A történet:
"Charlotte Usher gyakorlatilag láthatatlannak érzi magát az iskolában, és egy nap valóban azzá is válik. Nemcsak láthatatlanná, de halottá is. És mindez egy srác és egy gumimaci miatt. Ebben a kissé gúnyos, néhol mégis szívszorongató történetben Tonya Hurley feltárja előttünk a láthatatlanságot, amit néha mindannyian érzünk, és hogy meddig vagyunk képesek elmenni, hogy végre észrevegyenek bennünket."
Most fejeztem be nemrég a könyvet és hirtelen nem is tudom mit írjak róla. Egyrészt tetszett, hisz szeretem az ilyen témával foglalkozó történeteket, mind a szellemes dolog, mind pedig a komolyabb téma érdekes. Másrészt meg annyira kiszámítható volt számomra az egész történet, hogy igazából semmi meglepetéssel nem tudott szolgálni. A fő témája a tipikus iskolai kirekesztettség érzésének leírása, hogy szegény Charlotte-ra sosem figyeltek oda a társai, nem voltak barátai, épp ezért irigykedve figyelte a suli népszerű lányait és bármit megtett volna, hogy olyanná válhasson, mint ők... és épp e heves próbálkozása közben érte el a végzete. A halála ugyanolyan jellegtelen és semmitmondó lett, mint saját maga. Szellem lesz belőle, de mivel egy befejezetlen ügyet hagyott hátra maga mögött, így nem tud tovább lépni, nem csak az övé, hanem egy csapatnyi szellem gyerek sorsa függ attól, hogy vajon Charlotte rájön-e mi az a befejezetlen ügy. És, hogy be tudja-e teljesíteni...
Mint már írtam a történet teljesen kiszámítható, előre lehet sejteni mi lesz a könyv nagy tanulsága, kivel mi fog történni, már előre tudtam, hogy kit fog megszállni, s hogy abból milyen bonyodalmak lesznek, tehát semmi új élménnyel nem gyarapodtam. Így nem volt annyira izgalmas a történet, de nem is ez lett volna a lényeg, így ezen nem akadtam fenn. Emellett ami szintén negatív szempontként tüntethető fel az maga a főszereplőnk, vagyis Charlotte. Én ezt a csajt egyszerűen nem bírtam elviselni, sajnálom. Hogy mit le nem nyávogott magában arról, hogy ő népszerű akar lenni, meg minden, hogy neki kell Damen, meg hogy szereti őt (pedig igazából nem ismerte, nem tudta milyen ember, csak hogy jól néz ki és ő már ezért szereti) és meg kell szereznie, mindig ment a saját önző vágyai után és gyakorlatilag senki mással nem foglalkozott saját magán kívül. Nem értem miért törte annyira magát, hogy Petulához (milyen béna név már!) és a Wendykhez hasonlítson, mikor pontosan olyan volt, mint ők.... önző, nyavalygó és borzalmasan egoista. Csak a saját problémái érdekelték, semmi más.
Sajnálnom kellett volna, vagy minimum együtt érezni vele a sorsa miatt, de ez egyszerűen nem ment, nem bírtam elviselni. Vele ellentétben viszont Scarlet, a mondhatni mások főszereplőnk, egészen szimpatikus volt, sokkal érdekesebb és kedvelhetőbb karakter, mint Charlotte. Mellettük a többiek szinte említésre se méltók, mind papírmasé figurák.
A könyvnek van egy alap üzenete és ezzel semmi bajom, hiszen legalább nevel és tanít valamire, méghozzá igen jó dologra hívná fel a figyelmet, mellesleg szépen megírt stílusa van, könnyen és gyorsan olvasható, a fejetek előtti kis rajzocskák és idézetek nagyon tetszettek, de azt például egyáltalán nem értettem, hogy Scarlet miért volt képes látni a szellem Charlotte-ot, és ezen túl, még ha látta is, akkor miért nem ijedt halálra egy szellemtől... meg a végén, mikor a többiek is meglátták, akkor szinte senki meg sem döbbent azon, hogy szellemek vannak közöttük, hanem úgy fogadták, mintha az egész hétköznapi dolog lenne. Vagy talán nem kellene ezen akadékoskodnom, hiszen ez csak egy mese, így ne is keressek benne értelmet. Persze a végére minden szép és jó lesz, Charlotte végre túllép a saját önző érdekein és tesz valami önzetlen dolgot, megmentik a szellemházat, amit eztán nem bontanak le, és Scarlet és Damen összejönnek, a gonoszok megkapják a büntetéseküt és itt a vége fuss el véle.... Hát nem tudom, olyan vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. A stílusa miatt viszont megérte elolvasni, remek és csodaszép idézetekkel van tele, amiket biztosan kigyűjtök majd magamnak valamikor.
A könyvről:
5/4
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése