Elise Kova: Tánc a tündérherceggel (Mágiával egyesülve 2.)

Fülszöveg:

Katria megfogadta, hogy soha senkibe nem fog beleszeretni. A családjában megtapasztalhatta, milyen kegyetlen tud lenni a szerelem. Ezért aztán amikor egy szép summáért cserébe hozzáadják a titokzatos Lord Fenwoodhoz, Katria nem vágyik többre, csak egy jobb életre annál, amit maga mögött hagy – az érzelmeivel nem foglalkozik.

Újdonsült férje iránti vonzalma mégis egyre nő, és ezzel párhuzamosan új életében furcsa dolgokat tapasztal: különös szabályokat kell betartania, sikolyokat hall az éjszakában, és tündérek támadnak rá, akikről Katria korábban azt hitte, hogy igazából nem is léteznek. Miután tanúja lesz egy rituálénak, Középvidéken találja magát.

A tündérek vadonjában Katriának olyan emberként kell a túlélésért küzdeni, aki véletlenül ellopta az ősi királyok mágiáját – azt a mágiát, amiért egy vérszomjas király akár ölni is hajlandó lenne, hogy a segítségével megtarthassa jogtalanul elfoglalt trónját.

A tündérek megmentésének lehetősége Katria kezében összpontosul. De ki fogja megmenteni a szerelemtől, amitől annyira el akar zárkózni…?

Vissza kellett néznem mert hirtelen nem emlékeztem rá, hogy mikor olvastam Elisa Kova Mágiával egyesülve sorozatának az első részét. Volt az már bő egy évvel ezelőtt és igazából nem sok minden maradt meg belőle csak annyi, hogy olyan egyszeri kis kellemes olvasmánynak elment, de semmi több. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a történet részleteire nem nagyon emlékszem, csak talán a fő történetszálra. És ezzel most nem azt akarom mondani, hogy rossz lett volna az Alku a tündekirállyal, inkább csak azt, hogy nem hagyott bennem mély nyomokat.

Épp ez a tény az, ami ennél a sorozatnál nem jelent gondot, hisz minden egyes könyvben új történetet kapunk új főszereplőkkel, csak a mágikus világ az, ami összeköti a könyveket, mert mindegyik egy azon világban játszódik. Így tehát nem muszáj sorrendben olvasni, ha valaki nem úgy akarja az egyes könyveket, és akkor sem marad le az ember semmiről ha csak egy-egy részt olvas el és nem az összeset.

Katria és Davien

Ebben a könyvben Katria történetét ismerhetjük meg, és ha nagyon egyszerűen szeretném leírni, akkor ez egy átdolgozott Hamupipőke történet egy varázslatos mesevilágba ágyazva. Katria-t a gonosz mostoha pénzért kiházasítja egy vadidegen férfinak és az sem érdekli, hogy mi lesz aztán a lány sorsa. Közben Katria felfedezi, hogy nem csak gyerekmese a tündérek létezése, hanem igenis valósak ezek a természetfeletti lények és véletlenül belekeveredik a tündérek világába és azok hatalmi játszmáiba. Fontos, hogy most tündérekről van szó, nem tündékről, mint az első részben, ez két teljesen különböző faj. Ha mindez nem lenne elég, újdonsült férjéről kiderül, hogy egy elveszett tündérherceg, akinek egész életében az volt a célja, hogy visszaszerezze családja régen elvesztett koronáját és újra békét teremtsen a tündérek birodalmában. Innen aztán bonyolódik tovább a történet amit nem akarok lelőni annak ellenére sem, hogy igen kiszámítható minden fordulat. A lényeg, hogy itt Katria valós származását nem az elveszett cipellője fedi fel, hanem valami más és most már tényleg befejezem.

Láthatjátok hát, hogy tényleg kaptunk egy igazi kis klasszikus tündérmesét annak minden talán kiszámítható fordulatával, amit láttuk ezerszer is ezelőtt, de valamiért itt mégis működik a dolog. Mert ez a könyv egy percig sem akar több vagy kevesebb lenni annál, mint ami. Egy varázslatos és könnyed mese, amiben elveszhet az ember, amiben szurkolhat a főhősöknek, hogy legyőzzék a gonoszt, hogy a jó elnyerje végül a jutalmát, a gonosz pedig a büntetést, amit megérdemel. Katria-val egy olyan kalandra indulunk mi is, ahol szinte egy percig sincs megállás.

