"Charlotte Usher, a Szellemlány akkor ébred rá, hogy a halál utáni élet nem egészen olyan, amilyennek várta, amikor a mennyország helyett a lelkiismeret hangjaként egy telefonos segélyszolgálatnál kell ügyeletet ellátnia. Ám hirtelen nagy szükség lesz a segítségére, amikor a Hawthorne Gimnázium kedvelt-gyűlölt szurkolólánya, Petula, és goth húga, Scarlet, fél lábbal a túlvilágon találják magukat. Charlotte segítsége akár az életükbe – vagy a halálukba – is kerülhet…"
Az első rész a kiszámíthatósága ellenére tetszett, persze nem lett a kedvencem, de egyszer el lehetett olvasni. Viszont a folytatás nem nyerte el annyira a tetszésem, mint vártam és ennek több oka is van. Egyrészt folyamatosan unatkoztam, a történet lassan haladt, szinte semmi izgalmas nem történt, és még mindig minden teljesen kiszámítható volt. Untam, hogy megint egy bál van, untam a sok nézőpontkaraktert, most komolyan minek kellett Damen és Wendyk nézőpont? Nekem tökéletesen megfelelt volna csak Charlotte és Scarlet.
Mellesleg Charlotte semmit se változott, ami újfent idegesített, hiszen az első könyv végén végre mutatott valami önzetlenséget és végre másokra is gondolt magán kívül, így azt feltételezte volna az ember, hogy kezd megváltozni és nem kell többé az önsiránkozó, nyavalygását hallgatnom. De nem, még mindig azt kellett hallgatnom, amit szintén kezdtem nagyon unni.... tudom, hogy többször leírtam, hogy az "unni" szót, de hát ez a könyv sajnos számomra unalmas volt, még szerencse, hogy igen rövid, és nagyon ráértem, mert így megerőltettem magam és úgy voltam vele, hogy most vagy soha, ha elkezdtem, akkor be is fejezem, mert ha most leteszem, akkor többet biztos nem veszem kézbe.
Tehát Charlotte újfent nyomta a hülye szövegeit, és csak nagyokat sóhajtottam magamban, mikor Maddy szinte az orránál fogva vezette, az meg mint egy hülye, mindenben hallgatott rá. (Jó tudom, hogy végül kiderül, nem teljesen így van, de akkor is idegesítő volt.) Vagyis Charlotte egyáltalán nem a kedvencem. Aztán most valahogy Scarlet se volt olyan szimpi mint az előző kötetben, mikor elkezdett nyavalyogni Damen és a kapcsolatuk miatt, akkor mintha csak Charlotte-t hallottam volna, akkor Damen és a Wendyk jelenetei engem teljesen hidegen hagytak, szinte csak lapkitöltésnek voltak belerakva.
Tudom, hogy eddig csak leszóltam a könyvet, de azért voltak benne jó dolgok is. Még mindig nagyon tetszettek a fejezetek elején lévő kis idézetek és az összefoglalók, szinte mindegyik tökéletes lett, aztán meg nagy meglepetésemre a második kötetben legjobban Petula-t bírtam. Ez ő története tetszett a legjobban és annak kifejezetten örültem, hogy kaptunk Petula nézőpontot, így végre közelebbről megismerhettük, és hát kiderült, hogy nem olyan rossz ember ő sem... és a végére természetesen fejlődik a karaktere, még ha elég (irreális) rövid idő alatt, mégis jobban elnyerte a tetszésem az ő történetszála, mint mondjuk Charlotte-é. Szerintem most egy ideig pihentetem ezt a sorozatot, és az befejező kötetet későbbre hagyom, mert egy ideig nem tudnék még több Charlotte-ot elviselni.
Kedvenc idézetek: "Az vagy, aminek tetteted magad, ezért óvatosan válassz jelmezt.", "Sose higgy olyan embernek, aki azt mondja: Bízz bennem!"
A könyvről:
http://moly.hu/konyvek/tonya-hurley-szellemlany-hazateres
5/4
Mellesleg Charlotte semmit se változott, ami újfent idegesített, hiszen az első könyv végén végre mutatott valami önzetlenséget és végre másokra is gondolt magán kívül, így azt feltételezte volna az ember, hogy kezd megváltozni és nem kell többé az önsiránkozó, nyavalygását hallgatnom. De nem, még mindig azt kellett hallgatnom, amit szintén kezdtem nagyon unni.... tudom, hogy többször leírtam, hogy az "unni" szót, de hát ez a könyv sajnos számomra unalmas volt, még szerencse, hogy igen rövid, és nagyon ráértem, mert így megerőltettem magam és úgy voltam vele, hogy most vagy soha, ha elkezdtem, akkor be is fejezem, mert ha most leteszem, akkor többet biztos nem veszem kézbe.
Tehát Charlotte újfent nyomta a hülye szövegeit, és csak nagyokat sóhajtottam magamban, mikor Maddy szinte az orránál fogva vezette, az meg mint egy hülye, mindenben hallgatott rá. (Jó tudom, hogy végül kiderül, nem teljesen így van, de akkor is idegesítő volt.) Vagyis Charlotte egyáltalán nem a kedvencem. Aztán most valahogy Scarlet se volt olyan szimpi mint az előző kötetben, mikor elkezdett nyavalyogni Damen és a kapcsolatuk miatt, akkor mintha csak Charlotte-t hallottam volna, akkor Damen és a Wendyk jelenetei engem teljesen hidegen hagytak, szinte csak lapkitöltésnek voltak belerakva.
Tudom, hogy eddig csak leszóltam a könyvet, de azért voltak benne jó dolgok is. Még mindig nagyon tetszettek a fejezetek elején lévő kis idézetek és az összefoglalók, szinte mindegyik tökéletes lett, aztán meg nagy meglepetésemre a második kötetben legjobban Petula-t bírtam. Ez ő története tetszett a legjobban és annak kifejezetten örültem, hogy kaptunk Petula nézőpontot, így végre közelebbről megismerhettük, és hát kiderült, hogy nem olyan rossz ember ő sem... és a végére természetesen fejlődik a karaktere, még ha elég (irreális) rövid idő alatt, mégis jobban elnyerte a tetszésem az ő történetszála, mint mondjuk Charlotte-é. Szerintem most egy ideig pihentetem ezt a sorozatot, és az befejező kötetet későbbre hagyom, mert egy ideig nem tudnék még több Charlotte-ot elviselni.
Kedvenc idézetek: "Az vagy, aminek tetteted magad, ezért óvatosan válassz jelmezt.", "Sose higgy olyan embernek, aki azt mondja: Bízz bennem!"
A könyvről:
http://moly.hu/konyvek/tonya-hurley-szellemlany-hazateres
5/4
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése