H.D. Carlton: Kísérteni Adeline-t (Macska-egér duológia 1.)

Fülszöveg:

A Manipulátor

Befolyásolom bárki érzelmeit, aki csak engedi.

Fájdalmat okozok, megríkatom, megnevettetem és sóhajtásra késztetem. De a szavaim leperegnek róla. Főleg akkor, amikor könyörögve kérem, hogy távozzon. Mindig jelen van, figyel és vár. És én sosem tudom elfordítani a tekintetemet, főleg nem akkor, amikor azt szeretném, hogy jöjjön közelebb.

Az Árnyék

Nem akartam beleszeretni. De ha már megtörtént, képtelen vagyok elszakadni tőle. Megbabonáz a mosolya, a szeme, a mozdulatai. Ahogy levetkőzik. Figyelek és várok. Amíg csak a magamévá nem tudom tenni. És amint az enyém lesz, nem eresztem el többé. Akkor sem, ha majd ezért könyörög.

Nem vagyok valami nagy dark romance rajongó és nem sok ilyen típusú könyvet olvastam. Okkal. A két talán leghírhedtebb könyvsorozat, amivel megpróbálkoztam a Sötét duett és a Csinos játékbabák. Az előbbi kifejezetten nem tetszett és részről részre lett egyre rosszabb a színvonal, még az utóbbi minden groteszk témája és undorító dolga ellenére azt mondom megállja a helyét a műfajon belül, mert itt legalább reálisan vannak bemutatva a szörnyű dolgok és nem romantizálja el senki sem az erőszakot. Mert igen, tudom, hogy épp ez a dark romance műfaj lényege, hogy rengeteg sötét dolog van benne, sok mindenféle erőszak és ezeket az írók romantikus keretbe rakják. És igaz, hogy az egyik főszereplőnk általában egy pszichopata állat (általában a férfi), és a másik, aki (ez általában a nő) ennek ellenére beleszeret.

Sajnálom de én nem tudok komolyan venni egy olyan történetet, ahol a főszereplő nőt megverik, elrabolják, megalázzák, megerőszakolják és még sorolhatnám, és ő mindezek ellenére beleszeret a férfiba, aki ezt teszi vele. Ilyen nincs a világon, és tudom, hogy a dark romance műfaj csak kitaláció, csak olvasnom kellene minden értelem és logika nélkül és élvezni, de én nem tudok élvezni ilyesmit, mert csak felidegesítem magam az irreális dolgokon és az egekbe szökik a vérnyomásom a sok undorító kegyetlenség miatt, aminek általában a nők az elszenvedői. Pont.

Kérdezhetnétek, hogy miért olvastam el akkor ezt a könyvet, amire egyszerű a válasz. Elég felkapott lett itthon a megjelenése után így kíváncsi voltam, mire ez a nagy hype. Persze én sem vagyok kőből és élveztem a „pikáns” jeleneteket, már amikor persze a gyatra magyar fordítás nem rontott el mindent. Nem tudom ki vagy kik a felelősek ezért a szörnyű magyar fordításért, de bárkik voltak azok, szégyenükben inkább bujdossanak el örökre. Ennél még én is jobb fordítást tudtam volna csinálni. De tényleg szörnyű az egész, főleg az erotikus jeleneteknél.

Bárcsak a gyatra magyar fordítás lett volna a könyv legnagyobb hibája! Sajnos azonban nem így lett, mert sajnálom, nem sajnálom, többnyire inkább nem, de én utáltam ezt a könyvet. Kicsit a Sötét duett trilógiára emlékeztetett, nagyon sok hasonlóságot fedeztem fel a két történet között, bár azért a Kísérteni Adeline-t messze elmarad a Sötét duett kegyetlenségétől. Mégis ennek ellenére ugyanolyan rossz, mint a másik, sőt még rosszabb, ha bizonyos tényezőket külön megvizsgálunk.

Adeline és Zade

Történet ügyileg ne várjunk valami nagy dolgot. Történik ugyanis, hogy Adeline nagymamája halála után hazaköltözik a tőle örökölt házba a semmi közepére, így már rögtön adott az ijesztően creepy háttér és hangulat. Aztán Zade random meglátja őt véletlenül a városban és rögtön rákattan a nőre, hogy miért azt nem tudjuk meg, és igazából senkit nem is érdekel, nem ez itt a lényeg. Adeline gyönyörű és kész, ennyi elég Zade-nek, aki a nő személyében megtalálja imádatának tárgyát. Hogy megnyerje magának, elkezd neki udvarolni, randira hívja és elkezdi tenni neki a szépet…. Ja nem, bocsi, most dark romance sztori van, szóval Zade mindezek helyett elkezdi zaklatni Addie-t, leselkedik utána, követi, betör a házába, és rögtön kisajátítja őt, mintha az övé lenne. Majd amikor már nem bír tovább magával, akkor minden szó nélkül rátör a házban és megerőszakolja. Így indul ez a „csoda szép” szerelmi történet. Nem és nem, nem tudom komolyan venni. Zade zaklatja Addie-t, ő „próbál” tőle menekülni, közben van pár érdektelen mellékszál, meg valami abszolút érdektelen múltbéli nyomozás és ennyi.

Ha az ostoba és undorító történet nem lenne elég, akkor kapunk két olyan irritáló és következetlen főszereplőt, hogy csak fogtam a fejem. Az egyetlen pozitívum, hogy váltott nézőpontból íródott a könyv, így megkapjuk Adeline és Zade gondolatait, bár azért mindkettejük gondolatai hagynak elég sok kívánnivalót maguk után. Egyik se százas, és kész csoda, hogy ezek ketten egymásra találtak, mert tökéletesen megérdemlik egymást. Vagy inkább lássuk be ez csak lusta írói megoldás, hogy Zade pont egy olyan nőt néz ki magának, aki gerjed az ilyesmi zaklatós és félelemkeltős témára, így mintha csak egymásnak lettek volna teremtve. Zade képtelen normális emberi kommunikációra, nála az udvarlás annyiban merül ki, hogy zaklatni kezdi szíve választottját és aztán megerőszakolja, Adeline pedig mit ad isten éppen erre gerjed, még ha az elején nem akarja magának beismerni. Persze játssza az eszét, hogy márpedig ő fél meg ilyesmi, de semmit nem tesz azért, hogy megszabaduljon Zade-től, hanem csak nyavalyog és még bátorítani is elkezdi a férfit.

Nem tudtam komolyan venni egyik karaktert sem, mert mindkettő következetlen. Azt a tényt pedig meg sem említem, hogy az írónő próbálta Zade-t valami hősies rossz fiúnak beállítani, akinek az a munkája, hogy harcol a világ szörnyűségei ellen, gyerekeket és nőket ment meg az emberkereskedelemből és minden ehhez kapcsolódó sötét dologtól. Zade gyűlöli azokat a beteges és romlott férfiakat, akik ilyesmiben vesznek részt és őket likvidálja a munkája során. Erre ő is pont ugyanazt csinálja, mint azok a férfiak, akiket annyira gyűlöl!

Jó, ő persze nem gyerekeket erőszakol meg vagy ad el emberkereskedelem során, de amit Addie-vel tett az ugyanolyan rossz dolog, így ennyire erővel önmagát szintén likvidálhatná ha már ennyire nagy az igazságérzete. És nem, az sem mentség, hogy később kiderül, hogy Adeline élvezi az ilyesmit, meg hogy szeret rettegni, meg hogy bejön neki ez a zaklatós előjáték vagy mi, mert Zade ezt az elején nem tudta. És igenis megerőszakolta őt az első együttlétük során (ráadásul valami ostoba és nevetséges módon, amit inkább próbálok kitörölni az emlékeimből), mondjon bárki bármit és amelyik kapcsolat így indul, azt később nem tudom komolyan venni. Nem, a dark romance műfajon belül sem. Két ennyire inkompetens és rosszul megírt főszereplőt rég láttam, és mindkettőtől a falra másztam.

Nagyon nem tetszett ez a könyv, sőt utáltam, és nem értem, hogy lett ez ennyire felkapott. Ostoba és kiszámítható a történet, két következetlen és ellentmondásos főszereplő mesél nekünk, akik maguk se tudják mit akarnak, és akik mit ad isten éppen egymásnak lettek teremtve vagy mi a szösz. Az erotikus jelenetekből kapunk bőven, talán ezek miatt érte csak meg végigolvasni, már amikor nem zökkentem ki a hangulatból a gyatra magyar fordítás okozta idegbajtól. Nem ajánlom senkinek, aki valami értelmes és logikus sztorira vágyik. Ahogy hallom a folytatás ha lehet még ennél is rosszabb és kegyetlenebb. Hát nem tudom, talán egyszer elolvasom, ha olyan kedvemben leszek, de ezernyi más könyv van, ami sokkal jobban megérdemli a figyelmemet.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/h-d-carlton-haunting-adeline-kiserteni-adeline-t

Értékelés: 5/1

Jennifer Lynn Barnes: Az örökség ára (Örökösök viadala 2.)

