Elise Kova: Tánc a tündérherceggel (Mágiával egyesülve 2.)

Fülszöveg:

Katria megfogadta, hogy soha senkibe nem fog beleszeretni. A családjában megtapasztalhatta, milyen kegyetlen tud lenni a szerelem. Ezért aztán amikor egy szép summáért cserébe hozzáadják a titokzatos Lord Fenwoodhoz, Katria nem vágyik többre, csak egy jobb életre annál, amit maga mögött hagy – az érzelmeivel nem foglalkozik.

Újdonsült férje iránti vonzalma mégis egyre nő, és ezzel párhuzamosan új életében furcsa dolgokat tapasztal: különös szabályokat kell betartania, sikolyokat hall az éjszakában, és tündérek támadnak rá, akikről Katria korábban azt hitte, hogy igazából nem is léteznek. Miután tanúja lesz egy rituálénak, Középvidéken találja magát.

A tündérek vadonjában Katriának olyan emberként kell a túlélésért küzdeni, aki véletlenül ellopta az ősi királyok mágiáját – azt a mágiát, amiért egy vérszomjas király akár ölni is hajlandó lenne, hogy a segítségével megtarthassa jogtalanul elfoglalt trónját.

A tündérek megmentésének lehetősége Katria kezében összpontosul. De ki fogja megmenteni a szerelemtől, amitől annyira el akar zárkózni…?

Vissza kellett néznem mert hirtelen nem emlékeztem rá, hogy mikor olvastam Elisa Kova Mágiával egyesülve sorozatának az első részét. Volt az már bő egy évvel ezelőtt és igazából nem sok minden maradt meg belőle csak annyi, hogy olyan egyszeri kis kellemes olvasmánynak elment, de semmi több. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a történet részleteire nem nagyon emlékszem, csak talán a fő történetszálra. És ezzel most nem azt akarom mondani, hogy rossz lett volna az Alku a tündekirállyal, inkább csak azt, hogy nem hagyott bennem mély nyomokat.

Épp ez a tény az, ami ennél a sorozatnál nem jelent gondot, hisz minden egyes könyvben új történetet kapunk új főszereplőkkel, csak a mágikus világ az, ami összeköti a könyveket, mert mindegyik egy azon világban játszódik. Így tehát nem muszáj sorrendben olvasni, ha valaki nem úgy akarja az egyes könyveket, és akkor sem marad le az ember semmiről ha csak egy-egy részt olvas el és nem az összeset.

Katria és Davien

Ebben a könyvben Katria történetét ismerhetjük meg, és ha nagyon egyszerűen szeretném leírni, akkor ez egy átdolgozott Hamupipőke történet egy varázslatos mesevilágba ágyazva. Katria-t a gonosz mostoha pénzért kiházasítja egy vadidegen férfinak és az sem érdekli, hogy mi lesz aztán a lány sorsa. Közben Katria felfedezi, hogy nem csak gyerekmese a tündérek létezése, hanem igenis valósak ezek a természetfeletti lények és véletlenül belekeveredik a tündérek világába és azok hatalmi játszmáiba. Fontos, hogy most tündérekről van szó, nem tündékről, mint az első részben, ez két teljesen különböző faj. Ha mindez nem lenne elég, újdonsült férjéről kiderül, hogy egy elveszett tündérherceg, akinek egész életében az volt a célja, hogy visszaszerezze családja régen elvesztett koronáját és újra békét teremtsen a tündérek birodalmában. Innen aztán bonyolódik tovább a történet amit nem akarok lelőni annak ellenére sem, hogy igen kiszámítható minden fordulat. A lényeg, hogy itt Katria valós származását nem az elveszett cipellője fedi fel, hanem valami más és most már tényleg befejezem.

Láthatjátok hát, hogy tényleg kaptunk egy igazi kis klasszikus tündérmesét annak minden talán kiszámítható fordulatával, amit láttuk ezerszer is ezelőtt, de valamiért itt mégis működik a dolog. Mert ez a könyv egy percig sem akar több vagy kevesebb lenni annál, mint ami. Egy varázslatos és könnyed mese, amiben elveszhet az ember, amiben szurkolhat a főhősöknek, hogy legyőzzék a gonoszt, hogy a jó elnyerje végül a jutalmát, a gonosz pedig a büntetést, amit megérdemel. Katria-val egy olyan kalandra indulunk mi is, ahol szinte egy percig sincs megállás.

Katria és Davien

Csakúgy mint az első könyvben itt is főként a két főszereplőnk az igazán említésre méltó, és én mindkettejüket nagyon szerettem. Katria és Davien igazából nem nagyon különböznek egymástól, még ha az elején úgy is tűnik, és most nem csak arra gondolok, hogy az egyikük ember, a másik pedig tündér. Inkább a háttértörténetükre, a karakterükre célzok, mert nagyon hasonlóan éltek azelőtt hogy megismerkedtek és nagyon hasonló a személyiségük. Habár más-más világból jönnek, de mindketten magányosan éltek sok éven keresztül, nem voltak barátaik és olyanok, akikre igazán számíthattak volna. Katria-t a mostoha anyja taszította mondhatni cselédsorba az apja halála után, míg Davien az emberek világába menekülve magányosan töltötte egész életét és azon dolgozott, hogy végre vissza tudja szerezni a mágiát, amivel aztán harcolhat az őt megillető trónért.

Mindketten tehát magányosan és izoláltan éltek, és talán épp ezért tudták nagyon hamar megérteni és megkedvelni a másikat. Kényszerházasságnak indult az egész, de aztán egy mély és aranyos szerelem vált mindebből. Nagyon jól volt leírva a kapcsolatok alakulása és tetszett, hogy az elején úgy kezdtek el „ismerkedni”, hogy Katria gyakorlatilag nem láthatta a férfit, hisz amaz korlátozott mágia híján képtelen volt elrejteni tündér vonásait előle. Katria tehát vakon kezdte el megismerni a Davient, és már ekkor kezdte megkedvelni. Tudom, tudom, ez az egész ékes példája annak, hogy a szerelemben nem a külső számít, hanem inkább a belső, és ez szintén egy tipikus tündérmesés toposz, de ide abszolút illett és nekem nagyon bejött.

A végére pedig csak egy kérdés, amit nem nagyon értettem. Lehet csak nekem nem világos, de most akkor hogy van ez a világ, amiben ez a könyvsorozat játszódik? Mert ugyebár az első részben ott volt Eldas a tündekirály és emberkirálynője Luella, és én eddig abban a tudatban éltem, hogy ők a mágikus világ király és királynője. Most pedig itt van a tündérkirályság, és nem értettem teljesen, hogy akkor ez most két külön és egymástól független királyság egymás mellett? Vagy a tündérkirályság a tündekirályság fennhatósága alá tartozik? Lehet csak én siklottam el a dolgok fölött, de szerintem ez nem volt normálisan és érthetően leírva.

Kaptunk egy kellemesen varázslatos tündérmesét, és nem csak átvitt értelemben, hanem ez tényleg egy tündérekről szóló mese ugyebár. A sztori habár kiszámítható, hisz mégis csak egy Hamupipőke újramesélésről van szó és szinte minden fordulatot lehet előre tudni, főleg a gyakorlottabb olvasóknak, de nekem ez most valamiért mégis nagyon tetszett. Sodort magával a kaland és imádtam a két főszereplőnket, Katria-t és Davient, talán jobban is, mint az első rész főszereplő párosát. Nem hittem, hogy ennyire be fog jönni nekem ez a könyv, de tényleg tetszett, mégis szeretném megjegyezni, hogy azért ne várjon sokat tőle az ember. Könnyed kis olvasmány, semmi több, de annak abszolút tökéletes.

UI: A borító megint csoda szép, nagyon örülök, hogy a kiadó ezekkel a csodás borítókkal hozza el a könyveket nekünk. Szeretem az olyan könyveket, ahol a főszereplő vagy a főszereplők vannak a borítón ilyen rajzolt formában. Főleg fantasy könyvek esetében szerintem ez nagyon jó megoldás, csak kár hogy nálunk Magyarországon kevés könyv kap ilyen borítót.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/elise-kova-a-dance-with-the-fae-prince-tanc-a-tunderherceggel

Értékelés: 5/4

Holly Black: A fogoly trónja (Az elrabolt örökös 2.)

Fülszöveg:

Egy fogságba vetett herceg. Egy bosszúra éhes királynő.

És egy háború, ami újraírhatja Elfhon jövőjét.

Oak herceg súlyos árat fizet az árulásáért. A messzi észak jeges fogságában, a hófödte vidék új szörnykirálynőjének akaratához láncolva csak ravaszságára és sármjára támaszkodhat, ha túl akar élni.

Cardan nagykirály és Jude nagykirályné a végletekig hajlandó elmenni, hogy kiszabadítsák elrabolt örökösüket, így Oak választásra kényszerül. Vagy megpróbálja visszanyerni annak a lánynak a bizalmát, akit mindig is szeretett, vagy hű marad Elfhonhoz, és megdönti Wren uralmát – még akkor is, ha ezzel őt is a pusztulásba taszítja.

Ahogy a háború fenyegető felhői egyre gyülekeznek, és minden sarokban új árulás lesi áldozatát, Oaknak rá kell ébrednie, hogy leleményessége közel sem elegendő ahhoz, hogy minden szerettét biztonságban tudhassa. Vajon kinek a sorsát pecsételi meg?

Nagy szerencsémre a második rész szintén megjelent magyarul, így semmi akadálya nem volt annak, hogy mielőbb olvashassam Az elrabolt örökös duológia befejezését. Alig két hónapja végeztem ki az első részt, így igen friss emlékeim vannak a történetről és olyan volt az egész, mintha rögtön utána kezdtem volna bele a folytatásba. Ha olvastátok az első részről írt kritikámat, akkor már tudjátok mit kifogásoltam leginkább a történetben. Egyszerűen nem tudtam hova tenni Oak karakterét, képtelen voltam kiismerni őt és épp ezért nem tudtam volna megmondani, hogy kedvelem-e őt vagy sem, mint karaktert. Nos, lehet csak én voltam az egyetlen, aki nem számított erre a fordulatra, de nagy szemeket meresztve vettem tudomásul, hogy a második részben nézőpontot váltunk és megkapjuk Oak-ot főszereplőnek. Nem tudom miért, de én eddig abban a tudatban éltem, hogy végig Wren lesz a főszereplőnk és Oak csak mellette mellékszereplő marad, olyan Jude és Cardan stílusban.

Eddig tehát az volt az egyik gondom, hogy képtelen lettem volna elmondani ki az igazi Oak, mire Black csavart egy akkorát a történeten, hogy mostanra teljesen kiismerhettem Oak-ot és mindent, de tényleg mindent megtudhattam róla. És az a legdurvább az egészben, hogy Oak tényleg minden egyszerre, amit korábban képzeltem róla és ha akarnám se tudnám egyetlen kategóriába besorolni. Elsőnek meglepett, de nagyon örültem annak hogy megkapjuk Oak-ot főszereplőnek, még ha fura is volt eleinte. Így tehát minden titok lelepleződött, minden rejtély feltárult és Oak maga se egy kérdőjel többé.

Örültem annak, hogy végre láthattuk a „másik oldalt”, és hogy az Elfhoni palota gyakorlatilag minden tagja képviseltette magát rövidebb-hosszabb ideig. Szinte minden korábbi karakter feltűnt, régen félbemaradt szálakat varrtunk el és minden a helyére került. Külön ujjongtam Jude és Cardan megjelenésekor, és habár nem szerepeltek sokat, de nem hazudtolták meg magukat egy percig sem. És habár szívesen olvastam volna róluk többet, lássuk be ez a duológia nem róluk szól, így jobb hogy a háttérben maradtak és mondhatni csak mellékszereplőként jelentek meg éppen elegendő mennyiségben.

Wren és Oak

Igazán érdekes volt Oak igazi karakterét jobban megismerni és megtudni ki ő valójában. Nem értem hogy hihettem egy percig is, hogy Oak egy egyszerű személyiség lesz, hisz az ég szerelmére mind tudjuk milyen családban és milyen emberek között nőtt fel. Teljesen reálisan alakult a személyisége és teljesen hihetően kezelte a körülötte lévő helyzetet és embereket. Jude, Madoc és a többiek mellett, egy ilyen komplikált múlttal és ilyen nehéz és bonyolult emberek között, hogy is alakulhatott volna másként az élete?!

Ezért nem is értettem, hogy a végén mikor kiderült, hogy Oak nem olyan gyenge, ostoba és léhűtő hercegecske, mint aminek mindenki gondolta, akkor miért lepődött meg ezen annyira mindenki. Várhatták volna, hogy akárhogy próbálják védeni gyerekkorától kezdve, akármennyire próbálják óvni a veszélytől és a körülötte lévő hatalmi ármánykodástól, Oak-nak mondhatni az a sorsa, hogy ebbe nőjön fel és ebben edződve legyen belőle felnőtt ember. Ő pedig nem volt rest kivenni a részét a játszmákból. Nem azért, hogy a saját hatalmát növelje vagy hogy önző céljait elérje, ő végig csak a családjáért, a nővéréért és azért szervezkedett, hogy minden árulót és cselszövőt leleplezzen mielőtt azok Jude és Cardan hatalmára vagy életére törhetnének.

Tényleg nagyon örültem, hogy Oak-ot kaptuk meg főszereplőnek a második részben és imádtam olvasni a gondolatait, megismerni a valós énjét, és egyáltalán nem okozott csalódást a karaktere. És tudom, hogy eddig csak Oak-ról hadováltam egy csomót, szóval joggal kérdezhetnétek, hogy mi van akkor Wrennel. Nagyon jó kérdés, hogy mi van Wrennel, mert ebben a részben a lány tényleg nagyon háttérbe szorult és elsőre a gonosztevő vagy a nagy ellenség kategóriába került. Bár szerintem teljesen egyértelmű az elejétől kezdve, hogy nem Wren itt a nagy machinátor a háttérben és hogy Bogdana valamivel irányítja őt vagy esetleg sakkban tartja, mert hát Wren korábban nem ilyen bosszúszomjas és gyilkos hajlamú lánynak tűnt.

Oak ugyancsak átlátta a helyzetet és hogy Wrennel nem stimmel valami, így próbált rá hatni vagy a maga módján segíteni rajta. Tetszett ahogy Oak végig epekedett Wren után és nagyon aranyosak voltak együtt még mindig, hogy nem nagyon bírtak távol maradni egymástól. Bár jobban belegondolva azért olyan sok közös jelenetük nem akadt, mert az idő nagy részében a két ellentétes oldalon ragadtak. Fura, hogy Wren szemszögét most nem láthattuk egészen a végéig, de ezen most azért nem akadtam fent annyira, mert az első könyv Wrené volt, a második pedig Oak-é lett, és épp így van meg a tökéletes egyensúly.

Wren és Oak

A történet középpontjában ismét egy újabb hatalmi játszma áll, ami szinte mindennapos Elfhon-ban, és Oak ezt próbálja felgöngyölíteni és megakadályozni az árulást. Azt persze vártam, hogy Bogdana machinál valamit a háttérben, ez teljesen egyértelmű volt, de aztán kaptunk egy olyan fordulatot, amit tényleg nem láttam előre. Olyan korábbról ismert karakter lett áruló, akiről nem hittem volna, hogy meg meri lépni mindezt. Bár utólag visszagondolva pont tőle nem állt sosem távol az ilyesmi és abszolút logikusan alakult a karakter sorsa, inkább az a csoda, hogy eddig nem árulta még el a királyi párt és a királyi udvart.

Amit még mindenképp meg szerettem volna említeni a végén, hogy most is örültem a kis mellékszálaknak és hogy a régi karakterekről tudtunk meg dolgokat. Megtudhattuk mi lett Taryn és a fia sorsa és hogy mi van vele és Szellemmel. Madoc visszatért a családjához és véget ért a száműzetése, aminek én személy szerint nagyon örülök, és remélem most már tényleg nyugton megül a hátsóján és nem okoz több galibát, hanem örül annak, hogy a családjával lehet. (Bár a halandó világban rekedt Madoc gondolata továbbra is nagyon vicces, én legalábbis jót szórakoztam rajta.) Kaptunk kis utalásokat arra, hogy mi várható Jude és Cardan életében hamarosan, legalábbis remélem, hogy jól értelmeztem az utalásokat. Megmondom őszintén az első részben nem nagyon érdekelt a két új karakterünk, Tiernan és Hyacinthe privát drámája és nem értettem minek kellenek ők ide, de most még őket is megszerettem és szurkoltam nekik, hogy túl tudjanak lépni a problémáikon és megtalálják az egymáshoz visszavezető utat.

Ami pedig nagy bónusz pont, hogy az írónő még arról is csöpögtetett némi infót, hogy a következő könyv kiről fog szólni. És most mondom, nekem roppant mód tetszik, hogy a következő könyv Nicasia-ról fog szólni és izgatottan várom. Főleg ha tényleg arról fog szólni ez a rész, hogy Nicasia hogy keres kérőt magának, mert a puszta gondolat, hogy szerencsétlen férfiak Nicasia kegyeiért küzdenek, máris jobb kedvre derít.

Az elrabolt örökös duológia második részében folytatódik az első részben megszakadt történet, csak most Wren helyett Oak lép elő főszereplőnek és az ő szemszögéből látjuk az eseményeket. Ő lesz az, aki felgöngyölíti nekünk a háttérben zajló hatalmi játszmákat és aki lebuktatja az árulókat, miközben minden tőle telhetőt megtesz, hogy megmentse a családját… és persze Wrent, aki sajnos az árulók bűvkörébe került. Oak és Wren nagyon kedves kis páros, és tökéletesen illenek egymáshoz, nagyon szerettem őket, mert tökéletesen kiegészítik egymást. Jude és Cardan párosát nem szárnyalják túl, mert őket ki tudná kiütni az első helyről, de szorosan mögöttük a második legjobb páros a sorozatban.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/holly-black-the-prisoners-throne-a-fogoly-tronja

Értékelés: 5/4

Carissa Broadbent: A hamvak és az elátkozott király (Nyaxia koronái 2.)

Fülszöveg:

A szeretetet és a szerelmet is fel kell áldoznia a hatalomért.

A Kejarin minden darabokra tört, amit Oraya valaha igaznak gondolt. Fogollyá vált a saját birodalmában, az egyetlen lényt gyászolja, aki számára a családot jelentette, és szerelme árulását követően már azt sem tudja, mit gondoljon saját érzéseiről. Csak egy dologban biztos: nem bízhat többé senkiben, a legkevésbé Raihnben.

Raihnért, az Átváltozott királyért még saját nemesei sem rajonganak. A Vér Háza pedig a birodalmába vájja karmait, és azzal fenyeget, hogy belülről tépi azt darabokra.

Amikor Raihn titkos szövetséget ajánl Orayának, a lány számára az alku elfogadása tűnik az egyetlen lehetőségnek, amellyel visszaszerezheti trónját – és bosszút állhat szerelme árulásáért. Ehhez azonban olyan pusztító ősi erő birtokába kell jutnia, amelyhez apja legnagyobb titkain keresztül vezet az út.

Ellenség közelít minden oldalról, és semmi sem az, aminek látszik. Oraya, miközben lassanként megfejti múltja titkait és szembenéz a jövőjével, kénytelen választani a hatalom megszerzésének véres valósága és azon pusztító szerelem között, amely a vesztét okozhatja.

Annyira tetszett a Nyaxia koronái könyvsorozat első része, hogy nem akartam sokat várni a folytatással. Így rögtön az első rész után kézbe vettem a másodikat és milyen nagy szerencse ilyenkor hogy ez is megjelent már magyarul, így nem kell semennyit sem várnom, hanem rögtön olvashatom tovább a történetet. Az első könyvben voltak olyan aspektusok, amik annyira nekem nem jöttek be és tényleg őszintén érdekelt merre halad tovább a történet, így nagy elvárásokkal kezdtem neki a könyvnek. Szerencsére nem kellett csalódnom, de még mennyire nem, sőt rögtön azzal kezdenék, hogy nekem a második rész iszonyatos tetszett. Jobban is, mint az első könyv. Na, de nézzük sorban.

Rengeteg dolgot tudnék felsorolni, hogy miért imádtam ezt a részt. Azt találtam a legjobbnak benne, hogy kiköszörülte az első rész hibáit (legalábbis amik engem zavartak, így én a hibákhoz soroltam ezeket) valamint éppen azt kaptam most, amit egy ilyen vámpíros könyvtől várna az ember. Jó lehet nem minden ember, de én mindenképp. Szerencsére most nem kaptunk semmilyen felesleges és erőltetett halálos versenyt, hanem végre tényleg a vámpíros hatalmi játszmákról szólt ez az egész, ahogy annak az elejétől kezdve lennie kellett volna. Oraya és Raihn elsőnek egymásnak feszülve próbálják megragadni és megtartani a hatalmat, aztán mikor egy másik ellenség mindkettejük ellen tör, akkor kénytelenek összefogni és úgy harcolni az ellenük lázadókkal szemben.

A történet felépítése talán kissé kiszámítható, de legalább a történések, a fordulatok és az árulások logikusan és teljesen reálisan követik egymást, ahogy annak lennie kell. Kaptunk fordulatokat bőven és néhány helyen engem is sikerült meglepni, mert szerencsére nem mindig alakultak klisésen a dolgok és hőseinknek se jött össze mindig minden elsőre, de ez éppen így volt életszerű.

Oraya

A könyv szerkezetét tekintve szintén kisebb változáson ment át, mert míg korábban Oraya-t kaptuk meg egyetlen narrátornak, az írónő most váltott nézőpontra állt át, amire nem számítottam, de mégis felettébb örültem neki. (Hisz tudjátok, hogy a több nézőpontos történetmesélés az egyik kedvencem.) Jobban belegondolva kellett ez ide, mert így lett teljes a történet, hogy láttuk Raihn szemszögét, hogy megismertük az ő szempontjából a korábban és a most történteket és megkaptuk a magyarázatot arra, kicsoda valójában Raihn és miért tette azt, amit tett. Eddig is kedveltem őt, mint karaktert és írtam már arról korábban, hogy igazán üdítő volt látni végre egy másfajta férfi főszereplőt, mint amiket folyton kapunk a fantasy könyvekben. De most lett véglegesen nagy kedvencem Raihn hogy megismerhettem a múltját és minden vele kapcsolatos dolgot. Az egyetlen nagy hibája, hogy ő az aki megölte Vincentet, amiért sosem tudok neki megbocsátani, de hát senki sem lehet tökéletes ugyebár.

Itt szeretnék átkanyarodni a karakterábrázolásra és a karakterek építésére, mert a váltott nézőpontos történetmesélés legnagyobb előnye, hogy így mind Oraya és mind Raihn lelkivilágába, érzéseibe és gondolataiba betekintést nyerhettünk. Tetszett köztük a kontraszt, hogy ellentétes oldalról indultak ebben a részben. Oraya teljesen padlóra került az első rész végén történt árulás miatt és mert elvesztette az apját, majd az ellenség fogságába esett. Oraya összetört Vincent halála után hisz elvesztette szeretett apját, aki habár mint kiderült nem volt tökéletes, de Oraya akkor is szerette őt. Önmagát okolja a férfi halála miatt így gyászolva kicsit depressziós spirálba kerül és nehezen tudja feldolgozni mindezt. Mellesleg ott van Raihn, aki a felelős az apja haláláért, és aki mondjuk úgy fogságban tartja és kénytelen elviselni a jelenlétét. Minden motivációját és életkedvét, minden harci kedvét elvesztette és a bűntudat miatt Vincentről képzeleg, mintha még mindig vele lenne és mintha még mindig segíteni tudna rajta. Vincent "szelleme" végigkíséri az egész második részt, és Vincent hangja Oraya saját bűntudatának jelképeként jelenik meg.

Vele ellentétben Raihn mondhatni fentről indul, hisz megszerezte az Éjszülött koronát. Miután végzett Vincettel ő lett az új Éjszülött király és olyan hatalom került a kezébe, amit korábban sosem birtokolt. De ez a hatalom sok bajjal és problémával jár, mert ahogy a mondás tartja a hatalmat sokkal könnyebb megszerezni, mint aztán megtartani és Raihn-nek éppen ezzel kell szembesülnie. Nem tud nyugodtan ülni a trónján, mert gyakorlatilag mindenki ellene tör. A bukott Hiaj vámpírok lázadnak ellene, Oraya lázad ellene, majd pedig saját népe a Rishanok és a kényszerű szövetség, a Vérszülött vámpírokkal szintén lázad ellene. Aztán egy puccs következtében Raihn életére törnek és frissen megszerzett hatalmát elvesztve újra a mélyben találja magát… csak most már nem egyedül, hanem Oraya-val együtt. És aztán együtt összefogva indulnak el hogy visszaszerezzék, ami őket illeti.

Raihn

Sok minden történik tehát ebben a részben, egy percig sem lehetett unatkozni rajta, nekem mégis legjobban nem maga a történet, hanem a két főszereplőnk belső vívódása, egymás elleni harca és a karakterük fejlődése tetszett a legjobban. Rég találkoztam már két ilyen jól megírt főszereplővel, mint Oraya és Raihn és az pedig bónusz pont, hogy ketten együtt remek párost alkotnak és csak úgy izzik köztük a levegő. Egyik kedvenc párosom lettek. És a legszebb az egészben ahogy a kapcsolatuk alakult, hogy tényleg gyakorlatilag mindent átéltek együtt. Voltak bizalmatlan riválisok és kényszerű szövetségesek, voltak naiv fiatal szerelmesek, aztán elárulták egymást. Voltak mindketten mélyponton, majd a csúcson, voltak boldogok és szomorúak együtt. Sok mindenben hasonlítanak, de sok dologban mégis különböznek, és talán azért is olyan jó páros ők ketten, mert tökéletesen kiegészítik egymást.

Tetszett a kontraszt, hogy Raihn végül épp egy olyan életet kínált Oraya számára, amit a lány mindig akart, és amire mindig vágyott. Raihn a szabadságot és az erőt kínálta neki, önbizalmat adott a lánynak és megmutatta neki, hogy Oraya mire lehet képes egyedül is. Raihn sosem akarta ketrecbe zárni, sosem akarta korlátozni őt, mindig hitt benne és mindig mellette állt. Éppen azokat a dolgokat adta meg Oraya számára, amit a lány korábban Vincenttől sosem kaphatott meg.

Ha már Vincentnél tartok akkor meg kell jegyeznem, hogy örültem annak, hogy habár meghalt az első rész végén, de valahogy mégis olyan érzésem volt végig, mintha még mindig velünk lenne. Kövezzetek meg, de én kedveltem Vincentet minden hibája ellenére és habár nem volt tökéletes apja sosem Oraya-nak, de mégis imádtam az apa-lánya dinamikájukat az első részben. Bonyolult volt a kapcsolatuk, az nem vitás. Örültem annak, hogy megismerhettük a múltat és hogy Vincent hogy találkozott Oraya anyjával és milyen kapcsolat volt közöttük és annak pedig főleg örültem, hogy megkaptuk a magyarázatot, hogy Vincent miért fogadta be Oraya-t és miért nem ölte meg gyerekkorában. Bár ha nagyon őszinte akarok lenni ennél valami bonyolultabb vagy érdekesebb magyarázatra számítottam, de valljuk be, néha a legegyszerűbb megoldás a legkézenfekvőbb. Főleg azért, mert ez is azt bizonyítja, hogy Vincent mégsem volt olyan kegyetlen és rideg ember, mint amilyennek mindig mutatta magát. Ha mást nem is, de Oraya-t mindig nagyon szerette az első perctől kezdve.

Oraya és Raihn

Ebben a részben kaptunk új ellenségeket és érkeztek új karakterek, de ezek közül nekem egyik se tűnt valami érdekesnek, és többségük ilyen hamar távozott a sztoriból, így nagyon meg se ismerhettük őket. A mellékszereplők közül nyilvánvalóan csak Septimus és Mische az említésre méltóak, persze más-más okokból. Septimust már az első részben érdekesnek gondoltam, és itt nagyobb szerepet kapott, az pedig szerintem senkit se lepett meg, hogy végül ő lett a nagy „fő gonoszunk”, aki a háttérben mozgatta a szálakat. Hisz eddig is nyilvánvaló volt, hogy valamit kavar a háttérben és nem értem Raihn hogy lehetett olyan ostoba, hogy megbízott benne és éppen vele kötött szövetséget. Bár azt továbbra se értem hogy mi Septimus végső nagy célja, mert valahogy sejtem, hogy nem csak ennyi, amit eddig láttunk. Az pedig tényleg érdekel, hogy hova tűnt a nagy finálé után és hogy mit tartogat még számunkra a jövőre nézve. Mert az holt biztos, hogy nem most láttuk őt utoljára.

Végül pedig itt van nekünk Mische, akiről eddig nem sokat szóltam, és őszintén szólva azért, mert nem nagyon tudom őt hova tenni. Sajnos ez a véleményem a második könyv befejezése után se változott, mert számomra olyan kis semmilyen karakter ő. Most kapott valami kisebb saját történetszálat és megtudhattunk pár dolgot a múltjáról, de ez még mindig nem elég, hogy valóban érdekelni kezdjen ő maga, mint karakter. Épp ezért leszek bajban a folytatást tekintve, mert ha minden igaz, ezzel a könyvvel lezárult Oraya és Raihn sztorija és a következő két résznek a sorozatban Mische lesz a főszereplője és az ő történetét fogjuk megkapni. Hát nem tudom… valójában annyira nem érzem a késztetést, hogy épp emiatt olvassam a folytatást, mert nem tudom elképzelni, hogy milyen izgalmas és érdekes történetet lehetne Mische köré írni. De lehet ezzel csak én vagyok így.

Nekem sokkal jobban tetszett a második könyv, mint korábban az első, mert szinte minden meg volt benne amit én egy vámpíros fantasy könyvben szeretnék látni. Kaptunk sok kalandot, fordulatot, vért és drámát, egy percig nem lehetett rajta unatkozni és sodortak az események előre. Örültem a váltott nézőpontos történetmesélésnek, mert így mind Oraya és mind Raihn igazából megnyílhatott előttünk olvasók előtt, és öröm volt olvasni a lelki vívódásaikat és harcukat elsőnek egymás, majd pedig a közös ellenség ellen. Remek kis duológiát kaptunk ebben a két részben, és nagy kedvencem lett ez a két könyv összességében. A folytatásban új főszereplővé lép elő Mische és az ő történetét ismerhetjük meg, amit talán valamikor olvasni fogok, de azt még nem tudom mikor. Most egyelőre Oraya és Raihn maradnak a kedvenceim, és maradok az ő történetüknél.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/carissa-broadbent-the-ashes-and-the-star-cursed-king-a-hamvak-es-az-elatkozott-kiraly

Értékelés: 5/5

Carissa Broadbent: A kígyó és az éj szárnyai (Nyaxia koronái 1.)

Fülszöveg:

Akár ember, akár vámpír vagy, a túlélés szabályai ugyanazok: soha ne bízz, soha ne engedj, és mindig – mindig – vigyázz a szívedre!

Az Éjszülött vámpírkirály örökbe fogadott emberlánya, Oraya olyan világban vetette meg a lábát, amely arra hivatott, hogy végezzen vele. Az egyetlen esélye, hogy valaha puszta prédánál több lehessen, ha részt vesz a Kejari versenyen: a legendás tornán, amelyet maga Nyaxia, a halál istennője szervez.

De a három vámpírház legkiemelkedőbb harcosai között győzelmet aratni nem lesz egyszerű. Így a túlélés érdekében Oraya kénytelen szövetséget kötni egy titokzatos riválissal. Raihnben minden veszélyesnek tűnik. Könyörtelen vámpír, hatékony gyilkos, a lány apjának és uralmának ellensége… valamint Oraya legnagyobb vetélytársa. Ennél azonban sokkal rémisztőbb, hogy Oraya mennyire vonzódik a férfihoz.

A Kejarin viszont nincs helye együttérzésnek. Minden biztosnak hitt tudás, ami Oraya világát alkotta, összeomlik. Raihn ugyan talán mindenkinél jobban megérti őt – ám bimbózó vonzalmuk akár a vesztét is okozhatja egy olyan birodalomban, ahol semmi sem halálosabb a szerelemnél.

A vámpíros könyvek nálam mindig jöhetnek, ez az egyik téma amit sosem tudok megunni és amiből tényleg képes vagyok bármekkora mennyiséget elfogyasztani. A vámpíros műfajhoz többen sokféleképpen nyúltak már hozzá és igen sokféle könyv jelent meg ebben a témában. Nálam viszont mindig azok voltak inkább a nyerőbbek, ahol a vámpírlét sötétebb és véresebb oldala került előtérbe, nem pedig a romantikázás vagy a könnyedebb hangvétel. A fülszöveg alapján bevallom én valami komolyabb és sötétebb történetre vágytam, így sajnos kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy inkább egy romantikus könyvet kaptam… amiben mellesleg ott vannak a vámpírok is.

Az a legrosszabb az egészben, hogy nem olyan szörnyű a könyv alaptörténete és a karakterek se lennének olyan rosszak, csak úgy érzem, hogy az írónő nem gondolta át alaposabban az egészet, mert azokba a tipikus romantasy könyves klisékbe trappolt bele, amiket tényleg ideje lenne már minden írónak nagy ívben elkerülnie. Van néhány baki a történetben, ami mellett nem tudok elmenni szó nélkül és nem értem hogy lehetett mindezt benne hagyni a könyvben.

Kezdjük ott hogy nem értem mi szükség volt erre a Kejari versenyre, ami nagyon egyszerűen megfogalmazva egy Éhezők viadala vámpíroknak. Na és persze Oraya-nak. Ezt a „halálos verseny” témát szintén kezdem már unni, főleg hogy ide teljesen nem illett. Annyira irreális és röhejes az egész, hogy éppen egy halandó lány nyeri meg a versenyt és végez egy csomó vámpírral. Egy reális és valós forgatókönyv szerint minden vámpír egyből Oraya-nak megy neki és nagyjából az első néhány percben végeznek vele. Vagy ha már nem is mindenki, akkor legalább az ellenség Rishan vámpírok együtt és szimpla bosszúból rögtön végeznek vele csak hogy kicsesszenek Vincent-tel.

Oraya

Ha tovább szeretnék akadékoskodni, akkor megkérdezném, hogy mégis milyen halálos verseny az, ahol a versenyzők nincsenek teljesen elzárva a külvilágtól hanem gyakorlatilag mászkálhatnak amerre csak akarnak és csalhatnak amikor csak akarnak? Ha már egy csak egy győzhet és mindenki más meghal versenyt akarunk tartani, akkor csináljuk azt normálisan és ne ilyen lagymatag módon. Tehát számomra ez az egész Kejari röhejesen jött le és akármennyire keménynek és véresnek akarta az írónő lefesteni a próbákat és a harcokat, nem tudtam komolyan venni, nem tudtam valóban izgulni senkiért, mert mindannyian tudtuk, hogy Oraya és Raihn lesznek a győztesek és mindenki más meghal. És ha ebben valaki valaha is kételkedett, akkor tegye a szívére a kezét és mondja inkább meg őszintén, hogy nekem van igazam.

Ha már a kiszámíthatóságnál tartunk, akkor azt se mondja nekem senki, hogy nem lehetett egyből tudni, hogy Raihn a Rishan örökös, mikor szóba került ez a téma és arról értekezett mindenki, hogy vajon ki lehet az. Ennél nagyobb klisét nem is lehetett volna a könyvbe rakni, és komolyan csak forgattam a szemem, hogy „jaj, micsoda fordulat”. És itt jön a következő kérdésem és egy újabb baki. Oraya hogy a fenébe nem rakta magában össze a képet, mikor látta Raihn-en az örökösjegyet miután összejöttek? Oké, értem én hogy olyan extázisba került a szex után, hogy az na, de ha meglátsz valakin egy örökösjegyet, akkor csak rájössz, hogy kivel állsz szemben, nem? Mert amikor a végén rajta jelent meg, azt persze rögtön felismerte, de máson nem? Ezt így nem tudtam komolyan venni egyszerűen.

Szerintem sokkal jobban működhetett volna ez a könyv, ha nem a Kejari verseny van a középpontban, hanem azt kihagyják innen és szimplán csak a vámpír hatalmi játszmák és harcok köré összpontosul a történet. Hisz a hatalmi harcok főleg a vámpírok örökké tartó halhatatlan világában mindig izgalmasak, véresek és lássuk be erotikusak, és ezekből olyan jó izgalmakat lehetett volna mindig kihozni. És habár a történet a klisék és a bakik miatt hagyott némi kívánnivalót maga után, de legalább remek karaktereket kaptunk, én legalábbis imádtam a három főszereplőnket.

Vincent

Oraya, Raihn és Vincent szerintem mindhárman jó kis karakterek, persze más-más okokból és annak különösen örültem, hogy mindhármójuk motivációi és céljai világosak és érthetőek voltak és annak érdekében cselekedtek végig. Oraya a nő főhősünk, akit az Éjszülött vámpírkirály, Vincent gyerekként vett magához és mentette meg őt azzal, hogy saját lányaként nevelte fel. Vámpírok közt és egy vámpírkirály apa mellett emberként felnőni pedig nem egy sétagalopp és ez az egész helyzet amibe Oraya került alaposan rányomta a lány személyiségére a bélyegét. Vincent minden tőle telhetőt megtett, hogy megkeményítse a lányt és erőssé nevelje és Oraya pedig mindent megtett volna azért hogy Vincent büszke lehessen rá. Oraya kemény, szívós, bizalmatlan, határozott és gyilkos nővé vált és felnőve semmire se vágyik jobban csak hogy megnyervén a Kejari-t és nyertesként kapott kívánságát arra használhassa fel, hogy összekösse magát Vincent-tel és úgy válhasson belőle is vámpír, hogy igazából nem kell hozzá meghalnia.

Annak ellenére hogy Oraya büszkévé szeretné Vincent-et és mindent érte tesz, hogy megfeleljen neki, mélyen legbelül azért mégis lázad ellene és a Vincent által képviselt kegyetlen és könyörtelen vámpírlét ellen. Hisz az apja háta mögött visszajár az emberek közé, vámpírokat öl és ahogy egyre többet tud meg a körülötte lévő világról, úgy nyílik fel a szeme, hogy milyen ember Vincent valójában. És ez már csak így van, főleg a lányok apjukkal való kapcsolatuk alakulásában. Hisz kislányként általában mindenki felnéz rá és isteníti az apját, ő a védelmezője és mindene számára, de ahogy idősebbek leszünk rájövünk, hogy a szüleink is csak emberek jó és rossz tulajdonságokkal. Vincent pedig igenis komplex karakter, és egyértelmű, hogy Oraya ezt azért nem vette észre hamarabb, mert ártatlan és hálás gyermeki szemmel tekintett mindig rá.

Oraya és Vincent

Őszintén megmondom, hogy nekem legjobban Oraya és Vincent apa-lánya kapcsolatának alakulása és változása tetszett ebben a részben, mert annyira összetett módon mutatta be az írónő ezt az egészet. (Kicsit Jude és Madoc közti kapcsolatra emlékeztetett ez az egész, amit A levegő népe trilógiában szintén imádtam.) Persze azt nem értettem az elejétől kezdve, hogy Vincent miért pont Oraya-t kímélte meg és miért nem ölte meg őt is, mint a többi embert akkoriban, és egészen a végéig ott motoszkált bennem a kérdés, hogy erre mikor kapunk egy értelmes és hihető magyarázatot. Szerencsére a végén megkaptuk és arra aztán tényleg nem számítottam, hogy kiderült Oraya tényleg Vincent lánya, vagyis tényleg ő a vér szerinti lánya.

Persze így már érthető Vincent miért nem ölte meg őt és miért vette magához, azt viszont továbbra sem értem, hogy ha Oraya félig vámpír, akkor ennek miért nem láttuk eddig egyetlen jelét sem. Oké, van egy kis mágikus képessége, de az alig pislákolt eddig, és komolyan senkiben sem merült fel a kérdés, hogy lehetnek képességei ha állítólag csak egy normális halandó ember? És ha Vincent a vér szerinti apja, akkor miért nem mondta ezt el neki az elejétől kezdve? Miért kellett titkolózni és úgy beállítani az egészet, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz, hanem Vincent csak úgy befogadta volna őt, hogy nevelőapjaként nevelje fel? Nem értem. Talán erre kapunk választ a második részben, vagyis én nagyon bízok benne, mert ennek így eddig nem sok értelme van.

Raihn

Tudom, hogy eddig nem sok szót ejtettem Raihn-ről, de őt sem szeretném kihagyni, mert nem is lehetne. Tényleg nagyon bírtam őt és igazán felüdülés volt hogy végre nem egy sötét hajú, árnyakat használó férfi főhős kapunk, hanem végre valami mást láthatunk. (Esküszöm, ha még egy fekete hajú „Shadowdaddy-t” látok egy könyvben férfi főhősként, akkor azt a könyvet biztos nem fogom tovább olvasni.) Habár Raihn elég átlátszó személyes önző okok miatt kezdett el Oraya-val haverkodni és szövetségre lépni, és előre lehetett tudni, hogy csak ki akarja használni a lányt, de mégis tetszett a kapcsolatuk alakulásának bemutatása.

Ahogy Raihn óvatosan és minden báját és megnyerő modorát bevetve döntötte le a falat közöttük és ahogy sikerült Oraya bizalmába férkőznie és feltörni a lány igencsak rideg páncélját. Épp azt adta meg a lánynak, amire az mindig vágyott, meglátta azt az Oraya-t, akit a lány mélyen magába akart rejteni és tényleg olyannak szerette meg amilyen valójában, és nem annak, akinek mutatni akarja magát. Épp ezért mondhatnám most hogy Oraya mekkora egy ostoba liba volt mikor bedőlt ilyen könnyen Raihn-nek és hogy mindent feláldozott érte és egyetlen kívánságát rá áldozta a saját korábbi céljait teljesen figyelmen kívül hagyva, de nem mondom, mert Raihn-nek tényleg nehezen lehetett volna ellenállni és talán én se tudtam volna. Az pedig csak plusz pont, hogy Raihn-enk sötétvörös haja van, mert én imádom a vörös hajú karaktereket és lássuk be vörös hajú férfi karakterünk, főleg főszereplőnk pedig tényleg szinte elvétve van. Oraya önzetlen feláldozása után Raihn váratlan árulása elég jó kis csavar volt, ha engem kérdeztek és mindaz ami a könyv végén történt igen érdekes és izgalmas folytatást ígér.

Az első könyv fő történetszála ezzel a halálos versennyel a középpontban szerintem teljesen felesleges volt és nem illet ide, bőven elég lett volna ha a vámpírvilág hatalmi és véres játszmáit kapjuk meg valamilyen más köntösbe ágyazva. A történet szerkezeti felépítése tehát nekem annyira nem jött be, ezt a semmilyen kis versenyt nem tudtam komolyan venni, mert tudni lehetett, hogy kik lesznek a győzteseink és kész. A három fő karakterünket és egymáshoz való kapcsolatukat viszont imádtam, Oraya, Raihn és Vincent rögtön kedvenceim lettek, és tényleg mindhármukat igencsak megszerettem. A könyv végén kapott fordulatok nálam nagyot ütöttek és olyan nyitott kérdések maradtak, amitől én egy ennél sokkal izgalmasabb és véresebb folytatást várok a második részben. Annyira érdekel, hogy mi fog történni, hogy rögtön olvasom a folytatást, és nagyon bízom benne, hogy abban nem kell majd csalódnom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/carissa-broadbent-the-serpent-and-the-wings-of-night-a-kigyo-es-az-ej-szarnyai

Értékelés: 5/4

Victoria Aveyard: Vörös királynő (Vörös királynő 1.)

Fülszöveg:

AZ ISKOLÁBAN TANULTUNK AZ ELŐTTÜNK LÉTEZETT VILÁGRÓL, az angyalokról és istenekről, akik az égben laktak, és szelíd szeretettel uralkodtak a Földön.

Egyesek szerint ezek csak mesék, de én nem hiszem.

Még mindig uralkodnak fölöttünk az istenek.

Lejöttek a csillagok közül.

ÉS MÁR NEM SZELÍDEK.

A közrendű, nyomorgó Vörösök az Ezüstök uralma alatt élnek, akik isteni hatalommal bíró harcosok.

Mare Barrow, a tizenhét éves falusi Vörös lány számára úgy tűnik, soha semmi nem fog megváltozni.

Mare az Ezüstök palotájába kerül, hogy azok között dolgozzon, akiket legjobban gyűlöl. Hamar felfedezi azonban, hogy vörös vére ellenére ő is halálos hatalommal bír, amely az Ezüstök uralmának végét jelentheti.

A hatalom játszmája azonban veszedelmes, és ki tudná megmondani, hogy ebben a vér által kettéosztott világban ki kerül ki győzedelmesen?

A rég megkezdett sorozatok folytatása mellett mindig igyekszek néhány újdonságot is keresni, amit még nem olvastam, vagy amik még valamiért nem kerültek eddig a figyelmem középpontjába. Így akadt meg a figyelmem Aveyard Vörös királynő könyvein, és gondoltam adok neki egy esélyt, ezért kezdtem bele az első részbe, ami az azonos címet viseli.

Kicsit olyan érzésem volt, mintha visszacsöppentem volna vagy 15 évet az időben, és azt a korszakot élném újra mikor a fantasy YA és a disztópikus könyvek uralták mind a külföldi, mint a hazai könyves piacot. Tudjátok, mikor egymás után és egymást majmolva jöttek ki sorban a szinte egy kaptafára épülő fantasy ifjúsági és disztópia könyvek. Voltak közük akkoriban jók és rosszabbak, de az nem vitás, hogy a Vörös királynő éppen abba a trendbe illik bele. Ha ezt a könyvet tizenöt évvel ezelőtt olvasom, akkor nagyon odalettem volna érte, de úgy érzem, hogy olyan sok ehhez hasonló történetet láttam már, hogy ez semmi újat nem tudott nekem mutatni.

Mare

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz ez a könyv, mert minden meg van benne amit a műfaj megkíván. Kezdve az olyan kliséktől, mint a szegény, de különleges lány, aki az ellenállás és a lázadás arca lesz (mint Katniss), a számomra mindig irritáló szerelmi háromszög, ahol a férfi testvérpáros mindketten a női főhősért lesznek oda (mint Damon és Stefan), vagy a különleges természetfeletti erők megjelenése (mint szinte bármelyik YA könyvben), vagy mint a halálból visszatért családtag, akiről mindenki azt hiszi, hogy meghalt, de igazából nem (mint mondjuk a Negyedik szárny) és így tovább. Sorolhatnám ezeket a kliséket a végtelenségig, de a lényeg, hogy a Vörös királynő tökéletesen beleillik korának többi könyve közé, és nem akar se több, se kevesebb sem lenni annál.

Tényleg minden rosszindulat nélkül írom ezt, és aki szereti az ehhez hasonló történeteket, annak mindez nagyon tetszeni fog, de engem az ilyesmi már egyre nehezebben nyűgöz le, mert nem akarom ugyanazt a történetet huszadjára elolvasni csak épp más nevekkel társítva. Csak az első résznek értem a végére, de így is fel tudnám sorolni mi minden fog még ebben a könyvsorozatban történni a következő három részben (azt hiszem négy részes összesen), és ehhez meg sem kell erőltetnem magam, mert látom mi lesz ennek a vége.

Cal és Maven

Egyetlen dolog szúrta nagyon a szemem a történetben, mégpedig az, hogy szerintem iszonyat nagy baki, hogy épp egy olyan hatalmas erővel rendelkező nőből válik a királynő, aki bármikor a saját önző érdekeire használhatja a képességeit és ebben gyakorlatilag senki nem tudja megállítani. Na jó, van valaki aki meg tudná, de az is a királynőnek dolgozni, ami megint hatalmas baki, mert mindezek ellentmondanak a józan paraszti észnek és bárminemű logikának. Mi a jó fészkes fenéért vette el a király ezt a nőt, aki képes bárki gondolataiban olvasni és irányítani az embereket, ha úgy tartja kedve? Hogy nem félt senki attól, hogy bármikor a király ellen fordul? És hogy nem hitte el senki, hogy az első királynőt is ő tette tönkre azzal, hogy megőrjítette, mikor teljesen egybevág mindez Elara képességeivel?

Egy logikusan működő világban és egy normálisan gondolkozó királynak rögtön eszébe kellett volna jutnia mindennek és nem vakon megbízni egy ilyen nagy hatalommal bíró nőben, aki épp akkor bukkan fel, mikor az első királynő megőrül és meghal, majd rögtön a király kegyeibe édesgeti magát. Pont, hogy az ilyen nagy hatalmú embereket irtaniuk kellene vagy valahogy ártalmatlanítani őket (mint ahogy ezt a Negyedik szárnyban van, ott ezt legalább reálisan festették le), és nem vakon bízni bennük. Így a végén lévő nagy árulás nem hogy nem lepett meg, hanem inkább csak némileg türelmetlenül vártam, hogy mikor fog végre bekövetkezni. És épp ezt tudnám röviden mondani előre az egész könyvsorozatról, mert ahogy az első részben minden előre kiszámítható és klisés, nagyjából teljesen biztos vagyok abban is, hogy mi minden fog a folytatásban történni. Azt pedig most borítékolom mindenkinek, hogy később ki fog derülni, hogy Maven sem eredendően gonosz vagy nem az, akinek most tűnik, hanem az anyja művelt valamit az ő fejével is, hogy az apja és a bátyja ellen fordítsa a fiút.

Nagy kár, mert ha mondjuk tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt kezdem el olvasni a Vörös királynő könyveket, akkor biztos teljesen magába szippantott volna. De már annyira sok hasonló stílusú, történetű és karaktereket felvonultató könyvet olvastam, hogy el se tudom mondani, és épp ezért ez a könyv számomra teljesen kiszámíthatónak és roppant klisésre sikeredett. Nem azt mondom, hogy untam, mert nem, a műfajában egy jól sikerült darab, szóval aki szereti az ilyen könyveket, annak nagyon ajánlom, de én már ezerszer olvastam ilyesmit és ezért semmi újdonság nem akadt számomra benne. Épp ezért nem valószínű, hogy folytatni fogom, legalábbis a közeljövőben biztos nem, de talán egyszer később a távoli jövőben ha olyan kedvemben leszek. Meglátom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/victoria-aveyard-voros-kiralyno

Értékelés: 5/4

Rebecca Yarros: Ónixvihar (Negyedik szárny 3.)

Fülszöveg:

Miután majdnem másfél évet töltött a Basgiath Hadi Iskola falai között, Violet Sorrengail tisztában van vele, hogy már nincs idő elméleteket gyártani. És nincs már több idő a bizonytalankodásra sem.

A háború ugyanis elkezdődött, és az ellenség az iskola falain kívül és belül is egyre veszedelmesebb – lehetetlen megmondani, hogy kiben lehet megbízni.

Violetnek útra kell kelnie a roskadozó aretiai varázsvédelmen túlra, hogy ismeretlen vidékeken keressen szövetségeseket Navarre számára. Az út alaposan próbára teszi a rátermettségét, a szerencséjét és az erejét, de bármit megtenne, hogy megmentse az övéit – a sárkányait, a családját, az otthonát és persze a férfit, akit szeret.

Még akkor is, ha ehhez akkora titkot kell őriznie, amely talán mindent elpusztít körülötte.

Mindig nehezemre esik olyan könyvsorozatba belekezdeni, ami körül nagy a felhajtás, mert az eddigi tapasztalataim alapján nem sok az esélye annak, hogy az ennyire egekig marasztalt könyvek nekem aztán tetszeni fognak. Ezért húztam sokáig azt, hogy belekezdjek a Negyedik szárnyba, mert olvastam róla jókat, de inkább több rosszat és sokat kellett győzködnöm magam, hogy igenis adjak neki esélyt, mert sosem lehet tudni. Az első rész tényleg kellemes meglepetés lett számomra, egy erős kezdőrész, amiről még mindig pozitívan tudok nyilatkozni. Aztán a második rész  nem nyűgözött le ennyire és kezdtek felszínre törni a sorozat legnagyobb hibái és hiányosságai, de összességében még mindig elment egynek. És végül jött a harmadik rész és értem már a sok negatív kommentet, ami az Ónixvihar kapott, mert vitathatatlanul ez a könyv lett eddig a leggyengébb a sorozatban. Innen spoileresen folytatom!

Nem akarok most annyira negatív lenni így kezdeném azokkal a dolgokkal, amik tetszettek ebben a részben. Sajnos ez a lista elég rövid lesz, mert sokkal több a negatív gondolat mint a pozitív, amit higgyetek nekem én sajnálok a legjobban. Hisz annyi, de annyi potenciál lenne ebben a megalkotott mágikus világban és a karakterekben, csak fáj látni, hogy az írónő nem él ezekkel. Örültem annak, hogy kinyílt a világ és ahogy hőseink az iridek után kutatva elkezdték járni a világot, így több olyan helyet ismerhettünk meg, amik eddig nem kaptak nagy szerepet a sztoriban. Yarros próbálkozott tehát azzal, hogy tovább építse a világot, amit kitalált és hogy bővítse az ismereteinket, csak más kérdés, hogy ez nem mindig sült el jól.

Andarna

Az se hátrány, hogy egyre több mindent tudunk meg a veninekről, hogy kik ők, hogy működnek, mik a céljaik és motivációik. Xaden veninné válásának folyamatát követhetjük nyomon, valamint Jack mellé kapunk egy új venin „fő gonoszt” ha nevezhetem így, Theophanie személyében. Bár bevallom a nővel kapcsolatban valami nagyobb durranásra számítottam a végén és azt hittem, hogy tovább velünk marad. Az utolsó pozitívum pedig maguk a sárkányok és a lovasaikkal való kapcsolatuk és minden ezzel kapcsolatos dolog. Tairn és Andarna még mindig nagy kedvencek, és még mindig imádom a köteléküket Violettel. Örültem annak, hogy többet megtudtuk Andarna-ról, bár azért maradtak még itt kérdések, és érdeklődve várok vele kapcsolatban minden további információt.

És ennyi. Ennyi pozitív dolgot találtam a harmadik részben, viszont mellette rengeteg olyan dologgal kellett szembesülnöm, ami vagy csak szimplán nem tetszett, vagy pedig egyenesen idegesített. Kezdjük a legalapvetőbb problémával, ami szerintem a Negyedik szárny sorozat legnagyobb hibája és ami így a harmadik részre tényleg elég nagy problémává nőtt. Túl sok a karakter, túl sok név van és az írónő mindegyiket fontosnak vagy jelentősnek akarja beállítani, de egyszerűen senki sem kap elég játékidőt vagy fontosabb szerepet, hogy igazán érdekessé váljon. Violet-en és Xaden-en kívül persze, mert ők mindig mindenhol ott vannak.

Úgy érzem, hogy a két főszereplőnkön kívül az összes többi karakter csak azért van ott, hogy amikor épp kellenek valamiért, mondjuk a sárkányuk, a pecséterejük vagy a lelki támaszuk miatt, akkor felbukkannak, aztán két oldal múlva eltűnnek. Ezzel nem azt akarom megint mondani, hogy minden karakter legyen komplex és jól kidolgozott, mert tudom, hogy ez fizikai képtelenség. Inkább csak azt, hogy a kevesebb néha több, és inkább kevesebb karakterrel kellene működnie a történetnek, és ők akkor több időt kaphatnának és jobban ki lehetne őket dolgozni. Csak hogy a legalapvetőbbet mondjam, minek kell Violet-nek négy jó barát, mikor Rhiannon magában bőven elég lenne egy legjobb barátnőnek?

Vagy ugyanez Xadennél, mert neki szintén elég lenne egy-két jó barát és kész. Mert ismétlem hiába van ennyi karakterünk, ha mindegyiket csak felszínesen ismerjük meg vagy még úgyse, hanem sehogy. Nincsen karakterfejlődés, semmi, és ezért se érdekelt korábban se Liam, se Sorrengail mama halála, mert egyikről se tudtunk semmit, idő se volt igazán megismerni őket. Ebben a harmadik részben is meghalt valaki a végén, de hogy őszinte legyen azt se tudom ki ez a Quinn és miért kellene engem érdekelnie a halálának.

Xaden

A másik legalapvetőbb problémám, hogy a történetmesélés E/1 személyben történik. Violet a főszereplőnk, ő a narrátorunk, mindent az ő szemén keresztül látunk, ebből kifolyólag mindenhol ott van és persze hogy minden fontos esemény akkor történik, amikor ő ott van. Így a harmadik részre teljesen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy sokkal jobb lett volna ez az egész ha mondjuk E/3 személyben íródik a könyv, több nézőpont karakterrel. Akkor több karaktert fel lehetett volna építeni normálisan, széjjelebb lehetett volna húzni a történetet és egyszerre több helyszínen játszódhattak volna az események párhuzamosan egymás mellett. Sokkal mélyebbé és aprólékosabbá válhatott volna így a történetmesélés és több komplexebb karaktert kaphattunk volna.

Vitathatatlanul Violet és Xaden a főszereplőink és az írónő nem titkolt módon rájuk helyezi a legnagyobb hangsúlyt. Ami az első részben nem volt gond, mert mindketten szerethetőek voltak a maguk módján... még. Aztán ahogy haladtunk előre a történetben így a harmadik könyvben már azt kellett sajnos észrevennem, hogy nem hogy nem szeretem Violet-et és Xadent, de egyenesen irritálnak mindketten és konkrétan végig a falra másztam tőlük. Értem én, hogy a lelki drámák meg miegymás, meg hogy a saját személyes gondjaikon és veszteségeiken őrlődtek mindketten, de mondjuk ki nyíltan. Violet egy arrogáns idegesítő libává, Xaden pedig egy magában morgó lelki bajos szerencsétlenné vált.

Xadennél értem én, hogy miért változott meg ennyire és értem hogy az átalakulás megakadályozása ellen küzd és persze hogy kezd megváltozni, tehát ez a változás teljesen valid, az más kérdés, hogy engem rohadtul idegesített. De kérem szépen… mi a fene történt Violet-tel? Hol van az első részben megismert kedves, megértő, segítőkész, együttműködő és normális fiatal nő, aki volt, mielőtt bármilyen hatalmat szerzett volna? Mert mióta övé a második legnagyobb sárkány és ő a generációja egyetlen villámforgatója (amit a könyvekben vagy százszor megismételnek, köszönöm nem kell, először is felfogtuk milyen különleges ez a lány), és övé lett a legjobb pasi a vidéken, azóta Violet olyan nagy arcot növesztett, amivel tényleg az agyamra ment. A fejébe szállt a hatalom, ez nem vitás.

Violet

Ezek a folytonos arrogáns, hisztis, okoskodó megnyilvánulásai és a folyamatos parancsnak és a feletteseinek való ellenszegülései, a folyamatos hazudozások és magánakciók… mintha nem is Violet lenne, hanem egy teljesen más ember. Az egész harmadik részben úgy lett lefestve mintha mindig mindenben és mindenkor csak neki lehetne igaza, mindenki más hülye, és csakis azt lehet csinálni, amit Violet kitalál, mert hát ő a legokosabb és a leghatalmasabb és mindenki más le van tojva magasról. Számomra irritálóan ellenszenves lett és az egész harmadik részben nagyjából végig ezt tolta, ami tőle annyira karakteridegen szerintem, hogy hirtelen nem tudtam hova tenni ezt a nagy egót, amit Violet váratlanul növesztett magára.

Ha magát csak a harmadik rész történetét nézem kicsit ellentmondásos érzéseim vannak vele kapcsolatban. Mint az elején említettem, örültem annak, hogy sokfelé mentek a karakterek és kinyílt a világ, új helyeket ismertünk meg, de olyan sietősen és ugrálva történt mindez, hogy valójában egyik másik országról se tudtunk meg semmit. Mindenhol valami erőltetett bajba keverednek hőseink, és persze hogy mindenhol Violet oldotta meg a problémát, és épp ezekről beszélek, hogy értem én, hogy Violet a főszereplő meg miegymás, de azért néha a többiek is csinálhatnának valamit. Brennan visszatérésének sincs semmi értelme, nagyjából csak azért kell a történetbe, hogy Violet-et mindig összefoltozza, és mindig csak akkor bukkan fel, mikor Violet ész nélkül összetöri magát. Azt pedig inkább hagyjuk, hogy minek kellett behozni a Xaden anyja történetszálat, mikor abból se lett végül semmi, és szerintem nem is lesz. Abszolút felesleges ide.

Sok minden történt tehát, hisz mindig mentek ide-oda, de ha jobban belegondolunk valójában ennek a sok jövés-menésnek mintha csak az lett volna a célja, hogy jól el legyen nyújtva a könyv és minél hosszabbá váljon. Mert nagyon fontos és lényeges dolgokat még most se tudtuk meg és kicsit úgy érzem mintha az egész harmadik könyv csak egy időhúzás lenne aztán a nagy finálé utolsó két rész előtt. (Azt hiszem öt részes lesz a könyvsorozat.) Mondjuk ha kaptunk volna Xaden nézőpontot, akkor engem speciel nagyon érdekelt volna Xaden szemszögéből ez az egész veninné válás elleni küzdelem és ezt tök jól meg lehetett volna írni, az egész személyiségváltozását, a lelki drámáját, a gonosszá válás elleni belső harcot és így tovább. A könyv végén pedig megkapjuk az egyik legelcsépeltebb klisét, amit csak lehet könyvbe rakni, mire csak forgattam a szemeimet, hogy miben vagyunk kérem szépen? Egy szappanoperában? (Mert néha tényleg ahhoz kezd hasonlítani.) Ha ennek az emlékezetvesztésnek valami értelmes és logikus magyarázata lesz később, akkor visszaszívok mindent, de addig tartom a véleményem, hogy ez most komolyan kellett ide?

Úgy érzem, ahogy haladunk előre a könyvsorozatban, az írónő egyre inkább küszködik azzal, hogy érdekes maradjon a történet és hogy szerethetőek maradjanak a főszereplők. Mintha maga se tudná, hogy merre menjen a történet, hogy milyen irányba építse tovább a világát, így mindent belerak ész nélkül a könyvbe, és próbálja izgalmas, ám elcsépelt fordulatokkal fenn tartani az érdeklődést. Csak az nem tűnik fel neki, hogy ennek az eredménye aztán egy nagy katyvasz lesz. Ha jobban belegondolunk a harmadik könyv végére ugyanott vagyunk a nagy egészt vizsgálva, mint a második könyv végén, és épp ezért ez a könyv mintha csak egy borzalmasan hosszú (majdnem 900 oldalas!!!) időhúzás lenne a nagy finálé előtt. Sajnálom nagyon, mert olyan jól kezdett a Negyedik szárny könyv, de a második rész óta folyamatosan romlik a színvonal. Jó lenne ha az írónő észbe kapna és csinálna valamit ez ellen mihamarabb.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rebecca-yarros-onyx-storm-onixvihar

Értékelés: 5/3

Rebecca Ross: Isteni riválisok (Isteni riválisok 1.)

Fülszöveg:

Két fiatal rivális szerelemre talál egy mágikus kapcsolaton keresztül, és szembe kell nézniük a pokol bugyraival egy istenek közötti háború viharában, ami örökre megpecsételheti a sorsukat.

Évszázadokig tartó álmukból felébredve az istenek ismét háborúznak. De a tizennyolc éves Iris Winnow csak a családját próbálja egyben tartani. Az anyja függőségével küzd, míg a bátyja eltűnt a fronton. Iris egyetlen reménye, hogy megszerzi a rovatvezetői előléptetést az Oathi Közlönynél.

Hogy megbirkózzon aggodalmaival, Iris leveleket ír a testvérének, majd becsúsztatja őket a szekrénye ajtaja alatt, azonban eltűnnek – és egyenesen Roman Kitt, a rideg, de jóképű vetélytársa kezébe kerülnek. Amikor a férfi névtelenül visszaír Irisnek, kettejük között olyan kapcsolat alakul ki, ami elkíséri a lányt egészen a testvéréért, az emberiség jövőjéért és a szerelemért vívott háború csatájának frontvonaláig.

Nem igazán emlékszek, miért figyeltem fel erre a könyvre korábban, talán valaki ajánlotta nekem, hogy mindenképp olvassam el, mert tetszeni fog. Régóta kerülgettem, mert valahogy mindig akadt valami érdekesebb, amit hamarabb a kezembe vettem, és ez emiatt a háttérbe szorult. Most viszont az előző olvasmányom után ismét valami kis könnyedre vágytam, így gondoltam kezdjünk most bele az Isteni riválisok könyvbe.

Nem tudtam, miről fog szólni és igazából a fülszöveget se olvastam el, így teljesen „vakon” vágtam neki, várva, hogy mit fogok kapni. A címből annyit sejtettem, hogy ez valami „ellenségekből szerelmesek” talán fantasy történet lesz, így ilyesmit vártam. Rögtön azzal szeretném kezdeni, hogy habár vannak a könyvben fantasy elemek, de ezek olyan kicsik és jelentéktelenek az én mércémmel mérve, hogy semmiképp se nevezném igazi fantasy-nak. Inkább csak háttérként szolgálnak a fantasy elemek és arra, hogy magyarázatot adjon a történet keretének.

Két isten, Dacre és Enva harca adja a háttértörténetet, az ő harcuk miatt háború dúl az országban, de nem maguk az istenek vagy az ő sztorijuk a lényeg, ez csak valamiféle magasztosabb magyarázat arra, hogy miért dúl a háború. A másik fantasy elem, hogy a két főszereplőnk egy-egy mágikus írógépen keresztül kommunikál egymással, ami annyit tesz, hogy az írógépen megírt levél valami csoda folytán egyből a címzetthez kerül, legyen az a személy bárhol, bármikor és bármilyen messze. És ennyi, ennyiben kimerültek a mágikus elemek, ezekre se kapunk normálisabb és bővebb magyarázatot, csak épp annyit, hogy mint olvasók elfogadjuk a tényeket, és tovább tudjunk lépni, hogy aztán élvezni kezdjük magát a könyvet. Tehát szerintem ez semmiképp se egy fantasy könyv, ha engem kérdeztek.

Roman és Iris

Így felmerült bennem a kérdés, hogy mi értelme volt ezeket a fantasztikus szálakat belerakni a könyvbe, ha igazából semmi fontosabb szerepet nem kapnak? Mert ha kivennék ezeket belőle, akkor is működött volna a dolog. Iris és Roman történetét belehelyezhettük volna valamelyik valós történelmi esemény közepébe, valamelyik valós háborúba és ugyanúgy működött volna minden. A levelezős részt kihagyva pedig máshogy kerültek volna közelebb egymáshoz és ugyanez lett volna a végeredmény. Tudjátok, hogy én mennyire nagy fantasy rajongó vagyok, de még én is azt mondom, hogy az Isteni riválisok egy realista háborús romantikus regényként ugyanennyire működött volna, ha nem még jobban. Ennyi lett volna a kritika, és lehet ez csak engem zavart.

Térjünk rá arra, hogy miért szerettem annyira ezt a könyvet. Nem sok szimplán romantikus könyvet olvasok, ez feltűnhetett már annak, aki régebb óta olvassa a blogomat és a kritikáimat. Engem valahogy sosem kötöttek le igazán a szimpla romantikus könyvek. A Isteni Riválisok viszont valahogy mégis közel került a szívemhez, és ezen én lepődtem meg a legjobban. Persze egyértelmű és világos okai vannak annak, hogy miért tetszett nekem ez a könyv, amiket azért nem olyan nehéz kitalálni. Olyan könyves elemek találhatóak meg benne, amikről én mindig szívesen olvasok.

Kezdjük azzal hogy nagy kedvencem a több nézőpontos történetmesélés, és ezen belül pedig különösen kedvelem azt, amikor a két főszereplőnk váltott nézőpontban meséli ez a történetet. Így mindkét fél szemszögét, mindkét fél gondolatait és érzéseit láthatjuk. Itt éppen ez történik, mert kapunk Iris és kapunk Roman nézőpontot, bár annak jobban örültem volna, hogy kicsit kiegyenlítettebb a megoszlás kettejük között. Hisz Iris szemszögét azért többet kapjuk meg, de szerencsére ott volt mellette Roman párhuzamosan.

Másik nagy kedvencem, mikor a főszereplőink az elején ki nem állhatják egymást, és aztán mégis egymásba szeretnek. Mondjuk ezt elég rosszul fogalmaztam meg, mert Iris és Roman igazából nem az hogy ki nem állhatják egymást, inkább csak az a kettejük közti konfliktus forrása, hogy ugyanarra a munkára pályáznak. És mivel ugyanazt a munkát akarják megszerezni, így riválisokként egymásnak feszülnek, hogy legyőzve a másikat aztán fölébe tudjanak kerekedni. Aztán persze a rivalizálásba közbeszól az élet és mikor Iris élete a feje tetejére áll, akkor minden gyökeres fordulatot vesz és az ilyen kicsinyes versengés már nem tűnik többé fontosnak az élet valós nehézségeihez viszonyítva.

Roman és Iris

Tetszett ahogy Iris és Roman kapcsolata alakult és tetszett ez a „titkos levélváltás” megoldás, nagyon aranyosak voltak együtt végig. Onnantól kezdve mikor az elején még szívatták egymást, odáig, hogy végül valóban megismerve a másikat aztán bármire képesek lettek volna egymásért. A romantikus szál hihetően lett felépítve számomra és a túl sok rózsaszín ömlengést szerencsére kiegyenlítette a háborús szürkeség és borzalmak, amikkel a karaktereinknek szembesülnie kellett.

Az utolsó dolog amiért ez a könyv annyira tetszett az maga a hangulata és az írói stílus. Kicsit romantikus, kicsit borús, vannak benne érzelmes, humoros és komoly részek. Olyan szépen a levelek amiket Iris és Roman egymással váltanak, hogy öröm volt őket olvasni és rengeteg szép és igaz gondolatot találhatunk ezekben a levelekben. Ez a könyv az egyik ékes példája annak, hogy mennyit számít az, ha egy könyvnek saját egyedi hangulata és stílusa van, mert ezek még a legközépszerűbb és legátlagosabb történetet is fel tudják dobni.

Zárásként pedig még annyit, hogy az se hátrány, hogy az írónő megalkotta nekünk az egyik legjobb férfi főszereplőt Roman Kitt személyében, mert ez a fiú egy igazi álompasi, ha engem kérdeztek. És ehhez az sem kellett, hogy valami hatalmas erővel rendelkező fantasy főhős legyen, hanem csak egy szimpla fiatal férfi, akit valljuk be mindenki szeretne maga mellé. Mert Roman az, aki bármit megtenne Iris-ért, de tényleg bármit, és ezt a könyv folyamán igen sokszor bebizonyította. Ahogy a mondás tartja egy férfi esetében nem azt kell nézni, hogy mit mond vagy mit nem mond, mert a férfiak szavai semmit sem érnek. Azt kell nézni, hogy egy férfi mit tesz meg vagy nem tesz meg érted, mert a tettek mindent elmondanak. Nem is értem Iris-nek hogy nem esett le hamarabb, hogy Roman teljesen oda van érte, és csakis ezért ment utána, nem pedig azért hogy tovább rivalizáljanak. Persze jó volt olvasni mikor szívatták egymást és a szellemi csatározásaikat is, de azt még jobban, amikor végre egymás karjaiba olvadtak.

Annak ellenére, hogy nem egészen azt kaptam ebben a könyvben, mint amire számítottam, nekem mégis tényleg nagyon tetszett. Semmiképp se nevezném fantasy könyvnek, inkább csak egy háborús romantikus regénynek, és ha kimaradtak volna a fantasy elemek, egy szimpla romantikus könyvként ugyanúgy működött volna mindez, ha engem kérdeztek. Az bizonyítja ezt a legjobban, hogy én alapjáraton nem vagyok az egyszerű romantikus könyvek nagy rajongója, de ez a történet még engem is levett a lábamról csakis a főszereplő párosunk és a köztük lévő szerelmi szál miatt. A függővég után nagyon várom a folytatást, kész szerencse, hogy megjelent magyarul, így biztos hamarosan olvasni fogom.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rebecca-ross-divine-rivals-isteni-rivalisok

Értékelés: 5/5

Kerri Maniscalco: Rettegettek királysága (Gonoszok királysága 3.)

Fülszöveg:

Két átok. Egy prófécia.

Egy leszámolás, amitől mindenki rettegett.

És egy szerelem, ami erősebb a sorsnál.

Emiliát megrendítette a sokkoló felfedezés, hogy ikertestvére, Vittoria életben van. De mielőtt szembenézne múltjának démonaival, egyetlen vágy vezérli: hogy az ágyban is magának követelje királyát, a csábító Harag herceget. De Emilia nem csak a testére vágyik, a szívére és a lelkére is, ezt azonban a rejtélyes démon nem ígérheti neki.

Amikor a Kapzsiság házának egy magas rangú tagját meggyilkolják, Emiliát és Haragot a rivális démonudvarba szólítják. A bizonyítékok Vittoria bűnösségére mutatnak, így nyomban a Hét kör ellenségének nyilvánítják. Az árulása ellenére a lány mindent megtesz, hogy megoldja ezt az új rejtélyt, és kiderítse, ki is a testvére valójában.

Emilia és Harag a megtévesztés bűnökkel teli játékát játssza, miközben azon fáradoznak, hogy megakadályozzák a háborút a boszorkányok, démonok, alakváltók és a legálnokabb ellenségek, a Rettegettek között.

Emiliát figyelmeztették, hogy ha a Gonoszokról van szó, semmi sem az, aminek látszik. De lehet, hogy az igazi gonoszok mindvégig sokkal közelebb rejtőztek? Amikor végre fény derül az igazságra, a lány talán a szívével fizet érte.

Vesd bele magad a grandiózus fináléba!

Nemrég jelent meg a trilógia befejező része, így most valahogy kedvet kaptam a lezáráshoz, meg hát úgy voltam vele, hogy rövid a könyv, és most éppen valami ilyesmi kis rövid történetre vágytam. Az első két rész nem lett nagy kedvencem, inkább egy közepes sztorinak mondanám, annak az egyszer olvasós fajtának, ami nem hagy mély nyomokat az emberben. Persze érdekelt a lezárás és vártam, hátha most nagyobbat fog ütni a dolog, de sajnos nem így történt.

A harmadik könyv hozta a sorozat korábbi színvonalát, és ugyanazt a kiszámíthatóan középszerű történetet kaptuk meg újra, mint ezelőtt. És ezzel a jelzővel tudnám jellemezni legjobban az egész könyvsorozatot, hogy „kiszámíthatóan középszerű”, mert tényleg az. Hozza a műfajának minden kliséjét és ezerszer bejáratott történeti szálait, minden rejtély vagy titok rögtön kitalálható, és úgy alapjáraton semmilyen izgalmat sem tartogatott most számomra. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy rossz, mert nem az, de teljesen kiszámítható és klisés. Talán ha nem olvastam volna már ezer ilyen könyvet ezelőtt, és ez az első ami szembekerül velem, akkor nagyobbat ütött volna számomra.

Harag és Emilia

Mindenképp negatívum, hogy az írónő az utolsó részben igen nagy hangsúlyt szentelt az erotikus jeleneteknek, de tényleg, most sokkal többet kaptunk belőle, mint ezelőtt. Nem az a baj, hogy sokat kaptunk belőle, hanem az, hogy úgy érzem, mellette a fő történetszál és a rejtélyek laposra sikerültek, vontatott és kissé unalmas a sztori, és úgy éreztem, hogy a sok erotikus jelenet inkább csak helykitöltésnek kell, mert semmi más izgalmas nem akadt ebben a könyvben és valamivel olvashatóvá kellett azt tenni. A gyenge nyomozási szál amivel érdekessé próbált válni a könyv teljesen kiszámítható és roppant lapos lett.

Pedig annyi lehetőség lett volna az alap történetben, annyi potenciált láttam a Bűn hercegeiben, na és ott volt maga Vittoria is, aki ugyebár „visszatért a halálból”, és ezekkel mégsem kezdett semmit sem az írónő. A legnagyobb hangsúlyt Emilia és Harag kapta és értem én, hogy ők a főszereplők, meg miegymás, de talán ha más izgalmas is történt volna velük azon kívül, hogy épp hol estek begerjedve egymásnak, akkor sokkal jobban érdekeltek volna ők maguk és a sorsuk. Szívesebben olvastam volna többet Harag testvéreiről, vagy épp Emilia és Vittoria testvéri kapcsolatáról, vagy igazából bármi másról csak a begerjedt párocskánkról nem. És igen, Emilia és Harag olyan lapossá váltak ebben a részben, hogy kifejezetten untam őket, sajnálom.

Nem nagyon tudok mást írni erről a könyvről, mint ahogy azt az első két részben tettem, mert még mindig igazán középszerű és átlagos. Olyan, amit egyszer elolvas az ember, de pár nap múlva már semmire se fog belőle emlékezni, nem hogy bármilyen mély nyomot hagyjon benne. Ha összességében kellene értékelnem a trilógiát, rá ugyanezt tudnám mondani. Az írónő tényleg fogta a műfaj minden kliséjét és tipikus karaktereit, megírta a saját történetét ezek felhasználásával, csak azt felejtette el, hogy működjön a dolog, ahhoz kellene valami plusz és egyediség is. Na, ez az, ami kimaradt a Gonoszok királysága trilógiából.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/kerri-maniscalco-kingdom-of-the-feared-rettegettek-kiralysaga

Értékelés: 5/3