedte magát, és rájött, hogy mi a fontos és mi nem az, és abbahagyta a szerelmi nyűglődést, mert esküszöm nem lettem volna képes sokáig elviselni azt.
Nem csak Pikk fordult ki önmagából a nagy unalomban, hanem Fakó is, akit itt abszolút nem értettem. Nem hogy odament volna a lányhoz és elmondja mi a fene baja van... nem! Ő inkább besértődik, húzogatja a száját, mint egy hisztis kiscsaj, és elvárja, hogy Pikk magától találja ki, hogy mi baja van. Már az első részben is Kósza sokkal szimpatikusabb volt számomra, és még mindig őt kedvelem jobban. Tehát, bejött a korábbi félelmem, és kaptunk egy irritáló szerelmi háromszöget, amit szerencsére a könyv második felében az írónő kicsit visszafogott, és ismét a kalandokat helyezte előtérbe. A könyv első fele tehát inkább nyugisabb és itt a szerelmi nyűglődés a hangsúlyos, míg a második felében szerencsére beindulnak az események, és megkaptam az unalmas elejéért a kárpótlást, ami nagy szerencse, mert már kezdtem volna feladni a könyvet, és azt hittem nagyot kell benne csalódnom. Persze, átvezető rész, persze gondolhattam volna, de azért meg lehetett volna ezt jobban is oldani.
Azt hittem, hogy kiderül valami lényeges a korcsokról, hogy megtudjuk, kik ők és hogyan lett belőlük az, ami. Ez nem történt meg, gyakorlatilag semmi lényeges nem derült ki, amit azért bocsátok meg, mert ott van még mindig az utolsó rész, és remélem abban választ kapok a kérdéseimre. Mindenesetre a korcsok változnak, fejlődnek és okosodnak. Pikk és a többiek ezt egyértelműen észreveszik, és ez a felállás izgalmas és érdekes befejező részt ígér. De, hogy valami jót is mondjak, meg kell említenem, hogy nagyon tetszett az a rész, ahogy az írónő bemutatta, Pikk miként talál rá az új családjára, és hogy miként illeszkedik be a normális hétköznapi életbe a nevelő szülei oldalán.
Pikk ugyebár egy gyakorlatilag gyerekek vezette csoportban nőtt fel szülők és felnőttek nélkül, így nehezen szokik hozzá, hogy szerető szülőkre talált Oaks maga és Edmund személyében. Mellettük gyerek lehet, az, ami tulajdonképpen sosem lehetett igazán az Enklávéban, mellettük érezheti meg elsőnek milyen érzés az, ha valakit szeretnek és hogy milyen egy igazi családban élni. De nem csak ők vannak nagy hatással a lány életére, hanem Hosszúpuska is, aki gyakorlatilag mentorként jelenik meg Pikk oldalán. Pikk sokat tanul tőle, és a férfi talán az egyetlen, aki igazán megérti a lányt, hogy milyen is ő valójában, és hogy miért olyan, amilyen.
Kicsit más ez a könyv, mint amire számítottam, és sajnálom, hogy az eleje belassult és így unalmassá vált. Nem akartam, hogy igazam legyen, de sajnos az lett és a könyv első felében a karakterekkel együtt nekem is végig kellett szenvednem az egyébként teljesen felesleges szerelmi nyűglődéseiket. Mikor már azt hittem, hogy nem bírom tovább, szerencsére a könyv második felében beindultak az események, és megkaptam azt, amiért megszerettem az első részt, és aztán már nem volt több gond. Mégis, éppen emiatt, nem ért el nálam a második részt olyan mély benyomást, mint anno az első. Mindenesetre el fogom olvasni a záró kötetet, már csak azért is, mert érdekel mi lesz a vége, és hogy miként zárul Pikk és a csapat története.
További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/ann-aguirre-helyorseg
Értékelés: 5/4
A Razorland trilógia egyértelműen a minőségibb ifjúsági könyvek közé tartozik, minden téren hozza azt, amit egy ilyen típusú könyvek hoznia kell(ene). Ha szereted a műfajt, és még nem volt alkalmad olvasni a könyveket, akkor mindenképp pótold, mert egy hihetetlen remek és érdekes történetről maradtál le idáig. Adott egy izgalmas háttérvilág megannyi kérdéssel és kalanddal, adottak a remek és szerethető karakterek, adott a sötét és világvége hangulat, de azért mellette megtalálható az elengedhetetlen tini romantika is, ami az első részben kezdődött el, és itt még hangsúlyosabb szerepet kapott.
Az első részben tetszett, hogy kalandos, mozgalmas és izgalmas volt a történet, a karakterek mentek ide-oda, szinte sosem álltak meg, miközben rengeteg minden történt velük. Sok nehézséget kellett leküzdeniük, miközben összeállt a "nagy csapat", és így összekovácsolódtak, hogy végül együttes erővel eljussanak arra a biztonságos helyre, ahol szerintük eztán viszonylag békés és nyugodt élet vár rájuk. Itt még nem volt olyan sok romantika, itt még szerencsére nem kapott nagyobb szerepet a szerelmi szál, és ennek kifejezetten örültem.