Fülszöveg:

Alig egy hét telt el a villában tett sokkoló felfedezés óta, és Avery semmivel sem jutott közelebb a megfejtéshez, hogy miért hagyta rá az öreg milliárdos, Tobias Hawthorne a vagyonát. A DNS-teszt bebizonyította, hogy a lány nem vérrokon, a jelek mégis arra utalnak, hogy sokkal szorosabb szálak fűzik a rejtélyes családhoz, mint hitte.

Avery próbál kizárólag a rejtély megoldására összpontosítani, de nem könnyű tiszta fejjel gondolkodni, amikor a két szívdöglesztő Hawthorne testvér, Grayson és Jameson egyre jobban beférkőzik a bizalmába, és ez talán kockázatosabb, mint a folyamatosan rá leselkedő veszélyek.

Annyira magával ragadott az első rész, amit nemrég olvastam, hogy nem akartam sokat várni a folytatással, hanem rögtön a kezembe vettem a következő részt. Sok mindenre nem kaptunk választ az első rész végén és mivel elég nagy függővéggel ért véget, így nagyon kíváncsi voltam a folytatásra. Vártam, hogy mi fog kisülni ebből és hogy milyen irányba mozdul majd a történet és azt kell mondanom, nagyjából beigazolódtak az előérzéseim. Hogy ez jó vagy rossz dolog, az hamarosan kiderül.

Magával a fő történetszállal továbbra sincs semmi gondom, ugyanúgy élveztem a folytatást. Kaptunk újabb feladványokat és rejtvényeket, folytatódott a „kincskeresés”, újabb múltbéli titkok lepleződtek le, miközben végre megkaptuk a nagy kérdésre a választ és jobban megismerhettük Avery múltját és származását. A fő történetszál tehát nem veszített lendületéből, ha valaki azt hitte, hogy eztán lapossá válik a történet, az nagyot tévedett. Tobias Hawthrone újabb játékot hagyott a családja tagjaira és Avery-re.

Grayson, Jameson és Avery

A karakterek hozták, amit korábban megszoktunk tőlük, ezen a téren se tudok panaszkodni, viszont azt mindenképp meg kell jegyeznem, hogy annak jobban örültem volna, ha hanyagoljuk ezt a szerelmi háromszöget dolgot, amit az írónő csak beleerőltetett a második részbe. Őszintén nem értem mi szükség volt erre és miért kellett ennyire erőltetetten behozni ezt a szerelemi háromszöget Avery, Jameson és Grayson között. Avery egyik pillanatban még Jameson iránt rajong, aztán azon pironkodik, hogy Grayson szépen néz rá és mond valami kedveset. Döntsd már el te lány, hogy kit akarsz és kész! Azt pedig végképp nem értem, hogy Grayson még mindig Emily-t gyászolja, amire ugyebár több utalást kaptunk, akkor mi a fenét akart Avery-től. Teljesen erőltetettnek és feleslegesnek érzem ezt a szerelmi háromszöget.

Persze a másik szerelmi háromszögből nem lett semmi, az Alexander, Thea és Rebecca dolog talán csak az én fejemben létezett, pedig ez sokkal jobban érdekelt volna. És ha már szóba kerültek az egyéb karaktereink, vártam volna, hogy ők is nagyobb hangsúlyt kapnak a folytatásra, vagy hogy jobban belevesznek a fő nyomozásba és rejtélyek kutatásába. Próbálkozik ezzel az írónő, az elején tényleg próbálta Xandert, Thea-t és Rebecca-t bevonni a játékba, de nem sokkal a kezdés után alig szerepelnek és megint csak a fő trió, Avery, Jameson és Grayson kapja meg a reflektorfényt. Igen, értem, hogy kvázi ők a főszereplők, de minek lett megírva annyi mellékkarakter, ha egyikkel se kezdünk érdemben semmit, és csak biodíszletnek vannak a főszereplők mellett? Ha csak akkor szedjük őket elő, mert épp kellenek valamelyik rejtély vagy feladvány megoldásához.

Szegény negyedik testvér, Nash pedig mintha nem is létezett volna Avery nővérével Libby-vel együtt, alig jelentek meg néhányszor ebben a könyvben, pedig róluk is szívesen olvastam volna többet. Van egy dolog, aminek nagyon örültem, félig megoldódott a rejtély, hogy kik a négy Hawthrone fiú apái. Megtudtuk ki Nash apja, és megismertük Grayson apját, aki egy szánalmas rohadék, bár ez már az első felbukkanásakor teljesen nyilvánvaló volt mindenkinek. A fiúk anyja, Sky úgy tűnik sosem jól választott, bár nem mintha annyira nagyon megválogatta volna valaha, hogy kivel fekszik össze. Sky talán a valaha létező legborzalmasabb anya a világon, akit könyvekben olvastam.

Avery és a Hawthorne fiúk

Két problémám van ezzel a könyvvel, amit mindjárt el is mondok. Az első hogy az írónő annyira próbált csavaros és fordulatos lenni, hogy a végére már teljesen össze lehetett zavarodni, hogy most akkor ki kicsoda valójában és kinek a kije. Kiderült, hogy bizonyos karakterek rokonok, mások, akik eddig azt hitték, hogy azok, igazából nem, én meg csak kapkodtam össze – vissza a fejem, hogy mi a fene van már. Aztán felbukkant két új karakter, az egyik új testőr, Eli meg a nővére, akinek a nevére nem is emlékszem, ennyire hagyott bennem „mély nyomokat”, akik szintén belekavarnak itt a rokoni szálakba. Minek kellettek ők ide, kérem szépen? Volt elég karakterünk, velük kellett volna érdemben kezdeni valamit, nem új egyébként abszolút felesleges mellékszálakat behozni. Kezdett kicsit szappanoperás lenni a végén hangulat, ezzel „én vagyok az apád”, aztán meg „nem én vagyok az apád”, meg minden ehhez hasonló miatt. Ki kinek a szülője, testvére, gyermeke, rokona… kezdtem összezavarodni.

A másik amit nem tudok hova tenni az ifjabbik Toby Hawthrone rejtélye. Mert igen, a könyv fő történetszála, hogy meg kell találni a valójában még mindig életben lévő Toby-t. Emellett rá kell jönni, hogy mi történt akkor 20 éve a szigeten, mikor minden elégett és eltűnt a fiú, és hogy azóta hol volt és miért nem került elő. Igen, értem a nagy magyarázatot és annak örültem, hogy Toby múltja össze lett kötve Avery múltjával és így már teljesen világos, hogy került Avery a képbe, csak azt nem értem, hogy Toby miért nem tért vissza a végén. Persze gyötri a bűntudat azért amit tett a múltban és ki nem állhatja a családját, de mióta az apja meghalt, nyugodtan visszatérhetett volna. Ha annyira utálta a családot és azt ahogy mentek ott a dolgok, akkor miért nem tért vissza és kezdett el dolgozni azon, hogy rendbe hozzon mindent és rendbe szedje a családot? Hisz valójában ő az igazi Hawthrone örökös, ha nagyon akarta volna, meg tudta volna tenni. Ehelyett inkább gyáván bujdosik tovább és hagyja tovább káoszban a családot. Nem értem. Nem tudom mi lesz vele a folytatásban, de ha ezek után csak eltűnik és kész, akkor az nagyon béna lesz szerintem.

Alapjáraton tetszett a trilógia második része és itt már mondhatni minden rejtélyre és titokra fény derült, kalandos és izgalmas volt az egész csakúgy, mint az első rész esetében. Azt viszont meg kell jegyeznem, hogy a szerintem teljesen felesleges szerelmi háromszög kimaradhatott volna, mert azt nem szerettem, valamint tudom, hogy az írónő nagyon csavaros és eszes akart lenni, de a végére annyira megkavarta a rokoni szálakat és hogy ki kinek a kicsodája, hogy kezdett eléggé szappanoperás beütése lenni a dolognak. A kevesebb néha több és itt örültem volna kevesebb leleplezésnek. Teljesen lezárás hangulat van a végén, így ötletem sincs mi lesz majd a folytatásban, de van még egy harmadik rész, amit kíváncsian várok.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/jennifer-lynn-barnes-az-orokseg-ara

Értékelés: 5/4

Jennifer Lynn Barnes: Örökösök viadala (Örökösök viadala 1.)

Fülszöveg:

Avery ​pontosan tudja, mi kell a szebb jövőhöz: túlélni a gimit, szerezni egy jó egyetemi ösztöndíjat, aztán irány a nagyvilág. Az élete azonban egyik napról a másikra megváltozik, amikor kiderül, hogy a kőgazdag Tobias Hawthorne ráhagyta a teljes vagyonát. A dologban az a legfurcsább, hogy a lány nem is ismerte az idős férfit, és fogalma sincs, mivel érdemelte ki az ölébe hulló milliárdokat.

Az örökséget viszont csak egy feltétellel kaphatja meg: ha beköltözik a kastélynak beillő, titkos folyosókkal és kódokkal teli Hawthorne-házba. Ez még nem lenne vészes, de ott laknak a hoppon maradt rokonok is, köztük Tobias unokái: négy veszélyesen vonzó, zseniális srác, akik abban a hitben nőttek fel, hogy egy napon milliárdok szállnak rájuk. Az örökség legfőbb várományosa, Grayson pénzéhes szélhámosnak tartja Averyt, és mindent elkövet, hogy elüldözze. Öccse, Jameson nagyapjuk utolsó feladványának tekinti a lányt – fejtörőnek, amit meg kell oldaniuk ahhoz, hogy megértsék, miért hagyta Tobias Hawthorne egy vadidegenre a vagyonát.

Averynek két választása van: vagy elmenekül, és ezzel lemond az örökségről, vagy beszáll a játékba, amelyben az élete a tét.

Nem olyan régen találtam rá erre a könyvsorozatra, és mikor elolvastam az első rész fülszövegét, akkor tudtam, hogy nekem ezt olvasnom kell. Elég jó értékeléseket kaptak az egyes részek, így ez még inkább megerősített abban a tudatban, hogy adnom kell neki egy esélyt. Más információm nem volt a történetről mint amit a fülszövegben olvashatunk, így minden további nélkül kezdtem bele az első részbe. Nem tudom elmondani mennyire tetszett nekem az Örökösök viadala, és el se hiszem, hogy nem hallottam róla idáig. Nem lett akkora hírverés a könyvek körül, mint amekkorát megérdemelnének, így szeretném kivenni a részem a népszerűsítésből, kezdve rögtön az első rész kritikájával.

Nekem nagyon tetszett az első rész, rögtön beszippantott a történet és annyira sodort magával az egész, hogy alig két nap alatt sikerült kiolvasnom. Ahogy haladtunk előre és jöttek az újabb és újabb rejtvények és feladványok, úgy lett minden egyre izgalmasabb, és úgy kezdtem el én is Avery-vel együtt belemerülni a játékba. A magyar cím kissé félrevezető lehet, mert a viadal megnevezés alapján lehet néhányan majd nagy küzdelmekre, fizikai harcokra számítanak, de itt semmi ilyesmi nem történik. Az eredeti cím ugyebár az „Inheritence Games”, talán találóbb lett volna „Örökösök játékának” vagy valami ehhez hasonlónak fordítani magyarul. Semmilyen fizikai küzdelem nem történik a karakterek között, itt szimplán csak rejtvények, titkos utalások és feladványok, rejtett alagutak és múltbéli titkok megfejtése történik, melyeknek végig egyetlen célja van. Megtalálni a választ a nagy kérdésre, vagyis hogy Tobias Hawthorne miért épp Avery-re hagyta a több milliárdos vagyonát a saját családja helyett. A történet tehát inkább hasonlít valamiféle „kincskeresős” kalandhoz.

Nem tehetek róla, de rögtön észrevettem a sok párhuzamot az Örökösök viadala és a Hollófiúk könyvek között, és aki ismeri a Hollófiúk könyveket, az nagyjából tudhatja máris, mint várhat az Örökösök viadalától. Mindkét esetben egy kívülálló szegény lány a főszereplő, aki odacsapódik négy gazdag fiúhoz és velük együtt indul el egy „kincskeresős” kalandra. Csak míg a Hollófiúkban Glendower sírjának megkeresése a fő cél, addig itt a nagy rejtély kitalálása, hogy miért pont épp Avery-ra hagyták a hatalmas Hawthrone vagyont. A Hollófiúkban a négy fiú egy baráti társaság, itt pedig négy testvérről van szó, de szinte pontosan ugyanaz a négy karaktertípus jelenik meg mindkét könyvsorozat esetében. Persze nincs új a nap alatt, és nem is zavart igazán ez a sok párhuzam a két könyvsorozat között, de mindenképp meg kellett jegyeznem, hogy észrevettem a dolgot.

Avery

Avery mint főszereplő remekül működik, és külön örültem annak, hogy az ő narrálásán keresztül ismerjük meg a történetet. Így kicsit olyan érzés, mintha Avery által mi olvasók is részt vennénk a játékban, hisz vele együtt csöppenünk bele ebbe a fura helyzetbe. Vele együtt ismerjük meg a Hawthrone család tagjait egymás után, vele együtt kezdünk bele a játékba és vele együtt próbáljuk megfejteni a rejtélyeket és a titkokat, felfedezni a Hawthorne ház rejtett járatait, zugait és titkos folyosóit és megtalálni a végső megoldást. A könyv nagyon olvastatja magát, végig fenntartja az érdeklődést, én egy percet sem unatkoztam rajta, mert jöttek az újabb és újabb fordulatok. Izgalmas volt az elejétől a végéig.

A négy Hawthorne fiú közül eddig leginkább Jameson és Grayson azok, akik nagyobb szerepet kaptak, főképp azért, mert ők azok, akik a legaktívabb szerepet „vállalták” eddig a játékban és akik vagy Avery mellett vagy pedig ellen próbáltak haladni előre. A legidősebb fiú, Nash nem sok vizet zavart, és ő talán az egyetlen, akit nem érdekelt a nagyapja feladványa és aki nem nagyon vett részt a történtekben. A legfiatalabb fiú, Alexander szintén úgy tűnt nem sok vizet fog zavarni, és nagyon gyanús volt nekem, hogy az írónő próbálta igen erőltetett módon ilyen vicces, nemtörődöm karakterként lefesteni. Aztán persze kiderült, hogy ő is rejtegetett titkokat és igenis meg volt a maga szerepe a játékban. Talán Nash sem olyan érdektelen és „kívülálló” mint amilyennek eddig tűnik, van egy olyan érzésem, hogy vele kapcsolatban szintén lesznek még itt csavarok a későbbiekben.

Grayson és Jameson pedig mint a tűz és víz, egymás majdnem tökéletes ellentéteként vetik vele magukat a játékba, és próbálják megoldani a nagyapjuk utolsó nagy rejtélyét és rájönni Avery hogy illik a képbe. Mindketten máshogy állnak a lányhoz és más módon közelítenek felé. Időközben kiderül, hogy Grayson és Jameson közti egy múltbéli titok miatt mély ellentét húzódik és ezért se jönnek ki valami jól egymással. Avery megjelenésével úgy tűnik a múlt ismételni fogja önmagát, eddig legalábbis abba az irányba mutat minden, mert kapunk kis utalásokat egy szerelmi háromszög kialakulásáról. Mivel én utálom a szerelmi háromszögeket, így nagyon remélem, hogy mégse az lesz belőle, és csak én értettem félre a jeleket vagy valami. Meglátjuk.

A főbb karaktereken kívül a mellékszereplők történetei és titkai adtak még hozzá némi pluszt a fő történetszálhoz, és nem azt mondom, hogy engem ezek a történetszálak nem érdekeltek, hanem csak azt, hogy várom mi fog belőlük kisülni és majd akkor nyilatkozom a dologról. Ha már szerelmi háromszögről van szó, akkor az egyetlen ami némileg felkeltette az érdeklődésemet az a lehetséges Alexander, Thea és Rebbecca szerelmi háromszög, mert az ilyen fordított felállást mindig érdekesnek tartottam. (Amikor két lány és egy fiú van a szerelmi háromszögben.) Vagy lehet itt is csak én értem félre a jeleket és semmi nem lesz a dologból, kiderül később.

Nekem nagyon bejött ez a könyv, teljesen elvesztem benne és élveztem az elejétől a végéig ezt a kis kreatív és roppant izgalmas „kincskeresős” játékot. Jó kis felütése volt ez egy valószínűleg hosszabb és nagyobb játéknak. Néhány kérdésre kaptunk választ, még többre nem, így mivel függővéggel zárul az első rész, adottak a további rejtélyek és titkok a folytatásra. Nagyon tetszett, hogy most nem az erőn és fizikai harcokon volt hangsúly, hanem a karaktereknek inkább az eszükre, találékonyságukra és logikus gondolkodására kellett támaszkodnia, igazi észjáték volt ez a javából, ahol csavart egy újabb csavar követett, nem lehetett egy percig sem unatkozni. Tényleg imádtam és jó kis felvezető első részt kaptam, jöhet is a folytatás, mert nagyon érdekel merre fog tovább menni a történet és mi mindent tartogat még számomra a könyvsorozat.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/jennifer-lynn-barnes-orokosok-viadala

Értékelés: 5/5