Katria és Davien

Csakúgy mint az első könyvben itt is főként a két főszereplőnk az igazán említésre méltó, és én mindkettejüket nagyon szerettem. Katria és Davien igazából nem nagyon különböznek egymástól, még ha az elején úgy is tűnik, és most nem csak arra gondolok, hogy az egyikük ember, a másik pedig tündér. Inkább a háttértörténetükre, a karakterükre célzok, mert nagyon hasonlóan éltek azelőtt hogy megismerkedtek és nagyon hasonló a személyiségük. Habár más-más világból jönnek, de mindketten magányosan éltek sok éven keresztül, nem voltak barátaik és olyanok, akikre igazán számíthattak volna. Katria-t a mostoha anyja taszította mondhatni cselédsorba az apja halála után, míg Davien az emberek világába menekülve magányosan töltötte egész életét és azon dolgozott, hogy végre vissza tudja szerezni a mágiát, amivel aztán harcolhat az őt megillető trónért.

Mindketten tehát magányosan és izoláltan éltek, és talán épp ezért tudták nagyon hamar megérteni és megkedvelni a másikat. Kényszerházasságnak indult az egész, de aztán egy mély és aranyos szerelem vált mindebből. Nagyon jól volt leírva a kapcsolatok alakulása és tetszett, hogy az elején úgy kezdtek el „ismerkedni”, hogy Katria gyakorlatilag nem láthatta a férfit, hisz amaz korlátozott mágia híján képtelen volt elrejteni tündér vonásait előle. Katria tehát vakon kezdte el megismerni a Davient, és már ekkor kezdte megkedvelni. Tudom, tudom, ez az egész ékes példája annak, hogy a szerelemben nem a külső számít, hanem inkább a belső, és ez szintén egy tipikus tündérmesés toposz, de ide abszolút illett és nekem nagyon bejött.

A végére pedig csak egy kérdés, amit nem nagyon értettem. Lehet csak nekem nem világos, de most akkor hogy van ez a világ, amiben ez a könyvsorozat játszódik? Mert ugyebár az első részben ott volt Eldas a tündekirály és emberkirálynője Luella, és én eddig abban a tudatban éltem, hogy ők a mágikus világ király és királynője. Most pedig itt van a tündérkirályság, és nem értettem teljesen, hogy akkor ez most két külön és egymástól független királyság egymás mellett? Vagy a tündérkirályság a tündekirályság fennhatósága alá tartozik? Lehet csak én siklottam el a dolgok fölött, de szerintem ez nem volt normálisan és érthetően leírva.

Kaptunk egy kellemesen varázslatos tündérmesét, és nem csak átvitt értelemben, hanem ez tényleg egy tündérekről szóló mese ugyebár. A sztori habár kiszámítható, hisz mégis csak egy Hamupipőke újramesélésről van szó és szinte minden fordulatot lehet előre tudni, főleg a gyakorlottabb olvasóknak, de nekem ez most valamiért mégis nagyon tetszett. Sodort magával a kaland és imádtam a két főszereplőnket, Katria-t és Davient, talán jobban is, mint az első rész főszereplő párosát. Nem hittem, hogy ennyire be fog jönni nekem ez a könyv, de tényleg tetszett, mégis szeretném megjegyezni, hogy azért ne várjon sokat tőle az ember. Könnyed kis olvasmány, semmi több, de annak abszolút tökéletes.

UI: A borító megint csoda szép, nagyon örülök, hogy a kiadó ezekkel a csodás borítókkal hozza el a könyveket nekünk. Szeretem az olyan könyveket, ahol a főszereplő vagy a főszereplők vannak a borítón ilyen rajzolt formában. Főleg fantasy könyvek esetében szerintem ez nagyon jó megoldás, csak kár hogy nálunk Magyarországon kevés könyv kap ilyen borítót.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/elise-kova-a-dance-with-the-fae-prince-tanc-a-tunderherceggel

Értékelés: 5/4

Holly Black: A fogoly trónja (Az elrabolt örökös 2.)

Fülszöveg:

Egy fogságba vetett herceg. Egy bosszúra éhes királynő.

És egy háború, ami újraírhatja Elfhon jövőjét.

Oak herceg súlyos árat fizet az árulásáért. A messzi észak jeges fogságában, a hófödte vidék új szörnykirálynőjének akaratához láncolva csak ravaszságára és sármjára támaszkodhat, ha túl akar élni.

Cardan nagykirály és Jude nagykirályné a végletekig hajlandó elmenni, hogy kiszabadítsák elrabolt örökösüket, így Oak választásra kényszerül. Vagy megpróbálja visszanyerni annak a lánynak a bizalmát, akit mindig is szeretett, vagy hű marad Elfhonhoz, és megdönti Wren uralmát – még akkor is, ha ezzel őt is a pusztulásba taszítja.

Ahogy a háború fenyegető felhői egyre gyülekeznek, és minden sarokban új árulás lesi áldozatát, Oaknak rá kell ébrednie, hogy leleményessége közel sem elegendő ahhoz, hogy minden szerettét biztonságban tudhassa. Vajon kinek a sorsát pecsételi meg?

Nagy szerencsémre a második rész szintén megjelent magyarul, így semmi akadálya nem volt annak, hogy mielőbb olvashassam Az elrabolt örökös duológia befejezését. Alig két hónapja végeztem ki az első részt, így igen friss emlékeim vannak a történetről és olyan volt az egész, mintha rögtön utána kezdtem volna bele a folytatásba. Ha olvastátok az első részről írt kritikámat, akkor már tudjátok mit kifogásoltam leginkább a történetben. Egyszerűen nem tudtam hova tenni Oak karakterét, képtelen voltam kiismerni őt és épp ezért nem tudtam volna megmondani, hogy kedvelem-e őt vagy sem, mint karaktert. Nos, lehet csak én voltam az egyetlen, aki nem számított erre a fordulatra, de nagy szemeket meresztve vettem tudomásul, hogy a második részben nézőpontot váltunk és megkapjuk Oak-ot főszereplőnek. Nem tudom miért, de én eddig abban a tudatban éltem, hogy végig Wren lesz a főszereplőnk és Oak csak mellette mellékszereplő marad, olyan Jude és Cardan stílusban.

Eddig tehát az volt az egyik gondom, hogy képtelen lettem volna elmondani ki az igazi Oak, mire Black csavart egy akkorát a történeten, hogy mostanra teljesen kiismerhettem Oak-ot és mindent, de tényleg mindent megtudhattam róla. És az a legdurvább az egészben, hogy Oak tényleg minden egyszerre, amit korábban képzeltem róla és ha akarnám se tudnám egyetlen kategóriába besorolni. Elsőnek meglepett, de nagyon örültem annak hogy megkapjuk Oak-ot főszereplőnek, még ha fura is volt eleinte. Így tehát minden titok lelepleződött, minden rejtély feltárult és Oak maga se egy kérdőjel többé.

Örültem annak, hogy végre láthattuk a „másik oldalt”, és hogy az Elfhoni palota gyakorlatilag minden tagja képviseltette magát rövidebb-hosszabb ideig. Szinte minden korábbi karakter feltűnt, régen félbemaradt szálakat varrtunk el és minden a helyére került. Külön ujjongtam Jude és Cardan megjelenésekor, és habár nem szerepeltek sokat, de nem hazudtolták meg magukat egy percig sem. És habár szívesen olvastam volna róluk többet, lássuk be ez a duológia nem róluk szól, így jobb hogy a háttérben maradtak és mondhatni csak mellékszereplőként jelentek meg éppen elegendő mennyiségben.

Wren és Oak

Igazán érdekes volt Oak igazi karakterét jobban megismerni és megtudni ki ő valójában. Nem értem hogy hihettem egy percig is, hogy Oak egy egyszerű személyiség lesz, hisz az ég szerelmére mind tudjuk milyen családban és milyen emberek között nőtt fel. Teljesen reálisan alakult a személyisége és teljesen hihetően kezelte a körülötte lévő helyzetet és embereket. Jude, Madoc és a többiek mellett, egy ilyen komplikált múlttal és ilyen nehéz és bonyolult emberek között, hogy is alakulhatott volna másként az élete?!

Ezért nem is értettem, hogy a végén mikor kiderült, hogy Oak nem olyan gyenge, ostoba és léhűtő hercegecske, mint aminek mindenki gondolta, akkor miért lepődött meg ezen annyira mindenki. Várhatták volna, hogy akárhogy próbálják védeni gyerekkorától kezdve, akármennyire próbálják óvni a veszélytől és a körülötte lévő hatalmi ármánykodástól, Oak-nak mondhatni az a sorsa, hogy ebbe nőjön fel és ebben edződve legyen belőle felnőtt ember. Ő pedig nem volt rest kivenni a részét a játszmákból. Nem azért, hogy a saját hatalmát növelje vagy hogy önző céljait elérje, ő végig csak a családjáért, a nővéréért és azért szervezkedett, hogy minden árulót és cselszövőt leleplezzen mielőtt azok Jude és Cardan hatalmára vagy életére törhetnének.

Tényleg nagyon örültem, hogy Oak-ot kaptuk meg főszereplőnek a második részben és imádtam olvasni a gondolatait, megismerni a valós énjét, és egyáltalán nem okozott csalódást a karaktere. És tudom, hogy eddig csak Oak-ról hadováltam egy csomót, szóval joggal kérdezhetnétek, hogy mi van akkor Wrennel. Nagyon jó kérdés, hogy mi van Wrennel, mert ebben a részben a lány tényleg nagyon háttérbe szorult és elsőre a gonosztevő vagy a nagy ellenség kategóriába került. Bár szerintem teljesen egyértelmű az elejétől kezdve, hogy nem Wren itt a nagy machinátor a háttérben és hogy Bogdana valamivel irányítja őt vagy esetleg sakkban tartja, mert hát Wren korábban nem ilyen bosszúszomjas és gyilkos hajlamú lánynak tűnt.

Oak ugyancsak átlátta a helyzetet és hogy Wrennel nem stimmel valami, így próbált rá hatni vagy a maga módján segíteni rajta. Tetszett ahogy Oak végig epekedett Wren után és nagyon aranyosak voltak együtt még mindig, hogy nem nagyon bírtak távol maradni egymástól. Bár jobban belegondolva azért olyan sok közös jelenetük nem akadt, mert az idő nagy részében a két ellentétes oldalon ragadtak. Fura, hogy Wren szemszögét most nem láthattuk egészen a végéig, de ezen most azért nem akadtam fent annyira, mert az első könyv Wrené volt, a második pedig Oak-é lett, és épp így van meg a tökéletes egyensúly.

Wren és Oak

A történet középpontjában ismét egy újabb hatalmi játszma áll, ami szinte mindennapos Elfhon-ban, és Oak ezt próbálja felgöngyölíteni és megakadályozni az árulást. Azt persze vártam, hogy Bogdana machinál valamit a háttérben, ez teljesen egyértelmű volt, de aztán kaptunk egy olyan fordulatot, amit tényleg nem láttam előre. Olyan korábbról ismert karakter lett áruló, akiről nem hittem volna, hogy meg meri lépni mindezt. Bár utólag visszagondolva pont tőle nem állt sosem távol az ilyesmi és abszolút logikusan alakult a karakter sorsa, inkább az a csoda, hogy eddig nem árulta még el a királyi párt és a királyi udvart.

Amit még mindenképp meg szerettem volna említeni a végén, hogy most is örültem a kis mellékszálaknak és hogy a régi karakterekről tudtunk meg dolgokat. Megtudhattuk mi lett Taryn és a fia sorsa és hogy mi van vele és Szellemmel. Madoc visszatért a családjához és véget ért a száműzetése, aminek én személy szerint nagyon örülök, és remélem most már tényleg nyugton megül a hátsóján és nem okoz több galibát, hanem örül annak, hogy a családjával lehet. (Bár a halandó világban rekedt Madoc gondolata továbbra is nagyon vicces, én legalábbis jót szórakoztam rajta.) Kaptunk kis utalásokat arra, hogy mi várható Jude és Cardan életében hamarosan, legalábbis remélem, hogy jól értelmeztem az utalásokat. Megmondom őszintén az első részben nem nagyon érdekelt a két új karakterünk, Tiernan és Hyacinthe privát drámája és nem értettem minek kellenek ők ide, de most még őket is megszerettem és szurkoltam nekik, hogy túl tudjanak lépni a problémáikon és megtalálják az egymáshoz visszavezető utat.

Ami pedig nagy bónusz pont, hogy az írónő még arról is csöpögtetett némi infót, hogy a következő könyv kiről fog szólni. És most mondom, nekem roppant mód tetszik, hogy a következő könyv Nicasia-ról fog szólni és izgatottan várom. Főleg ha tényleg arról fog szólni ez a rész, hogy Nicasia hogy keres kérőt magának, mert a puszta gondolat, hogy szerencsétlen férfiak Nicasia kegyeiért küzdenek, máris jobb kedvre derít.

Az elrabolt örökös duológia második részében folytatódik az első részben megszakadt történet, csak most Wren helyett Oak lép elő főszereplőnek és az ő szemszögéből látjuk az eseményeket. Ő lesz az, aki felgöngyölíti nekünk a háttérben zajló hatalmi játszmákat és aki lebuktatja az árulókat, miközben minden tőle telhetőt megtesz, hogy megmentse a családját… és persze Wrent, aki sajnos az árulók bűvkörébe került. Oak és Wren nagyon kedves kis páros, és tökéletesen illenek egymáshoz, nagyon szerettem őket, mert tökéletesen kiegészítik egymást. Jude és Cardan párosát nem szárnyalják túl, mert őket ki tudná kiütni az első helyről, de szorosan mögöttük a második legjobb páros a sorozatban.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/holly-black-the-prisoners-throne-a-fogoly-tronja

Értékelés: 5/4