Sajnos, vagy nem, attól függ, kinek a szemszögéből nézzük a Helyőrségben kissé felcserélődtek a korábbi arányok. Az adrenalin és a kalandok erőteljesen háttérbe szorultak, szinte alig történt egy-két támadás, a karakterek szinte végig egy helyben mozogtak, most nem kellett nagy távolságokat megtenniük és mindenféle ismeretlen és új veszélyt leküzdeniük, hanem csak élniük kellett az életüket. Így akármennyire is rossz ezt bevallani, néha untam a könyvet. Az első részhez viszonyítva sokkal visszafogottabbra sikerült, és mivel a karakterek gyakorlatilag egy helyben ültek, és nem kellett semmilyen fenyegető veszéllyel sem megküzdeniük, így előtérbe került a szerelmi szál, ami nem tett jót az összehatásnak.
Nem csak a történet lassult be emiatt, nem csak az vált néhol unalmassá, hanem a korábban megkedvelt és szimpatikussá vált karaktereket is megváltoztatta és néha már irritálóvá tette. Tökéletes példa erre Pikk és Fakó. Az első részben imádtam őket, mindketten remek és komplex karakterek voltak, és tulajdonképpen még most is azok, de amit levágtak szerelmi téren, azt egy idő után nem bírtam elviselni. Pikk vadásznő énjét kedveltem meg. Erős, határozott, kitartó és épp ezek miatt abszolút kedvelhető női főszereplő. De ez a "szerelmes tinilány" énje... ennél idegesítőbbel csak igen ritkán találkoztam. Még Pikk is megjegyzi magában párszor, hogy mennyire nem szívleli a "szerelmes és romantikus énjét", és küzdött azért, hogy felülkerekedjen a tini problémáin, főleg mikor kezdett beindulni a történet a könyv második felében. Még ő is tudja, hogy mennyire apró-cseprők a gondjai, és hogy mennyire elrontotta a két fiúval való kapcsolatát, és ez mindenképp pozitívum, és annak kifejezetten örültem, hogy a végére összeszedte magát, és rájött, hogy mi a fontos és mi nem az, és abbahagyta a szerelmi nyűglődést, mert esküszöm nem lettem volna képes sokáig elviselni azt.
Fakó, Kósza, Tegan és Pikk
Azt hittem, hogy kiderül valami lényeges a korcsokról, hogy megtudjuk, kik ők és hogyan lett belőlük az, ami. Ez nem történt meg, gyakorlatilag semmi lényeges nem derült ki, amit azért bocsátok meg, mert ott van még mindig az utolsó rész, és remélem abban választ kapok a kérdéseimre. Mindenesetre a korcsok változnak, fejlődnek és okosodnak. Pikk és a többiek ezt egyértelműen észreveszik, és ez a felállás izgalmas és érdekes befejező részt ígér. De, hogy valami jót is mondjak, meg kell említenem, hogy nagyon tetszett az a rész, ahogy az írónő bemutatta, Pikk miként talál rá az új családjára, és hogy miként illeszkedik be a normális hétköznapi életbe a nevelő szülei oldalán.
Pikk ugyebár egy gyakorlatilag gyerekek vezette csoportban nőtt fel szülők és felnőttek nélkül, így nehezen szokik hozzá, hogy szerető szülőkre talált Oaks maga és Edmund személyében. Mellettük gyerek lehet, az, ami tulajdonképpen sosem lehetett igazán az Enklávéban, mellettük érezheti meg elsőnek milyen érzés az, ha valakit szeretnek és hogy milyen egy igazi családban élni. De nem csak ők vannak nagy hatással a lány életére, hanem Hosszúpuska is, aki gyakorlatilag mentorként jelenik meg Pikk oldalán. Pikk sokat tanul tőle, és a férfi talán az egyetlen, aki igazán megérti a lányt, hogy milyen is ő valójában, és hogy miért olyan, amilyen.
Kicsit más ez a könyv, mint amire számítottam, és sajnálom, hogy az eleje belassult és így unalmassá vált. Nem akartam, hogy igazam legyen, de sajnos az lett és a könyv első felében a karakterekkel együtt nekem is végig kellett szenvednem az egyébként teljesen felesleges szerelmi nyűglődéseiket. Mikor már azt hittem, hogy nem bírom tovább, szerencsére a könyv második felében beindultak az események, és megkaptam azt, amiért megszerettem az első részt, és aztán már nem volt több gond. Mégis, éppen emiatt, nem ért el nálam a második részt olyan mély benyomást, mint anno az első. Mindenesetre el fogom olvasni a záró kötetet, már csak azért is, mert érdekel mi lesz a vége, és hogy miként zárul Pikk és a csapat története.
További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/ann-aguirre-helyorseg
Értékelés: 5/4
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése