Castlevania (Démonkastély) 1.-4. évad összegzés

Olyan rég néztem már vámpíros történeteket, hogy nemrég kedvet kaptam hozzá, így keresni kezdtem a interneten, hogy milyen jó vámpíros sorozatok vagy filmek vannak, amiket esetleg valamilyen csoda folytán még nem láttam. Így találtam rá a Castlevania-ra (aminek a magyar címe Démonkastély, de ettől tekintsük el, és én a továbbiakban Castlevania címen fogom említeni), amitől csak egyetlen dolog miatt féltem. Méghozzá azért, mert egy animációs fantasy sorozatról van szó, olyat pedig nem gyakran szoktam nézni. De mivel rövidek a részek, és nem akadt jobb ötletem, így gondoltam adok neki egy esélyt. Aztán pedig pár rész után annyira magával ragadott a sztori, hogy egy hétvége alatt ledaráltam az összes részt.

A történet onnan indul, hogy Dracula feleségét koholt vádak alapján boszorkányság miatt kivégzik, amit nem csoda, hogy Dracula nem fogad éppen jól, így a démonokból és vámpírokból álló seregét az emberekre szabadítja, hogy így álljon bosszút a felesége halála miatt. Az emberiségre szabadított sötét lények ellen pedig csak három ember veheti fel a harcot egy ősi prófécia szerint.

Legyen ennyi a történetről röviden, nem akarok mindent lelőni rögtön az elején. A Netflixen jött ki a sorozat négy évada, az évadok nem sok részből állnak és a részek nagyon maximum fél órásak, így már érthetitek, hogy miért lehet az egészet gyakorlatilag egy hétvége alatt kivégezni. Főleg akkor ha az ember ráfügg a sztorira és sodorja magával a történet. Lehet eredeti japán nyelven nézni, de angolul is, ám mindenképp csak felirattal, magyar szinkront én nem láttam hozzá. Innentől fogva SPOILERESEN folytatom!

Sypha, Alucard és Trevor

Mint említettem nem egy „normális” élőszereplős sorozatról van szó, hanem egy animált fantasy sorozatról erőteljes manga és anime hatásokkal és képi világgal. A sorozat pedig az azonos nevű videójátékon alapul, így aki arról már halott, az sok ismerős dologgal találhatja szembe magát. Négy évadot kaptunk, de ha szerkezetileg szét kellene bontanom a történetet, akkor mondjuk azt, hogy az első két évad egy kerek lezárt történet, majd pedig a harmadik és a negyedik évad pedig szintén együtt alkot egy egészet.

Ne várjatok valami bonyolult történetet, mert hozza a szokásos vámpíros kliséket, ha mondhatom így, és nem is maga a történet volt az, amiért annyira magával ragadott. Persze ne értsetek félre, izgalmas volt a sztori, vitt magával a lendület, de mindent láttunk már valahol korábban. Nekem a sötét gótikus hangulat és a véres stílus, valamint az a sok remek karakter tetszett igazán, és leginkább a karakterek voltak azok, akik miatt annyira szerettem nézni ezt a sorozatot.

Dracula és Lisa

Ha nagyon röviden le szeretném zárni a témát, akkor annyit írnék, hogy minden karakter remek és mindenki olyan tökéletes karakterfejlődésen és karakter életúton megy át, hogy öröm azt nézni. Ha kicsit kritikusabb szeretnék lenni, akkor kiemelném közülük a kedvenceimet és ezt fogom most tenni. A három vitathatatlan főszereplőnk kétséget kizáróan Trevor, Sypha és Alucard, ők a „hősök” a történetben, bár inkább antihősöknek mondanám őket, mint igazi hősöknek. Trevor és Sypha együtt remek páros, akik mindenben kiegészítik egymást. Melléjük pedig harmadiknak csapódik Alucard, aki vitathatatlanul a kedvenc karakterem lett az egész sorozatban és szerintem ezzel nem vagyok egyedül.

Alucard olyan komplexen összerakott karakter, hogy órákig tudnék róla áradozni, de nem fogok, legyen elég csak annyi, hogy imádtam őt, és szerintem mindenki imádni fogja, aki csak találkozik vele. Ellentmondásos és összetett karakter, aki egyszerre erős és szívós, de mégis naiv és törékeny, aki sok mindent tud, de mégis szinte semennyire nem ismeri a világot és az embereket. Meg van benne az apja kegyetlen és sötét oldala,  de az anyja kedves és segítőkész oldala is. Aki nehezen bízik meg bárkiben, és amikor mégis akkor általában nagyot szokott koppanni. Épp ezért indult olyan nehezen a barátságuk Trevorral és Sypha-val és épp ezért voltak annyira bizalmatlanok egymással az elején.

Alucard minden problémája és bizonytalansága abból fakad, hogy félvámpír révén egyik világhoz sem tartozik igazán. Mivel vámpír ezért erős, sérthetetlen és örökké él, de félig mégis ember és ez az emberi oldala az, amitől sokszor törékennyé és gyengévé válik. A viszonylag nyugodt és boldog élete akkor áll teljesen a feje tetejére, mikor az anyját megölik és az apja totál bekattan és bosszúból minden emberrel végezni akar. Alucard pedig ott ragad az apjával szemben az embereket védve és gyakorlatilag ő az egyetlen aki képes lehet majd végezni Draculával. Ha nem is teljesen egyedül, hanem egy kis segítséggel, de lássuk be Trevor és Sypha ketten sosem tudták volna megölni Draculát, mert ebben azért mégis csak Alucard játszotta a döntő szerepet.

fent: Morana és Striga, lent: Carmilla és Lenore

Szerettem a hármasukat és ahogy igazán jó barátokká váltak, aztán mikor elég sok időre elszakadtak egymástól, és Trevor és Sypha elment kalandokat keresni és Alucardot egyedül hátrahagyták, akkor nem tudtam elképzelni, hogy mit fognak a készítők kezdeni szegény Alucard-dal. De szerencsére nem kellett nélkülöznünk, és kapott jó kis mellék történetszálakat, amiknek végig az volt a célja, hogy a karakterét építsék és fejlesszék. Szegény élete szinte csak tragédiák és árulások sorozatából állt, sok mindenkit elvesztett maga körül, talán csak Trevor és Sypha voltak az egyetlenek, akikben sosem kellett csalódnia és akik végig mellette maradtak és visszatértek, mikor szüksége volt rájuk.

Draculát szintén nagyon szerettem annak ellenére, hogy ő volt kvázi a „fő gonoszunk”, mert tökéletesen érthető, hogy kiborult és el akarta pusztítani a világot. Sosem szívlelte az embereket és mindig magányosan élt. Erre mikor találkozik egy normális és értelmes emberrel, akibe ráadásul bele is szeret és akiben megtalálja élete szerelmét, azt kegyetlenül elszakítják tőle, így nem csoda, ha bekattant és örült hadjáratba kezdett minden és mindenki ellen. Az vesse rá a követ, aki nem hasonlóan cselekedett volna a helyében. A kegyetlen és véres szándék mögött pedig ott lapult a saját önpusztítás iránti vágya, mert Alucard fogalmazta meg jól a lényeget. Hogy minden amit Dracula művelt inkább csak egy öngyilkos küldetés volt a világ leghosszabb búcsúlevelébe ágyazva.

Carmilla az, akit mindenképp meg akarok említeni, mert a női karakterek közül őt imádtam a legjobban minden gonoszsága vagy kegyetlensége ellenére. Bár jobban belegondolva nem mintha nem lehetett volna megérteni az indokait és hogy miért csinálta azt, amit csinált. Ő csak a maga ura akart lenni az ostoba férfiak elnyomása nélkül, hogy a saját szavaival éljek, és azért szervezkedett a háttérben, ezért csinált mindent. Talán számító, rideg és kegyetlen volt mindenkivel, de meg tudtam érteni a céljait és a vágyait. Carmilla történetszálán később jobban megismerhetjük az eredetét és a nővéreit, akikkel együtt uralják Stájerországot és akikkel együtt akarják uralni aztán a világot. Megmondom őszintén nem értem mi szükség volt a nővéreire a történetben, főleg Striga és Morana tűnt szerintem teljesen feleslegesnek, és ha kihagytuk volna őket a sztoriból se változott volna semmi. Lenore persze kellett ide, és az ő karakterének volt létjogosultsága, legalábbis szerintem.

Hector és Lenore

Végül itt szeretnék átkanyarodni az utolsó két karakterre, akiket imádtam, ők pedig nem mást mint Hector és Lenore. Hectort már a felbukkanásakor egyre jobban szerettem, és ahogy haladt előre a történet és elkezdte „maga alatt vágni a fát” és egyre nagyobb árulásokba keveredni, láttam előre hogy ő lesz itt a bukott karakter, aki mélyre zuhan és onnan kell majd újra összekaparnia magát. Hector egymás után hozta a rossznál rosszabb döntéseket, hagyta, hogy befolyásolják és megvezessék, hogy aztán gyakorlatilag rabszolgaként süllyedjen a lehető legmélyebbre.

Aztán itt jön a képbe Lenore, aki szintén csak kihasználja és megvezeti őt, a szemünk előtt pedig kibontakozik az egyik talán legtoxikusabb romantikus kapcsolat, amit valaha láttam. És akármennyire átverte Lenore Hectort, akármennyire visszaadta neki később Hector ezt az árulást, de én mégis imádtam őket együtt. Szerintem nagyon jó kis pluszt adtak a nagy történethez és imádtam azt a mellék történetszálat, amit kettejükről és a kapcsolatukról szólt. Az ahogy végezték persze szomorú, mert jobban örültem volna egy boldog befejezésnek, de ahogy történt az sokkal reálisabb és így van ez jól.

Annak ellenére hogy animációs sorozatról van szó, mindenképp felnőtteknek ajánlom a Castlevania-t, mert van benne gyilkolás bőven, folyik a vér mintha nem lenne holnap, vannak erotikus jelenetek is, bár igaz, hogy az utóbbiból nem sok. És úgy alapjáraton az egész vámpíros téma inkább felnőtteknek való, mint gyerekeknek. Sötét és gótikus a hangulat, de vannak bőven humoros és érzelmes részek is benne. Vannak jó és rossz dolgok, egyes karakterek sorsa tragikusan ér véget, még mások megkapják végül a boldog befejezésüket, és ez így van jól. A sorozat epilógusában pedig az a páros kapja meg a boldog befejezést, akikre nem is számítottam, így az igazán nagy meglepetés volt számomra, de nagyon örültem neki. Tényleg egy remek kis sorozatról van szó, aki szereti a vámpíros történeteket vagy az ilyen stílusú sorozatokat, annak szívből ajánlom.

Értékelés: 10/9

Előzetes:

Rome (Róma) 1.-2. évad összegzés

Jelenleg egy kis olvasási szünetet tartok, vagy ha pontosabb akarok lenni, akkor új könyvet nem olvasok, hanem néhány régi kedvencet olvastam újra az utóbbi hetekben, ezért sem érkezett új kritika az oldalra. Közben pedig végre sort kerítettem néhány olyan sorozat ledarálására, amik olyan hosszú idő óta vártak a sorukra, hogy nem is emlékszem már, mikor döntöttem el, hogy ezeket valamikor meg kell néznem. Az egyik ilyen sorozat a Róma, amit évek óta kerülgetek. Néha eszembe jut, valahogy szembekerül velem és kedvet kapok hozzá, hogy adjak neki egy esélyt, aztán megint elfelejtem és bele se kezdek. De úgy hozta az élet, hogy most jött el ennek az ideje és végül sikerült megnéznem. A Róma csak két évadot élt meg, vagyis összesen 22 részből áll, ami nem sok valljuk be, így igen hamar ki lehet végezni. Az HBO kínálatában érhető el, én felirattal néztem.

Na, de miről szól maga a történet? A címből egyértelműen következik és aki szerette a történelem órákat az talán sejti is, de a sorozat az ókori Római Birodalom egy olyan jelentőségteljes és izgalmas időszakát mutatja be, amit sokan sokszor és sokféleképpen feldolgoztak már, de akkor sem ilyen minőségben vagy ilyen nagyszabású történetben. Időszámításunk előtt járunk és azt látjuk ahogy a Római Köztársaság Római Császársággá alakul ezekben a viharos történelmi időkben. A két főszereplőnk kitalált személyek, két római katona, Lucius Vorenus és Titus Pullo, akiknek az élete mindig a fontos történelmi események kereszttüzébe kerül és valahogy mindig sikerül belekeveredniük az események sűrűjébe.

Pullo és Vorenus

Az eredetileg öt évadosra tervezett sorozat végül csak két évadot ért meg (elvileg a magas költségek miatt kaszálták el), de legalább kapott egy értelmes lezárást, még ha elég összecsapottat is. Hogy jobban körülhatároljam az évadok felépítését tudni kell, hogy az első évad Caesar köré összpontosul. Azt láthatjuk, hogy miként válik belőle diktátor és miként próbál abszolút hatalmat kiépíteni magának ezzel szöget ütve a Római Köztársaság koporsójába. Az évad vége pedig nem nagy meglepetés, de Caesar meggyilkolásával zárul. A második évad a Caesar halála miatti bosszúra, majd az Octavianus és Marcus Antonius közötti hatalmi harcra koncentrál, melynek ugyebár mindenki tudja mi lesz a vége. (Nem hiszem, hogy bárkinek be kellene mutatni ezeket a fontos történelmi eseményeket.)

Ha engem kérdeztek az első évad úgy ahogy van tökéletes, bele kötni se tudok. A második szintén jó, de azért látszik rajta, hogy az előre nem tervezett gyors befejezés miatt olyan sok mindent zsúfoltak bele a második évadba, hogy szinte sehol nem tudunk elidőzni, hanem egyik eseményről ugrunk a másikra és szinte lóhalálában történik minden. Főként a második évaddal kapcsolatban vannak kritikáim, de erről inkább később. Elsőnek szeretnék inkább arról írni, hogy miért tetszett annyira a sorozat.

Caesar

Alapvetően az egyik kedvenc zsánerem maga a történelmi sorozat, így engem már ezzel meg lehet venni és az csak a hab volt a tortán, hogy a történelem ilyen érdekes korszakáról szól a történet. A sorozat készítői szemmel láthatóan nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy amennyire csak lehetséges korhű legyen minden, de tényleg minden. A korabeli ruhák, ételek, szokások, hagyományok, ezek minden jó és rossz oldala képviselteti magát a történetben. A korabeli mindennapi élet ábrázolása mind a tehetősek, mind a szegényebb rétegek szemszögéből mind megjelenik és a lehető leghitelesebben bemutatva.

Történelmi sorozat ahogy említettem, de azért ne egy száraz dokumentumfilmet várjatok, mert a valós történelmi események itt-ott kiszínezve jelennek meg, elég sok fikciós elemmel, ami főként a két főszereplő felbukkanásából adódik. Vorenus és Pullo karaktere és a saját élettörténetük abszolút kitalált és igazán örömmel néztem, ahogy az írók igen kreatív módokon szőtték bele a két karakter útját a valós történelmi események és a való történelmi karakterek életébe. Ott vannak Caesar seregében mikor meghódítja Galliát, majd mikor Róma ellen vonul és elfoglalja a várost, ott vannak mellette mikor Caesar diktátorrá válik és ott vannak a bukásnál. És így tovább, de nem szeretném előre lelőni az egész sorozatot. A történet tehát nem teljesen ismeretlen, hiszen mindenki tudhatja mi fog történni, mégis elég sok kitalált történetszál van ahhoz, hogy azért lehessen izgulni a karakterekért és a sorsukért.

Marcus Antonius

Nem csak a történet izgalmas, hanem remek karakterekkel találkozhatunk szinte az elejétől a végéig. Vorenus és Pullo a főszereplőink és ők ketten mindenképp a legjobban kidolgozott karakterek, és azt szerettem bennük a legjobban, hogy ha belegondolunk egyikük se egy jó ember. Mármint alapvetően nemesek, elkötelezettek és végül is jó emberek, de csakis akkor ha abban a korban nézzük őket amiben éltek. Hisz mindketten római katonák, római polgárok, és akkoriban nagyon más értékrend szerint éltek az emberek. Mást jelentett akkor az, hogy ki a jó római állampolgár, ki a jó katona, ki a jó ember. Vorenus és Pullo mindketten igen komplex karakterek, de mégis annyira mások, hogy tökéletesen ki tudták egymást egészíteni és segíteni a másikon, amikor kellett. Vorenus a keményebb, elkötelezettebb, a ridegebb, Pullo pedig a könnyebb, lazább és kalandosabb személyiség.

A valós történelmi személyek közül kis túlzással nagyjából mindenkit szerettem, mert olyan remekül felépített karaktereket kaptunk, hogy a többségüket csak szeretni lehetett. Imádtam Caesart, Marcus Antoniust és Octavianust, és kövezettek meg de én Atia-t szintén bírtam, ahogy folyton kavart valamit a háttérben és mindig ármánykodott valaki ellen, majd utána játszotta az ártatlan bárányt. Ha egyetlen kedvenc karaktert kellene választanom, akkor Octavianus lenne az, mert jó volt végignézni ahogy a karakter a szemünk előtt „nőtt fel” és ahogy a végére megszerezte magának a hatalmat, amit senki nem hitt volna, hogy valaha meg tud szerezni. Félúton történt egy színészcsere, ami végül is érthető az évek múlásával, és habár nehezen szoktam meg elsőnek az idősebb Octavianust, de végül csak sikerült megkedvelnem. Bár a fiatalabb verziója valahogy mégis csak közelebb került a szívemhez.

Octavianus

Most pedig térjünk át a néhány negatívumra, amit nem szeretnék kihagyni. Utaltam rá, de szerintem a legnagyobb negatívum, hogy a második évad tömör és túl sűrű lett, nagyon sok eseményt gyúrtak egybe. A nagy sietség miatt szinte semmire nem volt elég idő, hanem ugráltunk össze – vissza és néha teljesen logikátlanul történtek az események vagy csak szimplán nem volt eléggé megágyazva a változásoknak. Csak hogy a legszembetűnőbb dolgot megemlítsem.

Marcus Antonius a sorozat nagy részében Atia-ért van oda és vele van együtt, majd mikor száműzik, akkor egy rész múlva már Cleopatra-ba szerelmes két gyerekkel, én meg csak pislogtam, hogy mi van? Oké, igen, eltelt közben pár év, de abból semmit nem láttunk, hogy ők ketten hogy szerettek egymásba és minden ezzel kapcsolatos dolgot, így teljesen hiteltelené vált számomra a nagy szerelmük és a végén a közös öngyilkosságot se tudtam komolyan venni. A nagy sietség és hogy két évad után elkaszálták a sorozatot nagyon látszott a végén és épp emiatt a végére a minőségromlás szinte elkerülhetetlenné vált. Nem azt mondom, hogy nem értékelem, hogy legalább kaptunk egy értelmes lezárást, hanem azt, hogy valahogy jobban meg lehetett volna ezt oldani.

Aztán volt két karakter, akiket ki nem állhattam és ha csak megláttam őket, akkor mentem a falra másztam. Sajnálom, de engem kifejezetten idegesített Octavia, és egyszerűen nem tudtam vele mit kezdeni, de nem csak én, hanem az írók se, mert semmi mást nem csináltak szegény lánnyal, hanem csak annyit, hogy nagyjából mindenkinek aláfeküdt, akinek csak lehetett. Mintha a karakterének csak annyi lett volna az értelme, hogy mindenkivel lefeküdjön és mikor a nem tudom hányadik főszereplőnél járt, akkor egyszerűen nem tudtam komolyan venni szegényt.

A másik, akinél mindig kinyílt a zsebemben a bicska az Servilia, egész egyszerűen azért, mert őt pedig azért nem tudtam komolyan venni, mert mégis ki a fene kezd azért egy véres bosszúhadjáratba az állítólagos nagy szerelme ellen, csak mert amaz elhagyta őt? Teljesen logikus nem, hogy elhagy a szerelmed, erre neked az a válaszod, hogy akkor dögöljön meg. (De nem képletesen, hanem ő tényleg holtan akarta látni a másikat.) Ostobaság volt az összes indoka az ármánykodásra és nem tehetek róla, de mindig Atia-nak szurkoltam, hogy tanítsa már móresre véglegesen.

Számítottam rá, hogy tetszeni fog, mert szeretem a történelmi sorozatokat, szeretem a történelemnek ezt a korszakát, így nem lepett meg, hogy mennyire bejött nekem ez a sorozat. Annak ellenére, hogy tudni lehetett mi fog történni, én egyáltalán nem unatkoztam rajta, kaptunk csavarokat bőven, tetszett a történelmi hitelesség és kaptunk egy csomó remek karakter, akik közül mindenki találhat magának kedvencet. Az egyetlen nagy negatívum, hogy hamar elkaszálták, így kapkodva lett a vége, de ennek ellenére a történelmi sorozatok rajongóinak tényleg szívből ajánlom.

Értékelés: 10/8

Előzetes:

Laurell K. Hamilton: Vérvörös végzet (Anita Blake, vámpírvadász 25.)

Fülszöveg:

Írországról mindenki úgy tudja, hogy az egyetlen olyan hely, ahol nem élnek vámpírok. Az anyaföld élettel teli, ezért semmilyen halhatatlan nem szakadhat ki a halálból, ha egyszer a halandó test porrá lett. Sem vámpírok, sem zombik nem teremtődnek arrafelé. Legalábbis eddig mindenki így hitte. Most azonban egyre több vámpír garázdálkodik Dublin utcáin, éjszakáról éjszakára szaporodnak, szedik áldozataikat.

Az ír hatóságok minden ellenérzésük dacára kénytelenek megbékélni Anita Blake erőszakos módszereivel, és Edward mellett az ő szakértelmét hívják segítségül. Anita, Nathaniel és Damian triumvirátusa így új életre kap, ráadásul az is kiderül, hogy Damian régebben Írországban élt kegyetlen úrnője, Moroven fogságában. Ezért Anita őket is magával viszi a smaragd szigetre más testőrei és szeretői társaságában, hogy valami olyasmivel nézzenek szembe, amivel eddig soha nem volt dolguk.

Tavaly ősszel olvastam utoljára Anita Blake könyvet és tényleg kellett egy kis szünet a következő rész előtt, mert ezek a könyvek már csak ilyenek. Ha túl sokat olvas egymás után az ember, akkor nagyon meg tud csömörleni a dologtól. Jelenleg a sorozat 25. részénél járok és a hullámzó minőség miatt eddig már tényleg csak a „hardcore” rajongók jutottak el, legalábbis szerintem. Hogy én közéjük tartozom-e vagy sem, azt nem tudom, de annyira megszoktam ezt a könyvsorozatot, hogy megszokásból olvasom és időnként kedvet kapok a következő részhez mindig bízva abban, hogy akkor egy igazán izgalmas kalandot fogok ki. Tudjátok, egy olyan igazi véresen izgalmas és humoros klasszikus Anita Blake sztorit, amiért az elején annyira lehetett szeretni ezeket a könyveket.

Most is ilyen várakozásokkal kezdtem bele ebbe a részbe, de sajnos csalódnom kellett. Túl hosszú ez a könyv, túl sok a felesleges rizsa, túl sok a felesleges dráma, az érzelgős drámázás, a sok erotikus jelenet és minden amiért utálni lehet ezeket a könyveket. Nem viccelek, a könyv első felében az égvilágon semmi, de semmi nem történik és kezdtem elveszíteni a türelmemet, hogy induljon már meg Anita Írországba, csak történjen végre valami. A könyv első fele kapcsolati dráma, megint azon agonizál mindenki, hogy ki fekszik le kivel, ki kivel jár együtt, ki kivel akar együtt lenni, ki féltékeny kire és így tovább. Túl sok a pasi, túl sok az új karakter, de a nagy részük felejthető, így én már nem veszem a fáradtságot arra, hogy az új karakterek neveit megjegyezzem, mert számomra mind egy kaptafára megy. Pasi vagy csaj, aki Anitával akar lenni, de tényleg mindenki vele akar lenni. Nincs más egyéb tulajdonságuk.

A régi kedvenceket még mindig szeretem, csak kár, hogy rájuk manapság nem esik olyan kiemelt hangsúly, mint régen. Értem, hogy kell néha a vérfrissítés és Hamilton biztos úgy gondolja, hogy kellenek az új karakterek, hogy ne laposodjon el a sztori, de szerintem pedig éppen attól laposodik el, hogy jönnek a karakterek egymás után úgy, hogy egyik sincs értelmesen kidolgozva és egyiknek sincs semmi szerepe azon kívül, hogy Anita ágyát melegítse egy ideig. Miért nem tudunk nagyobb hangsúlyt fektetni a régi kedvencekre? Miért nem elég a régi csapat? Persze, mondhatnátok, hogy de hát most is felbukkant Jean-Claude, Nathaniel, Edward, és még Richard is benézett, de azt a pár jelenetet én nem mondanám olyan soknak. Edward pedig most inkább csak bábnak volt ott a sztoriban, mint hasznos és segítőkész karakternek.

A könyv szerkezeti felépítése megint a gond, mert mint írtam az első felében semmi nem történik csak a lelki és erotikus dráma, aztán nagyjából a felénél Anita végre megindul Írországba és ott végre történik valami izgalmas. Csak az a kár, hogy addig majdnem halálra untam magam. Szintén írtam többször és megint megteszem, hogy igazából nem a lelki és erotikus drámázással van a gond, hanem azzal, hogy mindig ezeken van a hangsúly és mellé kapunk egy kis odavetett nyomozást vagy természetfeletti szálat. Ha máshogy lennének az arányok, ha mondjuk a nyomozás kapna nagyobb hangsúlyt és mellette ott lenne kiegészítésnek a magánéleti dráma, akkor semmi gond nem lenne ezzel az égvilágon.

Maga a természetfeletti nyomozás olyan esetlenre és kiszámíthatóra sikeredett, mert tudni lehetett az elejétől fogva hogy mi folyik a háttérben és hogy mi lesz a vége. Hisz mindig Anita győz a végén, nem igaz? Anita olyan erős és hatalmas már, hogy nagyjából senki se veheti fel vele a versenyt, én nem is izgulok érte sosem. Ennek ellenére mindig valamiféle banális és ostoba módon keveredik bajba és persze épp úgy, hogy senki más ne tudjon neki segíteni az ezer pasija és testőre közül, hanem valahogy mindig magára marad és aztán egyedül kell megoldania a helyzetet. A könyv végén kaptunk egy kis csavart, annak mondjuk örültem.

A sorozat 25. része hozta az előző részek színvonalát annak minden pozitív és negatív oldalával. Semmi újat nem kaptunk vagy láttunk, amit eddig nem, csak Anita most nem Amerikában gyilkolja a gonosz vámpírokat, hanem Írországban, miközben tovább tolja a pasijaival a magánéleti drámákat elég nagy mennyiségben. A könyv szerkezeti felépítése valami borzalmas, az első felében semmi nem történik, aztán a második felében indul be a nyomozás. Én már tényleg csak azt várom, hogy legyen Edward esküvője Donnával, meg Anita esküvője Jean-Claude-al és a többiekkel, mert azokra tényleg nagyon kíváncsi vagyok és remélem ott jó kis sztorikat fogunk kapni.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-vervoros-vegzet

Értékelés: 5/3

Ker Dukey - K. Webster: Tönkretett babácskák (Csinos játékbabák 4.)

Fülszöveg:

Árulás és düh: nagy, gennyes seb.

Ki lesz a győztes?

Mester vagy Szörnyeteg?

Sérülten, megtörve, de megoldásért kiált:

Visszahozni mindenáron az egyetlen jó babát.

Nem megbocsájtható se hűtlenség, se kudarc:

A Szörnyeteg bosszúra éhes: ha harc, hát legyen harc.

A mi Mesterünk csak gyengédségre éhezett:

A tönkretett babák nem kerülhetik el a végzetet.

A vihar közeleg, mindjárt ránk zúdul a káosz:

A két nagy játékos épp most veszi be a várost.

Ki éli túl vajon? Ki nyeri díjként a kedvesét?

És kiből lesz végül mindössze járulékos veszteség?

A rajongásig szeretett vagy gyűlölt Csinos játék babák-sorozat utolsó kötete. Hagyd, hogy megőrjítsen!

Nagyon ritkán csinálok ilyet, és remélem többször nem kell majd, de annyira rossz ez a könyv, hogy írni sincs kedvem róla. És nem is fogok. Ugyanaz a véleményem a negyedik könyvről, mint ami a harmadikról, és amik ott kérdések maradtak, azokra most se kaptam választ. Teljesen felesleges folytatás, semmi értelmet vagy logikát ne keressen benne senki, mert az nincs benne. Az összes karakter kifordult önmagából és mindenki mintha 180 fokos fordulatot vett volna a korábbiakhoz képest mindenféle normális magyarázat vagy karakterfejlődés nélkül.

Ha nem keresünk benne értelmet, akkor gyorsan ki lehet olvasni, de ennyi. Számomra csak az mentette volna meg valamennyire ezt a könyvet, ha a végén a főszereplő triónk meghal, mert lássuk be mindhárman bőven megérdemelték volna, de nem csak hogy nem haltak meg, hanem valamiféle "boldog befejezést" kaptak, ami csak az utolsó csepp volt a pohárban. Nagy kár, mert a Csinos játékbabák sorozat első két könyvét én tényleg szerettem, műfaján belül jól sikerült darab, de hogy miért nem lehetett befejezni a második rész után, ahogy azt eredetileg tervezték az írók, azt máig sem értem.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/ker-dukey-k-webster-pretty-broken-dolls-tonkretett-babacskak

Értékelés: 5/1

V.E. Schwab: Visszavágó (Az elvetemültek 2.)

Fülszöveg:

Bosszúszomjas zsenik szupererejű összecsapása

Magneto és X Professzor. Superman és Lex Luthor. Victor Vale és Eli Eleven. Sydney és Serena Clarke. Eposzi szövetségek, melyek felbomlottak, barátságok, amelyek menthetetlenül megromlottak.

Victor nem menekülhet saját szuperereje csapdájából, mégis mindent elkövet, hogy megszabaduljon az egyre szörnyűbb mellékhatásoktól. Útját kegyetlenül lemészárolt RendKívüliek hullái szegélyezik. Ősellensége, Eli ismét a nyomában van, ám erről még maga sem tud.

Marcellának, a hírhedt maffiózó gyönyörű feleségének jócskán kijutott az árulásból. Kivirult a halál csókjától, a hatalomtól, amit végre megkapott, és amire mindig is vágyott. Saját csatlósokat gyűjt, és belemegy a legveszedelmesebb játszmába is: megpróbálja kihasználni a legendás viszályt…

Habár maga a történet semmi újdonságot nem hozott, hanem csak a szuperhősös sztorik kliséit sorakoztatta fel egymás után, nekem mégis nagyon tetszett a Viszály, ahogy arról nem olyan régen írtam. Telitalálat volt számomra a két főszereplő karakter és a köréjük épített évek óta tartó ellenségeskedés. Imádtam Victort és Elit, és hogy ennyire érdekes karakterek voltak, azt pedig főképp, hogy két gonosztevő feszült egymásnak, hősöket pedig talán csak nagyítóval lehetett találni az első részben. Épp ezért rögtön nekiestem a második résznek, ami a Visszavágó címet kapta.

Nem tudom miből gondoltam vagy hogy honnan szedtem a feltételezést, de én teljesen abban a hiszemben éltem, hogy ez a könyvsorozat a folytatásban szintén Victor és Eli közötti harcra fog koncentrálni és hogy ők maradnak a középpontban, mint főszereplők. Emiatt nagyon meglepődtem, amikor belekezdtem a második könyvbe, és rögtön egy új karakterrel nyitottunk, én meg csak néztem, hogy ki a fene ez és hogy jön ide? Aztán érkezett Victor és Sidney, de igen sokat kellett várnom arra, hogy Eli szintén felbukkanjon, és őszintén féltem, hogy Eli nem fog most szerepelni. Azonnal felmerült bennem a kérdés, ha Eli nem jelenik meg, akkor mégis miről fog szólni a második rész? Miről is szól ez az egész könyvsorozat, ha nem Victor és Eli közti ellenségeskedésről?

Szerencsére aztán megkaptam az Eli felbukkanást, még ha nem is olyan módon, mint azt szerettem volna, de legalább szerepelt ebben a könyvben. Aztán ahogy haladtam előre a történetben és a végére értem, világossá vált számomra, hogy én eddig teljesen félreértelmeztem a fő koncepciót, mert itt nem csak Victor és Eli a lényeg, hanem jönnek újabb és újabb karakterek és mindig más fog a középpontba kerülni. Rögtön rátérnénk ennek a könyvnek a „fő gonoszára”, aki nem más, mint Marcella. Vagyis az egyik talán legjobban megírt női karakter, aki a pusztító „női haragot és hatalomvágyat” nem is mutathatta volna be jobban.

Marcella

Marcella egy remek karakter és ez tényleg így van, imádtam ezt a nőt. Akit mindenki csak a szépsége miatt vett számításba, és akit egyéb téren mindig lenéztek, akit a férje mindig kihasznált és eldobott mikor már nem volt rá szüksége, és aki szinte szó szerint hamvaiból feltámadva tért vissza a halálból, hogy ezért a férjén és aztán gyakorlatilag mindenkin bosszút álljon majd magához ragadja a hatalmat. Azt a hatalmat, amire mindig vágyott, és amit ezelőtt a férjén keresztül próbált meg magához ragadni. Aztán mikor rájött, hogy milyen képességre tett szert, Marcella öntudatra ébredt és elhatározta megszerezni magának a tiszteletet, a hatalmast és az elismerést, amire mindig vágyott. Csak immár saját erejéből, férfiak nélkül. Marcella okosan, kegyetlenül és kíméletlenül tört előre, és ezért csak szeretni tudtam, mert imádom az ilyen elszánt és kissé egoista karaktereket. Ő volt a legnagyobb pozitív meglepetés számomra ebben a könyvben.

Mellé kapunk néhány egyéb új karaktert, talán közülük June-t emelném ki, mert June is érdekes volt, a képessége szintén, na meg a játszmái, csak vele kapcsolatban azt nem értettem igazán, hogy mi a fenét akart Sidney-től. Miért kattant rá ennyire Sidney-re és miért akarta őt megvédeni? Teljesen logikátlan volt számomra ez az egész és nem értetettem, hogy mit akar Sidney-től. Vagy én maradtam le valamiről? Mert ha csak én nem értem a dolgot, akkor nyugodtan világosítson fel valaki.

Victort és Elit még mindig nagyon szeretem és remek karaktereknek tartom őket, csak azt bánom, hogy a második könyvben nem teljesen úgy bukkantak fel újra, ahogy én arra számítottam, és ahogy én reméltem. Mint utaltam rá korábban, ebben a könyvben nem a kettejük közti régi viszály állt a középpontban, mert mindketten más utakon mozogtak. Victor öt évig azon dolgozott, hogy megtalálja a problémájára a megoldást, Eli pedig a börtönben sínylődött és a szökést tervezgette. Jó, igaz a végén van egy kis egymásnak feszülés újra, és azt öröm volt olvasni, de nekem eléggé fáj, hogy most nem ketten voltak a történet középpontjában, hanem másra terelődött a hangsúly. Az a szerencse, hogy Marcella szintén jó kis karakternek sikerült, így nem bántam, hogy róla kell olvasnom.

A könyv lezárását tekintetbe véve pedig csak egyetlen kérdésem van. Eli most komolyan végleg meghalt? Nem, az nem lehet, hisz őt nem lehet megölni, igaz? Tényleg nagyon remélem, hogy ez csak valami szándékos drámai lezárás, hogy várjuk a folytatást, mert annak tényleg jó, de ha Eli karaktere tényleg ennyi volt, akkor én nagyon szomorú leszek. Eddig azt hittem, hogy csak egy duológiáról van szó, és ha valóban ennyi lenne az egész, azt mondom, rendben, de várható egy harmadik könyv a sorozathoz, szóval tényleg fura lenne még egy könyv Eli nélkül. Az egész befejezés olyan esetlen és fura, hogy tényleg nem tudnám megmondani, hogy mi lesz majd a folytatásban.

A második könyvben nem egészen azt kaptam, amire számítottam, így elsőnek értetlenül pislogtam olvasás közben, hogy hol van Eli, vagy hogy épp kik ezek az új karakterek és mi közük a nagy egész történethez. Aztán megértettem, hogy a fő történetszál nem arra megy tovább ahogy én szerettem volna, és mégse az a fő történetszál, amit én vártam, így mikor túltettem magam ezeken a tényeken, akkor elkezdtem élvezni a könyvet. Marcella-t imádtam, mint karaktert, mondjuk úgy, hogy méltó tagja lett a RendKívüli gonosztevők „csoportjának” Victor és Eli mellett. A többi karakter számomra továbbra is mellékes maradt, nem azt mondom, hogy rosszak, csak nem emlékezetesek és nem annyira kidolgozottak, mint a hármasunk. A történet terén nagyjából azt kaptuk, mint az első részben, ezen a téren se volt újdonság, de azért vitt magával a sztori, én nem unatkoztam rajta. Elég sok év telt el a könyv megjelenése óta, és még mindig nem érkezett meg a harmadik könyv, ami fura, mert elvileg lesz harmadik rész. Nem tudom mikor, de én nagyon várom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/v-e-schwab-visszavago

Értékelés: 5/4

V.E. Schwab: Viszály (Az elvetemültek 1.)

Fülszöveg:

Lehetnek ​szuperképességeid, de attól még nem leszel jobb ember…

Victor és Eli két különc kollégiumi lakótárs, akiket nagyravágyásuk és átlagon felüli intellektusuk egyaránt összeköt. Diplomamunkájukhoz az adrenalin hatásait, és a halálközeli élményeket kutatják, egészen a nyugtalanító eredményig: megfelelő körülmények között bárki szert tehet emberfeletti képességekre. Amikor az elméletet gyakorlattá változtatják, az események nem várt, és borzalmas fordulatot vesznek.

Tíz évvel később Victor megszökik a börtönből, hogy esküdt ellenségévé vált egykori barátja nyomába eredjen. Segítője egy fiatal lány, aki zárkózottságával leplezi bámulatos képességeit. Eközben Eli semmilyen eszköztől nem riad vissza, hogy eltörölje a föld színéről a szuperképességekkel rendelkező egyéneket – kivéve társát, egy vasakarattal bíró, rejtélyes nőt. Az árulás és a veszteség fájdalmától hajtott ősellenségek mindkét oldalon emberfeletti erőkkel felfegyverkezve készülnek beteljesíteni bosszújukat – de vajon melyikük éli túl a végső összecsapást?

Ismét egy olyan könyvet vettem a kezembe, ami régóta szerepelt a várólistámon és ezért épp ideje volt, hogy végre belekezdjek. Nagyjából tudtam mire számítsak így tisztában voltam azzal, hogy a hősök és gonosztevők téma kerül majd a középpontba csak egy kicsit másabb megközelítésben, mint ahogy azt eddig megszokhattuk a tipikus szuperhősös történetekben. A fülszöveg most elég jól összefoglalja az alap szituációt és a kiinduló pontot, így én nem ragoznám tovább a dolgot.

A könyv szerkezeti felépítése több nézőpontot enged láttatni egymás mellett és ha ez így nem lenne bárkinek elég, akkor látjuk a jelent és a múltat, így két idősíkon fut a történet. Az elején tehát figyelni kell, hogy képben maradjunk, bár azért nem olyan nagyon bonyolult a történet, hogy el lehessen veszni benne. Úgy vannak egymás után pakolva a fejezetek és az idősíkok, hogy a jelent a múlt váltja, így fokozatosan láthatjuk mi történt a múltban, ami végül a jelen eseményeihez vezetett.

A könyv tulajdonképpen érdekes kérdéseket boncolgat. Mitől lesz valaki hős vagy gonosztevő? Vagy úgy alapjáraton, mit jelent a hős és mint jelent a gonosztevő? Hisz minden csak nézőpont kérdése, mert a saját szemszögéből a „saját történetében” mindenki hősnek gondolja magát, az pedig más kérdés, hogy a világ, hogy tekint rá. Lehet attól valaki hős mert embereket gyilkol a saját elvei és szabályai szerint, amiben csak ő hisz? Mit tesz az emberrel ha hatalmat kap, ha természetfeletti képességekhez jut valami csoda folytán? Ezek a kérdések futnak végig a karaktereink útja során.

Victor és Eli

Tulajdonképpen két főszereplőnk van, és hozzájuk csapódik három mellékkarakter, de annyira nem mondanám őket se jelentéktelennek, mert meg van a szerepük a történetben, még ha csak kicsi is az. Kezdeném akkor rögtön a főszereplő párosunkkal, Victorral és Elivel. Mindketten iszonyúan komplex karakterek és igazából mindkettejüknek igazat tudok adni. Mert ha külön vizsgáljuk a nézőpontjukat, igazából mindkettejüknek meg van a saját igazsága. Csak kár, hogy ez épp szembemegy egymással.

Victor az, aki tudta magáról mindig hogy különc, kicsit pszichopata vagy szociopata vagy a kettő keveréke, a lényeg, hogy már normális emberként se volt egy átlagos hétköznapi fickó. Magánakvaló, kissé sznob, irigy és amiből szinte minden problémája fakadt, hogy folyamatosan féltékeny Eli-ra szinte a megismerkedésüktől kezdve. Eli éri el azokat a dolgokat, amiket ő szeretett volna, Eli-t kedveli mindenki, a lány is Eli-t választotta és aztán Eli lesz az aki előáll a teóriával, hogy lehetséges természetfeletti képességeket szerezni. Mikor Eli önmagán teszteli az elméletét és képességet szerez, akkor Victor nem tudja tovább kontrollálni magát, a féltékenysége még hatalmasabb méreteket ölt, mint azelőtt. És mikor Eli nem akar segíteni Victornak, hogy neki is legyen valamilyen képessége, akkor Victor magánakcióba kezd. Innen indul az egész viszály közöttük, mert Victor tette olyan események láncreakcióját indítja el, ami miatt végül örökre szembekerülnek egymással. És innen aztán nincs visszaút.

Victor és Eli

Eli-ről szintén sok rosszat tudok mondani, és mindjárt fogok is, de az mindenképp a javára legyen mondva, hogy szerintem őt tényleg csak a jó szándék vezérelte mikor nem akart segíteni Victornak, hogy képességeket szerezzen. Eli nem kicsinyességből vagy önzésből hagyta ott Victort, hanem tényleg féltette a fiú épségét és az életét, nem akarta, hogy rosszul süljön el a kísérlet és Victor tényleg belehaljon. Teljesen jó szándékai voltak ez nem kérdés, de épp ez a jó szándék okozta aztán azt a sok rosszat ami később történt közöttük és a körülöttük élőkkel. Victor tehát saját kezébe vette az irányítást és megszerezte amit akart és ez utána se lesz másképp. Csak a bosszú hajtja és az, hogy revansot vegyen Eli-on, amiért szerinte elárulta őt. Sokkal komplexebb a történet ennél és hogy mi mindent műveltek egymással, de ezt inkább most nem sorolnám fel. Az események láncreakcióját aztán nem lehetett megállítani.

Eli tipikusan az a karakter, aki jónak tűnik, aki jónak mutatja magát és ezt most értsétek a leghétköznapibb módon. Az a legszomorúbb az egészben, hogy ő tényleg elhiszi magáról, hogy jó ember, pedig valójában nem az. Aztán persze kiderül, hogy a lelke mélyén ő se olyan jó és kedves, sőt elég gyakran épp az ellenkezőjét bizonyítja be. Eli talán a legálszentebb karakter, akiről valaha olvastam és ezt komolyan mondom. Teljesen biztos önmagában és abban, hogy jót cselekszik, önmagára valami isteni magasztos lényként tekint, akinek az a feladata, hogy minden képességgel rendelkező emberrel végezzen, természetesen a közjó érdekében. Szerinte minden képességgel rendelkező ember csak gonosztevő lehet (önmagát kivéve persze) és végezni kell velük. És pont.

Az teljesen mindegy hogy valójában nem ismeri azokat az embereket akikkel végez, nem tudja, hogy milyen emberek valójában, mégis megöli őket csakis azért mert képességgel rendelkeznek. Csak mert Victor szerinte „meghülyült” és „megszállta a gonosz” miután képességet szerzett, ezért biztos a többi emberrel is ugyanez a helyzet. Aztán az a leginkább irónikus az egészben hogy épp egy olyan képességgel rendelkező nővel nem végez rögtön, akinek valóban veszélyes a képessége és aki tényleg önző célokra használja azt.

Mitch, Sidney és Victor

Nagyon imádtam ezt a bonyolult harcot Victor és Eli között és azt, hogy mindketten tényleg komplex karakterek. És habár elvileg Victor lenne a gonosztevő és Eli a hős, legalábbis a szuperhősös történetek mindenkori narratívája szerint, de az a szép ebben a könyvben, hogy szinte lehetetlen megmondani kinek van igaza, mert igazából egyiküknek sincs. Mindkettejük szemszöge érthető, mindkettejük indokai reálisak. Az pedig holt biztos, hogy egyikük se hős, inkább két gonosztevő játszmája ez, semmi más.

Utaltam három mellék karakterre, így róluk szintén ejtenék pár szót. Kezdjük Mitch-el, aki az ész és az erő valamiféle különös kombinációja lenne és akivel Victor a börtönben ismerkedett össze. Tényleg érdekes lehetne Mitch, ha többet láttunk volna belőle, de remélem ami késik nem múlik. Aztán ott van Sidney és Serena, a testvérpáros, akiket a két különböző oldalra sodort az élet. Sidney aranyos kislány, de eddig róla se tudtunk meg sok mindent, mindig csak a képessége lett kiemelve, mintha csak az lenne a létjogosultsága a történetben. Mintha csak a képessége miatt lenne hasznos Victor számára. Serena pedig, egy ekkora idegesítő nővel rég találkoztam utoljára, utáltam az elejétől a végéig. Önző, egoista és ostoba. Nekem senki se mondja, hogy tényleg szerette a húgát, ha ilyen könnyen hagyta volna megöletni őt és hónapokig felé se nézett hanem magára hagyta a balesetük után. Serena szőtte a szálakat és Eli-t teljesen az ujja köré csavarta, majd játszott vele, mint egy bábuval. Annyira nem kedveltem ezt a nőt, hogy egy percig se fogok sírni utána, remélem nem fog visszatérni. Victor szerencsére gondoskodott erről.

Sidney és Serena

Egy utolsó szösszenet a végén, de mindenképp meg szeretném említeni, hogy tetszett az a gondolat is, hogy az ki milyen természetfeletti képességet szerez, nagyban függ attól, hogy a halálközeli pillanatban mire vágyik, mit szeretne, vagy hogy alapjáraton milyen a személyisége. Az emberek képessége valamilyen szinten tükrözi önmagukat és ez aztán tényleg úgy is lett.

Habár maga a téma amihez az írónő nyúlt annyira klisés és elcsépelt hogy annál már nem is lehetne jobban, Schwab mégis úgy nyúlt a szuperhősös témához, hogy vitt valami újítást a dologba. Kaptunk két iszonyatosan összetett főszereplőt, akik közül egyik se a hős, hanem inkább két gonosztevő megy itt egymásnak, mindketten a saját igazuk feltétlen tudatában. A történet sem lett unalmas ha engem kérdeztek, hisz voltak azért fordulatok, de számomra inkább maguk a karakterek vitték a hátán a könyvet, imádtam Victort és Eli-t. Rögtön jöhet a második rész, mert érdekel Victor és Eli, hogy szívatják tovább egymást.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/v-e-schwab-viszaly

Értékelés: 5/5

Rebecca Yarros: Vasláng (Negyedik szárny 2.)

Fülszöveg:

Mindenki ​arra számított, hogy Violet Sorrengail a Basgiath Katonai Főiskolán már az első tanévben meghal. Violet is ezt hitte. De a Csépelés még csak az első lehetetlen próbatétel volt, amelynek során a gyenge akaratúak, az érdemtelenek és a nem szerencsések kihullanak.

Most tehát megkezdődik az igazi kiképzés, és Violet máris azon tépelődik, hogy fogja ezt átvészelni. Nemcsak arról van szó, hogy a kiképzés iszonyatosan nehéz és szándékosan brutális, vagy hogy megpróbálják a lovasok fájdalomtűrését az elviselhetetlenségig és azon túl is fokozni. De ott az új parancsnok-helyettes, aki személyes küldetésének tekinti, hogy megértesse Violettel, mennyire tehetetlen – hacsak el nem árulja azt a férfit, akit szeret.

Bár Violet teste talán gyöngébb és törékenyebb, mint másoké, de az esze a helyén van, és vasakarata is van. És a vezetés elfeledkezik a legfontosabb tanulságról, amire a Basgiath Violetet megtanította: a sárkánylovasok maguk hozzák a saját szabályaikat.

De ebben az évben nem elég, hogy mindenáron életben akar maradni.

Mert Violet ismeri a Basgiath Katonai Főiskola évszázadokon át őrzött igazi titkát, és semmi, még a sárkánytűz sem elég, hogy a végén megmentse őket.

Arra a döntésre jutottam, hogy folytatom a könyvsorozatot a második résszel, mert annyira tetszett az első könyv, hogy nagyon érdekelt mi fog történni ezután. Az első rész alapján nagyjából tudtam mit várhatok Yarrostól, tisztában voltam a világ és a történet alapjaival, ismertem a karaktereket, így tényleg kíváncsi voltam lehet-e ezt fokozni, vagy sajnos csalódni fogok és egy egészen jó kis kezdés után egy lagymatagabb folytatást fogok kapni. A Vasláng befejezése után erőteljesen felemás érzéseim vannak vele kapcsolatban. Innentől SPOILERESEN folytatom!!!

Nem mondanám rossznak ezt a könyvet, mert tényleg nem az. Viszont jónak se mondanám kifejezetten. Ülnöm kellett pár napot a dolgon, hogy átgondoljam amit olvastam, mert hirtelen magam sem tudtam volna megmondani, hogy ez tetszett nekem vagy sem. Ezért vannak felemás érzéseim bár ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor több negatív dolgot találtam benne, mint pozitívat és ezekre egyesével szeretnék kitérni.

Kezdjük akkor azokkal a dolgokkal amik tetszettek. Yarros még mindig ért ahhoz hogy kell egy történetet felépíteni úgy, hogy végig fent tartsa az érdeklődést, hogy egy percig se unatkozzon rajta az olvasó. Lendületesen halad előre a sztori, mindig történik valami, titkok lepleződnek le, kapunk látványos csatákat, vannak érzelmesebb részek, tehát tényleg minden a helyén van éppen megfelelő ütemben és mennyiségben adagolva egymás után. Szeretem a kalandos fantasy-kat, ahol mindig történik valami és ami leköt, így ezen a téren minden rendben volt.

A sárkányok továbbra is valami fenomenálisak, még mindig imádom őket. Örülök, hogy a nagy trió ismét kiemeltebb szerepet kapott, mert én tényleg nagyon bírom őket, de főleg Tairnt és Adarnát. Ha a kis sárkány Adarna nem volt elég aranyos az első részben, akkor most megkapjuk a „tinédzser” korba lépett Adarnát, aki tényleg mint valami hisztis és kibírhatatlan tinédzser panaszkodta végig a második részt. Igazán szórakoztató pillanatokat kaptunk akkor mikor Adarna nyomta a tinédzser hisztiket, Tairn és Violet pedig próbáltak rá hatni és megfegyelmezni, de hát Adarna persze hogy nem hallgatott rájuk. Örültem annak, hogy Adarnáról többet megtudtunk, bár sejteni lehetett azért, hogy ő valami különleges sárkány, így ez a része a dolognak azért nem lepett meg annyira.

Sgaeyl, Xaden, Violet, Tairn és Adarna

A harmadik ami nagyon tetszett, és ami tényleg meglepett az Jack visszahozása. Én teljesen biztos voltam abban, hogy Jacknek vége és ennyi volt a szerepe, így nagyot néztem mikor "visszatért a halálból". Aztán az első gondolatom az volt, hogy mégis minek kellett őt visszahozni és remélem kapunk erre valami értelmes magyarázatot. Elkönyveltem magamban, hogy biztos ő lesz az aki ellenségnek indul majd végül baráttá válik vagy valami ilyesmi. Képzelhetitek mekkorát néztem mikor a végén kiderült, hogy micsoda Jack valójában és hogy miért tért vissza. Nem tudom mi történt velem, pedig én az ilyen fordulatokat messziről látom előre, de most valahogy nem számítottam arra amit végül Jack művelt. Bár így már sok minden értelmet nyer a korábbiakkal kapcsolatban. Az írónőnek sikerült meglepnie ezzel a csavarral, és ezt tényleg csak értékelni tudom.

És ennyi a pozitívumokból sajnos, mert most jön a fekete leves és sajnálom de ezeket szintén le kell írnom. Eddig szerettem Violetet és Xadent, az első részben tetszett ahogy alakult a kapcsolatuk és drukkoltam nekik. A második könyvben viszont mindketten az agyamra mentek ahogy folyamatosan hisztiztek és veszekedtek. Döntsétek már el, hogy most akkor együtt vagytok vagy sem! Ha ennyire szeretik egymást, mármint elvileg szeretik egymást, akkor minek titkolóznak egymás előtt? Csak én nem értem a dolgot? Annyi felesleges műbalhé, erőltetett titkolózás és félreértés volt kettejük közt ebben a könyvben, hogy kezdtem úgy érezni, hogy valami szappanoperát olvasok és abból is a leggyérebb minőséget. A végére teljesen az agyamra mentek és utáltam az összes olyan részt, amikor egy helyszínen voltak, és alig vártam, hogy Xaden megint elmenjen valahova és inkább máshol csináljon valamit.

A Sorrengail testvérek: Violet, Brennan és Mira

A következő ami nem tetszett az Brennan visszatérése a halálból. Igen, még egy karakter, akiről azt hittük, hogy meghalt, de aztán kiderül, hogy mégsem halott. Félreértés ne essék, az első rész végén a függővég nagyon izgatottá tett, mert érdekelt Brennan története és hogy miért kellett eljátszania a halálát. Vártam valami jó kis sztorit vagy nem tudom mit vártam… de azt biztos nem, amit végül kaptunk. Tulajdonképpen miért kellett Brennannak megjátszania a halálát és miért nem tudott hazatérni, hogy onnan harcoljon az ügyért? Mi értelme volt hat évig bujkálnia és hagynia, hogy a családja halottnak higgye? Az pedig hogy mindenki zokszó nélkül vette a visszatérését és úgy fogadták mintha mi sem történt volna, csak még jobban mutatja, hogy mennyire nem volt semmi jelentősége ennek a történetszálnak. Később se kapott Brennan semmi nagy szerepet, csak összefoltozta azt vagy akit épp a történet megkívánt, mintha csak egy eszköz lenne a képességével, hogy amikor szükséges akkor bevesse őt az írónő. Ennél azért többet vártam volna tőle.

Az utolsó negatívum amit mindenképp meg akarok említeni és amire már az első részes kritikámban szintén utaltam, az a mellékszereplők egysíkúsága és felszínessége. Rengeteg karakterrel dolgozik az írónő ebben a sorozatban, tényleg nagyon sokan vannak és így a második részben kapunk még új karaktereket is. Mostanra teljesen világossá vált, hogy nem az a baj, hogy sok a karakter, hanem az, hogy annyian vannak, hogy igazából egyik mellékszereplő sincs normálisan kidolgozva. Értem én, hogy kevés az idő és nem kaphat mindenki érdekes és izgalmas történetszálat vagy némileg összetettebb karaktert, de ha nem is mindenki, azért páran igazán kaphatnának nagyobb figyelmet.

Mindenkiből látunk egy kicsit, az írónő mindenkit egyenlően akar kezelni, de ez így nem fog működni hosszú távon. Mert ha a mellészereplőknek legalább egy része nincs normálisan kidolgozva, akkor mégis miért érintene meg bármelyikük halála? Mit érdekel engem, ha bármelyik meghal? Az első könyvben Liam halála, most Sorrengail anyu halála mind olyan súlytalan és felejthető lett számomra, hogy csak megvontam a vállam és lapoztam tovább, hogy oké, neki vége, mi van még hátra. Hiába halnak meg a karakterek egymás után, ha egyiket se lehet igazán megismerni vagy megszeretni. Ezek a halálok így nem érik el a kívánt hatást, legalábbis nálam semmiképp sem. Dainről viszont megkaptam a válaszom, így már tudom, hogy mi a szerepe a történetben, csak hát szegény jelenléte annyira leredukálódott ebben a könyvben, mintha ott se lett volna. Kár, mert én érdekes karakternek tartom őt.

Felemás érzésekkel fejeztem be a Vasláng könyvet, tetszett is, meg nem is. A történet még mindig izgalmas, egy percig nem lehet rajta unatkozni, a sárkányok pedig még mindig érdekesek. Pörög az adrenalin, kapunk látványos csatákat és mindent, aminek egy ilyen fantasyban lennie kell. Azonban Violet és Xaden ebben a részben az agyamra mentek a folyamatos hisztikkel és műbalhékkal, ahogy haladtam előre a könyvben egyre nehezebben toleráltam őket. A legnagyobb negatívumként mindenképp meg kell említenem, hogy túl sok a karakter, és a főszereplő pároson és a három sárkányon kívül nagyjából senki sincs normálisan kidolgozva. Ez így a második részben már igenis nagy baj, mert ha nincsenek kidolgozva a mellékszereplők, akkor mégis miért kellene engem érdekelnie, ha bármelyikük meghal? Természetesen megint függővéget kapunk, és ezért kíváncsi vagyok mi lesz a folytatásban. Már csak egy könyv maradt, és azt inkább kicsit későbbre tartogatom, mert ki tudja mikor jelenik majd meg a negyedik rész.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rebecca-yarros-iron-flame-vaslang

Értékelés: 5/4

Rebecca Yarros: Negyedik szárny (Negyedik szárny 1.)

Fülszöveg:

A ​húszéves Violet Sorrengail egész eddigi életében azt hitte, a történelem tanulmányozása lesz a feladata az Írnok Kvadránsban az imádott könyvek között. Azonban az iskola vezénylő tábornoka – aki egyszemélyben a lány kőkemény anyja – megparancsolja, hogy Violetnek be kell lépnie a többszáz jelölt közé, akik Navarre elitjéhez, a sárkánylovasokhoz akarnak tartozni. Ha mindenkinél kisebb és törékenyebb vagy, akkor csak egy hajszál választ el a haláltól… mondjuk azért, mert a sárkányok nem választanak ki „törékeny" embereket, hanem felperzselik őket.

Ráadásul, amikor kevesebb a kapcsolódni hajlandó sárkány, mint kadét, nem meglepő, hogy a többség szívesen végezne Violettel, hogy ezzel is növelje a saját esélyeit a sikerre. A többiek pedig azért ölnék meg, mert az anyja lánya; köztük van Xaden Riorson is, a Lovasok Kvadránsának leghatalmasabb és legkönyörtelenebb szárnyvezére is. Violetnek minden ravaszságára szüksége lesz, hogy minden újabb napfelkelte életben találja. Közben az iskola falain túl dúló háború egyre gyilkosabb, a királyság védelmét szolgáló erődítmények sorban elesnek, és egyre többen halnak meg. A helyzeten tovább ront, hogy Violet gyanakodni kezd, hogy a vezetés rettenetes titkot rejteget.

Barátok, ellenségek, szeretők. A Basgiath Hadi Iskolában mindenkinek határozott tervei vannak, mert ha valaki egyszer bekerül, onnan csak két kiút van: lediplomázni vagy meghalni.

Lehet csak én vagyok így ezzel, de ha egy új könyvsorozat körül nagy felhajtás alakul ki, akkor nem hogy engem is érdekelni kezd a dolog, hanem inkább egyenesen taszítani. Sokszor jártam úgy hogy rögtön rávetettem magam egy közkedvelt új könyvsorozatra és aztán hatalmasat csalódtam benne, vagy ami még rosszabb, hogy tetszett, és utána nem folytatták magyarul a kiadását. Ezért azon az alapelven vagyok egy ideje, hogy csak akkor kezdek bele egy új sorozatba, ha abból minimum 2-3 rész megjelent már magyarul és így azért elég nagy a valószínűsége annak, hogy végig ki fogják aztán adni magyarul az összes részt. Ezen két okból kifolyólag halogattam eddig belekezdeni a Rebecca Yarros Negyedik szárny sorozatába, és a dilemmán a magyar kiadó körüli botrányok se segítettek. De erről majd inkább később.

Hosszas halogatás után végül csak sikerült rávennem magam arra, hogy belekezdjek a Negyedik szárny könyvbe és tényleg próbáltam minden ellenérzés vagy előítélet nélkül nekiállni. Talán jó volt az időzítés, talán ennek így kellett történnie, és akármennyire azt hittem, hogy most is csalódni fogok, nyugodtan kijelenthetem, hogy nekem ez a könyv tetszett. Vagy miket beszélek én, nem csak hogy tetszett, hanem kimondottan szerettem. Tényleg nem erre számítottam, mert azt hittem megint csak egy érdemtelenül körülrajongott könyvsorozatot fogok kapni, és láss csodát éppen az ellenkezője történt. És ennek én örülök a legjobban.

Violet

A Negyedik szárny ékes példája annak, hogy kell elkezdeni egy fantasy könyvsorozat első részét, és hogy milyennek kellene lennie minden sorozat bevezető első részének. Az írónő mondhatni művi pontossággal építette fel a történetét, melyben megkapjuk a háttérvilág felvázolását bemutatva annak alapjait, hatalmi rendszerét és szabályait. Világosan elénk tárta a fő konfliktust, hogy merre fog haladni a történet, hogy mi a nagy cél, amiért a karaktereink küzdeni fognak és persze megkapjuk a „jó és a rossz” szereplőket akik majd szembe fognak valamikor kerülni egymással. A világfelépítés és bemutatás tehát szerintem jó lett, és pontosan annyit kaptunk így az első részben, hogy minden világos az olvasónak, ismerjük az alapokat, de maradtak bőven nyitott kérdések és kérdőjelek a folytatásra. Ezen a téren tehát minden rendben volt.

A történet logikusan és izgalmasan haladt előre, mindig történt valami, szinte sosem ült le a sztori, én legalábbis faltam az oldalakat és mindig vártam, hogy mi fog történni. Az írónő szépen adagolta az elmélkedősebb és az akció dúsabb részeket, jól mutatta be a karakterek egymással való megismerkedését és kapcsolataik alakulását. A történet egy katonai iskola falai között játszódik, ahogy azt a fülszövegben olvashattuk és az egész első év tulajdonképpen a kiképzés első évéről szól… mindezt sárkányokkal és mágiával megspékelve, ha még nem mondtam volna. A Trónok harca óta a sárkányok a menők, és nem csoda, hogy azóta egyre több sárkányos könyv jelenik meg. Nem mintha bánnám a dolgot, mert ki ne szeretné a sárkányokat, nem igaz? Tetszett ahogy az írónő a katonai iskola témát keverte a sárkányos mágiával, és habár nem alkotott semmi újat, de mégis valami eszméletlenül izgalmas sült ki a dologból.

Violet, Tairn és Adarna

Ami különösen tetszett és ami szerintem tényleg remek ötlet volt, hogy itt nem csak úgy vannak a sárkányok és kész, hanem ők is saját karaktert kapnak, hisz itt a sárkány és lovasa közti kapcsolat révén a lovasok és a sárkányuk képesek egymással kommunikálni. Mekkora ötlet már ez! Mintha tudna az ember beszélni a kedvenc háziállatával. Ebből különösen szórakoztató vagy épp megható helyzetek keveredtek és megmondom őszintén én bírtam a három sárkány „főszereplőnket”. Tairn, Adarna és Sgaeyl mind nagy arcok és bírtam ahogy viccelődtek vagy osztották néha a lovasaikat és ha kellett, akkor pedig mindenben mellettük álltak.

Nem feledkeztem meg a karakterekről sem, mert hát oké, hogy itt vannak a sárkányok, de mégis csak emberek a főszereplőink. Pontosabban szólva egy konkrét főszereplőnk van, Violet, az ő narrálásában látjuk a történetet, ő mesél nekünk. Kicsit bajban vagyok, ha Violetről kellene véleményt nyilvánítanom, mert nem nagyon tudom jelenleg, hogy állok vele kapcsolatban. Néha roppant idegesítő volt és szívesen megcsapkodtam volna, de sokszor meg éppen úgy viselkedett ahogy egy igazi badass női főhősnek kell és tényleg voltak kemény és erős pillanatai. Külön tetszett vele kapcsolatban, hogy nem tökéletesnek lett ábrázolva, mint a női főhősök általában, hisz vannak testi korlátai, amiken persze próbál mindenáron felülkerekedni és legyőzni a gyengeségeit.

Xaden és Sgaeyl

A másik két főszereplőnk, vagyis én annak vettem őket, az Xaden és Dain és igen, egy szerelmi háromszög, vagyis lehetett volna az, és valamennyire úgy is indult, de igazából mégse volt az, ha jobban belegondolunk, és talán ezért se zavart ez az egész annyira. Xaden számomra semmilyen szempontból nem volt érdekes, hozta a karaktere kliséit és annak szinte minden elvárt külső és belső tulajdonságát. Tudjátok ti azt, mire gondolok, ezernyi hozzá hasonló férfi főszereplőt tudnék felsorolni, olyan mintha azok koppintása lett volna. (Csak néhány példa, hogy nem a levegőbe beszélek, Rhysand, Cardan, Legend, Éjúr stb.) Nem azt mondom, hogy rossz vagy unalmas karakter Xaden, csak azt, hogy a karakterének kliséin eddig nem sikerült túllépnie. Várom hogy meglepjen. A Violet és Xaden románcban pedig az tetszett igazán, hogy végre nem az volt, hogy két férfi futott a lány kegyei után, hanem itt Violet „tepert” Xaden után és ezen a téren kaptunk végre egy kis változatosságot.

Dain pedig… jaj, Dain. Azt szerettem igazán a karakterben, hogy nem hogy a könyv olvasása során, de még most sem tudnám megmondani, hogy mik Dain igazi céljai és szándékai. Most akkor ő még mindig igaz barátja Violetnek vagy nem? Miért viselkedett úgy szegény lánnyal és miért próbálta mindig mindenről lebeszélni? Tényleg nem értem miért volt végig ilyen negatív és lekezelő, persze mindezt a jó szándék és a segítség álcája mögé bújtatva. De amikor már vagy századik alkalommal vágta Violet képébe, hogy szegény lány semmire se képes és hogy olyan gyenge mint egy virágszál, akkor már lassan azon voltam, hogy belenyúlok a könyvbe és én fogom letörölni az okoskodó ábrázatot Dain képéről. Dehogy volt ő igaz barát, a francokat! Egy igaz és jó barát nem így viselkedik, hanem mindig bátorítja a másikat és szurkol neki mindenben. Pozitív és lelkesítő, nem pedig ilyen "Negatív Nelli". Az életről is lehozott, mikor megint arról kellett olvasnom, hogy mennyire nyomoréknak tartja szegény Violetet. Az pedig, hogy a képességét engedély nélkül használta rajta gyakorlatilag megbocsájthatatlan, ha engem kérdeztek. Dain számomra egy teljesen érthetetlen karakter lett és tényleg érdekel mit hoz még ki belőle az írónő és eztán merre viszi tovább őt.

Dain

Hármójuk mellé kaptunk sok egyéb karaktert is, de azok annyira papírmasék voltak, és annyira nem lehet róluk semmi fontosat vagy lényegeset megtudni, hogy szerintem említésre se méltóak. Eddig legalábbis és őszintén bízom benne, hogy később jobban megismerhetünk néhányat közülük. Mivel annyira kidolgozatlanok ezek a karakterek, ezért engem teljesen hidegen hagyott annak a bizonyos karakternek a halála és nem értem miért kellett volna rajta meghatódnom, mikor semmit se tudunk róla valójában. Azt pedig végképp nem tudom hova tenni, vagy lehet csak én voltam figyelmetlen vagy csak én nem vettem észre… de Jack miért pécézte ki magának ennyire Violetet? Mi baja volt szegény lánnyal, könyörgöm? Violet mint egy gyenge virágszál, nem méltó ellenfél Jack-el szemben, legalábbis az elején így tűnik, szóval Jack miért épp őt pécézte ki magának? Tényleg nem értem. Nem lett volna reálisabb, ha valamelyik komolyabb vetélytársának megy neki? Ezt a kissé valószerűtlen és erőltetett konfliktust nem tudtam hova tenni és alig vártam, hogy Violet pontot tegyen az ügy végére, mert Jack totálisan az agyamra ment az ostobaságával.

A végén pedig néhány szó a magyar kiadóról és a magyar kiadásról. Nem tett jót a megjelenésnek a kiadó körüli botrányok és pletykák és bevallom sokáig ez is távol tartott attól, hogy én ezt a könyvet a kezembe vegyem. Az teljesen egyértelmű, hogy a kiadó könyveiért én pénzt nem fogok adni már elvből sem, mert nem csak hogy drágák a könyveik, hanem borzalmas a magyar kiadás. Rengeteg félrefordítás, rengeteg rossz fordítás, félreírások, gépelések és sorolhatnám. Ennyi pénzért minőséget várna az ember kérem szépen. A lényeget pedig szerintem már mindenki tudja, nem akarom ismételni magam, de néhány szóban azért én is szerettem volna megjegyezni, hogy igen… voltak érdekes dolgok a könyvben és ezek mind a gyatra minőségű magyar kiadás hibái.

Mindenképp kellemesen pozitív csalódás számomra a Negyedik szárny, mert nem erre számítottam. Kaptunk egy egészen remek és izgalmasan felépített sorozatkezdő első részt, éppen egy olyat, amilyennek minden első résznek lennie kellene. Felvázolta a világot, a fő konfliktust, megismertük a karaktereinket és láttuk, hogy alakulnak az egymással való kapcsolataik, na és persze bónusznak itt vannak a sárkányok, akik ebben a változatukban még elevenebbek és szerethetőbbek. Jó kis kezdés volt ez egy remélhetőleg ennél azért nagyívűbb történethez, tényleg várom, hogy mi fog eztán történni és milyen irányba megy el a sztori. Kapunk a végén egy függővéget, és ezért különösen érdekel a folytatás. Szerencse, hogy már a második és a harmadik rész is kijött magyarul, lehet rögtön folytatom tovább a következő könyvvel. Ezt még kitalálom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rebecca-yarros-fourth-wing-negyedik-szarny

Értékelés: 5/5